Timur Pulatov romantikus kisregényei

TIMUR PULATOV ROMANTIKUS KISREGÉNYEI

ZAHEMSZK Y LÁSZLÓ

(Közlésre érkezett: 1977. február 2.)

Sokat írnak napjaink szovjet irodalmának szakadatlan írói útkereséséről, az újító törekvések művészi céltudatosságáról. Az új szovjet irodalom nem éri be a valóság illusztratív ábrázolásával; a dolgok lényegébe igyekszik behatolni, az emberi lélek mélységeinek feltárására vállalkozik, korunkat egyszerűsítés nélkül, bonyolult ellent- mondásaival együtt vetíti elénk.

Ezt a megállapítást elsősorban a szovjet-orosz írók hozzánk eljutott alkotásainak elemzéséből vonták le kritikusaink. Azonban az utóbbi másfél évtized szovjet irodalmi életének eseményei azt mutatják, hogy egyre jobban oda kell figyelnünk a nemzeti köztársaságok művészeinek szavára is, ha teljes képet akarunk kapni a mai szovjet valóságról. A jelzett időszakban egész sor tehetséges, nem orosz nemzetiségű szovjet író jelentkezett vagy teljesítette ki művészetét, akik közül többek neve ismerősen cseng a művelt magyar olvasó számára is. Csak a prózánál maradva: a kirgiz Csingiz Ajtmatov, a grúz-örmény származású Bulat Okudzsava, a belorusz Vaszil Bikov, a litván My kolas Sluckis, az észt Erin Vetemaa és Aimée Beekman, a manysi Juvan Sesztalov, a csukcs Jurij Ritheu, az ukrán Jurij Scserbak, a grúz Nodar Dumbadze, az azerbajdzsán Anar és MakszudIbrahimbekov, az örmény Hrant Matevoszjan és mások.

Az utóbbi néhány esztendőben könyvkiadóink, folyóirataink egyre gyakrabban tekintenek ki a soknemzetiségű szovjet irodalom nem-orosz mezőire; néhány antológia és egy-egy író műveinek kiadása révén meglehetősen árnyalt képet kaptunk a balti prózáról, kezdünk ismerkedni a kaukázusontúlival.¹ Szovjet-Közép-Ázsia azonban — az Ajtmatov- művekkel reprezentált Kirgizia kivételével — még mindig ,,szűzföld" ebben a vonatkozás- ban. A kazah, türkmén, tádzsik, üzbég szovjet irodalomból a felszabadulás után — leszámít- va néhány vidéki lapban közölt rövid novellát, karcolatot — mindössze 19 prózai mű (8 re- gény, 11 elbeszélés) jelent meg magyarul, azok is a jelzett irodalmak már klasszikusnak te- kinthető íróitól származnak, vagy értéktelen sematikus művek.2 Pedig a közép-ázsiai köz- társaságokban is színre lépett a mai „negyvenévesek" nemzedéke.³ A szovjet kritikában,az irodalmi sajtó hasábjain pl. gyakran találkozhatunk a kazah Abis Kekilbajev, a türkmén Tirkis Dzsumageldiev nevével. A szovjet irodalom kutatóinak feladata az is, hogy felhívják a figyelmet az egyes köztársaságok érdekes íróegyéniségeire. Dolgozatomnak ez a célja.

Timur Pulatov üzbég író is a „negyvenévesek" nemzedékéhez tartozik. Noha a szovjet kritikában kevés szó esett róla, feltétlenül számot tarthat érdeklődésünkre4; írásművészete lélekábrázolás, művészi megformálás tekintetében nem marad el a

„negyvenévesek" széles körben ismertté vált nem-orosz képviselőitől, Vetemaától, Beekmantól, Anartól, Ejliszlitől, Dumbadzétól, Matevoszjantól. Bizonyos vonatkozásban

előttük is jár: a háborús évek eseményeit gyermekszemmel láttató kisregénye előbb jelent meg, mint Ejliszli, Matevoszjan, Rusztem Ibrahimbekov hasonló megoldású műve5; 1970-ben publikált másik kisregényében pedig először ábrázolja egy mai szovjet börtön belső világát — hasonló témával Nodar Dumbadze csak 1974-ben lép az olvasók elé.6

Pulatov 1939-ben született Buharában. Szülőhelyén megismerkedik a klasszikus keleti irodalom nagy alkotásaival. Mint a ,,Kaip második utazása" című gyűjteményes kötetének utószavában olvasható, Pulatov „családjában hol tádzsikul beszélnek, Firdauszi, Omar Khajjám, Szaádi nyelvén; hol üzbégül — a nagy Nevái nyelvén. így Timur tősgyökeres buharaivá formálódott, többnyelvű emberré."⁷

Az orosz nyelvet is elsajátítja, ennek révén ismeri meg az orosz, a nyugat-európai és az amerikai irodalom régi és új klasszikusait. A buharai pedagógiai főiskola elvégzése után orosz nyelvet és irodalmat tanít; kisregényeit is oroszul írja. Jelenleg Taskentban él.

Timur Pulatov 1964-ben lépett az irodalomba ,JVe járj az útszélen" című művével, amely az üzbég írószövetség orosz nyelvű folyóiratában, a Zvezda Vosztokában jelent meg.8 Ez az írása Magyarországon hozzáférhetetlen, ám a már említett előszó szerint ebben a kisregényében nemegyszer megírt témát dolgoz fel (üzbég diák és orosz leány szerelme, harc a szerelem diadaláért a megcsontosodott vallási és nemzeti szokások ellen), ám nem tud elszakadni a kötelezőnek vélt sablonoktól, így hősei vértelenek, a megírás módja mesterkélt.

Első igazán érett alkotását, a,,Szólj utánam az erdőben" című kisregényét 1966-ban publikálta a Druzsba Narodov.⁹ A műben egy kisfiú, a hétéves Magdi meséli el, hogyan tört be életébe a háború, s Pulatov három konfliktusba sűríti a gyermek élményeit.

Az első a kisfiú és a megváltozott világ összeütközése. A háború kitöréséig gondtalan, vidám volt az élet, teli örömmel, játékkal, derűs reggeli tornával, amelyet édesapja vezényelt hanglemezről, bolondos kirándulásokkal Farhad bácsival, akivel vidám dalocskát szoktak énekelni az Azori-szigetekről, ahol „mindenki a fején jár". A háború 41. napján érkezik meg Farhad bácsi halálhíre, ekkor válik a kis buharai család számára kegyetlen valósággá az addig távoli háború. A fenekestül felfordult világban Magdi időnként úgy érzi magát, mintha eltévedt volna az erdőben; számára a háború természet- ellenes dolog, gonoszsága egyszerűen nem fér a fejébe. Nehéz felfognia, hogy rokonai és ismerősei helyett, akik közt felnőtt, akiket erőseknek és fiataloknak ismert, csupán

„fekete papírok" - halotti értesítések — térnek haza. „Hogy lehet, hogy Hakim meghalt, amikor az édesanyja szőlőt szed neki? " — teszi fel a kérdést önmagának, amikor Lejla néninek egyetlen fia halálhírét hozza a postás. És erejéhez mérten megpróbál harcolni a háború ellen. Egyik társát, a bevonult postás tisztét ellátó Maratot megveri a „fekete papírok" miatt, az analfabéta Lejla néninek pedig levelet ír a fia nevében, akinek pusztulását nem merték elmondani az öregasszonynak.

Ám amíg a kisfiú a háború közvetlen gonoszsága ellen bizonyos mértékig képes küzdeni, addig teljesen tehetetlen azzal szemben, ami a szülőházában történik, s ami szintén a háborúval kapcsolatos. Édesapjának, Anvar mérnöknek a bevonulásával kez- dődik a kisregényben a másik dráma: a kisfiú és a felnőttek kapcsolatának fájdalmas megváltozása.

Magdi erejét megfeszítve segít édesanyjának, Nora doktornőnek, amikor az a túlzsúfolt katonakórházból hazahozza a súlyosan sebesült Erkint, és megvédi édesanyját a szomszédoktól, akik fel vannak háborodva, hogy Nora megsértette az ősi mohamedán szokást és a ház urának távollétében férfit engedett a házba. A gyerek nem érti a muzulmán fanatikusoknak az anyjával szemben táplált vak gyűlöletét, de mikor az utca lakói el akarják kergetni Nórát, ilyen levelet ír édesapjának: „Kérlek szépen, küldj nekem egy bombát! Nagyon fontos, bomba nélkül egyszerűen nem tudom, hogy lesz tovább!"

324

Felfoghatatlan számára, mi abban a rossz, hogy Erkin bácsi náluk van, és olyan jól megvannak a mamával; vidáman nézi, hogyan táncol Nórával Erkin, de nem érti, hogy közben miért szomorú az arcuk, mint ahogyan azt sem, miért olvassa édesanyja olyan bánatosan apa leveleit. Rajong Erkinért, imádja az anyját, ám keserű haraggal fordul ellene, mikor az Erkin váratlan eltűnése miatt felindult asszony összetöri a lemezt férje hangjával, és könyörögve írja az apjának: „Kérlek téged, apa, csináld úgy, hogy a mama szeressen téged is meg Erkin bácsit is, ha nem tud meglenni nélküle."

A harmadik dráma a felnőtteké. Nora áldozatos munkáját nemcsak hivatástudata sugallja — Erkin valami többletet is jelent a számára: a férfi megjelenésével „kiderült, hogy van egy ember, akinek ő nem játékszer, nem szórakozás, hanem maga az élet . . " Ibsen Nórája Buharában! Nora már nem rab a szó fizikai értelmében; okos, megbecsült

doktornő, körülrajongott, kiszolgált asszony, akivel büszkélkedni lehet. Ő azonban nem erre vágyik, s noha nagyon szereti a férjét, azért szereti meg Erkint, mert a férfinak szüksége van rá, és ez a szerelem erős, bátor, cselekvőképes emberré nemesíti.

Amikor Anvar szabadságra jön a frontról, felismeri a felesége lelkében végbement változást. Nem ítéli el, hanem megvédi becsületét az utca lakói előtt. Biztos benne, hogy újra rendbe jön minden, hiszen Magdinak is, neki is szüksége van Nórára.

A felnőttek drámáját Pulatov csak jelzésszerűen villantja fel, s noha Erkin meghal, a konfliktus lényegében megoldatlan marad. Világosabb, részletesebb ábrázolás ellent- mondana a mű logikájának: az eseményekről egy hétéves kisfiú elbeszéléséből értesülünk, aki nem is igazodhat el a bonyolult emberi kapcsolatok között.

Nehéz a kis Magdi sorsa a háborús világban. Kétségbeesetten hívja segítségül szeretteit, mint az erdőben eltévedt katona, akiről Erkin bácsi mesélt neki: ,,Mama, mama, szólj utánam az erdőben! . . ." Fájdalmas kiáltása sokáig a fülünkben cseng, és tiltakozást ébreszt bennünk mindenfajta erőszak ellen.

A fiatal író két év múlva ismét a Druzsba Narodovban jelentkezik.10 Az ,,Egyéb lakott települések" prológusában 1932-be repíti vissza az olvasót. Bekov, a Buharai Népi Ezred I. századának parancsnoka búcsúzik volt bajtársaitól, akik a baszmacsok elleni harcok befejezése után nekiláttak, hogy felépítsék azt a várost, amelyet Bekov álmodott a sivatagba. Elképzelései szerint Gazsdivan jelentős ipari centrum lesz, „a bátor, szép és boldog emberek városa". Nurov, a már működő gyapottermesztő kolhoz elnöke ellenzi Bekov tervét, véleménye szerint a közelben lévő folyócska nem lesz képes ellátni vízzel a várost és a kolhozt. Bekov, aki a polgárháború évei alatt a legreménytelenebb helyzetek- ben is győzelemre tudta vezetni katonáit, most is mindent a hitre, a lelkesedésre alapoz.

„Csak az az igazi harcos, aki nem csupán arra képes, hogy jól öljön, hanem arra is, hogy itt fákat ültessen . . . " — mondja, s Nurov reális aggályait kishitűségnek, gyávaságnak minősíti.

A mű tulajdonképpeni cselekménye 1962-ben játszódik. Bekov visszatér Gazsdivan- ba, abba a reményben, hogy meglátja az eltervezett paradicsomot. Harminc esztendő múltán a város elhagyott sárfészek, roskadófélben vannak az alacsony, vizes vályogházak, az épületeket üvegdarabokkal teleszórt magas kerítés veszi körül, a Buharai Népi Ezred hőseinek emlékére emelt obeliszk lépcsőjén pedig kofák árulják a háztájiban termesztett zöldséget — egyszóval a város olyan hely, amely a térképeken az „egyéb lakott települések" jelzés alatt szerepel. A betelepedett idegenek, spekulánsok kiszorították Gazsdivanból Bekov volt harcosait, csupán az egyéni meggazdagodás érdekli őket.

Gazsdivant csak Nurov terve mentheti meg: a várost egyesíteni kell a kolhozzal, ott szükség van munkaerőre, csupán a kolhoz tud kenyeret biztosítani a gazsdivaniaknak, és állíthatja meg a fiatalok elvándorlását, a település teljes pusztulását.

Bekov válaszút elé kerül: vagy támogatja Nurov tervét, azét a Nurovét, aki homlokegyenest másképp akar mindent, mint ahogyan ő megálmodta - vagy ellenzi, és akkor tulajdonképpen az egyéni szerzésvágytól hajtott gazsdivaniak mellett tör lándzsát, feladva a „testvéri egyetértésben dolgozó bátor, szép és boldog emberek közösségének"

eszméjét. A rendkívüli erőfeszítésekben elfáradt Bekov a megváltozott körülmények között már nem képes megújulni, s bár elismeri Nurov igazát, arra nincs ereje, hogy részt vegyen a megvalósításban: fizikailag, lelkileg felőrölve meghal.

Bekovot nem csupán az évek öregítették meg, hanem életének bázistalansága. Az eltelt időszakban hét-nyolc hónaponként új helyre vezényelték, sehol sem sikerült befejeznie, amit elkezdett. „Én vagyok az, akire egy életen át a lemaradások likvidálására volt szükség — mondja. — Bányában, üzemben, öntözőcsatorna építésénél . . . És így folyt ez mindaddig, amíg a helyembe fiatalabb, energikusabb, műveltebb emberek nem kerültek." Mindenütt jött, látott és győzött, ám lényegében gyökértelen maradt;

Gazsdivan az egyetlen hely, ahol alapokat rakott le. Azért vonzódik oda, mert úgy gondolja, hogy az általa alapított városban még emlékeznek rá.

Gazsdivanban azonban elfelejtették Bekovot.

Az emberi emlékezet csak olyan mértékben él, amennyire a múlt áthatja a jelent.

Nurovnak sikerült valóra váltania elképzeléseit: lázas sietség nélkül, a természet és a realitások figyelembe vételével oázist teremtett a sivatagban, kitartó munkájának ered- ménye a jelenben él. Bekov nem számolt a reális körülményekkel — a földdel és az emberekkel - , elsietett kísérlete belefulladt a homokba, városa elsorvadt, nem csoda, hogy az emberek is elfelejtették. ,,A föld elfelejtett - mondja neki Nurov —, . . . a föld mindent eltaszít, ami ellentétes a lényegével. így van az ember is."

Pulatov munkásságában új állomás a „Kaip második utazása" című kisregény, amely 1969-ben látott napvilágot ugyancsak a Druzsba Narodov hasábjain11 . A már előző írásaira is jellemző lírai hangvétel itt felerősödik és filozófiai töltést kap.

. . . Az Aral-tó egyik szigetén a halászbrigád a nagy halvonulást várja. A megfigyelők rádiogrammokat küldenek a rajzásról, a halászok előkészítik a felszerelést, szigorú ellenőrzés alá vonják az összes hajót, bárkát és egyéb vízi alkalmatosságot. Az emberek minden fizikai és szellemi energiájukat összeszedve készülnek a nagy műveletre. S e feszült várakozással teli időben Kaip, az öreg halász egy éjszaka a halálhozó kányáról álmodik. Csónakba ül hát, hogy halála előtt még egyszer visszatérjen szülőhelyére . . . A kisregényben a szerző azt meséli el, milyen viszontagságok között, mennyi erőfeszítés árán ér el Kaip a Zöld szigetre. De nem is a mese a fontos, a cselekmény vékony szála csak alkalom az írónak, hogy elmélkedjék az életről, halálról, az embernek a természetben elfoglalt helyéről.

Mielőtt utolsó útjára indul, Kaip rendbe hozza házát, amelyben a fia és menye fog élni, kibékül haragosaival. Mintha csak a nagy perzsa-tádzsik klasszikus, Szaádi intelmeit követné: „Ami jót itt teszel, sírodba kísér"12

Kaip nem fél a haláltól. „Tudta, hogy elmegy egy másik, örök és fárasztó világba.

Tudta, hogy a jók is, a gonoszok is elmennek oda, és hogy ez az új világ egészen közel van, a körülötte lévő homokban." Elképzelése szerint a halál feloldódás a természet örök körforgásában: „A szél majd felkavarja és szétszórja a szigeten, bepereg a tengerbe és elnyelik a halak, s a gyomrukban fogják hordozni a homokot, meg az uszonyaik között.

Onnan pedig idegen városokba és oázisokba kerül, és örökké körben fog forogni, hogy meglelje a nyugalmat, mégsem találja meg a világ végéig." Magától értetődőnek tartja, hogy az ember visszatérjen a természetbe. Naiv materialista elképzelése van az ember keletkezéséről is: „Kezdetben úgy tűnt Kaipnak, hogy az első ember forgószélből lett.

A dombon barlang van, onnan tört elő a forgószél és elvitte a homokot a tengerhez, 326

miközben örvendett a megújulásnak. És felkerekedvén, sziklákba ütközve és a kányákat riogatva szállt mindaddig, amíg fáradtan meg nem állt a víznél, és akkor a víz, a szél és a Nap együttes erőfeszítésének eredményeként a forgószél agyagoszloppá változott, ez az oszlop pedig a kányák legnagyobb ámulatára emberként emelkedett ki a tengerből."

Kaip rendkívül céltudatosan küzd azért, hogy elérje a Zöld szigetet. Tilalom ellenére kel útra, csüggedés nélkül másodszor is nekivág, miután az áramlat máshová sodorta, megszökik a halászati felügyelő elől, s mikor csónakját lefoglalják, újat szerez. Jellemének állhatatossága Hemingway Öreg halászával rokonítja. Kaip alakját minden bizonnyal Hemingway hőse hívta életre; a nagy amerikai író iránti vonzalmáról a szerző különben egy önéletrajzi jellegű, későbbi elbeszélésében vall.13 Ám a hemingway-i ihletésű figura közép-ázsiai környezetben jelenik meg; gondolkodásmódjának ábrázolásában pedig az a moralizáló tendencia jut érvényre, amely olyannyira jellemző a klasszikus keleti irodal- makra.

1970 jelentős esemény Pulatov életében. Ekkor adja ki a Molodaja Gvargyija kiadó első önálló kötetét.¹⁴ A könyvről a szovjet kritikában nem jelent meg semmiféle méltatás, jóllehet a kiadó az egyik legjobb 1970-es kiadványaként értékelte.15

E kötet záródarabja az „Őrtornyok" című kisregény.

. . . Magányos sziklaormon, a világtól távol régi erőd áll, ahová hajdanában a buharai emír lázadó nővérét zárták. Szolgái a vár alatt telepedtek le; utódaik mindmáig börtönőrként keresték kenyerüket. Nemrég a közelben olajat találtak, megszüntették a büntető kolóniát, és a börtönőrök — Vali-baba és kilenc társa — az építkezésen találnak munkát. Amikor azonban megtudják, hogy az új kolóniából megszökött három fogoly, a szökevények üldözésére indulnak. Folyik a hajsza a sivatagban, s az üldözők és üldözöttek helyzete szinte teljesen azonos: Vali-babáéknak is rejtőzniük kell az állománybeli börtönőrök elől, hiszen már illetéktelenül avatkoznak az ügybe. De sikerül elfogniuk a szökevényeket, és visszaszállítják őket az elhagyott erődbe.

Az izgalmas szituációban játszódó események középpontjában Vali-baba és Muszajev áll, két különböző morális értékrend képviselői.

Vali-baba jellemét dinamikus mozgásában tárja elénk az író. Vakon bízik az igazságszolgáltatás gépezetének irányítóiban, szilárd meggyőződése, hogy e szerkezet kis csavarjaként, az ítéletek pontos végrehajtásával a társadalom javát szolgálja. E meggyőző- déséből fakad a foglyok iránti örök bizalmatlansága. Az elítélt Muszajev mérnökkel folytatott párharca elején még a kicsinyes bosszútól, a provokációtól sem riad vissza, hogy megalázza foglyát. ön egész gyengesége abban van — mondja neki Muszajev —, hogy hitvány nyomozó és csapnivaló bíró, amire pedig tanították, az nem alkalmas az emberek közti érintkezésre . . ." Beszélgetéseik során azonban eloszlik a bizalmatlansága, s ezzel párhuzamosan szilárd hitén hajszálrepedések keletkeznek. Be kell látnia, hogy Muszajev nem bűnös, tehát nincs joga fogva tartani, és elismeri a fogoly ártatlanságát. Megérti, hogy a vakhit, az emberbe vetett bizalom feladása torzulásokhoz, igazságtalanságokhoz vezet.

Rádöbben arra, hogy maga is részese volt az igazságtalanságoknak, s amikor újból felajánlják neki a szolgálatot az új kolóniában, visszautasítja.

Vali-baba ellenpólusa a börtönbüntetését töltő Muszajev. Megtartja a börtönélet szabályait, de egyenrangú félként beszél Vali-babával, mert tudja, hogy fogvatartása jogtalan. Nem gyűlöli a börtönőröket, világosan látja, hogy „ezek az emberek csak végrehajtók, . . . ez az életük, a pszichológiájuk, így nevelték, erre tanították őket. . ."

Ismétlődő vitáik során egyre inkább fölénybe került őrzőjével szemben, hiszen az ő morális értékrendje az erősebb: az emberi kapcsolatokban az egymással való törődést, az egymás iránti bizalmat tartja a legfontosabbnak. „Úgy tűnik nekem — mondja Vali- babának —, hogy mi, emberek, nagyon gyorsan elvesztünk minden értékeset, ha közömbösek vagyunk egymással szemben."

Az egyén pszichológiájának ábrázolásában Pulatov — aki a kis Magdi és az öreg Kaip lelkivilágának analízisével már előbb is bebizonyította képességeit - ebben a regényében megdöbbentő magaslatokra emelkedik. Sokáig emlékezetes marad pl. az a jelenet, amelyben Kalihan, a volt börtönőr körülvezeti a látogatókat az idegenforgalmi célponttá átalakított erődben. Sorba állítja a turistákat, lépten-nyomon létszámellenőrzést tart, szigorú hangon figyelmezteti őket, hogy ne beszélgessenek a sorban. A lelki rugók feltárása a groteszkba hajló jelenetet teljesen hihetővé teszi.

Pulatov romantikus kisregényeknek nevezi írásait, s műveiben valóban megtalálhatók a romantika jegyei. Erős, rendkívüli jellemei kiélezett szituációkban cselekednek. A kis Magdinak a háborús hátországban erejét meghaladó gondokat kell a vállára vennie; Nora doktornő felveszi a harcot az utca megmerevedett erkölcsével; Kaip makacs kitartással törekszik a Zöld sziget felé; a háborúban és békében egyaránt derekasan helytálló, tiszta jellemű Bekovnak a tulajdon tévedésével kell szembenéznie; a kötelességtudó Vali-baba kivételes körülmények között csap össze az emberbe és az igazság győzelmébe vetett hitét mindvégig megőrző Muszajevvel.

Történetei romantikus környezetben játszódnak: kietlen sivatagban, az Aral-tó délszaki képzeteket keltő szigetein, a keleti mesevilágot idéző ősi Buharában. Hősei ismerik és szeretik a természetet. Magdi elbeszélésében gyakran feltűnik az erdő-motívum, Kaip egész gondolkodásmódját pedig a természettel való azonosulás határozza meg. A munká- ban megfáradt Nurov is a természet után vágyódik: „Hej, Ahmed Nurov — gondolta az elnök a kocsiban ringatózva —, jó lenne most a réten futkároznod a bárányokkal, madárfészket keresni és kiigazítani, hogy megvédd őket a rókáktól . . . És meggyógyítani a sebesült rókákat, hogy ki ne irtsák őket a vadászok, mert felborul a természet egyensúlya . . ." Kaip apja a halála előtt a természettől is elbúcsúzik. „Apám hamarosan elért arra a helyre, ahol a csapdát szokta elrejteni. Térdre ereszkedett, kiszabadította a félholt nyulat. Úgy tűnt, hogy kitekeri a nyakát, és most is az ingébe dugja a vadat, ahogy szokta, és örvend a zsákmánynak. Ám letépte az ingét, gondosan bekötötte a nyúl sérült lábát, és a nyers húsra szakszaulgyökeret tett, hogy meggyógyítsa. Aztán bedugta nyelvét az állat torkába és tulajdon testének nedveivel itatta meg . . ."

Pulatov romantikája azonban sajátos módon a realizmust erősíti. Rendkívüli hőseit a klasszikus keleti irodalmak szélsőséges figurái indukálták, de ábrázolásukban nem követi a nagy elődöket, akik csak két színt ismertek, a fehéret és a feketét, ami végső fokon sematizmushoz vezetett. Hősei valódi emberek, pozitív és negatív tulajdonságoknak egyformán hordozói. Kaip egész életében arra törekszik, hogy másokkal jót tegyen, menyasszonyával mégis igazságtalanul bánt, kegyetlenül örök társtalanságra ítélte. Bekov az emberek javáért folytatott harcnak szenteli életét, türelmetlenségével azonban alig jóvátehető bűnt követ el. Vali-baba az igazság nevében kicsinyes gonoszkodásokra, jogtalan cselekedetekre ragadtatja magát. A figurák ilyen ábrázolása nem a jellemek mesterséges bonyolítása, hanem a szerző organikus törekvése arra, hogy a valóságot a maga sokrétűségében tükrözze — ez pedig a realista módszer legfontosabb alapelve.

Noha történeteinek színhelyei romantikus hangulatot árasztanak, a szerző a kör- nyezet rajzában is a valóság talaján áll. Környezetábrázolásának realisztikus jegyei abból adódnak, hogy kiválóan ismeri az üzbég városok, falvak és „egyéb lakott települések"

hétköznapi életét, tradícióit (erről tanúskodik a muzulmán közösség erkölcseinek ábrázo- lása a ,,Szólj utánam"-ban, az emberi sorsok alakulását meghatározó ősi szokások, babonák, hiedelmek bemutatása a „Kaip második utazása"-ban).

S végül Pulatov realizmus-igénye abban is megmutatkozik, hogy — a nagy perzsa- tádzsik-üzbég alkotóktól eltérően - nem deklarál didaktikus modorban, hanem arra igyekszik „rábírni" az olvasót, hogy a hősökkel együtt elmélkedjék, gondolataikkal 328

vitatkozzék, és így jusson el a tanulságok megfogalmazásához. (Ezért megoldatlan a felnőttek drámája a „Szólj utánam"-ban; ezért szerkeszt úgy, hogy az „Őrtornyot?'-ban mindvégig mérlegeljük, melyik értékrend oldalán áll az igazság; ezért nem egyértelmű a

„Kaip" zárójelenete.)

Mélyen nemzeti író Pulatov, művei ugyanakkor internacionális, általános érvényű gondolatokat hordoznak. Napjaink szovjet irodalmának sajátos hangű reprezentánsa, akinek a könyveit szívesen olvasnánk magyar fordításban is.1 6 Kötetével rangos m ó d o n mutatkozna be Magyarországon az üzbég irodalom.

JEGYZETEK

| 1 | BALTI IRODALOM

Észt: Előérzet. Mai észt elbeszélők. Bp. Európa, 196(? ) Vál., ford. Bereczki Gábor. - A bálvány.

Mai észt kisregények. Bp. Európa, 1973. - Vacsora öt személyre. Mai észt drámák. Bp. Európa, 1976. Vál. Fehérvári Gyó'zó'. - Enn VETEMAA: Az emlékmű (Monument - М о н у м е н т / Ford.

Kristó Judit. (Alpesiballada. Mai szovjet kisregények. Bp. Európa, 1968.) - Paul KUUSBERG:

Forró nyarunk van/В р а з г а р лета/. Bp. Magvető', 1972. Ford. Fehérvári Győző. - Arvo VÁLTON: A hurok és más elbeszélések. Bp. Európa, 1975. Ford. Bereczki Gábor, Fehérvári Győző, Rab Zsuzsa. - Aimée BEEKMAN: Napéjegyenlőség (Keeluala - Час равноденствия/.

Bp. Európa, 1976. Ford. Simándi Klára. = Lett: Egons LTVS: Szilaj Ördög (Velnakaula dvinT - Чертов кряж/. Ford. Soproni András. (Holdtölte. Szovjet kisregények. Bp. Európa, 1970.) - Alberts BELS: Szembesítés /Следователь/. Bp. Európa, 1976. Ford. Doboss Gyula. = Litván: A csíkos trolibusz. Mai litván elbeszélők. Bp. Európa, 197(? ). Vál. Bojtár Endre. - Icchokas MERAS: Mi tartja a világot?/На. чем д е р ж и т с я мир?/. Ford. Brodszky Erzsébet. (Alpesi ballada Mai szovjet kisregények. Bp.Európa, 1968.) - AlfonsasBIELIAUSKAS: А^аилга«regény/Каунасский роман/. Bp. Európa, 1969. Ford. Maráz László. - Mvkolas SLUCKIS: Szomjúság Wo^ mano - neramus - Ж а ж д а / . Bp. Magvető, 1971. Ford. Maráz László. - Mykolas SLUCKIS:Ádámcsutka / А д а м о в о яблоко/. Bp. Magvető, 1973. Ford. Maráz László. - Mykolas SLUCKIS: Idegen szenvedélyek (Svetimos aistros Чужие страсти/. Bp. Magvető, 1975. Ford. Maráz László.

KAUKÁZUSONTÚLI IRODALOM

Azerbajdzsán: ANAR: Fehér kikötő /Круг/. Bp. Európa, 1972. Ford. Hering Margit, Vándor Anna. - Makszud IBRAHIMBEKOV: S nem volt jobb testvér nála / И не было л у ч ш е брата/.Szoyjet Irodalom, 1976/10. Ford. Király Zsuzsa. = Grúz: A tizedik tanú. Mai grúz elbeszé- lők. Bp. Európa, 1974. Vál. Lénárt Éva. - Arcsil SZULAKAURI: Aranyhal /Золотая рыбка/.Вр.

Európa, 1976. Ford. Árvay László. - Örmény: Hrant MATEVOSZJAN: Másnap reggel.

/ П о х м е л ь е / . Bp. Európa, 1976. Ford. Hering Margit, Vándor Anna.

[2] KÖZÉP-ÁZSIAI IRODALOM

Kazah: Muhtar AUEZOV: Egy költő útja / А б а й ж о л и — Путь Абая/ Bp. Új Magyar Könyvkiadó, 1956. Ford. Rab Zsuzsa. - Muhtar AUEZOV: A szürke farkas /Серый лютый/

Ford. Fehér János. (A kakukk-kút. Válogatás a Szovjetunió szövetséges köztársaságainak elbeszélésirodalmából. Bp. Európa, 1976. Vál. Gerencsér Zsigmond.) Ua. Nagyvilág, 1961/3. - Gabit MUSZREPOV: Ketten a tűzvonalban /Солдат из Казахстана/. Bp. Kossuth, 1976.

Ford. Nikodémusz Elli. - Gabit MUSZREPOV: Néprajzi ГогГе'иеГ/ЭтнОграфический рассказ/. Ford. Kőhalmi Katalin. (A kakukk-kút. 1976.) Ua. Szovjet Irodalom, 1975/7. - Szebit MUKANOV: Sildahána /Шилдахана/. Ford. Szépe Borbála. (A kakukk-kút.

1 9 7 6 . ) = Türkmén: Berdi KERBABAJEV: A döntő lépés /Айгытды э д ы м — Р е ш а ю щ и й шаг/.Bp. Révai, 1950. Ford. Leszev Irén. - Berdi KERBABAJEV: A fehér arany országa /Айсолтан/. Bp. Új Magyar Könyvkiadó. 1951. Ford. Márkus Gyula. - Hadzsi ISZ- MAJLOVM Csökönyös Bp. Ifjúsági Könyvkiadó, 1952. Ford. Áchim András. - Berdi KERBABA- JEV: Л pű'szío/ynacTyx/.Ford. E. Gábor Éva. Nurmurát SZÁRIHÁNOV: Búcsú a nomádsátortól.

/ П р о щ а н и е С кибиткой/.Ford. E. Gábor Éva (A kakukk-kút. 1 9 7 6 . ) = Tádzsik: Szadriddin AJNI: Bokhara / В о с п о м и н а н и я / . Bp. Új Magyar Könyvkiadó, 1956. Ford. Tábor Béla, Mándy Stefánia. - Szadriddin A JNI: Az uzsorás halála/Март судхур — Смерть ростовщика/.

Bp. Európa, 1973. Ford. Szabó Mária. - Szadriddin AJNI: A szerencsétlen lány / Н е с ч а с т н а я

329

девушка/. Ford. Árvay János. Fazliddin MUHAMMADIJEV:/! párviadal / П о е д и н о к / . Ford.

G. Lányi Márta. (A kakukk-kút. 1976.)= Üzbég: Utkur HASIMOV: Szerelem /люоовь/.Fáklya, 1969/22. Ford. Zahemszky László. - GafurGULAM: Л gézengúz /Озорник/.Bp. Európa, 1975.

Ford. Dobos Éva. - Ábdullá KAHHAR: Bolsevikok /Большевики/. Ford. Lénárt Éva. Sáraf RÁSIDOV: Kasmiri rege / К а ш м и р кушиги/. Ford. Kó'halmi Katalin. Ulmász UMARBEKOV:

Ó'SZKÍO/Осенняя погода/. Ford. Váradi László. (A kakukk-kút, 1976.) - A bibliográfiai adatok tanúsága szerint az elbeszélések (3 kivétellel) A kakukk-kútban jelentek meg eló'ször 1976-ban.

A teljesség kedvéért feltüntetem a lapokban megjelent fordításokat is, amelyek azonban a jelzett irodalmak magyarországi recepciójának képét csak minimális mértékben módosítják, mivel olvasottságuk csupán egy-egy megyére terjed ki. Kazah: Rahmatulla RAIMKULOV: A családfő /Глава семьи/.Népújság (a továbbiakban: NU) (Eger), 1976.okt. 2 1 - 2 4 . - Sz. OMAROV: Két távirat/Две телеграммы/. NU, 1976. nov. 2 5 - 2 6 . - Muhtar AUEZOV: Hófúvásban /Отрывок из повести " П л е м я младое"/. NU, 1977. jan. 19-21. = Türkmén: Nariman

DZSUMAJEV: Az öreg pásztor /Старый чабан/. NU, 1974. okt. 2 7 - 2 8 . (Zahemszky László fordításai.) = Tádzsik: Fazliddin MUHAMMADIJEV: Safe apó jАрзамас/. NU, 1974. ápr. 21., Dolgozók Lapja (Tatabánya), 1974. ápr. 21. Ford. Zahemszky László. = Üzbég: MIRMUHSZIN:

Tizenkét kapu. Dél-magyarország (Szeged), 1966. máj. 8. Ford. Szénási Mária. - Szaida ZUNNUNOVA: Micsoda fogak! /Зубы/. Dél-magyarország (Szeged), 1967. okt. 8. Ford. László Gabriella. - Habiba ZIJAHANOVA: Féltékenység /Ревность/. NU, 1972. dec. 1. - Szaid AHMAD: Geológusok/Геологи/. NU, 1976. nov. 1 0 - 1 1 . (Zahemszky László fordításai).

(3] „Negyvenévesek" nemzedékének nevezem azokat a nagyjából egyidó's írókat, akiknek pályakezdése a hatvanas évek közepére-végére esik; művészetük azonos társadalmi-kulturális hatások alatt formálódik, s irodalmi törekvéseikben is sok a rokon vonás. Ugyanakkor érdekesen tükrözó'dik prózájukban a mai össz-szovjet irodalom néhány jellemző' vonása: a falusi és városi tematika különállása, az egyén pszichológiája iránti érdeklődés, a kisprózai műfajok iránti vonzódás, a gyermektéma növekvő szerepe, a magasfokú nyelvi és szerkesztőkészség. A szovjet- orosz irodalomban az ún. „új hullám" második korcsoportját alkotják, a nemzeti köztársaságok irodalmában általában az elsőt.

[4J Азерова, Г. Еще р а з о войне. Литературная газета, 1966, 22 окт. — Александ- ров, В. Продолжение темы. Правда Востока (Ташкент), 1967, 13 сент. — Сен- чуров, Ю. Сердцем ребенка. Молодая гвардия, 1967, № 8, с. 315—318. — Бори- сова, И. Возвращение Бекова. Новый мир, 1968, № И , с. 253—255. (Recenziók.)

— Митин, Генрих. Кому нужна сказка? (О поэтическом восприятии мира в повестях Т. Пулатова) Детская литература, 1971, № 6, с. 16—19.

[5] Матевосян, Грант. Август. Повесть. Дружба народов, 1967, Na — Айлисли, Ак- рам. Сказка о гранатовом дереве. И з сказок тети Медины. Повесть. Дружба народов, 1968, М 4. — Ибрагимбеков, Рустам. Забытый август. Повесть. Юность, 1972, Na 5.

[6] Думбадзс, Нодар. Белые флаги. Повесть Литературная Грузия, 1974, № 7—8.

[7] Пулатов Т. Второе путешествие Каипа. Романтические повести. (Окликни меня в лесу Второе путешествие Каипа. Сторожевые башни.) Изд-во "Молодая гвардия', М. 1970. Послесловие: Вадим Лукашевич. —

- Az idézeteket itt és a továbbiakban saját fordításomban adom.

[8] Пулатов Т. Не ходи по обочине. Повесть, Звезда Востока (Ташкент), 1964, № 5.

[9] Пулатов Т. Окликни меня в лесу. Романтическая повесть. Дружба народов, 1966, № 8.

[10] Пулатов Т. Прочие населенные пункты. Романтическая повесть. Дружба наро дов, 1968, № 6.

[11[ Пулатов Т Второе путешествие Каипа. Романтическая повесть. Дружба наро- дов, 1969, № 10.

[12] Szaádi: Rózsáskert. Bp., Európa, 1961. 9. о. (Ford. Képes Géza).

[13] Пулатов T Чайхана для стариков. Рассказ. Памир (Душанбе), 1974, Na 4.

[14] Lásd [7]!

[15] Итоги книжного года. (Рассказывают работники издательств.)

А. Москалев. Молодому современнику. Литературная газета, 1971, N° 2, с. 1, [16] Legújabb munkája, „A fiúkórus" még nem jelent meg nyomtatásban. Erről a kisregényéről így

nyilatkozik:

"Повесть Xop„ мальчиков", которую я только что закончил, рассказывает о чу- десном мире детства, мире, полном фантазии, всегда творящей добро." (Пио- нерская правба, 1975, 15 апреля, с 4.)

330

Романтические повести Тимура Пулатова

Пасло Захемски

В введении настоящей статьи автор исходит из следующего п о л о ж е н и я : в про- ш е д ш и е полтора десятилетия события советской литературной ж и з н и доказывают, что венгерский читатель д о л ж е н о б р а щ а т ь внимание на художественное слово ли-

тераторов советских республик, если хочет познать современную советскую действи- тельность. В предыдущие несколько лет венгерскому читателю представлена до- вольно полная картина прибалтийской прозы, а т а к ж е начался процесс ознаком- ления венгерской публики с закавказской прозой. /В приложении д а н а обширная б и б л и о г р а ф и я прибалтийской и з а к а в к а з с к о й прозы, вышедшей на венгерском языке./ Однако, Советская Средняя Азия — за исключением Киргизии, представляе-

мой произведениями Ч. Айтматова — является „белым пятном" в этом отношении.

Цель настоящей работы представить венгерским читателям молодого узбекского писателя Тимура Пулатова.

Т. Пулатов относится к поколению т. н "сорокалетних" писателей. По психо- ю г и ч е с к о м у и з о б р а ж е н и ю внутренней ж и з н и героев и художественному о ф о р м -

лению материала произведения Пулатова не отстают от произведений нерусских тредставителей поколения „сорокалетних", известных в ш и р о к о м кругу советских и венгерских читателей, эстонцев Э. Ветемаа, Э. Бээкман, а з е р б а й д ж а н ц е в Анара, А. Айлисли, М. Ибрагимбекова, грузина Н. Думбадзе, а р м я н и н а Г. Матевосяна и др. Тщательно анализируя повести Т. Пулатова /„Окликни меня в лесу", „Прочие заселенные пункты", „Второе путешествие Каипа", „Сторожевые б а ш н и " / , автор

выявляет их романтические особенности, показывает в них органическое сочетание черт романтизма чертами реализма, и указывает на н е р а з д е л и м о е переплетение национального и интернационального в произведениях талантливого писателя.

331