DEÁK ÁGNES
ÁLLAMRENDŐRSÉG MAGYARORSZÁGON,
1849–1867
Akadémiai doktori értekezés
Budapest
2013
TARTALOM
Bevezetés 5
Államrendőrség Ausztriában 1849 előtt 15
Állami rendfenntartó szervezetek és működésük keretfeltételei 30 Forradalmárok nyomában – államrendőrségi tevékenység Bach belügyminiszter
felügyelete alatt 118
„Egység és egyöntetűség” – államrendőrségi működés Kempen báró irányításával 195 A szorongatottság hónapjai – államrendőrségi adatgyűjtés 1860–1861-ben 295 A provizórium árnyékában – államrendőrség megváltozott politikai viszonyok között,
1861–1867 316
Konfidensek – árnyképek különféle fénytörésben 348
Néhány portré a rendőr konfidensek világából 393
A titkos postai páholyok hálózata 460
Az államrendőrségi információszerzés finanszírozása 503 A rendezett visszavonulás – az államrendőrségi hálózat felszámolása 1867-ben 530
„Zsandáros és policzájos idők” – társadalmi védekező mechanizmusok 541
Összegzés 562
Táblázatok 572
Függelék 596
Bibliográfia 612
5
Bevezetés
A neoabszolutizmus (1849–1859) időszakára tekintve gyakran beleütközünk abba a megállapításba, hogy a kormányzati rendszer – az 1848 előtti tradíciókat továbbfejlesztve – az álló katonaságra, az ülő hivatalnokokra, a térdeplő papságra és a csúszó-mászó rendőrbesúgókra támaszkodott. A forradalom utáni Bécs szemléletes megörökítője, Moriz Edler von Angeli visszaemlékezésében külön alfejezetet szentelt a csendőrségnek és rendőrségnek: „Rendőrügynökök valóságos özöne, úgynevezett
«bizalmiak» tartották megfigyelés alatt és lesték minden egyes ember személyes viselkedését, rendi állástól vagy nemtől függetlenül, nem számítva a számtalan önkéntest, aki a mindenható rendőrség szolgálatába állt.”1 Az e korból ránk maradt naplók, visszaemlékezések és magánlevelek hada megerősíti ezt a képet. A kortársak úgy érezték, az államhatalom árgus szemekkel figyelte és figyeltette állampolgárait, a köztereket a birodalom minden tartományában rendőr hivatalnokok és titkos „bizalmi férfiai”-nak serege lepte el. Idézhetünk példaként egy magyarországi visszaemlékezőt, Orbán Balázst is: „A cselédeket megvesztegetve, kémekké tették, a gyanusitást és árulkodást jutalmazták, s igy egy kémrendszer iszonyatos hálózatát boriták az országra. Alaptalan vádaskodás, személyes haragból eredő feljelentések nyomán, vagy néha csak azért is, mert valakinek arcza nem tetszett, vagy mert valaki ezen honfosztókat elég alázatosan nem süvegelte, börtönbe hurczolták, kinozták, gyötörték a honpolgárokat…”2 Igen magasra becsülték a kortársak a rendőrségi besúgók számát. Noszlopy Gáspár például (akit nem sokkal később mint felségárulót elítéltek és kivégeztek) 1851-ben úgy vélte, Magyarországon húszezer besúgó működik. Az őt idéző Hentaller Lajos még 1894-ben is úgy nyilatkozott, hogy Pest lakosságának egynegyede állt a titkosrendőrség szolgálatában az 1850-es években.3
Az osztrák történeti szakirodalom átvette a kortársak képét, igen kemény szavakkal ítélte el a titkosrendőrség tevékenységét: „..Bécsben egyfajta rendőruralom virágzott ki, amely Sedlnitzky-féle 1848 előttit is messze túlhaladta. A színházakban,
1 Angeli: Wien nach 1848 7-16., idézet: 13.
2 Orbán véleményét idézi: Illéssy: Biró Mihály sajtópöre 7.
3 Hentaller: A balavásári szüret 60., 30.
6
fogadókban és a kávéházakban hemzsegtek a «bizalmiak» és a besúgók, akik minden gyanús szóra felfigyeltek. ... Minden házmester vagy portás, minden cseléd a rendőrség zsoldjában állt, így a spionkodás az otthonok és családok legbelsejébe is behatolt."4 Kevés kivétel akadt azonban, például Karl Hugelmann, aki azt állította, ha más országokkal, például Franciaországgal, illetve más korszakokkal, például az 1848 előtti időszakkal összevetjük az 1850-es éveket, egyáltalán nem tűnik annyira sajátos jellemzőnek a rendőrbesúgó rendszer ekkori működése.5 Az elmúlt két évtizedben határozottan érzékelhető Ausztriában és részben Németországban is a törekvés a neoabszolutizmus, majd a rá következő, Anton Schmerling lovag nevével fémjelezhető alkotmányos centralizáció (1861–1865) felülvizsgálatának igénye. Tanulmányok sora elemzi a közigazgatás és igazságszolgáltatás, az oktatás ambiciózus és modern reformjait, fejtegeti e kormányzatok „janus-arcúságát”.6 Az államrendőrség működését illetően is születtek új eredmények, elsősorban Wolfram Siemann kutatásainak köszönhetően, aki azonban elsősorban a nagy német államok viszonyainak összehasonlítására, illetve együttműködésük részletes feltárására törekedett, így az ausztriai viszonyokat csak egyes, bár lényeges pontokon vizsgálta.7
A cseh vagy a szlovák történeti irodalom is igen sötét színekkel emlékezett meg erről az időszakról, s általában véve elmondható, hogy a rendőruralom toposza az egykori Habsburg Birodalom utódállamai történetírásait egyformán jellemzi, bár például Christoph Stölzl arra is felhívta a figyelmet, hogy a 20. századi tapasztalatok után óvatosan kell bánnunk erre a korszakra vonatkozóan a „rendőrterror” és „elnyomás”
fogalmakkal, hiszen a 20. századi európai állam olyan hatalmi mechanizmusokat alakított ki és működtetett állampolgárai ellenőrzése céljából, amelyekre egy évszázaddal korábban az államhatalmak birtokosai még csak gondolni sem gondolhattak.8 A korszak
4 Rogge, Oesterreich von Világos bis zur Gegenwart I. 95-96.
5 Hugelmann: Österreich von 1848 bis 1860 150-151.
6 Brandt: Der österreichische Neoabsolutismus; Mazohl–Wallnig: Österreichischer Verwaltungsstaat und Administrative Eliten im Königreich Lombardo-Venetien; Thomas Kletečka, Waltraud Heindl, és Stefan Malfèr bevezetői az osztrák minisztertanács jegyzőkönyveit kiadó sorozat különböző köteteiben; Berger Waldenegg: Mit vereinten Kräften!; Seiderer: Liberalismus und Neoabsolutismus egy részletét lásd magyarul:
Liberalizmus és neoabszolutizmus; Lengyel: Österreichischer Neoabsolutismus in Ungarn; uő.:
Neoabsolutismus-Probleme; uő.: Neoabsolutismus oder Willkürherrschaft?; uő.: Az országképviselet problémája
7 Az ausztriai rendőrséggel foglalkozó korábbi munkák közül a legfontosabbak: Benna: Die Polizeihofstelle; uő.: Organisierung und Personalstand der Polizeihofstelle; .Bibl: Die Wiener Polizei;
Oberhummer: Die Wiener Polizei; az új eredményekre lásd: Siemann: „Deutschlands Ruhe, Sicherheit und Ordnung”; uő.: Der „Polizeiverein” deutscher Staaten; uő.: Kémek a szabadságharc ellen
8 Stölzl: Die Ära Bach 12.
7
egészének új szempontok szerinti vizsgálata persze itt is felmerült,9 de a rendőrségtörténeti kutatások terén – tudomásunk szerint – alapvetően új összefoglaló jellegű kutatási eredmények nem születtek.
A magyar történeti irodalom a katonai erővel elfojtott magyar szabadságharc árnyékában természetesen még sötétebb színekkel festette (és festi) meg az 1849 nyarát követő majd két évtized képét.10 Ez a periódus napjainkig mint a 19. századi magyar történelem mélypontja él a magyar történeti köztudatban, mint olyan közjáték, amely a polgári átalakulást megalapozó reformkor, az azt véghezvivő 1848–1849-es forradalom és függetlenségi küzdelem után, az I. Ferenc József osztrák császárral–magyar királlyal kötött 1867-es államjogi kompromisszum nyomán meginduló gazdaság–társadalmi fejlődést megelőzően kényszerű várakozópályára terelte a magyar társadalmat és a politikai elitet egyaránt. A nemzeti elnyomatás, önkényuralom, stagnálás fogalmai kapcsolódnak hagyományosan ehhez az időszakhoz. A reformkorban megálmodott polgári átalakulás kezdeteit az ostromállapot katonai–rendőri intézkedéseinek közepette, az uralkodói abszolutizmus Magyarországon évtizedek óta ismeretlen intézményeinek politikai nyomása alatt, a magyar alkotmányos–politikai hagyományok kényszerű felfüggesztésének viszonyai között kellett átélnie a magyarországi társadalomnak. A polgári átalakulás sémáit, ütemét és kereteit a bécsi birodalmi központ politikusai kívánták meghatározni, ami a nemzeti ellenállás reakcióit hívta életre. Az elmúlt néhány évtizedben azonban Magyarországon is sok tekintetben átformálódott a történettudomány véleménye. Sashegyi Oszkár indította el e korszak újraértékelését, ami számos részkérdésben új eredményekre vezetett.11 Ezek a kutatások érintették a kormányzati rendszer egyik kétségtelen alappillérét, az 1849 után Magyarországon új intézményként megszervezett állami rendőri hatóságok működését s azon belül az államrendőrségi tevékenységet is,12 mégis átfogó összefoglalásra eddig nem került sor.
9 Vö. Kováč: Die Habsburgermonarchie kötet tanulmányait
10 Beksics: I. Ferencz József és kora; Berzeviczy: Az absolutismus kora Magyarországon; Károlyi:
Történeti bevezetés. In: Gr. Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka; Tábori: Titkosrendőrség és kamarilla; Lukács: Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak; uő.: Magyar politikai emigráció
11 Sashegyi: Abszolutizmus kori levéltár; uő.: Ungarns politische Verwaltung in der Ära Bach; Németh (szerk.): Forradalom után -- kiegyezés előtt című kötet tanulmányai; Deák: Nemzeti egyenjogúsítás;
Benedek: A bürokratizáció történetéhez; Pap: Magyarország vármegyei tisztikara a reformkor végétől a kiegyezésig; valamint Szatmári Judit egyháztörténeti, Zibolen Endre oktatástörténeti, Buzinkay Géza sajtótörténeti tanulmányai; Manhercz Orsolya Ph. D. disszertációja (ELTE, 2012) Ferenc József utazásairól Magyarországon az 1850-es években; Tamás Ágnes disszertációja az 1860-as és 1890-es évekbeli humoros lapok nemzetiségi sztereotípiáiról (SZTE, 2012).
12 A fővárosi rendőrség története (1914-ig) című kötet; Nyárády: Júdáspénzért a bajtársakat; Farkas: A rendőrség és a magyar függetlenségi szervezkedések; a Szakszolgálat Magyarországon, avagy tanulmányok a hírszerzés és titkos adatgyűjtés világából c. kötet tanulmányai
8
Magyarországon a ’rendőr’ szó nyelvújítási alkotás. Márton József Német–
magyar–deák szótára (1823) a ’Polizei’ fordításaként még ’közbátorságot’ közöl, míg Fogarasi János 1833-ban megjelent szótára már ismeri a „rend-őr” összetételt. A Czuczor Gergely és Fogarasi János által szerkesztett nagy szótár 1870-ben megjelent követete a
„rendőrség” címszó alatt már a következő meghatározást közli: „A közigazgatási hatalom egyik ága, melynek rendeltetése az ország belsejében közbiztonság, és általános rend fentartására ügyelni, s az e czélra szolgáló eszközökről gondoskodni.”13
A rendőrség mint önálló szakigazgatási ág a 18. század folyamán kezdett a Habsburg Birodalomban emancipálódni, funkcionálisan és szervezetileg különválni a közigazgatástól. A jogtudós Johann Heinrich Gottlob.von Justi még a század közepe táján a „belső igazgatás” valamennyi teendőét a „rendőr-tudomány” (Grundsätze der Policey- Wissenschaft, 1756) fogalma alá sorolta be, például az egészségügyet vagy vallásügyet sem kivéve. Megkülönböztetett ugyan szélesebb és szűkebb értelemben vett rendőrséget, de elméletében élesen nem választotta azokat külön. Joseph Sonnenfels báró (Grundsätze der Polizei, Handlung und Finanz, 1765–1767) a maga definíciójában ezzel szemben már szűkítette a fogalmat („Minden, ami a belső biztonságot növelheti, a rendőrséghez tartozik”), de következetes elhatárolást ő sem tett. A fogalom változását elemző történész, Friedrich Walter nem egy teoretikus, hanem az alsó-ausztriai tartomány élén áló közigazgatási vezető, Johann Anton Perger gróf egyik előterjesztésében találja meg a
„rendőrség” modern fogalmának első meghatározását 1782-ben: „Az uralkodóknak, azok szolgáinak és alattvalóinak összességben és egyénenként élvezett biztonsága mind személyüket, mind tulajdonukat tekintve alkotja a tulajdonképpeni rendőrséget, mely nélkül az állam maga sem lehet biztonságban.” Ennek jegyében Pergen előterjesztése már megkülönböztette a „nyilvános biztonságot”, azaz a közbiztonságot, melynek feladata az egyének személy- és vagyonbiztonságának garantálása; másrészt pedig a
„titkos szolgálatot”, melynek célja az állam védelme minden veszély ellen, amelyek akár saját alattvalói, akár idegen személyek részéről fenyegethetik.14 Ez a definíció nem változott lényegesen a következő évszázadban sem. Illusztrálhatjuk ezt történetünk egyik
13 Márton: Német–magyar–deák szótár. II. 312-313.; Fogarasi: Diákmagyar Müszókönyv 33.; Czuczor–
Fogarasi: A magyar nyelv szótára V. 499.; vö. Tisza: Magyarország rendőrségének története 17.
14 „innere Verwaltung”, „Was immer die innere Sicherheit vergrößern könne, gehöre in den Umfang der Polizey,”, „Die Sicherheit des Landesfürsten und aller seiner Diener und Unterthanen insgesamt und einzeln genommen, sowohl für ihre Personen als ihre Habschaften, ist eigenlich diejenige Polizey, ohne welcher der Staat selbst keine Sicherheit erhalten kann”, „die öffentliche Sicherheitsanstalten”, „der geheime Dienst” Justi, Sonnenfeld és Pergen nézeteit összefoglalja, illetve idézi: Walter: Die Organisierung der staatlichen Polizei 23-28., idézet: 24., 26.
9
főszereplője, Johann Kempen von Fichtenstamm báró altábornagy rendőri hatósága egyik hivatalnokának 1858-ban papírra vetett meghatározásával: „…a rendőrség az az állami tevékenység, amely elsősorban gondoskodni tartozik arról, hogy a közbiztonság, nyugalom és rend fenntartassék, és az általános jóllét elősegíttessék”. Funkciói: a törvények betartása feletti felügyelet; az állam, az egyes személyek és a tulajdon biztonságát biztosítani jogtalan akarat vagy emberi mulasztás ellenében; gondoskodni az állampolgárok fizikai személyiségéről, azaz életükről, egészségükről és legszükségesebb életfeltételeik kielégítéséről; ügyelni az állampolgárok szellemi egyéniségére, szellemi, erkölcsi és vallási képzésük előmozdításával; a vagyonvédelem és jóllét erősítése, a tulajdon biztosítása természeti csapások ellen, a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem és kommunikáció felügyelete; intézkedéseket tenni az állam java és a közérdek érdekében ott, ahol az állami tevékenység más ágai nem elég hatékonyak, vagy rendeltetésüknél fogva nem hivatottak intézkedni.15 Ez a felfogás még továbbra is a rendőrséghez rendelt olyan feladatokat is (például mezőgazdaság, ipar, egészségügy felügyelete), amelyek később további önállósuló államigazgatási ágak felügyelete alá kerültek. Ennek a felfogásnak a jegyében különböztettek meg „állam-, biztonság- és jóléti rendőrség”-et (Staats-, Sicherheits- und Wohlfahrtes-Polizei). A mi kutatásaink az államrendőrségre összpontosulnak, bár általános keretként szükségesnek tartottuk az állami rendőri hatóságok intézményrendszere történetének a felvázolását. Az ún. „adminisztratív rendőrség” a „biztonság- és jóléti rendőrség” összefoglaló megnevezése volt, feladatai:
közrend, vagyonbiztonság fenntartása, erkölcsi és közegészségügyi felügyelet, útlevélügyek, bejelentési kötelezettségek, vendéglők felügyelete, cselédek, napszámosok, legényegyletek feletti ellenőrzés. A „magasabb” vagy „államrendőrség” teendőihez tartozott ezzel szemben az egyesületek, a sajtó, a színházak, az idegenek ellenőrzése, a politikailag kompromittáltak nyilvántartása, a gyanús személyek megfigyelés alatt tartása, a közhangulatról jelentések készítése, a politikai szervezkedések felderítése. A vizsgált korszakban a „magasabb rendőrség” (höhere Polizei), államrendőrség (Staatspolizei) és titkosrendőrség (Geheimpolizei) fogalmakat lényegében szinonimaként használták.16
15 „…die Polizei diejenige staatliche Thätigkeit sei, welcher vorzugsweise die Sorge anheim fällt, die öffentliche Sicherheit, Ruhe und Ordnung aufrecht zu erhalten, so wie die allgemeine Wohlfahrt zu fördern”, „Welche sind die Bedingungen einer gedeihlichen Wirksamkeit der Staats-Sicherheits- und Wohlfahrts-Polizei?” címmel feljegyzés aláírás, dátum nélkül. „Polizei-Verwaltung”, HHStA IB BM 1407/1858. Vö. Karvasy: A politicai tudományok I. 87-163.
16 Karvasy munkájában az államrendőrségi funkciókat „A köz állomány bátorságárol” cím alatt foglalta össze. Karvasy: A politicai tudományok I. 112-119.
10
Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy államrendőrségi jellegű tevékenység öt különböző szervezeten keresztül folyt a birodalom területén belül a tárgyalt időszakban: a legfontosabb szerepet természetesen az állami rendőri hatóságok játszották; emellett a csendőrséget kell kiemelni, amely a nagyvárosokon kívüli vidéken felelt a közbiztonságért – nem mellékesen azonban, mint látni fogjuk, államrendőrségi adatgyűjtést is végzett; nem szabad elfeledkeznünk a hadsereg szerepéről sem, hiszen a birodalom egyes tartományaiban, így Magyarországon és Erdélyben is 1853-ig fennállt ostromállapot viszonyai között a hadsereg szerepe a civil szférában mindvégig meghatározó maradt; feltétlenül meg kell említenünk továbbá a titkos postai páholyokat, amelyek természetesen fontos funkciót töltöttek be; ezen kívül a közigazgatási hatóságok is szerepet játszottak, a rendszeresen összeállított hangulatjelentésekhez új és új információkra volt szükségük. Ebből az öt információs hálózatból különböző, mint látni fogjuk, egymással is rivalizáló birodalmi vezető szervhez futottak be az értesülések: a belügyminisztériumba, Legfelső Rendőri Hatósághoz, a külügyminisztériumhoz. Az információs szálak azután az uralkodó első hadsegédének irodájában s azon keresztül végső soron az uralkodó íróasztalán fonódtak össze.
Munkánkban arra vállalkozunk, hogy felvázoljuk a Magyarországon felállított állami rendőrségi szervezetet, működési mechanizmusait, az azon belül folyó államrendőrségi adatgyűjtés jellemzőit az 1849 és 1867 közötti években, s amennyire lehetséges, fényt derítsünk informátorainak kilétére is. Egyszerre irányítjuk figyelmünket magára a szervezetre, melyet a magyarországi államrendőrségi adatgyűjtés beindításában 1849 tavaszán–nyarán fontos szerepet játszó Rudolf von Felsenthal rendőrtanácsos „a törvény bosszuló karja”-ként jellemzett,17 s bizalmasait. Az államrendőrségi adatgyűjtés kulcsfontosságú eszköze volt ugyanis az ügynökök foglalkoztatása. Felsenthal például munkájában kifejtette, hogy az államrendőrségi teendők sikeres gyakorlásához a rendőrhivatalnoknak feltétlenül szüksége van ügynökökre, anélkül olyan festőhöz hasonlítana, aki színek nélkül lenne kénytelen dolgozni, mivel az ügynökök jelentéseiből, kiegészítve azokat saját megfigyeléseivel és kombinációival, tudja „a teljes képet – a teljes igazságot” megfesteni.18 Felsenthal nyomán kívánunk tehát plasztikus és „színes”
képet festeni az államrendőrség tevékenységéről. A „teljes igazság” feltárását illetően azonban nem lehetnek illúzióink. Az ügynökök megnevezésére igen sok kifejezés élt a
17 „der rächende Arm des Gesetzes”, Felsenthal: Aus der Praxis eines österreichischen Polizeibeamten XXX.
18 „das volle Bild – die ganze Wahrheit”, Felsenthal: Aus der Praxis eines österreichischen Polizeibeamten XXXIX.
11
19. századi német és magyar nyelvben egyaránt (ahogy feltehetőleg a többi nyelvben is).
A rendőri hivatalok a Konfident, Vertraute, Agent elnevezéseket használták a leggyakrabban (ritkán: Vigilant, bizalmi levelezők esetén: Korrespondent). Magyarul ennek a ’konfidens’, ’bizalmi’, ’ügynök’ (’levelező’) felelt meg. (Mivel azonban a rendőri hatóságok megalakulásuktól kezdve egészen 1867. tavaszi feloszlatásukig hivatali nyelvként Magyarországon is a német nyelvet használták, kevésbé beszélhetünk magyar nyelvű hivatalos terminológiáról.) A köznyelv persze ennél sokszínűbb és nem annyira leíró, mint inkább erős érzelmi töltettel rendelkező fogalmakat aggatott az ügynökökre:
Spitzel, Naderer, Denunziante, Spion, Spürhunde; magyarul: spicli, spion, konfidens, szaglászó (az 1860-as évek magyar vicclapjai különösen találékonyak voltak: szaglonc, fülelő, szaglász19 – de nem tudjuk, ezek a megnevezések mennyire váltak a mindennapokban is használt fogalmakká) – a „piócá”-val viszont nem találkoztunk, s a
„denunciáns”-sal is meglehetősen ritkán (miközben a „denunciál”, azaz „feljelent” már korántsem fordult elő oly gyéren áttanulmányozott forrásainkban).
Ugyanakkor miközben a fő figyelmet az állami rendőri hatóságok tevékenységére fordítottuk, természetesen jelezzük a kapcsolódási pontokat a többi információs hálózattal is, amennyire ezt az általunk áttanulmányozott és rendelkezésre álló források lehetővé teszik (a csendőrség iratanyaga jórészt megsemmisült; a titkos postai páholyokra vonatkozó iratok is csak hiányosan állnak rendelkezésre); részletesebben azonban csak a titkos levélvizsgáló páholyok tevékenységére térünk ki.
Kutatásaink súlypontja a Magyarországon folyó államrendőrségi tevékenységre esett – természetesen némileg kitekintve a birodalom egész területére vonatkozó koncepciók, gyakorlatok és rendelkezések ismertetésére is, hiszen az 1849–1860 közötti évtizedben, majd egy rövid kitérő után 1861–1865 között újra érvényesülő összbirodalmi centralizáció célkitűzésének köszönhetően a rendőrség működése egységes elvek jegyében folyt, még ha a napi gyakorlatban alkalmazkodniuk is kellett a rendőri hatóságoknak a helyi sajátosságokhoz és a politikai környezethez. Ugyanakkor a külföldön élő magyar politikai emigráció megfigyelésével, a külföldön folyó államrendőrségi adatgyűjtéssel csak vázlatosan foglalkozom, leginkább azért, hogy a bel- és külföldi hálózatok kapcsolódási pontjaira rámutathassak. A vizsgált közigazgatási egységet a magyar korona országai képezik, de a forrásadottságok következtében a legrészletesebben a szűkebb értelemben vett Magyarország (korabeli szóhasználattal:
19 Néhány példa: Egy "spitzli", a ki "két kulacsos." Üstökös, 18. köt. 35. sz. 1867. aug. 31. 278.; A Bach- korszak adomákban. 166.; Tigriskörmök. Ludas Matyi, 1. évf. 5. sz. 1867. máj. 5. 35.
12
Magyar Királyság) viszonyait tudom feltárni, s ahol a rendelkezésre álló adatok lehetségessé teszik, kitekintek a Magyarországtól különválasztott Erdélyi Nagyfejedelemségre, a Szerb Vajdaság és Temesi Bánságra, valamint Horvát- Szlavónországra is.
Kutatásainkat elsősorban a bécsi központi rendőrségi irányító hatóságok (belügyminisztérium, Legfelső Rendőrhatóság, rendőrminisztérium) iratanyagának tanulmányozására alapoztuk.20 Az Österreichisches Staatsarchiv Haus-, Hof- und Staatsarchiv (HHStA) részlege őrzi a legfontosabb irategyüttest: 1872-ben ugyanis a belföldi rendőri és a külföldi diplomáciai jellegű titkos információszerző tevékenység irányítását egyesítették a külügyminisztériumon belül, létrehozták az ún. Információs Irodát (Informationsbüro),21 s a megelőző két évtized központi államrendőrségi iratait is itt helyezték el két sorozatban. Az „A Akten” jelölésű sorozat aktái elsősorban külföldi államrendőrségi adatgyűjtést érinti az 1849–1852 közepe közötti időszakra vonatkozóan, valamint a belügyminisztérium rendőri szekciója iratanyagának legfontosabb darabjait tartalmazzák folyamatos számozással. A második sorozat („BM Akten”) a Legfelső Rendőrhatóság (1852) vezetője, Johann Kempen von Fichtenstamm báró altábornagy által brevi manu megjelöléssel ellátott iratokat foglalja magában (évenként újrakezdődő számozással). Ezek az iratok a rendőrminisztérium feloszlatása (1867) után kerültek a külügyminisztériumba. Szintén a HHStA-ban található jelenleg az ún.
„Gendarmeriedepartement” sorozat, amely tulajdonképpen a csendőrség főfelügyelőjének (szintén Kempen altábornagy) az uralkodó számára készített előterjesztéseit és az ezzel kapcsolatos levelezést tartalmazza, sajnos nagyon hiányosan. Az itt őrzött dokumentumok eredetileg az uralkodó katonai irodáját vezető főhadsegédek iratanyagaiból maradtak fenn.22 Meg kell említenünk továbbá a külföldön működő ausztriai diplomáciai kirendeltségek államrendőrségi jellegű tevékenységével kapcsolatos iratok gyűjteményeként az „Actes de haute Police” állagot.
Emellett az osztrák állami levéltár másik részlegében, az Allgemeines Verwaltungsarchivban található a belügyminisztérium, a Legfelső Rendőrhatóság és a rendőrminisztérium általános iratanyaga, mely azonban – korábban az Igazságügyi Palotában lévén deponálva – 1927. július 15-én, az épület leégésekor nagy mértékben
20 Az iratanyag sorsáról, tagoltságáról az 1920-as évekbeli állapotnak megfelelően részletesen ír: Kazbunda:
Organisace 37-44.,48-50.
21 Vö. Ress: A kormányzati hírszolgálat átalakulása
22 Vö. Brettner-Messler: Probleme der Edition. In: Ministerratsprotokolle VI/1. XXXI-LXXII.; Kazbunda:
Organisace 39.; Szekfű: A házi, udvari és állami levéltár 47-51.; Miskolczy: A házi, udvari és állami levéltár 61.
13
sérült, ám – ahogy erre Pajkossy Gábor már rámutatott az 1848 előtti rendőri hatóság, az Oberste Polizei- und Zensurhofstelle iratanyaga kapcsán, a magyar szakirodalomban olvasható korábbi vélekedésekkel ellentétben nem semmisült meg.23 A reformkori irategyüttesnél ráadásul szerencsésebb a helyzet az 1849 utáni iratanyag vonatkozásában.
Elsősorban a Legfelső Rendőrhatóság elnöki iratok első sorozata az, amely az államrendőrség működésére vonatkozóan további hasznos információkat tartalmaz. Az elnöki iratok második sorozata elsősorban a területi rendőri hatóságok szervezetét, belső ügymenetüket illetően használható forrás. Az egyes osztályok iratanyaga azonban már az 1920-as években, a nagy tűzvész előtt is igen hiányosan állt rendelkezésre, s a tűzben gyakorlatilag szinte teljesen megsemmisült.
Budapesten alapvetően két intézményben folytattam levéltári kutatásokat.
Egyrészt a Hadtörténelmi Levéltárban találhatók a Magyarországot megszálló III.
hadsereg parancsnoksága rendőri ügyosztályának iratai, ha meglehetősen töredékesen is.
Egyes, eredetileg idetartozó iratok azonban (például egy ügynöki jelentésgyűjtemény az 1849. ősz–1850. szeptember közötti időszakból), valamint az iratok eredeti iktatókönyvei a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár részlegében kerültek utóbb elhelyezésre.
Az iktatókönyveket azonban – nem tudjuk, mikor – gondosan átvizsgálták, s a kompromittálónak tekintett bejegyzéseket fekete tussal olvashatatlanná tették, sőt akár egész lapokat kimetszettek a kötetekből. Ugyancsak a Hadtörténelmi Levéltárban kutathatók az 1849 utáni években működött hadbíróságok hiányosan fennmaradt aktái, melyekben szintén hasznosítható információk rejtőznek.
Az Országos Levéltárban elsősorban a vezető politikai, illetve közigazgatási szervek iratanyagát tanulmányoztam: Karl Geringer báró, a polgári ügyek császári biztosának, majd ideiglenes helytartónak az iratait, az 1851-ben létrejött katonai és polgári kormányzóság rendőri ügyosztályának aktáit s azok iktatókönyveit (kivéve az 1859-es iktatókönyvet, amely rejtélyes módon a Hadtörténelmi Levéltárba került24).
Sajnos ezekről az iktatókönyvekről is elmondható, hogy (itt azonosítani tudjuk az időpontot: az 1860. októberi diploma kibocsátása utáni hetekben) sietve, de alaposan átvizsgálták azokat, lefestették a kényesnek minősített bejegyzéseket, alkalmanként teljes oldalakat kivágva. A kormányzóság általános iratai között bukkantunk rá a titkos rendőri alap kifizetéseiről negyedévenként készült, Bécsbe küldött elszámolásokra, szerencsére
23 Pajkossy: A Polizeihofstelle magyar vonatkozású iratai 53-54.; uő.: A titkosrendőrség Magyarországon 1848 előtt 339.
24 Geheim Präsidial Protocoll. HL Absz. kori iratok, Fondokhoz nem kapcsolható könyvek, 113. r. sz.
14
szinte hiánytalanul. Rendelkezésre állnak továbbá Benedek Lajos kormányzó iratai, illetve az 1860. október végén helyreállított magyar kancellária és helytartótanács aktái, ezek közül a helytartótanács elnöki iratainak idevágó kútfői a legnagyobb fontosságúak.
Ezen kívül felhasználtuk a Szerb- Vajdaság és Temesi Bánság kormányzósága elnöki irataiból készült, az Országos Levéltárban mikrofilmen elérhető válogatást, valamint az erdélyi kormányzóság elnöki iratainak idevágó darabjait is. Emellett, ahogy azt a forrásjegyzékben feltűntettük, még számos kisebb levéltári fondot hasznosítottunk.
Sajnos sem itt, sem Bécsben nem maradtak fenn a magyarországi rendőrigazgatóságok iratai, mivel azokat 1860 végén, illetve 1867 tavaszán Bécsbe szállították, s bizonyára még akkor megsemmisítették.25 Így a rendőrigazgatóságok tevékenységéről a rendőrigazgatók által Bécsbe küldött és az Informationbüro állagban fennmaradt jelentésekre tudtam alapozni.
A kéziratos forrásokból származó magyar nyelvű idézeteket minden alkalommal modernizált helyesírással, a német nyelvű idézeteket pedig saját fordításomban közlöm.
Ez utóbbi esetben jegyzetben idézem az eredeti német nyelvű szöveget is. A nyomtatott magyar nyelvű forrásokat az eredeti helyesírás megtartásával idézem. A német nyelvű forrásokban előforduló személynevek esetében, amennyiben a név hangalakja egyértelműen magyar nemzetiségű személyre vall, illetve más források erre engednek következtetni, a név magyaros alakját használom. Amennyiben ismert személyről van szó, nevének ma általánosan elfogadott, standard írásmódját alkalmaztam. Minden más esetben azonban megtartottam a forrásban előforduló németes névalakot.
Kutatásaimat néhány szervezet pénzügyi támogatása tette lehetővé: a Fonds zur Förderung wissenschaftliher Forschungen (Bécs) Lisa Meitner ösztöndíja, az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA T 26354) támogatása (1998–2000), az Osztrák–
Magyar Akció Alapítvány két ízben is támogatta a programot, a Magyar Ösztöndíjtanács egy alkalommal (2001) tette lehetővé, hogy a Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként kutassak Bécsben, továbbá a Habsburg kori Kutatások Intézete is ösztöndíjban részesített (2004). Köszönettel tartozom ezen kívül még az általam látogatott levéltárak és könyvtárak, elsősorban a Magyar Országos Levéltár levéltárosainak és dolgozóinak.
25 Úgy tűnik, ez magyarországi adottság, a prágai rendőrigazgatóság iratanyaga például a kutatók rendelkezésére áll Prágában. Vö.: Kudĕla: Duvĕrníci, agenti a konfidenti před 150 lety.
15
Államrendőrség Ausztriában 1849 előtt
A rendőrség kiválása a közigazgatásból Mária Terézia uralkodásának idején indult meg. Bécsben 1754-ben jött létre az első rendőrbiztosság, majd rendőrigazgatóság, de a szervezés egészen az 1770-es évekig elhúzódott, s a rendőrség működési köre a birodalmi fővárosra és Alsó-Ausztriára korlátozódott.1 A tétován s a hatáskörüket féltő tartományi közigazgatási hatóságok és vezetők ellenállása nyomán lassan előrehaladó folyamatban fordulópontot jelentett, amikor immáron II. József ambiciózus reformtörekvései jegyében 1782-ben a már idézett Johann Anton Pergen gróf vette át az alsó-ausztriai közigazgatás vezetését, aki az egész tartományi (rendies típusú) irányítás átalakítását levezényelte az uralkodói befolyás erősítése érdekében. Ennek keretében került sor újra Pergen előterjesztése nyomán 1782 áprilisában egy külön bécsi rendőrigazgató kinevezésére, aki közvetlenül a tartományfőnök alá tartozott, a közigazgatási teendőket ellátó városparancsnoktól teljesen függetlenül működött, s elsősorban államrendőrségi tennivalókat látott el. Pergen ezt kiindulópontnak tekintette, mivel úgy vélte, a rendőri hatóságoknak lassan mind a közbiztonsági, mind az államrendőrségi ügyek intézését ellenőrzésük alá kell vonniuk. Az uralkodó engedélyezte, hogy szükséges esetben a tartományi vezető a bécsi rendőrigazgató jelentéseit az udvari kancellária kikapcsolásával, közvetlenül továbbíthassa hozzá, sőt Pergen bármikor megjelenést kérhetett az uralkodó előtt.2
1784 nyarán Pergen javasolta a Bécsben bevált rendőrségi rendszer kiterjesztését:
Bécsben alaposan kiképzett rendőrbiztosokat küldjenek ki a birodalom fontosabb városaiba a tartományi vezetők mellé, akik az utóbbiaknak alárendelten koordinálnák a rendőri ügyeket, miközben – főképp a titkos államrendőrségi ügyekben – közvetlen kapcsolatot tartanának a bécsi rendőrigazgatósággal. Tevékenységükhöz segítségként megkapnák az adott városra és környékére vonatkozóan az átutazókról és az oda bejelentkezettekről összeállított kimutatásokat, listákat a gyanús személyekről. II. József ezzel szemben különválasztani kívánta a közbiztonságért felelős helyi rendfenntartó hivatalokat és az államrendőrségi funkciókat gyakorló hatóságokat: a közbiztonságot a
1 Benna: Organisierung 197-201.
2 Walter: Die Organisierung der staatlichen Polizei 32.; Fournier: Kaiser Josef II. 1-2., 7-16.
16
tartományi közigazgatási vezetőkön keresztül az udvari kancellária felügyeletére bízta továbbra is, s csak az államrendőrséget illetően engedélyezte a Pergen által szorgalmazott közvetlen felügyeletet. Végül 1785-ben csak Prágában és Brünnben járult hozzá rendőrigazgatóság felállításához, de az állambiztonsági ügyek kivételével ott is csak szigorúan alárendelve a tartományi vezetésnek. A következő években ugyan más településeken, jórészt tartományi fővárosokban (például Graz, Linz, Milánó, Innsbruck, Troppau, Pozsony, Buda, Nagyszeben) sor került rendőrigazgatóság felállítására, ám a tartományi vezetők bizalmatlansága érezhető volt, korábbi jogkörüket csorbító intézményként nem támogatták lelkesen az új hatóságokat. 1786 szeptemberében azután az uralkodó Pergen ellenkezése dacára határozottan megerősítette a közbiztonsági és államrendőrségi funkciók szétválasztását: az előbbieket a városi, községi közigazgatási testületek feladataihoz sorolta, a különálló rendőri hatóságok kizárólag államrendőrségi ügyekben működhettek önállóan, de a tartományi vezetők egyszemélyi felügyelete alatt.3
Hogy mit soroltak ekkor az államrendőrségi tevékenység feladataihoz, tömören összefoglalta Pergennek a tartományi vezetőkhöz eljuttatott titkos utasítása: a hivatalnokok tevékenységének szemmel tartását, a hadsereg tagjainak megfigyelését (kiszűrni a külföldi országokkal esetlegesen kapcsolatban állókat – különösen a mérnöki és tüzéregységekben szolgáló külföldiekre és a fiatalokra figyelni), a klérus tagjainak figyelését, kitudakolni, mit beszél a publikum az uralkodóról és kormányáról, figyelni a törvények és rendeletek érvényesítését, szemmel tartani a külföldről esetleg beszivárgó gyanús elemeket, értékpapír hamisítókat, stb.4 Míg tehát a megfigyeltek köre elsősorban a hivatali–egyházi–világi elitre koncentrálódott, Pergen maga is kitért arra utasításában, hogy a lakosság minden rétegéből igyekezni kell személyeket a rendőrséghez vonzani, akár bérszolgákat, kocsisokat, sőt „bizonyos szükséges elővigyázattal még zsidókat is”.5 Az uralkodó maga mindazonáltal elsősorban nem az állampolgárok nézeteinek fürkészése, hanem az „állam szolgái” tevékenységének ellenőrzése céljából vélte fontosnak az államrendőrségi adatgyűjtést.6
3 Walter: Die Organisierung der staatlichen Polizei 30-36.; Benna: Organisierung 202-210., magyarul:
Lábán: Kortörténeti titkos jelentések 309-310.; Wellmann: A Habsburg-Birodalom titkosrendőrségének kiépülése 55-57.
4 Pergen utasítását részletesen idézi: Walter: Die Organisierung der staatlichen Polizei 46-50.; Fournier:
Kaiser Josef II. 7-16.
5 „…ja selbst gewissen nöthigen Vorsichten die Judenleisten oft gute Dienste”. Idézi: Walter: Die Organisierung der staatlichen Polizei 49.
6 Fournier: Kaiser Josef II. 4.
17
1789-ben azután Pergen újra kérte az 1786. szeptemberi döntés felülvizsgálatát, s ennek eredményeképpen a fent említett feladatok mellett a rendőri hatóságok illetékességi köréhez kapcsolták a bejelentési ügyeket, a nyilvános intézmények nyitvatartásának szabályozását és ellenőrzését, az útlevelek kiállítását, a szerencsejátékok és a nyilvános rendezvények felügyeletét, az ünnepnapok tiszteletben tartásának szemmel tartását, stb. A helyi magisztrátusok a továbbiakban, ahol működött rendőri hatóság, a továbbiakban csak a személy- és vagyonbiztonság teendőit intézhették és felügyelhették. Ezt követően Pergen 1790. február elején jelentette az uralkodónak a rendőri szervezet kiépülését a birodalom egész területén.7 II. József évente 10 000 forintot bocsátott Pergen rendelkezésére az államrendőrség céljaira (de esetenként ez nem volt elegendő), az elszámolást Pergen közvetlenül az uralkodónak terjesztette elő.8
II. Lipót trónra lépése új helyzetet teremtett. Pergen 1790. március 2-án részletes előterjesztést készített az új uralkodó számára az államrendőrségi feladatokról, közölve saját 1786-os titkos utasítását. II. Lipót előtt is közvetlen megjelenési joga volt, de kettejük személyes viszonya már jóval hidegebb.9 Az örökös tartományokban nem változott a kiépült rendőrigazgatósági hálózat, Magyarországon azonban 1790 márciusában feloszlatták a rendőrigazgatóságokat, s megszűnt a közvetlen levelezés is Pergen és a magyarországi és erdélyi tartományi vezetés között. Pergen javasolta a nyugati tartományokban vidéken lovas csendőrség felállítását, de az végül nem valósult meg. 1791-ben Pergen egészségügyi okokból felmentését kérte, s távozásával átmenetileg megszűnt az általa kiépített rendszer is – a rendőri ügyek vezetését mindenhol, beleértve az alsó-ausztriai központot is, újra egyesítették a tartományi közigazgatási kormányzattal.10
1792. március 1-jén azonban ismét új császár, I. Ferenc lépett trónra, aki szeptemberben felvette a kapcsolatot Pergennel, s 1793-ban kinevezte „az örökös tartományok rendőrminiszterévé” (Polizeiminister in allen Erbländern), elrendelve, hogy a rendőrséget a II. József uralkodása alatt meghatározott elvek szerint újjá kell szervezni. Így jött létre központi vezető hatóságként az Oberste Polizeihofstelle Pergen vezetésével (1793–1803), amelyhez 1801-ben hozzácsatolták a cenzúrahatóságot is; a Legfelső Cenzúra- és Rendőri Hatóság (Oberste Censur- und Polizeihofstelle) egészen 1848 tavaszáig fennállt, 1817-től
7 Az 1789. októberi utasítást részletesen ismerteti: Walter: Die Organisierung der staatlichen Polizei 41-42.
8 Walter: Die Organisierung der staatlichen Polizei 50.; Fournier: Kaiser Josef II. 2.
9 Walter: Die Organisierung der staatlichen Polizei 51-52.; Fournier: Kaiser Josef II. 5-6.
10 Walter: Die Organisierung der staatlichen Polizei 52.; Benna: Organisierung 213-226.
18
Joseph Sedlnitzky gróf vezetésével.11 A korabeli visszaemlékezők mint a leggyűlöltebb vezetőről szólnak róla, akinek másfelől csak Metternich kancellár engedelmes kiszolgálójának szerepe jutott a politikai döntéshozatalban – a tudós orientalista Joseph Hammer-Purgstall bárót idézve, csak „egy porszem volt Metternich herceg cipőtalpán”.12 Gondosan megszervezték emellett a postai titkos levélbontogató szolgálatot is a tartományi főpostahivatalok mellett.13 A nagyobb városokban felállított rendőrhatóságok (rendőrigazgatóságok vagy rendőrbiztosságok ellátták a helyi közbiztonsági teendőket és az államrendőrségi feladatokat egyaránt. A többi településen viszont a közbiztonság az illetékes közigazgatási vezetők hatáskörében maradt. Az 1848 előtti Ausztriában megjelent röpiratok, ahogy a később született emlékiratok is az állampolgárokat árgus szemekkel figyelő rendőrséget, főképp Bécsben, a mindennapok jellemző jelenségének tartották már az 1820-as évek második felétől, s nem csak a társadalmi elit vonatkozásában14 – s védelmezői csak kevesen akadtak.15 A történeti irodalom szerint inkább csak a nagyobb városokban sikerült kiépíteni az államrendőrségi információs hálózatot.16 A közérzületet azonban a korban ismert bonmot (Szívesen laknék Párizsban, ha nem lenne ott oly sok párizsi.”) átiratával jellemezte egy röplapíró 1848-ban:
„Szívesen laknék Bécsben, ha nem lenne ott oly sok besúgó.”17
A német egységmozgalmak és a napóleoni háborúkat követő évtizedek európai forradalmi hullámai nyomán az 1830-as években felmerült az igény arra, hogy a
„forradalmi felforgatással” szemben a Német Szövetségbe tömörült államok legjelentősebbjei közös államrendőrségi információs hálózatot építsenek ki. A végül Mainzban működő Mainzer Zentralpolizei vagy Mainzer Informationsbüro létrehozását Metternich kezdeményezte 1833 elején Ausztria, Poroszország, Bajorország és Württemberg rendőri szerveinek közreműködésével. A bécsi rendőrfőigazgatóság főbiztosát, Karl Noët küldték oda (Nordberg néven élt ott) vezetőnek 1833 májusában, 1841-től az irányítást a korábbi beosztott hivatalnok, Josef Clannern von Engelshofen
11 Életrajzát lásd: Benna: Organisierung 235.; a Polizeihofstelle felépítéséről, működéséről lásd: Pajkossy:
A Polizeihofstelle magyar vonatkozású iratai 50-51., 64-65.
12 Idézi: Erinnerungen von Ludwig August Frankl 249.
13 Fournier: Die Geheimpolizei auf dem Wiener Kongress
14 Vö. [Sealsfield]: Austria as it is 84-87. (1828); Anastasius Grün: Spaziergänge eines Wiener Poeten c.
versfüzérének egyik darabja: „Naderer da!”, közli: Rommel (Hrsg.): Der österreichische Vormärz 41-43.
(1830–1831); [Schirnding]: Oesterreich I. 171-176. (1840); [Tuvora]: Briefe aus Wien II. 145-148., 256- 257. (1844); Austriaca II. 15-17. (1845); Groß-Hoffinger: Fürst Metternich I. 120-143. (1846); [Moering]:
Sibyllinische Bücher I. 212-215. (1848); Kalchberg: Mein politisches Glaubensbekenntniß 149-153.
15 Sporschil: Oesterreich 71-78. (1847)
16 Beidtel: Geschichte der österreichischen Staatsverwaltung II. 118.
17 „Ich möchte gerne in Paris leben, wären dort nich so viele Parisier”, „Ich möchte gerne in Wien leben, wären dort nicht so viele Vertraute.” Schmitz: Die Vertrauten 1.
19
vette át.18 Az iroda 1848 tavaszáig állt fenn, a forradalmi hullám nyomán beszüntették működését.
A külföldi információs központ megteremtésével párhuzamosan felmerült az igény a bécsi vezető politikusok körében a belföldi államrendőrségi információk centralizált kezelésére és kiértékelésére. 1834-től ennek jegyében az Államkancellária (Staatskanzlei) felügyeletében működött egy Metternichnek alárendelt kormányszékközi bizottság Központi Információs Bizottság (Zentralinformationskomité) néven, mely az itáliai, a németalföldi és 1846-ig a galíciai tárgyú hírekkel foglalkozott. Megalakulásakor naponta, majd hetente 2-3-szor ülésezett, az ülésekről készült feljegyzéseket az uralkodóhoz (legalábbis I. Ferenc igényt tartott erre), Metternichhez, Sedlnitzkyhez, Rainer főherceghez (mint Lombardia alkirályához), valamint az Államtanács tagjaihoz juttatták el.19 1837-ben megszervezték annak magyar–erdélyi osztályát (Ungarisch–
Siebenbürgische Sektion), melynek elnöke a Zentralinformationskomitét is elnöklő Alphons de Ponts báró lett, tagjai pedig Leopold Valentin Ferstl von Ferstenau és Cseremiszky Miklós. Ferstl 1804-től állt a rendőrség szolgálatában, Brünnben, majd Triesztben hivatalnokoskodott, s 1819-ben került a bécsi rendőrigazgatósághoz. 1830-ban cs. és kir. tanácsossá, 1846-ban pedig udvari tanácsossá nevezte ki az uralkodó.
Sedlnitzky hivatalában ő volt a magyarországi ügyek első számú ismerője.20 Az Államkancellárián belül a magyar ügyek számára nem létezett külön egység vagy kifejezetten ezekkel megbízott hivatalnok. Ehelyett az igazgatás más ágában tevékenykedő egy-egy bizalmas látta el a magyar ügyekben a referálást, leginkább az országgyűlések időtartama alatt. Cseremiszky Miklós több megye tiszteletbeli táblabírája volt, a Gazdasági Egyesület tagja, a Theresianum egykori magyar jog tanára. 1832–1836 között ő referált naponta az Államkonferencia (Staatskonferenz) számára a magyar országgyűlésről. Az országgyűlés után pedig azzal bízták meg, hogy készítsen összefoglaló értékelést arról, annak fő személyiségeiről. 1837-ben szám feletti fogalmazónak nevezték ki, így lett a Központi Információs Bizottság magyar–erdélyi szekciójának jegyzőkönyvvezetője. 1845-ben állandó státuszba helyezték, de a hivatalos Staatshandbuchban nem szerepelt. Hozzá tartoztak a magyar nyomtatványok cenzori
18 Reinöhl: Die österreichischen Informationsbüros; Bettelheim: Literarische Kundschafter Metternichs
19 Reinöhl: Die österreichischen Informationsbüros 269-276..; Pajkossy: A titkosrendőrség Magyarországon 1848 előtt 338.
20 Wertheimer Ede kutatásaira hivatkozva közli: Idősb Szőgyény-Marich László orszábíró emlékiratai I.
Függelék 260.; Benna: Organisierung 236.
20
ügyei is.21 A magyar–erdélyi szekció hetente kétszer ülésezett az Államkancellária épületében. A készült protokollba betekintést kapott a magyar kancellár, s megjegyzéseivel elláthatta. Észrevételeiről az Államkonferencia irodájának igazgatója, Gervay Frigyes báró udvari tanácsos tudósította Metternichet. A szekció működése azonban a rendelkezésre álló információforrások szűkössége miatt nem volt sikeres.
Metternich kezdeményezte ezért az alosztály önálló bizottsággá szervezését 1845-ben a magyar kancellária képviselőjének bevonásával Magyarországi és Erdélyi Központi Információs Bizottság (Zentralinformationskomité für Ungarn und Siebenbürgen) néven, immáron Sedlnitzky hatóságának felügyelete alatt, ami megnyitotta a bizottság tagjai előtt a „rendőrminisztérium” értesüléseinek tárházát is. E testületben szintén részt vett Ferstl, valamint a magyar kancellária képviseletében Wirkner Lajos udvari titkár, Ludwig von Rosenfeld, az udvari kamara kormánytanácsosa és Balthasar Spitko fogalmazó.
Alkalmanként meghívták az erdélyi kancellária képviseletében Friedrich May von Korosvar udvari titkárt is. Hetente üléseztek, az ülésekről készült protokoll összegezte a befutott információkat. Mind a Zentralinformationsbüro, mind pedig a Zentralinformationskomité für Ungarn und Siebenbürgen 1848 tavaszán szüntette be tevékenységét.22
Pajkossy Gábor úttörő kutatásaiból tudjuk, hogy a tizenkilencedik század első felében Magyarországon több olyan hálózat is létezett, melynek funkciója az volt, hogy bizalmas információkkal lássa el a bécsi politikai döntéshozókat. Meghatározó tényező volt az, hogy a magyar korona országaiban nem működtek állami rendőri hatóságok – bár a bécsi kormányzaton belül fel-felmerült a gondolat, hogy újra kísérletet kellene tenni azok felállítására,23 s a Polizeihofstelle hatásköre elvileg nem terjedt ki ezekre a tartományokra. Magyarországon ráadásul a nemesi politikai elit igyekezett a maga eszközeivel védekezni a modern államrendőrségi információs hálózat veszélyei ellen.
1805-ben törvénycikk is született a feljelentők ellen,24 s az 1825–1827-es országgyűlésen is sérelemként került napirendre „az anonymus delatorok” ügye,25 az 1843–1844-es országgyűlésen pedig a felsőtáblán merült fel titkos levélbontogatás elleni tiltakozás
21 Mayr: Geschichte der Österreichischen Staatskanzlei 51-52.
22 Reinöhl: Die österreichischen Informationsbüros 276-280.; Pajkossy: A titkosrendőrség Magyarországon 1848 előtt 339.; vö.: Wirkner: Élményeim 66-69.
23 Vö. például: Wertheimer: Zwei Denkschriften Erzherzog Rainers 374-375.
24 Az 1805:5. tc. „A rosszlelkü árulkodások megakadályozásáról” címmel a névtelen feljelentések ellen született, rendelkezve a hamis vádaskodók megbüntetéséről. Magyar törvénytár 1740–1835 326-327.
25 Viszota: Censurai különösségek 62-63.
21
gondolata.26 A bécsi rendőri vezetésnek ilyen speciális intézményi és politikai feltételek mellett kellett bizalmas információs csatornáit kiépíteni. A legfontosabb információs hálózatok a következők voltak: Egyes kancellárok, mint például Reviczky Ádám gróf és Pálffy Fidél gróf saját bizalmasokkal rendelkeztek, akik a megyékből jelentettek; a kamarai ügyészek munkaköri kötelességévé tették 1830-tól, hogy jelentéseket tegyenek a vármegyék gyűlésein történtekről; ritkábban az udvari haditanácson, illetve a hadparancsnokságon keresztül is kaptak jelentéseket. A Polizeihofstelle titkos bizalmiak hálózatát építette ki, jobbára közvetlenül Sedlnitzkynek, illetve Ferstlnek alárendelve.
„Kirendeltségek”, azaz helyi központok az 1840-es évek közepére is legfeljebb Pest–
Budán és Pozsonyban létesülhettek (de erről nemigen állnak rendelkezésre adatok). Két különböző kategória létezett a bizalmas „munkatársak” tekintetében: Sedlnitzky személyes bizalmasait „bizalmasok”-nak (Vertraute), a Ferstl-nek jelentőket pedig
„levelezők”-nek (Korrespondent) nevezték. Mindemellett létezett az ún. országgyűlési titkos szolgálat Pozsonyban az országgyűlések időtartama alatt.27 Mindezt egészítette ki a titkos postai páholyok működése. A legnagyobb jelentőséggel természetesen a bizalmasok–levelezők hálózata és az országgyűlési titkos szolgálat bírt.
Pajkossy Gábor kutatásainak köszönhetően már meglehetősen sokat tudunk az 1820-as évek végétől kezdve a bizalmi–levelezői állományról. Sedlnitzky előde, Franz Hager von Allentsteig báró 1811-ben összesen 28 titkos levelezővel rendelkezett.28 1827- ben Sedlnitzky már 40 bizalmast nevezett meg egy az uralkodó számára készült előterjesztésében, 1830-ban pedig 50 főt szólított fel már korábbi szolgálataikra hivatkozva rendszeres jelentéstételre. Ferstl levelezőivel együtt ekkor a Polizeihofstelle összesen 60 önkéntes, pénzbeli honorálásban nem részesülő informátorral rendelkezett.
Körülbelül egynegyedük királyi, illetve kamarai tisztviselő volt, megközelítőleg szintén egynegyed résznyit tettek ki a szabad királyi városi vezető elit tagjai, egyhatoduk volt katolikus pap, kisebb részben vármegyei tisztviselők, nemes földbirtokosok, különféle értelmiségiek. Túlnyomó többség a nyilvános politikai színpadon is a kormányzat támogatóiként lépett fel. Földrajzi tekintetben megjegyzendő, hogy az informátorok
26 Vö.: Takáts Sándor: A posta a kémrendszer szolgálatában 65.
27 Pajkossy: A titkosrendőrség Magyarországon 1848 előtt 338-339.; uő: „mit welchen ich im geheimen Dienstverbande stehe” 335.; lásd még: Takáts: A halálfejes gyűrűk; Lábán: Egy „Hazafias dal”; uő.:
Kortörténeti titkos jelentések 314-316.; Mályuszné Császár Edit: Schedius Lajos; Wellmann: A Habsburg- Birodalom titkosrendőrségének kiépülése 76-82.
28 Pajkossy: „mit welchen ich im geheimen Dienstverbande stehe” 343-344.; lásd még: Pajkossy: A titkosrendőrség Magyarországon 1848 előtt 341-342.; József nádor megfigyeléséről a század első évtizedében lásd: Soós: József főherceg-nádor titkos rendőri megfigyelése
22
többsége ekkor még a Dunántúlról, illetve városokból jelentett.29 A következő tizenöt évben némileg átrajzolódott a kép: 1844–1846 között évente körülbelül 80-an kaptak rendszeres fizetést, túlnyomó részük levelezők. Emellett „tucatra vagy több tucatra”
tehető azon személyek száma, akiknek mint személyes bizalmasainak véleményét Sedlnitzky alkalmilag vagy rendszeresen kikérte, de honoráriumot ezért nem kaptak. Őket is beleszámítva az informátorok összlétszáma 1848 előtt 100-150 között mozoghatott, de mindenképpen 250 alatt maradt (még a postai küldemények titkos bontogatóinak, a bizalmas információkat csepegtető pincéreknek, szobalányoknak, vendéglősöknek, stb.
beszámításával is). Lényeges változás viszont a földrajzi lefedettség növekedése, gyakorlatilag az egész ország területén sikerült ekkorra kiépíteni a bizalmas információs csatornákat.30
Magyarországon a megfigyelés célkeresztjében ekkoriban is egyértelműen a politikai elit állt, az alsóbb néposztályok megfigyelés alatt tartására a speciális intézményi feltételek között nem nyílt lehetőség. Továbbra is jellemző a bizalmasok–levelezők kilétét illetően, hogy azok alapvetően a nyilvánosság előtt is vállalt kormánypárti érzületűek közül kerültek ki, bár néhány kivételt ismerünk, említhetjük például Toldy (Schedel) Ferencet.31 A töredékesen rendelkezésre álló adatok szerint akadtak közöttük, akiket feltehetőleg hivatali főnökük ajánlott Sedlnitzky figyelmébe, de olyanok is, akik önként ajánlkoztak. Pajkossy általános értékelésként még megállapítja, hogy Sedlnitzky magyarországi bizalmasait II. Lipót titkos munkatársaival szemben „titkos politikai akciókba” nem vonták be. 32
A levelezői hálózat költségeiről is némi fogalmat alkothatunk. 1834-ben havonta 1500 ezüst forintot (konvenciós forint) igényelt ez;33 1846-ban a személyi és dologi kiadások a bécsi törzs fizetésével együtt összesen körülbelül 26 000 forintot. Ezzel egybecsengnek az 1848 elejéről fennmaradt elszámolások adatai, melyek szerint 1848 januárjában 2104 forintot, februárban pedig 1954 forintot fizettek ki a bizalmi levelezők számára (ebben azonban az országgyűlési szolgálat költségei természetesen nem
29 A dokumentumokat és a névsorokat közli és elemzi: Pajkossy: „mit welchen ich im geheimen Dienstverbande stehe” 336-357.; lásd még: Pajkossy: A titkosrendőrség Magyarországon 1848 előtt 341- 342.
30 Pajkossy: A titkosrendőrség Magyarországon 1848 előtt 341-342.
31 Pajkossy: Toldy Ferenc pályaképéhez
32 Pajkossy: A titkosrendőrség Magyarországon 1848 előtt 344.; uő.: „mit welchen ich im geheimen Dienstverbande stehe” 344-345.
33 Pajkossy: Kölcsey – ahogy az országgyűlési titkosszolgálat 1836-ban látta 458-459.
23
szerepeltek).34 Meghatározó azonban az a tényező, hogy – ahogy azt már hangsúlyoztuk – a bizalmasok nagyobb része nem pénzbeli honoráriumot kapott (feltehetőleg hivatali előmenetelük elősegítése volt az ellenszolgáltatás), legfeljebb alkalmi költségtérítésben részesülhetett.
Az országgyűlési titkosszolgálatot először 1825-ben szervezték meg, vezetője szintén Ferstl volt. A munkatársak egyik része az országgyűlés két táblájának üléseiről készített összefoglalókat, a másik az ellenzéki követek, az országgyűlési ifjúság, a pozsonyi közterek megfigyelését kapta feladatul. Körülbelül 30-40 főt foglalkoztattak országgyűlésenként teljes vagy részmunkaidőben, részben a követek közül is verbuválva a bizalmasokat, a költségek például 1844-ben havi 2500 forintot tettek ki.35
Erdélyben a titkosrendőrség szervezése csak az 1830-as évek közepén indult meg, bár bizalmiakkal természetesen korábban is rendelkezett a rendőrminiszter itt is. A jelenleg rendelkezésre álló adatok sajnos nagyon szegényesek, de az megállapítható, hogy itt igen nagy volt a katonai hatóságok szerepe az 1840-es évek elejéig.36
Az 1848-as forradalmak Bécsben, Pesten és a birodalom több városában is a kormányzati rendszer gyűlölt szimbólumának is tekintett rendőrséget természetesen alapjaiban rázta meg. 1848. március 13-i bécsi forradalom után a közhangulat egyik céltáblájává azonnal a rendőrség (s azzal együtt a titkos postai megfigyelés) vált.
Röpiratok jelentek meg, amelyek a „denunciáló és kémkedő rendszer” és a „rendőr önkény” megszüntetését követelték vagy már üdvözölték. „Szabad a szó, szabad a gondolat, és nem áll mögöttünk alávaló besúgó, hogy egy igaz kimondott szóért évekig tartó rabságot hozzon nekünk” – írta diadalmasan az egyik szerző.37 1848. március közepére Ferstl is veszélyesnek találta Pozsonyban maradni (megjelent például ott Josef Faccea postai alkalmazott tollából egy „Der hinkende Vampyr” [A sánta vámpír] című
34 Ferstl két elszámolása a titkos kifizetésekről: „Bezeichnung, mit Ende Jänner 1848 an nachbenannte Individuen a conto Februar zu leistenden Zahlungen”, Bécs, 1848. jan. 27., „Bezeichnung mit Ende Februar 1848 an nachbenannte Individuen Conto März zu leistenden Zahlungen”, Pozsony, 1848. febr. 25. AVA Polizei Hofstelle 1247/1848.
35 Pajkossy: A titkosrendőrség Magyarországon 1848 előtt 343.; lásd még: Mályuszné Császár Edit:
Bevezetés. In: Megbíráltak és bírálók 15-18.
36 Pajkossy: A titkosrendőrség Magyarországon 1848 előtt 338.
37 „Denunziations- und Spionirsystem”, „Polizei Willkühr”, Arnstein: Ein Wiener 2.; „Frei ist das Wort, frei der Gedanke, und kein schuftiger Naderer steht hinter uns, um uns für ein wahrgesprochenes Wort eine jahrelange Gefangenschaft zu verschaffen”; lásd még: E. S.: Die Geheimnisse von Wien; Schmitz: Die Vertrauten; Naske: Das Todtenlied für die Polizei-Spione; Enthüllte Geheimnisse der Wiener Polizei; „W.
B.”: Bericht des Spitzl’s Peter Such in Ansehung staatsgefährlicher politischer Umtriebe. Wiener Katzen- Musik (Charivari) No. 22. 1848. júl. 13.; F. Sauter „Geheime Polizei” c. költeménye, közli: Becher: Album 81.
24
röpirat Ferstl ellen38), de egy ideig még ott maradtak a fizetett bizalmiak, köztük postai alkalmazottak is, akik jelentéseit március 13. után az 1848. március 13-án kinevezett belügyminiszter, Franz Pillersdorff báró belügyminiszter terjesztette az Államtanács elé.39
Pillersdorff március 20-án kezdeményezte a Polizeihofstelle feloszlatását, a rendőri funkcióknak a belügyminisztériumhoz való rendelését. Előterjesztésében a forradalom kirobbanását is részben a rendőri ügyek nem megfelelő kezelésének, a rendőrség önkényes működésének tulajdonította.40 Kifejtette, át kell gondolni a rendőri szervek működésének alapelveit, s állást foglalt amellett, hogy az alkotmányos viszonyokkal nem egyeztethető össze egy különálló rendőrminisztérium léte. Továbbá leszögezte, alkotmányos viszonyok között nem szerepelhet a rendőrség feladatai között az egyes állampolgárok rutin megfigyelése: „A rendőrségnek alkotmányos államban kevésbé az egyes állampolgárok érintkezését kell figyelnie, sokkal inkább a közvélemény irányát, a különböző osztályok és rendek eljárását és vélekedését, törekvéseiket és vállalkozásaikat, azt, hogy a kormányzati intézkedések milyen hatást gyakorolnak rájuk, s hogy a közszellem milyen hatással van másfelől a kormány erejére és biztonságára. E tevékenységnek a közigazgatással kéz a kézben kell folynia, csak így lehet egy jól irányított rendőrség egyúttal a nyilvános igazgatás … és tükre, hasznos intézmény az állam számára, s a kormány erejének és erősségének hathatós eleme.” V. Ferdinánd március 23-án jóváhagyta a javaslatot, a konkrét szervezésre vonatkozóan további előterjesztést várt, felhatalmazta a belügyminisztert, hogy a feloszlatott Polizeihofstelle hivatalnokai közül válogathasson, kit vesz át minisztériumába.41 Április elején azután a belügyminiszter újabb előterjesztésére az uralkodó engedélyezte, hogy további intézkedésig – míg a rendőri ügyekről alaposabban tájékozódni tud – Pillersdorff a
38 Vö. HHStA, Informationsbüro, BM 876/1853.
39 Ferstl jelentése Weingarten báró udvari kancellárhoz, Bécs, 1848. ápr. 4. HHStA, Kab. Kanzl., Vorträge, 162/1848.; vö.: Sedlnitzky előterjesztése az uralkodónak, Bécs, 1848. márc. 17. (gépiratos másolat) MOL N 119 84. d. fasc. 76.; Takáts: Politikai konventikulumok és titkos konferenciák az országgyűlésen. In: Uő.:
Kémvilág Magyarországon 226-228.; Károlyi: Az 1848-diki pozsonyi törvénycikkek 4.
40 Cseremiszky Miklós is feljegyzi naplójában, hogy Sedlnitzkynek már március 15-én tudtára adták, hogy az Államkonferencián nem kívánatos személy, mivel azzal vádolták, hogy Metternich és az udvar előtt eltitkolta az igazságot. („Man beschuldigte ihn allgemeine, daß er … dem Fürsten u. dem Hofe nie die Wahrheit gesagt habe.”) Cseremiszky Miklós naplója, 1848. márc. 16-i bejegyzés
41 „Die Polizei hat in einem constitutionellen Staate weniger das Verkehren der einzelnen Individuen, als die Richtung der öffentlichen Meinung, den Gang und die Gesinnungen der verschiedenen Klassen und Stände, ihr streben und ihre Unternehmungen, den Einfluß der Regierungsmaßregeln auf dieselben, und die Rückwirkung des öffentlihen Geistes auf die Kraft und Sicherheit der Regierung zu beobachten. Diese Thätigkeit muß Hand in Hand mit der administrativen Wirksamkeit fortschreiten; nur so wird eine gut geleitete Polizei zugleich Beuchte [?] und Spiegel der öffentlichen Verwaltung, ein wohlthätiges Institut für den Staat, und ein wirksames Element der Kraft und Stärke der Regierung.” Pillersdorff előterjesztése a V.
Ferdinánd részére, Bécs, 1848. márc. 20. HHStA, Kollowrat Akten 754/1848.; ismerteti: Kazbunda:
Organisace 15-16.; vö.: Handschriftlicher Nachlaß des Freiherrn von Pillersdorff 89.
