A Doktori Iskola vezetője: Prof. Dr. Szigeti Péter DSc., egyetemi tanár

Széchenyi István Egyetem

Állam- és Jogtudományi Doktori Iskola

A Doktori Iskola vezetője: Prof. Dr. Szigeti Péter DSc., egyetemi tanár

DR

. P

L

A „

–

”

A BÍRÓI DÖNTÉSHOZATALBAN

–

DOKTORI ÉRTEKEZÉS

Témavezetők:

Prof. Dr. Szigeti Péter DSc.

egyetemi tanár

Dr. habil Egresi Katalin PhD egyetemi docens

A kézirat lezárása: 2021. április 9.

Győr

2021

2

3

„A térre nyíló kapu az ünnepi alkalmakat kivéve mindig be volt zárva, és fel volt rá téve a keresztvas. S azok ketten, akik megölték, mégis ott vártak Santiago Nasarra, nem pedig a hátsó kapunál; és ő is ott ment ki, amikor megjött a püspök hajója, pedig az egész házat meg kellett kerülnie, hogy kijusson a kikötőbe vezető utcára.

Volt valami ésszel fel nem fogható a sok véletlennek ebben a gyászos egybeesésében. Ezt a Riohachából érkezett vizsgálóbírónak is éreznie kellett: a jegyzőkönyvből világosan látszik, hogy mindenáron szeretett volna valami racionális magyarázatot találni rá. A térre nyíló kapu többször is ezzel a bűnügyi krónikába illő elnevezéssel szerepel a jegyzőkönyvben: ’a végzetes kapu’. Csak Plácida Linero adott elfogadható magyarázatot; amikor megkérdezték, ezzel a józan anyai érvvel válaszolt: ’A fiam soha nem a hátsó kapun ment ki, amikor ünneplő ruhában volt.’ Ez olyan kézenfekvőnek látszott, hogy a vizsgálóbíró fel is jegyezte az egyik lap szélére, de nem vette bele a jegyzőkönyvbe.”¹

1 Márquez, Gabriel García: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája. (Ford. Székács Vera) Magvető Kiadó, Budapest, 2019. 14-15.

4

5

TARTALOMJEGYZÉK

BEVEZETÉS

A kutatás tárgya, célja, módszerei és előfeltevései 8

I. A „KÖNNYŰ ESET”-„NEHÉZ ESET” MEGKÜLÖNBÖZTETÉS HELYE

ÉS SZEREPE A JOGDOGMATIKÁBAN 15

I. 1. A jogdogmatika értelme a bírói jogalkalmazás számára 15 I. 2. A „könnyű eset”-„nehéz eset” megkülönböztetés eredetéről 21 I. 3. A jogdogmatikának megfelelő eszményi bíró alakja 25

I. 3. 1. A salamoni ítélet 27

I. 3. 2. Magnaud, a „jó bíró” 30

I. 3. 3. A „paragrafus-automata” bíró 33

I. 3. 4. Egy „emberfeletti képességekkel rendelkező bíró”: Herkules 35

I. 3. 5. Poszt-Herkules 37

I. 3. 6. Az „alkalmatlan bíró” 38

I. 4. A jogdogmatika „mintaszerű esetéről” 41

I. 4. 1. Prótagorasz és Euathlus pere 43

I. 4. 2. Regina vs. Dudley & Stephens 47

I. 4. 3. A „barlangász-eset” 49

I. 4. 4. Riggs vs Palmer 53

I. 5. Létezik-e „eszményi bíró” és „paradigmatikus nehéz eset”? 56 II. A JOGALKALMAZÁS ELMÉLETÉNEK ÉS GYAKORLATÁNAK

KIEMELT KÉRDÉSEI 60

II. 1. Ítélkezéselméleti alapok 60

II. 2. A jogalkalmazás hagyományos modelljei, módszerei 65

II. 2. 1. A deduktív módszer és a jogi szillogizmus 67

II. 2. 2. Az esetmódszer 71

II. 2. 3. Az argumentatív módszer 75

II. 3. A jogalkalmazás hagyományos „modelljeinek” összefüggései 78 III. A „KÖNNYŰ” ÉS A „NEHÉZ ESET”-PROBLÉMA

MAGYARÁZÓ ELMÉLETEI 89

III. 1. A probléma hagyományos interpretációi 89

III. 1. 1. Leibniz és a „casus perplexus”-probléma 89

III. 1. 1. 1. Leibniz és a XVII. század 89

III. 1. 1. 2. De casibus perplexis 91

III. 1. 1. 3. A leibnizi „nehéz eset” lehetséges értelmezései 103 III. 1. 2. Hart teóriája az „egyértelmű” és a „nehéz esetekről” 109

III. 1. 2. 1. Hart és az oxfordi filozófia 109

III. 1. 2. 2. Az „egyértelmű” és a „nehéz” eset fogalma 111 III. 1. 2. 3. Waissmann, Wittgenstein és Hart a jog „nyitott szövedékéről” 118 III. 1. 2. 4. A nehéz esetek harti megoldása: a bírói diszkréció 125 III. 1. 3. Dworkin mint a „nehéz eset”-problémakör elméleti megalapozója 128

III. 1. 3. 1. Hadüzenet a jogpozitivizmus ellen 128

III. 1. 3. 2. Dworkin „kedvenc jogesetei” 130

III. 1. 3. 3. A jog mint integritás 137

III. 1. 3. 4. Jogértelmezés – jog-megértés 143

6

III. 1. 3. 5. A nehéz esetek és Herkules bíró 147

III. 2. A „könnyű eset”–„nehéz eset”-kérdés további elméletei 155

III. 2. 1. Külföldi szakirodalom 155

III. 2. 1. 1. Andrei Marmor a distinkció védelmében 155

III. 2. 1. 2. Neil MacCormick az egyértelmű és a nehéz eset közötti határvonalról 158 III. 2. 1. 3. Frederick Schauer és az esetek szabályalapúsága 169

III. 2. 2. A probléma hazai képviselői 173

III. 2. 2. 1. Szabó Miklós eset-elmélete 173

III. 2. 2. 2. Bencze Mátyás eset-tipológiája 179

III. 2. 2. 3. Paksy Máté a nehéz esetről 186

III. 3. Az eset-elméletek értékelése 189

IV. EGY „KÖNNYŰ ESET-NEHÉZ ESET”-TIPOLÓGIA

MAGYARÁZATA FELÉ 193

IV. 1. A jogfogalom fontossága 194

IV. 2. A könnyű és nehéz esetek tisztázása a jogfogalom és a normatan segítségével 196 IV. 3. A szabályalapú és esetközpontú jogalkalmazás kérdései 209 IV. 4. Egy „könnyű eset”–„nehéz eset”-tipológia alapvonalai 212

IV. 4. 1. A jog megállapíthatóságának nehézségei 214

IV. 4. 1. 1. Az elvre alapozott döntés 215

IV. 4. 1. 2. Döntés normahiány esetén 217

IV. 4. 1. 3. Jogértelmezési nehézség 221

IV. 3. 2. A ténymegállapítási folyamatban keletkező nehézségekről 224

IV. 4. 3. Az erkölcsi nehézségekről 234

ÖSSZEGZÉS

A dolgozat főbb megállapításai, kutatási eredményei 246 FORRÁSOK

Felhasznált irodalom 251

Jogforrások 271

Jogesetek 271

FÜGGELÉK

Prof. Dr. Szigeti Péter DSc. (témavezető) ajánlása 275 Dr. habil Egresi Katalin PhD (témavezető) ajánlása 277

Magyar nyelvű összefoglaló 279

Angol nyelvű összefoglaló 281

A szerző tudományos közleményeinek jegyzéke 283

7

8

BEVEZETÉS

A kutatás tárgya, célja, módszerei és előfeltevései

„Mindaz, amit a vizsgálóbíró jelleméről tudni lehet, a jegyzőkönyvből derül ki, melyet jó néhány személy segítségével sikerült felkutatnom a riohachai bíróság épületében. Az irattárban nem volt semmiféle rendszer, és szerte a kőpadlón több mint egy évszázad aktacsomói tornyosultak (…). A földszinti termeket minden dagálykor elöntötte a tenger, és a kötegekből kiszóródott akták ide-oda úszkáltak az elhagyott irodákban. Sokszor magam is bokáig érő vízben bóklásztam végig a vesztett pereknek ezt a halastavát, és a véletlen műve volt, hogy ötévi keresés után a jegyzőkönyv körülbelül ötszáz ívnyi anyagából háromszázhuszonkét ívre sikerült rábukkannom.”²

Amikor a bírói döntéshozatal folyamatát kívánjuk megismerni, minden bizonnyal találkozunk Holmes híres és meghökkentő szavaival: „(…) ha magunkévá tesszük barátunk, a rossz ember szemléletét, láthatjuk, hogy emezt jottányit sem izgatják az axiómák és dedukciók, ellenben tudni akarja, ténylegesen milyen döntés várható Massachusetts és Anglia bíróságaitól.”³ Igazán merész ez a kijelentés,⁴ de merészsége mellett újító is: ráirányította a figyelmet arra, hogy a jog fogalmával összefüggő kérdéseket a hagyományostól eltérő módon is meg lehet közelíteni.

Eszerint tehát a jogra a „rossz ember” nézőpontjából kell tekinteni, s ha így gondolkodunk, akkor a „rossz embert” elmarasztaló bíró eljárását is körvonalazhatjuk: eszerint a bírónak az a feladata, hogy feltárja a konklúzióhoz vezető tényeket. Így tekintve a jogot, az csupán ténykérdés; ha viszont a tudomány révén kívánjuk megérteni, akkor akadályba ütközünk, mert a holmesi gondolatmenetben a jog jóslásként jelenik meg, ami viszont értelmezhetetlen.⁵ Zsákutcába érkeztünk; merre tovább?

A bírák szemszögéből nézve a fentebb jelzett probléma mellett további pontosítást igénylő akadály jelentkezik a Holmes-féle közegben: a „rossz ember” példája miatt a bírák ugyanis csapdába, méghozzá a jogpozitivizmus csapdájába esnek, s nem számolnak azzal, hogy döntésükben sokszor a formalizált szabályokban nem rögzített normák is szerepet játszhatnak.

A „rossz embert” ugyanis a jog „(…) csak annyiban érdekli, amennyiben cselekvéseinek

2 Márquez, Gabriel García: i. m. 44.

3 Holmes, Oliver Wendell: A jog ösvénye (Ford. Molnár András) Jogelméleti Szemle. 2010/4. szám. Elérhető:

http://jesz.ajk.elte.hu/oliver44.html (Letöltés: 2020. 12. 06.)

4 Nem árt jelezni, hogy az idézetnek több jelentésárnyalatát is meg lehet adni, melyek még több fontos részletet árulhatnak el Holmes munkásságáról. Számunkra azonban nem azért bír magyarázó jelleggel a gondolat, mert Holmesot akarjuk megérteni; az idézetnek a dolgozat célkitűzései, vállalásai miatt került kihangsúlyozásra ez a speciális olvasata.

5 Jimenez, Marco J.: Finding the Good in Holmes’s Bad Man. Fordham Law Review. Vol. 79. No. 5. 2011. 2069- 20127., 2073-2080.

9

feltételeiként és következményeiként számolnia kell vele, az ’írott malaszt’ azonban hidegen hagyja.”⁶ Ez a szemlélet,⁷ s a bíráskodásról alkotott különféle ideális képek nagyon messze állnak egymástól. A feszültség feloldása érdekében érdemes egy másfajta szemléletet behozni, mellyel egyensúly teremthető a jogalkalmazás valósága és elmélete között. Elvetjük tehát a

„döntés levezetés nélkül”, vagyis a „jóslás” álláspontját, mert olyan nézőpontra van szükség, mely – elméleti gyökerei miatt – bizonyos értelemben ugyan nem adja fel az ideális bírói eljárás leírásának kutatását, de a praxishoz kötve is értelme van, s komplex módon láttatja a bírói döntéshozatalt. Ennek a megközelítésnek mindössze annyiban lesz csak köze a holmesi szemlélethez, hogy fenntartja a jog fogalma és a bírói döntéshozatal közötti kapcsolatot. Talán nem túlzás azt állítani: az a szemlélet, mellyel a vizsgálódásunk a praxis és az elmélet érdeklődésére is számot tarthat, bizonyos tekintetben (mint majd látni fogjuk) egy sokat vitatott fogalompár: a „könnyű eset-nehéz eset” problematika. Nyilván vannak jogtudósok és gyakorlati szakemberek, akik nem fognak tudni azonosulni ezzel a gyakorlat és az elmélet mezsgyéjén lokalizálható nézőponttal, s természetesen sokan vannak, akik számára értékes magyarázattal bír. Jelen dolgozat szerzője ez utóbbi állásponttal ért egyet.

A jogászi hivatás jogesetekhez kötött, ez a sajátosság legszembetűnőbben a bírák tevékenysége kapcsán mutatkozik meg. Minden bizonnyal a bírák gyakran érzékelik: előfordul, hogy egy-egy eldöntendő eset igazán világos, egyértelmű, máskor pedig ennek az ellenkezőjét tapasztalják, s nem tudnak tőle „nyugodtan aludni”.⁸ Megkockáztathatjuk: a bírák maguk között nem úgy utalnak az említett ügytípusokra, mint például „sok ’könnyű eset’ van a praxisomban”, vagy éppen „több ’nehéz esettel’ is találkoztam már”, hiszen a bírák gyakorlati szemlélete az ügyeket inkább a jogági hovatartozás szerint disztingválja (pl. magánjogi jogviták, büntetőügyek, munkajogi perek, stb.). A jelzett két probléma, a „könnyű eset” és a

„nehéz eset” elsősorban a jogdogmatikai vizsgálódások tekintetében releváns igazán, de nyilvánvalóan az ítélkező bíró is tapasztalhatja ezeket, csak éppen nem e terminológiával és nem dogmatikai keretben hivatkozik rájuk. A bírói munka teljesen természetes beállítódása az, hogy a bírónak meg kell oldania az esetet – emiatt a gyakorlat szempontjából kevésbé lényeges a „könnyű” vagy „nehéz” esettel való azonosítás kérdése, a jogalkalmazókat ugyanis a döntési kötelezettség („dönteni kell”) jelszava vezéreli.

6 Szabó Miklós: Ars iuris. A jogdogmatika alapjai. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2005. 146., 369. lj.

7 A „rossz ember helyett” persze tanácsos inkább – elvileg és gyakorlati értelemben is – a „jó embert” mintául használni, ezáltal sokkal eredményesebb lehet a jogról és a bírói eljárásról folytatott diskurzus. A jog és a jogalkalmazás céljai e minta segítségével is elérhetők. Deli Gergely: Az eleven jog fájáról. Elmélet és történet a természetjog védelmében. MediuM, Budapest, 2018. 43.

8 Bencze Mátyás: „Nincs füst, ahol nincsen tűz.” Az ártatlanság vélelmének érvényesülése a magyar büntetőbíróságok gyakorlatában. Gondolat Kiadó, Budapest, 2016. 39-42.

10

A dolgozat tárgya pontosan e különös megkülönböztetés természetének vizsgálata: mit jelent a „könnyű eset” és a „nehéz eset” a jogelmélet nézőpontjából? Sejteni lehet, hogy a

„könnyű” és „nehéz” melléknevek (már-már túl hétköznapinak mondható elnevezésük ellenére) igen összetett dilemmákat jelölnek, melyek kapcsán heves viták voltak és vannak a jogtudósok között. Már itt jelezni kell, hogy a fogalompár a jogdogmatikában gyökerezik, mely egyébként is a gyakorlati esetek megoldására „vértezi fel” a bírákat. E ponton indokolt is szólni a vizsgálandó jelenségek fogalmáról, ugyanis a dolgozat I. és II. fejezete is ezekről értekezik, holott részletes kifejtésük az eszmetörténeti, III. fejezetben veszi kezdetét. Fontos, hogy ezen a ponton tehát csak rövid és tömör fogalomalkotásról lehet szó.

Először is, tisztázni szükséges, hogy el kell fogadni a „könnyű eset”-„nehéz eset”

megkülönböztetés tényét. Akár a római jogászok casus normalis terminusából, akár a problémakör legjelentősebb képviselőinek, Hartnak és Dworkinnak az elméletéből indulunk ki, egy biztos: a „könnyű eset” olyan döntési szituációt takar, melynél a jogalkalmazó számára a biztos fogódzót az adott esetre vonatkozó írott szabály⁹ világos, egyértelmű tartalma jelenti. A megoldás itt így magában a jogban keresendő, kizárólag a vitathatatlanul artikulált ius területén.

Ez még önmagában persze nem elegendő, hiszen fontos az is, hogy az életbeli tényállás és a szabály által megragadott elemek olyan mértékben feleljenek meg egymásnak, hogy a bíró nemes egyszerűséggel „ráhúzza” a szabályt az esetre (mondhatnánk: az írott szabály úgy illik a való élet tényállására, mintha „ráöntötték volna”). Ennyiben tehát a könnyű eset gyakorlatilag szabályalapú döntésnek is nevezhető: a jogalkalmazónak nem kell mérlegelést végeznie, nem kell a szabály szövege mögött húzódó értékeket, célokat kutatnia, s nem kell figyelembe venni az eset partikuláris jellemzőit; a döntés meghozatala szinte úgy történik, mint egy matematikai képlet megoldása.¹⁰

Nem így áll a helyzet a „nehéz eset” során, amikor a kanonikus formára hozott szabályok nem a hagyományos módon játszanak szerepet a döntés meghozatalában. Számos jogvita lehet a bizonyítéka annak, hogy nem lehetséges minden egyes felmerülő jogi kérdést az írott szabályok alapján eldönteni. (Ebből is jól látszik, hogy nem szabad a jogalkalmazási folyamatot egy automatikus szabályalkalmazási mechanizmusra szűkíteni.) Az a kérdés pedig, hogy konkrétan mi tesz egy esetet „nehéz esetté”, számos oldalról megközelíthető; a problémáról

9 Most még mindenféle dogmatikai pontosítást nélkülöz a „szabály” terminus használata, ezzel a kérdéssel a dolgozat IV. fejezete foglalkozik részletesen.

10 A jogalkalmazás és a matematikai képletek megoldása közötti párhuzam elvezet a jogi formalizmus világába, vagy éppen ahhoz a modellhez, mely a bíróban ítélkező automatát lát. Ezek a képzettársítások végtére is ráirányítják a figyelmet arra az eszmére, mely szerint a jog ideája a matematika lehet. E kérdésekkel a dolgozat szintén később fog foglalkozni.

11

értekező szerzők is többféle forrását tárják fel a nehézségnek. Jelen ponton elmondható, hogy a nehézség nemcsak a jogból magából adódhat, hanem jogon kívüli tényezőkből is. Másrészt az is releváns összefüggés, hogy a „nehéz” jelző kifejezi: vannak jogviták, melyek még a legfelkészültebb jogászokat is próbára teszik, olyannyira, hogy az elméletalkotásra igen érzékeny tudósok is különböző módon oldják meg – mert hogy többféle, egymással ellentétes kimenete is lehet egy „nehéz esetnek”. Ha pedig általános vízválasztó falat akarunk felhúzni a

„könnyű” és „nehéz esetek” közé, jó szempontként jelentkeznek az alábbi sajátosságok is: ha a hozzáértő és felkészült jogászok nagy többsége egyetért a megoldásban, az „könnyű eset”

lesz; ha a konklúzió meglehetősen gyorsan előáll, úgy ekkor is „könnyű esetről” van szó – már amennyiben a magabiztosság és a bizonyosság is adott a gyors megoldás mellett.¹¹

A kutatás célját három, egymással szoros összefüggésben álló feladat megoldása jelenti.

A dolgozat célja egyrészt az, hogy a „könnyű eset-nehéz eset” problematika komplex, jogelméleti szempontú magyarázatát nyújtsa. A dolgozat ennek megfelelően arra törekszik, hogy a fogalompár tisztázása és elfogadtatása érdekében több oldalról is meg tudja alapozni a megkülönböztetés helyénvalóságát, s ezáltal szintetizálja is a rendelkezésre álló különféle magyarázatokat. Értelemszerű, hogy az alapozást elsősorban a jogdogmatika területén kell megtenni (I. fejezet), majd a vizsgálati tárgyak praxishoz kötöttsége miatt meg kell nézni, milyen gyakorlati relevanciája lehet a fogalmaknak a döntéshozatali folyamatban¹² (II. fejezet).

Az eszmetörténeti fogalomkeresés a kutatás tárgyairól való dogmatikai, s gyakorlati ismérvek körét is bővíti. Az elméleti és a gyakorlati síkú elemzések és tapasztalatok fogalmi általánosítása és rendszerezése a jogelmélet küldetése. Feladatunk ennek fényében átvilágítani a praxis extenzíve és intenzíve kimeríthetetlen gazdagságát, ugyanakkor magyarázni azt választott témánk vonatkozásában.

A dolgozat másik, az elsőként említett céllal egyenértékű törekvése az, hogy a szerző egy saját „nehéz eset”-tipológiát -és magyarázatot készítsen el. Ennek nyilvánvalóan elengedhetetlen előfeltétele az első három vizsgálati stádium megtétele, hiszen az ott leírt következtetések révén kirajzolódhat egy „még járatlan ösvény”, ami remélhetőleg a „könnyű eset-nehéz eset” problematika új és hasznos olvasatát szolgáltatja. Előrebocsátjuk, hogy e tipológia kialakítása a következő kutatási kérdéseken alapul. Az eszmetörténeti fejezet segítségével ki fog rajzolódni, hogy az esetproblémát tárgyaló szerzők nézeteiből egyértelmű:

11 Bix, Brian H.: A Dictionary of Legal Theory. Oxford University Press, 2009. 81-82.

12 A „döntéshozatal” kifejezés használata miatt indokolt néhány vonatkozó gondolat tisztázása. A dolgozatnak nem célja, hogy vizsgálódásába vonja a különféle döntéselméleteket (a kínálat igencsak széles, pl. játékelméleti modellek, hermeneutikai elmélet, jogi deliberáció modellje, stb.), bár kétségtelen, hogy ezzel a szemponttal is tágítható a téma feldolgozása.

12

az eset-felfogás korrelációban van a jogfogalommal. A dolgozat szerzője így a tipológia kidolgozásával egyetemben azon igyekszik, hogy egy klasszikus jogelméleti kérdés alá vigye be a fogalompár összefüggéseit, tehát a jog fogalma alá kívánja rendezni a következtetéseket.¹³ A kutatás tárgya így a jog alapvető természetével kapcsolatos kérdéshez vezet vissza („mi a jog” mint klasszikus kérdésfeltevés, s „mi a jog az ítélkező bíró szemszögéből”). A jog természetével való összefüggés árnyalja azt is, hogy e dolgozat saját esettipológiája a nehézségnek három alapvető forrásáról fog értekezni, ezek pedig: a jog megállapításával kapcsolatban felmerülő nehézségek, a ténymegállapítási folyamatban keletkező nehézségek, s az erkölcsi nehézség. Mindezek mellett pedig a szerzői álláspont azt is célozza, hogy az angolszász és a kontinentális eset-olvasatok egyfajta „közös nevezőjét” mutassa fel; ennek révén ugyanis egy olyan séma vázolható fel, ami nem jogrendszer-specifikus magyarázat, hiszen bemutatja a kontinentális és az angolszász jogrendszerek jogalkalmazási problémáinak közös pontjait.

Az értekezés elkészítése során a jogtudományra általában jellemző kutatási módszereket alkalmaztuk. Ezek közé tartozik a történeti-genetikus módszer, a rendszerelméleti módszer és az összehasonlító módszer, speciális kutatási módszernek tekinthető pedig a fogalomelemző- logikai és a dogmatikai módszer. Az eset-problémához így mindezen módszerek segítségével közelítettünk, de fontos hangsúlyozni azt is, hogy a kutatás tárgya és célja határozta meg, hogy az egyes fejezetekben mely módszerekkel éltünk. Minden fejezetet átsző a kérdéskörhöz kapcsolódó magyar és idegennyelvű szakirodalom áttekintése, rendszerezése, ütköztetése, kommentálása. Emellett még egy fontos módszer van, ami átível a dolgozat egészén, s meghatározza a kutatás karakterisztikáját: a jogesetelemzés. Mivel a könnyű eset-nehéz eset distinkció a gyakorlat és az elmélet határán található, így természetes, hogy a vizsgálódás megköveteli az elméletek jogeseteken keresztül való tesztelését is. Az értekezés perspektíváját az analitikus vizsgálatok körvonalazzák, de természetesen nem szabad elfelejteni, hogy a bírói döntéshozatalról, s így az annak eredményeképpen létrejövő „könnyű” és „nehéz esetek”

természetéről még többet árulhat el egy ennél is tágabb perspektívájú vizsgálat. Sok szerző (pl.

Szigeti Péter, Varga Csaba, Bencze Mátyás) igen helyesen érzékeli, hogy a jog (és így természetesen a jogalkalmazás) problémáit szociológiai közegében kell magyarázni, hiszen társadalmi intézmény. A dolgozat analitikus, fogalomelemző keretei nem terjednek ki jogszociológiai összefüggésekre, de tudható, ez a szempont újabb kutatási perspektívákat

13 Nem hiába szerepelt a bevezetés kezdőakkordjaként a Holmes-tól származó híres idézet, hiszen az a bírói döntéshozatal természete és a jog fogalma közti összefüggést sajátosan láttatja – csak éppen, mint láttuk, nem viszi előbbre a megértést.

13 nyithat a “könnyű” és a „nehéz esetek” vizsgálatában.

Az I. fejezet a kérdéskör dogmatikai hátterével foglalkozik, egyfajta alapvetését teremti meg a kutatásnak, mely révén belátható: a jogdogmatika egyfajta híd, hiszen közvetít az elmélet és a gyakorlat között. A II. fejezet a jogi metodológia területét veszi szemügyre, tehát eleve módszerekkel foglalkozik, méghozzá a bírói jogalkalmazás bevett módszereivel. Ezek egyébként jól leképezik a tudományos módszerek klasszikus olvasatait (melyekre Descartes és Bacon is fókuszált), vagyis a deduktív és az induktív módszert. A fejezet kiemelt figyelmet fordít az összehasonlító módszer alkalmazására is, hiszen, az egyik kutatási célkitűzés értelmében bizonyítani kell azt is, hogy a két domináns jogrendszer, a kontinentális és az angolszász nem választható el élesen egymástól, számos kapcsolódási pontjuk van, ami meglátszik abban is, hogy miként kezeli a két jogrendszer a könnyű és a nehéz eseteket. A III.

fejezet a dolgozat eszmetörténeti része, bár történeti perspektívát és módszereket már az első fejezet is tartalmaz (vö. a problémakör eredetének kutatása). A történeti módszer alkalmazásának mindig az a célja, hogy a vizsgált jogi jelenségek keletkezését, fejlődését, folyamatként való ábrázolását segítse. Így van ez témánk esetében is: időrendben haladva bemutatjuk a kérdéskör három klasszikus teoretikusát, illetve a problémát a jelenben is analizáljuk a kortárs nemzetközi és hazai képviselők elméletei révén. A klasszikus szerzők esetében hangsúlyt kapott az adott történelmi kor rövid bemutatása is, hiszen a korszakban uralkodó jogpolitika, s jogszemlélet egyaránt hatással van arra, miről (ti. a bírói döntéshozatalról) és hogyan gondolkodtak szerzőink. A IV. fejezet rendszert igyekszik felépíteni, egy saját szerzői álláspontot, melynek megszületését természetesen az előző fejezetek révén nyert tapasztalatok, következtetések segítik, formálják. Az alkalmazott módszerek tekintetében ez a fejezet igazán heterogén, hiszen valamennyi nevezett metódust újra beveti. Az eset-tipológia nem utolsósorban szintetizálja az angolszász és kontinentális jogrendszerek eset-olvasatait is, azok közös nevezőjeként is felfogható.

Végezetül indokolt szólni azokról a kutatási kérdésekről és előfeltevésekről, melyek a kutatás kezdetén jelentkeztek. Mivel az értekezés tárgya a jogdogmatikában gyökerező fogalompár, a dolgozat szerzőjét elsőként az a kérdés foglalkoztatta: vajon voltak-e a jogdogmatika történetében olyan „paradigmatikus esetek”, melyek a „könnyű” vagy a „nehéz eset” „prototípusaiként” szolgálhatnak? Ezek elemzése egyúttal azt is megmutathatja, hogy pontosan honnét is ered az eset-probléma, hol találkozunk vele először. A vizsgálódás erősen érinti a gyakorlat területét, konkrétan a bírói praxisban előforduló különféle jogalkalmazási módszereket. A dolgozat szerzőjét érdekelte az, hogy indokolt-e az angolszász és kontinentális jogalkalmazási megoldások éles elválasztása – kell, hogy legyenek közös pontok, melyek

14

alátámasztják a jogrendszerek közeledését a jogalkalmazási technikák kapcsán is. Az

„alapmodellek” áttekintésétől esetleg azt lehet várni, hogy választ ad a jogdogmatikában lokalizált fogalmak olyan gyakorlati problémáira, mint például: vajon a jogcsaládhoz való tartozás vagy maga az eset dönti-e el, hogy miként kezelik a bírók a „könnyű” és „nehéz eseteket”? Vannak-e jogrendszerspecifikus döntési stratégiák? És egyáltalán: számít-e bármit is a common law vagy a kontinentális jogi háttér a „könnyű esetek” és a „nehéz esetek”

eldöntésénél?

A témához kapcsolódó szakirodalmat áttekintve legtöbbször az a megállapítás olvasható, hogy az eset-kérdés teoretikusaként Dworkint vagy Hartot jelölik meg, így a vizsgálódás perspektívája sokszor szűkre szabott. Az értekezés szerzője azzal a prekoncepcióval él, hogy ez az állítás egyrészről helyes, másrészről megalapozatlan. Minden bizonnyal Hart és Dworkin előtt és után is voltak (és lesznek) szerzők, akik a „könnyű” és „nehéz eseteket” vizsgálják, s adott esetben egy szélesebb szerző-skála bemutatása azt is alátámaszthatja, hogy a nehéz esetek természete sokkal több ismérvet megmutat magából, mint azt Hart vagy Dworkin feltételezte.

Az eset-probléma képviselői kapcsán fontos feladat a hazai képviselők számbavétele is, hiszen a dolgozat szerzője azt reméli, a problematikát ki lehet szakítani annak a sztereotípiának a ketrecéből, miszerint inkább az angolszász jogtudósok foglalkoznak a kérdéssel.

A dolgozat I - lll. fejezetében alkalmazott előfeltevések, megközelítések és elemzések nyomán dolgozott ki a szerző egy saját nézőpontú esettipológiát (IV. fejezet), amelyet kutatási eredménynek gondol. Ezt a vállalkozást merőben meghatározza az a hipotézis, hogy a

„könnyű”-és „nehéz esetek” a jog alapvető természetéhez visszavezető dualizmusként értelmezhetők. A fogalmak feltárása ugyanis megmutatja, hogy egy klasszikus, állandóan újratermelődő kérdéssel állnak kapcsolatban: a jog fogalmával, illetve ennek egy bizonyos variánsával, a bírák által alkalmazott és értelmezett jog-fogalommal. Ha pedig egy ilyen jogfogalom alapjait akarjuk feltárni, akkor (az analitikus szemponthoz hű maradva) normatani vizsgálódást kell elvégezni. A „könnyű” és a „nehéz eset” fogalma ugyanis mindig felveti a

„szabály” (és számos más normatani elem) fogalmát – a nagy kérdés az, mit jelent ez (ezek), s milyen egyéb jogforrások vannak, amelyek megférnek mellette és a különféle jogfogalmakban.

Mindezt aztán ütköztetni lehet a jogalkalmazási modellek további praktikus szempontjaival (szabályalapú döntés, esetközpontú döntés), s ezek alapján remélhetőleg bebizonyosodik: a

„könnyű eset” és a „nehéz eset” által mozgósított jogalkalmazási dilemmáknak számos közös pontja van az angolszász és a kontinentális jogi hagyományban.

15

I. A „KÖNNYŰ ESET”-„NEHÉZ ESET” MEGKÜLÖNBÖZZETÉS HELYE ÉS SZEREPE A JOGDOGMATIKÁBAN

„A bíró (…) nyilvánvaló, hogy olyan ember volt, akit alaposan megfertőzött az irodalom. Minden bizonnyal olvasta a spanyol klasszikusokat, a latinok közül is egyet- kettőt, és Nietzschét is jól ismerte, aki az akkori jogászok divatos szerzője volt. A lapokon olvasható széljegyzetek olyanok voltak, mintha vérrel írta volna őket, és nemcsak a tinta színe miatt.”¹⁴

Az értekezés tárgyául szolgáló ügytípusok a jogdogmatikában gyökereznek. A kutatás első feladata annak feltárása, hogy mi a könnyű és a nehéz esetek rendeltetése, funkciója a dogmatika területén. A jogelmélettel foglalkozó jogtudósok számára természetes, hogy az eset- problémát a jogdogmatika segítségével lehet megérteni, hiszen az „(…) fogalmi hálót szó az általános szabályok és az egyedi döntések közé, amely kiszámíthatóbbá és konzisztensebbé teszi a jogalkalmazást, s tehermentesíti a bírákat az alól, hogy mindig újra kelljen gondolniuk a szabály alkalmazása során felmerülő lehetséges megoldásokat. E dogmatikai munkában nem húzódik éles határ a bíró és a jogtudós munkája között, mindkettőjüknek értelmezniük kell a hatályos jogot, noha értelmezésüknek mások a feltételei és a következményei.”¹⁵ Olyan perspektívából kell tehát szemlélni a könnyű és a nehéz eseteket, hogy az megfeleljen a jogtudós és a bíró nézőpontjának is. A jogdogmatikai kitekintésnek az a feladata, hogy választ adjon előzetes kérdéseinkre: honnét ered a könnyű eset-nehéz eset megkülönböztetés, miért szükséges és hasznos a jogdogmatika az ítélkező bíró számára, vannak-e paradigmatikus (nehéz) esetek, s milyen bírói attitűd szükséges a nehéz esetek megoldásához?

I. 1. A jogdogmatika értelme a bírói jogalkalmazás számára

Témánk fontos kérdése, hogy milyen a jó jogász: a gyakorlat embere, vagy az elmélet kiváló művelője, esetleg a kettő egyszerre? A jog egyik visszatérő kérdése többek között az a probléma is, hogy a jogot gyakorlatként vagy elméletként kell-e felfogni. Nagyon sokáig nem vált el egymástól a praxis és az elméleti tudás, ez beigazolódik az ókori római jogászok, a glosszátorok, a kommentátorok, vagy a középkor jogtudó értelmiségei tevékenysége kapcsán.¹⁶

14 Márquez, Gabriel García: i. m. 44-45.

15 Győrfi Tamás: Politikai elvek és politikai filozófiai szempontok a jogtudományban. In Jakab András – Menyhárd Attila (szerk.): A jog tudománya. Tudománytörténeti és tudományelméleti írások, gyakorlati tanácsokkal. HVG Orac Lap-és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2015. 132-158., 152.

16 Coing, Helmut: A jogfilozófia alapjai. Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 258.

16

A modernitás tudta csak magával hozni a joggyakorlat és a jogról való elméleti tudás elválasztását, ekkorra kikristályosodtak az egyes jogászi hivatások is, így megjelent a klasszikus hivatások mellett a jogtudósok elkülönült hivatáscsoportja is. Valamennyi klasszikus jogászi foglalkozás (kivéve az ún. kauteláris jogászt) tevékenysége gyakorlati esetekhez kötődik. Az esetek kezelése a következőt igényli (leegyszerűsítve a jogalkalmazás ún.

hagyományos módszereinek sémáit): általános jogtételek és konkrét jogesetek együtt-nézését.

Generális jelleggel kijelenthető, hogy a gyakorlatban tevékenykedőket a jogeset érdekli leginkább, míg a jogtudomány művelőit az elvont jogtétel. Természetesen a jogtétel és a jogeset összefüggő fogalmak, kölcsönösen meghatározzák egymást, emiatt önmagukban keveset árulnak el a jog működéséről és természetéről.¹⁷ Ennek megfelelően alakult ki, hogy a gyakorlati jogászok tudását az operacionális racionalitás tudása, míg a jogtudomány művelőit a szubsztantív racionalitás tudása jellemzi – ezen utóbbi csoport kevésbé konkrét esetek megoldására összpontosít, inkább szintetizáló céllal tekint a feladataira. A gyakorlati jogászi tevékenységhez viszonyítva a jogtudomány képviselőinek hivatása más arculatú, mivel relatíve más feladatra és más működésmódra lettek teremtve. Kivételesen persze előfordul, hogy az operatív és a szubsztanciális tudás egy személyben összpontosul, ¹⁸ de ez meglehetősen ritka.¹⁹

„Főszereplőinket”, a bírákat tekintve egyértelmű, hogy a gyakorlati jogászság körébe tartoznak, s esetükben a leginkább nyilvánvaló a tevékenység jogesetekhez való kötöttsége. Ha a döntésre váró ügyeket a széles körben ismert jogági tagozódás alapján vizsgálnánk, még inkább beigazolódna az imént tett állítás, miszerint tudásuk az operatív racionalitás tudásformáját jelenti. Vizsgálódásunk viszont a jogdogmatika területén honos fogalompár (könnyű eset-nehéz eset) segítségével elemzi a bírói jogalkalmazást, s így felvetődik a kérdés, vajon mennyiben kell a bíráknak ismerniük az elméletet, van-e szükségük elméleti tudásra?

Ennek megválaszolása érdekében szükséges betekinteni a jogi dogmatika világába.

Fontos érv, hogy a jog egyrészről technikai tudást igényel, amely tanítható és tanulható.

A különféle tanok kidolgozása, átadása a jogdogmatika, az ars iuris feladata. Az ars iuris rendeltetése éppen abban áll, hogy kidolgozza a jogi fogalmakat, megrajzolja a jogintézmények körvonalait, rendszerbe foglalja a joganyag egészét, és segítse a gyakorlat során adódó nehézségek megoldását. Az erre vonatkozó tudás nélkül nem gyakorolható egy jogászi hivatás

17 Horváth Barna: Bevezetés a jogtudományba. Attraktor, Máriabesnyő, 2015. 82.

18 Szigeti Péter: A jogászság, a jogászi hivatás és a jogtudomány. In Szigeti Péter – Takács Péter: A jogállamiság jogelmélete. Napvilág Kiadó, Budapest, 2004. 15-25., 15-16.

19 Később, amikor az ideális bíró-alakokat kutatjuk, fogunk még találkozni ilyen kivételes egyéniségekkel. Csupán a miheztartás végett említhetjük az alábbi személyeket, mint kiváló gyakorló jogászokat és még kiválóbb tudósokat: a római remekjogászok, Leibniz, vagy éppen Jerome Frank.

17

sem, hiszen a „technikus jogász” pejoratív értelemben hangoztatott kifejezés, s nyilván igen alacsony presztízsre tarthat csak számot a társadalomban. A jogászi hivatás több holmi

„technikus” szakmánál, s ahhoz, hogy az egyszerű technikusból, nemesebben szólva:

mesteremberből „tisztes mesterember” válhasson, a jogászoknak otthonosan kell mozogniuk a jogdogmatika területén is.²⁰

Nem szabad azt gondolni, hogy a jogdogmatika csupán partikuláris jogi nyelvezet, sem azt, hogy a jog egyetemes nyelvtana, mivel nem egyszerűen le- és előír, hanem jelentést ad és rendezi a jogi matériát. Szerencsés egyfajta diskurzusként elgondolni, amelyben összefonódik az elmélet és a gyakorlat, valamint az ezekre vonatkozó reflexiók. Mivel a jog alapvetően normatív társadalmi jelenségként azonosítható, így a jogi diskurzusok is gyakorlati jellegűek.

A diskurzusokra nézve két elmélet ismert, melyek többletmagyarázatot nyújtanak. A monista megközelítés szerint egyetlen egy jogra vonatkozó diskurzusforma létezik, de ebből kétféle monista álláspont rajzolódik ki: a jogi dogmatika vagy beleillik a jogi diskurzusba, vagy színtisztán a jogtudománnyal azonosítható. A dualizmus pedig azt hangsúlyozza, hogy a jogra nézve két diskurzusforma lehetséges: a jogdogmatikai (ez gyakorlati jellegű) és az elméleti- tudományos típusú. Ha tehát elválasztjuk e kettőt, akkor szükség van egy önálló diskurzusra, amelyet jogdogmatikának hívhatunk. Mindkét felfogásban van veszély; a monizmus kapcsán például kritika lehet, hogy a jogtudomány igen hasonlóvá lehet általa vagy a szociológiához, vagy pedig az ideológiához. A dualizmust vallók újra alkotják a jogdogmatikára való rákérdezést, s három választ kapnak a „mi a jogdogmatika” kérdésére.²¹ „A jogászok gyakorlati diskurzusához közel álló jogdogmatika nehezen old meg (…) elméleti dilemmákat (…). A tudományközeli jogdogmatika a tudományfogalom meghatározatlanságának van kitéve. S ha végül úgy véljük, hogy a jogdogmatika a jogi és a jogtudományi diskurzushoz képest is önálló diszciplína, akkor pedig annyi jogdogmatikát kapunk, ahány szerző van, aki erről ír: a doktrína nem létezik, csak szerzők vannak (…).”²²

A fenti állítás miatt is fontos leszögezni, hogy a jogdogmatika meghatározása nem probléma nélküli,²³ szerepének definiálása is többféle értelmezési irányba mutat. Emiatt

20 Szabó Miklós: Jogi episztemiológia. Avagy: „hogyan ismerhető meg a jog?” In Szabó Miklós (szerk.):

Jogbölcseleti előadások. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1998. 27-50., 40-41.

21 Paksy Máté: Jogdogmatológia: gyakorlat és elmélet dialektikája. In Paksy Máté: A dialógus vonzásában.

Hozzájárulás a jogászi gondolkodás természetjogi megalapozásához. Pázmány Press, Budapest, 2014. 73-149., 77-78.

22 Uo. 78.

23 Magyarországon 2006-ban egy jogelméleti konferencia keretében tárgyalta a jogelméletet művelők hazai csoportja a jogelmélet és a jogdogmatika kapcsolódási pontjait. A közreadott konferenciaanyagok is világosan tükrözik a jogdogmatika kapcsán felmerülő vitás kérdéseket. A dolgozat a jogdogmatika körvonalazása során főként e konferencia anyagaira támaszkodik.

18

könnyen tűnhet úgy, hogy az egyes szerzők jogdogmatika-felfogása különféle aspektusokat domborít ki; végső soron ez nem haszontalan, hiszen a jogdogmatikáról így egyre többet és többet mondanak. A következőkben, amikor is a jogdogmatikát a hazai jogtudósok álláspontjai segítségével körvonalazzuk, látszani fog, hogy két határozott irány tapintható ki: az egyik felfogás a Pokol Béla-féle nézőpont (a jogdogmatika így fogalmak komplex hálóját jelenti, amely rendszer segíti a jogalkalmazást), a másik pedig a Szabó Miklós által is képviselt útvonal (a jogdogmatika a jogászi tevékenységgel van összhangban, hiszen azt a tevékenységet jelenti, ahogyan, s amely révén a jogász eljut a megoldásig). Egy rövid betekintés erejéig fel- felvillantjuk a hazai álláspontokat, de a dolgozat szerzőjének jogdogmatika-koncepciója alapvetően a Szabó és a Paksy-féle felfogásból merít, ahhoz áll legközelebb.

Tudva lévő, hogy a jogdogmatikát szívesen azonosítják egyfajta sajátos jogászi tevékenységgel és az azzal szerves összefüggésben álló fogalmi rendszerszintűséggel.²⁴ A jogrendszer, melyben minden jogász tevékenykedik, s melyben a jogi problémák felmerülnek, sajátos kódok segítségével dolgozza fel a valóság történéseit. Először a jogi relevancia kérdése jön szóba, vagyis a ius – non ius közti különbségtétel, majd a ius-on belül a cselekedetek a jogos-jogtalan dualizmusa alapján ítélhetők meg.²⁵ Sokszor viszont nem elegendő, ha a jogalkalmazó csak a szó szoros értelemben vett jogrendszerből, a jogszabályok „fogalmi mennyországából” keresi a választ a kérdésekre. A jog rendszerszintű fennmaradása megköveteli, hogy az esetleges bizonytalanságok kiküszöbölése érdekében a jogászok nyúljanak a jogdogmatika eszköztárához. De honnét fogja tudni a jogász, hogy milyen mintákat emeljen ki onnét? Az oktatás, a kiválasztás, az előmenetel mind-mind figyelembe veszi a dogmatikai szempontrendszer elsajátítását, s idővel teljesen kézenfekvő lesz, hogy a jogászi hivatásokat meghatározott dogmatikai korlátokra tekintettel lehet folytatni.²⁶

A jogalkalmazás során döntések sokaságát hozza meg a bíró, s a döntés idején múltbeli tapasztalatokra, gyakorlati tudásra kell támaszkodnia. A jogi relevanciájú esetek racionális döntésért kiáltanak, de a döntést számos bizonytalansági tényező nehezíti. A jogalkalmazók így szó szoros értelemben rá vannak szorulva bizonyos eszközökre, ismeretekre, melyekkel ez a kellemetlen állapot orvosolható – ennek megoldását képes tehát segíteni a jogdogmatika. A jogdogmatika mellett eleve adottak a jogban bizonyos tehermentesítő intézmények; például autoritatív intézmények működnek, melyek kötelező döntéseket hoznak; az eseteket a pozitív

24 Szilágyi Péter: Elméletek, műveletek, jogi dogmatikák. In Szabó Miklós (szerk.): Jogelmélet és jogdogmatika.

A Miskolci Egyetem és a Miskolci Akadémiai Bizottság által 2006. november 10-én és 11-én rendezett konferencia anyaga. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2007. 91-120.

25 Pokol Béla: Jogdogmatika – tézisek. In Szabó Miklós (szerk.): i. m. (2007), 81-90., 81.

26 Pokol Béla: A jog elmélete. Rejtjel Kiadó, Budapest, 2001. 37-40.

19

jog alapján döntik el; az írott jog léte és alkalmazásának kötelezettsége kiszámíthatóvá teszi a döntéseket; a szabály-forma megengedi, hogy viszonylag korlátozott számú előírás révén korlátlan számú egyedi döntést lehessen hozni, stb. Ebből úgy tűnhet, hogy a jogrendszer írott szabályai minden ügy egyértelmű kezelését lehetővé teszik, de ez nem így van; az előzetesen lefektetett szabályok csupán enyhíteni képesek a bizonytalanságot, de meg nem szüntetik. A jogdogmatika egész biztosan nélkülözhetetlennek bizonyul az esetek egy speciális fajtájának megoldása során²⁷ - az ún. nehéz eset megoldása kapcsán.

A bizonytalanság, mely miatt a jogdogmatika szerephez jut, leggyakrabban két forrásból származhat. Egyrészt oka lehet az emberi tudás hézagos volta; ez esetben a jogszabályból a bíró vagy bírói tanácsok egymással ellentétes megoldásokat is le tudnak vezetni, vagy éppen az az állapot áll fenn, hogy maga a jog hallgat, annak ellenére, hogy beszélnie kellene. A jogalkotói magas fokú általánosítás és az életbeli egyedi esetek végtelen variációja olyan helyzetet szül, amelyből még a legfelkészültebb bíró is alig tud kijönni (pl. két alapjog konfliktusba kerül, így a jogvitában felmerül valamelyik alapjog esetleges korlátozása: melyik alapjog „gyűrheti maga alá” a másikat?). A bizonytalanság akkor is előállhat, ha maga a jogalkalmazó bizonytalan: ²⁸ a joganyag egy meglehetősen egyértelmű megoldás irányába mutat, ez viszont nem egyezik a bíró erkölcsi előérzetével.²⁹

Hogyan körvonalazható hát a nélkülözhetetlennek mondott jogdogmatika? Egyrészről jelentheti a jogi fogalmak összecsiszolt rendszerét, mert hogy az a „(…) jogi szabályozás által érintett értelmi összefüggésekre vonatkozó hétköznapi szóhasználat (jelentésbeli és logikai) nyitottságának eltüntetésére törekvés közben létrehozott fogalmi és osztályozási kategóriák összessége, gondozott szemantika (…).”³⁰ Másként is fogalmazhatunk: a jog működését alapvetően a law in books és a law in action kettőssége mozgatja. Így a jog és a joggyakorlat viszonya mentén megjelenik egy-egy metaszintűnek nevezett diskurzus, s ennélfogva két metaszintű rendszerképzés keletkezik: egyik a dogmatika, másik pedig a tudományos elméletalkotás. Ebben az összefüggésben úgy értelmezhető a jogdogmatika feladata, hogy az a jog hatósági megnyilvánulásai mögött nyelvi-logikai elemzéssel térképezi fel a jog tartalmát.³¹

27 Hegyi Szabolcs: A jogdogmatika és a jogi döntés természete. In Szabó Miklós (szerk.): i. m. (2007), 214-222., 215-217.

28 Bencze Mátyás: A jogászi dogmatikai tevékenység és a bírói döntés helyessége. In Hegyi Szabolcs – Vinnai Edina – Ződi Zsolt (szerk.): Orbis Iuris. Ünnepi tanulmányok Szabó Miklós 65. születésnapjára. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2016. 51-63., 54-55.

29 Ez utóbbi bizonytalanság-variáns az erkölcsi bizonytalanság, az előbbi pedig az információs bizonytalanság. E gondolatok hivatkozása Bencze Mátyás nézetén alapul, akinek eset-felfogásában mindez fontos szerepet játszik.

(Bencze eset-tipológiája a III. fejezetben kerül bemutatásra.)

30 Pokol Béla: Jogdogmatika – tézisek. In Szabó Miklós (szerk.): i. m. (2007), 81-90., 81. o.

31 Varga Csaba: Jogdogmatika, avagy jus, prudentia és társai – tudományelméleti nézőpontból. In Szabó Miklós (szerk.): i. m. (2007), 11-26., 11-12. o.

20

Ezek alapján vajon a megértést vagy a magyarázatot szolgálja a jogdogmatika? A külső szemlélő számára a jog elsősorban magyarázatért kiált, míg a belső szemlélő számára a megértés lesz a lényeges. ³²

Szabó Miklós jogdogmatika-felfogása azért kézenfekvő, mert megkísérel egy szintézist alapítani a két lehetséges jogdogmatika-megközelítés közé; elmélete egyszerre magyaráz és megértést is tanúsít. A jogalkalmazás nem mechanikus tevékenység, hiszen az eset megoldása a legtöbbször gondolkodást igényel, nem elegendő tehát az írott jog egyszerű „ráolvasása” az esetre. A dogmatika már jelen van a jog individuális építőelemeinek keletkezésekor is – ez egészen egyértelmű a jogalkotást tekintve, hiszen a jogalkotás általánosít, generalizál. Nem kevésbé releváns ez az összefüggés a jogalkalmazás kapcsán, ha azt hangsúlyozzuk, hogy a konkrét ügyek értelmét a ratio decidendi közvetíti – ez pedig egy magasabb szintű szabály, elv, döntési mag, amelyből az egyedi döntés is származtatható. Mindehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a jogi döntések igazolásra szorulnak, amelynek alapja az univerzalizálhatóság – ez megjelenik Kant kategorikus imperatívuszában és a formális igazságosság-követelményben is.³³

A joggyakorlat a jog sajátos működését reprezentálja, konkrétan társadalmi létét igazolja és magyarázza is egyben. „A gyakorlat nyitja meg a dogmatika szükségességét abban az esetben, ha a gyakorlat nem tud automatikusan, intellektuális erőfeszítés nélkül végbemenni.

Vagyis akkor, amikor előfordulhat ’nehéz esete’.”³⁴ Ez viszont nem azt jelenti, hogy a dogmatikai tevékenység kifejezetten az esetek csak e fajtája miatt számít, mert alapvető küldetése és funkciója az, hogy olyan megkülönböztetéseket, megoldásokat hozzon a felszínre, amelyek segítik a bírákat a jogszabályok alkalmazásában.³⁵ A jogdogmatika híd az elmélet és a gyakorlat között, neki köszönhetően tud találkozni egymással a praxis és a reflexió. Sokan, sokféleképpen próbálták már elgondolni, hogy a joggyakorlat folytatható jogtudomány, prudentia nélkül is, de ez az állítás sosem tudott minden kétséget kizáróan beigazolódni; már a praetorok és a rétorok is elbuktak ebben.³⁶

Szabó Miklós Alexy-re hivatkozva írja, hogy tanácsos a jogdogmatikát a szélsőséges meghatározások között félúton elhelyezni. A területét igaz/hamis értékkel rendelkező

32 Paksy utal arra, hogy az általunk is hivatkozott jogdogmatika-felfogások kifejezetten csak egyik-egyik magyarázatot sugallják; az első idézet (Pokol Béla felfogása) esetében a külső szempontrendszer, míg a másiknál (Varga Csaba nézete) a belső nézőpont élvez prioritást. Paksy Máté: Megértés, magyarázat, jogdogmatika. In Szabó Miklós (szerk.): i. m. (2007), 192-213., 193-194.

33 Szabó Miklós: A jogdogmatika hivatása. In Szabó Miklós (szerk.): i. m. (2007), 151-166., 157-158.

34 Uo. 160.

35 Győrfi Tamás: Muszáj Herkules? Jogdogmatika hala(n)dóknak. In Hegyi Szabolcs – Vinnai Edina – Ződi Zsolt (szerk.): i. m. 35-49., 36.

36 Szabó Miklós: A jogdogmatika hivatása. In Szabó Miklós (szerk.): i. m. (2007), 160.

21

kijelentések (ún. propozíciók) jelölik ki. A propozícióknak az alábbi típusai vannak: „a valódi jogi fogalmak, amelyek léte és tartalma maguktól a normáktól függ; az egyéb fogalmak, amelyek a jogtól függetlenül is léteznek, de a jogon belüli jelentésük értelmezés függvénye; a nem-jogszabályi norma-tételezések, azaz olyan normák létének megállapítása, amelyek explicit normatív rendelkezésben nem szerepelnek, de a jogászok közmegegyezése szerint érvényesként kezelendők; azon tényállások leírása, amelyek létrehozása, megszűnése vagy fennmaradása egyes normák céljának tekinthető; olyan elvek megfogalmazása, amelyek tételes norma-szövegben nem szerepelnek, azonban létük a normákból visszavezethető.”³⁷

Végezetül nem árt tisztázni, milyen funkciókat lát el a jogdogmatika a jog működtetése során: stabilizáló, fejlesztési, tehermentesítő, technikai, kontroll- és heurisztikus funkciót. A jogalkalmazásban a szabály maga nem változik (hacsak a jogalkotó nem módosít rajta), ellenben a jelentése időről időre pontosabbá válik, hiszen a gyakorlatban minták alakulnak ki alkalmazására nézve (stabilizáló funkció). A dogmatika nem áll ellen a változásnak, fejlődni képes, hiszen az esetek megoldása során, a korábbi mintákra való támaszkodáskor kiderülhet a jogász számára, hogy bizonyos ügyekben kivételeket, aleseteket, különbségeket kell megállapítani (fejlesztési funkció). Lényegesen megkönnyíti a jogászi munkát, hogy jónéhány megoldást mintegy készként tálal a jogdogmatika – ez nyilvánvalóan az átlagos esetekre igaz (tehermentesítő funkció). Fontos továbbá, hogy a joganyag és a döntési minták rendszerezettek, áttekinthetőek legyenek. E két követelmény nem csupán a joganyag tanítását szolgálja, hanem a jog alkalmazását is (technikai funkció). A propozíciók kidolgozása a jogdogmatika feladata, de ezek konzisztenciáját ellenőrizni szükséges, így biztosítható ugyanis a konszenzus az eldöntött és döntésre váró ügyek között (kontroll-funkció). Mindemellett kívánatos az új megközelítést igénylő esetek megválaszolása is, ez a metódus szintén további gondolkodási modelleket, döntési sémákat, értelmezési kereteket állít elő (heurisztikus funkció).³⁸

I. 2. A „könnyű eset”-„nehéz eset” megkülönböztetés eredetéről

Idő előtti lenne annak a kérdésnek a felvetése, hogy vannak-e könnyű vagy nehéz esetek a jogban. A dolgozat álláspontja világos: a megkülönböztetés helyénvaló és alkalmazandó, s nem csupán a jogdogmatikában, hanem a gyakorlatban is. Bizonyítva a megkülönböztetés létét, tanácsos felderíteni azt az utat, amely elvezet a distinkció kialakulásához – erre nézve három lehetséges megoldást vázolunk. Remélhetőleg ezek olvasatán belátható, hogy a fogalmak valóban a jog elementáris problémáit feszegető magyarázó sémák.

37 Szabó Miklós: A jogdogmatika előkérdéseiről. Bíbor Kiadó, Miskolc, 1996. 40-41.

38 Szabó Miklós: Rendszeres jogelmélet. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2005. 39-40.

22

Mivel minden ma is működő jogintézményünk, terminus technicusunk, jogászi gondolkodási sémánk őseredője általában a római jogban keresendő (a kontinentális jogrendszerek és valamilyen módon a common law országok is örökösei a római jognak), így kézenfekvő kísérletet tenni arra, hogy az ókori Római Birodalomban lokalizáljuk a problémát.

A vállalást némiképp akadályozza, hogy az ókori Rómában sosem foglalták írásba a jogtudósok vagy a jogalkalmazók azt a gondolatmeneti folyamatot, amiből megismerhető lenne, miként jutottak el a döntésig. A jogalkotás csak egy-egy égetően fontos kérdést rendezett, az összes többi, szabályozásra váró életviszonyra vonatkozó útmutatás egyedi döntésekben öltött testet (pl. praetori edictumokban). A jogszolgáltatást a klasszikus korban esküdtbírók végezték, s csak a császárkorban jelent meg a hivatásos bírákat felsorakoztató bíróság. Adott volt viszont a responsum, amelyben jogi kérdést intézhettek a felek a jogász felé, aki aztán felvilágosítást nyújtott számukra. Nem voltak a responsumok jogforrások, de a korabeli római jog ilyen, konkrét esetekből összeálló feleletek összességeként gondolható el. A jogszolgáltatást segítő alapelvek, regulák csak később jelentek meg;³⁹ Paulustól tudhatjuk, hogy nem az egyes regulákból vezették le a jogot, hanem éppen fordítva: a jogból vezették le a regulákat.⁴⁰ Ez azt jelenti, hogy a korabeli joganyag, „szakirodalom” a responsumokból és az azokon alapuló kommentárokból állt. A római jogászok gondolkodásmódjának rekonstruálását segítik bizonyos szempontok és elvek, amelyek a jogászok szellemi „birkózásait” irányították (pl.

nyelvi szempontok és formalizmus, a görög tudomány módszereinek hasznosítása, stb.). Gaius Institúciói már mindezen hagyományokból táplálkozni tudtak, s így a remekjogász egy olyan anyagot, rendszertant tudott létrehozni, amivel meghatározta a következő, nagyjából másfél évezred jogi gondolkodásmódját.⁴¹

A Római Birodalom fennállása alatt a római jogászok minden esetet nehéz esetként fogtak fel; ezt mutatja, hogy nem a rendelkezésre álló „joganyagból” keresték meg a választ a felek által feltett jogkérdésre, hanem akként fogalmaztak jogi választ, hogy ők maguk is helyesnek és igaznak véljék a megoldást. Ezzel a metódussal minden jogalkalmazói döntés célja megfelelt a jog univerzális céljának, az aequitasnak (méltányosság, igazságosság) is, s annak vált szolgálólányává. A Nyugat-Római Birodalom bukásával ez a kép némileg megváltozott: a római jog nem élő jog volt ezentúl, hanem egy élettelen csontváz. A glosszátorok azonban kiváló érzékkel nyúltak hozzá a joganyaghoz, e holt vázhoz, s munkájuk gyümölcsöt hozott.

Legfontosabb eredményük az volt, hogy megágyaztak a könnyű eset-nehéz eset kettősségét

39 Coing, Helmut: i. m. 228-229.

40 „Non ex regula ius sumatur, sed ex iure quod est regula fit.” Lásd Digesta, 50. 17. 1.

41 Coing, Helmut: i. m. 230.

23

kifejező megkülönböztetésnek. Explicite természetesen még nem ezeket a terminusokat használták. Casus normalisként utaltak olyan esetekre, melyekre a római jog (vagyis a Corpus Iuris Civilis) egyértelmű választ nyújtott. A másik végletet azok az esetek jelentették, melyekhez a megoldáshoz vezető út első állomását az írott joganyag tanulmányozása szolgáltatta, de a döntés magját a joganyag sorai között olvasva, azzal összhangban kellett megtalálni.⁴²

Egyes római jogi intézmények, s az ezekkel kapcsolatos döntések nehézségét vizsgálva és bizonyítva Deli Gergely is elemzi a nehézségi faktort az igazságszolgáltatásban. Az aequitas hangsúlyozását némiképp árnyalva azt fejti ki, hogy minden döntés végső soron a nép üdvét szolgálta (salus rei publicae). Monográfiájában olyan eseteket mutat be a szerző, melyek kapcsán nem volt elegendő az érvelést kifejezetten csak a jogdogmatikából ismert argumentációs módszerekkel keresztülvinni, az eset határozatlanságait az adott ügy társadalmi valóságát feltárva, illetve a döntéshozók személyes belátásait felhasználva kellett tisztázni.

Néhány, egymástól különböző természetű ügyet megvizsgálva az alábbi következtetéseket vonja le Deli. A dogmatikai kötöttségek teljesen háttérbe szorultak a döntések kapcsán, mivel az igazságosság eszményét helyezték mindenek fölé; a jogdogmatika így vált az igazságosság szolgálóleányává. A döntéshozó szeme előtt a mérlegelés során egy általánosnak nevezhető értékmérő lebegett, a pénz, ami azonban korántsem nevezhető kielégítő mércének. A római jogászok ezzel a pusztán csak formának tekinthető eszközzel egy nemesebb cél megvalósítását vállalták: az eredeti vagyoni helyzet, az eredeti állapot helyreállítását. Ezáltal a döntés a lehető legkevésbé zavarta meg a társadalom tagjainak egymáshoz viszonyított vagyoni helyzetét.⁴³ Az eredeti állapot helyreállítása kapcsán tisztán látszik tehát, hogy a római jogászok törekedtek arra: intézményeiket ne megváltoztassák, hanem éppen ellenkezőleg, megőrizzék, így pedig a kommutatív igazságosság megvalósítását kívánták elérni.

A másik lehetséges megközelítés értelmében a leibnizi jogfilozófiában kereshető a könnyű eset-nehéz eset megkülönböztetés eredője. Leibniz a doktori értekezését a nehéz esetek egy bizonyos típusáról, a casus perplexusról írta.⁴⁴ A filozófus a természetjog képviselője volt, ez érződik a nehéz eset-fogalmán is. Nála a nyelv formalizáltságához kötődik a nehéz eset, a logikai fejtörő jelenléte; nem egy szó szoros értelemben vett matematikai fejtörőről van itt szó, hanem olyanról, melyet a filozófia-nyelv-jog hármasának bonyolult viszonyrendszere termel

42 Szabó Miklós: i. m. (1996), 11-12.

43 Deli Gergely: Salus rei publicae. A helyes döntés kritériuma a római magánjogban. Gondolat Kiadó, Budapest, 2014. 163-174.

44 Paksy Máté: Leibniz, a jogász – Leibniz, a filozófus. Észrevételek az életmű jogtudományi vonatkozásairól.

Working Papers in Philosophy. 2015/5. szám, 5.

24

ki. Jogfelfogásának irányát az antik jogesetekből való kiindulás jelöli ki.⁴⁵ A jogfilozófia számára ez a nehéz eset amolyan határeset – ezt a logikában paradoxonnak, a teológiában leginkább csodának nevezik. Leibniztől eltérően sokan mások úgy gondolták (pl. Savigny is), hogy a jogtudomány tárgyai az átlagos, hétköznapi esetek voltak, nem pedig a kivételes esetek.

Leibniz sem vetette el, hogy az esetek minden bizonnyal megoldhatók – ez pedig teljesen tipikus álláspont egy természetjogász szemszögéből. Ha tagadta volna az esetek megoldhatóságát, akkor tagadta volna azt is, hogy Isten igazságos törvényhozó és az isteni működés harmóniára törekvésével minden felvetődő probléma megoldást nyerhet a földi világban.⁴⁶

Végül a harmadik lehetséges magyarázat a könnyű eset-nehéz eset fogalompár születésére nézve a jogpozitivizmusban keresendő. Andrei Marmor határozottan kijelenti: a jogpozitivizmus véglegesítette a tézist, miszerint léteznek könnyű és nehéz esetek. Az előző fogalom arra utal, hogy egyszerűen megérthető, mit kíván a jog, így pedig egyértelműen alkalmazhatók a jogszabályok, az utóbbi kategória pedig azt jelzi, hogy az ügyet nem lehet ilyen egyértelműen eldönteni. Természetesen létezik egy széles körben elterjedt tiltakozás is e tétel ellen, melyet többen is vallottak és vallanak. Az alapvető ellenállás abban mutatkozik meg, hogy a megkülönböztetés illuzórikus, merthogy a jogpozitivizmus szerint nem léteznek azok a bizonyos könnyű esetek.⁴⁷ Marmortól azonban nem tudjuk meg, miért véli a jogpozitivizmusban fellelni a probléma eredőjét, ugyanis nem konkretizálja, számára mi a jogpozitivizmus jelentéstartománya.⁴⁸ A marmori válasz hiányában is megkomponálható azonban a fogalmak jogpozitivizmus szerinti értelmezése. Ha a nevezett jogelméleti irányzatot a jogászság sajátos, „fogalmi mennyországként” létező belső nézőpontú jogszemléleteként fogjuk fel, amely számára csak a ius terrénumába sorolható, tehát jogilag releváns magatartások, tények számítanak, akkor az egyetlen anyag, amivel dolgozhatunk, az írott jog – vagyis a tisztán formalizált jogforrások köre. Ennek fényében a könnyű eset tehát olyan ügy, amelyben nincs nehézség, mert a jogszabály vagy egyértelműen a szóban forgó esetre vonatkozik, vagy egyértelműen nem arra vonatkozik. Ha pedig a nehéz esetre is a deduktív módszer segítségével tekintünk, akkor az azért nehéz, mert az alkalmazandó jogszabályból, s

45 Paksy Máté: A nehéz eset jogelméleti fogalma. Habilitációs tudományos előadás. Győr, 2019. december 6.

46 Paksy Máté: G. W. Leibniz (1646-1716), a jogtudós. Jogtudományi Közlöny. 2017/1. szám, 25-33., 31-32.

47 Marmor, Andrei: Interpretation and legal theory. Hart Publishing, Oxford and Portland, Oregon, 2005. 95.

48 Persze, úgy is érvelhetünk, hogy tisztán jogpozitivista alapokon nem lehet megbirkózni a nehéz eset problémájával; a jogpozitivizmus számára a jog csak a ius tartományán belül értelmezhető, s a nehéz eset sokszor felvet jogon túli tényezőket is. Vö. Paksy Máté: A konstitucionalizmus archeológiája. Gondolat Kiadó, Budapest, 2014. 297.