II. József és utódai kora, a napóleoni háborúk befejezéséig, 1780-1815

16  Download (4)

Full text

(1)

12. F E JE ZE T .

II. József és utódai kora, a napóleoni háborúk befejezéséig

(1780— 1815).

Irta: László József.

1. Az állandó hadsereg huszárezredei. Am int a megelőző fejezetben láttuk, Mária Terézia halálakor a cs. kir. hadsereg keretei között kilenc huszárezred állt fönn, még pedig az akkori elnevezé­

sük szerint a Nádasdy-, a Wurmser-, az Esterházy-,

a Graeven-, a Hadik-, a Barcó-, a Kálnoky-huszár- ezred, a császárhuszárok ezrede és a székely határ­

őr-huszárezred. A z ezek múltjára vonatkozó ada­

tokat az alábbi táblázatban még egyszer összefog­

laljuk:

Folyószám Azezred rangszáma 1769-ben

A z ezred hivatalos megnevezése 1780-ban az akkori tulajdonos

neve után

Korábbi ezredtulajdonosok

Azezx-edszáma 1798un 1. 11.

Nád a sdy-h

i is zá r ok Gr. P á lffy János (1688—1700)

Br. Ebergényi László (1700—1724) Gr. Csáky György Imre (1724—1741)

9 .

2. 30.

W urmser

-huszárok

Deák Pál (1696—1706) Viszlay András (1706)

Br. Splényi János L. (1706—1730) Br. Czungenberg Ferenc (1730—1735) Br. Dessewffy Im re (1735—1739) Br. Baranyay János (1739—1766) Br. Nauendorf K ároly (1766—1775)

8 .

3. 32.

Esterházy

-huszárok

Gr. Forgách Simon (1702—1704) Lehoczky Márton (1704—1712) Br. Babóosay Pál (1712—1727) Br. Dessewffy István (1727—1742) Br. (gr.) Festetits József (1742—1757) Gr. Széchenyi Antal (1757—1767) Ujházy Ferenc (1767—1768)

3.

4. 34. Graenew-huszárok

Gr. Hávor Miklós (1733—1744) Br. Dessewffy József (1744—1768) Ujházy Ferenc (1768—1773)

4.

5 . 16.

Hadik

-huszárok Gr. K árolyi Sándor (1734—1738) Gr. K árolyi Ferenc (1738—1759)

Gr. P á lffy Rudolf (1759—1768)

6.

6. 3 5 . Bc/rcó-huszárok

Beleznay János (1741—1754) Br. Morocz Imre (1754—1759)

Gr. Bethlen József Ádám (1759—1772) Nincs tulajdonos 1772-ben

10

7. 17.

K á In oky-h

uszá rok 1742—1749 nincs tulajdonos,

neve „Erdélyi huszárezred“ 2.

8. 2 C

sászár-huszhr

ok I. Ferenc császár (1756—1765) 1.

9. 44.

„Székely határőr-

huszárezred.“

Erdélyi Székely Határőr Huszárezred

(1762—1851) 11.

(2)

E z a 9 huszárezred már mind szilárd alapo­

kon nyugodott s mind megmaradt nem csupán a fejezetben tárgyalt kor végéig, hanem azon túl, egészen a Monarchia felbomlásáig. A z ezredtulaj­

donos személyében és az ezredek számozásában a továbbiak folyamán beállott változásokat a követ­

kező táblázat tünteti fel:

Folyószám Azezred rangsma 1769-ben Azezred sorsma 1798-tól 1918-ig

A z ezred további tulajdonosai 1780-tól 1815-ig

1. 11. 9.

Gr. Nádasdy Ferenc tbgy.

(1741—1783)

Gr. E rd öd y János altbgy.lov. tbk. (1783—1806) Gr. F rim o n t János tbk.—

lov. tbk. (1806—1832)

2. 30. 8.

Gr. W u rm ser Dagobert altbgy.—tbgy. (1775—1799) Gr. N a uen d orf Frigyes Ágost

altbgy. (1799—1802) Br. K ie n m a y e r Mihály

altbgy.—lov* tbk. (1802—1828)

3. 32.

Gr. Esterházy Imre

tbk.—lov. tbk. (1768—1792) Nincs tulajdonos (1792—1794) E stei Ferdinand K ároly fhg.

altb g y—tbgy. 1794—1850)

4. 34. 4.

Br. Graeven Márton tbk—altbgy. (1773—1791) Br. Vécsey Siegbert

altbgy. (1791—1803)

Hessen-Hom burgFrigyes hg.

altbgy.—lov. tbk. (1803—1829)

5. 16. 6.

Hadik András lov. tbk.—tbgy.

(1768—1791)

Gr. Blankenstein Ernő altbgy.—lov. tbk. (1791—18144 V ilm o s kir. hg. (18141817)

6. 35. 10.

Br. B a rcó Vince

altb g y—lov.tbk. (1773—1797) Br. Mészáros János altbgy.

(1797—1802) Br. S tipsicz József

altbgy.—lov. tbk, (1802—18144 H í . F rig y e sVilmos porosz kir.

(1814—1840)

7. 17. 2.

Br. K á ln o k y Antal

tbk.lov. tbk. (17491784) Sándor Lipót fhg nádor ezr.

(1784—1795)

József (Antal) fhg. nádor lov. tbk—tbgy. (1795—1847)

8. 2. 1.

I I . József császár (17651790) I I . L ip ó t császár (17901792) I I . F erenc császár

(1792—1835)

9. 44. 11. Erdélyi Székely Határőr- Huszárezred

(Tulajdonos nélkül)

A korszak folyamán négy ú j huszárezred ala­

kult, A z ezek megalakulására, hivatalos megjelö­

lésére és további sorsára vonatkozó adatokat az áttekinthetőség fokozása céljából szintén táblá­

zatba foglaltuk össze. (Lásd a következő oldalon).

Az ezredek szervezetének további fejlődése.

A z ezredek szervezetében — az első koaliciós háború befejezése után — az 1798. év hozott lénye­

ges változtatásokat. A zt a rendszert, mely a cs.

kir. lovasezredek egységes számozása (rangszámok­

kal való ellátása tekintetében 1769 óta fennállott, ez évben megszüntették s most mindegyik lovas csapatnom ezredei külön sorszámozást kaptak. Az ezredtulajdonos nevével való megjelölés amellett továbbra is érvényben maradt, úgyhogy ettől az időponttól kezdve ilyen hivatalos elnevezésekkel találkozunk: „ A cs. kir. 6. számú Blankenstein- huszárezred“ , „a cs. kir. 12. számú Nádor-huszár­

ezred“ , „a cs. kir. 1. számú Császár-huszárezred“ , stb.

A Monarchia hadseregének könnyű magyar lovassága tehát 1798-ban tizenkét huszárezredből állott. A z 5. és 7. számú huszárezredek — mint fent láttuk — az 1798. évi átszervezés alkalmával alakultak, még pedig olyan módon, hogy az addig fennálló 8 huszárezred mindegyikéből kikülönítet­

ték az 5. osztályt s azokat egy-egy új, 4 osztályból álló huszárezreddé egyesítették.

A huszárezredek ezek szerint 1798-tól kezdve 4 osztályra, vagyis összesen 8 svadronra tagozód­

nak. Ehhez a kerethez háborúban még egy „ki­

képző különítmény“ járul, mely az ezred szék­

helyén marad s a pótláshoz szükséges ló- és ember­

anyag előteremtéséről, kiképzéséről és a küzdő ezredhez való útbaindításáról gondoskodik.

1801-ben új hadseregreform következett. Ez a reform a német lovasezredek számát jelentéke­

nyen csökkentette, a huszárezredek számát azon­

ban változatlanul hagyta. Nem változott a huszár­

ezredek belső tagozódása sem; minden huszár­

ezred továbbra is 8 svadronból állott, Ettől a sza­

bálytól eltérést csak az erdélyi székely határőr­

huszárezred mutatott, melynél a 3 osztályra (6 svadronra) való tagozódás továbbra is fenn­

maradt.

Ekkor lépett életbe a hadseregnél a tiszti­

szolgák intézménye is. Lovat a tisztiszolgák sem békében, sem háborúban nem kaptak. A svadronok létszáma 1801-től kezdve 12 káplárból, 6 vicekáp­

lárból, 2 trombitásból, 156 lovasított és (az 5 tisztiszolgát is beleszámítva) 35 gyalog köz- huszárból állott. A z ezred teljes létszáma békében 1816 ember volt 1488 lóval. Háború esetén ehhez

— mint eddig — a tartaléksvadron járult 186 em­

berrel és 177 lóval. Ennek a kerete abból a nem lovasított legénységből alakult, melyet erre a célra

(3)

Folyószám

A Z E Z R E D

Jegyzet

sorszáma megalakulásának idő­

pontja és körülményei tulajdonosai a tárgyalt korszak folyamán

1. 5.

1798.

április 28.

az 1., a 2., a 8. és a 9.

huszárezred 5-ik osztályából.

Nincs tulajdonos (1798—1801) Br.

Ott

K ároly altbgy. (1801—1809) Gr.

Radetzhy

József altbgy. (1809—1814)

György

angol uraik. hg. (1814—1820)

Fennmaradt a Mo­

narchia felbomlásáig

2. 7.

1798.

április 28.

a 3., a 4., a 6. és a 10.

huszárezred 5-ik osztályából.

Nincs tulajdonos (1798—'1801)

L ichtenstein János hg altbgy.—tbgy.

(1891—1836)

Fennmaradt a Mo­

narchia felbomlásáig

3. 12. 1798.

Tulajdonosa nem volt. Már 1795-ben meg­

alakult ugyan (és pedig az 1793-ban szer­

vezett, ú. n. Wurmser-tszabad-csapat bu-i szárosztályaiból), de a reguláris huszár­

ezredek sorába csak 1798-ban vétetett át.

Mint sorezred, fennállása alatt a „Hor- vát-Szlavon-Határőr- Huszárezred“ nevet

viselte.

1801-ben feloszlatták

4. 12.

(1802 óta)

1800.

mint a jász-kún ke­

rületek és a hajdúvá- rosok felkelő lovas­

ezrede, mely még ugyanabban az évben a sorezredek közé vé­

tetett át.

József

Antal fhg. nádor altbgy.—tbgy.

(1800—1847). A z ezred azonban nem „József fhg.-ezrednek“, hanem az ezredtulajdonos közjogi állása után egyszerűen „Nádor­

huszárezrednek“ neveztetett. (A német hi­

vatalos elnevezés szerint „Palatinal- Husaren-Regiment“.)

Fennmaradt a Mo­

narchia felbomlásáig

az ezred elindulásakor visszahagyott (svadronon­

ként (1 közhuszárt. A z ez ívd segéd 1802-ben alhad­

nagy! rangot kapott.

A z

1805.

évi hadjárat befejezése után a vice­

káplárok rendfokozata megszűnt.

Zenekaruk a huszárezredeknek eddig nem volt. Azokat a „hautboista“ zenekarokat, melyeket a régebbi időben rendszerint az ezredtulajdonos fogadott fel a maga költségére, 1754-ben felsőbb rendeletre megszüntették. 1807-ben a haditanács megengedte, hogy a lovasezredek a kincstár és a tisztikar anyagi megterhelése, illetőleg a szolgálat károsodása nélkül zenekarokat tarthassanak.

Ezentúl minden svadron taktikai és admi­

nisztratív szempontból 4 szakaszra tagozódott. A z osztályon belül a páros számú svadron szakaszai páros (2, 4, 6, 8) a páratlan számú svadronéi párat­

lan számmal (1, 3, 5, 7) voltak megjelölve. Most találkozunk először a „szolgála,ti lovak“ intézmé­

nyével is. A z ezredsegédet, a másodkapitányokat és az alantas tiszteket 1807 óta szolgálati lóval lát­

ták el. Szolgálati ló illette meg ezentúl azokat a prima-planistákat is, akik eddig a maguk költsé­

gén vásárolták (és tartották) hátaslovukat. Ily e ­

nek voltak a trombitások, a futárok, az orvosi és az állatorvosi személyzet tagjai, a nyergesek és a kovácsok is. Ez utóbbiaknak azonban — a trom­

bitások kivételével — a hátasló csak háború ese­

tén volt illetékes. A huszár-svadronok állományá­

ban ezentúl 8 gyalogos közhuszár szerepelt. Ezek­

nek a feladata az volt, hogy háború esetén a tar­

talék-svadron kereteit megalkossák, békében pedig a rövidebb-hosszabb időre szolgálatképtelenné vált, lovasított huszárokat helyettesítsék.

A z ezred létszáma az 1807. évi előírások sze­

rint 1481 ember, 1414 lóval.

A z 1813—15. évi hadjárat folyamán — a 11.

számú erdélyi székely határőr-huszárezred kivéte­

lével — az összes huszárezredeket két-két úgy­

nevezett könnyű lovasosztállyal (V eliten-D ivi- sionen) egészítették ki. Némelyik huszárezrednek még könnyű lovastartaléksvadrona is volt. Eze­

ket az alakulatokat, miként 1743-ban a pótszáza­

dokat, önkéntesekből toborozták. Megszervezésü­

ket a lojális érzelmű gazdag főurak vállalták ma­

gukra.

1816-ban a svadron háborús létszámát 180 főre emelték fel. a tartaléksvadronét pedig 300-ra.

(4)

Ezzel a huszárezred létszáma is lényegesen meg­

változott. A legénységi létszám 2046 főre, a lovaké pedig 1975-re emelkedett.

Ruházat, felszerelés. A z átszervezéssel egy­

idejűleg a huszárok ruházatában is történtek többé-kevésbé lényeges változtatások, melyek kü­

lönösen az egyes ruhaalkatrészek kiállítását és méreteit befolyásolták. Elrendelte a haditanács pl.

hogy a tisztiruha prémezete azoknál az ezredek- nél, amelyek sötétszínű mentét hordanak, szürke színű legyen, a világos színű menték prémezete azonban fekete maradjon.

A törzstisztek ruhájának ujjaira, mint rend-

egyenruházata továbbra is megmaradt s azon a későbbi rendeletek és szabályzatok sem változtat­

tak már lényegesen.

Mint ruházat dolgában, úgy a haj- és a bajuszviselet terén is meg voltak huszárainknak a hadseregben a maguk érdekes különlegességei, nemzeti jellegzetességei. A hajfonat (copf) vise­

lése az 1730-as évek óta általánossá vált már ugyan az egész hadseregben, de a hajnak két vagy több ágra (copfra) való szétosztása kezdettől fogva a huszárok jellemzője volt. (A császár többi hadinépeinél egy hosszabb — kb. a hát közepéig érő — haj fonat viselése vált szokásossá).

A m a g y a r h u s z á r f e j r e v a l ó j á n a k ( k a l p a g , k u c s m a , c s á k ó ) k ü l ö n b ö z ő a l a k j a i .

1 7 0 0 - tó l 1 8 6 5 -ig .

fokozati jelvények, arany díszítések kerültek. A tisztek mentéin lévő zoinórzat láncvonalat alkot.

A tiszti csákót — a nyakhoz erősítés célját szolgáló

— aranyozott láncfonattal látták el. A harcban azonban ehelyett már inkább a rohamszíjat hasz­

nálták. A tiszti nadrágra keskeny paszományt és sujtásból készült szegélyezést kellett varrni.

Egyenruha és felszerelés tekintetében a X IX . század első éveiben nem történt lényegesebb vál­

toztatás. Volt ugyan egy 1802. évi intézkedés, mely .szerint az összes huszárezredeknek világoskék mentét, ugyanilyen színű dolmányt és nadrágot kellett beszerezni, úgyhogy a regimenteket egy­

mástól csak a csákók más-más színe különböztette volna meg, ezt a rendelkezést azonban nem haj­

tották végre. Ilyenformán a. huszárezredek régi

A huszárnak (és később az ulánusnak, tiszt­

nek és legénységnek egyaránt) bajuszt kellett viselnie a szabályzatok határozmányai szerint is.

(A többi osapatnemek tisztjei és a tüzérség szá­

mára 1750-től kezdve a borotvált arc volt az elő­

írás). A z erősen kipödört huszárbajusz — a nem­

zeti szokásnak megfelelően — felfelé hajló vona­

lat mutatott, az ulánus bajsza — szintén a nem­

zeti szokáshoz alkalmazkodva — lefelé csüngött.

A gyalogosoknál az ezredtulajdonos állapította meg a bajusz viselési módját.

A z 1798. évi szabályzatok szerint a hajat min­

den vasárnap hajporozni kellett. A copfot a gya­

logságnál és a német lovasságnál 1805-ben, a hu­

szároknál pedig 1806-ban törölték el.

Fegyverzet dolgában egy lényeges változta­

(5)

tás történt. A többi lovas osapatnemekhez hason­

lóan 1798-ban a huszárok is újtipusú, kisebb kali­

berű karabélyt kaptak. Ez volt az ú. n. 1798-as tipnsú rövid, vagy huszárkarabély. A tölténytárak szíjára erősített töltővesszőt a karabélyhoz és a pisztolyhoz is használni lehetett. Mivel a hosszan­

tartó háborúk miatt a csapatoknak az új lőfegy­

verrel való ellátása csak lassan haladt előre s véglegesen ez a feladat csak 1808-ban nyert meg­

oldást, az említett új karabélyt néha 1808-as min­

tájú karabélynak is szokták nevezni.

Toborzás, hadkiegészítés. Ezen a téren az osztrák örökös tartományokban a X V I I I . század

hivatalnokok, magasabb állásban lévő személyek, továbbá a földművelésnél, bányászatnál, iparos céheknél, vashámoroknál, gyáraknál, hajózásnál, stb. nélkülözhetetlen egyének).

Hadkiegészítési rendszer tekintetében Ma­

gyarország egy teljes lépcsőfokkal maradt el az osztrák örökös tartományok mögött. Itt a szabad toborzás rendszere maradt érvényben továbbra is, de az ezredek 1783-ban itt is állandó toborzási kör­

letet kaptak.

A rendek útján történő katonaállítás rendsze­

rét — mely az örökös tartományokban már a 30 éves háború vége, illetőleg I.L ip ó t kora óta isme-

Huszártoborzó a napóleoni háborúk korában.

végén nagy újítások történtek. A hubertsburgi béke után ott a gyalogezredek állandó székhelyet nyertek és számukra állandó toborzási körleteket jelöltek ki. A z osztrák tartományokban a nép- számlálás végrehajtása, után nyomban megtörtént a katonai összeírás is s annak alapján 1781-ben új összeírást és toborzási rendszerre tértek át. Ez a rendszer azon az elven épült fel, hogy katonai szolgálatra minden állampolgár egyformán köte­

lezve van ugyan, de attól magát, ha akarja és tudja, pénzen megválthatja, illetőleg maga helyett helyettest állíthat. Pénzük, vagyonuk segítségével tehát a hadiszolgálattól sokan megmenekülhettek.

N agy volt a számuk azoknak is, akiket az új rend­

szer a születés jogán, vagy foglalkozásuk alapján mentesített a katonáskodástól. (Papok, nemesek,

retes volt — nálunk csak a napóleoni háborúk korában honosították meg.

A z új rendszer értelmében az ezredek az év vége felé újoncszükségletükről pontos kimutatást szerkesztettek s azt a főhadbiztossághoz küldték fel. Ez a hatóság megállapította az igényelt újon­

cok összes számát, kiszámította a szükséges to- borzó pénzek végösszegét s az eredményről a hadi­

tanácsnak is, az udvari kamarának is jelentést tett. Ezekután a pénzösszegeket és a kiállítandó újoncokat, felosztották a városok, a vármegyék, ezek pedig az egyes uradalmak és községek között, amelyek aztán az újoneállítás számszerinti és mi­

nőségbeli eredményéért felelősek voltak. Hogy a hadkiegészítésnek ezt a módját a csapatparancs­

nokok is jobban szerették a réginél, azt könnyen

(6)

elképzelhetjük. Hiszen az ezrednek is, a szolgálat­

nak is nagy kárára volt az a körülmény, hogy a tisztek közül többen és a legénységnek egy tekin- lyes része is, mint a toborzó különítmények pa­

rancsnokai és tagjai a toborzás ideje alatt az ez­

redtől állandóan távol voltak s hadiszolgálatot nem teljesíthettek. A baj csak az volt, hogy az

„állított“ újoncok a szökésre még könnyebben haj»

lottak, mint azok, akik kényszerítés nélkül, sza­

bad akaratukból gyűltek a hadsereg zászlói alá.

M ivel a nemesség, a papság és a vagyonos társadalmi osztály tagjai nálunk a katonáskodás alól még sokkal inkább mentesítve voltak, mint Ausztriában, a hadiszolgálat terhe szinte teljes ki­

zárólagossággal csak a városi lakosság és az egyébként is erősen megnyomorított földmívelő jobbágyság vállain nyugodott. De ennek a két társadalmi osztálynak ifjúsága a hiányok pótlá­

sára sokszor nem volt elegendő s ezért a kétes elemek, a csavargók, a vagabundusok betoborzása is most már állandó szokássá vált. Ilyenek felvé­

tele esetén a toborzási jegyzőkönyvbe rendszerint a következő záradékot vezették be: „mint útlevél nélküli csavargó elfogatott és állandó szolgálatra betoboroztatott.“ Ezek a megbízhatatlan elemek azonban legtöbbnyire a gyalogezredekhez kerül­

tek. A huszárezredek legénységének megválogatá- sában már nagyobb gondosság érvényesült. Hu­

szárújoncoknak — az utasítások értelmében — legszívesebben nemes embereket, diákokat, polgár­

isakat, szolgálati kötelezettségtől mentes fiatal­

embereket vettek fel a bizottságok. A z életfogytig tartó szolgálati kötelezettséget Ausztriában 1802- ben, nálunk Magyarországon csak 1828-ban szün­

tették meg. A huszárezredek a maguk számára külön toborzási körleteket nem kaptak, hanem a kijelölt körleteken a magyar gyalogezreddel kel­

lett megosztozniok. A foglaló összege Magyar- országon 5 forint volt. (Ausztriában 3).

A tisztikar kiegészítése. Tudjuk, hogy az ezrednél rendszeresített tiszti állások betöltésének joga, mint az előléptetés joga is, kezdetben az ezredtulajdonost illette meg. Emellett a rendszer mellett természetesen nagyon gyakran előfordult az az eset, hogy a tiszti, sokszor a törzstiszti állá­

sokat is olyan egyénekkel töltötték be, akik addig katonai szolgálatot még egyáltalában nem teljesí­

tettek s így a katonai szakismeretek és kiképzés szempontjából teljesen tapasztalatlanok, tudatla­

nok voltak. Szokásban volt a tiszti állások áruba bocsájtása is olyan értelemben, hogy az ezredtu­

lajdonos a kinevezett új tiszttől bizonyos pénz­

összeget fogadott el — vagy olyan formában (s ez volt a gyakoribb eset), hogy az előléptetésben sorra kerülő tisztek helyüket (az ezredtulajdonos tudtával) a szolgálatból való kilépés útján bizo­

nyos kialkudott pénzösszeg ellenében a rangban

mögöttük álló, vagyonos tiszttársaiknak enged­

ték át.

A z ezredtulajdonos kinevezési és előléptetési jogát a haditanács kezdetben alig korlátozta s csak kivételesen fordult elő az az eset, hogy egy- egy tiszti (különösen törzstiszti) állást a hadi­

tanács a maga választottjával (valami főrangú nemes emberrel) töltött be. Ezek az esetek azon­

ban a X V I I I . században már mind gyakoribbak lettek s végül a X V I I I . század 2-ik felében (1766) a törzstisztek kinevezésének joga végérvényesen a. haditanácsra szállt át.

A z 17öy. évi Lacy-íéle szabályzat inti az ezredtulajdonosokat, legyen gondjuk arra, hogy ezredük tisztikara ne csak olyan tisztekből álljon, akik a közvetlen szolgálati kötelességeik ellátásá­

hoz szükséges képességekkel rendelkeznek, hanem abban olyan egyének is legyenek, akik amellett különböző tudományokban is járatosak (mint amilyenek pl. a fogalmazás, az arithmetika és kü­

lönösen a műszaki ismeretek), mert az ilyen tisz­

tek az ezrednek sokszor tehetnek hasznos szolgála­

tokat s mert az ilyenek lűánya az ezred számára gyakran nehéz helyzetet teremthet. Ezekre, ha az igazságosság és méltányosság követelményei meg­

engedik, előléptetések alkalmával is különös te­

kintettel kell lenni.

A tiszti állásra pályázóktól most már bizonyos katonai képzettség- igazolását is megkövetelték.

Igazolnia kellett vagy azt, hogy az egyik katonai akadémia tanfolyamát sikerrel elvégezte, vagy azt, hogy mint hadapród valamelyik ezrednél már bizonyos ideig tényleges szolgálatot teljesített s ezalatt a tiszti állás betöltésére képesítő szakisme­

reteket megszerezte. Kivételesen (különösen hábo­

rúban) a nagyon rátermett, kitüntetésben részesült altisztek (őrmesterek) is kaphattak tiszti kineve­

zést. A ranglétrán való előhaladásnak elvileg már akkor is a rangviszonyok tekintetbevételével, az anciennitás elve alapján kellett történnie. A hadi­

tanács számos rendeletében megismétli azt a szi­

gorú utasítását, hogy az ezredtulajdonosok soron- kívüli előléptetés útján csak a legkivételesebb eset­

ben helyezzék a különös érdemeket szerzett kiváló tiszteket „a talán közepes tulajdonokat mutató, idősebb tisztek elé.“ Ez a sok szigorú rendelkezés azonban —- mint az eredmények mutatják —- csak írott malaszt maradt s az előléptetések körül, kü­

lönösen a huszárezredeknél, toyábbra is sok visz- szaélés történt.

A főrangú nemesek indokolatlan térhódítása és a protekciós rendszer elleni tiltakozásnak már a legelső regulamentumokban is megtaláljuk a nyomát. A Klievenhüller-féle szabályzat egyik

„hadi bölcs intése“ pl. így ¡szól: „H a a Háborúban a Tisztség azoknak adatik, kik nagy nembül valók

(7)

és nem akik arra alkalmatossak, tehát ez által az egész Tábor liibányos.“

A „betoldások“ „Einschübe", (amint az ide­

gen ezredekből magasabb rang adományozásával átvett tiszteket nevezték), sok mellőzött, értékes, fiatal tisztet kergettek a végső elkeseredésbe. Grae- ven Márton báró tábornok, a későbbi 4. számú huszárezred 1773-ban kinevezett első nem magyar tulajdonosa azzal kezdte meg ezredtulajdonosi működését, hogy egyszerre 24 idegen nemzetbeli főtisztet vett át a regimentjébe, az ezrednek ugyanannyi érdemes, régi magyar főtisztjét foszt­

va meg hosszú időre az eiőhaladás reményétől.

Amint látni fogjuk, ilyen igazságtalanul mellő­

zött fiatal magyar huszártisztek voltak azok is, akik Mária Terézia korában a cs. kir. hadsereg­

ben viselt rangjukról lemondva, ellenséges hatal­

mak seregeinek kötelékébe vétették fel magukat s ott (különösen Poroszországban) a Monarchia ér­

dekeinek nagy kárára az első huszárezredek meg­

szervezői, érdemdús parancsnokai és tábornokai lettek. A tisztikar és altisztikar szolgálati hatás­

körében és a reájuk vonatkozó szolgálati szabá­

lyokban lényeges változások nem történtek.

Lóbeszerzés. (Pótlovazás). Korszakalkotó volt azonban I I . József tevékenysége a lóbeszerzés ügyének célszerű és alapos megszervezése tekinte­

tében. Már 1781-ben intézkedés történt aziránt, hogy az ország lóállománya összeirassék. A hu­

szárok és a szvalizsérek számára alkalmas lovak­

ról a szolgabiráknak pontos kimutatást kellett ve­

zetniük. A z újonnan megszervezett két lóavató­

bizottság tisztjei is utasítást kaptak arra, hogy a vármegyék lóállományát a békében írják össze, hogy háború esetén a könnyű lovakat a szükséges mennyiségben gyorsan megvásárolhassák. A magyarországi lóavató-bizottságok a Pesten szé­

kelő igazgató (Einsiedl alezredes) parancsnok­

sága alatt állottak s a reájuk vonatkozó szabályok szerint Magyarország és Erdély területén a hu­

szár- és szvalizsér-ezredek lószükségletének fede­

zéséről kellett gondoskodniok.

A huszárezredek a szabály értelmében csak 14 markos, 1—3 hüvelykes lovakat vásárolhat­

tak. Ezeknek ára az 1780-as években 15 dukát kö­

rül mozgott. Színek és nemek tekintetében a régebbi utasítások érvényben maradtak. A felava­

tott lovakat a császári bélyegzővel való megjelö­

lés után a legközelebbi lovasezrednek kellett át­

adni. Itt azokat a dandárnok mégegyszer felül­

vizsgálta s azután útnak indította az ezredekhez.

Ausztriában a pótlovazás megszervezésére a belsőausztriai General-Commando kezdeményezése alapján 1781-ben más kísérlet is történt. Ott a lóvá­

sárlás gondját a. fedeztető állomásoknál beosztott kapitányra bízták, akinek — mivel szolgálati ténykedéséből kifolyólag sokat utazott — az egész

vidék lóállományát ismernie kellett. A szerencsés kezdeményezés lassanként a többi tartományokban, sőt Magyarországon is utánzásra talált s így II.

József uralkodásának vége felé a lóbeszerzés ügye a fedeztető- és lóavató-különítmények felállításá­

val végre az egész Monarchia területén egységes szervezetet nyert.

I I. József korának ezek az újításai jelenték­

telen módosításokkal egészen az 1860-as évekig érvényben maradtak

A huszárezredek magyarsága. Magyarságuk­

ból a sorhadsereg huszárezredei — sajnos — az idők haladtával egyre többet veszítettek. A Mária Terézia előtti korban, fennállásuk első évtizedei­

ben huszárezredeink belső életét a császári ezredek szelleme és a központi katonai kormányzat néme- tesítő irányzata lényegesen még nem befolyásol­

hatta. A z alapító ezredtulajdonosok és legelső utódaik kivétel nélkül mind született magyarok voltak, sőt akadt közöttük olyan is, aki a német nyelvet nem is értette. A z ezredparancsnokok kö­

zött is még csak elvétve akadt egy-két idegen.

Ugyanez lehetett a helyzet nagyjában a tiszti­

karok és a legénység szempontjából is, bár nem szabad elfelednünk, hogy a rendek már 1723- ban panaszkodni kezdtek amiatt, hogy tisztekül nem alkalmaznak magyarokat.

A császári sereg institutióihoz való alkalmaz­

kodás kezdetben, mint láttuk, csak az ezredek belső szervezetében és a német vezényleti nyelv elfogadásában jelentkezik. Dicséretre méltó kivé­

telt azonban itt is találunk. Gróf K árolyi Sándor például a maga, huszárezredében szolgálati és ve­

zényleti nyelvnek a magyart tartja meg s ezért a megfelelő német vezényszavak és szabályzatok alapulvételével ezredének magyarnyelvű regula- mentiomot is szerkeszt. (Erre az „újításra“ neki magát annál is inkább el kellett szánnia, mert amint életrajzi adataiból kitűnik, ő maga nem tudott és soha nem is tanult meg németül). Fia, K árolyi Ferenc gróf ugyan már jól beszélte a német nyelvet, de az ezred magyarságát ő is fenn­

tartotta.

De — mint már mondottuk — az ezredtulaj­

donosok között kevés ilyen gerinces ember akadt.

Példa erre az alábbi néhány eset: 1686-ban — tehát akkor, amikor az ezredtulajdonosok minden- hatóságát a központi katonai kormányzat még semmiben sem korlátozta —• a magyar Molnár János német lábra állítja s német szóra fogja magyar hajdúezredét. Három évvel később a 2.

„császári hajdúezred“ megalapítója, P á lffy Mik­

lós, elődjének példáját követve, maga is német szóra exerciroztatja regimentjét s bizonyára a császári ház szolgálata és a maga személye szem­

pontjából is előnyöket vár ettől az újítástól.

1741-ben az insurrectio ügye a nemesség lel­

(8)

kesedése ellenére is majdnem hajótörést szen­

vedett az egyenruha és a vezényszó kérdése miatt.

A bellicum, hogy a magyar segélyhadakat a kül­

föld szeme elől elrejthesse, az insurgenseket is német kapuiba akarta öltöztetni s német vezény­

szóra akarta fogni. A z ország lakosságában ez a kezdeményezés a legnagyobb elkeseredést váltotta ki és sok helyen a tüntetők véres tumultusokban adtak kifejezést elégedetlenségüknek. M it tettek erre a sorhadsereg magyar tisztjei közül kineve­

zett új ezredparancsnokoki Megijedve a hadi­

tanácsnak attól a fenyegetésétől, hogy „más vezér­

nyelv és egyenruha mellett az új ezredek nem v i­

selhetnek egyenlő rangot a többi ezredekkel“ , ők maguk lettek a jelentkező nemzeti ellenállás le­

törését kívánó haditanács legelszántabb, legmeg­

bízhatóbb szövetségesei. A nádor támogatásával talán célt is értek volna, ha a hazafias érzésű Esterházy József gróf, országbiró a királynénál közbe nem lépett volna a jogos nemzeti követelé­

sek elfogadtatása érdekében.

A z a szelid nyomás, amelyet az „egyenlő rang“ kérdésének felvetésével a bellicum mindig kifejthetett, bizonyára megtette a hatását annak idején a huszárezredeket alapító magyar urakra is, s ha valamennyit talán nem is, de nagy részü­

ket kétségkívül visszatartotta attól, hogy ezred- tulajdonosi korlátlan hatalmukat a magyar szol­

gálati és vezényleti nyelv megmentésére komolyan latbavessék.

Egyébiránt azoknak az idegen neveknek te­

kintélyes száma is, ¡mely huszártisztjeink név­

sorában az 1716— 1750-es évek közötti időkből fennmaradt (Terlotti, Ivana, Franchiz, Rózán, Schreger, Bergli von Trips, báró Scbwaben, He- bentanz, Handley, stb.), elég beszédes bizonyítéka annak, hogy huszárezredeink körében olyan exclu- siv magyar élet, mint amilyent íróink nagy része feltételez, Mária Terézia korában sem virulhatott.

Mert elhinni és elhitetni akarni azt, hogy ezek az idegen nemzetiségű tisztek azért nyertek huszár­

ezredeinknél beosztást, mert a magyar szolgálati nyelvet teljesen bírták, igazán erős túlzás lenne.

Végső eredményképpen kimondhatjuk tehát, hogy a magyar vezényszó és a magyar szolgálati nyelv megőrzésének a lehetősége a császári sereg huszárezredeiben igenis megvolt elég hosszú ideig, de ezt a jó alkalmat az ezredtulajdonosok leg­

nagyobb része nem használta ki. A Károlyi-féle magyar gyakorlati szabályzatnak és magyar ve- zényszóknak azonban még vagy száz esztendeig az insurrectiók és egyéb irreguláris hadak magyar huszársága is sok esetben igen jó hasznát vette.

Éppúgy annak a másik, még régebbi (1722-ből való) lovassági regulamentumnak is, amely dr.

Szendrei János közlése nyomán 1910-ben lett ismeretes.

Sokat változott a helyzet a huszárezredek ma­

gyarsága szempontjából Mária Terézia korában attól kezdve, hogy II . József, akit anyja 1765-ben a kormányzásban társává fogadott, a hadseregben újító tevékenységét megkezdte. A Mária Terézia uralkodása alatt kinevezett 20 új huszárezredtulaj­

donos közül 6 már idegen (30%), az idegen nemze­

tiségű (nem magyar) huszárezred-parnokok száza­

lékszáma pedig 11.3-ról 32.5-re szökik fel. Vagyis a Mária Terézia-korabeli „magyar“ huszárezredek egyharmada már idegen nemzetiségű parancsnok kommandójára hallgat. H ogy ilyen viszonyok közt a magyar tradiciók lassanként még erősebben hal­

ványulni kezdtek, azon csodálkozni nem lehet. S nincsen semmi meglepő abban, ha arról hallunk, hogy a huszárezredek magyar tisztjei elégedetlen­

kedni kezdenek, mellőztetésüket panaszolják, el­

keseredésükben sokan állásukról le is mondanak és inkább idegen hadseregekben vállalnak szolgá­

latot.

Még inkább rosszabbodtak a viszonyok a ma­

gyar elem érvényesülése szempontjából I I . József uralkodása alatt (1780— 1790). I I. József összesen 2 új ezredtulajdonost és 19 új ezredparancsnokot nevez ki a huszárságnál országlásának rövid 10 esztendeje alatt. A z előbbiek közül egy, Lipót

¡Sándor főherceg nádor (50%), az utóbbiak közül pedig 11 (57.9%) az, akit idegen nemzetiségűnek kell tekinteni. Ez világos bizonyítéka annak, hogy az a külsőségekben és lényeges dolgokban meg­

nyilatkozó erős magyar szellem, amely huszár­

ezredeinknek a császári ármádia keretei között kezdetben olyan sajátos különállást biztosított, immár nagyrészt veszendőbe ment s az ezredek magyarsága hova-tovább már csak a magyar­

országi legénység jelenlétében és a ruhák magya­

ros jellegében jutott kifejezésre. Siettette az át­

alakulást a bellicumnak az a „magasabb célokat követő“ eljárása is, hogy a magyar ezredeket — különösen 1772-től kezdve — sokszor a haza hatá­

rain kívül, az örökös tartományokban, meg Itá ­ liában kvártélyoztatta, aminthogy a hadsereg többi regimentjeit is csak ritkán hagyta meg azon a területen, amelynek lakosságából magukat azok kiegészítették. Huszáraink örökösen Csehország­

ban, Morvaországban, Galiciában, Lombardiában katonáskodtak, míg a magyar vármegyék vérte­

sekkel, dragonyosokkal és szvalizsérekkel vol­

tak tele.

Nem csoda, ha a magyar huszárezredek s ál­

talában a magyar katonaság sorsának javítása érdekében az 1790—91. évi országgyűlésen olyan elszánt radikális kezdeményezések történtek, aminthogy általában a hadsereg ügye iránt ott olyan érdeklődés mutatkozott. A kezdeményező lépéseket egyébiránt a nemzetközi helyzet nagy átalakulása, a belpolitikai erőtényezők egyensú­

(9)

lyának megbomlása és az annak nyomán kiala­

kult új politikai közhangulat érlelte meg. A z uralkodóház pozíciója akkor nagyon meggyengült­

nek látszott. Mindenki az országgyűlést tartotta a legnagyobb hatalomnak. A megyék levelei a kato­

naságot figyelmeztették a pillanat fontosságára, a magyar ezredeknek a diétához intézett folyamo­

dásai viszont a követek között keltettek olyan iz­

galmat, amely szinte lecsillapíthatatlannak lát­

szott.

E gy ilyen folyamodvány főbb pontjainak átolvasása tájékoztat legjobban az akkor szőnye­

gen forgó katona-politikai kérdések egész kom­

plexumáról, valamint általában a császári sereg magyar elemeinek akkori súlyos helyzetéről. Jú­

nius 18-án mutatták be az országgyűlésnek a bra- hovai táborban (Szerbiában) levő 6 magyar ezred­

nek a „tekintetes nemes hazához“ címzett folya­

modványát. A hosszú felirat, melyet a „Károly, P á lííy , Splényi, Gyulay és Erdődy, Toscana, típlényi-lovas regimentekben főtisztek“ írtak alá, többek között azt kívánja, hogy a hadirend külön státus legyen. A z idegen tiszteket, „kiknek nagy száma miatt az hazabetieké csaknem láthatatlan'’, távolítsák el a magyar ezredekből. Tiszt lehetőség szerint csak nemes ember legyen. A nem nemese­

ket, ha arra érdemesek, nemesítse meg az ország,

„jószágot pedig nem az holdban, német birodalmi szokás szerint, hanem az hazában kapjanak.11 A magyar seregnek külön tanácsa és hadikomman­

dója (fővezére) legyen, „aki egyedül a Hazától függjön.“ A magyar sereg béke idején „szüntelen és egészen a hazában kvártélyözzon.“ M ivel a föld népe idegenkedik a gyalogos szolgálattól, főképp a német egyenruha miatt, úgyhogy „csak erővel és természetes szabadságának iszonyú megsérté­

sével lehet ezen életre hozni“ , a gyalogezredek legénysége és tisztjei is magyar egyenruhát kap­

janak. A hadiszolgálat hivatalos nyelve a magyar legyen. Ez lesz a legfőbb biztosítéka az idegenek távoltartásának is. A szolgálati kötelezettség csak 10 évig tartson. Ha a közkatona önként 30 évig szolgál, „jeles jutalmat nyerjen.“ Háború esetén a magyar sereget a némettel soha össze ne kever­

jék, „hanem maga és egyedül harcoljon, hogy ez­

által elkerülje ama mesebeli szamárnak sorsát, ki a lónak eledelt hordván, maga éhen meghalt.“ Mind­

ezeknek a kívánságoknak részletes kifejtése és indokolása céljából pedig minden ezred egy-két magyar tisztet küldhessen a diétára.

Ennek a folyamodásnak a szerzőségét ugyan az aláírásban megjelölt ezredeknek sem parancs­

nokai, sem tisztjei el nem vállalták s íróink leg­

nagyobb része is azon a nézeten van, hogy a kér­

vényt politikusok konyháján főzték, de tény, hogy került a diéta elé olyan folyamodvány is, amely­

nek szerzői őszintén megnevezték magukat,

s amelynek tartalma a fenti kérvényével sok rész­

ben egybevágó.

1790 június 30-án készült el az országgyűlés­

hez kirendelt Graeven-huszárezred „M agyar fő- és altisztjeinek“ folyamodványa, melyet a nem­

zeti kokárdával tüntető gróf Festetits György

„Oberst-Laidinant“ , Laczkovics János „Svadro- nyos kapitány“ (aki később, mint Martinovits apát híve, a vérpadon végezte életét), Árki Pál

„Svadronyos kapitány“ , Yincze János főhadnagy és Tsitsmán István főhadnagy írták alá.

Festeticsek fellépése komoly és férfias csele­

kedet volt. Annál is inkább, mert kérvényükben a nemzeti célok kidomborítása mellett óvatosan ke­

rülték azokat a gravameneket, amelyeknek han­

goztatása őket, mint a fentebbi kérvény szerzőit, a személyes, önző érdekliajbászat gyanújának te­

hette volna ki. Nem beszélnek jutalmakról, nekik csak a nemzeti nyelv és a magyar érdekek érvé­

nyesülése a fontos. Hangjuk nem túlzó, nem sértő, csak azt akarják megértetni a követekkel s azo­

kon keresztül az uralkodóval, hogy vannak a had­

vezetőségnek olyan túlzó intézkedései, amelyek­

nek elfogadását a nemzettől önbecsülésének sú­

lyos sérelme nélkül megkívánni nem lehet.

A haditanácsnak és az uralkodónak ezekkel az eseményekkel szemben sürgősen állást kellett fog­

lalnia. A z akkori magasabb katonai körök kor­

rupt gondolkodására jellemző az a tervezet, ame­

lyet Tige gróf, a haditanács elnöke a helyzet nehézségeinek megoldására kidolgozott és az ural­

kodónak előterjesztett. Javaslatának gondolat­

menete a következő: A helyzet nagyon fenyegető.

A hadsereg magyar része, kb. 54.000 ember, kész elszakadni ( ! ) az uralkodónak tett esküjétől s a királlyal viszályban álló rendek karjaiba akarja vetni magát. A bajt tehát gyorsan orvo­

solni kell. De az ezredekhez fordulni nem lehet, mert annak a hadsereg fegyelme látja kárát. A rendeknél szintén nem tanácsos próbálkozni, mert azok, erejükben bízva, könnyen nemet mondanak s azzal a királyi tekintély szenved súlyos csorbát.

Nem marad tehát más hátra, mint a tábornokok közbenjárását venni igénybe s az azok által k ifej­

tendő nyomással az ezredektől olyan ünnepélyes nyilatkozatot erőszakolni ki, amelyben azok ki­

mondanák, hogy ők a császári sereg közösségéből való kiválásra soha nem gondoltak, a fennálló szabályokhoz éppúgy, mint esküjükhöz mindig hűek maradnak s az ármádia német elemeivel való együttműködést, mint eddig, a jövőben is hasznosnak és szükségesnek tartják. Hogy a lépés a kívánt gyors sikerrel járjon, a tábornokok kap­

janak felhatalmazást arra, hogy az ügyet előmoz­

dítani kész tiszteknek az uralkodó nevében jutal­

mat, illetőleg előléptetést Ígérhessenek.

Hogy a katonás gondolkozás nyíltságával

(10)

annyira ellentétben álló javaslatot 11. Lipót ma­

gáévá tenni nem volt hajlandó, azt csodálni iga­

zán nem lehet. Meg — úgy látszik — a magyar ezredek hangulatát s a magyar tiszt becsületessé­

gét is jobban ismerte, mint az udvar örökké gya­

nakvó tanácsosai. Elintézi tehát az ügyet a maga helyes tapintata szerint. A Graeven-ezred tiszt­

jeinek ügyét egyszerű fegyelmi esetnek fogja fel s a folyamodvány aláíróit a megfelelő haditör­

vényszéki vizsgálat lefolytatása után különböző

— sajnos, — elég szigorú fenyítésekkel sújtja.

A m i pedig a rendeket illeti, azokkal leiratban közli, hogy legfőbb hadúri jogaiból egy jottányit sem enged s azokat senkivel megosztani nem haj­

landó.

A z ügy ezzel a hadsereg egységének és fe­

gyelmének épségben tartásával „szerencsésen11 el­

intéződött volna, csak az a kár, hogy azok a kor­

szerű reformgondolatok és nemzeti eszmék, ame­

lyeknek képviseletét a Graeven-huszártisztek olyan férfias nyiltsággal és önfeláldozással vállal­

ták magukra, végleg hajótörést szenvedtek. Mert végeredményben az újítások szempontjából olyan szép reményekkel kecsegtető pompás alkalom a jobb sorsra érdemes magyar huszárság és gyalog­

ság haszna nélkül múlt el. Nem származott belőle más, mint kár és veszteség, még pedig az egye­

sekre és a magyar nemzet egészére nézve egya­

ránt. A z a nagy erkölcsi tőke, amelyet a Mária Terézia magyarjainak hősies önfeláldozása a nemzetnek szerzett, a kétségkívül nagy hazafias felbuzdulással együtt sem volt elegendő ahhoz, hogy a magyar nemzet jogos aspirációinak ér­

vényt szerezzen olyan pillanatban, amikor a nem­

zetközi politika világot átformáló nagy eseményei a központi hatalmat látszólag tmár-már minden el lenállókép ess égétől megf os zto tták.

A z 1790. évi magyar felbuzdulás jelentőségét azért lebecsülnünk nem szabad. De mivel ez a fel­

buzdulás olyan történelmi pillanatban, a nemzet és a királyi hatalom közt folyó közjogi küzdelem olyan fázisában jelentkezett, amely a dinasztiától való elszakadást is a lehetőségek közé tartozónak tüntette fel, a célbavett reformok a királynak nem nyújtottak elég biztosítékot a haderő igazi értékét jelentő fegyelem és harckészség megóvása tekin­

tetében.

íg y a régi szervezet és a haditanács ült dia­

dalt s az események — a hadseregen belül — a megszokott, régi vágányokon futottak tovább. Sőt a. csakhamar jelentkező reakció a magyarság szempontjából még az eddiginél is rosszabb hely­

zetet teremtett.

A „fejlődés“ irányának érzékeltetésére csak egy adatot közlünk olvasóinkkal. A legmagyarabb hagyományokkal büszkélkedő, 6. számú huszár­

ezred (Károlyi Sándor gróf alapítása) 1791-ben, Huszártiszt a nemesi felkelő seregben (1 8 0 9 ).

(fennállása. 57. évében) kapta első német ezred­

tulajdonosát és 6 évvel később, 1797-ben, első német ezredparancsnokát. A z ezrednek attól kezdve magyar tulajdonosa nem volt többé egy sem, az 1900-ig eltelt 103 esztendő folyamán pedig mindössze 9 évig állott magyar ezredparancsnok kommandója alatt.

Igazuk volt a Graeven-huszároknak, amikor azt írták: „Felséges hazánknak nemes magzati kadétságra s altisztségre is csak igen ritkán jut­

hatnak, feőtisztségre pedig számos esztendőktül való hosszas szenvedések s hív szolgálattyuk után nagy nehezen emeltetnek.“

2. Irreguláris huszárcsapatok. A nemességet a király a napóleoni háborúk alatt négyszer szólí­

totta fegyverbe, 1797-ben, 1800-ban, 1805-beii és 1809-ben. Ezek a felkelések azonban a háborúk sorsának eldöntésében nem játszottak szerepet. A z elsők — a hadgyűjtés munkájának természetes nehézségei és hosszadalmassága miatt — nem is jutottak el odáig, hogy a hadszíntérre kivonulhat­

tak és a küzdő seregekhez csatlakozhattak volna.

A legutolsó (1809. évi) insurrectio pedig a győri és a wagrami csatákban — minden vitézsége elle­

nére is —• eredménytelenül mérkőzött meg a fran­

cia császár kitűnő seregeivel. Ennek a négy insur-

(11)

rectionak a huszárság története szempontjából csak egy fontosabb és a későbbi időkre is kiható eseménye volt. Az, hogy a jász-kún kerületek és a hajdúvárosok felkelő lovassága 1801-ben a hadi­

év elteltével is együtt maradt, egy új huszár­

ezreddé olvadt össze s mint „Nádor-huszárezred \ 12-es sorszámmal a rendes sorhad kötelékébe lépett.

A z 1813— 15. évi hadjáratokban, amelyek a Monarchia, illetőleg Magyarország területét köz­

vetlenül nem veszélyeztették, a nemesi felkelés megajánlása is elmaradt. A hadgyűjtés gondjai­

ból és terhéből azonban a magyarországi rendek most is kivették részüket, csakhogy ezúttal olyan formában, mely az uralkodónak is, a központi kormányzatnak is jobban tetszett, mint az insur- rectio: az 1743. évi mintát követték, amikor a ren­

dek szabad toborzással gyűjtött lovascsapataikat mind a reguláris huszárezredeknek engedték át.

Ezeket a most toborzott huszárcsapatokat, mint fentebb már említettük, új névvel, „könnyű lovas- osztályoknak“ nevezték. Mindegyik ezrednek két ilyen divisio jutott, sőt egyik-másik huszárezred még tartalék-osztályt is tudott szervezni a kiutalt kontingens újoncaiból.

I I . József háborúi. II . József császár rövid 10 éves uralkodása alatt háromszor mozgósította hadseregét.

Először 1784-ben az erdélyi oláh lázadás le­

verésére kellett harcba, küldeni egy pár regimentet.

Ebben a két és fél hónapig tartó pacifikációs had­

járatban a császári sereg kezdetben nagyon szo­

morú szerepet játszott. Preiss altábornagy csapa­

tai — fegyverük használatától eltiltva — lábhoz tett puskával nézték végig, hogyan gyilkolja ha­

lomra Hóra, Kloska és Krizsán megvadult népe a védtelen magyarság ezreit.

A tatárjárás legrosszabb napjaira emlékeztető pusztításnak hetek múltán csak a császár szemé­

lyes közbelépése vetett véget. Preiss helyett II, József Fábris altábornagyot nevezte ki Erdély katonai parancsnokává, aki azután a megfelelő számú haddal lépett akcióba s az oláh csőcseléket széjjelszórta. A felkelés vezetőit, akik a havasok rengetegeibe menekültek, K ray alezredes, a ké­

sőbbi hadvezér kutatta ki és fogta el 1785 január 1-én. A bűnösök elvették méltó büntetésüket, de azokat a rosszindulatú német hivatalnokokat (báró Bruckenthal kormányzó) és német tábornokokat (Preiss), akik bűnös mulasztást követtek el, nem vonta felelősségre senki sem. Ebben a szomorú em­

lékű hadjáratban huszáraink közül csak a Tos- cana-ezred és a székely határőr-huszárezred egyes osztagai vettek részt, A felkelés vezetőinek üldö­

zésében különösen a Toscana-ezredbeli Tielke fő­

hadnagy tüntette ki nagyon magát.

A z erdélyi oláh lázadás évében, 1784-ben az osztrák Németalföld népe is forrongani kezdett.

A z osztrákellenes zavargások elnyomásában ott huszáraink közül az Esterházy-huszárezred egy osztályának és 1790-től kezdve a Wurmser- (ké­

sőbbi 8. számú) huszárezred egy osztályának kel­

lett résztvennie. A z Evrehaille, Assesse és Cense de Y iet melletti harcokban tanúsított hősies ma­

gatartásukért Stephaics Ferenc őrnagy, Tóth és Sombory kapitányok ismételten dicséretben része­

sültek.

I I. József legnagyobb hadivállalkozása azon­

ban az 1788— 90. években lefolyt török háború volt. Ebbe a háborúba a császár voltaképpen csak mint az orosz cár szövetségestársa sodródott bele, de a török ellen indítandó támadás gondolatával kezdettől fogva maga is szívesen foglalkozott, mert a császári címében szereplő díszítőjelző („zu allén Zeiten Mehrer des Reichs“ ) értelmének meg- íelelőleg és ambicióit követve, új területek szerzé­

sére vágyott. Ha már a bajorországi vállalkozás

—• I I. r rigyes erélyes vétója következtében — nem hozta meg a kívánt sikereket, most itt volt az alkalom, hogy a „beteg ember“ rovására nö­

velje birodalmát s visszaszerezze az egykor osz­

trák, illetőleg magyar kézben volt dunai tartomá­

nyokat,

A hadjárat megindítása óriási erőkifejtést kívánt a Monarchiától. A török határ még akkor nagyon hosszú volt, az Adriától, illetőleg a Ca- pella és a Dinári-Alpok hegyláncától félkörívben a Dnyeszter völgyéig terjedt s roppant nehéz tere­

pen átvonuló, kb. 1300 km. hosszú, összefüggő vo­

nalat alkotott. Ezt a hosszú vonalat a császári hadvezetés mintegy 200—250 ezer főnyi, pompá­

san felkészült és ellátott hadsereggel szállotta meg. A hadak zöme a futaki és a zimonyi tábo­

rokban már 1787 végén össze volt gyűjtve és magának a császárnak személyes parancsnoksága alatt állott. A felvonult hadak többi részeiből a császár 5 hadtestet alakított: 1. 17 zászlóalj és 2 lovasosztály de Vins, majd Lichtenstein altábor­

nagy parancsnoksága alatt Horvátországban; 2.

12 zászlóalj Mittrovszky altábornagy alatt Szlavó­

niában; 3. 7 zászlóalj, 6 lovasosztály Wartensleben altábornagy alatt a temesi bánságban; 4. 12 zászlóalj, 11 lovasosztály Fabris altábornagy alatt Erdélyben, a határok közelében; végül 5. Coburg lovassági tábornok alatt 7 zászlóalj és 6 lovasosz­

tály Galicia határain.

A megállapított haditerv az volt, hogy a fő­

sereg Nándorfehérvárt fogja ostrom alá, a hor- vát-szlavon hadtestek Boszniába nyomulnak be, a galiciai hadtest az oroszokkal együttműködve, déli irányban, az erdélyi határok felé indít támadást, az erdélyi és a bánsági hadtestek pedig a Kárpá­

(12)

tok vonalán áthaladva, Viddin irányában törnek előre.

A gondos felkészülés és a nagyszerű tervek azonban az általános politikai helyzet nehézségei következtében — a nagysokára kiküzdött szép eredmények ellenére is — hiábavalóknak bizonyul­

tak. A porosz király alig tudott már ellenállni a kísértésnek, hogy a jó alkalmat kihasználja. Szö­

vetséget kötött a törökkel, hogy a Monarchiát be­

kerítve, a Habsburgokat térdre kényszerítse s ilyen módon a maga területi, hatalmi fölényét új hódításokkal Németországban végleg biztosítsa.

Hiába Lacy és Hadik minden igyekezete, Laudon minden zsenialitása, a császári hadak, különösen a 42 ezer főnyi magyar haderő minden vitézsége, 1790 szeptember 23-án meg kellett kötni a fegy­

verszünetet, mert a rendkívül súlyossá vált kül­

politikai és az ugyancsak fenyegető belpolitikai helyzet a hadakozás gyors beszüntetését paran­

csolta. .

A császár, aki ettől a háborútól éppoly sok jó eredményt várt, mint belpolitikai kezdeményezé­

seitől, nem érte meg a likvidáció szomorú óráját.

Ö a kezdeti balsikerek után biztató, nagy győzel­

meket látott. Betegen, ágyban fekve is boldog örömmel hallgatta, hogyan foglalták el galiciai hadai Jászvásárt (Jassy), Cliotin várát, hogyan kényszerítette megadásra Laudon Oszmán pasát, Nándorfehérvár vitéz parancsnokát (1789 október 9), hogyan vívtak ki seregei döntő, nagy diadalo­

kat Focsany, Martinesti mellett a török seregeken s hogyan foglalták el Oláhország fővárosát, Buka­

restet is.

A szisztovai béke (1791 augusztus 21) súlyos feltételeit már nem neki, hanem utódjának, II.

Lipótnak kellett aláírnia. A császár ebben a béké­

ben minden hódítását a töröknek adta vissza Nándorfehérvárral egyetemben s így az oly renge­

teg költségbe és annyi véráldozatba került nagy háború nem volt jó egyébre, mint arra, hogy a világnak mégegyszer megmutassa a császári sereg nagy erejét, nagy értékeit és ezek közt elsősorban ismét a magyar huszár önfeláldozó hősiességét.

Mert a nagy küzdelemből a csehországi meg­

figyelő hadtestbe beosztott Hadik- és Esterházy- ezredek kivételével mindegyik huszárezredünk ki­

vette a maga részét. Még pedig derekasan. A had­

járat végéig 8 huszártisztünk érdemelte ki hősies­

ségével a legmagasabb katonai kitüntetést, a Má­

ria Terézia-rendet. (Bátorkézi Ott K ároly ezre­

des, a Sándor Lipót fhg.-liuszárezred parancsnoka, gróf Kollonits Miksa kapitány és br. Berg Gusz­

táv főhadnagy a Wurmser-huszárezrcdben, Kosztolányi László ezredes, br. Révciy Imre őr­

nagy, Szarvassy és Piacsek kapitányok az Erdődy- huszárezredben és br. Kienmayer Mihály alezredes a Barcó-huszárezredben. A többi, kisebb-nagyobb

kitüntetésben részesült huszárok, tisztek és legény­

ség száma — ennek megfelelően szintén igen nagy volt. A z újonnan — 1789-ben alapított arany és ezüst vitézségi érem jelvényei a háború végezté­

vel 282 vitéz huszárunk mellét ékesítették. Ugyan­

ebben a háborúban a gyalogcsapatok legénysége csak 127 vitézségi érmet szerzett).

Különösen az Erdődy- (a későbbi 9.) ezred huszárai tüntették ki megint magukat. A Coburg lovastábomok galiciai hadtestéhez beosztott ezred viselt dolgait egykorú forrásunk a következőkép adja elő:

„ A mostani török háborúnak kezdetével új al­

kalmatosságot kapott (a regiment) érdemeinek tetézésére. A z első remekjét hajdani vitézségének megtette mindjárt, a legközelebb lefolyt 1788. esz­

tendőben, Bőjtmás havának 22. napján, amidőn Oberster Fábry, Major Révay és Szörényi K a p i­

tány gyors és okos vezérlések alatt Moldvában Bottusán városát, vidékével együtt elfoglalta és ezen szándékában meggátolni kívánó Ibrahim Na- zir basát, 900 válogatott népével együtt Jászvárosa felé 3 mértföldig visszaverte.

Ezen hónap még el nem múlt, hogy Oberster Fábry a megfutamtatott Ibrahim Basát felkereste, azt Lárga táján megtámadván, tanyázó helyéről felkergette és ekképpen Jászvárosához közelebb nyomult. A felrezzent Basa népét Bulbosához visz- szavonván, Izmáéi felé verte a készülőt, ahová Ipsylándi, a Moldvai Fejedelem is szándékozók:

hanem más úton. Fábry, véle született szemességé­

hez képest, melly szép tulajdonság minden igaz katonának ugyan, de kivált eggy jó hadi Vezérnek megkívántaié tzimere; a dolognak mibenlétét ki- tanúlván, Ipsylándinak útját elállá, személlyét udvari Tisztjeivel s minden vele lévő vagyonával egyetemben kézre keríté és Csernoviosba küldé;

maga pedig hadi népével eggyütt Jászvárosába bészálla.

H ogy a győzedelmekre nem tsak vaktában ta­

láltak az Erdődi Huszárok, hanem hogy átallyában jó katona a Magyar más ellenség ellen is, különö­

sen pedig a Török ellen, megbizonyították ők azt több más regementbéli véreikkel eggyütt Chotzim tájján is, Szent Jakab havának 28-ik napján. Itt az ellenség száma állott 4000 emberből, rész szerént Törökből, rész szerént pedig Tatárból, mellynek is ő a nagyobb részével népünknek jobb szárnyát akarta megkerülni. Eszre vévén K épiró, ezen ne­

mes Regementnek fő Strázsamestere, az ellenség szándékát, szava után halgató népét nagy gyorsa­

sággal s okossággal öt tsoportban annak ellenébe állító. A z ellenség elkezdte ugyan az ütközetet, de ekkor tsak hamar hátrálni kezdett; hanem másod ízben annál nagyobb dühösséggel rohana, isszonyú rijjadások s rémítő kiáltások között, sokkal keve­

sebb számú népünkre; a mi igaz, tsak igaz, olly

Figure

Updating...

References

Related subjects :