A MESTER-
GONDOLKODÓ ÉS AZ
AJATOLLAH
MICHEL FOUCAULT IRÁNI KALANDJA*
Michel Foucault hírneve töretlen. Sôt egyes jelek szerint csak tovább nö- vekszik. Halálának tavaly nyáron volt a huszadik évfordulója, s ennek alkal- mából több mint 3000 oldalnyi, jó- részt új anyag – elôadások, interjúk, elôszavak, riportok, esszék – látott napvilágot.
Új lendületet vett a gondolkodó és aktivista Foucault-ról folyó beszéd is.
Foucault manapság sem hagy hide- gen senkit. Még két évtizeddel a halá- la után is alig lehet szenvedélyek nélkül szólni róla. A francia újságok mellékle- tei egymással versengve magasztalták
„Foucault tüzét” (Libéra-tion)és a „per- manens szakítás” (Le Monde) általa vallott elvét. A német tárcarovatok is áhítatos hangot ütöttek meg. A berlini melegmúzeum igencsak kegyes kiállí- tással lepte meg a közönségét, ahol Foucault mint a mozgalom valamifajta korai szentje és vértanúja jelent meg. A mellékletek és idevágó kongresszusok
ünnepi szónokai teljes egyetértésben hangoztatták, hogy Foucault cseppet sem idejétmúlt, sôt éppenséggel párját ritkítja abban, ahogy gondolatokba foglalta korunkat. A géntechnológia és a globalizáció korában Foucault tézisei a hatalom és a tudomány egymásba olvadásáról aktuálisabbak, mint vala- ha. A „biohatalomról” adott elemzését vagy a „governmentalitással” (kormá- nyozhatóság) kapcsolatos tételeit pe- dig egyenesen profetikus erejûnek nyil- vánították.
A megemlékezés Michel Foucault haláláról egybeesett egy másik je- lentôs évfordulóval: huszonöt évvel ezelôtt, 1978 ôszén tört ki az iráni for- radalom, amely elsöpörte a sah ural- mát. Khomeini ajatollah 1979 február- jában tért vissza Teheránba párizsi számûzetésébôl, hogy hazájában fel- építse Isten iszlám országát. Akkori- ban a gondolkodó és az ajatollah útjai keresztezték egymást, ám Foucault és Khomeini ezen emlékezetes találkozá- sáról a filozófusra emlékezô ünnepi já- tékokon feltûnôen kevés szó esett.
Khomeini forradalmának Foucault mû- vében hagyott nyomai nem igazán il- lettek az ünnepi hangulathoz. De aki igazán meg akarja érteni Foucault-t, annak olvasnia kell e nyomokat.
Michel Foucault gondolkodása ritka sokféle megvilágításba állítható – az emberiség pirkadatától kezdve a Dél verôfényén át a legsötétebb ellenforra- dalom rémregényes romantikájáig.
Hosszú utóéletének egyik legnagyobb furcsasága az, hogy manapság általá- ban olyan baloldali társadalomkritikus- ként tartják számon, akihez mindig kapcsolódhatnak a diákok legesleg- újabb – posztkoloniális vagy nemtani, kapitalizmuskritikai vagy biopolitikai in- díttatású – életforma-átalakító mozgal- mai. Ez a különös megdicsôülés – Mi- chel Foucault mint a poitiers-i jó ember – tulajdonképp rossz vicc azon gondol- kodó esetében, aki a legkevésbé sem akart miliôkompatibilis erkölcsnemesítô szerzôvé válni. A zavaró részeket – Fou- cault nietzschei igenlés-vágyát éppúgy, mint nihilista-szadista romboló kedvét vagy a „határok megtapasztalása” irán- ti vonzalmát – egyszerûen kiiktatták a hivatalos képbôl.
Mára szinte elfelejtették azt a furcsán ragyogó filozófust, aki nem akarta fel- venni a kritikai kritikus megmereve- dett pózait. Amikor a nyugati világ ifjú- sága depresszióba süppedve a világ- vége apokaliptikus képein merengett (atomhalál, megfigyelô állam, erdôk pusztulása), a Le Monde-nak nyilat- kozó Foucault 1980-ban kijelentette:
„Érthetô, ha egyesek a mai ürességen siránkozva azt kívánják, bárcsak ura- lomra jutna némi monarchia az esz- mék rendjében. De véleményem sze- rint mindazok, akik ha csak egyszer is az életben új hangot ütöttek meg, netalán egy új látás- vagy cselekvés- módra leltek, soha nem fogják szük- ségét érezni, hogy felpanaszolják: a világ merô tévedés, a történelem hiá- bavalóságok sorozata. Eljött az idô, hogy a többiek elnémuljanak, és vég- re elcsendesüljön a kárhozat harang- zúgása fülünkben.”
Ô maga persze sokáig kongatta ezt a harangot. Hírneve épp onnan eredt, hogy szenvtelenül leleplezte: az állító- lag jótékony intézmények (kórházak, iskolák, egyetemek), a modern társa- dalom dicsô talpkövei (orvostudo- mány, pszichoanalízis, pedagógia) és az emberiség nagy ugrásai (francia forradalom, büntetôjogi reform, jóléti állam) mind csak a hatalom „diszpozi- tívái”. Mindegy, ki mit tanít, kutat vagy gyógykezel, mindegy, ki milyen törvé- nyek szerint kormányoz, ki kit milyen feltételek között zsákmányol ki – a ha- talmi formák struktúrája és mûködés- módja a rendszerekkel, korszakokkal és ideológiákkal együtt változhat ugyan, de haladásról nem beszélhe- tünk. Ellenkezôleg: a hatalom egyre rafináltabbá, alattomosabbá és haté- konyabbá válik. E tanokat az egyete- mek aranyközéputas világa épp radi- kális felforgató gesztusaik miatt tudta könnyen magába építeni. Foucault, az embertudományokat bevádoló bölcsész a fontosság váratlan aurájá- val ajándékozta meg ezeket a szako- kat, amelyek a tényleges tudományos életben a mûszaki és élettudomá- nyokkal szemben már rég elveszítet- ték jelentôségüket. A foucault-i vád- iratok tompa fényében ha nem is ál- dásnak, de legalább az emberiség át- kának láthatták magukat.
A mai olvasó olykor kínosnak érzi azt az örökös öntömjénezést, amely-
* ■Merkur, Nr. 671, 2005. március.
lyel Foucault saját gondolkodásmód- ját mint „az intenzitás elgondolását”
ünnepelte, ami azonban érthetôvé vá- lik a párizsi baloldal hetvenes években folytatott önmeghaladási versenyének összefüggésében. Foucault a legradi- kálisabb pózért versenyezve mindig kész volt egy lépéssel messzebbre menni riválisainál. Tekintve, hogy 1968 után az egyetemisták forradalmi osztályként kudarcot vallottak, folyton új csoportokat – a rabokat, a beván- dorlókat, az ôrülteket – kellett megne- vezni, akik majd tovább viszik a forra- dalom lángját. Foucault-t nem e cso- portok életfeltételeinek reformja érde- kelte, hanem csak a „fegyelmezô ha- talom” rendszerének minél teljesebb felforgatása. Egy 1973-as beszélge- tésben azt mondta, hogy „most nagy- jából egy lendülettel lázadnak a pszi- chiátriai intézetek betegei, a gimna- zisták és a rabok. Bizonyos értelem- ben ugyanaz a lázadás zajlik, hiszen a hatalomnak ugyanazon típusa ellen lázonganak.” Foucault egészen ko- molyan azt hitte, hogy az elmebete- gek, a középiskolások és a rabok „bi- zonyos értelemben” egyesülten „a ha- talom egyazon típusa” ellen harcol- nak! Lévén maga is a forradalom örök gimnazistája, a rive gauche osztály- harcának strébere, az efféle durva ál- talánosításait úgy magasztalta, mint próbálkozást arra, hogy elgondolja „a ma különbségeit, és a mát mint a kü- lönbségek különbségét”.
Nagyszerû idôk voltak: ami politikailag vagy egyébként nem volt az ember ínyére, arra egyszerûen ráragasztotta a végsô gyilkos jelzôt. „A fô ellenség, a stratégiai ellenfél nem utolsósorban a fasizmus” – írta Foucault a hetvenes évek közepén. Ez az ellenség „nem csupán a történelmi fasizmus, Hitler és Mussolini fasizmusa […], hanem a mindannyiunkban, a fejünkben, a mindennapi viselkedésünkben benne rejlô fasizmus, amely megszeretteti velünk a hatalmat, ami miatt épp arra vágyunk, ami rajtunk uralkodik s ben- nünket kizsákmányol”. Az efféle ôsgo- nosszal vívott harcban némi megtisz- tító erôszaknak biztosan helye van.
1971-ben Noam Chomskyval beszél- getve Foucault azt magyarázta a döb-
bent tévénézôknek, hogy „a proleta- riátus nem azért vív háborút az ural- kodó osztály ellen, mert igazságos- nak tartja ezt a háborút”. A proletariá- tus „át akarja venni a hatalmat. Meg- lehet, ha a proletariátus átveszi a ha- talmat, erôszakos, diktatórikus és esetleg véres kezû lesz az épp legyôzött osztályokkal szemben. Eb- ben nem találok kivetnivalót.”
Ma ez balos folklórnak hangzik. De valóban épp akkoriban kezdôdött a nagy lövöldözés. A párizsi maoisták is a földalatti ellenállásról fantáziáltak, komolyan fontolgatva, nem kellene-e a német és az olasz elvtársak példáját követve pisztollyal megmutatni a nép ellenségeinek, milyen a „véres kezû hatalom”. A Temps Modernes-ben je- lent meg Benny Lévy, a maoista Gauche Prolétariennevezetôje és Fou- cault hosszú beszélgetése, amely még ennél is tovább megy. Lévy sze- rint a kínai kulturális forradalom mintá- jára a „nép ellenségeit” „népbírósá- gok” elé kellene állítani. De Foucault- nak még az ifjú radikálist is sikerül bal- ról elôznie, s kijelenti, hogy az efféle bíróság „nem természetes kifejezôdé- si formája a népi igazságszolgáltatás- nak”, „történelmi szerepe” mindössze az, hogy utolérje, ellenôrizze és elfojt- sa a népi igazságszolgáltatást”. Ez- után pedig az 1792-es szeptemberi mészárlást mint „a népi igazságszol- gáltatás akcióját” dicséri, amely „stra- tégiailag hasznos és politikailag szük- séges volt”. Az igazságszolgáltató ap- parátus és az alapjául szolgáló esz- mék viszont csupán „fegyverek a ha- talmat gyakorló burzsoázia szolgála- tában”, s mint ilyenek „gyökerestül ki- irtandók”.
A francia forradalom egyik legsöté- tebb oldala tehát a hôn áhított „népi igazságszolgáltatás” modellje: a szeptemberi mészárlás valójában né- hány száz gyilkos vérgôzös akciója volt, akik a párizsi börtönökben válo- gatás nélkül mészárolták le az ôröket és saját fogolytársaikat. Lamballe her-
cegnô fejét, amelyet saját kezûleg da- raboltak fel, lándzsára tûzve hordoz- ták maguk elôtt, és útközben egyúttal agyonverték a bicêtre-i bolondokháza fiatal delikvenseit is.
A forradalmi erôszak terrorjának dicsôítése nem csupán a radical chic ihlette póz. Foucault ekkoriban kidol- gozott politikaelméletébe illeszkedik.
A Felügyelet és büntetés (1975) címû mûvében a börtön szellemébôl szüle- tett modern társadalom történetét meséli el. A könyv a királygyilkos Da- miens kegyetlen kivégzésének, felné- gyelésének és izzó fogóval „csipkedé- sének” részletes leírásával indul. Fou- cault nem hagyná ki az esemény egyetlen véres részletét sem, amelyet vitalista módon „a test és a vér ünne- peként” ábrázol. Ezzel a „büntetô ün- neppel” állítja szembe azután a mo- dern bûnügyi igazságszolgáltatást, hogy „a büntetésenyhülés elemzé- sébôl” megértsük, „hogyan lett az ember, a lélek, a normális és az ab- normális egyén, a bûncselekményen túl is távolabbi célokat követô büntetô beavatkozások tárgya; és hogyan ve- zethetett az alávetés egy sajátos módszere a »tudományos« diskurzus tárgyát alkotó ember megszületésé- hez”.
Más szóval az embertudományok Foucault szerint annak köszönhetik létrejöttüket, hogy az emberek irányí- tásának és kordában tartásának egy új, rugalmasabb formájára volt szük- ség. A Collège de Francesztárja a kö- zönség általános megelégedésére a saját hivatását jelenti fel. Ez a könyv hozta meg számára máig legnagyobb sikerét. „A szabadságjogokat felfe- dezô »felvilágosodás« a diszciplínákat is feltalálta”, írja a végén. Foucault a mai „fegyelmezô társadalmat” a rab- ság legvégsô stádiumaként leplezi le, ahol az egyének önmaguk foglárává lettek. A szexualitás története (1976) elsô kötete ugyanezt a történetet viszi tovább: a szexualitás oly sokszor em- legetett elnyomása be sem követke- zett. Ami viszont manapság a felsza- badulás eszközének köntösében tün- dököl – az orvostudomány és a pszi- choanalízis által gerjesztett, a testrôl folyó folytonos beszéd –, valójában nem más, mint a hatalom ravasz ki- terjesztése a testekre. A felszabadu- lás rabszolgává tesz, a felvilágosodás 1 ■Michel Foucault összegyûjtött írásai az
iráni forradalomról most már németül is ol- vashatók a Dits et Ecrits. Schriften in vier Bändenharmadik kötetében.
2 ■ Didier Eribon: Foucault. Suhrkamp, Frankfurt, 1991.; David Macey: The Lives of Michel Foucault.Vintage, London, 1993.
3 ■Michel Winock: Das Jahrhundert der In- tellektuellen. UVK, Konstanz, 2003.
elnyom – szól Foucault genealógiái- nak generálbasszusa.
De minek kellenek még értelmiségiek, ha a tudomány és az igazság ment- hetetlenül a „hatalmi diszpozitíva” ré- sze? Foucault szerint ideje a radikális szakításnak. A Nouvel Observateur- nek 1977-ben adott interjúban azt kö- veteli, hogy az értelmiségiek adják fel
„régi prófétai funkciójukat”. Jobb, ha feladják „a görög bölcs, a zsidó prófé- ta és a római törvényhozó” modelljét, amely a fejükben még mindig ott mo- toszkál. Fogják már föl – mondta Fou- cault –, hogy nem írhatják elô az em- bereknek, mi történjék, és hogyan cselekedjenek. Ezzel fôleg az elköte- lezett értelmiségi sartre-i koncepcióját támadta.
Az értelmiség szidalmazása azon- ban nem politikai absztinenciát vagy szerény, visszafogott reformizmust ja- vasol: épp ellenkezôleg, forradalmi át- lépést a politikán. „Az álmom az az értelmiségi – folytatta –, aki lerombol- ja a magától értetôdôségeket és az univerzálékat, aki a jelenkor tehetet- lensége és kényszerei mozzanataiban felfedi a gyenge pontokat, a réseket és az erôvonalakat, […] aki, bárhol le- gyen, hozzászól a kérdéshez, hogy a forradalom megéri-e a fáradságot, és melyik éri meg (azaz melyik forrada- lom és mennyi fáradságot), s itt ma- gától értetôdik, hogy csak az tudja megválaszolni a kérdést, aki a forra- dalomért az életét is kész kockára tenni.”
Mindössze egy év kellett ahhoz, hogy Michel Foucault rátaláljon arra a forradalomra, amely szerinte minden fáradságot megér. Annyira a bûvköré- be került, hogy bár az életét nem, de egész intellektuális-morális tôkéjét kockára tette érte. Khomeini ajatollah iráni forradalma érdekében Michel Foucault latba veti szellemi és politikai tekintélyét. Az iráni forradalmat di- csôítô szövegeiben új nyelvre talál.1 Néha szinte rá sem ismerni: a nyuga- ti modernitás jéghideg analitikusa a keleti alternatíva lelkesült dicshimnu- szát zengi. Korábban pátoszt csak az
„eltûnésrôl”, a „szakításról”, a „hiány- ról”, az „elnémulásról”, sôt a szerzônek „a mormogás névtelensé-
gébe” süllyedésérôl szólva engedett meg magának. S láss csodát, Michel Foucault, a negativitás virtuóza, di- csérni is tud: „az iszlám teremtô ere- jérôl” áradozik; lelketlen világunk szenvtelen anatómusát elbûvölte „e felkelés lelke”.
Soulèvement – a „felkelést” és „fel- emelkedést” jelentô szó vallásos csengése szándékos. Az iráni esemé- nyeket Foucault nem szívesen nevezi
„forradalomnak”, hiszen az a szó túl- ságosan is emlékeztet a nyugat hit- vány politikai világára. Az iráni forra- dalom viszont „a fegyvertelenek felke- lése, akik puszta kézzel akarják fel- emelni azt a hatalmas terhet, amely mindannyiunkra nehezedik, de fôleg rájuk, a birodalom határain élô olaj- munkásokra és parasztokra: az egész világ rendjének terhét. Talán ez az elsô nagy felkelés a világot átfogó rendszerek ellen, a lázadás legmoder- nebb és legesztelenebb formája.”
A hatalom analitikusa annak a hata- lomátvételnek az apologétájává ala- kult át, amelynek hosszú árnya még ma is a világra vetül. A mindent szét- zúzó Foucault, aki romba döntötte a nyugati politikai filozófia szent szavait – demokrácia, haladás, humanitás, szabadság –, úgy énekli meg az iszlá- mizmus fellépését a világpolitika po- rondján, mint a „politikát spirituális di- menzióval felruházó próbálkozást”.
Vélhetnénk, hogy e megtérés drama- turgiája – a „magától értetôdôségek lerombolójából” az istenállam elôimádkozójává – némi izgalmat kel- tett a Foucault-kommentátorok né- pes körében. Mert hosszú ugyan a zsarnoksággal rokonszenvezô XX.
századi értelmiségiek listája, de ennek a mestergondolkodónak az ajatol- lahhal kötött stratégiai szövetsége még a múlt század szomorú történe- tei között is különlegességszámba megy.
Foucault életrajzírói viszont kínke- servesen kerülgetik az iráni kalandot mint valami sajnálatos ballépést. Didi- er Eribon szerint Foucault „meggon- dolatlan reményeket” fûzött a forrada- lomhoz, és kényes megjegyzéseit az újságírói terepmunkában járatlanként, a „történelmi pillanat hevében” tette.
David Macey legalább hozzáteszi, hogy Foucault „sajnálatos módon alá- becsülte” az ajatollah hatalmát. De
emiatt „brutális ellentámadások” érték a sajtóban – ami szerinte valahogy ki- egyenlíti a dolgot. A kommentátorok mindenáron igyekeznek lezárni az ügyet mint Foucault sajnálatos, de bocsánatos tévedését,2 egyet értve Michael Walzerrel, hogy Foucault po- litikai elméletét le kell választani „in- fantilis baloldali radikalizmusáról”. Kü- lönben is, sokszor kötelezte el magát a jó oldalán – mint a boat peoplevagy késôbb a Solidarnos´c´ esetében. De vajon nem épp emiatt rejtélyes és megmagyarázandó ez az egész? Mi- chel Winock a XX. századi francia ér- telmiségiekrôl írott monumentális ta- nulmányában egyetlen gáláns mon- dattal intézi el az ügyet: „Sajnálatos módon Foucault helyénvalónak talál- ta, hogy tézisét [a hatalom jellegérôl a fegyelmezô társadalomban] Irán pél- dáján szemléltesse.”3
Itt legalább felmerül, hogy Foucault Irán utcáin és terein rátalálni vélt arra, ami körül mûvei keringenek – mintegy az elméletéhez illô gyakorlatra, még ha ô persze visszautasította volna is ezt a terminológiát. Foucault Iránról szóló szövegeit nem lehet az újságírói dilettantizmus sajnálatos példáiként elintézni, hiszen ô maga mindig tilta- kozott ellene, hogy tévedésnek minôsítse Iránnal kapcsolatos elköte- lezettségét. Sôt még akkor is kitartott mellette, amikor Irán a totalitárius rendszer kiépítésébe fogott. Talán más kérdéseket kell feltenni. Mi van akkor, ha Foucault joggal ragaszko- dott ahhoz, hogy nem tévedett? Mi van akkor, ha Iránban éppen azt talál- ta meg, aminek a keresésére indult?
Mi van akkor, ha nem a riporteri dilet- tantizmusnak, hanem saját politikai elméletének tulajdoníthatók még ma is oly botrányos ítéletei?
1978 májusában az olasz Rizzo- li Kiadó felkérte Foucault-t, hogy írjon a Corriere della Serába. Az ajánlatra egy izgalmas rovat tervével válaszolt, amelyben bizonyos értelmiségiek
„eszmékrôl” tudósítanának. Foucault két iráni útjára 1978. szeptember 16–24- és november 9–15-én került sor. E rövid látogatások között Kho- meini ajatollahhal a Párizs melletti Neauphles-le-Chaˆteau-ban, ideigle- nes számûzetése helyszínén találko- zott. Foucault nyilatkozatai Iránról – ri- portokban, interjúkban, olvasói leve-
lekre adott válaszaiban – 1978. szep- tember 28-a és a következô év május 11-e között keletkeztek. A Corrierea szövegek fölé a „Teherán” megjelölést nyomtatja, ami azonban megté- vesztô: Foucault a szövegeket haza- térése után, Párizsban írta. Tehát egy Iránról szóló hosszú elmélkedés kü- lönbözô bekezdéseiként olvashatók.
Már az elsô megadja az alaphan- got, és meghatározza a fôtémát, ami az iszlám politikai, jobban mondva, antipolitikai funkciója. Foucault szug- gesztíven összekapcsolja a tabaszi földrengést, amely negyven falut rom- bolt le, a vérengzéssel a teheráni Dzsaleh téren, ahol több ezer (a becs- lések két- és négyezer közt ingadoz- nak), a rendszer ellen tüntetô embert gyilkoltak meg. A kormány Foucault szerint arra használja a természeti ka- tasztrófát, hogy elterelje a figyelmet bûntetteirôl, és a gyász és az újjáépí- tési munkálatok örve alatt egyesítse a nemzetet. Hogy ez miért nem fog si- kerülni, azt egy másik földrengés tör- ténetével világítja meg, amely tíz évvel korábban Ferdouszt, Irán egy másik városát törölte el a föld színérôl. A pusztulás helyén „két versengô város”
jött létre, az egyik a sah áldásával, a másik „egy vallási vezetô” irányításá- val: „Az új falu az Iszlamieh nevet kap- ta. Immár tíz éve, a kormánytól távol és annak ellenében.” Iszlamieh falu története, amelyet nem egy korrupt, elnyugatiasodott állami elit hozott lét- re, hanem becsületes „kézmûvesek és parasztok mindenféle állami terve- zés ellenében”, az iszlám ellenmoder- nizáció allegóriája, amely körül Fou- cault riportjai forognak.
A második riport, amely csupán há- rom nappal késôbb jelent meg a Cor- rierében A sah száz évvel el van ma- radvacímmel, azzal az elterjedt tézis- sel száll vitába, hogy az iráni forradal- mat „modernizációs válsággal” lehet megmagyarázni. Vajon a sah, ez az arrogáns, ügyetlen és autoriter ural- kodó túl gyorsan próbálta volna a modernitásba átvinni Irán tradíciók- hoz ragaszkodó társadalmát? Vajon a mostani felkelés csak egy visszama- radt társadalom lázadása a hamis modernizáció ellen? S eszerint re- ménykedni lehet a modernizáció mér- téktartóbb és kulturálisan kompatibilis formájában? Természetesen nem:
Foucault mély megvetéssel viseltetik azok iránt, akik azt hiszik, össze lehet egyeztetni „Irán mélyáramlatait a szükséges modernizációval”. Az ilyen emberek szerinte „mérsékelt tech- nokraták”, majdhogynem rosszab- bak, mint a monarchia brutális mo- dernizálói. „A legújabb események – írja – nem azt jelentik, hogy a legelma- radottabb csoportok visszariadtak a túl brutális modernizációtól, hanem hogy egy egész kultúra és egy egész nép utasította vissza az archaizmust képviselô modernizációt.”
Figyeljük meg, milyen fesztelenül használja Foucault a „kultúra” és a
„nép” fogalmát, ha Iránról van szó. Az állam, a társadalom, a modernitás, a rezsim – valamennyi a hatalom és a fondorlat szférájába tartozik. Vele szemben áll Foucault szerint a meg- különböztethetetlenül összefonódott
„nép”, „kultúra” és „vallás” organikus, mélyen gyökerezô ellenhatalma. A vi- lági reformerek, akik egy másik, jobb modernizációról álmodnak, „nem fog- ják fel, hogy épp a modernizáció vált Iránnak terhessé”. Az iráni rezsim ha- láltusája annak a próbálkozásnak az utolsó fázisa, hogy „az iszlám orszá- gokat európai mintára modernizálják”.
Michel Foucault a legnagyobb elége- dettséggel állapítja meg: „Igen, politi- kai projektként és a társadalmi válto- zás elveként a modernizáció Iránban a múlté.”
A következô cikke október 8-án je- lent meg a Corrierében, s itt Foucault végre szól a felkelés politikai fôsze- replôirôl, a mullahokról is. A hangjuk, írja, oly „félelmetesen zengett az utcá- kon, mint […] egykor Savonaroláé Fi- renzében, az anabaptistáké Münster- ben vagy a presbiteriánusoké Crom- well idején”. Ezek a papok – mondja Foucault – „a közösség dühének és kívánságainak mintegy látható kife- jezôdései”. Érezni, hogy a forradalmat megtekintô, gyökértelenné vált nyu- gati turista nem tudja elnyomni irigy- kedését. Foucault nem a mullahok
buzgalmát kifogásolja, hanem hiány- zó radikalizmusát. 1978 véres ôszén Michel Foucault valóban amiatt aggó- dik: a vallási vezetôk eléggé eltökél- tek-e, hogy a végsôkig elmenjenek.
„Nem akarjuk megszépíteni a dolgo- kat. A siíta klérus nem forradalmi erô.”
De szerencsére itt van Khomeini ajatollah, akiknek eltökéltségében nem lehet kételkedni. Amikor Fou- cault két iráni látogatása között felke- resi Neauphles-ben, egy sokatmondó kis incidensre kerül sor, amirôl Didier Eribon számol be. Az egyik német új- ságírónôt egy mullah nem engedi be fátyol nélkül a kertbe. Foucault iráni bizalmasa, Ahmad Salmatian és Kho- meini fia közbelépése nyomán az új- ságírónô mégis beléphet. A vissza- úton Foucault arról mesél, „milyen mély benyomást tett rá, hogy Iránban a fátyolviselés politikai gesztus lett:
olyan nôk is felöltötték a tüntetéseken, akik különben nem hordanak fátylat.”
Október 16-án a Nouvel Observa- teurközli Foucault Mirôl álmodnak az irániakcímû beszámolóját, a Corrieré- nek írt riportok kibôvített összegzését.
Itt viszont az ajatollah személye áll az érdeklôdés középpontjában. Foucault beépítette neauphles-i látogatásának benyomásait is. Elszállt a félelme, hogy a sah rezsimje az utolsó perc- ben „liberalizálódhat”, s így „integrál- hatná és semlegesíthetné” a tiltakozó mozgalmat, mivel az ajatollah „párizsi számûzetésében a rá nehezedô je- lentôs nyomás ellenére kijelentette, hogy számára a fennálló rend meg- döntése a cél”. Az iráni helyzet emlé- keztet „két ôsi figura párviadalára: a királyéra és a szentére, az állig felfegy- verkezett királyéra és a nincstelen számûzöttére, a zsarnokéra és azon férfiéra, aki a nép tapsvihara közepet- te puszta kézzel harcol ellene”. Fou- cault a szent oldalán áll, mert „hisz a misztikus folyam erejében, amely összeköti az öreg, tizenöt éve szám- ûzetésben élô férfit és a hozzá kiáltó népet”.
Mit akar a nép a szent férfiútól?
Foucault azt mondja, erre a kérdésre Iránban egyszer sem válaszolták neki azt, hogy „forradalmat”, viszont „öt esetbôl négyben azt, hogy »iszlám ál- lamot«”. De mit is jelent ez a képlet?
Foucault érdeklôdik, milyen vezérfo- nalat ad a Korán egy ilyen államhoz.
4 ■ Vö. Katajun Amirpur: Die Entpolitisie- rung des Islam. Ergon, Würzburg, 2003.
5 ■ A Foucault Iránról szóló szövegeire írt reakciók elsô átfogó dokumentációja: Janet Afary, Kevin B. Anderson: Foucault, Gender and the Iranian Revolution. The Seductions of Islamism. University of Chicago Press, Chicago, 2005.
Egy pap, valószínûleg Sariat-Madari ajatollah, Khomeini nagy ellenlábasa a leendô állam alkotmányának kérdé- seiben, elsorolja neki: a tulajdon vé- delmét, személyes szabadságot, ki- sebbségi jogokat, többségi elvet a politikai ügyekben, valamint az uralko- dók számadási kötelezettségét. Fou- cault-t e felvilágosítás csalódással töl- tötte el, sôt megdöbbentette: „»Ez a polgári avagy forradalmi demokrácia alapképlete – mondtam beszélgetô- társamnak. – A XVIII. század óta fá- radhatatlanul ismételgetjük, de Ön is tudja, mihez vezetett.« Ám erre rögtön azt a választ kaptam, hogy »a Korán már jóval a ti filozófusaitok elôtt meg- fogalmazta, és ha a keresztény és iparosodott Nyugat már elfelejtette is az értelmét, az iszlám akkor is ragasz- kodni fog a jelentôségéhez, hogy ki- fejthesse hatását.«”
Foucault nem is tudja titkolni, mennyire nincs ínyére ez a tájékozta- tás. Hát azért utazott több ezer kilo- métert, hogy Qomban talárba és tur- bánba bújt polgári forradalmárokat ta- láljon? A liberálisabb mullahok kijelen- téseit az iszlám állam céljairól „sem- mitmondó formuláknak” minôsíti.
Nem érdeklik az iszlám állam formájá- ról és alkotmányáról folyó heves viták, amelyek akkoriban az egyházsza- kadás határáig sodorták a siíta papo- kat.4 Az „iszlám állam” eszméje csak addig érdekes a számára, amíg „ôrzi a sok ezer politikai csoport tüzét”, amely „a mecsetekben és a vallási közösségekben lobbant lángra”. Ad- dig, amíg annak a „politikai akarat- nak” a motiváló ereje, „hogy a politikai életnek újra spirituális dimenziót köl- csönözzenek”.
Ez az értelmezés – nevezzük in- kább projekciónak – Foucault-t olyan kijelentésre ragadtatja, amely azután sokáig kísérti: „Világossá kell tenni, hogy »iszlám államon« Iránban senki sem egy olyan politikai rezsimet ért, ahol a klérus átveszi a vezetést vagy megszabja a kereteket.” Csakhogy épp ez – a klérus diktatúrája – a sark- köve a siíta államelméletet forradal- masító Khomeini elgondolásának. Az ajatollah alig néhány hónappal késôbb vallási és világi uralomnak ép- pen azt a totalitárius fúzióját valósítja meg, amelyet Foucault kizártnak tar- tott. Az Iráni Iszlám Köztársaság al-
kotmánya rögzíti a „jogtudósok uralmi fôségét” (velayat-e faqih), és ötödik cikkelyében a „vallási vezetôt” a rejtôzködô tizenkettedik imám hely- tartójaként nevezi meg. Még a sah vi- szonylag liberális ellenzéke is meg- szavazta Khomeini totális uralmának alkotmányban való rögzítését.
Foucault viszont valóságos meg- szállottja „a lázadás mitikus fejének”, ahogyan az ajatollahot nevezi. Antipo- litikussá stilizálja, akinek karizmáját tá- volléte és hallgatása alapozza meg:
„És Khomeini nem politikus. Nem lesz sem Khomeini-párt, sem Khomeini- kormány.” Mit akar ez a szent és a kö- vetôi? „Hogy mekkora jelentôsége van az ott élô emberek számára an- nak a célnak, amelynek elérésére akár életük árán is törekszenek – kérdi Foucault a Nouvel Observateurben megjelent esszéjében –, s amelynek a puszta lehetôsége is feledésbe merült nálunk a reneszánsz és a keresztény- ség nagy válságai óta, tudniillik apoli- tikai spiritualitásnak? Már hallom is, hogy néhány francia nevet, de azt is tudom, hogy nincs igazuk.”
Néhány franciának e cikk olvastán mindenesetre nem támadt nevethet- nékje. A vezetô francia iszlámszak- értô, Maxine Rodinson 1978 decem- berében a Le Monde elsô oldalán hosszú tanulmányban válaszolt Fou- cault-nak Az iszlám fundamentaliz- mus ébredése címmel. Rodinson attól tart, hogy Iránra egy „félig archaikus fasizmus” vár.5És a Nouvel Observa- teuregyik iráni származású nôolvasó- ja a szerkesztôségnek írott levelében így panaszkodik: „Spiritualitás?
Vissza a nép forrásaihoz? Szaúd-Ará- bia iszik az iszlám forrásából – és le- vágja a tolvajok és a szerelmesek ke- zét vagy fejét. Úgy tûnik, mintha a hu- manizmushiánytól szenvedô nyugati baloldalnak szüksége volna az isz- lámra […] másoknál! Sok iráni, köztük én is, tanácstalanul áll az »iszlám kor- mány« gondolatával szemben, és két- ségbeesik. Tudják, mirôl beszélnek.
Az iszlám szerte Irán körül a feudális vagy álforradalmi elnyomás el- kendôzésére szolgál. Az iszlám saj- nos gyakran – mint Tunéziában, Pa- kisztánban, Indonéziában és nálunk – a gúzsba kötött népek egyetlen kifeje- zési eszköze. A nyugati liberális balol- dalnak tudnia kellene, miféle ólomne-
hezék lehet az iszlám jogból a fejlôdni kívánó társadalmaknak, ahelyett, hogy bedôlne egy olyan eszköz gyó- gyító ígéretének, amely talán még rosszabb, mint maga a betegség.”
Ennek az éles szemû nônek, aki úgy látja, hazája az egyik barbárság- ból a másikba zuhan, Foucault egy- szerûen aljasul válaszol: iszlámgyû- lölônek állítja be, az iszlám állam eljö- vetelérôl zengett saját ódáit pedig az- zal a megjegyzéssel mossa tisztára, hogy maga is „utalt néhány, kevéssé bizalomgerjesztônek tetszô elemre”.
Bizalma azért annyira nem rendült meg, hogy ne kívánta volna szemé- lyesen elbúcsúztatni az ajatollahot a párizsi repülôtéren, amikor az 1979.
február 1-jén visszatért Iránba.
Az igazság az, hogy voltaképpen már nem is érdekli, milyen politikai rendhez vezet a „felkelés”. Érdekel- te-e valaha? Most azt mondja, hogy maga a lázadás nyûgözi le. „Irán ma – írta a Corrierében – az általános politi- kai sztrájk állapotában leledzik. Ezen a politika ellenisztrájkot értek.” Irán a
„politikai spiritualitás” nevében búcsút mondott a „politikai játszmának”. To- vábbá: „Az iráni nép összegömbölyö- dött, mint egy sün, és a tüskéit mutat- ja. Politikai akarata az, hogy ne adjon teret a politikának.” Az iráni nép Fou- cault politikai fantáziavilágában szem- mel láthatóan teljesen átvette a bo- londok és a foglyok helyét.
Aztán a fejlemények megzavarják az ábrándozást. 1979 tavaszán több ezer népellenség áll a kivégzô oszta- gok elôtt. Megalakul a „forradalom ôreinek” nevezett katonai egység, a rezsim központi terrorosztaga. Brutá- lisan megverik a nôket, ha nem haj- landók fejkendôt viselni, és hasonlóan bánnak a melegekkel is. Foucault egy aggódó nyílt levelet ír Mehdi Bazar- gannak, az új miniszterelnöknek.
Most az állam azon kötelességérôl beszél, hogy tisztelje és szavatolja a polgárok „sérthetetlen jogait”. Szá- mára „nyugtalanítóak a most Iránban végbemenô folyamatok”. Nem olyan folyamatok ezek, amelyeket koráb- ban ujjongva üdvözölt? Most a pol- gárjogok és szabadságjogok védel- mezôjeként lép fel, ô, aki néhány hete még a siítáknak „a legalizmussal szemben táplált egészséges bizal- matlanságát” magasztalta, és csak
legyintett, ha egy liberális mullah „a polgári demokrácia alapképletével”
állt elô. Foucault jelzi fenntartásait, de igazából még mindig azon van, hogy megmentse az iszlám állam fogalmát.
Tiltakozó levelében újra a politikai isz- lám védelmére kel, pedig az már ki- mutatta a foga fehérét: „Miért kellene az »iszlám állam« kifejezésben a gya- nút rögtön az »iszlám« jelzôre terelni?
Az »állam« szó már önmagában indo- kolja éberségünket.” Az államiság a probléma, nem pedig iszlamista értel- mezése.
Ezek a nyilatkozatok a kezdeti lelke- sedéshez képest már utóvédharcok.
Dereng-e már lassan neki, hogy az ál- tala üdvözölt iszlám ellenmodernitás politikai spiritualitása szükségképp terrorba és elnyomásba torkollik?
Még egyszer utoljára szükségét érzi a nyilvános önigazolásnak. A Le Monde-ban megjelentetett keserû és öntelt apológiájában tesz egy utolsó mentési kísérletet: „Az iráni mozgalom nem hódolt be a forradalmak azon
»törvényszerûségének«, hogy a vak lelkesedést mindig a titkon benne lap- pangó zsarnokságnak kell követnie […] Az a spiritualitás, amelyre a halál- ra kész emberek hivatkoznak, nem összemérhetô egy fundamentalista klérus véres uralmával. Az iráni papok a felkeléshez tapadó jelentésekkel próbálnak hitelességet kölcsönözni rezsimjüknek. Ugyanígy járnak el mind- azok, akik a felkelést a mullahok mai kormányára hivatkozva hiteltelenítik.”
Miközben az iráni nép azzal számol, hogy az autokrata zsarnokság teokra- tikus zsarnokságba csap át, Foucault meg van sértve. Miért nem kíméltük meg attól, hogy „figyelmeztessük”, ma „a mullahok kormánya” gyakorolja
„véres uralmát”? E nélkül nyugodtan álmodozhatott volna tovább a tökéle- tes lázadásról.
Félreértés ne essék: egyáltalán nem volt elvetendô az azonosulás a sah el- leni felkeléssel. A forradalmakat láto- gató többi turista – például a nagy lengyel riporter, Ryszard Kapuscin´ski – is megírta, mennyire megrendítette annak látványa, hogy az emberekbôl hirtelen kiveszett a félelem, és fellá- zadtak a túlerôvel szemben. Kapus- cin´ski a Sahinsahban viszont azt is le- írja, hogy hamarosan visszatért a féle- lem, és „azok, akik megbuktatják a diktátort, önkéntelenül örököseiként cselekszenek, magatartásukkal és gondolkodásukkal folytatják azt a kor- szakot, amelyet maguk romboltak le”.
Kapuscin´ski a szabadság rövid pilla- natát gyászolta, amelyet túlságosan is gyorsan váltott fel a vérgôzös forra- dalmi tisztogatás.
Foucault nem gyászolt, reakciója ar- ra, hogy a forradalom tagadhatatlanul diktatúrává fajult, a sértôdöttség volt.
Miért is kellett volna gyászolnia? Hisz Iránban nem a szabadságharc nyû- gözte le. A munkásságát átható ellent- mondásos érdekeivel és rögeszméivel közelített az országhoz. Egy pillanatra úgy tûnt, Iránban megvalósul az, ami
az ô politikai elméletét mozgatta: a nyugati modernitás végre nem csak a párizsi értelmiségiek pamfletjeiben bu- kott meg. Foucault jött és látott, azt, amit látni akart: antipolitikai politikát;
újfajta lázadást, amely mentes a pol- gári felvilágosodás gyûlöletes szóla- maitól; az individuum spontán megha- ladását pártok és tömegszervezetek nélkül; a nép, az értelmiség és a vezé- rek halálmegvetô egységét a politikai spiritualitás jegyében.
És aztán egyre jobban megmutat- kozott, mekkora árat kell fizetnie az iráni népnek azért a politikai határél- ményért, amelyet Foucault oly lelke- sülten üdvözölt. Foucault elvesztette filozófiai érdeklôdését Irán iránt. Míg Iránban mindennapossá váltak a kéz- levágások, a tömeges kivégzések, a nôk elnyomása, a zsidók, a melegek és a külföldiek elleni uszítás, valamint mindenfajta ellenállás elfojtása, ô visszatért napi munkájához, a nyugati liberalizmus démonizálásához. A „bio- politikáról” tartott elôadása 1979 ta- vaszán már az „ellenôrzés, a korláto- zás, a kényszer eljárásainak félelme- tes kiterjesztésérôl” mint „ezen libera- lizmus és liberális kormányzás követ- kezményérôl” szólt.
Mintha Michel Foucault nem ébredt volna rá, hogy az iszlám ellenmoderni- tásról szôtt ábrándjainak kudarcával az ô politikaelméletének is befellegzett.
■■■■■■■■■■■ JÖRG LAU
Fordította: Gárdos Judit
