EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM Pedagógiai és Pszichológiai Kar
Neveléstudományi Doktori Iskola Neveléstudományi Kutatások Programja
Iskolavezető és programvezető:
Dr. Bábosik István, DSc, egyetemi tanár
VARRÓ FERENCNÉ
A JÁSZSÁG FELNŐTTKÉPZÉSÉRŐL
Témavezető:
Dr. Pethő László habilitált főiskolai tanár
A bizottság elnöke: Dr. Bábosik István, DSc, egyetemi tanár
Opponensek: Dr. Bajusz Klára, PhD, egyetemi docens Dr. Striker Sándor, PhD, egyetemi docens
A bizottság titkára: Szabóné Dr. Molnár Anna, PhD, egyetemi docens
A bizottság tagjai: Dr. Mikonya György, PhD, habil. egyetemi docens Dr. Varga László, PhD, egyetemi docens
Budapest
2009
Tartalomjegyzék
1. Bevezetés... 4
2. A Jászság ...12
2.1. A jászok és a Jászság ...12
2.2. A Jászberényi kistérség szerkezete, demográfiai jellemzői, foglalkoztatottsága ...20
3. A Jászság népoktatása és közművelődése a XX. század végéig ...26
3.1. A Jászság népoktatási öröksége...26
3.2. A Jászság közművelődési kezdeményezései...34
3.3. A Jászság népművelése a II. világháború után...41
4. A Jászberényi kistérség felnőttképzése napjainkban...54
4.1. A Jászberényi kistérség iskolázottsági mutatói ...54
4.2. A felnőttképzés szerepe napjainkban...76
4.3. A Jászberényi kistérség iskolarendszerű felnőttképzése...78
4.4. Az iskolarendszeren kívüli felnőttképzés színterei a Jászságban...90
4.4.1. Az iskolarendszeren kívüli felnőttoktatást folytató költségvetési intézmények...93
4.4.2. Iskolarendszeren kívüli felnőttoktatást folytató vállalkozások ...101
4.4.3. A civil szerveződések szerepe napjaink felnőttképzésében a Jászság területén.114 5. A Jászberényi kistérség felnőttképzésének vizsgálati eredményei ...119
5.2. A Jászberényi kistérség felnőttképzői/felnőttoktatói a statisztika tükrében ...129
6. A tudástársadalom kihívásai a Jászberényi kistérségben...138
6.1. Az egész életen át tartó tanulás a XXI. század kulcsa ...138
6.2. A Jászberényi kistérség és a Szent István Egyetem Alkalmazott Bölcsészeti Kar feladatai, együttműködési lehetőségei a tudástársadalom megteremtésében...149
7. A kutatási eredmények összefoglalása...157
8. Irodalom ...166 9. Táblázatok...180 10. Mellékletek ...194
1. Bevezetés
A mai modern gazdasági-társadalmi körülmények hatására elkerülhetetlen szükségszerűséggé vált az egész életen át tartó tanulás mind a társadalom, mind az egyes egyének számára. Elmozdulás történt a tudásalapú társadalom felé. A kialakuló új értékek, normák új szükségleteket indukáltak, melynek eredményeként alakult ki mára a széles körű és differenciált felnőttképzés intézményrendszere. A Nemzetközi Bizottság a Huszonegyedik Század Oktatásáról, Jacques Delors elnökletével nyilatkozta: „Az egész életen át tartó tanulás koncepciója egy kulcs, amely által birtokba lehet venni a huszonegyedik századot.” (Delors 1997:71-81). A Bizottság jelentése aTanulás: Az Egyén Belső Kincse az oktatás, tanulás négy tartóoszlopának a jelentőségét hangsúlyozta: tanulni, hogy tudjunk, tanulni, hogy cselekedjünk, tanulni, hogy együtt éljünk, és tanulni, hogy éljünk (Harangi-Hinzen-Sz. Tóth 1998:19). Egyre nagyobb igény van olyan polgárokra, akik megszerzik azt a tudást és jártasságot, amelyre a tudásalapú társadalom előnyeiből való részesüléshez, illetve kihívásainak való megfeleléshez egyaránt szükségük van.
A mai Európa lakói egy összetett társadalmi és politikai világban élnek, ahol igénnyé vált a saját élet megtervezése, a társadalom fejlődéséhez való hozzájárulás. A számunkra is megnyílt európai térben létünk minőségét döntően meghatározza a tanulás társadalmi kiterjedése, minősége. A fejlett társadalmak úgynevezett tanuló társadalmak, s a tudás korát fémjelzik. Ennek megvalósításában jelentős szerepet töltenek be az Európai Bizottság által kezdeményezett konkrét társadalmi, gazdasági és kulturális programok. Az Európai Tanács feirai találkozójának következtetéseiben felkéri a tagállamokat, az Európai Unió Tanácsot és az Európai Bizottságot, hogy „illetékességüknek megfelelően fogalmazzanak meg koherens stratégiákat, és jelöljenek ki gyakorlati intézkedéseket a mindenki számára elérhető egész életen át tartó tanulás elősegítése érdekében.”1 Ennek eredményeként született 2000-ben a Memorandum az egész életen át tartó tanulásról (MEMORANDUM 2000). A Memorandum egy olyan átfogó tervezet, amely átfogja az oktatásban részt vevő valamennyi korcsoportot.
„Célja az egyéni és intézményi szinten, a köz- és magánélet minden területén megvalósítandó egész életen át tartó tanulás átfogó megvalósítási stratégiájának megvitatása Európa szerte.”
(MEMORANDUM 2000) Cél, hogy mindenki számára elérhető alapszintet biztosítson, s az aktív állampolgárság és foglalkoztathatóság érdekében az oktatás bármely formájában naprakész tudást és készségegyüttest nyújtson, ami alkalmassá tesz bennünket a modern
1 http://www.europa.eu.int/comm/publications (2003.11.26.)
társadalomban való boldogulásra. A lisszaboni stratégia megvalósítása érdekében 2001-ben az Oktatási Miniszterek Tanácsa meghatározta az oktatási és képzési rendszereket érintő, 2010-ig megvalósítandó konkrét jövőbeli célkitűzéseket, mely alapján egy tízéves munkaprogram készült. Ezek megvalósulásához az oktatási és képzési rendszerek alapvető átalakítására van szükség egész Európában. Az Európai Unió legfőbb vagyona az emberi erőforrásokban található. Az oktatásra és a képzésre fordított energia nemcsak az Unió versenyképességének, fenntartható fejlődésének, a foglalkoztatásnak az előfeltétele, hanem a lisszaboni csúcsértekezleten megfogalmazott gazdasági, szociális és környezetvédelmi feladatok teljesítésének is elengedhetetlen követelménye.
Az Európai Tanács és a Bizottság kinyilvánította azt a határozott szándékát, hogy mind uniós, mind a tagállamok szintjén annak a közösen elfogadott célnak a megvalósításán munkálkodjon, amely szerint az európai oktatási és képzési rendszerek 2010-re világszínvonalú referenciává váljanak.
Az új gazdasági struktúrák és társadalmak hatóereje egyre inkább az információ, a tudás. A gazdasági fejlődés kulcstényezője a jó minőségű humán erőforrás. A felnőttoktatás nemzeti támogatása tükrözi mind a prioritásokat, mind a gazdasági viszonyokat, amelyeket a fejlődő országokban különösen befolyásol az erőforrások kiáramlása (Kálmán 2002:66).
A társadalmi, gazdasági értékrend változása és a munkaerő racionális kihasználását előtérbe helyező újszerű vállalati stratégiák piaccentrikus magatartást kívánnak meg az oktatástól is.
Mi sürgette ezt a lépést?
· A gazdasági és társadalmi életben mutatkozó zavarok, amelyeket a hiányzó szakismeret és a hiányzó szakemberek okoztak;
· változó termelési, kereskedelmi és beruházási szokások;
· egységesülő szociális és politikai világ;
· a demográfiai változások.
A képzettség egy olyan kulcstényező, amely elengedhetetlen feltétele a foglalkoztathatóságnak. A múltban a képzés a foglalkoztatáshoz igazodott, ma elsősorban a foglalkoztathatóságot kell, hogy célozza: megfelelni a munkahelyi változás kihívásainak. A foglalkoztathatóság, vagyis egy állás megszerzése és megtartása egyrészt az aktív állampolgárság alapdimenziója, másrészt Európa versenyképességének feltétele.
Európa hatására Magyarországon a rendszerváltás után egyre többször került szóba az iskolarendszer újragondolása. Eddig az általános iskolai képzéstől az egyetemi képzésig a fő
szerepet a formális képzés jelentette, ami mellett említésre került az iskolán kívüli képzés szerepe is. Ma már az „aktív állampolgár” formálása és a „foglalkoztathatóság” egyre fontosabb szerepet ad a kompetenciákat kialakító nem formális és informális tanulásnak. A felgyorsuló „szakismeret-elavulás” megköveteli, hogy a szükségessé vált felnőttképzésben a lehető legrövidebb idő alatt váljon képessé a munkavállaló az új feladatok megoldására. A képzés felhasználóinak elsőrendű érdeke, hogy a lehető legkevesebb idő-, energia- és költségráfordítással jussanak a munkavállalók a megfelelő kompetenciákhoz. A munka jellege folyamatosan változik, ezáltal változnak a munkavállalóktól elvárt képességek is. A tudástól már nem lehet elvárni, hogy egész életen át statikus maradjon, mint ahogy az korábban volt.
A rendszerváltással együtt járó változás a hazai munkaerőpiacon is magával hozta a munkaerővel szemben támasztott követelmények változását.
Az oktatáspolitikának azt a feladatot kell ellátnia, hogy a sikerekhez szükséges új társadalmi kihívásoknak megfelelő kompetenciákat minél eredményesebben kifejlessze. A felnőttek képzése az egész világon a társadalmi figyelem középpontjába került. A felgyorsult technológiai fejlődés alapfeltételként követeli meg a szakmai tudásnak, a képességeknek s főleg a kompetenciáknak az állandó fejlesztését. Az aktív állampolgárság és a foglalkoztathatóság egyaránt a megfelelő, naprakész tudás és készségek együttese, amelyek által valósulhat meg a gazdasági és társadalmi életben való aktív részvétel. Ma a változások nagyságrendje és üteme egyre nagyobb, mindannyiunk életére kihat. A kutatási eredmények egyértelműen igazolják az okozati összefüggést a foglalkoztathatóság és képzettségi szint között. Folyamatosan emelkedik a felsőfokú végzettséggel foglalkoztatottak száma, míg ugyanolyan arányban csökken a maximum 8 osztállyal rendelkezők foglalkoztatottsága.
Az egész életen át tartó tanulás fogalma nemcsak a felnőtt egyén szerepének, felelősségének a tanulásban is jelentkező megerősödését tükrözte, de beépült abba a politikába is, mely – Nyugat-Európa tekintetében a DELORS-jelentés szerint is – mind a gazdasági, mind a társadalmi stabilitást az egyén aktív cselekvési igényében, még pontosabban az ismeret, a tudás és a szakértelem megszerzésében, bővítésében és megújításában látta (Delors1996).
A tudás jellegének átalakulása magával hozta az elavult iskolaszerkezeti modellek válságát.
Az életen át tartó tanulás koncepciója szakított a tanulás hagyományos értelmezésével, s az oktatási rendszereket arra kényszerítette, hogy újragondolják feladatukat. Korábban az iskola volt a tudás megszerzésének egyedüli helyszíne. Ma már egy olyan folyamatnak vagyunk a részesei, ami megváltoztatja az iskolák alapvető szerepét, megkérdőjelezi a tudás átadásának
módszereit, átalakítja a tudás megszerzésének eszközeit. A munkaerőpiac a képességeken alapuló teljesítményt fizeti meg. Az iskoláknak tantervfejlesztésükben törekedniük kell az egyensúlyra az akadémikus ismeretközlés és a tevékenységközpontú készségek fejlesztését célzó nevelés között. Az oktatási rendszereknek alá kell rendelniük magukat az életen át tartó tanulásnak, mely nem egyenlő a továbbképzésekkel. Az iskolarendszereknek már nem csak a következő iskolatípusra kell felkészíteniük tanulóikat. Olyan attitűdöket kell kialakítaniuk a diákokban, amelyek erősítik azokat a hajlamokat, amelyek előfeltételei a kulcsképességek kialakulásának. Ha az iskolák nem ismerik fel a változás szükségét, és nem lépnek időben, válságba kerülhetnek, s ez könnyen megingathatja a társadalom iskolába vetett bizalmát akkor, amikor az iskolákra egyre nagyobb és fontosabb szerep hárul.
A kialakult új oktatáspolitika új szereplőket állított a középpontba:
· az oktatási intézményeket;
· az egyént mint potenciális munkavállalót;
· a munkaadót mint felhasználót.
Az oktatási intézmény szempontjából fontossá vált, hogy
· az iskolának minden szinten tudnia kell, hogy egy hosszú folyamatnak egyik láncszeme, mely nem csak a következő szintre készít fel;
· nagyobb hangsúlyt kell fektetnie a kulcskompetenciák fejlesztésére a csupán lexikális ismeretek helyett;
· az alapkészségek és kompetenciák alapozzák meg az egész életen át tartó tanulást, a sikeres munkaerő-piaci beilleszkedést és részvételt;
· az iskoláknak, főleg a szakképző intézményeknek modulok kialakításával fel kell készülni arra a feladatra, hogy képesek legyen biztosítani a lehetőséget minden korosztály számára (második és harmadik lehetőség) a hiányzó ismeretek, kompetenciák megszerzésére, pótlására.
Az egyénnek/munkavállalónak
· tisztában kell lennie, hogy a saját sorsáért/foglalkoztathatóságáért ő is felelős, ezért
· tudnia kell, hogy a tanulás az intézményes oktatás befejezésével nem ér véget,
· folyamatosan tájékozódnia kell a munkaerőpiac elvárásairól, a tanulási/továbbképzési lehetőségekről.
A munkaadó szempontjából fontos tudni, hogy
· a szinte naponta megújuló új és összetett munkahelyi feladatokra kész munkaerőt nem fog kapni;
· elő kell segítenie azt, hogy a munkavállalói folyamatosan képezhessék magukat.
A felnőttoktatás mindig egy ország gazdasági helyzetének egyszerre feltétele és eredménye is. Egy ország gazdasági mutatói a kisebb egységeinek, régióinak, akár mikrorégióinak mutatóiból állnak össze egységes egésszé. Így lehet létjogosultsága az ország demográfiai értelemben nem meghatározó, de több száz éves hagyományokkal rendelkező régiójának, a Jászságnak a népoktatását, népnevelését, közművelődését, felnőttképzését nyomon követni.
A dolgozat arra keresi a választ, hogy a globalizálódó világunkban egy kis közösség, a tizennyolc települést magában foglaló mikrorégió mennyit tud hasznosítani múltjából, történelméből, hagyományaiból, kulturális tradíciójából napjaink elvárásai közepette.
Oktatási, művelődéstörténeti múltját vizsgálva azt követjük, hogyan épül be a múlt történelme a jelen és a jövő alakításába, hogyan teremthetők meg a jövő feltételei.
Témaválasztás
A Jászság kultúrtörténete mindig gazdag lehetőséget kínált a tudományok különböző területeit vizsgáló szakembereknek. A Jászság-kutatók munkáikban feltárták e terület földrajzát, történelmi múltját, hagyományait, az itt élő emberek nyelvhasználatát, szokásait, az elszármazott hírességek életútját. Készültek szociológiai vizsgálatok, iskolatörténetek, múltidéző feldolgozások, s évente gazdag anyaggal jelenik meg Pethő László szerkesztésében 1993 óta a Jászsági Évkönyv.
A Jászság legrégibb adatait oklevelek, plébániai anyakönyvek őrzik, de az iskolák irattárait a háborús idők megsemmisítették. Blénessy János, az állami tanítóképző-intézet tanára, a Jász-Nagykun-Szolnok Vármegye területén működő Helyi Iskolán kívüli Népművelési Bizottság elnöke 1929-től foglalkozott Jászberény és határának iskolatörténeti kutatásával. Levéltárakból, könyvtárakból, iskolai irattárakból gyűjtött értékes anyaggyűjtemény maradt a birtokában. Munkája gazdag forrásanyagot biztosított az 1890-es évekig Jászberény művelődéstörténetének, az iskolaügy alakulásának az elmúlt évszázadok során végbement változásairól. Az ő munkájának eredményét (Blénessy János: Jászberény iskolázásának és közművelődésének története a középkortól a 19. század végéig) 1967-ben adta közre a jászberényi Múzeumbarátok Köre, amely a dolgozat egyik forrásanyagaként szolgál. A II. világháborút követő évektől 1970-ig dolgozta fel Nagy József, a tanítóképző
főiskola tanára és Tóth János néprajzkutató, múzeumigazgató Jászberény város történetét, érintve az oktatást és közművelődést ügyét is.
Az eddig elkészült munkák sokasága ellenére hiányát érezzük egy olyan átfogó munkának, amely a Jászság felnőttképzésének alakulását követve bemutatja azt, hogy miként tudnak megfelelni a Jászság felnőttképzési intézményei a mai társadalom oktatáspolitikai elvárásainak. Egy ilyen összefoglaló munka elkészítéséhez szeretne a kutatás hozzájárulni azzal, hogy megkísérelje felmérni azt, mennyire lehet a hagyományokra építeni a mai kor kihívásainak megfelelő felnőttképzési struktúrát.
A dolgozat témaválasztásában személyes indíttatás is szerepet játszott. Mindkét szülői ág ősei részesei voltak az egykori jász redemptionak, s úgy érzem, talán ez az értekezés is hozzájárulhat a jász identitás továbböröklődéséhez.
A kutatás célja, hipotézisek
A dolgozat célja, hogy feltárja annak a hosszabb folyamatnak a mozgatóit, amelyek szerepet játszottak abban, hogy a vizsgált területen az utóbbi száz évben miként alakult a közösségi művelődés feltételrendszere, intézményesülése. A kutatás mindazokat a tényezőket igyekszik számba venni, amelyek befolyással voltak a vizsgált korszak kulturális intézményesülésének a folyamatára, ugyanakkor különösen fontos az is, hogy az intézményesülés folyamatában aktív szerepet játszó szakemberek milyen felkészültséggel, milyen szerepkörrel, milyen, a kisebb közösség életét befolyásoló tevékenységi körrel tudták a változásokat előidézni és reményeink szerint a ma is hasznosítható tapasztalatokat fölhalmozni. Fontos szempont tehát az oktatáspolitikai, a kulturális, iskolázottsági, demográfiai, foglalkoztatási mutatókon túl a szakemberek felkészültségét, mai szóval kompetenciájukat, ismereteik forrását és tevékenységük képességfedezeti hátterét alakító mozzanatok feltérképezése is.
A kutatás foglalkozik a jászokat magában foglaló kistérség mai szerkezetével, demográfiai, foglalkoztatottsági és iskolázottsági mutatóival. A napjainkra kialakult képet a felnőttoktatás gyökereiben, a népoktatás színtereiben, a néptanítók, pedagógusok kultúraközvetítő szerepváltozásainak a tükrében elemzi.
A dolgozat második része vizsgálja a térség felnőttképzési helyzetét napjainkban, beleértve az iskolarendszerű és az iskolarendszeren kívüli felnőttképzést. A felnőttképzésben részt vevő oktatók jellemzőit egy országos reprezentatív vizsgálat mutatóival hasonlítja össze.
Foglalkozik a disszertáció azzal a problémával is, hogy az örökölt alacsony iskolázottsági mutatókat hogyan tudják a napjaink felnőttképzéssel foglalkozó intézményei a munkaerőpiac elvárásainak, a tudástársadalom feltételeinek és az Európai Unió egész életen át tartó tanulási programjának megfelelő szintjére emelni. Különös hangsúllyal foglalkozik a dolgozat a következőkkel:
· Az értekezés bizonyítani kívánja, hogy egy 18 települést magában foglaló mikrorégió is fontos szerepet tölthet be az Európai Unió és a nemzet egész életen át tartó tanulási célkitűzéseinek megvalósulásában.
· A vizsgálati eredmények feltételezhetően igazolni fogják azt, hogy a kistérség társadalmi és gazdasági szempontból fejlődik, s ebben jelentős szerep hárul a térség oktatására, ezen belül a felnőttképzésre, amelyet a napjainkra is átöröklött − a jászok történelmi múltjából fakadó − alacsony iskolázottsági mutatók jelentősen gátolnak.
· A dolgozat igazolni kívánja, hogy a Jászság közoktatási intézményei, a felnőttképzésben szerepet vállaló akkreditált felnőttképzési vállalkozások, a felnőttképzésben szerepet vállaló oktatók lépést tudnak tartani a folyton változó elvárásokkal, a pedagógusok képesek a minden idők elvárásainak megfelelő megújulásra, és a mai pedagógustársadalomban tudatosodik az, hogy az egész életen át tartó tanulás elvének megvalósítása új pedagógus és andragógus kompetenciák meglétét igényli.
· A Szent István Egyetem Alkalmazott Bölcsészeti Kar a térség meghatározó szellemi központja. Jogelőd intézményei évtizedeken keresztül jelentősen hozzájárultak a jászok szellemi felemelkedéséhez. Az értekezés azt is vizsgálja, hogy milyen szerepet töltött be és tölthet be a jövőben, a mikrorégió központjában lévő felsőoktatási intézmény a történelmi hagyományokkal rendelkező tanító szakon és a közelmúltban elindult andragógus szakon történő képzéssel. Az értekezés bizonyítani kívánja, hogy napjaink társadalmi, gazdasági elvárásainak megfelelően a Szent István Egyetem Alkalmazott Bölcsészeti Kar képes a Jászberényi kistérség tanuló régió központi motorjává válni.
· A dolgozat igazolást keres arra, hogy a „jász akarat”, a jász identitás képes napjainkban a múlt értékeinek felhasználásával egy versenyképes Jászberényi kistérséget létrehozni.
A kutatás módszerei
A kutatás céljának megfelelően feladat volt a Jászság kialakulásának, a Jászok történelmével, hagyományaival, oktatásával és kulturálódásával foglalkozó dokumentumok feltárása. A nemzetközi és a hazai szakirodalom tanulmányozása kiterjed az egész életen át tartó tanulás célkitűzéseinek vizsgálatára, különös tekintettel az Európai Unió oktatáspolitikáját tükröző dokumentumok feltárására.
Az értekezés a Jászok népoktatását, közművelődési kezdeményezéseit, a II.
világháború utáni népművelését kronologikus sorrendben kutatja, az elsődleges források hiánya miatt főleg másodlagos források felhasználásával. A Jászberényi kistérség napjaink felnőttképzési intézményeinek bemutatása statisztikai kimutatásaik, akkreditációs dokumentumaik alapján, illetve az intézmények vezetőivel, vagy a témában érintett munkatársakkal való interjúk során készültek.
A kutatás céljának megfelelően feladat volt a statisztikai adatok elemzése. A vizsgálat során nehézséget jelentett, hogy a 2001. évi minden területet átfogó népszámlálási adatok óta nem találhatók azonos időpontokban készült statisztikai kimutatások, amelyek naprakész komparatív vizsgálat alapját képezhetnék. További nehézséget jelentett, hogy kistérségi szinten sokkal kevesebb mennyiségi és minőségi indikátor áll rendelkezésre, illetve értelmezhető, mint a nagyobb téregységek (megye, régió) esetében. Az iskolarendszeren kívüli felnőttképzés statisztikája meglehetősen hiányos, s a hozzáférés nagyon körülményes, némely adatokhoz lehetetlen. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy jelenleg a felnőttképzési nyilvántartás a regionális munkaügyi központoknál szerepel, országos összesítése pedig a Szociális és Munkaügyi Minisztériumnál van, az adatokat összesítés helyett csak adatbázisok formájában teszi közzé, hozzáférhetősége nem egyszerű. A felnőttképzéssel foglalkozó intézményeknek kötelezettségük a regisztráció, ezen kívül évente statisztikai összesítést kell benyújtani az Állami Foglalkoztatási Szolgálat részére, amelynek összesített eredményei nem elérhetőek. A Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Intézet (NSZFI) honlapjáról elérhető OSAP 1665 Felnőttképzési statisztika adatainak elérése sem igazán felhasználóbarát, intézményekre nincs lebontva, maximum városokra történő összesítés található, de ezek is erősen hiányosak.
Az értekezés tartalmaz egy empirikus kutatást, amely a Szent István Egyetem Alkalmazott Bölcsészeti Kar hallgatói között méri a felnőttképzésben való részvételt, igényt és hasznosíthatóságot. A vizsgálati minta reprezentatív, a vizsgálati mintavétel a véletlen és a rétegzett eljárást kombinálta, minden rétegből (szak, évfolyam és tagozat) a populációban meglevő számúval arányos nagyságú mintát választott, a hallgatókat pedig véletlen
mintavétellel választotta ki. A kutatás során alkalmazott feltáró módszerek közül az írásbeli kikérdezést alkalmazta.
Az értekezés tartalmaz egy követő vizsgálatot is, amelyben az MTA Szociológiai Kutatóintézet a Monitor Kft.-vel 2004. szeptember és október folyamán készített felnőttképzési állapotfelmérés néhány elemét megismétli azzal a céllal, hogy az országos reprezentatív minta eredményeitől mennyire és miben térnek el a Jászberényi kistérség felnőttképzőinek, felnőttoktatóinak a jellemzői. Az érintett intézményekben kitöltetett kérdőívek segítségével teljes mintán, a kistérség minden akkreditált felnőttképzésben részt vevő intézményének a bevonásával történt. A teljes populáció megkérdezését az intézmények, a képzések, az azokban szerepet vállalók viszonylag alacsony létszáma indokolta.
A vizsgálatok eredményeinek feldolgozása a Microsoft Office és SPSS programcsomagokkal történt. Az eredményeket tükröző diagramokat a dolgozat az adott helyen szemlélteti. Az értekezés nagyobb terjedelmű statisztikai adatait, abból a meggondolásból, hogy ne törje meg a tartalmat, a Táblázat fejezet külön tartalmazza, amelynek folyamatos számozása az értekezésben követhető.
2. A Jászság
2.1. A jászok és a Jászság
A Jászság Magyarország, azon belül is az Észak-alföldi régió, Jász-Nagykun-Szolnok megye egy sajátos színfoltja. Mást nyújt a földrajzkutatónak, aki egy külön tájegységet lát a Közép-Tisza vidéken, a Tisza-Zagyva és a Tarna-Zagyva közén, mást nyújt a történésznek, hiszen a jászok története nemzetünk történetének fontos része, de mást nyújt a néprajzkutatónak, a nyelvésznek, a szociológusnak. Szabó László a Jászságot mint „külön tájegységet, külön kultúrájú népcsoportot, külön jogokkal felruházott” területet említi (Szabó 1982:5).
A Jászság területéről a csiszolt kőkorszakból, majd a rézkorszakból valók a legrégebbi emberi maradvány leletei, s a lakosok talán dákok, vagy géták lehettek (Fodor 1942:125). A kutatók számára ma is lezáratlan téma a jászok eredete, a jász földnek és a jász népnek a bonyolult kapcsolata.
Melich János 1912-ben orosz kutatási eredményekre támaszkodva írta, hogy a Jász személynév 1318-ban, majd 1323-ban már népnévként megjelent szláv közvetítéssel. A szó
mind egyes, mind többes számú alakja (ján, jáni) iráni eredetre vezethető vissza, s ezt a népnevet ma is megtalálhatjuk a Kaukázusban élő oszétek népnevében, ezáltal rokonság is fellelhető a magyarországi jászokkal (Szabó 1982:9). Az ászi népnév i.e. III-II. században jelent meg, mint több törzset jelölő név.
Az ászi törzsek a Szirdarja egyik mellékfolyójának, a Csu-folyónak a mentén telepedtek le, így kerültek szembe Íránnal, s harcaik nyomán jutottak el a Kaukázusig, majd közben más iráni törzsekkel is keveredtek, s a birodalom bukása után velük együtt szétszóródtak. Szétszóródásuk után türk, kazár, besenyő, kun fennhatóság alatt éltek, s a magyarországi bejövetelük előtt közvetlenül a kunok birodalmának földműves fenntartói és védői voltak (Selmeczi 2005: 40-47). IV. Béla fogadta be a jászokat a kunokkal együtt 1238- 39 körül (Tóth 1966:20), ekkor politikai hatalommal nem rendelkező szolgái lehettek a kunoknak, akik módfelett „lealacsonyítva és elnyomva” tartották őket (Szabó 1982:11). 1323- ban hadi érdemeikre hivatkozva kérték a kunokhoz hasonló jogok megadását. Károly Róbert teljesítette kérésüket, mivel időközben a kunok veszélyessé váltak, így az erejük megosztásával csökkentette hatalmukat. Ezek után a jászokat is megillették koronabirtoki kiváltságaik: mentesek voltak a földesúri, a vármegyei és egyházi adóktól, vezetőiket maguk választhatták, szabadon költözhettek, vám- és révdíjat nem fizettek, helyhatósági autonómiával rendelkeztek, főbírájuk a mindenkori nádorispán volt. Ettől kezdve a jászok eltávolodtak a kunoktól, s inkább az őket környező magyarsághoz közeledtek.
1474-ben, Mátyás idején kaptak a ferencesek arra jogot, hogy Berényben a jászokat megtérítő rendként templomot és rendházat építhessenek. A térítés valódiságát igazolta, hogy a megtelepedett jászok egyre inkább összeépültek a környező falvak magyarságával. A jászok nyelvemlékeik alapján − ha értették is a körülöttük élők nyelvét − saját nyelvükön alánul, vagyis jászul beszéltek (Szabó 1979:27). Az akkori élő jász nyelv használatát, a nevek mellett az egyetlen jász szójegyzéket Fekete Nagy Antal fedezte fel 1957-ben az Országos Levéltárba került körmendi Batthyány-levéltár 1422. január 13-án, Budán kelt oklevelének hátoldalán.
Németh Gyula dolgozta fel, az oszét nyelv segítségével fejtette meg jelentését. A kétnyelvű, jász-latin szójegyzék mintegy 40 névszót, köszöntési formát és birtokos névmást tartalmaz (Györffy 1990:316;Selmeczi 2005:103-105).
Forrás: (Tóth 1986:53)
Közel egy század alatt elveszítették nyelvüket, keveredtek a szomszéd népességgel, kezdtek összeházasodni. A jászok és magyarok lassú összeolvadása, a kunoktól való eltávolodás egészen a törökök megjelenéséig húzódott. Ezután a népesség fogyása volt megfigyelhető, illetve sokan Berénybe, Ágóra, Árokszállásra és Négyszállásra, biztonságosabb helyekre húzódtak. 1550-ben írták először össze a törökök révén a Jászság lakosságát az adózás mértékének megállapításához. 1567-ben 752 családja volt a Jászságnak, ez 1699-ig 1153-ra emelkedett, s ez leginkább az idegen bevándorlásnak volt köszönhető, mivel közülük csak 519 volt a helybeli családok száma (Fodor 1942:158-178). A lakosságra még nagyobb veszélyt jelentett a tizenöt éves háború, amikor a Jászság lakatlanná válásáról beszéltek, s csak az 1608 utáni időkben indult meg a tömeges visszatérés a török és a magyar lakosság részéről. Az eredeti jász lakosság közül sokan más megyék népességébe olvadtak be, és többen közülük nem is tértek vissza többé a harcok elülte után sem. 1699-ben az egykori 93 jászkun helységből csak 11 lakott helyet regisztrált a híres Pentz-féle (Pentz János Kristóf egri kamarai prefektus) összeírás. (1. számú melléklet) Összesen 1153 családot írt össze Johann Cristoph Pentz, s családonként hat főt számolva így a becsült lélekszám ebben az időben 7204 fő volt (Kunszabó 1980:46; Fodor 1942:167-168). Ez az összeírás viszont már sok idegen betelepülőt számolt, német iparosokat, felvidéki és más vármegyékből, a török elől menekülő családokat. A legtöbb idegen család Jászberényben (165), Fényszarun (90) és Kiséren (72) telepedett le (Czettler 1935:137). Fodor Ferenc kutatásai arra mutattak rá, hogy a jászok szállásai nem képeztek összefüggő területet, a jobb minőségű legelők miatt újabb és újabb területeket vettek birtokukba, s a közbe eső területekre más, idegen családok települtek. Egyre erőteljesebbé vált a mezőgazdaság is, ami tovább fokozta a minél jobb birtokok megszerzését.
A 17-18. század fordulóján megerősödött a Jászság és a Kiskunság kapcsolata. A jászok használták a kun pusztákat, s menedéket nyújtottak a Kiskunság menekültjeinek. Az igazi népkeveredés a békés időszakban, 1745-ben s az azt követő évtizedben következett be, amikor a jászok a kunokkal együtt visszaszerezték a redemptioban a korábbi szabadságukat.
Ugyanis 1702. március 22-én I. Lipót császár a Jászkunságot − mint a török uralom alól felszabadított területet − zálogba adta a Német Lovagrendnek 500.000 rajnai forintért. 1703- ban, a Rákóczi-felkelés idején aztán rájött a Német Lovagrend, hogy rossz vásárt csinált, mivel nem volt elég munkás a birtokon, aki a remélt hasznot termelte volna, ezért továbbadta a Pesti Invalidus Katonák Házának, amelynek a Jászkunság 1745-ig maradt a birtokában. A szabadsághoz szokott jászok és kunok nem tudtak beletörődni a jobbágysorsba. A több évtizedes küzdelem eredményeként Mária Teréziánál sikerült elérni az önmegváltást, aki 1745. május 6-án írta alá az ún. redemptionális diplomát, amelyben megengedi a jászoknak és a kunoknak a pénzbeni önmegváltást.
Mária Terézia 1745. május 6-án kelt diplomája.
Forrás: http://www.djm.hu/archiv/redempcio.htm
A megváltásból részt vállalókat és azok leszármazottait nevezték redemptusoknak (Kele 1904:489-499). 1745-ben 2216 redemptus család, tehát mintegy 13 000 fő váltotta vissza az ősi privilégiumokat (Kunszabó 1980:79). A redemptioban résztvevő jászsági települések, a fizetett összeg sorrendjében a következők voltak: Jászberény, Jászárokszállás, Jászapáti, Jászalsószentgyörgy, Jászladány, Jászfényszaru, Jászjákóhalma, Jászkisér, Jászdózsa, Jásztelek (akkor Jászmihálytelek), Jászfelsőszentgyörgy. A redemptioban nem vett részt a mai jászsági települések közül: Alattyán, Jánoshida, Jászágó, Jászboldogháza, Jászivány, Jászszentandrás, Pusztamonostor. A jászok életének egyik legjelentősebb eseménye az 1745- ös jászkun redemptio volt, amely a jászok és a kunok példás összefogásával a szabadalmas jogállás pénzbeli megváltását jelentette. A redemptio a haladás szükségességének a felismerése volt. Az 1746-tól létező Jász címer is ékes példája a szabad jász érzésnek:
A redemptiot követően a Jászságot, a Nagykunságot és a Kiskunságot magába foglaló új közigazgatási egység jött létre, a Jászkun Hármaskerület, melynek székhelye Jászberény lett (Kele 1904:232-233; Varga 1935:155-160). A Jászság a 14. századtól az egységes megyerendszer kialakulásáig, 1876-ig közjogi és gazdasági különállással rendelkező szabadalmas közigazgatási egység volt.
A jász lakosság a viharos évszázadok során soha nem semmisült meg teljesen. Néhány család mindig itt maradt, tovább folytatva az életet, s a beköltözőket magukba olvasztották.
1828-ban Ludovicus Nagy 45.484 „lelket” számolt, míg az egri egyházmegyei Schematizmus 58.023 főt. 1845-ben 60.951, 1849-ben 64.303, 1850-ben 60.140 „lelket jelentenek” a jászföldről (Fodor 1942:205). Ezek az adatok azonban nem teljesen megbízhatóak. Csak egy összevetés: Palugyay 1850-ben 59.856 főre teszi a lakosság számát (Palugyai 1854:75), s a születési, halálozási arány alapján ez az adat a valószínűbb (Fodor 1942:205).
Az 1745-ben 2.216 redemptus család, mintegy 13.000 lélekszámához képest 1930-ban már 106 ezer fő él a Jászság területén. (1. táblázat) A jász nép faji sajátsága, illetve mély vallásosságának eredménye a rendkívüli születési szaporulat, a „jászok évszázadokon át mindig sokkal több bölcsőt készítettek, mint koporsót” (Fodor 1942:471), s „szaporaságuk mindig nagyobb volt, mint életterük tágíthatósága” (Fodor 1942:227). Ennek eredményeként újabb települések is kialakultak, mivel a korábban már említett összefüggéstelen és még meg nem szállott területeket is megszerezték a redemptioval. Ezek a földek homokos, gyér területek voltak, eleinte csupán legeltetésre alkalmasak, de a vállalkozó szellemű, nagy létszámú családok fiataljai állandó műveléssel alkalmassá tették a mezőgazdaságra, s az ideiglenes nyári szállásaikból állandó településekké változtatták őket. Így alakult például Kiskunfélegyháza Jászfényszaru kitelepült családjai révén (Czettler 1935:138).
Napjainkban tehát ha a Jászságról beszélünk, akkor azokról a jászokról szólunk, akik még a tatárok elől a kunokkal együtt Magyarországra jöttek, s „a kunok kötelékében mint alávetett, ún. segédnép telepedik meg a Zagyva-Tarna-Ágói-patak vidékén” (Szabó 1979:67).
A Jászság viszonylag kis területe az országnak, de a magukat jászoknak vallók ennél lényegesen többen vannak hazánkban. A Nagykunság déli részén, Makó környékén, Fejér megyében szintén megtalálhatjuk a tömbszerűen élő jászokat. A jász megnevezés ezért nem teljesen egyértelmű nemcsak a Jászságon kívül, hanem még a Jászságon belül sem. A századok folyamán nagyon átalakult ez a népesség, mivel nemcsak erőteljesen elmagyarosodott, hanem más nemzetségűekkel is erősen keveredett. Nyelvét, kultúráját nemcsak magyarnak, sőt a legjobb magyarnak tartja, mégis jász voltát mindenkinél erősebben hangoztatja: „Mi jászok vagyunk, de magyarok. A magyarok közül a jászok a legkülönbek.”
(Szabó 1982:8-9)
A jelen közigazgatási felosztása alapján napjainkban a jászok Jász-Nagykun-Szolnok megyében élnek. A megye közvetlen elődje Jász-Nagykun-Szolnok Vármegye volt, amely ezen a néven az 1876. XXXIII. törvénycikk alapján jött létre a korábbi Jászság és Nagy- Kunság illetve, Heves megye bizonyos községeiből, valamint a volt Pest-Pilis- és Solt megye területén található Jánoshida községből.2
A megye az Alföld középső részén, hét megyével határosan, az Észak-alföldi régióban fekszik. Az Észak-alföldi régió Magyarország második legnagyobb területű (17.729 km2) és népsűrűségű (1.533.162 fő; 86 fő/ km2 ) régiója, amely az Alföldön, annak északkeleti részén terül el. (KSH Jász-Nagykun-Szolnok megye Statisztikai Évkönyv, 2006) Három megyéjében – Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok és Szabolcs-Szatmár-Bereg – viszonylag kevés, 389 település található. Az Észak-alföldi régió Magyarország gazdaságilag egyik legelmaradottabb régiója, az országos adatokhoz viszonyítva mérsékelt aktivitás jellemzi, amely alapvetően a gazdaság alacsony teljesítőképességében gyökerezik. (2. táblázat) A jelentősebb városok, kiemelten a megyeszékhelyek dinamikus fejlődést mutatnak, alig maradnak el az ország legfejlettebb régióitól, míg vannak olyan területek, ahol gyakorlatilag nincs gazdasági tevékenység, nincsenek munkalehetőségek. A régióban a nagyobb beruházási dinamika 1997-től indult meg, s üteme azóta nem maradt el a nemzeti folyamatokétól. Így a korábbi időszakból felhalmozódott lemaradása nem növekszik tovább. A külföldi tőkebeáramlás hozzájárult a munkanélküliségi helyzet további romlásának a
2 http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=5746 (2006.12.28.)
megakadályozásához, a termelékenység növekedéséhez, végeredményben gazdaságának a stabilizálódásához.
Az Észak-alföldi régión belül elhelyezkedő Jász-Nagykun-Szolnok megye, az ország nyolcadik legnagyobb kiterjedésű megyéje, 5.582 km2. A megye lakosságának a száma a 2001. évi népszámlálás időpontjában 415.917 fő volt, népsűrűsége 74,5 fő/km2, az ország ötödik legalacsonyabb népsűrűségű megyéje (országos mutató: 109,6 fő/km2, országos vidéki átlag: 91fő/km2, Európai Unió átlaga:117 fő/km2).
A megye településhálózata alföldi típusú, melyet döntően nagy határú, egymástól jelentős távolságra levő települések alkotnak. A Tisza és a Zagyva mentén sűrűbb faluhálózat jött létre. A városokban él a lakosság kétharmada. A megye közlekedés-földrajzi helyzete kedvező, hagyományos közlekedési tengelyének a Budapest-Szolnok-Debrecen irány tekinthető. A társadalmi és gazdasági folyamatok változásainak hatására a nyugati és északi irányvonalak váltak a meghatározóvá. Gondot okoz az észak-déli kapcsolatok fejletlensége, illetve a Tiszai átkelőhelyek hiánya, továbbá a Jászság és a Nagykunság összekötetlensége.
Ezek a hiányosságok erősen éreztetik negatív hatásukat a térségi kapcsolatokra, a gazdasági- társadalmi mobilitásra és az innovációra. A megyét kettéosztja a Tisza, a meghatározó kelet- nyugati fejlettségi különbségek erőteljesen érvényesülnek a terület egészét tekintve és azon belül is. A nyugati felében a főváros közelsége, vonzása erőteljesen érvényesül a tiszántúli területekkel ellentétben.
Az első népszámlálási adat 1870-ben 276.760 főt jegyzett a megyében, s 1960-ig (1950 kivételével) fokozatos növekedést mutattak a népszámlálási adatok, majd ezután a hetvenes évekig csökkenés volt tapasztalható. (3. táblázat) Az 1980. évet követően a természetes fogyás és a vándorlások következtében tartósan fogy a megye lakossága, amely elsősorban a halálozások magas, s a születések alacsony számával magyarázható. Az 1990-es években kedvezőtlenül változott a lakosság korösszetétele, folyamatosan csökkent a gyermekkorúak aránya, míg növekedett az idős korúaké. (4. táblázat) A 2001. évi népszámláláskor 415.917 fő volt Jász-Nagykun-Szolnok megye lakosságának száma, s ez 2005. év elejére már 407.232 főre csökkent.
A XIX. század második felében, elsősorban államigazgatási feladatokat ellátó járások, közigazgatási egységekként 1984. január 1-jével megszűntek. Addig Jász-Nagykun-Szolnok Vármegye 5 járásra osztódott, amelyben a Jászság egyik része a Jászsági alsó járáshoz tartozott, melynek székhelye Jászapáti lett, a másik részét a Jászsági felső járás alkotta jászberényi székhellyel, így a város évszázadokon keresztül központi szerepet töltött be a vármegye területén.
A rendszerváltozás után a tanácsrendszert felváltó helyi önkormányzati rendszer elsősorban települési szintre koncentrálódott. Az elaprózódott települési önkormányzati struktúrából adódó hátrányok leküzdésére a társulások intézménye nyújtott megoldást, melyet az 1997. évi CXXXV. törvény megalkotása tett lehetővé. 2003-ban az addigra már működő kistérségeknek lehetőségük volt felmérni helyzetüket, s döntést hozni arról, hogy akarnak-e másik kistérségbe tartozni, meg akarják-e változtatni a kistérség határait.
A megye településhálózatában jelentős átrendeződések történtek a kisebb települések népességfogyása és a tudatos városfejlesztés hatására. 2004. január 1-től, a korábbi 6 kistérséggel szemben, 7 kistérséget tartunk számon a megyében. Jogszabályban rögzültek a kistérségek, mint közigazgatási egységek határai, s meghatározták a székhelytelepülést is.
Forrás:Lakatos 2004:10
A statisztikai kistérségek lakosságának számát vizsgálva megállapítható, hogy mind a 6 kistérségben (2001-es statisztika még 6 kistérséget vizsgál) a megyére jellemző tendenciák szerint történt a népességszám változása. (5. táblázat)
2.2. A Jászberényi kistérség szerkezete, demográfiai jellemzői, foglalkoztatottsága
A 18 település központja Jászberény lett, s ezért is kapta aJászberényi kistérség nevet, bár az itt lakók szívesebben használják a Jászság, a Jászsági kistérség megnevezést. A Jászság legfontosabb öröksége maga a „jász”-ság, amely a 18, egymással szoros kapcsolatban levő település, azonos történelmi múltra, a tájhoz kötődő autonómiára, önigazgatási hagyományaira, kulturális tradícióira építve az Alföld, de talán az ország leginkább egységes táji-történelmi tradíciókkal, erős etnikai csoporttudattal, a jász identitással, a jász öntudattal rendelkező statisztikai térsége.
A kistérség demográfiai mutatóit vizsgálva mind területileg (116.146 km2), mind lélekszámát tekintve, a 2001-es népszámlálás adatai szerint (88.954 fő állandó lakossal) a nagyobbak közé tartozik (6., illetve 22. a kistérségi rangsorban), de 17.151 fővel kevesebb, mint 1970-ben (106.105 fő). Népsűrűsége 76,4 fő/km2, a kevésbé sűrűn lakott kistérségek közé tartozik (országos átlag: 109,6 fő/km2, országos vidéki átlag: 91 fő/km2). A lakosság népességének alakulása az országos és a megyei tendenciát követve 1950-ig folyamatos növekedést, majd egyre nagyobb mértékű csökkenést mutat. (6. táblázat) 1996 eleje és 2001 vége között a vándorlási egyenleg javult, 1 494 fős vándorlási nyeresége mutatkozott. Az 1000 lakosra jutó vándorlási egyenlege az elmúlt 6 év alapján 16,23, amellyel a megyében az 1., a kistérségek között a 38. helyen szerepel. Az öregedési index értéke alapján viszont az országos rangsorban a 119., a megyében az utolsó helyen áll. A Jászság nagy problémáját napjainkban éppen a demográfiai helyzete okozza, mivel magas az időskorúak, az inaktívak aránya, s igen alacsony a születési ráta. Az időskorú és gyermekkorú népesség arányából, a 2001-es népszámlálási adatokból számított öregségi index alapján az elöregedő települések:
Jászszentandrás, Jászágó, Jászivány, fiatalos korstruktúrával csupán Jászkisér rendelkezik. A
térség keleti és déli részén magas a cigány lakosság aránya, van olyan település, ahol eléri a lakosság közel negyedét, az iskolás korosztályban pedig a tanulók harmada-fele cigány tanuló. A Jászság lakosságának a tanyavilágban való szétszóródásának nyomai a mai napig jelentősen megmaradtak, népességének átlagosan 4 százaléka él külterületen, a legnagyobb arányban Jászszentandráson (19 százalék), Jászfelsőszentgyörgyön (7 százalék) és Jászberényben (6 százalék) (Jászsági fejlesztési koncepció, stratégiai és operatív program 2007-2013).
Az egységes kistérség politikailag két választókörzetre tagolódik, Alsó- és Felső- Jászságra. A Jászság gazdasági és társadalmi orientációja hagyományosan észak, északnyugat. A Tisza folyó a keleti kapcsolatokat elzárja a kistérségtől, mivel a Szolnok és Tiszafüred közötti folyószakaszon érdemi átkelési lehetőség a mai napig sem megoldott.
Ebből is adódik az Alsó-Jászság gyengébb gazdasági ereje, amely a városiasodás szintjén is megfigyelhető. A térségnek 18 települése: 4 városa (Jászapáti, Jászárokszállás, Jászberény, Jászfényszaru), 14 községe (Alattyán, Jánoshida, Jászágó, Jászalsószentgyörgy, Jászboldogháza, Jászdózsa, Jászfelsőszentgyörgy, Jászivány, Jászjákóhalma, Jászkisér, Jászladány, Jászszentandrás, Jásztelek, Pusztamonostor) van.
Ahogyan a Jászság természeti képe alaposan megváltozott, úgy alakult át ezzel együtt gazdasági élete is. A mocsárvilágból kiszárított síkság, az óriási legelőket termőfölddé alakító munka jász gazdákat formált az idők folyamán. A jászok letelepedésükkor elsősorban a vizenyős rétet, legelőt vették birtokukba, s a 17. században óriási legelővé, rétséggé vált a Jászság. A jász nép a kóbor pásztorok világát élte. Csupán a redemtio után tértek át a mezőgazdaságra, s az ipar fejlődéséről és vezető szerepéről csak az elmúlt 50 évben beszélhetünk. Az 1699-ben készült Pentz János-féle gazdasági összeírás adatai még legeltető, állattenyésztő gazdasági tájként mutatják be a Jászságot. Az akkori számításokat tekintve
„minden élő jász lélekre 1·11 k.h. vetésterület jutott”, ami nagyon kevés, ha azzal vetjük össze, hogy „minden lakosára, csecsemőket is beleszámítva, fejenként öt számos állat volt az átlag” (Fodor 1942:261). Az igazi pásztorvilág sajátos kultúráját tükrözik a jásztelepüléseken még ma is látható Szent Vendel-szobrok, amelyek az eredetileg nem jász településeken nem találhatók (H. Bathó-Faragó 2005:58-74). (A Jászföld 18 településén napjainkban 13 Szent Vendel szobor található. A jászsági gazdák és a pásztorok Szent Vendelt tisztelték az állatok patrónusaként, s hozzá imádkoztak, hogy dögvész, s mindenféle egyéb betegség elkerülje jószágaikat.)
Az 1745. évi földváltás gazdasági szempontból is változást hozott. Igaz, hogy az állatgazdaság volt még mindig a meghatározó a Jászság gazdasági életében, de a szántást-
vetést legalább annyira kellett művelniük, hogy saját gabonaszükségletüket megtermeljék. A mocsaras vidék talaja még ebben az időben sem volt alkalmas a földművelés számára, amihez hozzájárult az is, hogy a Jászság nem rendelkezett fával, erdővel. De a 17. század végére már minden községnek volt őrölni valója, Berénynek, Árokszállásnak, Felsőszentgyörgynek, Jákóhalmának, Mihályteleknek a Zagyva és a Tarna vize hajtotta a malmait.
A pásztorkodásnak a század végén való lassú elhalásával párhuzamosan alakult át a jászföld mezőgazdasági élete. Az 1840-es, 50-es években történt tagosítással megszűntek a
„közlegelők” (Fodor 1942:273-279), s a szabad gazdálkodás megteremtette a mezőgazdasági termelés alapjait. A Jászság északi, homokos talaján a szőlő, a bortermelés alakult ki, majd a 18. században megjelent a dinnye termesztése, illetve a selyemtermesztéssel a jászkun kapitány rendelete alapján a fák ültetése. A gyakori szárazság, az árvizek hatására egyre fokozódó szegénység késztette a mezőgazdaság erőteljesebb fejlesztését, a gabonafélék termelésének növelése mellett a kapás növények megjelenését, a burgonya meghonosodását.
Az 1900-as évekre a gazdasági tájkép teljesen átalakult, az ősi természet a gazdálkodó mezőgazdasági kultúrtájjá vált. A redemptus családok kezében levő birtokok felaprózódtak, az országos földreformnak, a földosztásnak itt nem volt jelentősége, hiszen a maga földjét művelte a jász paraszt. A Jászságban a Felsőszentgyörgyhöz csatolt Kerekudvari puszta és a Kisérhez tartozó Kürt puszta kivételével a föld csak kisbirtokosok kezében volt. Nem voltak nagybirtokok, amelyet a nincstelenek között szét lehetett volna osztani. Az 1930-as népszámlálás szerint pl. a jászberényi lakosság 58,4 százalékának a mezőgazdaság biztosította a megélhetést. Tanyán (2204 ház) 10429 fő, tehát a lakosság 34,7 százaléka élt. Nagybirtok nem volt, 21 középbirtokot, 1074 kisbirtokot s 1628 törpebirtokot tartottak számon, amelyen már egy család sem tudott megélni. Az őstermelők száma 8190 volt, akik 10426 főt tartottak el. Ezek az adatok is jól tükrözik, hogy nagy volt a szegénység ebben az időben ezen a területen (Kiss Erika 2006:36).
Az elmúlt 300 évben a jászsági táj gazdaságával együtt teljesen átalakult. A pásztorvilágnak el kellett múlnia, hiszen a jászokra jellemző nagy népszaporulat megélhetését már nem tudta biztosítani az állattenyésztés, az ahhoz szükséges legelőterület. Kezdetben az állattenyésztés igényelte a földterületet, mivel az állattenyésztés önmagáért folyt. Ez később megfordult, s már csak annyi állatra volt szükség, amennyi a földművelést segítette. Nehezen vetette fejét a jász nép a mezőgazdaság igája alá, de utána hosszú időn keresztül ez biztosította számára az egyedüli megélhetést.
A mezőgazdasági termelés határozta meg korábban az ipar jellegét is. A céhes ipar az 1867-es kiegyezés után változott, 1883-ban alakult meg az ipartestület. Az ipar nagyon
fejletlen volt, szinte a kézműves kategóriát jelentette. Szűcs, kalapos, posztókészítő, csizmadia, asztalos mesterségek működtek, amelyek a belső ipari szükségletet látták el. A jászok, a fa kivételével mindent megtermeltek maguknak, teljesen önellátóak voltak. 1855- ben már Berényben szabót, asztalost, kovácsot, szappanost, szűcsöt, csizmadiát, tímárt, takácsot jegyeztek, s így volt ez a környező településeken is, Fényszarun, Ladányban (Fodor 1942:295-296). De nem tudott egyik mesterség sem gyökeret verni, rövid időn belül elsorvadtak és megszűntek. Az 1900-as évek hoztak változást, 1902-ben alapították Jászberényben az első téglagyárat, 1908-ban a másodikat, a Balla Pál-féle téglagyár pedig 1934-ben létesült (Kiss Erika 2003:7), de egyik sem működött sokáig. Megemlíthető még a malmok jelentősége, ecetgyár, nyomdák, néhány mezőgazdasági termékek feldolgozására alkalmas kisüzem. Egyik sem volt jelentős, kevés embert foglalkoztattak. 1929 végén Jászberényben az iparból élők száma 2230 volt, akik a lakosság 18 százalékát, a házi cselédek 5,8 százalékát, a kereskedők 3,9 százalékát jelentették a lakosságnak (Kiss Erika 2006:36). A városi tanács 1949 novemberében készült kimutatása még mindig nagyon szerény ipari munkalehetőségről ad számot.
A II. világháború után Magyarországon a legszembetűnőbb fejlődés az iparfejlesztés területén történt. Az 1940-es évek végén indult gazdaságfejlesztési politika az iparban szegény területekre gyárakat, üzemeket telepített. Ennek a tervnek eredményeként létesült Jászberényben, 1951-ben a vasút mellé a város és a térség első ipari nagyüzeme, az Aprítógépgyár, majd a következő évben létrehozott Fémnyomó és Lemezárugyár, a későbbi Lehel Hűtőgépgyár, a jelenlegi Electrolux Lehel Kft. A város és a térség lakóinak élete megváltozott, a korábbi gazdálkodást s a bizonytalan jövedelmet felváltotta az ipar és a vele járó életminőség változása. A város életében megindult a pezsgés, bővült a kórház, felépült a tüdőgondozó, az iskolák új tantermekkel bővültek. Az Aprítógépgyár 1951-ben még alig több mint 150 dolgozót számolt, 1953-ban már közel 400-an dolgoztak itt, az 1950-es évek második felére elérte az alapításkor tervezett 619 fős létszámot, 1954-ben pedig már 663 dolgozója volt (Kármán-Kollár 2001:8-9). A Hűtőgépgyár 1953 elején 500, 1954-ben pedig már 1107 dolgozót foglalkoztatott (Kiss Erika 2003:24).
A ’60-as, ’70-es években a több kisebb ipari vállalat alakulásának hatására tovább erősödött a térség ipara, de a Jászság még a ’80-as években is az átlagos fejlettségű kistérség képét mutatta.
A rendszerváltás új lehetőségeket nyújtott a térség számára. Földrajzi helyzete a budapesti agglomeráció peremére kerülésével felértékelődött. A jó közlekedési és az ipari hagyományok egy dinamikus ipari fellendülést eredményeztek, amiben a külföldi
befektetések játszották a főszerepet. Jász-Nagykun-Szolnok megye két legnagyobb gyára a kistérségben található: a 3500 főt foglalkoztató jászberényi Electrolux és a több mint 800 főt foglalkoztató Samsung Jászfényszarun. De jelentős a 800 főt foglalkoztató Aprítógépgyár és az 500 fős munkaerővel a Jász-Plasztik Kft. is Jászberényben. Kiemelkedő ipari parkkal rendelkezik Jászárokszállás. Legfontosabb cégei: Carrier CR Kft. (350 fő), a Zeuna Starker Kft. (200 fő) és a Bundy Kft. (200 fő), mind gépipari profilúak. A kistérség gazdaságában meghatározó a tíz 250 főnél több személyt foglalkoztató vállalat szerepe, s ezek közül 7 Jászberényben, a térség központjában található. A kistérség iparának fejlődése – az országos trenddel ellentétben – kiemelkedő eredményeket hozott. Napjainkban a foglalkoztatottak 47 százaléka dolgozik az iparban. Jászberényre és a térség északi részére az ipar, a déli településeire a mezőgazdaság a jellemzőbb, ahol már a munkanélküliség is erőteljesebben jelentkezik.
A 2001-es népszámlálási adatok alapján a térség foglalkoztatottainak 47 százaléka az iparban dolgozott, a mezőgazdaságban– a megmaradt néhány nagyüzemnek köszönhetően– a vidéki átlagnál magasabb arányban (10 százalék) dolgoznak, míg a tercier foglalkoztatottak aránya a legalacsonyabbak közé tartozik. A Jászság foglalkoztatási helyzete jónak mondható, a munkanélküliségi ráta 2005-ben 5,1 százalékos, Jászberényben 4 százalékos volt.
Forrás: KSH TSTAR, OMMK
A regisztrált munkanélküliek száma 2005 II. negyedévében 3074 fő volt, 2006 II.
negyedévében 2572 fő. A munkanélküliség strukturált. Igaz, hogy alacsony a munkanélküliségi mutató, de nem találkozik a munkaerőpiacon a kereslet és a kínálat. Sok a
hiányszakma, amelyre nincs utánpótlás (hegesztő, esztergályos). Nehézséget okoz az 50 év felettiek és a GYED-ről, GYES-ről visszatérők elhelyezkedése is. A közszféra alakulását a demográfiai mutatók, a gyermekek számának jelentős csökkenése veszélyezteti. Erőteljes diplomás, ezen belül is pedagógus diplomás munkanélküliek számának növekedésére kell számítani.
A 2001. évi népszámlálási adatok szerint a kistérségben 29.533 foglalkoztatottat, 2.886 munkanélkülit, 32.072 inaktív keresőt, 24.284 eltartottat jegyeztek. A foglalkoztatottak aránya (33,27) magasabb a megyei (32,1) és a régió (30,1) értékétől, de nem éri el az országos (36,2) mutatót. A legjobb értéket Jászberény (40,29), Pusztamonostor (37,05), Jászboldogháza (36,69) mutatja, míg a kistérség legrosszabb arányát (22,42) Jászladány képviseli. A munkanélküliek kistérségi aránya (3,25) jobb eredményt tükröz, mint a megyei (5,3), a régió (5,7) vagy az országos átlag (4,1). A kistérségen belül a legkedvezőbb eredményt Jászboldogháza (1,92), Jászfényszaru (2,06), Jászivány (2,08), míg a legrosszabbat Jászkisér (5,78), Jászladány (5,55), Alattyán (4,41) mutatja. (GKM 2003) (7. táblázat)
A Jászberényi kistérségben összesen 5.700 regisztrált vállalkozás található, amelynek 76,65 százaléka működő vállalkozás, s ezzel a megye 2. helyén és az országos átlagot 2,5 százalékkal meghaladva a 112. helyen áll. A működő egyéni vállalkozások száma 2.980, amely 28 százalékkal kevesebb a hazai átlagnál, s ezzel a 119., a megyében a 2., míg a kistérségek között a 91. helyen szerepel.
A Jászberényi kistérség infrastruktúrája közepesen fejlett, a főbb közművekkel való ellátottsága megfelelő. A kistérség központja Jászberény, a térség ipari és kereskedelmi központja, a megyeszékhely után itt a legkedvezőbbek a gazdasági mutatók. A térséget két észak-dél irányú vasútvonal (Hatvan-Jászberény-Újszász és Vámosgyörk-Jászárokszállás- Jászdózsa-Jászapáti-Jászkisér-Jászladány-Újszász) szeli át. Mindkét vonalnak, északon a Budapest-Miskolc, délen az Újszász-Szolnok települések érintésével kapcsolata van a Budapest-Debrecen nemzetközi útvonallal. A közúti közlekedés szempontjából a 31. számú főút kelet-nyugat irányban, a 32. számú főút észak-dél irányban keresztezi. A térség északi településeinek fejlődésére az M3 autópálya erős multiplikátor hatással van. Keleti irányban a Tisza folyó és a 4. számú főút túlzsúfoltsága akadályozza a gazdaság fejlődését.
A Jászberényi kistérség a megye legkarakterisztikusabb kistérsége. Az elmúlt évtizedben a megye meghatározó ipari térségévé fejlődött. A műszaki infrastruktúra gyorsított ütemben fejlődik. A térség innovációs potenciálja és önszerveződő képessége nagyon erős. A megyében a második legtöbb vállalkozás található ebben a térségben, mint ahogyan a
lakosság szerinti megoszlási viszonyszám is itt a legmagasabb a Szolnoki térség után. Itt található a társas vállalkozások 20 százaléka, az egyéni vállalkozóknak 18 százaléka, az összes vállalkozásnak pedig 18,7 százaléka. Az ezer lakosra jutó társas vállalkozások számát illetően (23,4) e térség a harmadik, az egyéni vállalkozók tekintetében pedig a negyedik (34,9) a megyében.
A kistérség települései között számottevő különbségek alakultak ki az ezer állandó lakosra jutó működő vállalkozások számában. A mutató értéke Jászberényben 2,5 százalékkal magasabb a vidéki átlagnál, míg a többi településen a vállalkozássűrűség a vidéki átlag alatti.
7 helyen (Jászapáti, Jászárokszállás, Jászfényszaru, Jászalsószentgyörgy, Jászboldogháza, Jászkisér, Jászladány) meghaladja annak 50 százalékát, 9 községben a negyedét, míg egy településen (Jászágó) 17 vállalkozásnál is kevesebb jut ezer főre. (GKM 2003)
A további gazdasági növekedés egyik meghatározó tényezője a humán tőke, a rendelkezésre álló munkaerő. Ezért nagy figyelem irányul a kedvezőtlen demográfiai trendek megállítására, az aktív népesség számának és iskolázottságának emelésére. Ebben a folyamatban az oktatás szerepe is kulcsfontosságú, de a tudás újratermelésének ütemét, eloszlását hosszú időre stabilizálják a történelmileg kialakult feltételek, a közművelődési hagyományok.
3. A Jászság népoktatása és közművelődése a XX. század végéig
3.1. A Jászság népoktatási öröksége
Az egykori vármegye területén élők művelődése a betelepüléssel, a keresztény hitre való téréssel vette kezdetét. Az ezredforduló körül a magyarság körében is az egyház hatása, elsősorban a keresztény erkölcs és életfelfogás volt a jellemző. A monostori és káptalani iskolázás eleinte csak a papnevelést szolgálta, majd a plébániai iskolák megjelenésével a plébános olvasásra és énekre tanította a ministráns fiúkat. A vármegye főurainak gyermekeit pedig az egri püspöki udvarban nevelték. A reformáció térhódítása a vármegyében is, különösen a népesebb helységekben megteremtette a magasabb kultúrigényeket is kielégítő latiniskolákat, amelyek a nehezebb időszakokban időnként visszafejlődtek, majd új életre keltek (Soós 1935:265-270).
A jászok oktatásának lassú megindulására utaló első jelek a jászkunokkal foglalkozó középkori oklevelekben jelennek meg, (Gyárfás 1870:121-125) amikor a jászkunok keresztény hitre térítésével kapcsolatos intézkedésekről adnak számot. IV. Béla, amikor a
kunokkal együtt befogadta a jászokat (Szabó 1982:15), a befogadásukat a keresztény hit felvételéhez és a megtelepedéshez kötötte (csak a helyhez kötött népeknél építhető ki az egyházszervezet). Az oktatás fejlődésének további bizonyítékai a 15. századból valók, mivel ebben az időben kerültek erre a területre a ferences szerzetesek, akiknek 1472-ben már templomok és kolostorok épültek, s kolostori iskolák kezdték meg működésüket. 1583. január 25-én keltezett török levélben olvashatjuk: „…a szultáni khászhoz tartozó Jázbrin város lakosai most a budai basához jövén jelentették, hogy némely egyének a nevezett városban lévő iskolákban tanuló gyermekeket csúfolják és bántalmazzák.” (A jászberényi török levelek magyar fordítása.) A török dúlások eredményeként az addig is lassan fejlődő földművelő gazdálkodás erősen visszaesett, amely visszavetette a Jászság művelődésének a fejlődését is.
A török uralom alóli felszabadulás után a még súlyosabb német elnyomás teljesen bénítóan hatott a térség gazdasági fejlődésére, és ennek következményeként a népoktatásra is. Az 1705.
évi összeírás öt tanító nevének felsorolásával (Deák Pál, Muhari István, Sellyei István, Deák István, Provisor Mavilla) utal Jászberény iskolázási jelenségeire, s jászberényi deák-céh-ről is tesz említést (Blénessy 1967:12). De érdemleges változásra csak a redemptio után került sor.
Az 1746. évi összeírás adataiból már viszonylagos társadalmi és gazdasági fejlődésre lehetett következtetni (Blénessy 1967:12-13). Mária Terézia uralkodása idején az államhatalom figyelme a közoktatás felé fordult, amelyet eddig az egyház tartott a kezében, s osztrák mintára Magyarországon is elkészült a közoktatás reformja, mely ösztönzően hatott az oktatásügy fejlődésére.
A Jászság történelméből ismert településszerkezet, a kiterjedt tanyavilág kialakulása, a család minden tagját foglalkoztató mezőgazdaság erőteljesen hozzájárult a nagyfokú iskolázatlansághoz, az analfabétizmus magas arányához. Az 1851-ben készült tanügyi összeírás alapján a Jászságban 41 tanítót és 4814 tanulót számoltak (Palugyay 1854:93), amikor 70 ezer körül mozgott a lakosság száma. Az 1860-as év népszámlálási adatai alapján például Jászberény minden negyedik lakosa tanyán élt. A családok a földjeiken dolgoztak elzárva az iskolától, a művelődéstől, a gyerekek nagy része nem járt iskolába, vagy csak a téli hónapokra korlátozódott az iskoláztatásuk, s azt is idő előtt abbahagyták (Pethő 1999:94-95).
Az 1868. évi népoktatási törvény teremtette meg a vármegyében, a Jászságban is a népoktatás alapját, kötelező intézményrendszerét. Eötvös József törvényével „az iskolázás elérhetőségére törekedett. Ezért alkotta meg a tankötelezettséget kimondó törvényt, s ezért szorgalmazta az iskolák építését, a tanítók képzését.” (Mann 1993:28) A községek kötelességévé tette az iskolák felállítását, (Bene 1935:276) de egyben biztosította a felekezetek iskolaállítási jogát is. A Jászság területén mindig erős volt a katolikus hitélet, s
ebben az időben az iskolák is mind felekezetiek voltak. Ezért is alakult ki, hogy a községek voltak az iskola fenntartói, de az iskolák jellege római katolikus volt, irányításuk, felügyeletük a plébános hatásköre volt, s ehhez a jogukhoz ragaszkodtak is. Azért egyre több tanácsülési jegyzőkönyv foglalkozik a plébániai iskolák elvilágiasodásával, a világi tanítók alkalmazásának kérdésével.
1869 augusztusában nevezte ki a miniszter Papp Mór királyi tanácsost a Jászkun kerületek tanfelügyelőjévé, s ekkor alakult meg az iskolaszék is. Az 1869. december 15-ei jegyzőkönyv szerint Papp Mór igen kedvezőtlen körülményekről számolt be. „Az alvégi iskolában például Viszneki János tanító egyedül 260 fiút és leányt, igen zsúfoltan tanít, de hasonló a helyzet a felvégi és a szentkúti iskolában is. A felszerelés nagyon hiányos”.
(Blénessy 1967:48) 1890-ben Jászberényben a belterületi hét katolikus elemi iskolába 1560 tanuló járt, 1894-ben pedig emelkedés helyett inkább csökkenés volt tapasztalható, mivel 1552 tanulót számoltak akkor, amikor 3500 körül mozgott a tanköteles gyermekek száma. A tanterem és tanító hiány miatt a tanulók több mint 55 százalékát beiskolázatlanul hagyták. A beiskolázott gyerekek közül is csak az első két osztályt végezte el 83 százalékuk, s 17 százalékuk jutott a harmadik-negyedik osztályba. A lányok esetében ez az arány még rosszabb volt, mivel a négyosztályos központi iskolába csak a vagyonos értelmiségi, gazdagparaszt, iparos vagy kereskedő családok leányai kerülhettek. Az 1886-ban, a katolikus iparsegédek legényegyletéből alakult ipariskolába az 1893-94-es tanévben 241 tanuló járt, Jászberényből 181 tanuló, vidékről 60. Mesterség szerint megtalálható volt: 26 asztalos, 9 ács, 39 csizmadia, 18 cipész, 2 fodrász, 2 hentes, 2 kádár, 4 kárpitos, 17 kereskedő, 9 kerékgyártó, 2 kéményseprű, 1 kosárkötő, 2 könyvkötő, 14 kovács, 6 kőműves, 17 lakatos, 1 mézes-bábos, 10 nyomdász, 1 órás, 5 pék, 42 szabó, 4 szűcs, 3 szobafestő, 1 szűrszabó, 3 tímár (Blénessy 1967:64-65).
A Jászság népoktatásában nagyon fontos szerepet töltött be a tanyai iskolák létezése, hiszen a rendelkezések ellenére nagy kiterjedésű, szétszórt tanyavilág alakult ki a Jászság területén (Fodor 1942:340-343). Az 1868-as tankötelezettségi törvény előtt, a Jászságban 1842. április 23-án kelt az első tanyai iskoláztatásról szóló jegyzőkönyvi feljegyzés, majd ezután egyre inkább a fejlődés volt tapasztalható. 1893-ban a hajtai iskola épült meg házilag, 1894-ben a portelki iskolát bővítették, 1895-ben a boldogházi, illetve a tápiószéki tanyák közé építettek közköltséggel iskolát. 1896-ban már 12 tanyai iskolát számoltak Jászberény környékén. De nem volt ez mindenütt így, Jászárokszálláson 670 tanköteles gyermeket tartottak nyilván a külterületen 1905-ben, de egyetlen iskola sem biztosította megközelíthető távolságban levő tanulásukat (Macsi 1998:222-223). Ebben az esetben csekély
ellenszolgáltatás fejében alkalmi vállalkozók segítettek. Zugiskoláknak is csúfolták ezeket a magán jellegű iskolákat, amelyeket az állam megtűrt, s csak később támogatott szerényen. A tantermek felszerelése, berendezése, a tanulók felszerelései nagyon szerények voltak, az iskolai bizonyítvány pedig maga a tudás volt, amit magukba szívtak ezek a gyerekek. A szegénység, a tanyai életmód következtében kialakult analfabétizmus felszámolására a Klebelsberg féle 1925-ös művelődéspolitika, iskolatelepítési program, pont a Jászság szempontjából nagyon jelentős volt. Csak Jászberényben, ahol a Jászság legjobb iskolázottsági feltételeiről beszélhetünk, 18 százalékos volt az analfabétizmus (országos átlag 10 százalék). A körülmények miatt nagy nehézségek árán tudták az iskolatelepítési előírásokat teljesíteni, volt ahol iskolaállítás helyett a meglevőt bővítették tanteremmel, a tanerőt pedig úgy biztosították, hogy a tanító feleségét alkalmazták tanítóként (Pórtelek). A nehézségek ellenére ez az iskolaállítási program sok tanyai iskolát hívott életre a Jászságban is. Ezek elsősorban az egyházközségek és a tanyai lakosok támogatásával épültek. 1929 végén Jászberényben 6633 tanulót tartottak számon, akik közül 2922 tanuló a belterületi iskolákba, 2337 tanuló pedig a tanyai iskolákba járt, közülük 431 tanuló iparos tanonc iskolában, 390 tanuló gazdasági népiskolában tanult (Bene 1935:278).
A Jászság területén 1936-ban már 43 tanyai iskolában 58 tanító működött (31 százalékuk helyettes és segédtanító). Ezek a tanyai iskolák lettek a kulturális élet központjai.
Ugyanazon a helyen, hol oltárt építettek a tanítók a szülőkkel, hogy tudjon a faluból kijáró tiszteletes misét tartani, hol színpadot építettek a karácsonyi műsoros esthez. De volt ott színdarab, táncmulatság is, s óriásiak voltak az erőfeszítések az analfabétizmus felszámolására.
A polgári iskolák kialakulása a Jászság területén legtöbbször a kultúra néhány lelkes tagjának kezdeményezésére, támogatásával született. A jászapáti polgári iskola magán polgári leányiskolaként kezdte működését, s a Nőegylet és Hangh Béla gimnáziumi igazgató segítségével, s Weitz Jozefin igazgató munkássága révén tudott fennmaradni. Az 1933-34.
tanévben már 125 tanulója volt (Bene 1935:279). A jászárokszállási rk. polgári leányiskolát Aczél József apát, esperes-plébános munkássága teremtette, ahol a szatmári Irgalmas Nővérek tanítottak, s amíg az 1920-21. tanévben 60 növendéke volt, az 1933-34. tanévben már 150. A polgári leányiskola mellett 1923-24. tanévben egy állami polgári fiúiskola is létesült Czettler Jenő, országgyűlési képviselő, Aczél József apát, esperes-plébános és Magyar Béla községi főjegyző kezdeményezésére. Az 1932-33. tanévben már 150 növendék tanult (Bene 1935:279). A jászberényi rk. polgári leányiskolát, amely kezdetben 4 osztályú felsőbb
