• Nem Talált Eredményt

A lét császárai „

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "A lét császárai „"

Copied!
7
0
0

Teljes szövegt

(1)

22 tiszatáj

JÁSZBERÉNYI SÁNDOR

A lét császárai

Valami semmiségen kaptunk össze hajnalban az utcán. Például, hogy ki igya meg az utolsó korty whiskyt az utolsó üvegből. Kairó felett véres köpés volt az ég. Hajnal volt, langyos, csillagtalan.

A fekete nájlonszatyorból emeltem a számhoz a palackot, amikor Sanders mo- tyogott valamit. A következő pillanatban már fejeltem is le a betont.

Azonnal rajtam volt. Rátérdelt a mellkasomra, az izzadságtól nedves inge hozzá- ért a bőrömhöz. Ütemesen verni kezdte a fejemet a betonba. Folyni kezdett a po- fámból a vér.

Kibaszottul ideges lettem. A szabad kezemmel a zsebem felé nyúltam.

A kést kerestem, hogy megszúrjam a gecit. Reflexmozdulat volt, de gondolkod- hattam volna: én magam tettem ki az asztalra, hogy ha bármi van, ne találják meg nálam a jardok.

A forradalom utáni Egyiptomban nem kellett sok, hogy az embert vádemelés nélkül hűvösre tegyék. Egy rugóskés erre pedig éppen elég indoknak számított.

Annyit értem el, hogy kiszóródott az összes apró a zsebemből.

Sanders nem hagyta abba. Vérben forgott a szeme. Meg voltam győződve arról, hogy meg fog ölni. Ötször puffant a fejem a betonba, mire sikerült lerúgni magam- ról. Négy métert repült, nagy döndüléssel belecsapódott a közeli kioszk oldalába.

Azonnal felugrott. Én is felálltam. Próbált újra a földre dönteni, de már résen voltam. Kiléptem előle, a lábamat beakasztottam a lábai közé, ököllel pedig jól tar- kón vágtam.

„Meg kéne ölnöm” – gondoltam és fordultam utána. „Mért nem bírja, bazmeg az italt?”

Az este azzal kezdődött, hogy telefonon bejelentette, ünnepelni akar. Meghosz- szabbították a szerződését. Már egészen biztos, hogy ő marad külpolitikai szerkesz- tő.

„Ezzel neked is lesz még egy darabig melód” – mondta, én meg beleegyezően hümmögtem.

„A lét császárai vagyunk.”

Abban maradtunk, hogy Zamaleken találkozunk, a Dealsben.

Hosszú heteken voltunk túl. A Gázai övezetből tudósítottam a bombázást, két hét után, ő váltott Khan Júniszban. Sok minden szart láttunk mind a ketten.

(2)

2015. augusztus 23

Eredetileg nem akartam menni sehová. Jobb lett volna, ha nem baszom el az ösz- szes pénzt, amit kerestem. A számítógépen azonban láttam, hogy Rebekka is partiz- ni ment. A gyereket lepasszolta valakinél.

Nem jó, ha az ember egyedül van, amikor mások basszák a gyermekének az any- ját. Vettem a bőrdzsekimet és mentem.

Végigtaxiztam a Kornison. Forró volt a szél, az ingem azonnal a bőrömhöz ta- padt.

Miután lehajtottunk az október hatodika hídról, megállítottam a taxit az ameri- kai könyvesbolt előtt és gyalog sétáltam le a bárig, ahol Sanders várt.

Amerikai típusú sportbár volt, nagy kivetítőkkel a falakon. Egy fehéringes arab fazon állt a bejárat előtt, miután mondtam neki, hogy valaki vár rám odabent, been- gedett.

Sanders közvetlenül a bejárat mellett ült egy körasztalnál. Négy daiquiri állt előtte talpas pohárban, szedegette ki belőlük a kis sárga napernyőket. Precízen ösz- szecsukta őket és sorba rendezte a hamutartó mellett.

„Na, mi van, geci?” – mondta, amikor meglátott.

„Minden jó.”

Leültem mellé és felhajtottam az egyik daiquirit, rágyújtottam.

„Te alagúton jöttél vissza, igaz?”

„Ja.”

„Faszom mázlista.”

„Egyszerűen csak jobb vagyok nálad, kutya.”

Ő is lehúzott egy daiquirit, majd felemelte a következő poharat. Ugyanígy tettem én is.

„Azért azok a képek a lerakétázott iskoláról nem voltak szarok.”

„Ja.”

Az izraeli offenzíva alatt rakétát lőttek az amerikai iskolára Gázában. Az egész épület összerogyott, az összes autó kiégett előtte és a lángok meghajlították még a játszótér vasmászókáit is. Vérfoltok voltak mindenhol a betonon, meg eldobált játé- kok. A Hamasz nem engedte meg, hogy bárki is elhagyja az intézetet. Csúnya látvány volt.

„Az a döglött kutya kié volt a képen?”

„A gondnoké.”

„Király. Az olvasók szeretik az ilyet.”

„A döglött kutyákat?”

„Semmi sem mutatja be jobban a konfliktus borzalmát, mint egy halott kisku- tya.”

„Egy faszt.”

„Ezt nem én mondtam, hanem a főszerkesztő.”

„Idióta barom az a nő.”

„Ja, nem basszák rendesen.”

(3)

24 tiszatáj

„Hát, te vagy a rovatvezető, ez a te feladatod lesz.”

„Én nem baszok szőrös nőket.”

Hallgattunk. Sanders rendelt még négy daiquirit. Eszembe jutott a főszerkesztő.

Egyszer láttam csak. Alacsony, fekete hajú libanoni keresztény csaj volt, fekete, vaskos szőrcsomókkal a kezén. Sírva baszná az ember, olyan típus.

A pincér kijött az újabb négy daiquirivel, letette őket egyenként az asztalra, az asztal közepére pedig kitett egy tál popcornt. Sanders teletömte a pofáját popcornnal, kiszedegette a napernyőket a piákból, megint sorba rendezte őket, majd azt mondta:

„A lét császárai vagyunk.”

„Azok.”

„Arany életünk van.”

„Az.”

„De most komolyan. Annyi pénzt keresünk, amennyit nem lehet elbaszni ebben a városban.”

„Mindent el lehet baszni.”

„Ha tévét veszel, kocsit vagy ilyesmit. De mi nem veszünk ilyeneket.”

„Hát nem.”

„Erről beszélek. Az élet császárai vagyunk.”

Megint ittunk.

„Ma este ünnepelünk, Dani fiú. Levezetjük a feszültséget.”

„Oké.”

„Kibaszottul sokat melóztunk.”

„Ja.”

„Kimegyünk Máádiba?”

„Kimehetünk, de előtte még átmegyünk Kimhez, aki házibulit tart a tiszteletünk- re.”

„Mikor indulunk?”

„Meg kellene várnunk valakit. Egy Elih nevű tagot New Yorkból. Egy zsidó gye- rek, aki jött megmenteni a világot.”

„Remek.”

Bevertünk még egy kör piát, mire megjött a srác. Hosszasan beszélt arról, hogy mennyire tisztel minket. Egész kis előadást tartott, hogy mennyire fontos dolog a háborús tudósítás, majd miután befejezte, kifizette az egész számlát.

Kim Sanders ázsiai nője volt, Washington DC-ből. Nagyon szép kis csaj volt, ala- csony, formás testtel, mandulavágású szemekkel. Az american relief-nél dolgozott.

Sanders szerint úgy baszott, mintha minden utoljára lenne. Nagyon akart barát- kozni velem. Azt gondolta, Sanders egyetlen közeli barátja vagyok.

(4)

2015. augusztus 25

Mielőtt átmentünk volna Kim bulijába, megálltunk a július 26.-a utcai Drinkies- nél és vettünk két üveg Auld Stag whisky-t. Az eladó fekete nájlonszatyrokba cso- magolta a piákat. Már a bolt előtt elkezdtünk slukkolni az egyik üvegből.

Az Auld Stag az egyetlen whisky, amitől biztosan nem vakulsz meg Egyiptom- ban. Olyan íze van, mint a festékhígítónak.

Bevertünk fél üveggel, mire Kim albérletéhez értünk. Elih hamar bebaszott, és előjött a nagy New York-i zsidó önérzete. Énekelni kezdett. Fennhangon énekelte a

„hevenu shálom alékhem”-et vagy valami ilyesmit. Egymásra néztünk Sanders-szel.

„A te honfitársad, te mondod meg neki” – mondtam.

„Faszom.”

Úgy tűnt, hogy nem lesz gond, mert magától abbahagyja, de tévedtünk. Minden slukk pia után jöttek sorban a zsidó dalok, beleértve az izraeli himnuszt is. Végül Sanders megállt, kivette a fiú kezéből a whisky-t és azt mondta.

„Figyelj bazdmeg, ezt kurvára gyorsan fejezd be.”

„Mit?”

„Az éneklést.”

„Antiszemiták vagytok?”

„Nem bazmeg, életben szeretnénk maradni.”

„Antiszemiták vagytok.”

„Nem bazmeg, Kairóban vagyunk. Itt nem szeretik a zsidókat. Én is zsidó vagyok.

Ez meg magyar. Az majdnem olyan.”

„Öngyülölő zsidók.” – mondta Elih és nem énekelt többet.

A nő egy toronyház tetején lakott, egy négyszáz négyzetméteres lakásban a töb- bi american relief-essel. Zamalek legfelkapottabb részén jártunk. Külön portaszol- gálata volt a háznak. A portás kék egyenruhában és tányérsapkában engedett min- ket a sárgaréz borítású liftekhez.

A liftben Sanders vigyorogva nézett rám.

"A lét császárai vagyunk" – mondta. Elih nekidőlt a falnak. Az alkoholveríték tel- jesen átverte az ingét, halálosan sápadt volt. Amint felértünk a tetőre, meghallottuk a házibuli hangjait. Soul zene szűrődött ki egy vastag diófa ajtó mögül. Sanders ment előre. Odabent harminc ember csevegett az egybenyitott térben, poharakkal a kezükben. Kim kivágott hátú estélyiben volt, nagy mosollyal az arcán indult meg fe- lénk.

"David, szia."

"Szia bébi" – mondta Sanders és két csókot nyomott a nő arcára.

"Hogy van a papád?"

"Jól. Bivalyerős. Bírja a kemót."

"Dani. Örülök, hogy eljöttél."

"Örülök, hogy meghívtál."

(5)

26 tiszatáj

Hátrafordultam. Elih már nem volt sehol. Körbenéztem a szobában és kiszúrtam, hogy az egyik szürke kanapén ül, a térdére hajtva a fejét.

"Kis figyelmet kérek, emberek!" – mondta Kim.

"Szeretném, ha extra kedvesek lennétek ezzel a két úriemberrel. Most tértek vissza a Gázai övezetből. David Sanderst pedig éppen ma nevezték ki az Egypt In- dependent külpolitikai rovatvezetőjévé."

Többen tapsoltak.

"Látod? Mondtam, hogy a lét császárai vagyunk" – fordult felém vigyorogva Sanders. "Na, menjünk, együnk egy kis khatot."

Hátramentünk az erkélyre. Egy fehér műanyagasztalon egy kiló zöld khat levél hevert. Zamalekra házhoz hozták a jemeni dílerek. Öten ülték körbe az asztalt, ame- rikaiak. Mindegyiküknek tele volt a pofazacskója.

Sanders odalépett, jó nagyot markolt a levelekből, felém fordult, a kezembe nyomott egy adagot, a másikat meg a pofájába gyűrte. Szerzett valahonnan két po- harat is, amibe whisky-t töltöttünk kísérőnek.

„El kell mennem dumálni Kim-mel" – morogta. "Addig maradj itt."

„Oké.”

Leültem az egyik székre és rágcsáltam a khatlevelet. Elviselhetetlenül savanyú lett a nyál a számban, leöblítettem a whiskyvel.

„Helló” – mondta egy nő mellettem. Mosolygott.

„Helló.”

Húsz év körüli rövid hajú és lófogú lány volt.

„Szóval te vagy a haditudósító.”

„Aha.”

„Én is szeretnék ezzel foglalkozni.”

„Remek.”

„Adhatnál pár tippet.”

„Most?”

„Nem, megadnám a számomat.”

„Oké.”

Hallgattunk.

„Albának hívnak és utolsó éves vagyok az AUC-n, közel-keleti politika szakirá- nyon.” Nyújtotta a kezét.

„Részeg vagyok.”

Udvariasan nevetett. Végigmért. Biztos voltam benne, hogy, ha akarnám, meg lehetne baszni.

„Imádom ezt a dalt” – mondta. „Nincs kedved táncolni?”

Adele Cure feldolgozása szólt, a lovesong. Éreztem, hogy megjön a khat.

„Ki kell mennem a mosdóba” – mondtam és felálltam.

(6)

2015. augusztus 27

Átverekedtem magam a tömegen. A fürdőszoba hatalmas helyiség volt, Jakuzzi- val és emberméretű tükörrel. A pofámban lévő khatot a wc-be köptem és megálltam a tükör előtt. A pupilláim teljesen összeszűkültek, vert a víz.

Elképzeltem, hogy éppen basszák a gyerekem anyját. Láttam a csávó pofáját ma- gam előtt.

„A lét császárai vagyunk” – mondtam. Teljes erővel belebasztam a csempébe.

Felrepedt az öklöm, folyni kezdett belőle a vér.

Arra értem vissza, hogy Sanders egy nagydarab fekete sráccal lökdösődik.

„Leszarom, ki vagy bazdmeg, de így nem beszélhetsz Kimmel.”

Mindent értettem. Lassan megkerültem őket, kerestem egy üres sörösüveget, nekibasztam a falnak és Sanders mellé léptem.

„Gondold át, mit csinálsz” – mondtam a srácnak. Sanders önelégülten vigyorogni kezdett.

„Mert te ki vagy?”

„Én senki sem vagyok. Az a kérdés, hogy ő kicsoda.”

„Nem érdekel, hogy kicsoda.”

„Pedig jobban tennéd, ha érdekelne.”

„És ugyan miért?”

„Mert neki kurvára mindegy.”

„Nekem is.”

„Szóval te sem fogsz leállni, amikor a földön van és vérzik.”

„Nem.”

„Azért gondold át, mi veszteni valód van, mert neki semmi az ég világon. Egyéb- ként ketten vagyunk rád.”

„Hagyjátok abba.” – mondta Kim. „Fejezzétek be és menjetek el.”

A sírás összekente a sminkjét.

„Menjünk.” – mondtam Sandersnek és elkezdtem kihúzni a tömegből. Nem el- lenkezett.

„Mi a fasz volt ez?” – kérdeztem már a liftben.

„Kim megint pedzegette a költözzünk össze és építsünk kapcsolatot dolgot.”

„És te?”

„Az emberek megunják egymást és meghalnak.”

„ Aha. Mi lesz Elih-al? Ott hagytuk fent.”

„Leszarom. Menjünk Ma’adiba.”

„Menjünk.”

„A lét császárai vagyunk.”

„Azok.”

Végigmentünk a Július 26.-a utcán, közben megbontottuk a második üveg whis- kyt. Sanders motyogott valamit és már rajtam is volt.

(7)

28 tiszatáj

„Meg kellene ölnöm.” – gondoltam és ugrottam utána. Éppen állt fel a földről.

Teljes erővel basztam pofán. A földre esett. „Dögölj meg” – üvöltöttem és ütöttem a fejét.

„Ezt azért, mert nem bírod az italt.”

„Ezt a kibaszott szétlőtt iskola miatt.”

„Ezt az egyedül hagyott gyerekem miatt.”

„Ezt meg azért a kibaszott munkáért, amit csinálunk.”

Ömlött az orrából a vér és felrepedtek a szemhéjai.

„Add fel bazdmeg, mert meg foglak ölni.”

Nem adta fel. Ilyen típus volt, a megadásra képtelen fajtából, aki addig megy, amíg van ép csont a testében. Nyúlt a fejem után. Bebasztam még egyet neki, mire röhögni kezdett.

Hisztérikus, köhögésbe fulladó nevetés volt, visszhangzott az utcán. Én is nevet- ni kezdtem.

„Meghalt az apám” – mondta, zsebkendőt vett elő és elkezdte törölgetni a pofá- ját.

„Leszarom.”

Adott egy papír zsebkendőt, hogy megtöröljem az arcomat. A happy citybe men- tünk, beengedtek minket a véres ruhánkban, Daquirit ittunk a bárpultnál és rongy- ba csavart jeget nyomtunk az arcunkra. Kiválasztottunk két közepes fekete kurvát és Sanders lakásán csináltuk meg őket. Kim folyamatosan hívta Sanderst, amikor nem vette fel neki, engem csörgetett.

„Az emberek megunják egymást és/vagy meghalnak” – mondogatta Sanders, miután elküldte a nőt a fenébe. Egyedül voltunk már a lakásban és kelt fel a nap.

Üveges tekintettel nézett ki a szétvert fejéből. „A lét császárai tisztában vannak ez- zel.”

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

Károlyi Amy verse a személyes és művészi szabadság hiányát állítja a középpontba, az elérhetetlen vágyódást valami iránt, amiről módunkban áll tudni, hogy van,

Hangsúlyozza, hogy még soha sem létezett ennyire elterjedt és következményeiben ilyen kevéssé kikísérletezett gyógyszer. Minden ilyenfajta készítményt évtizedekig sorozatosan

Aztán már olyan is történt, hogy valaki simán elé írta a nevét az én versikémnek, és így továb- bította más fórumokra, és a csúcs, mikor egy ünnepi versemet kaptam

Ha lefordítanánk: ahogyan a halász cselekede- te csak a háló kivetésének és elnehezítésének összjátéka által lehet ígéretes, úgy minden jö- vőbeli, amibe az emberi

Plebejus-lét alatt értem azt, hogy ahhoz, hogy valaki politikai színház csinálásába fogjon az Egész megváltoztatásának szándékával, olyan léthelyzetben kell

Barna és pesti barátai a falu virtuális leképezésének segít- ségével elhitetik a székelyekkel, hogy veszély fenyegeti a valahogy Ámerikába átkerült fa- lut, így

Ahogy a fürdőszobaszekrényt kinyitottam most az előbb, láttam, ott a pohár – ilyesképp jöttem rá, hogy álmom, gyötört kis mozzanat, becsapott, a' vagy épp boldogított

című versében: „Kit érint, hogy hol élek, kik között…?” Min- ket érdekelne, hogy „mennyit araszolt” amíg a távoli Kézdivásárhelyről eljutott – kolozs- vári