Feltámadás Khamban. Kelet-Tibet, 21. század

C

R

Feltámadás Khamban.

Kelet-Tibet, 21. század

(RÉSZLET A REPÜLŐ HEGY CÍMŰ REGÉNYBŐL)



Meghaltam

6840 méterrel a tengerszint fölött május negyedikén a ló esztendejében.

Halálom helye

egy jégpáncélos sziklatű lábánál volt,

melynek szélárnyékában túléltem az éjszakát.

Halálom órájában a levegő hőmérséklete mínusz 30 Celsius fokra süllyedt,

és láttam, amint utolsó leheleteim párája kristállyá fagy,

és füstként oszlik el a hajnali derengésben.

Nem fáztam. Nem fájt semmim.

A bal kezemen levő seb lüktetése furcsán zsibbadó volt.

A lábamnál nyíló feneketlen szakadékokon át felhőöklök nyomultak délkeletről.

A gerinc, mely menedékhelyemtől följebb és följebb

a hegycsúcs piramisáig vezetett, száguldó jégzászlókba burkolódzott, de az ég a legmagasabb magasság fölött oly tiszta sötétkék maradt,

hogy csillagképeket véltem látni rajta:

az Ökörhajcsárt, a Kígyót, a Skorpiót.

És a csillagok akkor sem hunytak ki, amikor fölkelt a nap a jégzászlók fölött,

és lezárta szememet,

hanem tovább ragyogtak káprázatomban, még lehunyt szemhéjam vörösében is, megannyi fehéren lobbanó szikraként.

Még a skálák is a magasságmérőn, mely valamikor kiesett

csomóvá fagyott kesztyűs kezemből, és leugrott a felhők közé,

még ők is mintha beleégtek volna retinámba:

légnyomás, tengerszint fölötti magasság, Celsius-fok…

az odaveszett készülék minden adata egy-egy izzó szám.

Amikor először ezek a számok, majd a csillagok is elhalványultak,

és végül kialudtak, meghallottam a tengert.

Magasan a felhők fölött haltam meg, mégis hallottam a hullámverést, érezni véltem a tajtékot,

a mélységből hozzám felsistergőt, mely még egyszer fölsodort a csúcsra,

a csúcs pedig csak egy hóval befújt parti szikla volt, mielőtt elmerült.

A kezemet összezúzó kőomlás robaja,

a förgeteg bömbölése, szívverésem…

beleveszett az áradatba.

A tenger fenekén voltam?

Vagy a csúcson?

Fájdalommentes békében,

melyről ma már tudom, hogy a vég volt, halálom volt, és nem csupán végkimerülés,

magasságtéboly, eszméletvesztés, egy hangot hallottam, egy nevetést:

Kelj fel!

A bátyám hangja volt.

Az elmúlt éjjel a szélviharban elvesztettük egymást.

Én meghaltam.

Ő rám talált.

Kinyitottam a szememet. Mellettem térdelt.

A karjában tartott. Éltem.

A kezemen levő kőzúzta sebben tombolt a pulzusom: a szívem.

Ha ma visszagondolok arra a holdas éjre,

amikor bátyámmal együtt

annak a hegynek a csúcsa tövéből,

melyet a Kham-beli nomádok úgy hívnak: Phur-Ri, a repülő hegy,

visszamásztam, visszatámolyogtam a mélybe egy sziklagerincen, melyet üvegként borított a jég, csupaszra söpört sziklavályúkon át,

aztán annak a nyeregnek derékig érő hórétegén át, ahol elvesztettük egymást…,

ha e bolyongásra gondolok,

egy jéglabirintuson át a lakott világba, mely felhőtornyok alatt

valahol a legmélyebb mélyben feküdt, olyankor Nyemát is látom mindannyiszor, hallom szívmelengető hangját,

a korall- és kagylófüzérek csörgését a nyakában, és érzem a tenyere melegét,

látom Nyemát, mintha az ő karjai,

nem pedig bátyáméi lettek volna, melyek tartottak akkor:

Senki, hallom Nyema szavát,

senki sem egyetlenegyszer hal meg az útja során.

Nyema Dolma: milyen állhatatos volt, amikor nyelvének egy-egy szavát

vagy csak egy dolog nyitját próbálta elmagyarázni.

Milyen meleg volt a lehelete, amikor egy növény nevét betűzte a fülembe.

Varkocsba font hajának jakgyapjú-szaga és füstszaga volt, és miközben beszélt, mutatóujjával néha gyors,

röpke jeleket írt

a karomra, a kézfejemre - spirált, hullámvonalat, köröket.

Kelj fel!

Bátyám nyomát

egy hóviharban vesztettem szem elől, melyben a hold, mint fekete vízből emelkedő bukóhullám alatt, úgy aludt ki.

A vihar elszakított minket, és engem oly sűrű sötétben,

melyben csak homloklámpám jégkristályoktól szétrostált fénye volt látható,

egy sziklatű szélárnyékába kergetett.

Ott napkeltéig életben maradtam.

Kelj fel!

Bátyám mellettem térdelt.

Karjában tartott.

Felállt: mintha mázsányi súly nyomta volna, és próbált engem is fölsegíteni.

Nevetett.

Tanácstalanságában káromkodott.

Arca, viharmaszkja torz jégpofa volt.

Mennyi idő múlt el különválásunk óta?

A nap most már magasan állt a csúcsra futó gerinc fölött.

Az ég: felhőtlen.

És a sziklatű árnyékában,

menedékhelyem árnyékában: szélcsend.

Éltem.

Havazott.

Fekete hó?

Fekete hó:

mint láthatatlan tűztől emésztett papiros pernyedarabjai,

szállingóztak fekete pelyhek a felhőtlenségből.

De amikor egy ilyen pehely leszállt a bátyám

jégtől kérges kesztyűjére, egy másik a vállára,

az én mellemre, a homlokomra, csápokat láttam!

Rovarok ízelt lábait láttam, szárnyakat: zúzmarapáncélzatban, mely bevonta és felnagyította

mozaikszemüket, pődörnyelvüket, szárnyaikon a pikkelyeket;

holt pillangók havaztak rám és bátyámra a magasból, előbb egyenként, majd százával, végül örvénylő,

eget elsötétítő zuhatagban.

Néhány ilyen filigrán tetem, amikor a mellemhez csapódott, bátyám kesztyűjéhez,

mintha szilánkokra tört volna, és csörömpölést véltem hallani.

Csörömpölés?

Nem, csend volt.

Halálos, néma csend.

Az égből, melynek zenitje

már a világűr sötétjét kezdte felölteni,

jéggé dermedt lepkék hullottak, apollólepkék, amilyeneket már hetekkel korábban láttunk Kham völgyeiben, óriásrajaikat

egy lerombolt kolostor imazászló-girlandjai fölött, egy gleccsertó fölött,

egy rhododendron-erdő fölött.

Fáradt voltam, kimondhatatlanul.

Ott akartam maradni, fekve.

Fekve maradni, aludni.

Aludni.

Kelj fel!

Bátyám fölemelt, fölrángatott, velem együtt visszarogyott a hóba.

És én a karjában kuporogtam, 6840 méterrel a tengerszint fölött, és a sötét pelyhek örvényén át rábámultam a Phur-Ri jégzászlóira, a repülő hegy vakító csúcsára, ahol jégcsákányom nyelével nevünket nemrég

a hóba írtam.

Éltem.

Azt hiszed, aludtál,

hallom Nyema hangját, és látom, amint Tashit, e szurtos, síró csecsemőt ringatja karján,

azt hiszed, aludtál, és álmodtad az egészet,

pedig halott voltál: távol az életedtől.

Halott voltál és visszatértél, mert visszahúzott egy kéz, visszahívott egy hang.

Nyema gyakran nevetett, ha beszélt.

Azt hiszem, az ő derűje tudatosította bennem, hogy aznap reggel a Phur-Ri gúla alakú csúcsa alatt

bátyámnak nem a szavai vezéreltek az életbe vissza, hanem a nevetése.

Karjában tartott,

és nevetett, nevetve kiáltotta, havazik!

Pillangó havazik! Kelj fel!

Úgy rémlett, mintha csupán ettől a nevetéstől tudott volna az összes többi szó és zörej kiszabadulni a halálos néma csendből:

a hegymászó-vas csikordulása a tükörjéggel bevont sziklán, a vér zúgása a fejemben, lélegzetvételünk,

mely ebben a magasságban a ritka levegőn állatok zihálásához volt hasonló.

Bátyám talán azt olvasta ki a szememből, hogy szakadatlan beszéde volt leginkább, mely rabul ejtette figyelmemet,

és mondatról mondatra visszahúzott életünkbe.

Oly szívrehatóan és erélyesen beszélt, mintha szava az utolsó esély lett volna, hogy utolérjen,

és örökre el kellene tűnnöm, ha elhallgatna.

Fokozatosan csökkenő messzeségből hallottam a hangját: emlékszel?…

eszedbe jut még?…

emlékezned kell, emlékezz!

Mihelyt lehunytam szememet, kiáltotta a nevemet újra meg újra, és a teherhordók nevét

Nyema nemzetségéből, és a hágók nevét, melyeken átkeltünk hetekig tartó utunkon a Phur-Ri jégfalaihoz,

neveket, neveket: hallasz engem?, emlékszel?, kelj fel!

Ezen az utazáson láttunk pillangórajokat,

csupa százméternyi, táncoló szalagot.

Ott libegtek a hóval befújt, legmagasabb hágók fölött is,

végig az olvadékvíz patakjaival átmosott völgyeken, talán egy tápláléklánc nyomában,

mely virágzó lápokat kötött össze gleccserekkel, de talán csak egy emlék

zsákutcává lett menetiránya volt ez, egy emléké, mely visszanyúlt az ősidőbe, midőn az indulás helye

és az úticél

közt még nem jeges csúcsok meredeztek, hanem szelíd, termékeny dombvidék terült el.

Hallasz engem?!

Kelj fel!

Egyszer már, aznap délután,

midőn szemünk előtt a Phur-Ri csúcsa először bukkant fel nagy messzeségben, felhőktől nem takarva,

egyszer már láttuk,

amint egy ilyen pillangórajt utolértek az évszak turbulenciái, és a meleg légoszlopok felsodorták a láthatatlanságba, hidegbe, halálba,

és aztán a raj, a kimerült termiktől

végre megszabadulván, fagyottan, zúzmarásan a gleccserre leszállingózott.

Emlékezz.

Nyema… Nyema volt, aki elmondta, hogy bátyám a végső menedékhely szélárnyékában engem a halálból az életbe alighanem visszamesélt, amikor nevek litániája révén fölidézte közös emlékezetünket, oly elpusztíthatatlanul,

hogy a múltat jelenné alakíthatta, és engem még abból a messzeségből is, melybe már belevesztem,

visszahívhatott.

Emlékszem, hogy megpróbáltam pillantásommal követni

a mélységbe szállingózó pillangókat, és hogy ettől rohamszerű szédülés

tört rám, és hogy az első mondat, melyet bátyám karjaiban üggyel-bajjal kiejtettem a számon, egy kérdés volt: Ezek halottak?

És emlékszem, hogy bátyám

elragadtatva attól, hogy eszméletre tértem, vagy attól, amint a jégpáncélos tetemek

szállingóznak, nem bírta abbahagyni a nevetést, és leheletének felhőjéből,

mely eltakarta arcát, így kiáltott:

Igen, de repülnek! Még mindig repülnek!

Bátyám halott.

Immár több, mint egy éve jégbe temetve fekszik

a Phur-Ri déli falának lábánál, ahová annak idején három napon és két éjszakán át

ereszkedtünk, hóvakságtól és hallucinációktól új meg új tévutakra vezetve,

ama lavina mennydörgő felhője felé, melyben ő eltűnt.

Azt hiszem, Nyema volt az első emberi lény, aki hetekkel később a szörnyűséget kimondta:

bekente vérző ujjbegyeimet

és kezemen a kövek ütötte, lassan hegedő sebet egy sűrű, nyúlós főzettel,

és azt mondta: Bátyád halott.

Halott.

Ő tartott a jéggé fagyott pillangók förgetegével szemközt a karjaiban.

Ő melengetett,

ő mesélt az életbe vissza, és ő ereszkedett előttem

örökkévalóságnak rémlő, gyötrelmes ideig a Phur-Ri lavinák szaggatta déli falán abba a mélységbe, melyen előttünk senki emberfia nem haladt át.

Már nem tudom, hány órán át ástam, őt keresve, a lavinakúp törmelékét.

Már nem volt köröm az ujjaimon,

amikor egy Nyema nemzetségebeli pásztor, elbitangolt jakokat keresve,

egy elhagyatott szállás közelében rám talált.

Kezem feketére fagyott, lábujjaim feketére fagytak, de életben maradtam.

Emlékszem a csontba fúródó fájdalomra, miközben a pásztor egy ágakból, bőrökből és szíjakból összetákolt szánra tett,

kihúzott és -vonszolt a havasi sziklavölgyből, és ezalatt időnként egy-egy lihegő,

monoton dalba kezdett.

Szerettem volna felülni,

az énekeshez nyúlni, őt megérinteni, hogy megbizonyosodjam róla, ő testből van, ő valóságosan létezik, nem pedig egy újabb káprázat azok közül, melyek a mélységbe vivő úton mellém szegődtek, és átváltoztak

hóvá, kővé, felhővé,

valahányszor válaszoltam kérdéseikre, vagy belefogództam volna kinyújtott karjaikba.

Szerettem volna átölelni a dalnokot, de csak nyögő terhe maradtam az ő szánjának, mozgásra képtelen;

immár annyi erőm sem volt, hogy egy pirított árpából teával és

jakvajjal gyúrt gombócot a számhoz emeljek.

A dalnok kellett, hogy etessen.

Ma már,

miközben Horse Island-en bátyám napsütéstől elöntött házán végigmegyek,

egyik üres, kongó szobából a másikba, és egy ablakon át, mely a tajték sókristályaitól csaknem teljesen elhomályosult, látom a hullámverést,

a meredek sziklapartot, az utóbbi napok viharaitól

felkavart Atlanti-óceánt, ma már tudom, hogy a nevetés talán visszahozhat az életbe, de nem tud megtartani benne.

Ami Nyemát és a nemzetségét és engem és nyilván a legtöbb embert életben tartja,

az alighanem azzal a néha vigasztaló, néha fenyegető rejtéllyel kapcsolatos, hogy bárhol vagyunk is, nem mi vagyunk az egyedüliek:

Mindig van ott még valaki,

aki legalábbis tud rólunk, aki nem ereszt, vagy akit mi nem ereszthetünk el, valaki, aki emlékeinken,

félelmeinken és reményeinken átvonul, a karjaiban tart, melenget,

szánkba teszi az ételt, vagy lihegve, énekelve

egy ágakból és bőrökből tákolt szánra tesz, és kivonszol a kősivatagból.

A pásztornak néha minden erejére szüksége volt, hogy átvigyen egy olvadékpatakon,,

egy sziklatorlaszon vagy egy törmelékborította gleccseren.

Ha közben egy-egy kő hozzácsapódott, vagy csupán víz ért

feketére fagyott, körömtelen kezemhez vagy a lábamhoz, üvöltöttem a fájdalomtól.

De ő nem hagyta magát megtéveszteni, és minden jajkiáltásomat

új motívum gyanánt belefoglalta énekébe, és addig ismételgette, míg be nem illeszkedett énekeinek monoton dallamai közé,

és így beleénekelt az ájulásba, álomba énekelt.

Akkor tértem magamhoz, amikor egy fekete sátor előtt megpróbált leemelni a szánról,

miközben újra meg újra bátyám arcvonásait öltötte magára.

Lerombolhatatlan építményként fúródott a sátor az ég korongjába, melyet

pelyhes felhők borítottak, és emberi arcok foglaltak keretbe:

megmentőim nevető, kíváncsi, gyanakvó és elborzadó arca.

Odahajoltak nyomorúságom fölé, a naptól és fagytól megperzselt idegen fölé hajoltak, aki ott feküdt

lábuknál vérző kézzel, és aki a pásztor elmondása szerint a repülő hegyről zuhant le, az égből

a hóba.

MÁRTON LÁSZLÓ fordítása