252 Szemle
Összefoglalva azt mondhatom, hogy mintaszerő tudományos könyv Kemény Gáboré, s emel- lett élvezetes, ami egyáltalán nem válik egy tudományos mő hátrányárára a mai világban. S hogy megnyugtassam a szerzıt: egyáltalán nem falra hányt borsó – ahogy az utószóban ironizál –, ha csak egyetlen emberre hat, már megérte. Miért, talán a tanárnak több optimizmusra van oka?
A. Jászó Anna
Zimányi Árpád: Nyelvhasználat, nyelvváltozás. Pandora Könyvek. 4. kötet. Líceum Ki- adó, Eger, 2006. 210 lap
Zimányi Árpádot nemcsak a szőkebb szakma ismeri, hanem az anyanyelv ügye iránt érdek- lıdık szélesebb köre is, akik hallgatói a Magyar Rádió anyanyelvi mősorainak, olvasói az Édes Anyanyelvünknek és a napilapok – sajnos egyre ritkább – anyanyelvi rovatainak. Azok a hosszabb- rövidebb írások, amelyek a felsorolt fórumokon jelennek meg, alapos tárgyi anyagukkal, tárgyilagos elemzéseikkel az értékkeresı, értékırzı pozitív nyelvmővelés példái. A szerzı személyiségétıl és szak- mai meggyızıdésétıl távol áll a nyelvi megnyilatkozások megbélyegzése, a stigmatizálás.
A győjteményes kötet, amelyet itt ismertetünk, nem az ismeretterjesztı írásaiból közöl válo- gatást, hanem az utóbbi években megjelent nagyobb igényő és nagyobb terjedelmő tanulmányaiból.
A választott cím jelzi a szerzı szemléletmódját: a nyelvhasználat megítélésében nem a merev meg- ırzı álláspontot képviseli; a nyelvi változás tényét nemcsak a múltra ismeri el, hanem tudja, s nem- csak tudja, hanem a gyakorlatban el is fogadja, hogy ami él, változik; a nyelvek alakulásában folyton jelentkeznek tendenciák, s ezt az egyes jelenségek megítélésében szem elıtt kell tartani.
A kötet húsz tanulmányt tartalmaz, közülük tizenhárom 2002 és 2007 között íródott, három pedig 1990 és 2000 között. Az írások a Magyar Nyelvırben, a Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai címő sorozatban, az Eszterházy Károly Fıiskola tudományos közleményeinek köteteiben és egyéb tanulmánykötetekben jelentek meg elsı alkalommal. Tematikus csoportokba rendezve: Nyelv- használat és nyelvi norma (11 írás) – Módszertan (3 írás) – Helyesírás (2 írás) – Sajtónyelv, médianyelv (4 írás). A témakörök jelzik a szerzı szakmai tevékenységének fı irányait és jelenlegi arányait.
A nyelvhasználat és nyelvi norma címő „fejezet” elsı tanulmánya: Az idegenszerőségek hatása nyelvi rendszerünkre. Ma a nyelvekben az idegen hatások – külföldi kutatók megállapítása szerint is – megnövekedtek: a nyelvben is érvényesül a globalizáció. A hatásrendszer összetevıinek tuda- tosítása hasznos mind az idegen nyelvek oktatásában, mind a kutatásban, a nyelvleírásban. A szerzı szemlélete objektív és tudományos: óv attól, hogy túlzó általánosítással a valóságosnál nagyobbnak tüntessük fel az idegen (fıleg angol) hatást, s igazolja saját munkájával, hogy a szubjektív megkö- zelítés buktatói megalapozott vizsgálatokkal kiküszöbölhetık. A példatár, amelyet bemutat és elemez, friss fejleményekbıl áll össze, s nemcsak a szókészletben jelentkezı idegen elemeket tartalmazza, hanem minden nyelvi szinten és a nyelvhasználat több területén megjelenı anyagot is rendszerezi.
A kiejtésben jellemzı az eredetit jobban megközelítı ejtésmód; a beszéddallamban és a hangsúly- ban a mősorvezetıi „diszkóstílus”; a helyesírásban a visszaidegenítés (Sylvia, manager vagy éppen az indokolatlan nagybetősítés). Az idegen szavak megjelenésének változatait finoman differenciálja a tanulmány: latin szavak megújulása (logisztika), jelentésbıvülése (adminisztráció ’kormányzat’), az eredetileg latin szavak angolos ejtése (imidzs), a szófölösleg (hagyományos tradíció); a toldalék elmaradása mint alaktani jelenség (Sajóbábony Televízió); a tranzitívvá válás. Angol hatás lehet a vo- natkozó mellékmondatok sokasága, a hátravetett jelzık (Club Aliga). A tükörfordítások sokszor kifogástalanok, sıt szellemesek (hódeszka, testbeszéd), félreérthetı viszont, ha az új jelentés eltér a szokásos magyar használattól (humanitárius katasztrófa) stb. A dolgozat kitér a szőkebb értelemben vett nyelvi anyagon túl szokások, viselkedési formák – Valentin-nap, Halloween – témájára is.
Szemle 253
A tanulmány a legkevésbé sem késztet „harcra” az idegenszerőségek „ellen”; a cél az, hogy a beszélınek legyen választási lehetısége az idegen és a magyar megfelelı között. Az „új magyar nyelvújítás” összetett nyelvstratégiai feladat, hosszú távú tervezést igényel.
A kötet másik kiemelkedı tanulmánya A befejezett melléknévi igenév állítmányi szerepének szemantikája és pragmatikája. A témakifejtés tudománymódszertanilag megalapozott, teljes rend- szerességgel kíséri végig a nyelvi változás folyamatát, feltárva a szemantikai és pragmatikai ténye- zıket, amelyek elıidézték a szintaktikai változást.
A korábbi magyar szakirodalomnak a kérdésrıl vallott nézeteit összefoglalva érdekes tudo- mánytörténeti képet kapunk, a továbbiakban a szerzı a szóban forgó grammatikai szerkezet részletes tipológiáját alkotja meg: alkalmi funkciórögzülést (a csalás ténye bizonyított), szintaktikai jelentés- módosulást, funkcióátsugárzást különböztet meg. Szaknyelvi szövegek vizsgálatával kiderül az állít- mányi szerepben álló befejezett melléknévi igenév használatának szükségessége; halmozott állítmá- nyokból álló szintagmasorban valódi melléknevekkel mellérendelı viszonyban szerepel: hegyesek, hosszúra nyúltak, tompák, szélesek. Fontos kritérium a bıvíthetıség, az igei vonzat megmaradása (foltokkal tarkított).
A konklúzió szerint változik e szerkezetre nézve is a beszélık normatudata, s ma már nem okvetlenül tükörfordítás következménye a befejezett melléknévi igenévi állítmány, sıt kis mértékő jelentéskülönbség fedezhetı fel az állítmány egyéb kifejezési lehetıségeivel szemben, s ez elıse- gítheti a szófajváltás kiteljesedését.
Érdekes, Rácz Endre 1974-es tanulmánya óta részletesen nem vizsgált kérdést taglal az Idı- viszonyítás melléknévi igenévvel címő tanulmány. Ez is régen vitatott és ma is élı jelenségbıl indul ki: a jelzıi szerepő melléknévi igenév folyamatos vagy befejezett alakja használandó-e az elıttem szóló/szólott képviselıtársam típusú szintagmacsoportokban. Szarvas Gábor óta sokáig hibáztatták a nyelvmővelık a befejezett alakot. Károly Sándor 1956-ban közzé tett értekezése meghatározó szempontrendszert dolgozott ki az igenév idıviszonyainak vizsgálatára, az igei alapszó akcióminı- ségét, az igenemet, a tranzitivitást tekintve fı szempontnak. Mivel a folyamatos melléknévi igené- ven nem jelöli külön morféma az idıviszonyítást, a szituáció dönti el – a Magyar grammatikának Lengyel Klára által írt fejezete szerint –, hogy a beszédidıhöz vagy az eseményidıhöz kell-e igazod- nunk. Mai nyelvünkben érzékelhetı változások lépnek fel. Zimányi Árpád nyelvhasználati felmérése, amelyben 13 sajtónyelvi példát minısíttetett nappali és levelezı tagozatos fıiskolai hallgatókkal, megmutatja, hogy a nyelvhasználat és az egyének által kinyilvánított vélemények nem egységesek:
az idısebb (nem húsz év körüli) korosztály megoldásaiban felényi a befejezett alak használata, mint a fiatal hallgatókéban. – A dolgozat differenciáltan mutatja be az aspektualitást, az idıviszonyítást.
A Tranzitivitás és vonzatszerkezet címő tanulmány a tárgyi és határozói vonzatok közötti össze- függéssel, átjárhatósággal: a vonzatváltás jelenségével foglalkozik. A szakirodalom eddigi eredmé- nyeinek összefoglalása után napjaink jellegzetes változásait elemzi a szerzı; ilyenek a kommunikál tárgyassá válása, az igekötı nélküli alakok igekötıssé s ezáltal tárgyassá válása (leelnökli az ülést) – egyébként ez is szerkezetvegyülés lehet: levezeti az ülést x elnököl az ülésen. A sajtónyelvben az elmaradó vonzatok jelenségét (az elnök aláír, a polgármester cáfol) mutatja be. A vonzatvesztés szaknyelvi jelenség is: a 26 hetes koraszülött túlél (’életben marad’). A változások, szerkezetve- gyülések részletes bemutatása után a tanulság: természetes nyelvi változásról van szó.
Fontos – és nyelvi változásokat elıidézı – jelenség a hiperkorrekció; ennek tipológiáját alkotja meg Zimányi Árpád következı tanulmányában, felvázolja az okokat, a bizonytalanságot a válto- zatok megítélésében, a stigmatizációtól való félelmet. A jelenség minden nyelvi szinten elıfordul.
A nyelvmővelık az iskolai figyelmeztetéseknek tulajdonítják elterjedését, a tanulmányból azonban megtudjuk, hogy a nyelvemlékes kortól ismerünk hiperkorrekciós jelenségeket.
A fımondat egészére vonatkozó ami kötıszós típussal foglalkozik A mellérendelı értékő alá- rendelések kötıszóhasználatáról címő írás. Az ilyen mondatokban utalószó nincs, és nem is egé- szíthetı ki azzal. Ez a mondatszerkezet sokszor fordításból ered, az angol hatás erısíti elterjedését.
254 Szemle
Itt is fellép a hiperkorrekció jelensége: amely kötıszóval való kapcsolás ami helyett. Ez az amely magasabb presztízsének tulajdonítható. A szerzı szerint a fordító- és tolmácsképzésben érdemes felhívni a hallgatóság figyelmét a jelenségre.
Érdekes változás mai nyelvhasználatunkban, hogy angol hatásra latinizmusok jelennek meg.
A szóhasználat – amelynek típusait az errıl szóló tanulmány részletesen elemzi – nem a latin mő- veltség újraéledését, hanem „rejtett anglicizmusokat” jelent a szerzı szerint. Okai: társadalmi, gaz- dasági, kulturális folyamatok, viselkedési, kommunikációs divatok, minták, panelek.
Idıszerő az újabb, ritkább szóalkotásmódok közül a kontamináció, a rövidülés-csonkulás, a népetimológia újabb jelenségeinek bemutatása. Ehhez tematikailag részben kapcsolódik az SMS- szövegeknek mint „új mőfajnak” elemzése, bár ez nem korlátozódik szóalkotásra-szóhasználatra, hanem mondat-, sıt szövegtani szempontokra is kiterjed. Az idegenszerőségek itt megjelenı válto- zatainak elemzésében nem kizárólag a szóhasználat érdekli a szerzıt, „mélyebb rétegekig” hatol, több nyelvi rétegbe is. Felhívja a figyelmet a szubjektív megközelítés buktatóira.
A kötet módszertani tárgyú írásai az eddig ismertetett tanulmányokhoz hasonlóan elméletileg megalapozottak, és gyakorlatilag kitőnıen hasznosíthatók. A Nyelvi tervezés, nyelvi norma az anya- nyelvi nevelésben címőben elırebocsátja a szerzı, hogy azért kell a kérdéskörrel foglalkozni, mert az alkalmazott nyelvészet elméletének és gyakorlatának meg kell mutatkoznia az iskolai munkában is. A nyelvi tervezés, nyelvpolitika, nyelvstratégia összetettebb tevékenység a hagyományos nyelv- mővelésnél, s ez szemléleti, módszerbeli megújulást kíván az iskolától. Az oktatási dokumentumok az iskolai oktatás minden szintjén elıírják a nyelvi norma, a nyelvmővelés tanítását (ilyenek a keret- tantervek, a kétszintő érettségi dokumentumai, a bölcsészképesítési követelmények). A tananyag bıvülı, mégis mozaikszerő. Kívánatos volna idıszerő, friss, életszerő példákat hozni, ehhez a tanár intenzívebb önképzése szükséges. Ismerjék meg a diákok a nyelvi normát, a sztenderdet, a nyelv- változatokat és nyelvi rétegeket, a különféle kommunikációs helyzetekben fellépı igényszinteket az elvont nyelvi anyag életre keltése, gyakorlati hasznosítás útján. Érdekes eredményt hozó felmérést is tartalmaz a dolgozat: az egri fıiskola kommunikáció szakos hallgatói válaszoltak arra a kérdésre, hogy megszégyenítették-e ıket iskolai tanulmányaik során valamilyen nyelvhasználati sajátosságuk kifogásolásával, illetve kerültek-e nyelvhasználatuk miatt hátrányos helyzetbe. A fiatalok szerint a magyartanárok nem, más szakosok viszont türelmetlenek nyelvi kérdésekben, jóllehet kifogásaik sokszor megalapozatlanok.
Érdemes idézni a tanulmány következı megállapításait: „A nyelvi normához való igazodás teljes egészében beilleszkedik a nevelési folyamat egészébe. Az utóbbi lényege éppen az, hogy az egyén szocializációját segítse, azaz megmutassa a társadalmi normák követését viselkedésben, kom- munikációban és szőkebben tekintve: nyelvileg. Minták és eszmények nélkül nevelni, tanítani – gon- doljunk csak az irodalomra – igencsak kétséges. A nyelvi mőveltség az általános mőveltség része és a szakmai mőveltség alapfeltétele. Társadalmi beilleszkedésünk, elfogadásunk és elfogadottságunk igen nagy mértékben függ nyelvi, kommunikációs kultúránktól” (105).
A nyelvtörténeti elemeknek az anyanyelvi nevelésben való fontosságát több tény indokolja.
A rendszerváltást követı években több áltudományos, álhazafias kiadvány jelent meg a nyelvro- konság kérdésérıl; ez megzavarja a tájékozatlan ifjúságot. A változó nyelv, a dinamikus szinkrónia tudatosításán túl a nyelvtörténeti tények egyes elemeinek ismerete (a múlt idı kifejezésének korábbi rendszere, az ikes igék problematikája stb.) segíti mai nyelvünk grammatikájának megértését, sıt az irodalmi mővek elemzését is.
Sok szempontú kérdésrendszer és alapos értékelés a helyesírás-tanításnak gondjairól szóló tanulmány. A rendszerszemlélető helyesírás-tanítás hiányosságai, téves nézetek („A helyesírás foly- ton változik”), az álszabályok, babonák; az iskolán kívül pedig az állandóan látott hibás feliratok, az indokolatlan nagybetősírás stb. károsan hatnak.
A kötet utolsó tematikai csoportja sajtónyelvi anyagok korszerő, tudományos vizsgálatát tar- talmazza. Napilapok szövegeinek mondatszerkezeti sajátságait elemzi Deme László ismert mutatóinak
Szemle 255
alkalmazásával. Statisztikai módszerrel jellemzi bulvárlapok cikkeinek címadását és szóhasználatát;
megállapítja, hogy a cikkek szövegében kevesebb a szleng, a túlzás, a szenzációhajhászás, mint a címlapok figyelemfelhívó címeiben.
A nyelvhasználat és nyelvi rendszer címő fejezetben közölte Zimányi Árpád 1990-ben készült kandidátusi disszertációjának anyagából összeállított rövid, adatokat összefoglaló írását: Nyelvmő- velésünk a számok tükrében. Ebbıl kiviláglik, hogy az 1970 és 1985 között a sajtóban közölt nyelv- mővelı cikkeknek csak mintegy felét teszik ki a nyelvhasználati, szőkebb értelemben vett nyelvmő- velı témájú cikkek; az írások másik fele olyan nyelvi ismeretterjesztés, amely távol áll attól, hogy beleavatkozzék nyelvünk életébe: szól nyelvünk helyzetérıl a világban, az idegennyelv-oktatásról, a magyarról mint idegen nyelvrıl, arról, hogy lesz-e egységes világnyelv stb. A szerzık kiváló, el- ismert szakemberek; ez hitelesíti az írásokat, biztosítéka minıségüknek.
Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy Zimányi Árpád ismertetett kötete gazdag, hiteles, és újdonságaival – friss nyelvi anyagával – is érdeklıdést kelt, tanulmányai szakirodalmi-tudomány- történeti és tudománymódszertani megalapozottságúak. Emellett vagy éppen ezért rugalmas szemlélet jellemzi az írásokat. A témák megválasztása idıszerő, a szerzı problémaérzékenységérıl tanúskodik.
A kötet valós új eredményekkel gazdagítja a mai magyar nyelvi változásokról, azok tendenciáiról való tudásunkat, megjelenése tehát mindenképpen nagy nyereség.
V. Raisz Rózsa
Krékits József: Felszólító performatív beszédaktusok.
A „beavatkozás” igéi
Akadémiai Kiadó, Budapest, 2006. 225 lap∗ 1. A könyv általános jellemzése: tartalom és szerkezet
Krékits József monográfiájában a performatív beszédaktusokkal kapcsolatos több évtizedes kutatómunkája legújabb eredményeit tárja az olvasóközönség elé a tıle megszokott igényességgel, alapossággal és részletességgel. A könyv elsıdleges tárgya a felszólító performatív beszédaktusok vizsgálata a magyarban, amelyhez kapcsolódóan a szerzı a szemantika, a pragmatika, a szintaxis, a nyelvfilozófia, a logika számos fontos kurrens témájába is betekintést nyújt. Kellı mélységgel, ugyanakkor megfelelı önmérséklettel tárgyal minden olyan kérdést, amely a fı kutatási téma kibon- tásának megértéséhez szükséges, és nemcsak szőkszavúan a releváns irodalomhoz utalja az olvasót, mint ahogy az gyakran − bár érthetı módon − elıfordul a terjedelmi korlátokkal számolni kény- szerülı tudományos dolgozatokban. A szerzı vizsgálata során komplex megközelítést alkalmaz, a felszólító performatív aktusokat nemcsak a nyelvfilozófiai eredető beszédaktus-elmélet eszköztá- rával jellemzi, hanem a nyelvészeti pragmatika, a szemantika, a fonológia, a morfológia és a szin- taxis szempontjából is. A felszólító performatív aktusok explicit közvetlen és közvetett, illetve imp- licit megvalósulásai formai gazdagságának bemutatása nemzetközi szempontból is úttörı, nagy jelentıségő vállalkozás. A felszólító performatív beszédaktusok elemzésénél és tipologizálásánál a szerzı komplex megközelítésének megfelelıen legfıképpen a beszédaktus-elméletre, a szemantikai aspektusok és a pragmatikai aspektusok megkülönböztetésére, a performatív igék szemantikájára, a prototípuselméletre, a magyar mondatszerkezet sajátosságaira és a szóban forgó megnyilatkozások kontextuális tulajdonságaira támaszkodik. A klasszikus austini és searle-i beszédaktus-elmélet hibáit több ponton is kiküszöböli Krékits József azáltal, hogy a felszólító performatív megnyilatkozásokat
∗ Jelen recenzió az MTA−DE−PTE−SZTE Elméleti Nyelvészeti Kutatócsoport támogatásával készült.
