• Nem Talált Eredményt

TISZATÁJ 51964

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "TISZATÁJ 51964"

Copied!
148
0
0

Teljes szövegt

(1)

51964

/

TISZATÁJ

A M A G Y A R Í R Ó K S Z Ö V E T S É G E S Z E G E D I C S O P O R T J Á N A K F O L Y Ó I R A T A X . É V F O L Y A M # 1956. O K T Ó B E R

(2)

TISZATÁJ irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat

Megjelenik kéthavonként

Szerkesztőbizottság: Lőkös Zoltán, Nacsády Józ«ef, Németh Ferenc, Pctrovficz István (felelőn szerkesztő) és l'éter László.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szeged, Horváth Mihály utca 3. Postafiók: 46 T.: 33-52 A szerkesztőség lehetőleg gépelt írásokat kér. Kéziratokat kívánságra visszaküldünk.

Előfizetési díj egy évre 24 forint. Országos Takarékpénztári csekkszámla: 603 533 Kiadja a Tiszatáji Magvető Könyv- és Lapkiadd.

Tartalom:

Vajtal István: L í r a i k ö l t é s z e t ü n k n é h á n y i d ő s z e r ű k é r d é s e 299

Ladányi Mihály: S z e l í d h a r a g v á s t ( v e r s ) 307 Er t s e y Péter: S z í v e m á r k á t — M á t r a i r o m á n c ( v e r s e k ) 30b

Zomborl Imre: M o z a r t o p e r a ( v e r s ) 30»

Cseres Tibor: J u s t h Z s i g m o n d s z e r e l m e ( e l b e s z é l é s ) 310

Slmai Mihály: Z á r ó r a u t á n (vers) 320 Farkas László: T a l á l k o z á s — K é t v e r s a s z o b á b a n ( v e r s e k ) 32'.

Dá l n o k ! András:. E s t e l e s z (vers) 32'' Holló Ernő: H a l o t t n é z ő k (vers) . . i 322

Dér Endre: B e s e ( r e g é n y r é s z l e t ) 323 Fejér Dénes U j l é g k ö r b e n 326 Reményi Béla: E g y f ü r d ő z ő l á n y h o z — K é s ő s z ü r e t ( v e r s e k ) 329

András Sándor: E g y s z e r ű l e v é l (vers) 330 Zomborl Imre• A h e g y k é t a r c a ( v e r s ) 330

Péter László I r o d a l m i a n e k d o t á k 331 Németh Ferenc- T ü k ö r — C i g a r e t t a f ü s t — B e l g r á d i é j s z a k a ( v e r s e k ) 340

Simon Emil: J á r a z ó r a (vers) 341 Márky Imre: S z e p t e m b e r (vers) 342

Bárdos Pál: K ő m ű v e s e k ( e l b e s z é l é s ) 343 Petrovácz István: S z e p t e m b e r , 1955. — K e s e r ű s z o n e t t ( v e r s e k ) 352

Balázs Margit: S z ü r e t ( v e r s ) 353 Nagyfalusi Tibor: F o h á s z ( v e r s ) 354

Csurka Péter: J á n o s ö c s é m ( e l b e s z é l é s ) 35j Csépé Imre: B á c s k a i t a v a s z — P a l i c s ( v e r s e k ) 360

A. Maltz: A l k o n y a d z s u n g e l b e n ( e l b e s z é l é s ) — Z á n t h ó R ó b e r t f o r d 361

Bécs Ernő: S z ó z a t a v á r o s k a p u j a e l ő t t (vers) 366

Szabolcsi Gábor- I g a z s á g o t ! ( v e r s ) 367 Rninai András: A t o m k o r s z a k i c s e n d ( v e r s ) 368

Somfát László: L á z a d ó v é r ( r e g é n y r é s z l e t ) 369 Gurszky István: A f o l y a m h o v a v i s z ( v e r ) «. 377

Vlncze András: H i n n i k e l l ( e l b e s z é l é s ) 379 B a l á z s M a r g i t : E r d e i ő s z ( v e r s ) 381

Bónus István: A k ú t s z é l é n ( v e r s ) 382 Pál József: D a r a z s a k ( v e r s i 384 Magyar V. László: T ü c s ö k d a l ( v e r s ) 385 H A G Y O M Á N Y A I N K

Nagy D e z s ő : Ü n n e p i m u n k á s s z o k á s o k 3RF Vág Sándor: K é t e m l é k J u h á s z G y u l á r ó l 390 I R O D A L M I M Ű Z E U M

Tauszlq Mária: M ó r a F e r e n c m i s k o l c i k a p c s o l a t a i h o z 40?

Elek László: R a d n ó t i M i k l ó s l e v e l e K n e r I m r é h e z 410 S Z E M L E

Herényi György: A d a l é k o k a H o r t h y - f a s l z m u s k u l t u r á l i s p o l i t i k á j á h o z S z e g e -

d e n (II.) 413 K. Nagy látván: D é l s z l á v m ű v e k m a g y a r u l 418

Szekeres László: J a n k o v i c h F e r e n c : C s e p p a t e n g e r b e n 472

Valtai István: E n c z l E n d r e : G y ó g y u l á s 427 Sarkady Sándor: D a n y l G y u l a : N y á r e l é 428

Glda't Ká'mán: G a á l E n d r e : A s z e g e d i m u n k á s s á g h a r c a a T a n á c s k ö z t á r s a s á g é r t 430

Sipka S á n d o r : K i s s L a i o s : V á s á r h e l y i h í r e s v á s á r o k 434 M a d á c s y László: T ö m ö r k é n y I s t v á n : A t e n g e r i v á r o s 436

K Naqy István: B o d n á r É v a : T o r n y a i J á n o s 437 Péter László: Sz. S z i g e t h y V i l m o s 439.

I R O C S O P O R T U N K É L E T É B Ő L <

H í r e i n k 440 A 'címlapon: J u h á s z G y u l a S z e g e d e n f e l á l l í t a n d ó s z o b r a , S e g e s d i G y ö r g y a l k o t á s a .

( Z i l a h y G y ö r g y f e l v é t e l e . )

(3)

VAJTAI ISTVÁN

Lírai költészetünk néhány időszerű kérdése*

(A lektori tapasztalatok tükrében)

Lírai költészetünk néhány időszerű kérdéséről szóló alábbi féjtegetéseim- tiek az a célja, hogy újra felvegyem — és tovább is szőjjem — A k ö l t é s z e t v a r á z s a c. tanulmányomban elejtett fónalat.** Az ott felvetett alapvető kér- dést — az objektív valóság és a művészi (költői) szubjektivitás összefüggésének

•a kérdését -— annyira sarkalatos problémának érzem, hogy említett tanulmá- nyomban megkezdett bogozgatását tovább akarom folytatni.. Nem annyira .az

önigazolás vágya vezet, mint. inkább a probléma továbbra is csábító időszerű- sége izgat. A k ö l t é s z e t v a r á z s á b ó l — részben terminológiai pontatlan- ságok, részben tényleges hibák miatt — azt lehetett kiérezni, hogy a tükrözendő valóság kárára és a tükröző művészi szubjektivitás javára akartam a kérdést eldönteni. Ezért vetették fel á bírálók ismételten is a szubjektív idealizmus vádját. Ezt a vádat akkor is súlyosnak éreztem, és ma sem tudok belenyugodni, mert fejtegetéseim alapgondolata éppen az volt, hogy még a legnagyobb költő sem tud a semmiből — absztrakt önmagából — teremteni, és »az alap, a való- ság objektív ereje, szóval a kor ösztönző, sugalló ereje olyan mértékben je- lentkezik, hogy a legszubjektívebb reagálásokat is mederben tudja tartani.« A tanulmányban talán túlsokszor emlegetett. költői »izgalmakon« a művészi alko- tás lélektani velejáróit értettem, egy megtermékenyülési folyamat végső sza- kaszának, a szülésnek kínjait. A legnagyobb művészi lángésznek, a legterem- tőbb emberi agynak sem lehet véleménye — tükörképe — a dolgokról, életünk valóságáról, ezektől a valóságos dolgoktól függetlenül. Sőt, a művészi forma- adás kérdésére gondolva, azt is természetesnek kell találnunk, hogy végső fo- kon a művészi hogyant, a megjelenítés hogyanját is a dolgok valósága szabja meg. Akkori fejtegetéseim történeti részében, nagyon vázlatosan, de éppen azt akartam szemléltetni; hogy legnagyobb lírikusaink költészetének varázslata a tartalmi és formai jegyek csodálatos összhangjából adódik. A képi, nyelvi ki- fejezés erejében a tartalmasság ad hoc maximuma rejlik, vagyis a nyelvében (formájában) igazán »varázslatos« vers csak az eszmei mondanivalójában maxi- málisan elmélyített vers lehet.

* A szerkesztőség e tanulmányt vitaindítónak szánja.

** Tiszatáj, 1955. évi 1. sz. 37—42. 1.

1 299

(4)

Ez a varázslatosság természetesen nem születhet meg a költő legteljesebb emberi igénybevettsége nélkül és a felszabadulás utáni líránkban — elismerem, megint vázlatosan és részletes indokolás nélkül — éppen ezt a nagy igénybevett- séget, a nagy lánggal lobogó szubjektivitást hiányoltam. Ennek a hiánynak a hánytorgatása természetesen rossz vért szülhetett, viszont a tény maga mégis csak tény maradt. De tárgyilagos mérlegeléssel nem is lehetett a dolgon csodál-

kozni, hiszen a szocialista rendhez való legbelső alkalmazkodás — valóságos átlényegülésként — nem következhetett be meghatározott időpontra. Termé- szetesnek kell találnunk, hogy amennyire régebbi költőink nem tudtak átmenet nélkül leszokni »polgári« alkotás- és látásmódjukról, éppen úgy szocialista köl- tőink is a valóság bűvöletében estek akaratlanul is a személytelen alkalmaz- kodás bűnébe,- a sematizmusba. Két alkotásmódnak, két életértelmezésnek k e l - lett itt — egymás mellett és egymás ellen is — a maga »osztályharcát« megvív- nia és éppen ennek a mélyebb megvilágításával maradtam adós akkori probléma- felvetéseimben. A sematizmus .bizonyos mértékig gyermek-betegség volt, egy fejlődési fázis kezdeti jelensége, nem végleges és egyedülvaló formája a dol-

gokhoz való újfajta művészi hozzáigazodásnak. A polgári művészet a maga életértelmezésének teljes tartalmiságával együtt már elérkezett a formaadás legigényesebb, legartisztikusabb módjaihoz, á szocialista életértelmezésnek vi- szont még meg kellett küzdenie a teljes tartalmasságért és éppen azért formáló igényeit meglehetősen szűkre szabta. A polgári lírában izgalmas »egyéni« b e - szédet kaptunk, a szocialista lírában — állítólag — az objektív valóság előtt k i - csivé, személytelenné törpült költői én sematikus dadogását. Ott én-istenítés„

itt — állítólag — én-föladás!

A problémának mindenesetre a mélyére kell néznünk, hogy megérthessük:

az én-istenítéssel a polgári művészet éppen úgy elherdálta a maga valóság- kincseit, mint ahogy a szocialistának szándékölt én-feladás is valóságcsökken- téshez, valóságleszállításhoz vezethet. A valóság és a valóságot tükröző é n h a r - móniája a kettő teljesértékűségére épülhet csak: a harmónia akkor is f e l b o m - lik, ha a művészi én túl akar nőni a valóságon, de akkor is, ha a művészi én nem tud hózzánőni a teljes tartalmú valósághoz.

Mennyiben akart a polgári én túlnőni a valóságon? Közismert dolog, hogy a polgári-individualista szemléletben a megismerendő valóságról a megismerő énre tolódott át a hangsúly. A polgári társadalom művésze úgy hitte: azzal, hogy alakít és formál, valóságot teremt: valami egyszerit, eddig soha nem vol- tat hív életre. Annak a tévedése ez, aki azt hiszi, hogy mert »erkölcsösen« cse- lekszik, megteremti az erkölcsiség törvényeit is. A kapitalista kor művésze — a kor legbelső társadalmi hajtóerőinek hatására — törvényhordozónak, t ö r v é n y - alkotónak érezte magát, és a teremtés tudatával, belső világának adottságai sze- rint gazdálkodott életével. A maga én-világa legerősebb sugallataként a szabad (törvényteljesítői) cselekvés gyönyörét kergette a legszenyedélyesebben, így akart a maga értelmezése szerinti legmélyebb valóságig eljutni. Mert ő is, min- den szubjektív berzenkedésével, a valóságig, az emberi élet végső értelméig akart eljutni. A »megismerhetetlen« valóságot az önkifejezés formájában, t e h á t szubjektív elfogultsággal, de mégiscsak a v i l á g k i f e j e z é s vágyával és hi- tével akarta tapasztalativá, objektívvé tenni. Kozmikus törvényeket tisztelt 6 is, de persze csak önmagában, szubjektív megismerése határáig.

300

(5)

I

Bármennyi ismeretelméleti ellentmondás van is ebben az anarchikus, szub- jektív valóságkergetésben, annyi bizonyos, hogy művészi szempontból nagyon termékeny konfliktusos állapotot jelentett. A polgárság társadalmi, világnézeti és művészi ellentmondásai pontosan jelzik, hogy a »törvényteremtő« én-állapot nem volt boldog és háboríthatatlan virágzás. Olyan törvényeket, olyan »valósá- got« tisztelt magában, amellyel szükségszerűen szembe került az »önkiteljesítés«

lehetőségein kívül maradtak valóságával. A polgárságnak a maga valóságával szét kellett zúzódnia egy mélyebb társadalmi valóság szikláján, de míg ide el-

jutott, a maga én-állapotát a művészi kifejezésnek legváltozatosabb formáiban, a legtartalmasabban, a legtanulságosabban tudta megmutatni. A polgári én — a polgári művészet legjobbjainak tanúsága szerint — nem adta meg olcsón ma- gát. A végső, nagy Törvény megsejtésével is halálig a maga énségének a tör- vényszerű voltát akarta igazolni: a sziklára, amelyen szétverte magát, a saját vérével írta fel a h e r o i k u s p e s s z i m i z m u s gőgős hitvallását: »Büszke

vagyok arra, hogy a szikla keménységével a magam fejének keménységét szegezr hetem szembe«. „

A probléma feszegetését azzal folytathatjuk, hogy a világot önmagában tisz- telő individualizmus tragikus pesszimizmusa felett a szocialista életérzés a he- roikus optimizmust hirdeti meg. Természetesen nem valamilyen szónoki for- dulat kedvéért, vagy prófétai indulatban, hanem a társadalmi valóság — a v a l ó s á g — helyes felismerése alapján. A polgári én csak az önmaga való- ságához viszonyulhatott — ahhoz, amitől tönkrement — a- szocialista én vi- szont a megszabadító valósághoz méri magát. Az emberi én nagy személyi, erkölcsi értéke továbbra is fennáll: az e m b e r a l k a l m a s a t ö r v é n y t e l - j e s í t é s r e , nemcsak az elfogadás, hanem az alkotás értelmében is, de a tör- vényt, melyhez alkalmazkodik, nem ő szabja meg.

A világ objektivitása megszabadító, eligazító normája az emberi életnek, de ennek a normának a vállalása nem jelentheti a szubjektivitás feladását. A társadalmi valóság igazságainak szociális szándékú, elfogadó, szolgáló vállalása az egyéniségnek nagyobb erejét kivánja meg, mint amilyen az individualista ön-

pusztítás volt. A norma .(a törvény) tudatos vállalása »-erény«, és csak az nem fog v é g z e t e t mondani, aki e r é n y t tud mondani. A polgárság legmutatvá-

nyosabb, leglázasabb én-kifejlesztése is — a dolgok legmélyén — passzivitás volt, az önmaga »-végzetes-« voltából kilépni nem tudók morális értelmű passzi- vitása. Ez a passzivitás azonban az objektív valóság szolgálatában is jelentkez- het és akkor ezerszer laposabb és színtelenebb, mint a polgári végzet-vállalás.

A polgárság joggal mondhatta, hogy a saját világát. — egészen a pusztulásba hullásáig — ő maga teremtette meg. A szocialista társadalom sem születhet meg csak passzív odaállásból. A valósághoz (törvényhez) kötöttség olyan szo- rítót jelent, mely nem tűr tétlenséget. Ilyén értelemben, a cselekvő emberre vo-

natkoztatva, tehát szubjektív értelemben, a t ö r v é n y a k k o r v a n , h a í e 1 j e S/í t j ü k. Ä polgárság törvény teljesítése pusztulást, jelentett, a szocia- lista társadalomé a megmenekülést jelenti, de az emberi énnek még nagyobb —

rendezettebb, koncentráltabb — igénybevettsége árán.

Vajon milyen művészetnek kell kivirágzania a szocialista életforma »norma- teljesítést« sürgető szorítójában? A polgári anarchiában, ebben az elvileg meg- oldhatatlan konfliktusé életformában, a széthullással szinte növekvő arányban, a művészi (kifejező) nyugtalanság a legszélsőségesebb formákban • jelentkezett,

l* f . 301

éd

(6)

viszont az elvileg elfogadó, szolgáló szocialista életérzés az önmagat feladó al- kalmazkodásig juthat el, ami a művészi sematizmus legbiztosabb melegágya.

ríogy a sematizmussal sok baj volt, azt ma már senki sem tagadja, de a se- matizmus — mint már mondtuk — csak gyermekbetegség volt, egy kezdeti ál- iá pot szinte elkerülhetetlen művészi nyavalyája, melyen — éppen a gyógyulás, az egészség kedvéért — kellett túlesnünk. Ha most ú j r a szó esik róla, ez nem

azt jelenti, hogy olcsó harcot akarunk vívni egy lényegében mái- legyőzött kí- sértettek A probléma ma nem az, hogy az egyéniség-feladásból imért születheT

tett csak sematizmus, hanem inkább az, melyek tehát a szocialista egyéniség művészi jelentkezési formái. A szocialista módon értelmezett valósághoz viszo- nyulás kérdésében az alapvető tévedés az individualizmusnak, mint általában

polgári dolognak az értelmezésében rejlett. A polgári individualizmus egy adott kor jelensége, túl kellett jutnunk rajta, de nem azért, hogy az emberi ént m i n -

denestül félredobjuk, mivel a polgárság alaposan kompromittálta. Azt lehetne mondani hogy a z i n d i v i d u a l i z m u s t l e j á r a t n i é s m e g c s ú f o l n i

u g y a n l e h e t e t t , d e n e m l e h e t f e l e s l e g e s s é t e n n i . A valósághoz való viszonyulás nem lehet elszemélytelenedés. A s e m a t i z m u s l é n y e g i l e g a s z e m é l y t e l e n s é g » m ű v é s z e t e « . A valóságot úgy kell szolgálnom, hogy ne adjam fel tükröző, művészi énemnek sajátos színeit, jellegzetességeit.

Sajátos dolog, de ha feláldozom egyéniségemet, a tükrözendő valóságot is meg- csökkentem. •

A szocialista társadalom művészének alapvető kérdése tehát, hogyan szol- gálja a - valóságot egyéniségének megcsökkentése nélkül. Majdnem kétévi lek- tori működésem folyamán azt tapasztaltam, hogy éppen ebben a kérdésben, a szocialista értelmű valóság-elfogadás, illetve személyiség-kiteljesítés lát- szólagos antagonizmusában rejlik mai költészetünk sarkalatos nehézsége.

. Az egyéniség feladása a legindokoltáhbnak az ún. politikai költészetben. lát- szott. A szocialista társadalmi rend kodifikálói és felelős őrei — akarva, nem akarva — tanító elvhirdető, propagálóköltészetet kívántak. Ilyen értelemben a politikai költészet közvetlen feladatának az látszott, hogy a polgári magát-néző önzéssel szemben az ú j társadalmi rend emberének heroikus erkölcsösségét hirdesse meg. Az eszme győzelméért, vagy megivédéséért vívott harc ezt így is kívánja meg, de mikor a harcnak ezt a hősi formáját — a fejlődés szükségszerű fázisaként — a m e g v a l ó s í t á s h a r c a váltja fel, ki kell tűnnie, hogy a társadalmi válóság szolgálata sokkal többet jelent akár a legőszintébb szándékú»

ódai szenvedélyességű és 'magasztosságú kijelentéseknél. Az eszme ösztönző ereje arra késztet, hogy mindent odaadjunk érte/ ami jó csak telik embersé- glünkből, nemcsak a harc mámorában, hanem még inkább az építés • hosszúra nyúló, harci mámort koptató, felszívó. liehézségeiben. Az ú j társadalmi rend nem kész valami, csak készülőben van; az ember teljes személyes odaadása á r á n válik csak konkrét valósággá. Az embernek valahogy nagynak kell lennie ah-

hoz hogy történelmet csinálhasson. A szocialista erkölcs ilyen értelemben nem az esetről-esetre megagitált ember alkalomszerű cselekvési formája, hanem a minden emberi cselekvést, szándékot, gondolatot felszívó e g é s z nek, a végső

k e l l nek a tudatos szolgálata.

Nem lelkesedésről és lelkesítésről van tehát szó, hanem perspektíva-adás- ról, riasztásról, olyan »izgalom-« keltéséről, mely- sehogysem engedi állandósulni

a csak kapni — és győzelemben fürödni — akarók »terülj asztalkám-« pszichózi- 302

(7)

sát. Éppen a perspektíva-hiány, tehát az értéktelen valóság-felmérés az alap- vető hibája a sematikus politikai versek áradatának, melyek, gondolom, máshol is elöntötték a szerkesztőségek lektori asztalait, az utóbbi másfél évben is.

Nem arról van szó, hogy költőink ne beszéljenek közös nagy politikai-társa- dalmi harcunk igazságairól hanem arról, hogy az ügyünk igazságába vetett hitnek egybe kell esnie személyes életünk és cselekvéseink igazságával, egész emberi — én-állapotbeli — érdekeltségével. %

Politikai költészetünkben — de általában egész életünkben — a válságnak akkor kellett kitörnie, mikor kitűnt, hogy a harcoló és szolgáló embert nem volt elég megrakni erkölcsi intelmekkel és a politikai agitáció ódáival. Szemé- lyes bajait nem tudta harmóniába hozni a deklarált tételek igazságával, vagy azért, mert ezeket a tételeket még nem értette meg, vagy azért — és ez volt nagyobbik baj — mert a feladatok nagysága és a maga személyes kicsisége (meg nem' kérdezettsége, folytonos ellenőrzöttsége) között túlságos nagy űrt kel- lett látnia. A politikai versek érdektelensége a személytelenségükben rejlik : igazságokat, tételeket hirdetnek meg, de arról szó sem esik, hogyan fog az em- ber a deklarált igazságok mázsányi súlya alatt egyáltalán meg. is mozdulni.

Politikai verseink írói sajátos epigonizmust műveltek: nem nagy költők, hanem nagy eszmék és igazságok epigonjaivá váltak, ezért vértelen és absztrakt az a dogmatikus »-izgalom« is, amellyel úgy írnak nagy dolgokról, hogy csak »-kicsi«

emberekre gondolnak.

Nem véletlen, hogy a lektor vizsgáló szeme elé került politikai verseket .a kijelentő hang mellett általában a tökéletes személytelenség jellemezte, mintha a dolgok megtevése pusztán azon múlna, hógy — önbiztatásui és még inkább:

mások biztatásául — ódai hangon beszélünk róluk. Hogy azonban az én-dolgok, a k ö z n a p i d o l g o k mégiscsak mocorogtak az emberekben — talán éppen azért, mert nem tudták őket a »nagy politikába« bekapcsolni — annak jellemző - bizonyítéka á nem politikai témájú versek túlnyomó nagy száma. Az áradatnyi tájversben és. szerelmi költeményben, ha a legtöbbször szintén sematikusan, azaz igazi személyes izgalom nélkül, vagy esetleg a polgári én-igenlés »uraságoktól levetett« formáiban, de mégiscsak kiütközik egyéni dolgaikkal való vergődé- sük, az a konfliktusos állapot, mely az objektív valóságnak szubjektív »-meg- szenvedéséből« következik. De elmondhatjuk ezt bizonyos politikai versek olyan szerzőiről is, akikről megérezni, hogy vad erővel tárnák fel énségük .konflik- tusos voltát, ha a deklarációs hang csábításával meg tudnának küzdeni. Ezek önmagukról .is »nagyokat« mondanak, mert érzik a személyes íeimagasodás

szükségességét, érzik, hogy nagy igazságokról nem lehet a költő-bürokraták re- gisztráló okosságával beszélni. Értékük inkább erkölcsi, mint művészi: nem másokat biztatnak, hanem önmagukat, szólamokkal még, bizonyos szerepválla- lással, de a személyes odaadás becsületes szándékával.

A politikai témájú verseknél, mint már említettem, jóval nagyobb azoknak a verseknek a száma, melyeknek témája jobban megengedi, hogy a költő »ön- magáról« beszéljen. Persze, dogmatikus gondolkodással mindjárt felvetődhet a kérdés, mi különösebb okjektív oka lehet ennek az önmagáról beszélésnek?

Hiszen kétségtelen, hogy a szocialista társadalmi rend, a társadalmi kiegyensú- lyozottság megteremtésével, az emberi élet belső harmóniájának az objektív fel-?

tételeit is megteremti és így az egyén elől elszívja a lázadásra, boldogitalanko- dásra való okot, mi baja lehet tehát önmagával? A táj versek íróinak a legna- 303

(8)

gycbb része nem is érez semmi hajlamot a boldogtalankodásra és végtére is, ezt igazán nem hányhatjuk szemükre. Mégsem tudunk azonban szabadulni a t - tól az érzéstől, hogy itt a sematikus politikai lelkendezésnek egy másik vál- fajáról van szó. A szocialista életérzés szerint birtokba vevői vagyunk a t á j n a k is, a gazda szemével gyönyörködhetünk benne. A t á j is afféle »terülj asztal- kám« és ez nem is lenne baj (sőt társadalmi vonatkozásban jól van, hogy így van), de ez a terülj asztalkám-szemlélet művészileg értéktelen idillek irogatá-

sára vezetett. Nem az a művészietlen bennük, hogy a költő — a politikai kor- szerűsítés céljából — nem mindig stílusos »objektumokkal« rakja meg a tájat, hanem a szintén tökéletesnek mondható személytelenség. A politikai vers »leg- személyesebb« vonása a lelkesedés, az efféle idilleké az ártatlan öröm. A költő örül, de nem tud örültetni! Mennyiségi dolgot művel, minden fűszálnál ú j r a és újra felújjong, de mert sok fűszál van, sokat kell lépnie, anélkül, hogy tovább jutna. A személytelen odatapadásból áradozó ismételgetés lesz csak. Minden lépésnél újra csodálkozik, nem jobban, mint az első lépésnél, és mivel nem tudja kellő időben abbahagyni ezt a gyermekes lelkendezést, az első lépésnél eldalolt örömének hitelét is megrontja. Valóságellenes költészet ez, noha az ilyen idillek írói, szándékban legalább, a valóságot vallatják. De a valóságból afféle paradicsomi »senki-szigetét« csinálnak, elfogyaszthatatlan mennyiségű , napfénnyel, virágillattal és madárdallal. Az ilyén ingyen forrásokból fakadó, problémátlan boldogság azonban a társadalmon kívüli állapot boldogsága, tehát

tünékeny illúzió.

Nem arról van szó, hogy az idillikus lelkendezés helyett a himnikus na- gyotmondás hangjait akarjuk hallani; a tájlíra azonban mégsem arra való csak, hogy a költőnek alkalma legyen az »Óh, be szép!« ismételt elrebegésére.

Ahogy a valósággal általában, a tájjal sem lehet problémátlanul töltekezni.

Az idillek irója addig pepecsel, amíg elfolyatja, elszivárogtatja a táj igazibb ösztönző erejét. Az igazi költő a táj lelkét beszéli ki: büszkévé, erőssé, bizako- dóvá, hívővé tud vele tenni — persze az ő dolga, hogy hogyan teszi.

Az altató, pepecselő, személytelen idillizmius »műfajába« tartoznak azok a népéleti idillek is, melyeknek szerzői Petőfi és Arany egyszerűségében keres- nek igazolást a maguk késői egyszerűségére. Csakhogy- a két nagy költő ezzel az egyszerűséggel forradalmi dolgot művelt: a megszületőben lévő népi Magyar-

ország stílusformáját próbálgatta. Az ő verseik egyszerűsége a kornak hívőn és teljes személyi odaadással vállalt politikai valóságát fejezte ki, azok számára, akik csak az ilyen egyszerű' szóra tudtak — és akartak is csak — hallgatni.

Forradalmi erejű egyszerűség volt: a forradalmi mondanivalónak leghatásosabb formai közvetítése. A késői idillizmusnak az egyszerűsége azonban nagyon gya- nús értékű tartalomközvetítést jelent. Az efféle idillek írói valami készen ka- pott harmóniát akarnak kibeszélni és szívesen elhiszik, hogy a szocialista élet- forma objektív harmóniája és a táj szintén objektív kialakultsága az ő költői ábrázolásukban szépen, békítően egybeesik. Olyan emberek harmónia kergetése ez. akik mindenben »harmóniát« látnak, ami r a j t u k kívül van, aimá már kész, adott valami, amit mások már megcsináltak. Nincs igazi erkölcsi és művészi' énjük, nem tudnak mást csinálni, mint azt, hogy készségesen hozzáigazodjanak a külső dolgokhoz.

De nemcsak ilyen táj verseink voltak! Az idillikus pepecseléssel az arányo- kat nem rejtő, rövidlátó valóság-elfogadással szemben az objektív világgal való 304

(9)

önemésztő viaskodás lángjai isNfelcsaptak nem egy költőnkben és nem is te- hetségtelenekben, de éppen ezekből a tájversekből bújt elő a polgári színezetű impresszionizmus kísérlete. Míg ugyanis az előbb említett impresszionizmus hívő és boldog valóság-elfogadásnak tűnik fel, amely egyben ön-feladásnak is látszik, addig az ön-igenlő impresszionizmus a legboldogítóbb (»legszebb«) tájba is boldogtalan önmagát cipeli bele, az objektív ábrázolás álarca alatt. Elvileg a polgári impresszionista sem akar az életből többet megragadni, mint ameny-

nyit az érzékével fel tud belőle fogni. Nem n ő t e t i meg magában a külső dolgokat, nem törekszik tudatosan b e l s ő l á t á s r a . Szemléletmódjának

tartalmassága a felület (a látnivaló) gazdagságának érzékletes yisszaadásában me- rül ki. A művészi elv az, hogy a bemutatás (tükrözés) semmiben se zavarja az elsődleges hatás frissességét, érzékletességét.

Eddig tehát a kétféle impresszionizmus teljesen azonos szándékú művészi elv, mégis egészen más világ (valóság)-értelmezés rejlik mögöttük és ez kül- sőleg a polgári impresszionizmus formai többletében, a valóság jelképessé téte- lében, a szimbolista képalkotásra való törekvésben mutatkozik meg. A polgári életértelmezés szerint, a polgári élet anarchiájának és széthullásának fokozó- dásával' a világ értelmetlen és érthetetlen zűrzavar, minek tehát mélyebb' lé- nyegről beszélni. Ismereteink, impresszióink — ha akarjuk, ha nem — »felüle- tesek«, maradjunk tehát tudatosan is a felületnél.

Nem nehéz belátni, hogy ez az impresszionizmus mégsem tudott a felület- nél maradni, mert nein volt hívő és boldog elfogadója ennek a felületnek.

Noha stílus-elve a kristálytiszta, érzékletes láttatás volt, és így látszólag nem t ű r t meg semmiféle költői »szellemidézést«, mégis hamar eljutott odáig, hogy a dolgok elkerülhetetlen magára vonatkoztatásával a maga szubjektív látás- módját a maga egyéniségének a »szellemét« lopja bele a tájba, az életbe, a va- lóságba. A polgári művészetnek a naturalista ténytisztelet útján szükségsze- r ű e n el kellett jutnia a felületi valóságnak szuverénül tágítható, jelképes értel- mében szinte a végtelenségig finomítható képéig. A dolog tragikuma nyilván- való: mivel a világot a maguk jelképezőjének gondolják, éppúgy nemi tudnak vele mit csinálni, mint önmagukkal. Azzal, hogy önmagukhoz mérik a valóságot, ezt is értelmetlenné teszik. Absztrakt módon felfogott belső világuk »objekti- vizálásával« bajlódnak, sok finom lélektani megnyilvánítással; formai cizellá- lással, mégis m o n o m á n i á s korlátoltsággal.

A szerkesztőségbe beküldött ilyenfajta versek élményanyaga is, kifejezés- módja is az elmúlt világot idézi, csak persze sokkal kevesebb dokumentációs erővel, mint a »nagy« impresszionistáké és szimbolistáké. Ezek a költők nem dicsőitik ezt a régibb világot, de áldozatai maradtak, sőt tovább is mehetünk:

ragaszkodnak is ehhez az áldozat-voltukhoz, mint az emberi magasabbrendű- ség, az abszolút művészi érzékenység megnyilvánulásához. Az önmagával már rég meghasonlott polgári individualizmus kísértet járásáról van itt szó. A leg- több ilyen vers mögött keserű csalódottság rejlik, melyet költőink mégis gőggel vállalnak, miért még megtépetten, reménytelen elvásottságukban is egyedül való csodaként tisztelik magukat. Ezek jórészt azok a költők, akiket »nem ér- tenek meg«, holott semmitől sem undorodnak jobban, mint a »filiszteri« meg- értéstől. Még önvádjaikban is önmagukat igenlő emberek: olyan lázadók, akik egy még lázadásában is értelmetlen világ áldozatai. Háborgásuknak és bol- dogtalanságuknak éppúgy nincs valóságértéke és igazi perspektívája, mint az

305

(10)

előbb említett e g y s z e r ű e k idillikus boldogságának A valamikori nagy l á - zadók önigenlése társadalmilag megalapozott lázadás volt: a jobbat, igazabbat, tisztábbat »igenelték« magukban, de ezek mögött a késői lázadók mögött m á r rég elfogyott a »nagyok« gyötrődéseinek maguk-hánytorgatásának reális alapja.

A másik »magánügyes« menekülési terület — talán mondanunk sem k e l - lene — a »legjogosultabb« egyéni érzés, a szerelem. Nem sok szót kell itt azokra a költőkre vesztegetnünk, akik boldog felületen-maradásukban még csak nem i s sejtik, hogy a szerelmi költészet évezredes sablonjai a szubjektíve legőszintébb érzés melegétől sem kapnak ú j fényt. Esek is »egyszerű« költészetet művelnek, de a szerelmi lázadásukat olyan szavakkal t u d j á k csak kibeszélni, melyek a z olvasónak már többé semmit «em mondanak. Ök persze akkor is »lázasnak« ér- zik magukat, ha a nyelv »hőmérője« egészen alacsony hőfokot mutat és nyílván nem értik, miért kérik tőlük számon szubjektíve soha-nem-voltnak, egyedül- valónak tudott érzésük nyelvi dokumentációját. Vannak azonban itt szenvedé- lyesebb félresiklások is! Elég sok az olyan szerelmes vers, melynek szerzője a z é l e t j o g á n követeli a természetesen mindig ú j szerelmet. Jellegzetesen polgári jogkövetelésről van itt szó! Az ilyen szerelmes csak kapni akar, azért so- rolja fel ú j r a és újra, hogy mit akar kapni. A felsorolás nem változatos, a z imádott, illetve áldozatnak kiszemelt lény testiségének jólismert rekvizítumai ezek. Mondanunk sem kell, hogy ebben az állhatatos é s csillapíthatatlan é t - vágyú követelőzésben semmi nyoma a szociális megrendülésnek: a másik csak arra való, hogy adjon, »tálaljon«. Ide tartoznak azok a költők is, akik azért r u - házzák fel az imádott lényt a fetisizált testiség vonásaival, hogy annál szebben kapják vissza, önmaguk örömére. Ezek a költők társra nem néző szerelmi lírát művelnek, a polgári egocentrizmusnak hol csendesebb, hol szenvedélyesebb meg- nyilvánításával. A szenvedélyésebbek persze sokkal tudatosabban ütik meg a szerelmi követelés hangját, úgy hogy itt már »világnézeti« méreteket ölt a dolog. Tudjuk, hogy elmúlt korok nagy szerelmi lírájában a testiség abszolút' jogainak meghirdetése mindig lázadás volt az uralkodó korízlés álszenteskedő,

vizet prédikáló és bort nyakaló morálja ellen, de ma már ennek a testiséggel való házalásnak semmi lázadás-íze nincs. A szocialista szerelmi líra — alap- érzésében — a társsá emelkedett ember szerelmének őszinte kibeszélése. N e m ' arról van szó, hogy ebben a szerelemben nincs testiség, hanem arról, hogy a testiség megnyilvánítása más. Az előbb említett nagy lázadók felfogásában a szerelem démoni erővé fokozódott: a pusztulást is vállalta, hogy pusztíthasson.

Ez az ő r j ö n g ő szerelem — a művészi kifejezés formájában is — a legvére- sebb megcsúfolása akart lenni a polgári takargatásnak, niely a testiség kendő- zését csak azért művelte, hogy annál nagyobb kéjjel ránthassa le a leplet a démoni dolgok megtevéséfe tartogatott, nőről. A szocialista életérzés a szere- lemben sem rendezkedhet be a »fosztogatásra«: a maga boldogságát a másik bol- dogságának a mértékével kell néznie. "

' *

A fentiek elolvasása után sokan talán elhibázott dolognak tartják, hogy fejtegetéseimben el nem fogadott, meg nem jelent és így ellenőrizhetetlen t a r - talmú versekre hivatkoztam. Ez azonban csak annyit jelent, bogy alulról, lent- ről indultam egy nehéz probléma felé, onnan szóval, ahol az ú j szocialista 306

(11)

líráért folyó harc nehézségei szinte nyersen szembeszökők. Itt az ú j világkép- nek még csak a durva, de éppen durvaságukban nagyon jellemző kontúrjai tűnnek elő. Az objektív (tükrözendő) valóság e l s ő s é g e már nem vitás, de a személytelen odaadás, szenvedélynélküliségében a tükröző én szinte még u t o l s ó d o l o g g á szürkül. Akik a valósághoz hozzáigazodnak, még nem t e - szik ezt szenvedéllyel, akik viszont »szenvedélyesek«, azoknak a hozzáigazo- dása még polgári. A tömgjelenségnek számító versáradat intő módon jelzi, hogy a kérdés megoldása hatalmas erőfeszítésekbe fog kerülni. A sematikus:

én-feladás nem valóságtisztelet, a polgári szenvedélyesség és én-igenlés viszont valóság-szétdo'bálas.

t Hol a kivezető út? Könnyű azt mondani, hogy a szocialista líra lényegileg:

a valósághoz való szenvedélyes hozzáigazodást jelent. Ezt a dekoratív tételt h a l - latlan méretű erkölcsi és művészi erőfeszítésekkel kell még valósággá váltania

Ez nem esztétikai, hanem életalakítási probléma, melynek nehézségei alól a szocialista társadalom nem tud eleve felmenteni bennünket. Ha semmi mástr

annyit megtanulhatunk a polgári ön-igenlésből, hogy a polgárságnak nagy á r a t kellett fizetnie, míg az én-élet börtönében tönkrement. Hiába akarta a sza- badulni-nem-tudás gyötrelmeit a megismerés (önelemzés) bátorságával eny- híteni: nem találhatott gyógyírt a ' rothadásig mélyülő sebeire.

A szocialista rend emberének is meg kell fizetnie a maga másfajta útjáértr e s z m é i n e k i g a z s á g á t s z e m é l y e s ' é l e t e i g a z s á g á v a l k e l l h i t e l e s í t e n i e . A szocialista felemelkedésnek éppenolyan szenvedélyesnek:

kell lennie, mint amilyen szenvedélyes a polgárság pusztulása volt. Ezt a szen- yedélyességet nem érezni még ki a fent emlegetett versekből, vagy csak elhasz- nált, elkoptatott, már hitelét és gyújtóhatását vesztett formájában. De a prob- léma ilyen arányú megléte megoldást sürget! A n a g y o k vezeklő és számon- kérő tenniakarása jelzi is a legigazibb szocialista »izgalomnak-«, a z i g a z s á g - m e g v a l ó s í t á s s z e n v e d é l y é n e k lobogását. Ennek demonstrálása aznban már egy következő tanulmány feladata lesz.

LADÁNYI MIHÁLY

Szelíd haragvást

Szelíd haragvást küldtem ellened, ne hántson meg, csak éreztesse, bűnöd, ha mást ölelsz, sírjon fel még szíved, hisz egyszer úgyis éjszakába tűnök.

Most fekszem hanyatt s nézem az eget.

Sötét az éj, s nehéz, akár a bánat.

Melled félholdja száll a táj felett.

Még minden este meghalok utánad.

307

(12)

ERTSEY PÉTER VERSEI *

Szívem árkát

Legtöbb vagy már: a tér talánya, kit csak bátor elme érez.

Ha az idő is rajtad állna, lenne remény a reményhez.

Ha vad tudatom benned élne, magamhoz jól igazodnék.

£ ráismernék a jura lényre, ki sírod fölött inog még.

£ te? Ügy ismerhetnél magadra, belőlem ha részed lenne.

Ám hamvadat a föld takarja, s nem emlékszel a nevemre.

így lett újjászülőd a rémes,

•nedvekben úszó torz halom.

Te eljuthattál a szívéhez,

s engem nem engedsz Borzálom!

Forgat a föld. A lét sürögve mozdul, s hogy ki ne merjelek, fölszakadnak merev űrödbe elevenen a sebhelyek.

A sejtekben ismerős folyam habjain hömpölyögsz tova:

habzsolni nem is merne fogam, elemek i f j ú rokona!

Fehér kezed érintése mély irtózattal visszarángat.

Nem te vagy a keresett személy, adjátok vissza Anyánkat!

Emléket bont a féktelen lét, míg tudatomban fölcserél.

Ha nélküled élni szeretnék szívem árkát ne töltse vér.

Mátrai románc

A hegyek oldalán kövér füvekre véste nyomát gyorsiramú lábad.

Árnyad körét lepkék raja lepte, s éii tört szívvel törtettem utánad.

Bozótok közt félelmesen kínálták' csúcsaik a csipkésszélű ormok.

Te egyre feljebb kúsztál, hol a nyárfák mögött egünk szűzien mosolygott.

Játszi kedveden tünde fény gomolygott, s szívedhez érve ott lobot vetett.

Ég aljára ültek ki a bolygók, mikor utánam nyúlt ki a kezed.

Fölrántottál magadhoz. Bársonyos váll hajolt le hozzám: megingott a föld.

A csillagok közt messze kiragyogtál, hogy elindulj a mindenség fölött.

Szíved alatt Anikó terhe édes

gyümölcsként ringó csípődön doholt.

öt hozzászoktattad a lét ízéhez, •

s véred hűvös szférák közt kóborolt.

Élő ktépmáSöd lágy keretbe zárva merev görcsön siklott át remegve, s a gyilkos szelek zúgva törtek árva sorsukba hulló piciny szívekre.

Részletek az »ölére vett a föld« című emlékciklusból 308

(13)

Veled voltam. Azóta egyre feljebb, végső ormok felé hív a vesztem.

Márcsak az kell, hogy rövid útra keljek, s a legmagasabb csúcsot megkeressem.

*

Mátraalján villámot vet a vád:

azt hitted, túlélheted a babát.

Ám összefogtak akkor ellened, a fellegektől megriadt erek.

Kezemből lassan kicsúszott kezed:

biztosabb, ha a horizont vezet.

£ te megfeszítve izmos válladat, elzuhantál a csillagok alatt.

*

Mátraházán nem árad már a fény:

Te megháltál, azért e költemény.

Nem süthet ránk vérvörösen a nap, az emléklombok mind lehullanak.

Az árnyak nőnek, nélküled sivár- sötét marad a mátravölgyi táj.

Szemed se fogja át a dombokat, csontod a földnek hűséget fogad.

Kit a lét ily irgalmatlan leölt, alakja lassan égitestet ölt.

S nem tudom, hogy okkal, vagy nem okkal, versenyre keltél a csillagokkal.

ZOMBORI IMRE

Mozart-opera

Az első sorban ültek,

és össze-vissza fecsegtek mindent, mint a verebek.

Egy szmokingba öltözött úr szigorúan rájuk szegezte.

aranykeretes szemüvegjét, de kinevettékJ!

Kevés volt nekik a színpad nappali fénye, . folyton egymás arcába világították arcukkal, mintha régen látták volna egymást:

A jegyszedőnő szólni akart nekik,

de a herceg abban a pillanatban lépett ki az ablakon ""

karjában kedvesével,

aki nagyon hasonlított sógornőjéhez, és így elfelejtette a fecsegőket.

Azok már részegek voltak a könnyű muzsikától, amely a zenekar tengeréből zuhogott a székek közé

egyre sebesebben, mint a folyóvíz.

Lubickoltak a csípős rokokó-zene sodrában, mint pisztrángok az omló zuhatagban.

Már csak a lányok szőke haja látszott, és a fiúk piros füle világított,

mint a bóják a tengeren.

309

(14)

CSERES TIBOR

Justh Zsigmond szerelme

Várta, mikor hozzák már a tisztát.

Három hete szombatonta, idehozatja a kastélyba asztali katonájának, asz- talinasának, Mihálynak váltó fehérneműjét, azzal az ürüggyel, hogy nem nél-

külözheti egy percre sem a legény szolgálatait.

Ez a mai nap a negyedik szombat.

— Mért engeded édes fiam, hogy ez a paraszt bebüdösítse a fürdőszobádat?

— korholta anyja a múlt vasárnap. A kulcsárné súghatta be néki a szagot, vele szokott elbeszélgetni a mama a szokásos esti rendelkezések után.

— Valahol kell tisztálkodnia — ellenkezett ő kedvesen s rátette kezét a f e - hér, ráncos kézre.

— Csempés kádban?

Erre nein felelt.

— Küldd le a konyhába — folytatta az anyja — a szolgálókhoz! A d j a n a k neki egy lavórt. S ha nem, hát ott van a tó! Oda még urak is lejárnak!1

Le, az igaz. Orosházáról jönnek hintón, fiákeron.

Megmagyarázhatatlan volt, mért kellett s kell Czo-mbos Mihálynak az ú r kádjában fürödnie.

A dolgozószoba ablaka arra a kerti ú(ra nézett, amely a kaputól szelíd k a - nyarodással a kastély felé hozta az érkezőt. S közeledétt az idő, mikor jönnie

kell a tisztának. Függöny mögül figyelte a kertet. • Ha valaki látná várakozását, s tudná mostani gondolatát, azt hihetné, az

egész színi játékot csak evégett csinálja, csináltatja, nyaranta, hogy ezt elérje.

Pedig igazán nem! Hiszen akkor nem volna szükséges, hogy inasa fürdetésé- hez folyamodjon. Megtudhatná ezt a gondolatát valaki? Nincsen olyan a k ö r - nyéken. Egyedül csak a tulajdon szíve tudja. \

Szeretett bensejében szívére s nem. eszére támaszkodni egy idő óta.

összerezzent. Nesztelenül a szőnyeg szélére állva Mihály szólalt meg m ö - götte.

— Fürödhetek már nagyságos úr?

Mindenben ellentéte urának: zömök, csupasz pozsgásképű, s kerek a f e j e s alakja izmos mindenütt s ellenkezik urával abban is, hogy. lehunyja szemét, ha valamit kér vagy kérdez.

— Várjál még.

A legény mozdulatot tett kezével: nincs egyéb dolgom-, várhatok.

• — Lemehetnék az alsóházba is — kezdte el megint, mert neki is szólt a kulcsárné.

Az úr szórakozottan majdnem azt mondta, hogy m e n j hát, ha olyan n a - gyon akarsz, de eszébe' jutott idejében, akkor a tisztát is le kell vinni, s az n e m lesz jó. Intett kezével, hogy nem.

— Mingyárt gyönnek a fehérrel.

Űjra felelni akart, kérdezni: kik jőrinek? ki jön ma?

— Maradj csak nyugton — s csak most szégyellte el magát, hogy ez a fiú látja, tudja, mért les ő az útra. De Mihály megelégedett azzal, hogy nem lehet még fürödni, pedig muszáj fürödni! s zaj nélkül kisomfordált.

310

(15)

Bár Vera jönne s egyedül! S csak állt az ablaknál, karba tette kezét, s néha-néha szakállába nyúlt.

Tavaly Antigonét, keresett, nem' talált ittén a majorban alkalmasat. Az itteni lányok gömbölyűségre, nevetésre hajlók. Moliéret győzik, de Szofoklész- Jiez más kell. Komolyabb, méltóságosabb.

Azt mondta ez a Mihály, van nékem egy húgom, az nagyon komoly lány.

Az elüt egészen a családtól. Dehát persze jurenák-majori. Nézőnek sokat járt

t út, de nem figyelt rá az úr.

No most aztán felfigyelt. A szerepből, az Antigonéból nem lett semmi, de a z úr bolygásaiban egész télen személyével foglalkozott.

Vadnak, elszántnak, szilajnak képzelte magát, érezte magát, ha vele fog- lalkozott.

Álmaiban is jelentkezett: ölébe lehetett borulni s felnézni rá. S engedte, hogy boldogtalansága verejtékét letörölje. Megbolondulni kettesben, a forró, tikkasztó levegő miatt, virágukat hullató fák alatt, mikor ezer illat és ezer hang

"telíti" az éjszakát.

Nehéznek tudta az életet, mert az álomra méltatlannak érezte magát.

Sokszor elnézte a parasztokat, hogy milyen bölcs közönnyel fogadják a szü- letést s méginkább a halált. Ilyenkor természetesnek és könnyűnek képzelte

saját halálát is. De ha Verára gondolt, ha őt kivánta látni, ha őt várta — nem

"tudott a halállal bölcselkedni. Mert egyre türelmetlenebbül várt.

Szemét a parkon hagyva hátra lépett, szivar ,után nyúlt (hiába hogy ár- talmas), rágyújtott.

Csupa lágy, akaratnélküli ember az egész rokonságom — gondolta. Én is a z voltam, míg meg nem neveltem magam. Bevallhatom, ma akaratom egyike

•3 legerősebbeknek. Hogy mégsem élek? Azért cselekszem, igen, hogy ezt észre -ne vegyem. Azért élek sokat, hogy észre ne vegyem, hogy nem élek.

Olyan erősen fogta szivarját, a legfelső dohánylevél lemállott..

Nem hitte, hogy ezek a nők jobban tudnak akarni nála. Ezek a; paraszt- lányok, ezek a gányó lányok.

Mért gondolok rá többes számban — kapta rajta magát. Szerelemre szü- lettem', meg van lelkemben minden, ami lelket lélekhez közel vihet.

A kertész talicskán kaszált füvet tol kifele. Engedélye van rá. Zökken egyet

•a. talicska, alma koppan le a zöld fűből. Egy, kettő, három.. Szedi fel a kertész, dobálja gelebébe. Mintha fel is pislogna, látja-e valaki. Az almára nincsen en- jgedély. Dehiszen ki nem viszi az almát? Éppen a kertész ne vinné?

Vera mégsem akar felbukkanni.

Az alma lehull, a ' f ü y e t lekaszálják . . .

Már idén is volt előadás és különös, csak mostan vette észre, hogy ezek a lányok, akik a színpadra kerülnek s próbákra járnak, mennyire őrzik egymást.

;S a táncban is. Hogy nem figyelt ő eddig erre?

.Parasztbanda szokta húzni, fújni: Tóth Lajos bandája.

Itthon nem tette máskor, felkért vagy két leányt, hogy harmadikul Verát vihesse.

Eltervezte, miről beszélgetnek majd. Már félórája táncolnak, kezük, egészen

>összeizzadt, de még olyat nem tudott kérdezni, amire a leány igennél vagy nem- m e l ne válaszolhatott volna. Pedig olyan beszélgetést képzelt, melynek egy for- 311

(16)

dulatán ezt mondja, Veron: »Tudom, csak azért kerülget, csak azért kért f e l most is, hogy a becsületemet akarja elvenni. Az urak mind azt szokták a m a - jori lányoktól s most maga is.« Erre ő szabadkoznék s a lány kitartóan m o n - daná a magáét: »Tudom, tudom én jól mindezt és mégis táncolok magával, m e r t

jól esik, ha átölel, mert nem látok a világból mást csak magát, mikor véletlen, arcomhoz ér a szakálla. Tudom, tudom pedig, hogy egy szegény lánynak n i n - csen egyebe a becsületénél«.

S ha így beszélt volna, tán azonnyomban odavitte volna a mama és a v e n - dégek elé, hogy bejelentse . . .

De Veron semmi ilyet nem beszélt, csak melegét panaszolta.

Akkor aztán ő átengedte a legényeknek Veront.

A következő heten nem jött. Az előadásra sem. A próbára sem, bár v a l a m i kis szerepet róttak rá. Átment hát a Jurenák majorba a bérlőhöz. Annak m e g - tiszteltetés volt a látogatás. De Verát nem láthatta. Kiszikkadt szájjal szállt le i t t -

hon a hintóról.

Tudta, a heti munka után a Gyopárosra járnak fürödni a gányók.

Hátha, alkonyat előtt odahajtatott a tópartra, a déli partra, az urak f ü r d ő - helyéhez. Deszkabódék. A homokkal felszórt parton cifra fürdőöltönyökben az

urak, de hölgyeik is nagyon szemérmetesen, mihelyt ő odaért. S talpig k ö n - tösben. Kellemetlen, kényelmetlen. Mivel tudják, árnyékra v a n szüksége,,

félre tud húzódni.

Figyel. Oda túl egy gyerkőc lóháton be a vízbe. Csak a ló takarja. Amit t a - kar. Emitt a nádas szélén négy lány összefogódzva lépked befelé a langyos,, iszapos habokba. Négy legény lebzsel körülöttük, kötény az ágyékukon.

Kicsi színházi látcsövével (mintha csak ellenzőt tartana szeméhez) közel, hozza őket. Veron nincs köztük. Hála istennek.

Lebukóbar: a nap — mégis megérkeznek a gányók. Lánytársaival Vera is- Csak lehántja a felsőt s a szoknyát s ott áll gyolcsingben. Sötét bronzszín válla, sugárzik . . .

Ideérzik, nehéz szaga van a tónak. Nyakig elmerülnek a lányok a c o m b - jukat verdeső vízben. Mikor kiemelkedik a vízből Vera, mintha meztelen- volna, testéhez tapad a gyolcs. . "

Elhomályosult szemmel szólítja a kocsist. Haza.

Másnap átsétál a Jurenák majorba s vasárnapi ebédre betoppan Czombo- sékhoz a hosszú cselédházba.

Restellkedve kínálják étellel. Elfogadja. A csirkepaprikás jóízű volna, csak."

ne szaglanék a szoba földje. Talán még vizeletet is páráz. Kisgyerek v á n a.

házban. Fiatal házaspár lakja a szoba egyik sarkát s tipegő kicsijük van.

Amint Vera szemét keresi, derül ki, valóságos sokadalomba került. Nagy a.

család. Sokáig kell a csirkecombtól paprikás kezét tartania, mígnem egy leányka, kötényét nyújtja. Gesztenyés a lányka, fonott hajú. Vera fekete, érett b a r n a - piros az arca, komoly. Gyalogszékeken ülik körül a gyalult asztalt, csak a.

leányka eszik állva. Az ő székén ül az úr. Egy kérdés sincsen, mi járatban volna. Azt fogadják el magukban, amit minden cselekedetére mondani s g o n - dolni szoktak: a nagyságos úr szeszélye. Ne kérdezzünk felőle, mi jó ered b e - lőle, úgyse egykönnyen tudjuk meg. S nekünk nem árt, nem szokott ártani.

Otthon az asztalnál édesmama:

312

(17)

— Nagyon megkéstél Zsigám.

— Sétáltam egyet.

— Dohos parasztszagod van már megint . . .

— Odaát voltam — bök fejével a kerten túl a láthatatlan Jurenák-major felé.

— Ott akárkinél jártál, jószág nem tapadhat rád.

Merthogy még a bérlő sem lakik tartósan az úrilakban.

— Ugyan édesmama szag és ember az kettő. Különböző dolgok.

S esznek. • r

— Tudom fiacskám, tudom, de azért ruhát válthattál volna, akármennyire elkéstél az asztaltól. Ez a szag . . .

S fia felől ellenzőnek tartja orrához balkezét. Hármasban ebédeltek. Papa a süketek minden- iránt érdeklődő fintorával igyekszik résztvenni a társalgásban,, de semmit nem ért. S csodálkozva kanalazza a levest. .

. Zsigmond még válaszolni akart: Igen a föld szagát hozom, elbírja az asz- tal illata. E földet túró népé a magyar jövő, az ő szaguk; is kabátomon. ö k az igazi magyarok. Az ő szagukat ne szeressem? Ha. tudnád, milyen tiszták az ő érzéseik. (Vera érzésire gondolt.) Lábuk mélyen gyökeredzik az anyaföldben — tekintetük a magasba néz. Nagyszerű növények!'S e növények virágai! . . .

*

Mihály mingyárt elfogadta, hogy nem mehet haza tisztálkodni. Nem k u - tatta okát. Egyebet sem kérdezett, hamit nem értett. Pedig megértett h a m a r akármit. Ez a magyarázatlan beletörődés, része, alkateleme volt hűségének,, amellyel munkáját, hivatását ellátta Zsiga nagyságos úrnál.

— Üzenni kell — ennyit mondott csak.

— Izentetek — nyugtatta meg az úr. S így üzent Mihály nevében: Vera.

hozza délután a fehéret, én nem mehetek.

Szombat volt, harmadhete s bár késve egy kicsit (nyilván vasalni kellett)- jött Vera.

Nem akart mingyárt ráijeszteni. Azzal telt az idő, Mihály akaratoskodott, hogy ő mégsem tud a kádban mosakodni s restelli még ingét is levetni, mert a fogasra az úr holmija mellé kellene tegye. Meg aztán szappant elfeledett hozni Vera. Alig lehetett rávenni, használja valamelyik szagosat, az úr szappanjai közül.

•Húgának bizony kellett várnia' a szennyest. Ott az előszobában.

A kis bizánci dolgozóba nem hivhatta be Zsiga. Most első alkalommal. Hadd szokja meg elébb idekint. Dalt még nem akart énekelni. S minden egyébre,

komoly és bohó kérdésre pirulósan válaszolt.

Mihály nagyon is hamar elkészült a tisztálkodással. Száraz maradt a kád., Mósdótálat lelt mégis a legény, úgy hamarkodta el a fürdést.

A rákövetkező héten az öregasszony hozta a tiszta ruhát. Mihályék anyja.

Megrémült a lány? Vagy tán anyja fogott gyanút? Nem lehetett megtudni.

Gyanú! Hát gyanakodni is lehet? Ettől aztán végigképzelt minden leheti séges helyzetet, mi történhetnék a bátyja ruhájára várakozó Verával. S behunyt

szemmel többször átélt mindent, mint a lehetőségek részese.

Éppen azért lett aztán nyugtalan a következő napokban, mert megszólatlan s ezért elfogulatlan nem kereshette környékét sem a Czombos családnak. Ha más előtt tán nem is, maga előtt szégyellte magát.

313

(18)

S százszor elmondta viszont, ha szobájában, ha a fák közt - sétált: min- iden cselekedetemnek tudom következményét, minden vágyamnak is vállalom

következményét.

Bévül ettől megnyugodott, de viselkedése annál inkább háborgó lett.

— Beteg lenne Veron — szólította meg Mihályt — hogy nem ő hozta a Tuhát?

/ Mihály csak annyit értett ebből — mogorvaképű anyjuk alkalmatlan a kas- télyban. Pedig hogy elbeszélgetett vele az úr. Finom ember, nem akarta meg- sérteni. Üzent hát Mihály. S harmadján megint Vera hozta a fehéret. Csak- hogy nem magában. Vele jött kicsi húga is. Az a leányka, aki a székét SÍ köté- nyét adta volt Zsigának. Franciska, Franci. •

Hiszen még jó is, hogy így rendezte Vera. Bátran be lehetett hívni kette- j ü k e t a dolgozóba.

A két lány egymás mellett ült le. Csak a kicsi nézett szembe, a nagy nem, b á r le sem sütötte szemét: vizsgálódott a szobában, ö felelt a kérdésekre, húga csak rebbent mint, aki szólni szeretne mégis. Miféle kérdések voltak? A m u n - kára vonatkoztak, az elmúlt hétre, a két hétre. S aztán hogy: van-e legény?

Véra elkerülte volna a választ, de húga ujjongva rikkantotta, hogy: nincs, -nincs, nincsen néki szereteje! Pirult Veron, hogy ilyen öreg létére nincsen még -párja — hiszen már tizennyolc esztendős. Alig győzte korholni Francit: m a j d

te is juthatsz még az én sorsomra!

Vigasztalásul hirtelen egy szerepet gondolt ki, talált számára Zsiga úr.

"Elébe tette a könyvet, hogy olvassa a szerepet.

Néhány pillanat alatt született meg az elhatározás, hogy az asztalon he- -verci könyv a »Tudós'nők« után nyúljon. Vigasztalásul s hirtelen arra is kí- váncsi lett, tapad-e az első jelenetekre a lány érdeklődése? Bízott Arany László .5 Moliére együttes szövegében. *

Odaült' a lány mellé, a lányok mellé, egy párnás székibe s felolvasta az -első három lapot szép lassú tagolással. S még röviden útbaigazítást a d o t t : — Én vagyok Armand, te vagy Ánriett. Hadd lám, hogy játszod, hogy m o n - .

«dod el?!

S felolvasta az első sorokat. Válaszul csupán egy igent kellett mondania Verának halk engedelmesen. Ezt még elrebegte. A következő válasza azonban nehogy sem sikerült. Nem akart sikerülni. — Ugyan mi rossz van — kezdte té- tován a játék szavait, de befejezni csak nagyon halkan szégyenkezve tudta — a . férjhez menésben.

.Az úrnak kellett mondani jóformán helyette. S a következő feleieleket tel- . jesen neki. Csudálkozott nagyon, mert megszokta, hogy a gányó legények s lányok egy-kettőre bele szokták találni magukat akármilyen vidám vagy fonák lielyzetbe. S egy pillanat alatt elkedvetlenedett, s be is csukta a könyvet.

Amint Veronra nézett, mingyárt megállapította mégis: aki barna arca pi- rulásával puszta bőrével ennyi érzelmet tud kifejezni, csakis attól bénulhatott ineg, -hogy aggódása, amellyel a kastélyba lépett, az eléje tett könyv szavaival találkozott: ugyan mi rossz van a férjhez menésben? Akár ő kérdezhette volna, ha már előbb elmondja — volt gondolatát. De tán el is mondta a múltkor te- kintetével vagy tánc közben s szíve verésével. S hogy nem kapott választ, on- nan ered aggódása, hogy még jönni is félt. S.hógy egymaga jönni nem is mert.

314

(19)

Mára, mára igazán eléé ennyi .— gondolta irgalmasan az, úr s a kicsi bo- gárhoz fordult, akinek minden vonása külön-külön nénjére elékeztetett, de -egészben mégis égen földön más1 volt s ezt a szemében táncoló huncutság okozta.

— Tudsz-e énekelni?

— Tudok ám — csapott vissza hetykén a kicsi.

Sokat nem kellett nógatni, vékony fejhangon rákezdett egy dalra, melyről tudta, hogy Zsiga nagyságos úr is szívesen hallgatja.

S az hallgatta is szívesen. Félszeme Veronon járt ,még, de a gyermek m e - részsége s a készség, hogy éppen olyan nótát kezd; melyet ő szeret, észrevétlen egész figyelmét az énekre vonta csakhamar.

*

Negyedizfoen ma fürdik majd Mihály ura fürdőkádjában. Mostmár majd be- lemerül a vízbe, nem sieti el a dolgot, mint elsőbben. Készen a víz, vetkezne is, ha lehetne. De az úr nem .adta meg még az engedélyt, ott sétál a szobájában ab- laktól asztalig s vissza — meg-megállva mindig az ablaknál. Pedig mire a tiszta ideér, készen is lehetne Mihály a fürdéssel. ( *

Ö csak a tisztára gondol, nem arra, aki hozza. De az úr bezzeg egész lelké- vel azt figyeli, ki jő. ma a Jurenák-majorbpl. S talán tizedszer, talán század- szor, talán ezredszer gondol valamire s pirul bele. Ha látnák a pestiek! Vagy a párizsi barátok! Hogyan kerít magának partnert Zsiga, a fölényes világfi! Sze-

retőt, szerelmest, talán párt!

Ilyen még, nem fordult elő a pusztán, az urak ezt sokkal egyszerűbben in- tézik el s ha senki nem veszi észre, mi készül a bizánci dolgozóban, csak azért van, mert olyan szokatlan: a fitestvér fürdik, s a húgot az úr tartja! 'a szo- bájában.

Mert lement c eddig bármikor a cselédházakba, ha valakivel beszélni akart. Möst attól fulladozott, hogyan is nyúljon hozzá a lányhoz, vállát, fejét két tenyerébe fogva, s ha magyarázat nélkül éppen úgy sugárzik onnan a for- róság, mint az ő szeméből,- szívéből, akkor megérinti a leány mellét. Míg eddig eljut, mindig ott kísért a rettegés: nem riad-e meg Vera s nem érzi-e prédának magát? Aztán á melle! Ezeket a lányokat még megcsókolni is könnyebben, ha marább lehet, mint a keblüket megérinteni, megfogni. Azt védik az utolsókig, a z nem az1 övék, az nem a férfié, mint egyéb, az a gyermek táplálója lesz.

Ó, mennyire nem kellett volna Pesten vagy Párizsban ilyesmitől tartania.

Jött volna ott nem egy nő (lány is, asszony is) csak szólnia, akarnia kellett volna. Némelyiknek csak intenie.

Állt, állt a' függöny mögött, forróság lepte meg, nagyon tisztának érezte magát, nagyon fiatalnak, s egészen lázasnak. S lázát egészségnek érezte. S álla- potát, szívdobogását, várakozását semmi eddigihez nem tudta hasonlítani.-

— Elkezdeném hát nagyságos úr — köhécselt .Mihály — megérkezett a . fehér.

Kérdezni sem kellett, ki hozta, Mihály k a r j a alatt hívatlan bedugta fejét a kis húg: Franciska.

Zsiga meglepetten ült le a kerevetre. A legény zajtalanul kiment s nem- sokára hallatszott locskolása a fürdőhelyiség felől.

— Merre jöttél — kérdezte az úr, hangja síri volt, de a lányka vidáman telelt.

2 315

(20)

— A kulcsárék udvarán átal. Gondoltam én, hogy gyöhetnék a nagykapun is, most hogy a Zsiga nagyságos úrhoz jövök, de aztán mégsem akartam, hogy megszólítson valaki.

Alig állt meg a beszéddel lélegzeni is. Igazán elcsodálkoztatta a férfit.

— Hozzám jöttél?

Szájban tartott nevetéssel válaszolt a lány s bontogatni kezdte kendőjét,, hajadonfőtt jött, de keszkenőt hozott, azt bontogatta.

— Hoztam valamit — mondta s szeme incselkedett, de a kibontott kendőt ölében tartotta, s takarta is vékony barna kezével.

Igazán kiváncsivá kellett lenni, mi van a kendőben. -

— Mit tudtál hozni? — húzta fel szemöldökét az úr, mint aki gyermek iránt tétet érdeklődést.

Nem tudta eltalálni — eke nyomán lelt ó pénz, valami jeles kő, tengeri- nyúl, különös virág vagy otthon lelt kopott hímzés lapulhat-e oly hangtalan a

lányka combjai között?

S hogy a gyermek még mindig nem mutatta, újjal kellett a kezeket, s a kendő rózsáját szétnyitni, s kissé a combokat is.

— Mutasd, haddiám! *

Franciska boldogan emelte fel kezét s engedte látni a hozományt.

Négy galambtojásnyi nagy tojás ült a kendőben, sötétsárga héján föccsen- tett rozsdavörös volt dísze mindegyiknek .

— Sólyomtojás! Ritka! A fiúk szedték, én meg elszereztem tőlük. Kotlós alá kell tenni. Majd a kulcsárné alá teszi. Aggyá csak oda neki. Három h é t alatt úgy kikél, akár a csibe, aztán van négy szép sólyma. Akkor aztán m i n - gyárt hozzá is foghat tanítani őket. — Egy szemvillanásra elkomolyodott, nyil- ván az jutott eszébe, hogy Zsiga úr télen nem szokott idehaza lakni s a k k o r mi lesz a sólymokkal —: de még tán jobb lesz, ha valakit fogad, hogy tanítsa őket. Mire tavasszal hazagyön, olyan ügyes kis vadászai lesznek, hogy csak. S -azt se tudja majd melyikkel induljon el.

Két kezét, melyet eddig a tojások érdekében, s az úr kedvéért magasra tártan tartott, leengedte, összefogta a kendő csücskéit s az asztalra koccantotta -a jövendő vadászokat.

Az úr beleegyezett a játékba.

— Várjunk csak. S ha kikeltek, ki éteti őket?

— Hát majd. a kulcsárné!

— Én nem tudom . . . nem vadulnak el a keze alatt?

— Az, az könnyen lehet . . .

— Akkor nem bízhatjuk rá. Dehát kire bízzuk? Ki étesse őket?

- Nagyot nyelt a leány.

— Majd én!

— Megtennéd?

Most először szégyellte el magát az úr szobájában Franci.

— Én igen — suttogta.

Aztán hirtelen megvidámodott újra.

— De hogyha nem bízik a kulcsárnéban, akkor én ki is köttethetem. Kikel- nek nálunk a kétasszonyközi csibékkel. Gndoltam is én mingyárt, hogy m e g - 316

(21)

tenném, de elhozom, mondom a tojásokat bár, lássa, tuggyon róluk, örüljön nekik.

Kérdezetten buzdítás nélkül beszélt,. hogy s mint intézi ő majd a sólymok sorsát, legyen csak nyugodt az úr.

Az meg teljesen belefeledkezett a lány beszédébe.

Emelte, forgatta, ejtette kezeit Franciska, velük is beszélt. S akármilyen vékonyak" is ezek a kezek, bizony nagylánykezek, asszonykezek már.

— Minek nékem egyáltalán sólyom — kezdett ingerkedni egyszercsak az úr.

— Jaj, hogy mondhat ilyet okos ember létére. Hát nem boldog' lenne akárki, ha négy szép betanított sólyma volna? Aki hozza neki a vadakat! Hiszen tu»

dorn én, hogy nagyságos úr puskával vadászni nem szeret, de ez más, ez égészen más, mert a sólyom még, élve is elhozza a vadat, úgy lehet tán még meg se vérzi.

Az úrnak kimondhatatlan gyönyörűsége telt a csergedező beszéd hallgatá- sában. A kereveten félkönyékre dűlt, s úgy figyelt.

— Hanem tanítót nehezen tudok majd tanálni.

Meghökkent a lány.

— Pedig én azt hittem, tud egyet.

— Nem tudok, nem hallottam én még madártanítóról.

—< Apám tudott egyet, de az meghalt.

Élvezet volt nézni hallgatását, töprengését. Arcára jött ki a lelke, hogy mit is kéne tenni. Sóhajtott egyet a nagy gondban,, vékony dereka, kiegyenesedett, s most almányi mellei is egészen kitetszettek. Ügy. maradt megfeszülve, nem vette észre az úr szeme lobbanását.

— Én megtanítanám őket, ha más nem vállalja. Én nem tanítottam még madarat, de megpróbálnám.

Kacagtató lett volna, ha nem halálos komolyan mondja.

Az úr kinyújtotta tétován balkezét a lány felé, aki e mozdulatra elhallga- tott, de meg nem szeppent. Ám a kinyújtott kéz megrettent önmagától s le- hullott, szerencsétlenül, éppen a lány térdére. Ott égy pillanat tapintása alatt megérezte, hogy nem sovány gyermekcsontra szállt, hanem gömbölyű, feszes húsra. Hiszen ez után vágyott . . . .

Lehetetlen volt azonban így maradnia, bár az örökkévalóságot így szerette volna eltölteni. Feltápászkodott s a szobában járkálni kezdett. Keze újjaiban villamosságot érzett, s tartotta, őrizte az áramot, szakállához sem mert nyúlni, nehogy szikrát vessen, s talán itt égnének el mindketten.

- Énekelj! Dalolj valamit Franciska.

S a lány énekelt. Nem kérette magát, számított rá, hogy énekelnie kell. Amint befejezte, pislogott néhányat, s látta az arcról leolvasható kedvet, biztatást, a következőbe fogott.

Zsiga egyre sebesebb lélegzettel hallgatta és tisztán emlékezett, hogy egész héten az a gondolat motozott benne, mint lehetne előidézni, hogy a két lány közül ez jöjjön el, ez a kisebbik. Ez a varázslónő. Bizonyos, hogy így volt, ha esze hátsó rekeszében is. Amint hogy most is, míg a dalt hallgatja, a lány lényét issza, s szilárd a hite, hogy ő az igazi s nem nénje, egy még belsőbb rekeszében agyának halk eszmélet kél: nem is gondolsz rá, micsoda

2* 317

(22)

siker lenne ez színpadon, pedig az lenne, de most neked az semmi, a lány tehetsége... — s hogy ez az eszmélet messziről felködlött, az is nagyon jól esett.

S az volt a nagyon csodálatos, hogy fel sem merült a világ, meg az e m - berele véleménye. Csak az én és a te élt.

Iszonyatos vágy fogta el, hogy felemelje és magához szorítsa a lányt, s hogy el se. enged je többé.

A szándék és a vágyakozás is megszólalásig eleven volt. Az.éneklő elhall- gatott, felállt, mélyeket lélegzett. Úgy tett, úgy viselkedett, mintha minden ízében értené, mit érez a másik. S lépett egy lépést. Szeméből látszott, még- sem tudja, merre indult el.

Nem, nem, ezt nem fogadhatta el az úr. Nem így akarta .magának. Hát- rált. Boldogan hátrált. Mert semmi sem omlott össze: a vágyakozás, a ter- vezgetés, a hullámzó keblecskék — minden együtt maradt.

De mára elég. Még ma ne tovább! Hiszen úgy megtelt ez a mai nap, nem is maradhatnak most már együtt.

S hogy elküldhesse a lányt, s.hogy jóelőre.kárpótolja, ha mégsem teljesülne az örökös együttlét, adott neki, remegő kézzel tíz koronát.

A gyermek gondosan eltette a pénzt, fogta kendőjét a tojásokkal. Nem sokat kellett várakoznia odakint, .vihette bátyja váltó-fehérneműjét is.

*

Hátvan felé, hazafelé? Hát nyolcvan felé mit mondhat az ember? S mit az asszony, ha ráadásul özvegy is. Hogy elözvegyült ennyi idejére, az nem kü- lönös, de azt is meg lehet bocsátani, hogy maga elé mereng, ki játszi, vidám volt világéletében.

így mereng Franciska néni s felejt, mindent felejt. Ami tegnap volt, kiejti emlékezetéből teljesen, a tegnapelőttiekből is csak morzsák maradnak meg.

Csak arra emlékszik világosan, mikor a nagyságos úrriak énekelt. Mikor sem kicsi lány nem volt már, de még nagylány sem.

Unokái nevét egyre össze véti egyéb rokongyermekek nevével, de azt az időt, azt a nyarat nem véti, nem téveszti össze semmivel.

— Legjobban szerette, ha ezt énekelem:

Ezt a kislányt nem' az anyja nevelte, foorozdában a pacsirta költötte.

Betakarja barna legény subája, nem kell neki édesanyja dunyhája.

El is énekeltem én, valahányszor kért.

Vittem én a tisztát Mihály bátyámnak utóbb kétszer is egy héten, de vit- tem volna, ha kell naponta. S énekeltem!, nem kérettem magamat, úgy vártam a szennyest.

Szerette a hangomat Zsiga nagyságos úr, nagyon szerette. Várta m á r min- dig, hogy menjek s énekeljek. Szerette, ahogy danolok. Én meg danoltam neki kedvire.

Néha olyan furcsán nézett rám. Más félt volna, megijedt volna, de én aztán nem. Tudtam, hogy nem bánt, tudtam, hogy szelíd ember igen. Pedig 818

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

tanévben az általános iskolai tanulók száma 741,5 ezer fő, az érintett korosztály fogyásából adódóan 3800 fővel kevesebb, mint egy évvel korábban.. Az

* A levél Futakról van keltezve ; valószínűleg azért, mert onnan expecli áltatott. Fontes rerum Austricicainm.. kat gyilkosoknak bélyegezték volna; sőt a királyi iratokból

Magyar Önkéntes Császári Hadtest. A toborzás Ljubljanában zajlott, és összesen majdnem 7000 katona indult el Mexikó felé, ahol mind a császár védelmében, mind pedig a

Legyen szabad reménylenünk (Waldapfel bizonyára velem tart), hogy ez a felfogás meg fog változni, De nagyon szükségesnek tar- tanám ehhez, hogy az Altalános Utasítások, melyhez

Az akciókutatás korai időszakában megindult társadalmi tanuláshoz képest a szervezeti tanulás lényege, hogy a szervezet tagjainak olyan társas tanulása zajlik, ami nem

Az olyan tartalmak, amelyek ugyan számos vita tárgyát képezik, de a multikulturális pedagógia alapvető alkotóelemei, mint például a kölcsönösség, az interakció, a

Már csak azért sem, mert ezen a szinten még nem egyértelmű a tehetség irányú fejlődés lehetősége, és végképp nem azonosítható a tehetség, tehát igen nagy hibák

Nagy József, Józsa Krisztián, Vidákovich Tibor és Fazekasné Fenyvesi Margit (2004): Az elemi alapkész- ségek fejlődése 4–8 éves életkorban. Mozaik