tiszatáj
1972. MÁRC. * 26. É V f ^ ^
Farkas Árpád,
Kiss
Benedek,
Simái Mihály, Szepesi Attila, Veress Miklós versei; Annus József, Bárdos Pál, Fenákel Judit, Mocsár
Gábor és Tóth Béla
novellája;
Fekete Gyula és Kováts
Zoltán írása
demog-
ráfiai
kérdésekről
tiszatáj
IRODALMI ÉS KULTURÁLIS FOLYÓIRAT A Magyar írók Szövetsége
Dél-magyarországi Csoportjának lapja
Megjelenik havonként
Főszerkesztő: HAVASI ZOLTÁN Főszerkesztő-helyettes: ILI A MIHÁLY
Olvasószerkesztő: ANNUS JÓZSEF
Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László Szerkesztőség: Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Táviratcím: Tisza táj Sze- ged, Sajtóház. Telefon: 12-330. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Posta Köz- ponti Hírlap Irodánál (KHI Budapest V., József nádor tér 1. sz.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelzőszámra.
Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díj: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint.
Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916.
72-273 — Szegedi Nyomda
Tartalom
XXVI. ÉVFOLYAM, 3. SZÁM 1972. MÁRCIUS
Huszonöt éves a Tiszatáj 3 SIMÁI MIHÁLY: Kezek (vers) 4 TÓTH BÉLA: Kicsi világ (elbeszélés) 10 VERESS MIKLÓS versei: Levelek Wolandhoz, Szelíd
könyörgés azért, ki előbb halt meg, Ballada 26 PETRI FERENC versei: Zuhog a hó, Cervantes 30
JÁNOSY ISTVÁN: Ferenczy Béni (vers) 31 FARKAS ÁRPAD: Szénásszekerek (vers) 32 KISS BENEDEK versei: Zápolya uramék asztalára!, Em-
bertelenül, Kazal aljából 33 MOCSÁR GÁBOR: Én mondom, az anyád (elbeszélés) 35
SZEPESI ATTILA versei: Három fametszet, Bartalis 45 VERESS GERZSON versei: Könnyű álmot, In memó-
riám, Utak, Még ma, Dálnok, Becsengettek 47 ANNUS JÓZSEF: Csordapásztorok (elbeszélés) 50 FENÁKEL JUDIT: Katzenjammer (elbeszélés) 60 BÁRDOS PÁL: Dávid király (elbeszélés) 66
HAZAI TÜKÖR
FEKETE GYULA: Éljünk magunknak? 70 KOVÁTS ZOLTÁN: Hullámvölgyből hullámvölgybe?,.... 78
ÖRÖKSÉG
MERÉNYI VARGA LÁSZLÓ: „ . . . s általa híres e föld"
(Janus Pannoniusról — halálának 500. évfordulóján) 90
KRITIKA
FÜLÖP LÁSZLÓ: Jegyzetek Juhász Ferenc lírájáról („A szarvassá változott fiú" megjelenése alkalmából) 98
1
HAVASI ZOLTÁN: Aczél György: Eszménk erejével ... 104 GÖRÖMBEI ANDRÁS: Kovács Győző: Fábry Zoltán ... 105 NÉMETH FERENC: Mikó Imre könyve Brassai Sá-
muelről 107 BENEDEK ANDRÁS: Tamás Mihály: Két part közt
fut a víz 109 VÖRÖS LÁSZLÓ: Molnár Géza: A vadászpilóta sze-
relme és halála 111 CS. FARKAS ISTVÁN: Moldova György: Tisztelet
Komlónak 113 A. J.: Galgóczi Erzsébet: Kinek a törvénye? 115
Téka
OLASZ SÁNDOR: Simor András: Próbálj kirabolni;
Mezei András: Csillagok tábora; Mátyás Ferenc:
Parasztciterán; Bede Anna: Kelj fel és j á r j ; Gábor
Zoltán: Elkallódott ünnep 117 JANKÓVICS JÖZSEF: Szilágyi István: Jámbor vadak;
Sigmond István: Egy panaszgyűjtő panaszai 120
(i. m.): Két üzenet Debrecenből 121
MŰVÉSZET
Vásárhelyi művészportrékLACZÖ KATALIN: Fülöp Erzsébet 123 L. K.: Benczédi Sándor és Cs. Erdős Tibor kiállítása
Vásárhelyen 125 Színház
CSAPLÁR FERENC: „Apró-cseprő" bukások 125
Hírek 128 Szerkesztői üzenet 128
ILLUSZTRÁCIÓ
Szalay Ferenc rajzai a 25., 34., 49., 65., 69., 116. oldalon, valamint Műmelléklet III.
Schéner Mihály rajzai az 5., 6., 7. és a 9. oldalon Fülöp Erzsébet képei — Műmelléklet I—III.
Benczédi Sándor munkái — Műmelléklet IV.
Cs. Erdős Tibor munkája — Műmelléklet IV.
Huszonöt éves a Tiszatáj
A negyedszázada élő folyóirat jelenét az előélet óhatatlanul meghatározza. A lap nem tagadhatja meg önmagát, ha több évtizede alakul már a karaktere. Nincs más ma élő magyar irodalmi és kulturális időszaki kiadvány, amely ilyen kort élt volna meg.
Itt van egy magyar vidéki folyóirat, amelyik töretlenül éli végig csaknem az egész felszabadulás utáni idők változásokban, sőt fordulatokban ugyancsak gazdag, mára már történelmivé nőtt korszakát. Következetesség, elvi szilárdság kellett — ha másban nem — az időben való előrehaladáshoz, állhatatosság önmagához is és az ügyhöz is, amelyet szolgál. Bizonyára van valami egész történelmi szakaszt át- kötő vonala vagy sajátossága, amelyik nem engedett meg eltérést a stratégiai irány- tól, csak a mégis szükséges hajlékonyságot a mindig fejlődő, változó körülmények között. Vagy ha a változásokhoz képest időnként leragadt is, „folytathatatlan téve- désekbe" torkollt, benne volt a megújhodás lehetősége.
Általában a folyóiratok — egyébként ritka — hosszú életét vagy a töretlen esz- mei vonal biztosítja lényegében egységes történelmi korszakokban, vagy azok a sze- mélyiségek, akik egybefogják a lap szellemi karakterét, akik rányomják egyéniségük, szellemiségük bélyegét az évről évre sorjázó évfolyamokra, vagy a mecénások, a pat- rónusok támogatása, akik átsegítik azokat még a hullámvölgyeken is.
Szeged város közössége, tágabban a felszabadult nép állama az a társadalmi hát- tér, az a politikai közeg, amely a Tiszatáj létének folyamatát adja, a város irodalmi hagyományai, a táj népi kultúrájának öröksége nyújtják a szellemi táptalajt, amely- ben élni tud, a helyben élő, alkotó, a hosszabb-rövidebb ideig Szegedhez kötődő írók és az irodalmat szervezők munkálkodása révén csak az írásaikkal idehúzó vagy rokonságot is vállaló máshol alkotók teremtenek a lehetőségből hónapról hónapra alkalmat az irodalmi művelődés számára.
A Tiszatáj huszonöt évfolyamának tartalma, ha a részletekben nem is mindig hitelesen, de összképét tekintve tükrözi a társadalmi valóság alakulását. Ám maga a folyóirat is, pusztán létével, fejlődési periódusaival, a maga köré szervezett vagy szerveződött munkatársi gárdáival, megvalósított és elvetélt programjaival, kijelölt és hosszabb vagy rövidebb ideig tevékenykedő szerkesztő bizottságaival, szerkesztői- vel szintén tükrözi a mindenkori irodalmi, szellemi állapotokat, tükrözi a helybeli, de mert attól lényegesen mégsem térhet el, az országos kulturális viszonyokat is.
A folyóirat negyedszázada összefonódott felszabadulás utáni életünkkel. Huszonöt évfolyamának tartalma a mérlegelők előtt csak a közegével együtt értelmezve tárul fel. Bizonyosra vehető, hogy a jövőben a szűkebb környezet: a város és vidéke, az országrész elmúlt huszonöt évét faggatok sem térhetnek ki a Tiszatáj köteteinek fellapozása elől, ha valamennyire is teljességgel törekednek a felszabadulás utáni szocialista társadalomépítés, az embert alakító nagyszabású történelmi szakasz be- mutatására.
Az irodalomtörténet és művelődéstörténet pedig minden bizonnyal felfigyel a magyar irodalomban játszott szerepére, talán nem csak a Tisza tájra szűkítve le kisugárzó hatásának vizsgálatát, hanem felismeri és elismeri a Duna táji népek közösségének erősítését célzó szándékait is.
3
S I M Á I M I H Á L Y
Kezek
ZSOLTÁROS ÉNEK Dózsa György tűzzé-vált keze sisteregtető csontok
mégegyszer bélyegezzetek meg országló szép haraggal
Kömíves Kelemenné keze te hazányi falból való virágozz házamig
Szent László kézmetélést parancsoló királyi jobbja
László király jobbágyának levágott jobbja
vérzéseim maradtok
csillaggá-égett boszorkánykezek bebalzsamozva mint
udvarába a hold babonáim maradtok őseim sosem-látott keze álomi zuhanásaimban kőlépcsőn hullámzásaimban megmentőim
vállamban porladoztok szabóistvánok Doberdónál amputált keze nagyjánosok Voronyezsnél lefagyott kezé érlelj meg hidegeddel
értem meggörcsült helyettem kisebesedett megfáradt
kisemmizett kezek
adósotok vagyok míg élek
kölyökkorom könyveit kölcsönző kezek
kísérjetek még
visszalapoznám melegségtekig a kőlapokat anyák nap-keze
ingázók olajárkos keze
csomagszorongató kártyacsapó kezek
rég-felnőtt tanítványaim cinkos kamasz-keze
nélkületek be csonka lennék imádni és átkozni való kezek diadalom és megaláztatásom dobverői
hangoltok a magányban akácvirágot csírolni való
székfűvirágot fésülni való éjszakámat liliomozni való életemre legszebben törő emlék-kezek
tűzzetek kontyot az égre hajnalodik
képromboló
könyvégető kezek veszélyetek akarok lenni mint ezek a szívemre tévedt szent kínzó és újjáteremtő kezek
Schéner Mihály vonalakkal bebalzsamozott meg százszorozott kezei add a kezed
vért-préselő
kézszorítások harmatoznak Medgyestől Szegedig Budáig
csillaglik parasztököl nagyapai szentjobb lobog egy tízujj-katedrális
zakatolásban hozzámkulcsolt táncforgatagban tőlem elszakadt diákkezek
testvérkezek
ha keresnétek hol forgok mostanában
5
kopár idők után
engem bőségre oktatók
jóslatokat beteljesítő kemény kezek vagytok-e mint én olyan igazán elégedetlenek?
hívtok-e?
jósolhassam tovább szebbjét a Szépnek igazabbját az Igazságnak Méltóságunk méltóbb diadalát homokzsák-kéz
árvízzel-birkózók keze hitess meg
együtt-erőnkkel
szeretők gyujtoványfű keze tündökölj értem
KALÁSZOLÓ HIÁNY
anyám anyám anyám kiázott-szép kezed sokmedrű ujjaid mosás után
s
kovásztevő dagasztó kenyérvető kezed a kemence-piros a kemence-meleg a láznézö hűvös a gyöngéd csönd-eres babázó ujjaid
miért nem tördeled se gyűszű-kupolát se madárcsont-eget se érkék csillagot csak ételt a semminek?
anyám anyám anyám viaszérett kezed learatás előtt learatás után
embriók sosem-lesz keze már ne szomoríts
ne gyászoltass jonónők orsó-keze takarj be engem
nővérek karton angyalok keze ragadj el engem a kés elől ellenség csapdájából jóbarát-kéz
testvér-kéz
szabadíts meg malter osláda-teny ér cserép-ujj tégla-ormó
fogj körül otthonos oltalommal cső-ujjak dróthuzal-ujjak tárcsa-tenyerek küllő-ujjak riogassatok
önmagamra.
6
összeráncolt kalász kicsépelt szeretet s ez a zöld öncsalás gyökerek levelek a semmi síkjai
anyám anyám anyám a csontult mag felett kálászoló hiány a semmi malmai az őrölő rögök az őrölő örök kövek kövek
E HÁROM KAKASSZÓ KÖZÖTT
ötujj-csillag
Cselekvő-csillag sugaraidban állok születés
szerelem halál
e három kakasszó között te adsz jelt minden változásra micsoda formák rögződtek belénk bombatölcsérek romhalmok árkok micsoda ütőszeg-körök
micsoda fém-limányok szeretlek
Cselekvő-csillag mert gyűlölöd
ezt az idomtalan világot
s így együtt a mindenség öntött öntőformája — mi
múltat olvaszt torzókat tördel ez a sugár
jövőszázadi
formáz gyönyörűt lesz-rűgyes majd-kupolás ötujjú fényjel te segíts emberül viaskodni e végtelen véglegességgel
7
LEGENDA
végigsimítani egy kalászon érezni kasza élét
tükröt tartani napraforgóknak derékon-
kapni megtáncoltatni a fiatal szilvafát kapálni kiszikkadásig
nap elé térdelni
megmotozni a földet porával etetni a bőrt
a sebeket a repedéseket kútostor gém kolonc vödör víz tanyai justiciaként
mérlegelni az igazságot
mely elvész ég és föld között kubikra fölvállalni a fél világot azt a hegyet zsebkendőmnek a négy csuromvér sarkában is
elhordani kettőnk közül kettőnk közé babám
emlékek felenideje megvénült kéz rosta és háló
s végül a semmi mágnese de csattog a metszőolló-madár csőrében venyigével
vörhenyes rózsaággal s néha még
végigsimítani egy kalászon érezni kasza élét
tükröt tartani napraforgóknak derékon-
kapni megtáncoltatni a fiatál szilvafát
MEDITÁCIÓ
tűnő
átváltozó kezek csak nézek utánatok
szemem mélységeibe ti bujdosók árvák kinyomozhatatlanok
tűnő
átváltozó kezek bolygó kezek nélkülem bolygók
záporral az idő ablakát rámveritek sárkesztyűsek vagytok
habarcskesztyűsek
kenyérszegők és gyümölcsoltók zeng az ég dörög az üveg
maradva hová tűntetek kezembe-hűlt
kezemmé-veszett tenyerek ujjak?
látott és láthatatlan kezek játszani játszani még veletek fönn
fönn
a képzelt kéz-erdő
ötágú koronák sátorulnak fekszem a bozsgó ágbogak alatt e termő teremtésben
hanyatt
tisztul sötétül az ég forr a folyó forog a nap
kuszálja szél a sorsvonalakat
közeledünk lengnek az álom- ból-vert hidak
s én — hajóul e földön — nektek ajánlom érvénytelen papírjaimat
9
T Ó T H B É L A
Kicsi világ
Naponta másfél órákat a fejemen állok. Idegenek, ha véletlenül meglátnak, nyári hajnalok nyitott ablakain át, fetrengenek a röhögéstől. Humoros nekik, két szőrös férfilábat az ég felé meresztve látni. Gyerekeim halkan suttognak egymásnak.
— Pszt, apa jógázik. Ők tudják, az életemért kucorgok kétszer naponta a nyak- szirtemre pakolva testem terheit, és fejem tetején hurcolom súlyomat sirsza szana állásban.
A szív ilyenkor pihen. A fej megtelik vérrel, hátra, befelé nézek az eszem tok- jába, fényt képzelek el, akaratom beviszem az agyamba.
Dédapám mindennap megképzik emlékeztem hívótáljában. Nagyapámat nem ismertem. Fiatalon elvitte a tüdővész. Dédapám a barátom, tanácsadóm, példa- képem. Emlékezetem kezdetei óta ott pöszmötöl, máig is a hátam mögött. Kicsit csoszog, köhécsel, s ahogy vénülök, arcom ráncaiban, mozdulataimban fölismerem őt. Kutatom kilétét.
Jánoshidán parasztnak született, Jászberényben bognárnak szabadult. A céh- világ utolsó lobbanataiban vette kezébe a vándorbotot, s két nyelven kiállított Wan- derbuchját. Első lapján az állt: Isten áldja a tisztes ipart!
Komolyan vette. Neuhausban dongát vágott, Pilsenben hordót csinált. Dolgozott Berlinben a hadiszerek és tűzoltólétrák gyárában. Párizsban a könnyű kibitkák, kétkerekű homokfutók és üveges hintók legjobb üzemében tüsténkedett.
Legszívesebben párizsi éveire gondolt, s tavaszonként a kertben ásni kezdtük a rügyező fák alját. Vagy nyitottuk a szőlőt. Ilyenkor föltolta bélelt micijét, mesélni kezdett.
— A harmadik évben már bizalmi voltam, a hintógyárban. Sokat nem prog- ramoztunk, nem szerette a gazda. Hanem egyszer bérkövetelése támadt a műhely- nek. Na, magyar, mondták a baltások a gyűlésen, hát állj elő a kívánságunkkal.
Előálltam. A mester úgy kivágott, a lábam se érte a földet. Azonnali hatállyal elbocsátottak.
Százan faragtak abban a műhelyben, búcsúzásul annyi emberrel nem foghat- tam kezet, fölálltam a faragótőkémre, s úgy intettem nekik. Erre fölegyenesedett a műhely, s százan énekelték nekem a Marseillaise-t.
De ha mi ásunk, s a közeli toronyban éppen a delet húzzák, leveszi bélelt mi- cijét, elmormolja az úrangyalát. Reggel is az első harangra. És este. Ha közben kocsmában éri a harang, akár féldecizés közben, kezében megáll a kis üveg. Három üdvözlégy, három miatyánk, ebből van az úrangyala. Utána következhet a törköly- pálinka.
— A sok sisera idegent, ha megunták a párizsiak, összeszedték. Épp azokba a rácsocs szekerekbe, amiket mi sikerítettünk a híres francia rendőrségnek. Elhurcol- tak bennünket más országok határára. Az olaszokhoz, németekhez. Mikor kire ha- ragudtak, azokhoz a szomszédokhoz lökdelték át az idegeneket.
10
— Dédapám végül egy aradi kocsigyárban dolgozott, onnan csalta ki báró Urbán Péter uradalmi bognárnak.
Nagyobb álma akkoriban nem is lehetett egy facér bögnárlegénynek. Reggel négy órakor ébresztőt csöngettek neki is, mint a többi cselédnek, s este nyolckor újra, hogy vége a munkának.
A bárónak felnőtt fiai voltak, köztük Andorka, a legfiatalabb egész telekre az uradalomba zárva. Az aranyos, váltót hamisított az apja nevére.' Kártyázott, mula- tott, amihez a zsebpénz kevésnek bizonyult, megtanulta az apja nevét aláírni. Ez akkora bűn volt, száműzetés járt érte.
A tél unalom egy ilyen majorban. Hó, varjúkárogás, disznóvisítás, lónyerítés.
Friss havak, szánkózás, magányos vadászgatások, és ötvenkét szobás kastély. A fiatal úr a műhelyeket járta, s naphosszat beszélgetett a bognárral. Franciául.
— De hát nagyapám, miről tudott maga beszélni a báróval?
— Párizsról, a kocsikról, lovakról, kocsmákról, kurvákról. Ez már csak elég közös téma!
Az egész tél ezzel telt.
Én nem irigyeltem dédapámat. Csak kívántam a sorsát. Hogy olyan erős, balta- bíró, franciául is picsi-pacsizni tudó legyek, mint ő.
Szilvát búzáért áruló románokkal a nyelvükön beszélt.
— Csé fács, frátyé?
A tótoknak is lökött egész litániára való kedvességet.
Apám öröksége: a hajlam a tüdővészre. Ezért lett erdész. Előbb csak kerülője, csőszölője az alsótanyai homoki ültetvényeknek, azután értője, tudója, végül véd- kerület-vezetője. Olyan tízezer holdnyi erdő, a Ruki, a Rivó meg a többi, az ő tud- tával susogott, rügyezett, lombozott, ágazott.
Az erdő tüzelőt, ennivaló vadat, s asszonyt termett apámnak. Én már ültetett erdő lombjain át láttam az első eget. Anyámat ismertem a csönddel együtt. A ho- mok meg az erdei avar messzihallóvá teszi az embert. A fantázia meg az erdő nyiladékain át is kijár a messzire pántlikázó országutakra, s ebben már dédapám fogta a kezem.
Az erdő úgy hajtotta apám udvarára a pénzt, ahogy szigorú telek hajtják az éhes őzcsordákat. A pénz szeret oda menni, ahol már van belőle. A szegénytől el- gurul. De anyám is értett a pénzhez. <5 fogni tudta, szerette nagyon. Szerette a kezébe venni, s ki nem adni. Ez is kiváló erény. Van asszony, kinek két fillér legyen a kezében, négyet elkölt belőle, annyira süti a markát. Anyám, nem hiába rozskenyéren neveledett, szívós, szigorú életre szokott nőszemély volt. Átokházán böcsülni kellett a vant. A kicsit. S a kicsit fialtatni kell. Hát ő fialtatta. Lett is pálinkafőzde. Ahogy csurgott belőle a pálinka, pénz csurgott abból. Ház lett Sze- geden. Az erdő mellett, apám a FUTURÁ-t is elvállalta. Vette a bort, gyapjút meg a rozsot. Abból is csurgott a pénz. Fatelepet vásárolt Szegeden. Börtönből 18, év után szabadult politikai volt benne a depós. Az tudott száz nyelvet. S közeli barátja volt apámnak. Éjszakákon át rádión fülelték a világot. Moszkvát meg Londont.
Attól vaddisznósörtés kalapban járt, vállán úgy ült a kétcsövű puska, mint fácánnak a farkatolla. Természetes, nyílt, megnyerő modorú ember volt, örökké nevetett a világra. És magabiztos, talán mert sem lopni, sem gazemberkedni nem kénytelenedett. A pénz úgy könyörögte be magát husángkerítéses udvarunkba, ahogy némely estéken fáradt kalugyerek kértek éjszakai szállást az istállópadlásra.
Nem félt az éjszakai erdőkben, pedig az sötétebb a búzaföldek éjszakájánál.
S baljóslatú csöndök ülnek benne, egy ág reccsenése ágyú dörgésével fölér.
Háború volt, annak is a vége, amikor én kezdtem odafigyelni. Jugóból átjártak a partizánok. A „gázdát" keresték mindig. Ügy jöttek, hogy járatosak voltak. Pá- linkát vittek, vezetéklovak nyeregkápájára csatolva. És fizettek. ígérték a fizetés mellé, ha baja lesz, sóhajtson, akkor jönnek segíteni. Nem sóhajtott. Nem volt rá oka.
11
A matszjászana gyakorlat lebegtetően megnyugtatja az izmokat, idegeket. Tu- lajdonképpen ez a halfekvés. Az emberi tartás teljesen elernyed benne. Lótusz, fél- lótusz könnyű ülésből három-négy jógi sóhajtás után legalkalmasabb erre a pózra hajolni. Ilyenkor jól összpontosít az ember, s a képek, mint fényképező hívótálban a pozitívok, úgy sietnek elő.
Tőlem nem titkolta apám meg a politikus, hogy v á r j a Ivánékat. Ök könnyedén ivánozták az oroszokat. Annyit beszéltek róluk, hétéves voltam, én is csak azt les- tem, vártam, hogy miért nem jönnek.
Egy ideig azt hittem, hogy tán meg ne csalatkozzak, vágyaim világának meg- felelően jöttek. Valahogy magamban voltam a portán, apámék kívülről lakatolták rám a sumár, vagyis hasított akácléc kerítés magas kapuját. Késő délután volt, azt nem mondhatom, hogy elnéptelenedett körülöttünk a világ, mert magányos erdei ház volt ez, s körülötte mindig a csönd volt az úr. Egyszer csak jön egy fakóruhás, s mögötte még vagy öt-hat. Lesnek az udvar felé a fák közül. Hát ahogy ott sébor- gok, azt mondja a kerítés mögül egy bajszos, jámbor tekintetű: — Nyemci jeszt?
Honnét érthetném, mit mond. Tárogattam a kezem, ahogy felnőttek szokták, ha döbbenet bénítja a szájukat. Erre ő tusájával beereszti a kerítés tetején a fegy- vert, azt mondja, vazmi! S láttam, hogy a kezembe adja, fogjam, míg ő bemászik.
— Fogtam. Egyébként is volt az én kezemben puska azelőtt is. ötéves korom- ban kiloptam az apámét, és durrogtattam vele a fák közé. A felnőttek is azt csinál- ták vele, s az milyen izgalmas. Anyám sikoltozott, mikor a lövésekre kiszaladt, aztán elájult. Apám nem. Elvert, hogy csupa hurka lett a kezem szára.
— Veszed még a kezedbe a fegyvert, te pondró!
Ülök itten lótuszvirág pózban, míg gerincemhez szívom a hasam zacskóját.
Koncentrálok a csigolyáimra, a lábamra, hogy azok se hagyjanak el, amíg van miért tapossam a földet.
Talán akkor éreztem először, hogy milyen nekem való izgalom a félsz. Minde- nem zsibog, a veszély mámorító érzés.
És az Iván bácsi, ahogy bemászott a sumár kerítés tetején, nyomokat keresett az udvar homokján, padláson, pincében, egyre mondta: nyemci, nyemci; aztán a kezembe adta a gitárt. Sztreljálj! Azazhogy, lőj! Ujjamat a ravaszra tettem. Hát a malac is, még ki se nyílt a szeme, maga megtalálja a csecset, s szívja. Tudja. Hát húzom a billentyűt, míg golyó van a tárban. Fütyülve siet az égnek 70 ólomszem.
A hajam is égnek áll a gyönyörűségtől. Iván az ölébe kap. Mire anyámékat a roko- nozásból hazaveri az este, nagy barátságban ülünk Ivánnal a ház előtti kis padon, talán ettünk is éppen valamit, de ami a fontos, jóvoltából eldobhattam két kézi- gránátot. Annál pedig nagyobb élvezet nincs is a világon. Bár csak mindennap tehetném.
A kisvonatról mozgás közben leugrani se akármi. A nyakam nagyere lüktet, mire a váltókat elhagyó robogó vonatról lekapkodom a nálamnál kisebb partizá- nokat. Akkor már azok voltunk. Erdei iskolánkba hozott filmeken is láthattuk, hogy a partizánok robbantották a síneket. Készültünk, hogy majd mi is. Front után ma- radt gránátok, lövedékek egész garmadáját dugtuk el egy krumpliverembe, s egy este sebesen kötöztük patronunkat a vonat alá. Nézi apám, hová elpartizánódtunk.
Megkínált bennünket mogyoróvesszővel. Még fölrobbantjátok a világot!
Pedig akkoriban már alig találkoztam apámmal. Alsótanya polgárőrparancsnoka volt, lova állandóan nyereg alatt, s ő az Ivánokkal együtt a nyeregben. Köröm közül szalonnázott, napokig le nem jött lábáról a csizma.
A félelmesen elvackolt világból szinte most fakadtak föl az évtizedes bajok, ahogy a frontok elmúltak, s békés nagy nyugalmak szálltak ránk. Hazaért katonák rendezték családi viszonyaikat. Egy vadóc — így csúfolták Szegeden a tanyaiakat, mert nekik a férfi tanyai vadóc Pista, a nő vadóc Juliska volt. Egy vadóc haza- érkezte első félórájában szőlőkaróval csapta agyon szomszédját, aki éppen a fele- sége mellett feküdt. Polgárőr kellett oda. Az efféle dolog hatalom nélkül végbe nem mehet.
12
Egy másik vadóc fölgyújtotta haragos gazdájának tanyáját. A háborúnak vége, a gyújtogatásokra hirdetett statáriumoknak is. Égett a tanya. A béres nézte. A pol- gárőrség vágtatott oda. A gyújtogató maga tartotta kezét, hogy megbilincseljék.
Míg a szúrja namaszkara, vagyis napüdvözlő mozdulatba meredve filmezek agyamban, látom, hogy éltem én a bombázásokkor a háború alatt. Eleinte akár a töklevél alá elbújtam, a monoton morajok hatására. Később gyönyörűségem leltem az üvegtisztaságú, fényesen haladó gépekben, ahogy úsztak távoli világok felé. Meg- tudtam, hogy mindegyikben legalább harminc ember utazik. S milyen bátrak. Kék egekben szelni a távot! Nagyon megkívántam. Nőtt az eszem izma, s egy nálam idősebb szomszéd komámat állon csaptam örömömben.
— Repülős leszek!
Rögtön visszaadott a pofonból.
— Én meg pilóta!
Tízéves korunkban gyári tervek szerint faragtuk a repülőmodelleket, és gumi- motorral eregettük. A repülés teljesen megbolondított. Még a focit is elhanyagol- tam érte. Pedig volt olyan falusi csapatom, minden fehér inget kiloptam a házból, meg klottgatyát, hogy sportszerű szerelésben kergessük a lasztit.
Ha elgyalogoltunk Öttömösre, ott megvertek ugyan bennünket, mivel elfárad- tunk az útban. Hanem otthon, a visszavágón, az isten öttömösi bandája meg nem kent volna bennünket. A repülőzés egy időre elfelejtette velem a csapatot. Még apámékra is alig tudtam figyelni. Néha őértük is vissza kellett lapozzak az egymás után sebesen következő események tolakodásában. Tízéves koromban, 47-ben, apám már javában párttitkára volt az egész Alsótanyának. Nem abból élt, nem mondha- tom, sőt, odáig vitte a mozgalomban való mozgolódást, hogy a nagyfülű világban szerzetteket is rendre odaadogatta az államnak.
Szeszfőzde? — Igen —, az államé!
Mozi? — Igen, az államé!
A politikus tanácsolhatta neki, úgy gondolom. És meg volt győződve lépése helyességéről. Nem siratta a vant. Anyám siratta. Anyám számon tartotta, hogy úgy kezdődtek egymásnak, mint Ádám meg Éva. Meztelenül. Nemcsak az ágyban.
Ha fölmásztak az eperfára egy szelet kenyérrel a kezükben érő epret vacso- rálni, mindenük velük volt.
Apródonként vettem észre a körülöttünk történő változásokat. Egyszer mentem volna moziba, szerettem az orosz filmeket. A repülőseket, a bunyósakat, Meresz- jevet az Egy igaz ember című filmben legalább hússzor megnéztem. Olyan akartam lenni, mint ő. Egyszer mentem volna moziba, nem engedtek be, mint régen. Nem a miénk a mozi! Pénzem nem volt.
Dédapám, öreg cimborám, ha nem is került érdeklődésem lomtárába, alig ügyel- tem rája. Hanem a helyezkedést a foci megtanítja a játékossal. De nekem erre született adottságaim lehettek. A foci szabályait átvittem más területekre is. He- lyezkedtem. Apám akarta volna, hogy menjek középiskolába. De azt én bekötött szájú sötét zsáknak véltem. Se ki, se be. Egyetem? Az nékem nem magasság. Re- pülni akartam. Ezért helyezkedtem. Ezt a tulajdonságot anyámtól örökölhettem.
Mert mondom, apám nem tudott igazodni.
Mint kommunista párttitkár odaígérte az alsótanyai népnek, hogy templomot épít Rúzsán. Hordatta a téglát, csináltatta a tervet. Nem csupán pufogtatta a dobot, ő is komolyan vette, akár nagyapám a vándorkönyvet. Akarta a templomot. Följebb meg nem akarták. Így az akarás meg a nem akarás apámat ellökte Kecelre. A há- zát, földjét, moziját leadta a maga jószántából, erdő meg Kecelen is van, s akkor éppen ő kellett oda erdésznek. Azt hiszem, nem is siratta. Ott is zergetollas, vad- disznósörtés kalapban járt, erdészszerelésben, szép lakásba költözött, és visszhangos erdők fogták körül. Mit érzett, nem tudom, de azt láttam, hogy kicsit meglapult.
A politikus barátja is lekozmált a városnál, megyénél. Anyám siratta Rúzsát. A réz- üstöket, a pálinkafőzőt, a gerincen gurgulázó gatyás galambokat, a szomszédokat.
A kis motyót, a kakasok kukorítását, a kisvonat füttyét, sírás közben sorolta lel- 13
tárilag, hogy mit sajnált. Kolonics Pali bácsit, a pincehűs borokat, Kószó Jócot, dr.
Rozit, Muladi Sándort meg Tandari Ferkót.
Apám lapult, mint az erdőn született öreg nyúl. Amúgy senkinek sem csókolt kezet, a virágjában szerzett magasabb barátok közül. Akik nála vadásztak annak idején, még erdész párttitkár volt, itták pálinkáját, ették őzpaprikását, havonta többször törülve meg asztalánál a bicskát.
A bhadraszana, vagyis trónpóz igen alkalmas testhelyzet az emlékezésre. Három perc alatt ötévnyi időt beláthat innen az ember.
Kecelen olyan tökéletes gumihajtású repülőket kókányoltu'nk barátommal, hogy Kecskeméten 1950-ben első díjat nyertünk. Voltak ott öregebb modellező verebek, 15 éve faragcsálták a gépeket, csak vicsorogtak ránk. Azonnal fölvettek a Rákosi- művekbe ifjúmunkásnak. De repülősnek is.
A ruhánk, sapkánk szerint olyanok voltunk, akár a pestiek, de a félszeg, hülye, vadócpistás tartásunkat rögtön kiszúrták a flaszter legényei. Nem tetszett nekik az a pupák lelkes pofánk. Mert mi dolgoztunk. Amikor ők a lábukat lógatták. Amit a főnökök mondtak, azt mi rohanva csináltuk, önként jelentkeztünk szennyes szolgai munkákra. Műhelymeszelés, takarítás. A pesti nem jelentkezett. Ezért minket, mint példaképeket dörzsöltek az orruk alá. Na, tetszettünk is nekik, örökké kötekedtek velünk. Ebédnél kenyérgalacsinnal bombázták a levesünket. Persze mi sem a szen- tek iskolájában tanultunk, akármilyen ganéjos térdű parasztok is voltunk, pana- szunkat káromkodás formájában kiabáltuk oda. Tanultunk Kolonics Palitól olyan hosszú káromkodásokat, hogy tíz percig nem volt pont annak a végén. A radnai, borgói szakramentumos szűzmária istennel kezdődött, és az ilyen, olyan édesanyjá- val végződött. Ezen előbb csak röhögtek a pestiek, fetrengtek a gyönyörűségtől, de amikor az anyjukat is belekevertük a szövegbe, azt már nem akarták eltűrni. Oda- jött egy sünhajú siheder, inas volt, úgy állon vágott, hogy az asztal alatt ébredtem föl. Az ebédlő visít a gyönyörűségtől. Hanem a keceli barátom is belép védelmemre, őt is odaküldték, az asztal alá. Megvert a srác bennünket, mint paraszt a tehenet.
Szégyen, vagy nem, ebéd helyett sírtunk. Ki bír dagadt pofazacskóba levest kana- lazni? Akartam, mert a vasat megettem volna, olyan éhes voltam örökké, de úgy fölrepedezett a szám szalonnája, hogy a kanál nem ment közé.
Hanem ahogy a repülőtéren megismerkedtünk a fűrészekkel, már csak úgy, hogy hurcolásztuk őket ki-be a hangárba, szerkezetét szerszámoztuk, egy pesti gye- rek, ifjúsági bokszbajnok meglátja, hogy a szerszámok mind bal kézre járnak ne- kem. Rá is kérdezett, balkezes vagy? Megijedtem, hogy ez bűn lehet itt a repülő- söknél, talán ki is löknek, mert a műhelyben nem nagyon becsültek érte. Én pedig annyira vágyódtam a repülésre, mert veszélyes és tiszta, hogy bármire képes lettem volna. De hát nem lehetett tagadni, látta a koma, hogy bal kézzel húzom a csava- rokat, s tolom a reszelőt.
Kezdtem neki lökni a sódert, hogy valamikor régen minden ember bal kezes volt, vagyis egyformán ügyes volt mind a két kezére. Szerszámra, dobásra úgy járt bal kezében az eszköz, mint a jobban. De ahogy kitalálták a háborút, dárdázást, hát a szívet védő pajzsot, a bal kéz kellett, hogy tartsa. Ekkor kezdett elbutulni a bal kéz. Lassan elpusztultak, akik jobboldalt tartották a pajzsot és ballal döftek, hiszen a szív felőli oldal sebén elvéreztek a balkezesek.
— Marha dumád van, öcsi, de vedd tudomásul, bokszban előny a bal kéz.
A legtöbb embernek szokatlan az ilyen ellenfél, s fölér fél győzelemmel.
Veszélyesen izgalmasnak láttam mindig filmeken a bokszot, meg fellobbant bennem a sünhajú iránti harag, nem felejtettem el az ebédlőbeli verést. Úgy el- hányt bennünket, mint a lovat. És arra sem volt biztosíték, hogy ezután bármikor kedve szerint újra elverjen bennünket. A védelem rögtön mutatkozott. Megtanulok bokszolni! A barátokban nem leltem társakra, azok röhögtek, ingyencirkusz volt nekik, ha bunyóra került a sor. A sünhajúval különben sem mertek u j j a t húzni, bandája is volt. Egyet megölsz közülük, akár a bolhák, száz jön a temetésére.
Naná, rohantam bokszolni. A csepeli sportkör ifjúsági bokszolói úgy fogadtak, mint kispapok az ú j megtért jövevényt. Bunfordi, törött orrú, vastag szájprémű 14
koma suttogta nekem: szeretettel üdvözlünk! Szokatlan hang volt. Mindjárt meg- mozgattak kicsit, hogy álljak csak pózba, s csapkodjak a virgácsokkal.
Igazgattak. Szépen, gusztusosán üssél! Formás vívómozdulatokkal, plasztikusan!
Ne olyan darabosan, ahogy sintér csapja agyon a kutyát! Szép sikkes kishorgokat, egyeneseket ereszgessél!
Tetszhetett nekik a mozdulatom, mert ottfogtak. Adták a leckéket. Tükörben ingereltem magam, árnyékot püföltem, aztán sok esetén át zsákoltattak. Végül ez a válogatott koma vett kezelés alá. Kesztyűztük egymást. De ő oktatója volt a sport- körben legalább húsz gyereknek. Ezekben az időkben így foglalkozott velem is.
Kesztyűzgettünk. Még ő biztatott, hogy ne a nagyapját tiszteljem benne, üssem!
Nem nagyon ütöttem, aztán hogy belovaljon, jól megpofozott. Akkor ballal állon csaptam, földobta a lábát rögtön a levegőbe. Nagy futkározás következett, röhögték a többiek, hogy a tanítvány leütötte a mestert. Ahogy felocsúdott, nagy haragra gerjedt, láttam, ha el nem szaladok, megkalapál. De hát a verekedés nem boksz, engem te ne verj! Később nem bántott, fölnevelt a szorítóig. Ifjúsági könnyűsúlyban csapkodtam ezekben az években az ellenfeleket, több-kevesebb sikerrel. Egy hátrá- nyom volt, kicsit tudtam ütni. Néha háromszor fejbe kellett csapjam a komát, mire elbillent.
A reflexemet viszont bámulták. Olvastam valahol, hogy nyugati bokszolok macskával edzenek. Én meg kicsi koromban csak macskákkal játszottam. Ha az ember a macska mancsa elől el bírja kapni a kezét, akkor nyert ügye van. Kifej- lődnek a reflexek. Legtöbbször úgy megkalapáltam az ellenfeleimet, hogy a máso- dik menetre már készen voltak.
A vasasszakma is erősített rajtam jócskán, mert az se krémeslepény-csinálás, meg azután pénzért hetente eljártam vagont kihányni. Ügy, hogy mire a szakmából fölszabadultam, váltott ellenfelekkel edzettem estéről estére. Egyik ellenfél a gyo- morra specializálta magát, másik a fejre. Mire gyomorra jól hárítottam, jött a fej- döngető. .
A repülőknél nem szerették, hogy bokszolni járok. Mi akarok lenni? — kérdez- ték. Fuvaros vagy pilóta? Kapjon már a víztoronyhoz — mondták —, ez azt jelen- tette, hogy a fejemhez. Így aztán ritkítottam a tréninget. Megmagyaráztam magam- nak, nem is túl veszélyes, izgalmas játék a boksz. A repülésnél viszont következtek az ejtőernyős ugrások. Sokszor fölvittek bennünket az ugratógéppel, hogy szokjuk.
Láttam, hogy akik ugranak, félnek. Vacogott a foguk. Röhögtem. Még akkor is, mikor már rajtam volt az ejtőernyő, a hátamon meg a hasamon. Hanem, amikor a nagy semmi tátong az ember alatt, összekocódik a foga. Én is úgy belekapaszkodtam az ajtófélfába, hogy az oktató hiába taszigált, csak fogtam az ajtó szélét, míg végül lerúgott a gépből. Borzasztó érzés. Siklórepülővel szédelegni odafönt semmi. Az em- ber legalább annyit érez, hogy egy nyomorult deszka van a lába között. Az ugrás borzasztó bizonytalanság.
Csak amikor az ernyő szétlobban az ember fölött, s megfékezi a zuhanásban, akkor áll helyre a félsz. Három ugrásig vacogtam. Az ötödiknél már nyugodtan kiléptem a gépből, mintha fürödni mentem volna. De eddig elketyegett megint pár év fölöttem. Befejeződött a vitorlázó-tanfolyam, fölszabadult lakatossegéd voltam, pilótaiskolára jelentkeztem.
Persze, oda káderlap meg életrajz kellett. Sebesen írtam haza, küldjék ezt, azt.
Jelentkeztem pilótának. Még annál is sebesebben válaszolt apám, hogy kár a ben- zinért, kizárták a pártból, a káderlap teljesen elhomályosodott. Hazaugrottam. Nem lehet az, hogy olyan hites embert, mint apám, csak taccsra tegyenek. Bementem Kecskemétre a PB-re, még az ifjúmunkás egyenruhámban, s követeltem, hogy mi lett apámmal, öcsizgettek, vállon veregettek, s addig küldözgettek a házban, míg végül egy oldalajtón kint voltam az utcán. Visszamentem, hogyha az öreg nem jó, vegyenek fel engem. Apám tényleg nem tiszta. Volt neki háza, mozija, fatelepe, miegymása, az ilyet ki kell vágni! De hát nekem csak a két puszta kezem van, 15
ahogy neki is csak az volt, amikor kezdte. Nem nagyon bántóan, de azért körül- kacarásztak az elvtársak.
— Mért nem a munkahelyen jelentkezett?
— Eszembe se jutott.
Visszamehettem volna Pestre. De azt ne is lássam, ha pilóta nem lehetek. Még gyerek voltam, felnőtteknél nagyobb erővel. Anyám sírdogált, hogy l a k j a k m á r otthon. Ezért Kecskeméten dolgozgattam kisebb vasasüzemben. Nem sokáig. Egy tátongó seb voltam tetőtől talpig, hogy kivették alólam a repülőgépet. Úgy éreztem, szépen becsaptak. Nekem arra nem kellett gondolni, hogy bizonytalan a jövőm, ki lehetett biztos, ha nem én. Elég jól dolgoztam, még jól is kerestem, egy nagyon rozoga esztergapadon, amely úgy zörgött,. mint egy szemeteskocsi, de a művezető nem nagyon szeretett. Örökösen talált rajtam igazítanivalót. Mizserált a nyakamon, én meg kikértem magamnak. Hagyjon békén. Nap mint nap piszkált. Állítólag valami rokonának kellett volna az a hely a műhelyben. Akkor még nem volt könnyű bejutni. Én csepeli munkás voltam. Addig mondta, szájon durrantottam, összeesett, mint a colstok. A gyár vezetése úgy belém rúgott, hogy Szegeden kö- töttem ki. Szegedet szerettem. Nekünk, átokháziaknak, az volt a haza. Ha mi befelé mentünk a tanyáról, akkor hazamentünk Szegedre. Állás rögtön akadt, a csepeli munkakönyv tetszett. Annak még volt varázsa. Azonnal dolgoztam, s azonnal be- tettek az egyetemi fociba. Ez nagyot vigasztalt rajtam. A laszti. Meg a lányok.
Akkor már érdeklődtem utánuk.
1955-ben a leggólképesebb pasi voltam a SZEAC ifjúsági válogatottban. Pedig nem volt specialitásom a laszti, annyit tudtam, amit vadóc módra a tanyán össze- szedtem. Pesten láttam focit, meg a moziban. Amúgy az a fajta ürge voltam, hogy az ember vagy csináljon valamit, ha tudja, vagy üljön le, s malmozzon a hasán.
Az üzemben is. Rátettek egy száztonnás présre. Húztam a héblit. Dörömböltem vele, hogy kidűlt a műhely oldala. Rozoga is volt. De csak úgy söpörtem kifelé a blicc- fogókat. Annak az alkatrészeit préseltem. Ketten voltunk a présen, egy fél szemű gyerekkel. Jó srác volt. Vigasztalta magát: szegény ember házán elég egy ablak is.
Látott ő azzal sokszor többet, mint én kettővel. Dolgoztak az üzemben lányok. Nagy cég volt. Azt mondja fél szemű Jóska: Nem látod, hogy néz az a lány rád, mint az oltáriszentségre! Csiszolólány volt, az arca a fémpor ellen szeme aljáig eltakarva, akár a muzulmán asszonyoké. Akkor még nem volt porelszívó berendezés az üzem- ben, mint most. De látszott, hogy sütős szeme volt a lánynak, ahogy a strimfliszár fölött rámnézett.
Nők után soha nem hajtottam, mint más, velem koros strici. Táncolni se tud- tam, csak a sport meg a veszélyes ügyek érdekeltek. Szégyenlős is voltam, tanyai csöpörödésű. A lány meg képezett. Kedveskedett. Egy-egy falat szalonnás kenyeret, mézes puszedlit lökött. Később a számba tette. Simogatott. Tetszett. A tanyai tahó nem volt kedvességekhez szokva. S a lány az üzemben a legszebb volt.
Hónapok teltek, csak csipegettem a falatjaiból. Mivel mások is jártak, nem siettem utána. Egy válogatott bokszoló volt az állandó partnere. Jóvágású srác.
Vasas. Vele se akartam ujjat húzni. A lány nagy hírű táncos, mulatós volt. A kul- túrgárdázás éppen virágzott. Színpadi szereplőnek is bevették. Nem valami nagy játékos volt, de mutatós a deszkákon. Sokan sziszegtek utána. Én olyan hétköz- naplós lehettem mellette az első évben. Velem sétálgatott, mással mulatott.
Egyszer megvakítottak, hogy a művezetőm, akinek autója is van, esténként sötét dűlőutakra hordja a lányt. Másnap, amíg öltözők a ruhatárban, bejön a gazda, engem elfogott a buzgalom. Egy balhorgost méregből rögtön odairányítottam neki, de elkapta a fejét. A bádogszekrénynek behorpadt az ajtaja. De a második löket betalált. Valóban bűnös lehetett, mert az üzem góréjai nem tudtak meg a dologról semmit, ö is hallgatott, én is. De minél jobban pletykáztak a lányról, annál inkább evett utána a fene. Szomorú voltam, hogy vasárnaponként a bokszolóval hajt, egy- szer emiatt úgy berúgtam, mint a szamár, pedig a sportolók nem szoktak inni. Ma- rokkal tapogattam hazafelé az utat.
16
ö meg egyre több fiúval mászkált. Lestem rájuk. De ha én mentem vele, azok lestek rám, s megszólítottak: Ma te vagy az ügyeletes nála?
Anyám, nagyanyám szimatoltak a lány után, nem tetszett nekik. Cafka! Kapsz annál különbet! Mindenki strózsákja! Csak olaj volt a tűzre. Az nekem egy szent!
Szerettem, s úgy vettem észre, én is egyre jobb lettem neki. Aztán siettem min- denkit elzavarni mellőle. Aki ránézett, azt elpüföltem, ha tehettem. Hülye, őrült időszakom volt. Ötvenöt nyara. Anyámék egy este azzal állítottak be, hogy ki- tudták, állapotos a lány, csak én, az őrült nem veszem észre. Na, akkor kifakadtam magamból, hogy nem szégyellik magukat, nyulak voltak egész életükben, csak lapulták. A saját ügyeiket nem tudták intézni. Amiért egész életükben kapartak, körmüket szaggatták, attól félelmükben elmenekültek. Nem fogadom el a tanácsu- kat, mert maguk dolgát sem tudták irányítani. Juszt is elveszem a lányt.
Üdülőjegyet szereztek anyámék, hogy eltereljék a figyelmem. De én nem men- tem el a lánytól. Azt vállaltam, hogy pár napra kimegyek Mérgesre, rokonozni.
Biciklivel. De még azon a napon délután visszafordultam, annyira reszelt az ördög a lány után. Hatszor is megálltam a biciklivel, verset írni.
Egy szeptemberi reggelen bemegyek az üzembe, már a bélyegzőóránál látom, pislognak rám a többiek, röhögnek. De nyíltan, csak azt nem mondták, miért. Né- zem a pofám tükörben, nézem a ruhám, talpam, nem léptem-e valami aranyha- lomba. De nem. Az öltözőben is fennhangon vihognak, de gondolom, jókedvük van.
Akarom indítani' a száztonnást a fél szemű komámmal. Azt mondja: Várjál már, játszod az eszedet?
— Játssza a fene, nincs játszhatnékom.
— Nem tudod, hogy a lány lebabázott az éjszaka?
Csak pislogtam, mint az egér a korpában. Megkapaszkodtam a száztonnás indítókarjában.
— Lebabázott ám a szülő édesanyád, Jóska komám.
— Páljon ki a szám, ha ezzel akarok neked kedveskedni.
— Az éjszaka még nyergeltem a parkban!
— Nem vetted é s z r e . . . hogy röhögnek rajtad?
Na, bevágtam a prés héblijét tökig. Mert háromnegyed gőzön járattuk, hogy ne dűtse szét azt a rozoga műhelyt. De én löktem neki a kakaót, hogy verte az ütközőt. Szaladt le az igazgató az épület túlsó szárnyának emeletéről. Hullanak a cserepek a tetőről!
Falból jött az álüzemi bizottság, hogy szülési segélyt meg pelenkát, kelengyét adjon. Alig elmentek, ott volt az álnőbizottság. Aztán a DISZ. Égett a pofám meg a kapcám. Délig se bírtam ki a gép mellett, kibujdostam a telep végére, az ócska- vasak mögé. Haza se mehetek, a lányhoz se kívánkoztam.
Harmadnapra jött az anyja. Jámboran tette, hogy örül.
— Pont olyan, mint te vagy, fiam — s meg akart csókolni.
— Elmenjen innen vén izé — mondtam neki magyarul, hogy micsoda. Mit ne- velt a lányából! Hisz nem az enyém a gyerek. Még hat hónapja sincs, hogy maga mellé eresztett. Én se a fal védőről jöttem.
Negyednapra megjelent az apja. Kezdi a hegyibeszédet, hogy ő is szakasztott így járt. De nem bánta meg. Szép kis gyereketek van.
A bokszolóra gyanakodtam. Mondom neki: te voltál. Azt mondja, hogy lehet- nék, majdnem egy éve te hajtasz vele!
Anyámék persze csinálták a propagandát, hogy látod, te hülye, megmondtuk, hogy cafka.
Mikor a klinikáról hazakerült, elmentem hozzájuk. Első szava az volt, meg- mondta: nem tőlem van. Ezzel még jobban magához kapcsolt. Tetszett, hogy őszinte.
S milyen szép lett a szülés után! Hujuj.
Mások is mentek volna utána. Októberben mondom otthon, elveszem a lányt.
— Kitagadunk a családból!
— Nem hagyhatom szégyenben a lányt!
2 Tiszatáj 17
— És a mi szégyenünk?
— Elveszem, s befogom a világ pofáját, amúgy is utána vagyok esve.
Otthon sírtak, könyörögtek, öreganyám összetett kézzel rimánkodott. Az esküvő napján apám beszélt velem.
— Könnyebb a rövidebb útról visszatérni! A lány tárgyaláson is azt vallja, hogy nem a tiéd a 'gyerek. Mi bajod lehet?
Jó, jó, megígérem, elmegyek a családhoz, megmondom, hogy nem állok oltár elé. De amikor odaértem, már várt a násznép, kicsi lelkes csapat. Kezdtem ma- gyarázni, hogy nem. Azok is egebeli sivíkolásba kezdtek, összetett kéz, visítás.
Közben szomorúságomban felöntögettem a garatra, s attól egész egyszerű lett min- den. Már magam mondtam, hogy menjünk. Miért rontsam el ennyi jó embernek a hangulatát, legföljebb majd elválunk. Mentünk is az anyakönyvi hivatalba, nyúlok a zsebbe, nincs ott a személyi igazolványom. Amikor nagyanyám utoljára megölelt, akkor vehette ki a zsebemből. A násznép ott ült világ hahotájára az anyakönyvi hivatal előszobájában, s várt a vőlegényre. Hazamentem indulatosan, hogy még egyszer agyoncsapom a családot. Nagyanyám átkozódott, de én sejtettem, hol lehet az igazolvány. Volt a családnak egy kazettája, pénzt, értéket, titkokat odarakták.
Jól sejtettem. Még eszembe jutott, hogy lám a sors még biztosított volna nekem egy visszautat. Ha akkor a víztoronyhoz kapok, talán másképp alakul az életem.
A család úgy búcsúzott: ezután nem ismerünk!
Az anyósék konyhájában laktunk, ők egy kiskorú fiúval a szobában. A mi kölkünk ott bömbölt a lábunknál a nászéjszakánkon. Az üzem örömszabadságot adott, három napot. A negyedik napon kézen fogva mentünk dolgozni. Az asszony is lakatos volt. A traktoristavilágban, velem egyidőben szerezte meg a MÁVAG-ban a szakmát. Az anyós fizetéskor királyi kajákkal szolgált, de néhány nappal utána, egy kanálfej sóért is a szomszédba szaladt.
A savaszana, vagy hullapóz a teljes ernyedtség művészete. Biztosítja, hogy az agy is szabadságra menjen. De az agy álmunkban is dolgozik, akkor is emlékszik, mind arra, ami ébrenlétünkben történik velünk.
Csak akkor kaptam már fel a fejemet mindenféle egyéni bajaimból, amikor az utcákon javában ment a tüntetés. Nem magyarázni akarom tetteimet, de úgy emlékszem, kijáratnak tűnt, ami odakint történt. Az első napokban nem tudtam ki, kivel van, s kivel vagyok én. A rádiók is keverték az agyunkat. Amerika etette a népet. Ejtőernyősökkel, atompisztolyokkal, zöldsapkásokkal kínálgatott bennünket.
Mindenhová vittem a lobogót, ahová ment a tüntető tömeg, és vagy ezerszer éne- keltem a Himnuszt meg a Szózatot. A Takaréktár utcán is ott álltam pontosan szemben a katonákkal az első vonalban. Az veszélyes is volt, s legalább láttam, hogy mit csinálunk. Föl volt már transzformálva mindenki. Az utca úgy teli ember- rel, hogy tű nem bírt volna a földre esni. Szólítgatták a népet rezesarcú katona- tisztek, hogy oszoljon a maga jószántából. De az nem is bírt, s nem is akart oszolni.
S akkor jött a csőre tölts vezényszó. A katonák fiatalok voltak, szépek. Áz asszo- nyok agitálták őket, ahogy a világ minden forradalmában főzik az asszonyok, az anyák, a lányok a csőre töltött puskájú katonákat.
— Hát anyátokra készültök lőni? Hát a testvéreitekre lőttök? A feleségeitekre?
És sírtak. Az asszonyok is meg a katonák is. Mindenféle meghatottság fogta a tor- kukat. És énekeltük a Himnuszt. És sortűz. És két perc múlva kétszáz pár félcipő meg esernyők, meg lobogók, táblák, botok, aktatáskák, egy pár mankó, meg egy halott maradt az utcán, és körülötte kupacban hajlongó bátrak.
Ki kérdezte, hogy fontos volt-e ez? A sortűz.
Azokban a napokban mindenféle jelszavak fölröppentek. Már voltak a tömegek- ben előkiabálók, ahogy halottkísérők között elősiratók, előimádkozók lépnek. Men- tünk a szalámigyárhoz, csillagot leszedni. Minden zűrzavarnak van valami heppje.
Azokban az időkben a tömegnek nagyon fontos volt a csillagászat. Egy civil kucs- más kiabálja ám a gyár előtt: 1 forintos kenyeret, Rákosinak kötelet! Rákezdte a tömeg is. Nézem a pasit, ráismerek, odamegyek, lelkes Matyi voltam én is, szájon 18
kenem, hogy azonnal összeesik. Mindjárt rám rohantak a tömegek, hogy tán Ráko- siért ütöttem meg a csizmást.
Mondom, ez a koma még most is spicliskedik, hisz ez tavaly engem elkapott a lánnyal a Tisza-parton, hogy bevisz. Aztán abbaegyeztek, hogy nem visz be, ha lefekszik vele a lány.
— Ne bosszuljatok, testvérek! — jajgatott valami egyetemi tanár kinézetű, vé- kony arcú férfi. Nem lesz belőlünk semmi, ha egyéni fájdalmainkat korrigáljuk!
Ököllel!
Igaza volt. Kár volt. Csak hát kezemre esett a pasi.
Volt egy rúzsai komám, kocsmájuk, földjük volt, s 1953 előtt internáló tábor- ban szenvedtek. Ott megedződött, és teljes dühvel állig felfegyverezve keresett en- gem ezekben a napokban. Valamiért nagyon rangos lehetett, autót tettek alá, s fegy- veres fiatalok kísérték. Jött a lakásomra éjszaka, hívott, hogy a hidat küldjük a levegőbe, s egy-két hasonló ténykedéssel írjuk be magunkat a történelembe, aztán usgyi. Az amik majd jobban rajonganak értünk, ha kimegyünk.
Hanem a nagy zűrzavarban anyámék engedték, hogy a feleségem is hozzájuk költözzön, kezdtek bennünket szeretni, s a mosókonyhában laktunk. De hogy bejött ez a rúzsai komám, anyámék szörnyen megijedtek, hogy alig kimásztam az egyik maccsból, most majd belemászok a másikba. De hát valamire való vadász, nyulak tanácsa szerint nem élhet! Nagyon kedvem lett volna menni. Hanem a feleségem se engedett. Beszorított a falhoz, s nyüszített, mint kutya, ha ütik. De ezt a komám nem várta meg. Annál harciasabb hangulatban volt, hogy érzékeny családi jelene- teket várjon végig. Különben is, morgó motorral várták az utcán a hitesei. Körül volt tűzgélve kézigránáttal, és három géppisztoly is a hátán, rettentő ambiciózus volt, hogy megadjon mindent, a dühének megfelelően. Elmentében azért néhány gránátot, s egy automatát otthagyott, ő meg sietett. De ahogy becsukta maga után az ajtót, anyám összeszedte a játékszereket, s kidobálta a temetőárokba. A házunk vége a Rókusi temetőre szolgált.
Decemberben már dolgozgattunk, de nagyon sztrájkszagú, szomorú volt a hely- zet. Ijesztgetések, remegések fogtak körül. Akit a tüntetésen szájon vágtam, fakabá- tosan keresett apáméknál. Gondoltam, ez a koma még engem begyűjt, és visszaadja száztetejével. Most módja lesz hozzá. Amúgy se vagyok valami makulátlan szent szűz. Ott voltam, igen, a csillagoknál. És mindenütt ott bohóckodtam, mert nagyon hiányzott egy kis vakaródzás.
Én most más nevében nem beszélek. Akik őszintén vették, véresen, komolyan vették, csinálták, hitték, azok nevében én fölületes könnyelműséggel nem szólok, illetve amit én mondok, a komolyakra nem vonatkozik. Se magamat föltránszfor- málni nem akarom, se azokat kicsinyíteni. Maradjunk ebben!
De a fakabát csak érdeklődött utánam. Az üzembe is eljött, talán nem éppen azért, hogy gyönyörködjön bennem, hanem bizonyságot szerezni, hogy én vagyok-e.
Állítólag nem volt meggyőződve valódiságomban. Az amerikai rokonok is firkálgat- ták a leveleket egymás után, hogy addig menjünk hozzájuk, legalább mi, fiatalok, amíg lehet. A műhely is olyan üresnek tűnt. Az én korosztályom teljesen kiment belőle. Csak öregek maradtak, s ferde szemmel néztek, morogtak ránk, hogy a nem- zetnek ez a tragédiája is miattunk van. Mi lihegtünk, lelkesedtünk, zöldfülű fiata- lok, s most ott ülünk a sír szélén. A munka se vett be. Semmi sem sikerült. A régi vállalatvezető disszidált, az ú j kolbászgyanúsan nézett, kerülgetett. Kérdezősködött, faggatott. Én az első beszélgetésnél megmondtam: tüntettem, sztrájkoltam.
Tudtam, hogy disszidálnom kell. Annyi bajom van, a magam erejéből ebből ki nem vakaródzom. Az asszony megint gyereket várt, anyámék szidtak bennünket, fáztunk a mosókonyhában, hát mi vár itt ránk? Disszidálnom kell.
A határt a tenyeremnél is jobban ismertem. Hát Rúzsa meg Mórahalom az én fiatalságom játszóterülete volt. Persze tudtam, hogy rettenetesen meg van erősítve, de hát megpróbálom.
Anyám megérezte, hogy mire készülök. Nem szidott bennünket, sőt, agitált, hogy el ne induljunk. Könyörgött. Otthonról is szöknünk kellett, de észrevette, pedig
2* 19
éjszaka, mikor már mindenki aludt, akkor indultunk. Az Anna-kútnál utolért. Fönn- hangon sírt. De hiába. Attól csak ideges lettem. Mondtam neki, már annyi bajt csináltam maguknak, szégyent hoztam a fejükre, így egyszerre mindennek vége lesz, s én is megjavulhatok. Elküldtem, ne csináljon jelenetet, s tulajdonképpen kijárási tilalom van. De nálunk volt a gyerek, azzal igazoltuk volna magunkat, hogy beteg, visszük a klinikára. De anyám csak jött utánunk, s itt a városháza előtt aztán rám- jött az idegesség, s akár egy keretlegény, elkezdtem lökdelni, míg a földre rogyott, s talán bele is rúgtam. Szidtam. Nem bírt fölállni. Nem jött utánunk.
Egy nagynéném valóban Alsóközponton lakott. A hajnali vonaton, a karhatalom igazoltatott bennünket. Kunhalmon szedték le a sok süket pestit a kisvonatról.
Gyönge szövegük volt. Hogy disznótorba mennek, meg lakodalomba. Januárban.
Az én szövegem elhitték a határőrök, mert ismerték Alsótanyán a nagynénémet meg a férjét. De figyelmeztettek, hogy ne találkozzunk az éjjel a határon. Akkor már örültem. Boldogan mondtam nekik, ha mégis találkoznánk valaha az életben, egy zenélő tajtékpipával ajándékozom meg őket.
Éjjel ropogó hóban, rettenetes ködben, a határőrök után kétszáz méterrel gyö- nyörűen átsétáltunk a határon, de úgy, hogy átváló katonával sem találkoztunk Horgosig. A vasúti töltés mellett mentem, mert olyan köd volt, az orromig nem láttam. Az állomáson egy .árva cigánnyal találkoztam. Örültem neki, rákiáltottam, ez szerencse! A cigány megijedt. Ügy megijedt, hogy azonnal meginvitált a putriba.
Nem volt messze. Mindenki fönt volt náluk, lehettek. vagy harmincan egy szobában, s rögtön kínáltak kocsonyával. Gyanús kocsonya volt, de nem akartam a szerencsé- met sértegetni, ezért ettem belőle. Na, cigány, mondom, hói kell itt jelentkezni?
Mert éjiszaka volt még, amúgyse ismertem a járást Horgoson. A cigány készségesen elkísért abba az utcába, ahol a rendőrség működött, de még csak a közelébe se jött, messziről mutatta, biztosan sáros volt ő is előttük.
Innét pár hét után Kanizsára kerültünk, a kanizsai táborból egy-két hónap múlva Belgrád alá, egy Indzsia nevű öreg, Ferenc József idejéből való huszárlak- tanyába. Itt már ágyba fekhettünk. Rengeteg időnk volt, hetekig unatkoztunk, gon- dolkozhatott, láthatott az ember eleget.
Megint csak a magam szubjektív ítéletét mondom. Más nevében nem beszélek, mert más másképp láthatta. A tábornak 85-90 százaléka magánügyek miatt verődött össze, a férfiak a szomszédasszonyukkal, régi szeretőkkel, fiatalabb ángyikákkal szöktek, a nők pedig sógor bácsikkal, s régi férfi szeretőkkel. Körülbelül 10 száza- léka lehetett igazán valamiért a rendszerre haragvó ember, akit üldöztek, internál- tak, orrba ütöttek, meghurcoltak. Ezek között elég sok volt a súlyos sebesült.
Indzsián százan is laktunk egy szobában, öregek, fiatalok, nősök, nőtlenek. Ret- tenetes élet volt. Valaki éjszakai álmában mindig fölsírt. Egyik abbahagyta, kezdte a másik. Fennszóval jajgattak, otthon maradt családjuk, vagyonuk, házuk, kanaluk után. Az éjszaka rossz tanácsadó. Olyankor akasztották föl magukat azok, akik reménytelennek látták további sorsukat. Fölosontak a laktanyapadlásra, senki se zavarta őket. Nyugodtan fölköthették magukat. Egy siralomház volt az egész lak- tanya. Nappal nagyokat civakodtunk, kártyáztunk, fociztunk, az emberek mesélő kupacai kialakultak, voltak hivatásos hazudozók, őrületesen nagyokat gurítottak. De az szórakozás számba ment.
Egyszer ide érkezett egy magyar bizottság, hogy hazaszólítson bennünket. Egy nyílt arcú bolsi beszélt, hogy az ú j kormány hazavárja a kiszédelgett magyarokat.
Először úgy szólt a tömeghez, hogy: elvtársak. Rettenetesen fölhorkantak a népek.
Még az anyját is fölemlegették. A koma megvárta, míg elcsöndesül a tömeg, aztán nagyon rugalmasan disztingválva, újra szólt: — Hölgyeim és uraim! A Duna-me- dence az Önök hazája, nyugodtan jöjjenek haza. Amnesztia van. A megtévedt em- bereket nem bántjuk. Akik súlyos bűnöket követtek el, s hazajönnek, azokat bíró- ság elé állítjuk. Köztársaság téri szereplésért életfogyt., vagy halál! Korvin köz tíz év stb.
így fölsorolta a koma a tabellát. Erre a fogadásra készüljenek.
20
Voltak olyan hangok: üssük agyon! Mások: hallgassuk meg! Vagy pedig: hi- szünk neki, de félünk hazamenni!
Végül kiskorú gyerekek jelentkeztek, akik az első héten már majd meghaltak az anyjuk és a testvéreik után.
Néhány hónap múlva elszállítottak bennünket Gerovóba. Ez a második világ- háborúban haláltábori funkcióban szolgált. Egyébként nagyon szép tájak magasla- tára épült, ide már sűrűn jöttek a nyugati bizottságok munkásokat verbuválni. Elő- ször az ausztrálok érkeztek. Csak a jó fogú, egészséges szakmunkás férfiakat kerí- tették ki maguknak. Akinek vakbélműtétje volt, már nem is kellett. A nőket vitték válogatás nélkül. Sántát, bénát, süketet vagy akár a kurvákat is.
Nagy elkeseredés lepte meg a tábort. Mit válogatnak? Űgy turkálnak bennünk, mint a közönséges árucikk között. Válogatnak. .Mi szabadságharcos magyarok va- gyunk! S pár nap múlva úgy bedühítettük magunkat, nekiugrottunk a bizottságnak, és elvertük őket. Egy-két hónapig aztán, hogy rossz hírbe keveredtünk, riem jött mihozzánk munkást kereső bizottság. Be voltak ugyan jelentve a brazilok, mexi- kóiak, argentinok, de végül csak a brazilok jelentkeztek. Magas vérnyomású vagy szívbajos ember nem kellett nekik. S a párttagok. Egy ismert szegedi gyárigazgató letagadta, hogy köze van a párthoz. A szakmai vizsgán megfelelt, jó lakatos volt:
Be is állították a kivándorlók listájába. Másnap már valamelyik európai központ- jukból megtudták a párttasági könyvének számát is, közölték, hogy nem kell nekik.
Svájc és Svédország csak betegek után érdeklődött. Nagypofájú hazugokat, akik azzal döngették a mellüket, hogy tíz vagy húsz tankot lőttek ki, a listára se vették föl. Hőzöngőket nem gyűjtöttek. A brazilok szakvizsgáztattak bennünket a beval- lott szakmákról. Vasasok után kapkodtak. Eszterga, hegesztés, mérés, műszakirajz- olvasás volt a lecke. A tábor ment volna már, a cukrász is lakatosnak vallotta magát, az alapfogalmakat tőlünk tanulta meg, csak hogy kijuthasson innen. így aztán, hogy beváltunk, a brazilok felvételijén, lehettünk valami ötszázan, elkerül- tünk Rijekára. Itt nagy üzletelésbe csaptunk, főleg a jugoszláv dohányt szereztük meg, hogy Olaszországban üzletelni tudjunk véle. Átvittem 50 doboz cigarettát, megnézhettem érte Firenzét, Rómát, s néhány észak-olasz várost. Nápoly környékén családonként elkülönítve, papírházakban laktunk, ott vártuk a hajót vagy másfél hónapig. Lelketlen üzletelésekbe kezdtünk, de az olaszokat nem tudtuk becsapni.
Nagy nehezen aztán eljött értünk a hajó. A tengerről sokat olvastam. Úgy lát- szik, pontosan leírták, akik foglalkoztak vele, mert semmivel sem mutatta magát különbnek, mint amilyennek olvasmányaim alapján ismertem. Egyetlen említésre méltó dolog történt. Egy jenkinek kifújta a szél a kezéből a százdollárosát, bele a vízbe. Nagyon éhesen néztem utána. Azt mondta, ha kiszedem, az enyém. Persze milyen a bolond magyar. Amúgy is szerettem a veszélyt. Beleugrottam. A hajón riadót rendeltek el, ember a vízben! Megfenyítettek, de a nők megszerettek, s buk- tak rám. Bátor ungeréz voltam nekik.
Rio de Janeiro előtt volt a többi között egy kis sziget. Virágok szigeté volt a neve. Akkora lehetett, mint a múzeum előtti tér. Pár ház, orvosi rendelő, üzlet, s egy apácakolostor rajta. Kőből való barakképületek, az örök Amerikába kivándor- lók karanténja. Kutya rossz szárított halakat adtak enni. A pokoli gőzös melegtől fulákoltunk. Jöttek a munkaközvetítők, nagyobbakat hazudtak, mint a magyarok.
1948-as árakat mondtak be nekünk, hozzá 55-ös munkabéreket. De amikor bemen- tünk a városba, leesett az állunk a bámulattól. Tízszer rosszabb Volt a helyzet a vártnál, rettenetes infláció dúlt Brazíliában. Egyenruhás cserkészfiúk kísérgettek bennünket a városban, munkahelyről munkahelyre, s az Encsévécsé névre hallgató katolikus szervezet adott némi pénzbeli segélyt. Hatezer kruizeirót családonként. Na- gyon rossz pénz volt az.
Ahogy megérkeztünk, az első hónapban megszületett a- kisfiunk. A katolikus segélyszervezet vitte el egy prolinegyed kórházába, Niterojnak hívták a negyedet, s két napon belül kiadták az asszonyt is és az egészséges gyereket is. Ott nem dajkálják a szülő nőket. Igaz, a sebek is hamarább gyógyulnak. A fiú nagy fel-
21
tünést keltett a kórházban, hiszen ott mulattok, meszticek és négerek szültek leg- inkább, ritka volt a fehér gyerek. Majd szétszedték, kézről kézre adták a srácot.
Én az első hónapban munkát találtam Rio legelőkelőbb területén, a Kapaka- bána területén, egy aranyműves magyar milliomos jóvoltából. Az illetőnek az volt a bogara, hogy maszek focicsapatot tartott. Minket, vadbarom focistákat odaver- buvált a bandájába. Ennek révén jutottam hozzá az első munkához.
De a szigeten élők nagy része munka nélkül lézengett, mert éhbérért nem akart dolgozni. Akadtak köztünk mozgalmi emberek, akik megszervezték a Virágok szige- tén élő magyarokat, hogy ne adják el magukat. Ezért aztán csak követelőztek, de munkára nem mentek. Az volt a szöveg: nem azért adtuk föl a hazánkat, a múltun- kat, hogy itt rabszolgák legyünk! Ebben a mozgalomban Rio baloldali pártjai mel- lénk álltak. Valami kis pénzbeli segítséget is adtak. Hanem az ottáni kormány spic- liztette a sziget lakóit. Az újságok kezdtek firkálni róla, hogy micsoda kommunista bandát küldtek ki Brazília partjaira. Az elégedetlenek írtak az ENSZ titkárának, az angol királynőnek és sok jóléti egyesületnek. Ideges is volt a társaság, a klíma kínzott bennünket. Nagy volt az éhség. A szigeten egy néger parancsnok és öt rendőr szolgált. Azok az örökké kiabáló magyarok közül kiemeltek néhányat. Erre összeröffentünk, megvertük az öt rendőrt meg a parancsnokot, hogy csak úgy repült a tollúk. Azonnal jöt a speciális rendőrség rocsókon, körülfogta a szigetet, meg se bírtunk mozdulni. Fölvertünk mindenkit, a tábor lakói közül, bezárkóztunk a házakba, készen arra, hogy megvívunk ezzel a golyószórós rendőrséggel. Nagyon dühösek voltak már ránk, rossz hírünk volt. Mi is féltünk ettől a speciális rend- őrségtől, hiszen még a gengszterek is messzire elkerülték őket. Ezek rögtön ütöttek, lőttek. Voltak közöttük háborút járt német katonák és mindenfélé nációbeli hadak.
Akadt aknavetőjük, lángszórójuk, könnybombájuk. Nagyon dühösek voltak, amiért az öt rendőrt megvertük. Szedték össze a hírhedettebb magyar családokat, autóra pakolták őket, azzal, hogy kiviszik őket a dzsungelbe, sok ezer kilométerre levő kávéültetvényekre. Volt is akkora jajveszékelés, ordítozás, hogy azt nem lehetett csak úgy kiállni. Erőszakkal szaggatták szét a tábort, s cipelték őket összekötözve.
A családok kapaszkodtak, a rendőrök megvadultak, s gumibotozták őket. Néztük megmerevedve. Hogy ilyet is lehet csinálni? Az asszonyok, akiket ráncigáltak, ret- tentően ordítottak: — Mit bámultok? Magyarok vagytok? Hagyjátok, hogy ezek a fasiszták cibáljanak bennünket? Ettől mi is megbolondultunk. Szétszedett vas- ágyakkal, söprűnyelekkel megrohantuk a katonákat, ütöttük őket, az autókból ki- engedtük a magyarokat. Újabb rendőri segítség érkezett, minden méteren álltak vagy négyen. Fölállították a golyószórókat, figyelmeztető sorozatokat engedtek a levegőbe. Egy öregebb magyar megállította a csatát.
— Hagyjuk abba, gyerekek! Itt haljunk meg rossz négerek golyóitól, amikor otthon annyi mindent kibírtunk!
Nem is volt értelme. Először csodálkoztak a többiek, hogy engem meg a csa- ládomat nem ráncigálják. De hogy jártam dolgozni, a Bokor-cég közölte velem, míg jól rúgom a labdát, addig nem enged elmenni Rióból. Kellettem a focihoz.
Amúgy magyarázták, hogy jó lesz, ha összébbhúzzuk magunkat. Nem otthon va- gyunk. Mit képzelünk? Brazília nem akar szocializmust. Bokor dühös volt, elém vágott egy csomó újságot, benne voltak a mi gyönyörű képeink, amint közelharc- ban verekszünk a rendőrséggel. Rettenetes rossz hírünk volt a városban. Több szimpátiával írtak egy-egy rablógyilkos bandáról, mint a Virágok szigeten élő ma- gyarokról. Hónapokig nagy téma voltunk a jobboldali lapnak. A baloldali lapok a pártunkra álltak.
Az én munkahelyem címe ez volt: Metallurdzsika-Bokor. Nagyon modern gyár volt, a gazda a háború alatt tollasodott meg, ő csinálta a tapadó aknák valamelyik fontos részét. Petropolisz körül öt falu volt az övé, nagyobb városokban tíz-húsz bérháza, s még másik három gyára. Szigorú rendet tartott. Cigarettázni, fütyö- részni, beszélni vagy elkésni szigorúan . tilos volt. Illetve csak egyszer lehetett.
Utána repült az ember. Az olyan se maradt meg nála, akinek izzadt a keze, hogy 22
