válogatásával, hanem példát ad arra is, hogy két kötetben is megközelíthetőleg bemutat
ható egy nagy regényíró fejlődése a maga sajátos tematikájával, sokhúrú hangjával, tipikus jellemzőivel.
Hiányzó novellát említhetnék, feleslegeset azonban nem, s ez a válogató munkáját dicséri. A kötet célját elérte, mert Mikszáth művészi fejlődésének útját híven tükrözi.
A korai novellák hagyományos datálásá- tól való eltérést azonban feleslegesnek érez
zük. Ez már egy következő válogatás fel
adata, amely a kritikai kiadás és a Mikszáth- bibliográfia elkészülte után majd elvégezheti az autentikus datálást.
A kötet igen gondos jegyzetszótára a tel
jesebb megértést szolgálja. Az I. kötethez szükséges felvilágosításokat nem volt ész
szerű a II. kötet végén elhelyezni.
Véber tanulmányában az illúzióvesztő ki
egyezéskori magyar társadalom korképéből kiindulva rajzolta meg Mikszáth pályáját.
Irodalomtörténetünk Mikszáth-értékelésének két szélsőségét kikerülve keresi értékeit, igazi helyét a magyar széppróza történetében.
Király felfogásához hasonlóan elveti az ado
mázó Mikszáth-képet, de nem fogadja el a válságoktól, kisiklásoktól mentes írói képet sem.
Megkísérli — néhol újszerű felfogásban — megrajzolni fejlődési útját. Rámutat pl. arra, hogy az Elbeszélések sikertelensége után milyen jelentősége volt Szegednek. Itt kapta vissza Mikszáth már-már eltűnő önbizalmát.
Felhívja néhány, eddig kevéssé hangsúlyo
zott vonására (pl. a fiatal Mikszáth politikai érdeklődésére) a figyelmet, a Tót atyafiakat és A jó palócokat mint a szegedi évek leg
nagyobb írásait említi, s e két alkotásban az ifjúkor összegezését látja. Véber tanulmá
nyában jól ragadja meg a magyar társadalom elemzésében egyre mélyebbre hatoló Mik
száth fejlődésének határköveit jelentő alkotá
sokat. Ezek részletesebb elemzésére azonban nem vállalkozik. A nagy kritikai realista alkotásoknak (pl. Különös házasság) cím szerinti említését, vagy néhány szavas érté
kelését keveseljük.
Pusztai Gyula
Kaffka Margit összes versei. Sajtó alá ren
dezte és a jegyzeteket írta: Kozocsa Sándor.
A kísérő tanulmány Radnóti Miklós Kaffka Margitról írt munkájának részlete. Bp. 1961.
Magyar Helikon. 253. 1. (Kis Magyar Múzeum)
„Bizonyos, hogy Kaffka Margit is versei
ben hiszi magát legjobbnak, legelőbbnek, hiszen ez már régi dal. Imádja ő k e t . . . "
Ady Endrének Az élet útján c. Kaffka-kötet
ről írott sorai meggyőzhetnek bennünket arról, hogy még egy nagy művész is mi
lyet tévedhet saját' életműve megítélésé
ben. Furcsa élmény így együtt olvasni ezeket a verseket: _az olvasó alig hiszi, hogy ugyanaz a Kaffka írta a Színek és éveket, irodalmunk egyik legtisztább realista reme
két. Micsoda kezdet és micsoda kitérő után ér el költészetében is egy-egy klasszikus csúcsra! Szinte ugyanaz a látvány, fejlődési út tárul itt is elébünk, mint a nemrég elem
zett kritikái, s publicisztikája kapcsán. Azzal a különbséggel, hogy ez utóbbiakban attól a kitérőtől indul el, amely majd a verseiben is komoly buktatója lesz: a szecessziótól, a
„modernség"-től.S a korai versek, a kezdet?
A népnemzeti iskola hagyományos, már-már kötelező témái, az ismert történetek a keresz
tyénség születésének korából; érzelgősség, ér
zelmesség — amelyekben csak egy-egy gon
dolat, néhány szép sor, s egy nagy vers, a Petiké jár tanúskodik a költőnő tehetségéről, s emelkedik ki ezzel a sokszor átélt érzések közül. S ami pályájának következő állomását, az új irodalmi törekvésekkel való megismer
kedését illeti: igazat kell adnunk Németh Lászlónak, aki az írta erről, hogy a „modern
séget" senki se vette olyan kötelezően komo
lyan ebben a nemzedékben, mint Kaffka.
Bár született realista volt, mégis a legkülön
bözőbb „hatásoknak" engedte át művészetét, ami önmagában még termékenyítő is lehetett volna, — nála azonban művészi alkatának nem szereapsés vonásait engedte érvénye
sülni: mindenekelőtt a nyelvi szecessziót, amely olyannyira elúrhodik pl. Állomások c. regényében is. Hiába „adyskodik", hiába kerülnek be Adyra emlékeztető összetételek, sorok a verseibe, — egyrészt a gondolatiság hiánya, másrészt: ez a nyelvi tehertétel nem engedi szárnyalni a verset (1. pl. Prometheus c. versét). De pl. a szabad vers felé való kitérését sem lehet termékenyítőnek fel
fogni — s itt ellent kell mondanunk a kitű
nően elemző Radnóti Miklósnak is — hiszen ez a tehetsége igazi természetével ellentétes utakra vitte. S habár életművének ebből a vonulatából is kiemelkedik egy-egy nagy vers, amelyet azonban inkább az élmény intenzitása tart össze (Hajnali ritmusok, Záporos jolytonos levél), — mégis: a sok kísérletezés, csináltság után üdítő olvasmány az utolsó évek termése, amelyekben élmény és forma szerencsés módon egyesült (A te színed előtt, Régi arcképekhez, Hullámok, Litánia, Te Deum, Rosszalkodás), s amelyek egyúttal Kaffka valódi költői tehetségéről is meggyőzhetik az olvasót.
*
Életében öt verseskötete jelent meg, ösz- szes verseit Radnóti Miklós rendezte sajtó alá; ezt vette alapul a jelen kiadás sajtó alá
9 Irodalomtörténeti Közlemények 129
rendezője, Kozocsa Sándor, s ezt egészítette ki 26 eddig könyv alakban meg nem jelent verssel (ezek közül egyet a Venus Reginát kéziratból közöl). A most először közreadott 26 vers nagyobb része fordítás: Verlaine, Dehmel, Storm s kínai költők verseit olvas
hatjuk Kaffka fordításában, ül. átköltésében.
A verseket a kronológia alapján közlik (ha ismert: a megírás kronológiáját veszik figye
lembe). S mivel a sajtó alá rendező a Radnóti
féle összes változatait is kiegészíti — bízvást elmondhatjuk, hogy ez a könyv első kísérlet a kritikai kiadásra is. Ha valamit hiá
nyolhatunk, az csak ennyi: Kaffka utol
só kötete (Az élet útján, válogatott gyűj
temény K. M. régi és legújabb költe
ményeiből, 1918.) egy-egy ciklusa elé igen érdekes prózai szövegeket írt, amelyek önjellemzések: „De azokban az években még Ady nem zúgatta szavát és Babits nem tűzte új versei csudás aranyhímét." — írja mindjárt az első ciklus előtt az ismert soro
kat. Kár volt ezekről elfeledkezni ebben a jól gondozott kiadásban. Szép gesztus volt viszont Kaffka méltó monográfusa, az összes versek első kiadója, Radnóti Miklós Kaffka tanulmányának egy részletével zárni a köte
tet: ha — szerintünk — túl is becsüli Kaffka verseit az írónő egész életművében, s ha a formabontást illetően más is a véleményünk, mégis: a legnagyobb magyar asszonyírónak
— aki a saját asszonyiságát a társadalmi problémák szintjén tudta átélni — verseit oly sok szempontúan, s oly érzékenységgel elemzi
— hogy még ma is ez a legjoriö kísérője, kalauza Kaffka összes verseinek. Lényege
sebbet azóta se mondtak nála.
Varga József
Vas István: Évek és művek. Kritikák és tanulmányok, 1934—1956. Bp. 1958. Mag
vető K. 478. I.
Ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik az első világháború után, a harmincas évek közepéig jelentkezett irodalmi életünk
ben. Szerb Antal, Halász Gábor, Rónay György, Bóka László, Illés Endre, K. Grand- pierre Emil és mások, még a Nyugat igézeté
ben, annak széles örvényében, de mégis el
különülten és egyre jobban elszakadva a nagy elődtől, szétforgácsoltabban, és mégis egysé
gesen vágtak új csapást a két világháború közötti magyar irodalom dús folyamában.
Baljós társadalmi előjelek közepette indul
tak írói pályájukon: a fasizálódó Magyar
országon, a művészetben, az értelem keresésé
ben leltek kiutat. A műveltség bástyáival
vértezték magukat a tolakodó külvilággal szemben, de a rend, amely elől menekültek, szívósnak bizonyult üldözésükben. Ám iroda
lom iránti hűségük töretlen maradt a nagy megpróbáltatások idején is.
Vas István írta ostromalatti naplójegy
zeteiben: „Hat hete élek ebben az ötszögletű szobában. Amikor egyedül maradok benne, hálásan nézek vissza a nagy-kék-piros bok- harára, a sötét faliszőnyegre, a polcokon a tarka könyvekre, a fehér-jó kályhában a parázsra: házigazdáim után elsősorban neki köszönhetem, hogy néha írni, azaz élni tu
dok." A teljes létbizonytalanság hónapjai
ban, két bombasorozat szünetében az iroda
lomról vitatkozik barátaival. A fölszabadulás pillanataiban is a munkára gondol: „ezt az új életet titokban úgy képzeltem, hogy a kifosztott szobában rögtön leülök a géphez tovább fordítani Shakespearet."
Az irodalomnak ez a szenvedélyes szere
tete jellemzi új kötetét. Megnyilatkozott ez az ifjú generációk, az ifjú nemzedék istápolá- sában is, kritikáiban, tanulmányaiban pedig felelősségtudattá komolyodott. Számára is, mint Karinthy számára, az irodalmi alkotás, a vers, a dráma azonos értékű a valósággal
—• és éppen ezért a művészet éppen olyan téma, mint az emberi jellem, egy megkapó táj, vagy mint az emberi érzések.
Ez az alapállás határozza meg legdöntőb
ben tanulmányainak, kritikáinak karakterét.
A művekhez való attitűdje nem elsősorban az értelemé, hanem az átélésé. A műalkotás egyenlő a valósággal: a vele való találkozás élményét tehát művészi fokon tükrözteti kritikáiban. Jellemzi, ábrázolja, művészi eszközökkel jeleníti meg a művet, az olva
sóra bízván nemegyszer az ítéletalkotást.
De mint jó regényíróhoz illik, nem hagyja kétségben közönségét, úgy jellemez, ha nem is mond közvetlen véleményt, az olvasni tudó bizton következtethet.
Mert ez; az intellektuális költő, akinek verseiben, prózájában oly döntő szerep jut az értelemnek, a műveltségnek — kritikáiban lírikusként lelkesedik. Ebből erednek nem kis részt kritikusi erényei.
Tanulmányainak nagy értékcsoportját a művek szépsége iránti érzékenysége, fogé
konysága alakítja ki. Nem izgatják a teóriák, a művészet' nem suta elméletek igazolását szolgáló arzenál, hanem maga az élmény, az élet. Sok példát említhetnénk erre, de elég csak egyet: a legszebb Füst Milán-i sorokat ragadja ki, de olyanformán, hogy alig húsz sorral, több ezer sornyi életművet tud jel
lemezni !
Külön tanulmányozandó az. az elegancia és szerénység, amellyel hatalmas műveltségi anyagát beledolgozza kritikáiba. Ezeknek éppen olyan jelentőségük van e kötet írásai
ban, mint személyes élményeinek. De a sze- 130
