D r . S Z Á N T Ó I M R E tanszékvezető főiskolai tanár.
MEGJEGYZÉSEK A BALATON KÖRNYÉKI
„AVARKORI" TELEPÜLÉSEK FOLYTONOSSÁGÁNAK KÉRDÉSÉHEZ
A Balaton környékét az őskortól kezdve lakta az ember. A magyar honfoglalás előtti sok-sok évezred történetéről a római korig azonban csupán régészeti leletek adnak hírt. Minket most főként az avar fog- lalástól (i. u. 568) kezdve a honfoglalásig érint közelebbről a t áj régé- szeti emlékanyaga és történeti fejlődése. Nemcsak azért, m e r t a hon- foglalók rég letűnt népek és embercsoportok hajdani telephelyein fog- t a k itt új élethez, hanem főleg azért, mert a Balaton környékének kora Árpád-kori etnikuma a honfoglalók, másrészt az új hazában talált népesség biológiai és társadalmi egybeötvöződéséből alakult ki. (1. ábra.) A magyar honfoglalást megelőző évszázadokban a Kárpátmedencé- ben élő népek közül az avarok uralma volt a leghosszabb. Az i. u.
VI—VII. században a szláv törzsek egy része behatolt a Ká r pát me den- cébe is, de a VI, század második felében már az avarok a Dunántúl urai. A kut atók egy része a kínai forrásokban említett zsuan-zsuanok- kal hozza kapcsolatba az avarokat, ezek leszármazottainak, nyugatra sodródott töredékeinek t a r t j a őket [1]. Egy másik felfogás az ú. n. fehér húnokkal, a keleti heftaliták uar-xyo n népével azonosítja az avarokat, de nem hiányoznak egyéb nézetek sem [2]. A Kárpátmedence avarkori történetének rekonstruálását az is megnehezíti, hogy az avar uralom utolsó, 120 éves időszakára vonatkozólag teljességgel hiányoznak az írott források.
Az avar foglalástól a magyar honfoglalásig terjedő kor nak egyik fontos központja Keszthely és környéke. A múlt század végétől a Lipp Vilmos által feltárt keszthelyi és Keszthely-környéki nagy temetők alapján a hazai és külföldi régészeti szakirodalomban már több mint 70 éve gyakr an emlegetett fogalom a Keszthely-kultúra. Hatalmas ki- terj edés ű temetőket tá rtak fel Keszthelyen, Felsődobogón, Alsópáho- kon, kisebbeket a szomszédos Gyenesdiáson, továbbá Raposkán, Le- sencetomajon, Lesenceistvándon és Balatonberényben [3]. Az utóbbi évek tervszerű kutatásainak eredményei, az emlékanyag értékelésében bevezetett új módszerek, valamint az írott források adatainak kritikai feldolgozása ma már mind közelebb segítenek bennünket a problémák megoldásához [4], (2. ábra.)
.471
1. ábra JAz Alsó Zalamellék domborzati viszonyai] 2. ábra \Keszihely környékének térképe]
3. ábra [A griffekkel, állatviadal ábrázolásokkal és indákkal díszített bronzból öntött övveretek csoportja Keszthely környékéről]
A Keszt hely-kultúra fogalmát az avarokkal kellő t udomá nyos megalapozottsággal Alföldi András kapcsolta össze. A griffekkel, állat- viadal ábrázolásokkal és indákkal díszített bronzból öntött övveretek csoportját (3. ábra) Alföldi mi nt az avarság ázsiai ízlésű hagy at ékát határozta meg, míg a VII. századi bizánci pénzekkel biztosan datálhat ó
473
4. ábra [Bizánci eredetű préselt veretes emlékek Keszthely környékéről]
préselt veretes (lemezes) övgarnitúrák leletanyagát (4. ábra) a k utr i - gurok hagyatékának ítélte és an na k ellenére, hogy a bronzöntéses grifíes-indás anyagnak ilyen datálása nincs, mindkét csoportot egy- korúnak tartot ta [5]. A bizánci övcsatok egykor vásári ár u k ént jutottak el Bizáncból az avar birodalom területére. Használatuk az élénk avar—
bizánci kereskedelmi kapcsolatok idejére (i. u. 568—679) te r je d ki, de az ú j a bb kutatások ar ra engednek következtetni, hogy a préselt leme- zes övgarnitúrás etn ik um megélte az új griffes-indás etnik u m meg- jelenését, amit bizonyít együttes előfordulása né há ny helyen [6].
E bizánci eredetű fémművességet képviselő emlékanyaggal kapcso- latban már Lipp Vilmos észrevette a Keszthely-vidéki temetőkben, hogy „területileg a temetőnek nem minden részén, h an e m csak bizo- nyos kisebb te rüle ten for dul t a k elő" [7].
Az avarkori köznépi t eme tők nagy részének legvégső szakaszát jól körvonalazhat ó leletanyag, a griffekkel, állatviadal ábrázolásokkal és indákkal díszített bronzból öntött övveretek csoportja jellemzi, mely szerves kapcsolatban áll a nagyszentmiklósi kincs mot í vu m- és f o r ma - kincsével [8], Egyre inkább valószínűvé válik, hogy a griffes-indás veretes övű csoporttal, min t később beköltözött nép hul lá mmal számol- h atun k [9]. Hogy ez az emlékcsoport ne m a VII. század végi avarok ízlésbeli és technikai fejlődésével, illetőleg az avar fémművességnek a Bizánctól való elzártság nyomán kialakuló önállóságával hozható kapcsolatba, ezt az emlékanyagon kívül a temetkezés ren dje , a teme t- kezési és viseleti szokások, az övszerkezetek, a fegyvere k és lószerszá- mok különbözőségén kívül a sztratigrafia is bizonyítja [10]. Egyes kutatók úgy vélik, hogy a Ká ma folyó melléki avar törzsek és a K a u - kázus északi steppéjéről jövő bolgárok, az új jövevények hozták magukkal a bronzöntésnek azt a technikáját, mely a gri ffes-indás Övveretek készítését jellemzi. „E leletanyag — Szőke Béla szerint — közvetlen kaukázusi és pontusi kapcsolatokat árul el, etnikai hát terét ma még nem t u d j u k tisztázni" [11]. Teljes bizonyosságról ebben a k é r- désben ma még ne m lehet szó, mégis a mi szempontunkból igen figye- lemreméltó, és — mint látni fog juk — a Balaton kör nyék én is bizo- nyíthat ó G y ő r f fy György véleménye, aki a bronzöntéses griffes-indás leletanyagot tartalmazó temetőkben véli megtalálni a magyarságnak, a bizánci források t ü r k j e i n ek régészeti és embertani hagya tékát [12], Míg Alföldi András a Kesz thel y-kul túrát kizárólag avar n a k jelölte meg, addig az ú j a bb kutatás olyan ke ve ré k- kul t úrát ért a Keszthely- ku l t úra alatt, amelyben az ava r és germán elemek mellett a római hagyomány nyomai és a szlávok hagyatéka is felismerhető. Ismeretes, hogy az avarok kezdettől fogva súlyos harcokat vívtak a szomszédos és u ralmu k alá került szlávokkal. Ez a szívós harc felmorzsolta az avarok életerejét, s m ár a VII. században megindult az avarság fel- szívódása a szláv etnikumba. Kovrig Ilona szerint azonban megtévesztő a Keszthely-kult úra elnevezés ilyen széleskörű használata, m e r t „ezzel elvo njuk ezt a nevet egy másik csoport elől, amely erre teljes joggal igényt tarthat, mert ennek keszthelyi és a Keszthely-környéki temetők
477
5. ábra [Kosárkás függők és a hozzájuk tartozó „Keszthely-kulturás" leletek1
6. ábra [Az alsópáhok-hévízdombi temető 34. sírjának mellékletei)
a fő lelőhelyei és eddig j ó f o r mán csak a Balaton dé lnyugati végének vidékén b u k k a n t fel, olyan egységes zárt csoportban, amely minden jogot megad arra, hogy a k u t a t ás vele mi n t egyazon népesség h ag ya - tékával számolhasson" [13]. Kovrig arra az emlékcsoportra gondol, amely me rő ben idegen az avarkor többi leleteitől, s amelyne k jelleg- zetességei f ő k é nt a női sírok leleteiben, — nevezetesen a kosárkás fülbevalókban, a stílustűkben, a kígyófejes karperecekben és a koron- gos fib ulá kb an —• m ut at k o zna k (5. ábra).
A legnagyobb f o r m á j ú kosárkás fülbevalók min d Keszthelyen, mind pedig az Alsópáhok—hévízdombi temetőben dinnyemagalakú gyöngyökkel k e r ül t ek elő. Alsópáhokon a 34. sírban a váz nyakcsigo- lyáinál két sor gyöngyöt is találtak a késő av arkor e jellegzetes gy öngy formáj áb ól (6. ábra). E dinnyema g alakú gyöngyök —• a sírok tanúsága szerint — kb. ab b an az időben t ű n t ek fel az asszonyok vise- letében, amikor a g ri ff e l és indával díszített övű fér fi ak kezdtek a magyarországi avarkori temetőkbe temetkezni. A „kosárkás függő népe" ne m is t emetkezett egy helyre az avarokkal [14].
Az egységes leletanya g — Kovrig szerint — azt mu ta tj a , hogy itt a Balaton dé lnyugati végén „egységes anyagi műveltség ű kis népt öre- dék szorult össze, a helyes értelemben használt Ke szthely-k ultú ra hordozói". Az avar és a Keszth el y- kul t úrás temetkezéseknek a keszt- helyi (és Keszthely-környéki) temetőkön belüli helyzete alapján lehet- ségesnek t a r t j a , hogy még a VIII. században is számolhatunk a roma- nizált lakosság bizonyos különállásával [15]. A régi lakosság természe- tesen sem itt, sem máshol n em pusztult ki teljesen a Dunántúlon a római ur al om megdőlte ut án, hanem legtöbbnyire az új hódítókkal kényszerült együttélésre. Sági Károly a régi római út vonalán talál- ható langobárd lelőhelyek (Fenékpuszta, Keszthely, Dobogó), de főleg a vörsi 5. szá m ú sír temetkezési rítusa al apj án úgy vélekedik, hogy leg- alább Keszthely vidékén feltétlenül számolhatunk avar uralom alatt továbbélő langobárd elemekkel. Az ú. n. „K eszth el y- kul t úra" etnikai alaprétegének a Keszthely vidékén avar uralom alatt élő langobárdo- kat tekinti. Radnóti Aladár szerint Fenékpuszta (a római Valcum) az V—IX. században nagyobb megszakítás nélkül állandóan lakott hely volt, ahol az egymást váltó és részben összeolvadó népelemek bizonyos települési konti nui tást biztosítottak [16]. A tudományos k u t a - tások most éppen ab ban az i rányb an folynak, vajon lehetséges-e a fenéki erőd életének folytonosságát a honfoglalásig felvinni. Ehhez komoly érvet jelent Keszthely n evének a latin castellum (váracska) szóból való származtatása is. Pais Dezső szerint „igenis számolhatunk azzal, hogy a Keszthely helyén vagy szomszédságában állott római castellum, erődítmény anyagi indítékként szerepelt a későbbi telepnek a szláv Kostelz-vel való elnevezés körü l". Lehetségesnek tartja , hogy
„Magyarország bizonyos vidékein, valamint az Alduna melléki t á j a k on a szlávság ott érh et ett római vagy romanizált n épeleme ke t" [17].
Kétségtelen, a fenéki v á r n ak volt szerepe a Balaton környéki szláv uralom kifejlődésében, de a szláv uralom erősödésével a c ent ru m
.478
Zalavárra tolódott át [18]. Bár sok jel arra mutat, hogy itt Keszthely környékén a pannóniai későrómai lakosság összetömörült mar adékának egyik csoportjával állunk szemben, de nem z á rha t juk ki annak a lehe- tőségét sem, hogy csak a VI. század folyamán költözött ide a „kosárkás függő népe". A lelőhelyek legtöbbjén eddig ugyanis semmi nyomát vagy átmene ti f or máj át nem tudták kimutatn i annak, hogy a VI. szá- zad előtt ez a kultúra itt virágzott volna. S amennyiben a „kosárkás függő né p e" régészeti leletanyagában a dinnyemag alakú gyöngyök
— a sírok tanúsága szerint — kb. abban az időben tűntek fel az asz- szonyok viseletében, amikor a griffel és indával díszített övű f ér f iak kezdtek a magyarországi ,,avarkori" temetőkbe temetkezni, feltételez- hető, hogy ez a Balaton északnyugati p a r t j án összetömörült kis ma r a - dék megérte a magyar honfoglalást. Ebben az esetben számolhatunk azzal is, hogy a „kosárkás függő n é pe" elszlávosodott vagy éppen szláv etnikumot képviselt.
Miután Nagy Károly 795—800 körül megdöntötte és elpusztította az avar birodalmat, a Dunánt úl a f ra nk o k uralma alá került. Az avarok színe-java a többszöri hadjáratok során kipusztult, de bizonyosra vehető, hogy kisebb-nagyobb töredékeik mégis több helyen tartották egyideig magukat. A nyugatmagyarországi avarokról ismeretes, hogy saját kagánjaik alatt még 875-ben is éltek Sabaria és Car nunt um között (Vas, Sopron és Moson megyékben), ahova Nagy Károly 804- ben telepítette őket [19]. Ezenkívül a „Conversio Baguariorum et Ca ra nta no rum " említ avar területet a Rába és a Balaton között [20].
Bár feltételezhető, hogy Nyugatmagyarországon még a honfoglalás előestéjén is élhettek egyes avar töredékek, de az avar—magyar kon- tinuitásra nem rendelkezünk kézzelfogható bizonyítékokkal. A K á r p á t- medence földrajzi névanyagában bizonyossággal avarnak mondható neveket n em ismerünk. Tagányi Károly szinte szenzációsnak t a r t j a a Zala megyei elpusztult Avarfölde helynevet, mint „az avaroknak ezen egyetlen magyar emlékét" [21]. De régészetileg sem sikerült eddig az avar—magyar együttélést kimutatni . I smer ünk viszont olyan honfoglaláskori magyar és kora Árpád- kori köznépi temetőt, melyben a magyar sírok sorában néhány olyan sírt találtak, melyek „későavar- kori" (griffes, indás) mellékleteket tartalmazta k [22]. Ha a honfoglaló magyarok jelentős avar néptöredékeket találtak volna a Dunántúl, ezekről — Németh Gyula szerint — a honfoglalás kútfői feltétlenül megemlékeznének, helynevekben vagy a magyar honfoglalók régészeti leleteiben nyomuk mara dt volna [23]. Ezzel szemben a Kárpátmedence egész területén — Zalában is — jelentős a honfoglaláskori szláv föld- rajzi nevek száma.
Németh Lajos király 847-ben a Dunántúlnak déli, Karantániával határos részét hűbérül adta a Nyitráról menekülő Pribinának. A szláv központ — Pribina fejedelem Mosaburgja — a Kisbalaton mocsarai között alakult ki, a ma Zalavár mellett [24]. Az önálló szláv államala- kulat, még ha Pribina fia, Kocel uralkodásának egész időszakát is ide-
.479
számítjuk, mindössze 30 évig állott fe nn. A 370 utáni években már ismét a f ra nk o k gyakorolták a hatalma t a Délnyugat-Dunántúlon.
Milyen lakosságot tal ál unk Zala megyében a magyar honfoglalás előtt? Az írásos források adatai szerint a f r an k—av ar háborúkban me g- ritkult avar lakossághoz a IX. század elejétől kezdve a f r a n k birodalom szervezetében délnyugatról és délről nagy szláv csoportok költöztek a Dunántúl Rába, Dráva és Duna közötti részébe, s ezeken kívül jöttek bajorok is. De a f r a n k — a v ar háború folyamán csak egy része pusztul- hatott ki a régi lakosságnak, a népesség másik része — amely ebben az időben tömegeiben t a l án már szláv, ku l tú r á já b an azonban „a v a r"
volt — átvészelte a pusztítást és tovább élt e tájon. Pribina is minde n valószínűség szerint azért választotta központjának Zalavárt, mert itt a Zala folyó mellett, nagy, régibb szláv települést talált [25], Ezt a várat Kocel kora utá n, legalább is a magyar honfoglalás éveiben egész Pannónia köz pontj ának számítják [26].
Zala megyének a IX. században, vagyis közvetlenül a mag ya r honfoglalás előtt, zárt t ömeg ű szláv lakossága volt. Sehol Magyarország területének magyarlakt a részén nem ta lálunk olyan számarányú hel y- nevet, mint éppen Zalában. Legsűrűbb a szláv helynevek tömege a Kanizsa és a Kisbalaton dél felől ömlő patakok vízkörnyékében (pl. Kanizsa, Börzöncze, Komárom, Eszteregnye, Szepetnek, Récse, Palin, Bakónak, Galambok, Garabonc stb.), továbbá a Zala folyótól nyugatra Belső-Zalában (pl. Szomordok, Bucsa, Zalatnok, Csatár, Pölöske, Nova, Szompács, Bördöce, Lasztonya, Csornoha, Csernec, Maróc, Csesztreg, Kalafő, Lendva stb.), míg a balatoni hegyvidéken, körülbelül Keszthelytől Szepezd környékéig, arányszámuk ú jra erősen csökken (pl. Balaton, Vonyarc, Lendence Alsózsid határában, Lesence- patak, Tapolca-pata k stb.) [27].
Az írásos források és a helynévkutatás adatainak számbavétele után a régészeti k u ta t ás eredményeit sem mellőzhetjük. Mi volt a magyar honfoglalás alkalmával itt talált őslakosság régészeti hagya- téka? A honfoglaló magyarság a Kárpátmedence nagy részében olyan népességet talált, mely külső megjelenésében, viseletében, félnomád életf ormájában s szellemi hagj'ományainak nagy részében is „ a v a r"
volt, de az avar etnikumot magába olvasztotta az egykori szolgasorból a felszínre emelkedő szlávság. Ennélfogva a Kárpátmedence koraközép- kori szlávságának nyomai t az itteni avarkori temetőkben szokás keresni.
Ma már aligha vitatható, hogy a nagy avarkori köznépi temetők hasz- nálata az avar birodalom széthullása u tán is tovább tartott . Az ú j a bb hazai és külföldi régészeti kutatás e temetők hullámvonal díszes ke r á- miájában s egyes egyszerűbb ékszerfélékben (pl. a többszörös S-végű, a spirális csüngő jű stb. f üggő- vagy h a j karikákban) és a két egymás felé tekintő állatfejjel díszített karperecekbe n jelöli meg a szláv e t n i - k u m kizárólagos régészeti megkülönböztető jelét (7. ábra) [28].
Ezeknek az ékszereknek eredetét és derivátumait a Keszthely- kultúr ás sírmezőkben is megtaláljuk; valószínűleg a régebbi b e n n - szülött lakosságtól vették, át a szlávok. Pais Dezső Keszthely nevét
.480
7. ábra [Hajkarikák Keszthely környékéről1
— mi n t láttuk — a szláv Kosztéiból (castellum = erősség, védőhely) származtatva feltételezi, hogy ,,a szlávság ott érhetett római vagy romanizált né pe l e me k et" [29]. Ha az S-végű haj kar ik a kialakulásának kérdését vesszük szemügyre, akkor a hozzá formailag közelálló típusok közül mege ml ít het j ük az olyan huzalból készült, összefoglalóan ún.
spirális csüngőjű függőket, amelyek anyaguk, technikájuk, fun kci ój uk al apj án kapcsolódnak az S-végű hajkarikákhoz. E típus lelőhelyei sorá- ban előfordulnak a Keszthely és Keszthely-környéki sírmezők is.
De ugyanitt ta lá lunk a többfordulat ú S-végű haj kar ikák között olyan példányokat is, amelyekne k a füg gő karikán többszörös S-alakú vég- ződés van. Ezt az ékszert t e k i n t h e t j ük az egyszeres S-végű hajkarika közvetlen előzményének [30]. Az egyszeres S-fordulatú végződéssel lezárt hajkari ka (hajfonatdísz) ha z ánk t erül etén legkorábban a X. szá- zad második felében, illetve utolsó harmadában vált használatossá, de még a XI. században is találkozunk vele pénzekkel keltezett sírokban.
Az S-végű h a j k a r i k a tehát úgy szerepel a hazai és külföldi szak- irodalomban, mint a szláv etnikum kizárólagos régészeti megkülönböz- tető jele. így ezzel az ékszerrel szorosan összefügg a magyarországi szlávság és kora Árpád-kori magyarság történeti és régészeti problé- máival kapcsolatos kérdések egész sora, hiszen az együttélés követ- keztében a XI. században népességi keveredéssel kell számolnunk.
De az S-végű h a j k a r i k áv al jellemzett és XI. századi pénzekkel datált ún. bjelobrdoi k u l t ú ra — a K ár pá t - me d ence kora Árpád-kori kul tú- r ája — országos e lte rjedése ala pj án Szőke Béla jogosan vonja kétségbe, hogy az S-végű h aj k ar i k a hazánk területén valóban a szláv etnikum kizárólagos régészeti megkülönböztető jele volna [31],
Kralovánszky Al án megállapítása szerint ,,a szláv nyelvészeti adatok és az S - v é gű hajkarikás lelőhelyek tömegében nem fedik egy- m á s t" [32], Zala megyében olyan sírok, ill. temetők, amelyekben S-végű hajk arik a található, csak né h ány helyen fo rdulna k elő: Keszthely- Dobogó, Letenye, Paloznak, Zalaszentgrót, Zalavár és Sármellék [33].
Ugyanakkor pl. a Kanizsa és a Kisbalatonba dél felől ömlő patakok vízkörnyékében, vagy Belső-Zalában, ahol legsűrűbb a szláv hely- nevek tömege, n e m találkozunk S-végű hajkari kás lelőhellyel.
Az S-végű h a j k a r i k ák sokat vit at ott népiségjelző szerepe szempontjá- ból sokatmondó a zalaszentgróti X. századi temető, melyben az itt elő- került darabok jellegzetesen mag y a r környezetből valók. A zalavár-vári temetőben, ahol eddig mintegy 354 sírt t ártak fel, csak egyetlenegy sír- ból ismeretes S - v é g ű hajkarika, d e ez a sír legkésőbb a XI. századból való. Ennek ala pj án kiderül, hogy Pribina központjában a IX—X. szá- zadi szláv sírokban egyáltalán nincsenek S- végű hajkarikák, csak a te- mető legfiatalabb XI. századi egyik sírj ában fordult elő [34].
Annyi mi n deneset r e bizonyosnak tűnik, hogy a Keszthely-kör- ny éki „avar" te me tőket az őslakosság a X. század közepe t á j án folya- matosan használta. Az ún. késő „avarkori" és bjelobrdoi típusú teme- tők között meg van a kapcsolat. Összességükben ugyanazok az emberek, ill. azok leszármazottainak temetői ezek [35], Antropológiai vonalon
.482
Nemeskéri János úgy vélekedik, hogy Keszthely, Fenékpuszta. Zalavár temetői esetében kisebb-nagyobb embertani kontinuitásról lehet be- szélni [36]. A bjelobrdoi kult úra a legszorosabb genetikus kapcsolatban áll a hongfoglaló magyar köznép kultúrájával, ezért semmiesetre sem lehet a K árpát me dence szláv népességével azonosítani [37], Csak a régészet, nyelvészet, embertan, településtörténet és az írott források adatainak egyeztetése alapján formál hat unk véleményt arról, hogy milyen népek vagy néptöredékek nyugszana k megyénk egy-egy X—XI. századi temetőjében.
A honfoglaló magyarság, hasonlóan az előtte itt megtelepedett lovasnomád népekhez, ne m pusztította el az itt talált lakosságot, ha- n e m mellé telepedett, átvette műveltségét és összeolvadt vele.
Melyik honfoglaló magyar nemzetség szállásterülete lett Zala megye? A nemzetségek eredeti szállásterülete rekonstruálásában segít- ségünkre vannak a krónikák hagyományon alapuló és köztudatra támaszkodó adatai mellett a jellegzetes nemzetségi személynevekből képzett helynevek. Kézai Simon krónikája és a Bécsi Képes Krónika/
szerint Zala — eredetileg Kolon — megyét a Vérbulcs-nem szállta meg [38]. Zala megyében a Bulcsútól származó Vérbulcs- vagy Lád- nem emlékét őrzi Lád falu Tördemic és Tomaj mellett, a Badacsony nyugati lábánál [39]. Bulcsú apjának, Kál horkának nevét a Balaton mellett fekvő Kál-falvak ta rtott ák fe nn (Örs-Kál, Köves-Kál másként Szent Vid-Kálja, Szent Benedek-Kál, Mindszent-Kál. Köreki-Kál vagy Kereki, Töttös vagy Tüttös-Kál, Sásdi vagy Sásdi-Kál vagy Sóstó-Kál, Kis-Kál): továbbá a mai Diós-K.ál Zalaapátitól délnyugatra. Az utóbbi hellyel együttesen szereplő Bügen-Begün-Begen (Kai alio nomine Begen) név Pais Dezső szerint valószínűleg a török bäg „főnök" szóval tartozik össze. Ez a szó (bő-bőség) szolgált valamikor a magyar nem- zetségi szervezetben a nemzetségfő megjelölésére [40],
A nemzetségnek Vérbulcsú neve 1302-ben fordul elő először, s a Bulcsú névvel is többször találkozunk a XIII- XIV. században ezen a vidéken, ami arr a utal, hogy a kalandozások egyik főnökének, Bulcsú vezérnek hagyománya erősen élt itt [41].
Bulcsú történeti személy, ő az egyetlen Árpádon és utódain kívül, kit egykorú és hiteles külföldi kútfők alapján is törzsfőnek kell tar - t an unk. A kalandozások korában Bulcsúnál ismerteb b ember a kül- földön nem igen volt. 949 körül a bizánci császárnál járt, kivel ven- dégbarátságot kötött és a birodalom tiszteletbeli patríciusa lett. Ez írta meg róla, hogy ő a magyarok karkhásza (főbírája), s apját Kálnak hívták, ki ugyanazt a méltóságot viselte [42]. Későbbi görög és szláv források szerint meg is keresztelkedett, de a nyugati keresztényeket azután is nyugtalanította betöréseivel. Bulcsú és nemzetsége azért játszhatott ilyen kiemelkedő szerepet a X. században, mert szállás- területe — a Balaton zalai p a r t j án a Bakony szomszédságában — a Német-, Olasz- és Görögország felé vezető hadi uta knak gócpontjába esett. Bulcsú nevét több német forrás felemlíti; kalandozásai során eljutott a távoli Cambray vidékére is, míg végül 955-ben a Lech-mezei
5. ábra [Kosárkás függők és a hozzájuk tartozó „Keszthely-kulturás" leletek1
csatában Léllel és S u r r a l együtt n émet kézre jutott és Regensburgban felakasztották [43].
A nemzetiségi személynevekből képzett helynevek és a Bulcsú- hagy omány arra vallanak, hogy a Balaton északi pa rt já n, meg az Alsó Zalamelléken egykor Bulcsú volt az úr, s hogy a magyar honfoglalók m ár a X. század e l e j én megszállták ezt a vidéket. A nemzetségfő várat választott központul, amely téli szállása lehetett (a későbbi ispáni várak a X. században még nemzetségfők várai voltak). Eleinte nem a régi Mosapurc, P r i b i n a városa, vagy a népvándorlás ko rba n jelentős Fenékpuszta (Valcum) volt a Balaton-vidék központja — az új magya r államban az ispáni v ár —, h an e m Kolon, a Zala folyótól délre, Komár, Galambok t áj án; ezen a k ör n yé k en — min t láttuk — szintén sűrű szláv lakosság élt a honfoglalás idején.
A nemzetségi szállásterület Zala megyében is a nemzetségfőtől származó genus nemzetségi jogon birt eredeti birtokállományában keresendő. Egy-egy X. századi nemzetség lakterülete pedig — Gy őr f fy Györ gy megállapítása szerint — általában egy-egy vármegyének felel meg. Mivel Holub József a zalai várispánságot úgy fogta fel, hogy az eredetileg n e m volt más, m i n t a királyi népek, ill. birtokok össze- fogó szerve, s hogy a várme gyének kialakult határa n e m is lett volna, tanácstala nul állapította meg: „Érdekes az a nyúlvány, amely a Bala- ton p a r t j án vonul végig, s amely n e m a közelfekvő Veszprémhez kap- csolódott, hane m a távol fekvő Zala vármegyéhez. ..Annyival inkább f e l t ű n ő ez, mert a veszprémi püspökség és káptalan birtokában volt jórészt ez a terület, s az ő veszprémmegyei birtokaik vették minden oldalról körül" [44]. Pedig ha elfogadjuk, hogy a Bulcsú-nemzetség eredeti nemzetségi szállásterülete a Balaton északi p a r t j án a későbbi Zala megyének felel meg, azonnal feloldódik ez a látszólagos ellent- mondás a Balaton fölött húzódó keskeny északi megyesávval kapcso- latban.
Az ispánságok h a t á ra általában egyezik az esperességek határaival. Mivel a XI. században létesült és az 1332—37. évi pápai tizedlajstrom al ap j án kirajzolható zalai főesperesség is általában a megyei beosztást követte, így a XI. századi meg yeh at á rt őrző főesperességi beosztás közvetve a Bulcsú-nemzetség eredeti szállásterületét is megőrizte szá- mu n k r a . Az egyházigazgatási beosztás szerint Zala megye délnyugati része a Muraközzel a zágrábi püspökséghez tartozott, anna k volt egyik főesperessége. Karácsonyi Já nos volt az, aki hazánk Szent István-kori határaival foglalkozó t a n u l m á n y á b an nagy éleslátással mut atot t rá arra,, hogy „új püspökségek, itt-ott új főesperességek keletkezése lakatlan területek benépesítésére mu t at " . Ezzel kapcsolatban észrevette azt, hogy megszállt s m ár betelepített t erületeken akkora birtoktestek, mint a XII. században beköltözött Hahót-nemből való Bánfi ak hatalmas uradalma i meg yé nk délnyugati részében nem alakulhattak volna ki, s így ez a kö r ül mé ny is világosan arra mutat, hogy Zala megyének ez a része a gyepükön túl eső gyepüelve volt, s a hat árok kitolásakor mint újo nnan bi r to kb a vett t erül et állt az uralkodó rendelkezésére [45].
.484
Ezek szerint a gyepüvonalon túl fekvő területek, a Kerka—Mura köze és a Muraköz eredetileg n e m tartoztak bele a vármegyei szer- vezetbe, ide már nem t erj edt ki a Bulcsú-nem szállásterülete. Ez azon- ban nem jelenti azt, hogy a gyepükön túl fekvő erdőségekben nem legeltettek volna a beljebb lakók. (Győrffy György nézete szerint a Bars megyében megtelepült nemzetség nyáron legeltetett Zólyomban, s ugyanígy á t j á r h at t ak a Dráván túl ra is.) Valószínűnek t a r th a t ju k , hogy I. László király a régi Szlavónia elfoglalása u t án a zágrábi püs- pökség megalapításával tolta ki ezen a területen a gyepüket a XI. szá- zad utolsó évtizedeinek elején. Mivel Zala megye az ország nyugati szélén fekszik, az egyházigazgatási beosztás mellett a legrégibb gy ep ük- nek a vizsgálata ad felvilágosítást a megye délnyugati határairól.
A Zala megyén is keresztülhúzódó gyepüvonal hozzávetőleges irá- nyát Karácsonyi János és Tagányi Károly határozta meg először [46].
Az egykorú, az őröket és a g ye pűt említő oklevelek, s a gyepüelvén keletkezett nagybirtok, valamint a zalai és bekcsényi főesperesség határainak ismerete alapján Holub József rekonstruálni tudta az egy- kori zalai gyepüvonalat [47]. Ez Ramocsától Baksáig a Kerka mocsa- raira támaszkodott, onnan pedig előbb délkeleti, m aj d déli irányban húzódva Letenyétől délre érte el a Murát. De gyepüre utaló hely- és dűlőneveket nemcsak a jelzett vonal közvetlen közelében, hane m Göcsej legkülönbözőbb pontjairól is ki tud un k mutatni. Ezek ne m szórványadatok, h ane m csoportosan fordulna k elő. Lehetséges ugyan, hogy a legrégibb gyepüvonal nem a Kerka mellett, hanem beljebb húzódott Göcsej területén, de a gy ep ü re utaló, csoportosan előforduló hely- és dűlőnevek tényét azzal magyarázhat juk, hogy „a Zala és Ker ka közötti területen nem egy, idővel mindj ob ban kitolódó gy ep ü- vonal állott fenn. h an e m az egész erdős-mocsaras terület egyetlen széles védelmi övet alkotott" [48].
Azt már többen észrevették, hogy Göcsej mai népe és az Árp ád- kori helyi határői^tartomány lakossága között - az ú j abb jelentős beolvadások ellenére is — szoros leszármazási viszony áll f en n [49].
A gyepüőrök a nomád társadalmakban a meghódolt és csatlakozott népelemekből kerültek ki. Ezt a feladatot a magyar törzsszövetségben a kabarok, a kálizok, a besenyők, s még hosszú ideig a székelyek lát- ták el. A kabarok — mi nt ismeretes — egy kazár néprész, mely nyol- cadik törzsként a magyarság hét törzséhez csatlakozott, tehát kétség- telenül török eredetűek [50]. Nyugat-Magyarországon főleg besenyők és székelyek voltak határőrök. Zalában is voltak a besenyőknek kisebb szórvány-telepeik, mi ké nt azt a „Besenyő" helynevekből következtetni lehet [51]. A Talmács besenyő helynév mellett találhat ó Kozár várföld nyugodtan népnévnek tekinthető [52]. Még egy nép jöhet számításba a göcseji törökös elem kutatásában, nevezetesen a káliz. Pais Dezső szerint ettől a határőrszolgálatot teljesítő mohamedán-török néptől származnak Göcsej hasonló jellegű, harcos-kereskedő népre utaló török eredetű helynevei [53]. Határőri szolgálatot teljesített az eredetileg Zalához tartozó zagorjai határszélen megtelepült Kadarkaluz nemzet-
485
ség [54]. Beljebb, a göcseji őrvidéken, Kálozfa helységnév tartotta f e n n egy káliz család emlékét [55]. A főesperességnek nevet adó Bekcsény maga is a tö rök ben őr jelentéssel bír, s így török eredetű határőrző nép telepének emlékét őrizte meg. A helyet, a név eredeti jelentése (bekci = őr) al apj án régi ha tárőr-t elepnek t öki nt h et j ük [56]. A göcseji hely- és személynevek elemzése során már Pais Dezső helyesen ismerte fel, hogy a göcseji „települési körzet egykori alakulásában magyar, kíi- jönféle szláv és német tényezők mellett jelentős részük volt török vagy törökös n épe l emek nek is" [57]. A helynevekből kimu tatható török n ép nyilván azonos egy, az itteni gyepüket őrző csatlakozott török néppel.
Ennek a török vagy törökös ha t árő rné pnek etnikai meghatározásában eltérnek a véle mények (pl. Szentmihályi I mr e a göcseji nép őseit ava r eredetű ha tárőröknek, Belitzky János avar—székely határőröknek tartja) [58]. Ann yi azonban már most megállapítható, hogy Göcsej mai népe az Árpá d-kori h at ár ő r t a r t o má ny három nép én ek: a ma g y ar - nak, a szlávnak és egy h atár őr török(ös) népnek a keveréke [59].
A Balaton zalai p a r t j án megtelepedett Bulcsú-nemzetség való- színűleg résztvett az Árpá d-ház elleni lázadásban, ezért elvesztette birtokait. Ezek egyrészt mi n t királyi birtokok feudális f ö l dt u l aj d o nn á váltak, a r a j t u k élő népek egyrésze pedig bekerült a királyi birtok szervezetébe, a király népei sorába. Hogy ez a hatalomátvétel milyen módon men t végbe, közvetlen leírásokból nem i s merh et jük meg.
A települési viszonyok t é r kép re vetítéséből azonban meglepő módon tükröződik ennek a fol yamata . Abból a körülményből, hogy a Kál és Bulcsú helyneve k közül igen sok a gyepű vonalakon és gyepüelvén fekszik (pl. Sopron, Vas megyékben, Erdélyben stb.), arra követ- keztethetünk, hogy a Bulcsú-nemzetséget a fejedelemi hatalom ki - szórta gyepüvédelmi szolgálat teljesítésére (8. ábra). Az egykori nemzetségi birtok nagyobb része az Atyusz-ne m és néhány kisebb beköltözött nemzetség között oszlott meg (9. ábra). Zala megyében csak kevés ősi birtok m a r a d t meg a Vérbulcs-nem kezén (pl. Lád, Tomaj, Ábrahám, Dencs, Vejnek) [60].
E ha talomátvétel mi k én t j é re utalnak a Balaton-vidéken előfor- duló törzsnévből képezett helynevek: Gyula-Keszi, Kis- és Nagy- Keszi Zala megyében, Kér Somogy megyében és Keszi Balatonszent- györgy mellett. Különösen figyelemremélt ó a Toma j nemzetség- névnek h á r om egymáshoz közeli előfordulása (Lesence-, Badacsony- tomaj Lád közelében és a Páhokkal szomszédos Cserszegtomaj), mely valószínűleg korai besenyő településekre vall, éppen a tapolcai és keszthelyi vidéken, ahol a magyar honfoglalás utáni legősibb tel ep ü- lések fekszenek. Né me th Gyula szerint „török nemzetségnév a Toma j helynév, továbbá Be ré ny helynevünk, amely a kara—kirgiz ,Besberen, Öt-beren' nemzetségnév második elemével egyeztethető" [61].
A törzsnévi helynevekhez hasonló elterjedettséget mutat Berény (pl. Somogy megyében Balatonberény): a helynevet többen törzsnévi eredetűnek is t a r t j á k. Nem zárható ki az a lehetőség, hogy egy besenyő néprész a honfoglalókhoz csatlakozott kabarokon keresztül
.
9. ábra [Az Atyusz-nemzetség birtokai a Balaton környékén]
8. ábra [A Kál (Bulcsú)-nemzetnég településterülete]
k er ült Magyarországra, vagy esetleg a Х- XI. században költözött be.
A segédnépeket — mint amilyenek a besenyők is voltak — Árpád utódai az államalapításkor felhasználták az ellenséges törzsfők és nemzetségfők leverésére, s t erü l e t ük megszállására. Ezért — vagy esetleg megtérítésük érdekében — telepíthették szét őket az ország min d e n részébe, így kerültek belőlük a Balaton vidékére is.
E törzsnévből képezett helyneve k — ha megnézzük a térképen a Bulcsútól ki sa j át ít ott terület körül, s a megmaradt nemzetségi bir- tokok közé ékelődve lelhetek fel. A legtöbb törzsnévből képezett nevet viselő község vagy közvetlen szomszédsága egyúttal úgy szerepel, mint a K esz t h el y -k ul t úra lelőhelye: Balatonberény, Lesence- tomaj, Cserszegtomaj (szomszédságában a nagyki terjedésű dobogói
„ a v a r" sírmező), de a raposkai ,,avar" sírmező tőszomszédságában is ott találjuk Gyulakeszi helységet és Keszi-pusztát, Berény szomszéd- ságában pedig V a r j a s - K é rt és Keszit (10. ábra).
A törzsnévi helyneve k — G y ő r f fy György megállapítása szerint
— „katonai beavatkozás n yomán létrejött telepítés eredményei s a törzsi töredékek katonáskodó népelemekből álltak" [62]. E törzsi töredékekből álló katonáskodó népelemekkel fékezték meg I. István király és elődei a nemzetségfőket és telepítették azok kisajátított váraik és népeik biztosítására. Ez a katonáskodó jobbágyi réteg —
Magyar régészetí lelőhelyek,nemiéHég'i sze- A Kesifhelyi kultúra lelőhelyei mélynevekből és lörzsnevekből képzelt hely-
nevek AlsóZalameltékén és környékén.
188
10. ábra [A Keszthely-kultúra lelőhelyei. Az Alsó Zalamellék és környékének magyar régészeti lelőhelyei és helynevei а X[. századba,n]
amely István törvényeiben már mint egységesen kialakult társadalmi réteg jelenik meg — nyilvánvalóan azonos az István király törvé- nyeiben szereplő miles-sel (vitézzel), a XII. századtól szereplő Szent István király várjobbágyaival.
A régi várjobbágyok, akik Szent Istvánra vitték vissza szabad- ságukat, megkülönböztetésül a „szent király jobbágyai"~nak, „job- bágyfiai "- nak vagy „törzsökös j o b b á g y o k é n ak nevezték magukat.
A három Páh f alu egyikének, Királyfiapáh nevéből joggal következ- t et he tünk arra, hogy itt a katonai uralkodó osztályhoz tartozó olyan várjobbágy-eredet ű nemesekről van szó, akiknek elődeit még István király telepítette le az Alsópáhok—hévízdombi „avar" sírmező tő- szomszédságában a Bulcsú-nemtől kisajátított népek biztosítására [63].
£ különböző törzsékből összeverődött jobbágyság volt az uralkodó nemzetség hatalmi szervezete, amelynek segítségével a nemzetségi szállásterületet vármegyév é alakította át.
A krónikák adatai, a nemzetségi személynevekből és a törzsnév- ből képezett helynevek egyaránt azt tanúsítják, hogy a Balaton északi pa rt j át és az Alsó Zalamelléket a magyarok már a X. század folya- mán megszállták. Hogyan lehet mégis, hogy a Bulcsú uralmi ter ü- letének mondható Zala megyében —- kivéve a göcseji őrvidéket egészen nyoma vész a magyar honfoglaláskori síroknak? A Zala megyei honfoglaláskorinak tartot t sírok közül a nagykapornaki és zalaszántói késői, XI. századi, a sümegi pedig bizonytalan származású szórványos lelet [64], „Végig azokon a területeken •— ír ja Szőke Béla —, ahol hiányoznak a honfoglaláskori magyar leletek, nagy- multú, gazdag régészeti gyűj temé nnyel rendelkező m ú z e u m o k. . . működnek, hiányuk tehát azzal, hogy elkallódtak, vagy még nem kerültek elő, nem okolható meg" [65]. Szőke Béla a honfoglaláskori leletek hiányát vidékünkön azzal próbálta megmagyarázni, hogy Zalában aránylag sűrű szláv lakosság és olyan mocsaras-erdős vidék állt a magyar tömegek útjában, amely nem felelt meg félnomád élet- mó dj u kn ak [66]. Mi azonban nem t u d j u k elfogadni, hogy a Balaton vidékének „pásztorkodásra kevésbé alkalmas ter ületein" a magyarság ilyen későn — esetleg csak a Megyeri törzs telepítési politikájának következtében — vetette volna meg a lábát. Dienes István a X. századi zalaszentgróti magyar temetővel kapcsolatban jogosan veti fel, „egy- szerűen hatalmi kérdés volt, hogy a katonai s kereskedelmi szempont- ból egyaránt fontos utakat mielőbb birtokukba vegyék, és az őslakos- ságot — közöttük való megtelepedésükkel — állandó ellenőrzésük alá v o n j á k" [66a],
Ismeretes, hogy a honfoglaló magyarság társadalmilag már erő- sen rétegeződött: a nemzetségfők — a bőség — rétege mellett meg- találjuk az elszegényedettek — az ínség — rétegét is és a társadalom harcos rétegét, a törzsfők katonai kíséretét, m a j d az Árpádok sokféle elemből összetevődő jobbágyságát. Az „ínség" már nem vett részt harci vállalkozásokban, hanem az állattartás mellett kezdett rátérni a földművelésre.
.489
Hogyan lehet mégis, hogy a különböző etnikumokból álló, sok- rétű magyar tá rsad al om a régészeti anyagban egy lényegében egy- séges harcos eml ékanyagb an jelentkezik (gazdagon szerelt szablya, palmettadíszes övgarnitúra, tarsolylemez stb.)? A honfoglaló ma gy ar - ság nemcsak gazdag, pompával eltemetett lovasokból állott, h an em zömét egyszerű köznépi tömegek képezték. Ezeknek pedig n yo muk kellet mar adj o n a Balaton kö rn yé ké nek régészeti emlékanyagában.
Ilyen és ezekhez hasonló meggondolások ala pján hívta fel a figyel- met G yő r ffy Gy ö r gy azokra az ellentmondásokra, amelyek a történeti adatokból n y er t k ép és a régészeti anyag mai interpretálása között fennállnak. A közn ép emlékanyaga — G y ő r f fy szerint — abban a sokrétű népvándorláskori an yag b an rejtőzik, amelyet ,,avar" g y ű j t ő- néven foglalunk össze [67].
A régészet m i n di n k á bb későbbre teszi (legutóbb Csallány Dezső a VIII—IX. századokra, Szőke Béla a IX. század második felére és a X. század e l e j é re datálja) az avaroknak tulajdonított bronzöntéses griffes-indás ö v g a r n i t u r á j ú népvándorláskori anyagot, mely szerves kapcsolatban áll a nagyszentmiklósi kincs mot ívum- és formakincsével. Pedig avar t öme gekről — min t láttuk — a IX. században az írott f o r - rások alapján aligha beszélhetünk. Azt is tekintetb e kell v e nn ü nk ebben a kérdésben, hogy a késő-avarkori leletekkel jellemzett sírok mindig a nagy avarkori t emetők szélesre szétnyílt peremvén, tehát a legvégső szakaszán helyezkedne k el, továbbá, hogy a legkésőbbi sírokhoz köz- vetlenül magya r honfoglaláskori vagy kora Árpád-kori sírcsoportok csatlakoznak [68],
Ezenkívül azt is figyelembe kell ven nünk, hogy a honfoglaló magyarság számbelileg fel ü lmúl ta az itt talált lakosságot, ezért tudott nyelve meg mar adn i . Nyilvánvaló, hogy a beköltözött mag yar ság tömegét v i d é kü n k ön sem kis temetőkben, vagy elszórt magános sírok- ban, hanem nagy sírmezőkben kell keresnün k. Az avarság a tö rt én eti források tanúsága szerint jellegzetes állattenyésztő nomád nép volt.
Ezzel ellentétben az avarnak minősített nagy létszámú bronzöntéses griffes-indás t e m e t ők túlnyomó többségükben — így a Balaton k ö r- nyékén is — a mellékletek ala p ján i nk ább állattartást, halászást, pákászást és kisebb mér e t e kb en földművelést folytató lakosságra vallanak. A keszthelyi és dobogói sírmezőben előkerült sarló, ezen - kívül egy köpüs ösztöke és egy kapa — mindhárom vasból —- t an ú s- kodnak a föl dműv el és terjedéséről. Már Lipp Vilmos észrevette, hogy
„fegyverek dolgában sírmezőink mind választékosságra, mind m e n y - nyiségre nézve gazdagoknak éppen n e m mo nd hat ók" [69]. A lószer- számok ritkák; a keszthelyi sírmezőben egy gazdag fé rf isí rban egy zablát és két kengyelvasat, Dobogón pedig összesen három zabla- töredéket találtak.
A köznép n e m képviselt olyan harcos réteget, amely a kalando- zásokban ré szt ve tt volna, így a korabeli pénzekhez csak alkalmilag jut hat ott . Ebbe n k e reshe t j ük annak okát, hogy az ún. Keszthely - ku lt úr ás sírmezőkből gyakran IV. századi római érmek kerül nek elö
.490
ó,bra [Csuklós övveret-típus a keszthelyi leletek között]
a gyöngyök közé f ű z ö tt apróságok között (átlyukasztott bronzpénzek), így pl. a keszthelyi és dobogói „ a v a r" sírmezőből előkerült 34 érem- ből 2 db II. Constant inus - (317—340), 12 db II. Constantius- (323—
361), 8 db I. Valenti ni an us - (364—375), 3 db Valens- (364—378) és egy db Gratianus - (367—383) v er e t volt [70]. Még akkor is sokat- mondó ez a k ör ü l mé ny, ha feltételezzük, hogy ezeknek a síroknak egy része a későrómai temetkezéshez tartozik.
Bár Fettich N á n d or „A honfoglaló magyarság fémművessége" c.
könyvében a griff és indamotívumokkal díszített bronzöntvények csoportját az avar n ép magyarországi hagyatékának tekinti, mégis enne k a fémműv essé gn ek közeli analógiáit Belső-Ázsiában, az Al t áj hegység vidékén (Minuszinszk) t a l á l ja meg. (Mások szerint e lelet- anyag közvetlen k a u ká zu si és p ont usi kapcsolatokat árul el.) A Minu- szinszk vidéki leletek között előfordul egy jellegzetes verettípus, amely — Fettich szerin t — Magyarországon h árom különböző régé- szeti csoportban j el en i k meg: az ava r emlékcsoportban, az ún. karo- ling stílusú emlékek között és a honfoglaló magyaroknál. A Lipp- féle keszthelyi leletek között f o rd u l elő egy zárt lovas sírlelet, s ebben egy csuklós öv ve re t- tí pus (11. ábra), amely szerinte az ava r emlék- csoport jellegzetessége. Amit azonban Fettich itt szokatlannak tart, az a — honfoglaló magya rság fémművességére valló — pajzsalakú veretek előfordulása. Mivel a keszthelyi sírmező összes sírjairól két- ségtelenül állítja, h o g y a magya r honfoglalást nem érik el, tehát ez a verettí pus — állítása szerint — még a honfoglaló magyarok meg- jelenése előtt t ű nt f e l a Balaton-vidéken [71]. Szerintünk ez is azt látszik igazolni, hogy a pajzsalakú veretek előfordulása a Balaton- vidéken egy keletről jött új etn i k um megjelenésére mutat , amely az avarok után költözött a Kárpátmedencé be.
Ha már most t é r k é p re v e t í t j ük a jellegzetes magyarna k tartott honfoglaláskori és X I. századi leletek előfordulási helyeit, kiderül, hogy a Bulcsú u ral m i t e rül et nek mo ndható Zala megyében, az eredeti szállásterülethez n e m tartozó Göcsej vidékén (Nagykapornak, Zala- szentmihály, Pusztaszentlászló) — az egykori gyepüvonalon — f o r - d u ln a k elő a m o h a m e d án kereskedelemre valló dirhemmel e gyütt [72].
Nemrég került pub li kál ásra a zalaszentgróti X. századi m ag y a r temető anyaga, ami csak megerősít b e n n ü n k et véleményünkben. A 12 sírból álló — mindössze k ét nemzedéken keresztül használatban levő — teme - tőt — Dienes István szerint — aligha t e k i n t h e t j ük egy nagyobb közös- ség hosszabb időn keresztül használt temetkező helyének. Dienes a te - m ető benépesítésének felső h a t á r át legfeljebb I. István uralkodásának első esztendeire, alsó hatá rát pedig a X. század közepe utáni időkre teszi. Az elt emetett ek társadalmi helyzetére utal, hogy tausírozott k en - gyellel szálltak sírba, akiknek r a n g j u k r a utaló fokos, 5—6 nyílcsúcs j á rt út ravalóul [72a]. Ug yanakk o r a Balaton zalai partvidékén nem ta - l ál j uk meg a jellegzetes m ag y ar n a k tartott „szaszanida" övgarnitúrás lovas sírokat, és e leletanyag jellemző mellékletét, a kalandozásokban való részvételt bizonyító nyugati ér mét és a tarsolylemezt. Ebből jog-
. 492
gal következtethetünk arra, hogy a zalaszentgróti leletanyag etnikailag elsősorban a kazár birodalomból kivált kazár, káliz és besenyő elemek- hez, társadalmilag a katonai kíséretet alkotó harcosokhoz kapcsolható Göcsejben. A göcseji hely- és személynevek elemzése során m ár utal- tunk arra, hogy ezen Árpád-kori hat árőr ta r tomány etnikai kialakulá- sában milyen szerepet játszott a határőr török(ös) népelem.
A Göcsej-vidéki „magyar" leletanyagot területileg szervesen egé- szíti ki a Zala folyótól keletre a Balaton északi szegélyének „avar"
leletanyaga, amit László Gyula nagytömegű avar továbbéléssel magyaráz. De László Gyula megállapítása, hogy ti. „a magyar és az avar szállásterület fő tömbjeiben szinte kiegészíti egymást" [73], a griffes-indás régészeti anyag fenti interpretálása mellett alapos revízióra szorul Zala megyében is. Bár el kell ismernünk, hogy az egész Keszthely-kultúra kérdésében a végső következtetések levoná- sától még messze vagyunk, azt semmiképpen sem teki nthet jük véletlennek, hogy a „késő-avar" leletanyag nagy temetői Zala megyé- ben a Balaton északnyugati p a r t ján éppen a Bulcsú-nemzetség köz- pontj ában jelentkeznek, s hogy a „késő-avar" embertan i anyag lénye- gében azokból az összetevőkből áll, mi nt az Árpád-kori magyar- ság [74], Ugyanakkor Nemeskéri János a zalaszentgróti X. századi ma- gyar temető csontvázleleteiről adott előzetes jelentésében, bár csak egyetlen egyén esetében lehetséges tipológiai közelítést adni, mégis jelentősnek t a r t j a olyan szempontból, hogy ennek típusa lényegesen eltér a Dunántúlon ismert XI. századi temetők emberanyagának típu- saitól [75],
Csak úgy látjuk feloldhatónak a felsorakoztatott történeti ada- tokból nyert kép és a régészeti anyag mai interpretálása között fenn- álló ellentmondást, ha a hét honfoglaló törzsbe tartozó Bulcsú népe Balaton melléki régészeti és embertani hagyatékát az avar gyűjtőnév alatt összefoglalt sokrétű népvándorláskori anyagnak bronzöntéses griffes-indás övgarnitúrájú leletanyagot tartalmazó temetőiben ke- ressük.
J E G Y Z E T E K ÉS I R O D A L O M :
fl] Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása, Bp, 1930, 100. sköv. 1., Alföldi, A.: Z u r historischen Be stimmung der Av a re nf u nd e , ESA IX. 1934, 289. sköv. I., Av ark or i régészeti kuta tá sunk jelen helyzetére Id. H a r m a t t a J., MTAK 7., 1955, 91. sköv. 1., Ua. P ré fa ce (Gy. László: Études archéologiques sur l'histoire de la société des Avars, Bp, 1955, AH XXXIV.)
[2] Czeglédy Károly: IV—IX. századi népmozgalmak a steppén, A Magyar Nyelvtudományi Társaság kiadványai, 84. sz., Bp. 1954, Ua.: Kaukázusi húnok, kaukázusi avarok, Ant. Tan. II. 1955, 121. sköv. 1.
[3] Lipp Vilmos: A keszthelyi sírmezők. Bp, 1884, 9—10. 1., Ua.: A Keszthely—
dobogói sírmező, ÉTK. Bp. 1884., Ua.: A fenékpusz tai sírmező, AK, 1886., Ua.: Az alsópáhoki sírmező. Bp, 1884, 100—102. 1., Hampel József: A régibb középkor emlékei Magyarhonban , Bp, 1894, 96. 1., Mihalik J.: A sümegi Darnay Múzeum, Múzeumi és Könyvtári Értesítő, VI. 1912, 132—133. 1., Fettich Nándor: A honfoglaló magyarság fémművessége, AH, X XI . 1937, CXXIX. t, 48., Kuzsinszky Bálint: A Balaton kö rn yé ké nek archaeologiája, Bp. 1920, 101—103. 1., Radnóti Aladár—Gerő László: A Balaton régészeti és
.493
tö rté neti emlékei, Bp, 1952. 62. 1., Nemeskéri János: A Te rmé sz ettudományi Mú zeum E mbe rt an i T á ra történeti e mberta ni g y űj te mé ny e in ek gy arapodása az 1950—1954. év ek ben, Ma gya r Nemzeti Mú zeum Termé sze ttudományi Mú z e um Évkönyve, VI. Bp, 1955, 411. 1., Csallány, D.: Archäologische Denk- m ä l er der Av a re nze i t in Mitteleuropa, Bp. 1956.
[4] Jelentés az 1946. s ze pt e mbe r 27—október 21-ig t a rtó alsópáhokd, cserszeg- t o m a j i és pusztaszentlászlói ásatásokról, Magyar Múzeum, 1947. június, 42—
43. 1., Kovrig Ilona: Megjegyzések a Keszthely-kultúra kérdéséhez, Arch.
Ért. 1958.
[5] Alföldi, A.: Zur historischen B e s t im mun g der Av a r e n f un d e , ESA 9., 1934.
287—307. 1., Ua.: De r Untergang de r R öm e r h e r r s c h a ft in Pa nnonié n, II. Leip- zig—Berlin, 1926.
[6] Csallány Dezső: A bizánci fé mművesség emlékei, II. Bizánci csatok, csat- v ere tek , Ant. T a n ú i m. IV. köt. 3—4. sz. Bp. 1957, 250. 1., Lipp, A keszthelyi sírmezők, Bp, 1884, 26. 1.
[7] Lipp, A keszthelyi sírmezők, Bp, 1884, 26. 1.
[8] Győrffy György: T a n ul m á n yok a m a g y a r állam eredetéről, Bp, 1959, 107—
119. 1.
[9] Csallány D., FA I—II. 1939, 121. sköv. 1„ AÉ 1943, 160. sköv. 1., Fettich N„
A H XVIII. 43. sköv. L, Ua.: Győr t ört é n e te a né p vá nd orlá skorb an, Győr, 1943.
50. sköv. 1., László Gyula: U j a b b ke resztény nyomok az avarkorból, Dolg. 16.
1940, 147. 1., B u d ap es t története I. 2., 785. sköv. 1., László, Études archéo- logiques, 175. sköv. 1., Csallány. Archäologische De n kmä ler d e r Awa renzeit in Mitteleuropa, Bp, 1956, 11. 1.. Marosi A.—Fettich N.: Dunap entelei ava r sírleletek, AH X VI I I . 1936, 100. sköv. 1.
[10] Bóna István: Az ürbőpusz tai a v a r temető, AÉ Bp, 1957, 2. sz. 161. sköv. 1., Megjegyzések a Ke szt he l y-kult úra kérdéséhez, AÉ 1958, 68. 1. (Kovrig).
[11] Vö.: 9—10. sz. jegyzet., Szőke Béla: A bjelobrdoi ku ltúráról, AÉ 1959, 1. sz.
[12] Győrffy György: A m ag ya r nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig (II. rész), Századok, 1958, 5—6. sz. 614. 1., Ua.: Ta n u l má ny ok a m a g y a r állam eredetéről, Bp, 1959, 119. sköv. I.
[13] Kovrig. Megjegyzések a Kesz thely-kultúra kérdéséhez, AÉ 1958. 68. 1.
[14] U. o. 71. 1.
[15] U. o.
[16] Radnóti Aladár: P a n nó n i ai városok élete a korai feudalizmusban, A Magyar Tud. Akadémia Tár sa da l mi- Tört é ne ti Tudományok Osztályának Közlemé- nyei, V. köt. 1—4. sz. Bp, 1954, 495—507. 1., Radnóti—Gerő, Balaton 60. 1., Sági Károly: A vörsi langobárd temető, Arch. Értesítő, 1960. 1. sz. 52—60. 1.
[17] Pais Dezső: A r ó m ai castellum szláv—magyar folytatásai, Magyar Nyelv, 1949, 113. 1.
[18] Radnóti, P annóniai városok élete 501. sköv. 1.. Radnóti—Gerő, Balaton 60. 1.
[19] Kniezsa István: Magyarország népei a Xl-ik században, Szent István Emlék- könyv, Bp. 1938, II. kt. 434—435. 1., Polány István: Nyuga tmagy arország nép- r a j z i története I. Szombathely, 1936, 4—20. 1.
[20] Conversio B aguar i o r um , Magyar Honf . Kútfői., Mon. Germ. SS. XI. 6—9.
[21] Tagányi Károly: G y e pű és gyepüelve, Magyar Nyelv, IX. köt. 1913, 263. 1., Csánki Dezső: Magya rország t ört é ne lmi f ö ld r a j za a H un y a di a k korában, III. köt. Bp, 1897, 30. 1. (possessio Awa rfewlde ) .
[22] Szőke Béla, A bje lobrdoi kul túráról, AÉ 1959, 1. sz. 35. 1.
[23] Németh Gyida: A székelyek e re de t é nek kérdése, Századok, 1935, 140—141. 1.
[24] Fehér Géza: Z al a vá ri ásatások (1951—1952), AÉ 1953. 1. sz. 31—52. 1.
[25] Fehér, G.: Beiträge zum P r obl e m des ungarisch—slawischen Z u s a m me n - lebens, Acta Archaeologica, Tom. VIII. Fase. 1—4.; Bp, 1957, 269. sköv. 1.
[26] Holub József: Zala megy e története, I. 1929, 11. 1., A Fuldai Évkönyvek a 896.
esztendőnél e l m o nd j á k, hogy Arnul f császár P a n n o n iát ,,cum ű r be paluda - r u m " , tehát Mo s a pur c ha l együtt B ra z la w hercegre bízta.
[27] Kniezsa, Magyarország népei a X l - i k században, Bp, 1938, II. köt. 428—429., 468—469. 1.
[28] Fehér, Beiträge 277. sköv. 1., Kralovánszky Alán: Adatok az ún. S-végű h a j -
.49 4
k ar ik ák e tn ik u mj el ző szerepéhez. AÉ 1956, 208. sköv. L, Kralovánszky Alán:
Adatok az ún. S-végű h a j k a r i k a kiala kulásának és idői^endjének kérdéséhez, Stu dia Slavica 4., 1958., és AÉ 1957, 2. sz. 175. sköv. 1.
[29] Pais, A római castellum szláv—magyar folytatásai. Magyar Nyelv, 1949, 115.1.
[30] Kralovánszky, Adatok, AÉ 1957, 177. 1., Keszthely (Lipp, Keszthely—dobogói sírmező, ÉTK 11. Bp, 1844, 260., 262. kép., Hampel, Alte rth ümer, II. 204., 165. t 10., Páhok) M. N. M. Történeti Múzeum. Ltsz: 163 (1885)., Kralovánszky, Ada- tok, AÉ 1957. 177. 1. (Keszthely) Lipp, i. m. 259. kép., Alsópáhok (M. N. M.
Történeti Múzeum. Ltsz: 163 (1885).
[31] Szőke Béla, A bjelobrdoi kultúráról, AÉ 1959, 1. sz.
[32] Kralovánszky. Adatok 211. 1.
[33] U. o. 211—212. 1.
[34] U. o. 182. 1.
[35] U. o. 181. 1.
[36] A M. Tud. Akadémia Nemzetközi Régészeti Konfere nc iá já n, 1955 októberben uta lt erre. Id.: Kralovánszky, Adatok 184. 1.
[37] Szőke Béla, A bjelobrdoi k ultúrá ró l, AÉ 1959, 1. sz. 32—46. 1.
[381 Szentpétery, E.: Scriptores r e r u m Hunga r ic a rum , Vol. I. Bp, 1937, 167. 1.
Simonis de Keza Gesta Hu ngarorum , 33. „Septimi siquidem ex ercit us Wer- bulchu du x est dictus. Hic in Zala, circa lacurn Balaton descendisse per- hibetur" . Szentpétery, SRH I. Bp, 1937, 292. 1. Képes Krónika, 33. „Sextus capitaneu s Werbulchu noraen habuit, qui circa Balatim sua t h a be rna c u l a fixisse p ro b at ur " .
[39] Pais Dezső—R, Nagy László: Kál és társai, Magvar Nyelv. XXV. Bp, 1929.
121—128. 1., Csánki, III. 76. 1., Jakubovich, M. Ny. X. 428. 1., Zalai okmt. (ZO) I. 149.
[40] Pais Dezső: Bő, Magyar Nyelv, X XI II . 505. 1., Pais—R. Nagy. Kál és társai.
Magyar Nyelv, 1929, 121. 1., Csánki, III. 66.
[41] Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIí/. század közepéig, Bp, 1901.
343. 1., Ethnographia, 1914, 341. 1. (Vérbulcsú mondai hitele), Holub, Zala megye története, 13—14. 1.
[42] Konstantinos Porphyrogennetos : De adm. imp. 37. §. Magyar Honfogl. Kútfői,
1 2 8 . 1.
[43] Thallóczy Lajos: Adalékok az ó-hit történetéhez, Századok, 1896, 199—206.
Hóman Bálint: A honfoglaló törzsek megtelepedése, Bp, 1912, 74. 1.
[44] Holub, Zala megye története 33. 1.
[45] Karácsonyi János: Halavány vonások haz á nk Szent István korabeli h atá ra i- ról, Századok, 1901, 406. 1.
[46] U. o., és Tagányi Károly: Gyepű és gyepüelve, Magya r Nyelv. IX. 1913.
[47] Holub, Zala megye történe te 29—32. 1.
[48] Szentmihályi Imre: A göcseji nép ere detha gyománya, Bp. 1958, 10. 1.
[49] U. o. 12. 1.
[50] Néme th Gyula, A honfoglaló ma gyarság kialakulása, Bp, 1930, 221—22. 1., Győrffy, T an u lmán y ok a ma gy a r állam eredetéről, Bp, 1959, 153. 1.
[51] Győrffy György: Besenyők és magyarok, Bp. 1940. c. m u n k á j á b an Zalában négy helyen jelez besenyőket. (Térkép.)
[52] Győrffy, Ta nu lmán yok a ma gy ar állam eredetéről, 50. 1., Csánki, III. 73.
[53] Pais Dezső: Győrffy Istvánna k, Magyar Nyelv, X XX. 1934, 127—128. 1.
[54] Győrffy, Tan ul mán yok a ma gya r állam eredetéről, 53. 1., Wenzel, XI. 359. 1., Karácsonyi, Magy ar nemzetségek, II. 278—279. 1.
[55] Pais, Magyar, Nyelv, XVIII. 99—100. 1., Győrffy, T an u lmá ny ok a ma gya r áll am eredetéről, 53. L, Csánki, III. 67. 1.
[56] Németh Gyula, A honfoglaló mag ya rság kialakulása, Bp, 1930, 54—55. 1.
[57] Pais, i. m. 127. 1.
[58] Szentmihályi, A göcseji nép eredethagyománya, Bp, 1958. 51. 1., Belitzky János: Nyugatmagyarország védelmi rendsz er e és ha tárőrnép ei a középkor- ban, Bécsi M. Tört. Int. Évk. 1934.
[591 Szentmihályi, A göcseji nép e redethagyomá nya, Bp, 1958, 13. 1.
[60] Pais—R. Nagy, Kál és társai. Magyar Nyelv, XXV. köt. Bp. 1929. 121—128. 1.
.495
