1837-ben Heckenast Gusztáv magyar könyvárus kiadásában egy szerény könyvecske jelent meg a következő czímmel: »Brutus und die Tarquinier. Historische Tragödie in vier Aufzügen von E. H. . . .« A magyarok nem sokat törődtek a német tragédiával és csak igen kevesen tudták, kevesen sejtették, hogy ezt a tragé
diát egy alig 24 éves orvos, Henszlmann Imre írta. Tárgya nem magyar, nyelve sem az, s mégsem mondhatjuk, hogy ez a tragédia teljesen hatástalanul, nyom nélkül veszett a feledés homályába. Ez késztetett engem is arra, hogy Henszlmann eddig csaknem teljésen ismeretlen munkásságával foglalkozzam.
Tárgyát a római királyság estéjéből, utolsó évéből merítette.
Tar quin ius Superbus dőlyfössége és zsarnoksága, valamint fiainak erkölcstelensége oly gyűlöletessé tette a Tarquinius nevet és a királyi hatalmat, hogy a leigázott római nép nyilt lázadásban tört ki, a Tarquiniusokat elűzte, kivéve Június Brutust ki éppen az egész összeesküvésnek az élén állott. A Tarquiniusok bukásába, mint főtényező játszik bele Collatinus nejének a szép és erényes Lucrétiának megbecstelenítése. Ez a monda kivonata, a mit Liviusnál részletesen elolvashatunk.
A költői és megrendítő tárgy Lucretia erényének nagysága, mely tragikumát képezi, kiválóan alkalmas drámai feldolgozásra s így a világirodalomban Lucius Accius, du Ryer, Cherzon, Voltaire, Arnault, Alfieri dolgozták fel Henszlmann előtt a római történet e megrázó epizódját tragédiának és érdekes, hogy Shakespearet, a nagy drámaírót e tárgy lyrai költeményre ihlette.
Henszlmann drámájában, mely csak első része egy soha be nem fejezett trilógiának,1 Brutus a főhős s Lucretia szerencsétlen sorsa csak elősegítő epizód. A darab először 5 felvonásból állott, de hamarosan belátta, hogy ezen hosszadalmasság a drámának előnyére nem válik, így már a nyomtatásban 4 jelenettel megrö
vidítette s így csak négy felvonásos. Szigorúan ragaszkodik a történethez, s nem keres oly eszközt, mely, bár a drámai hatást
1 Kéziratában elmélkedést fűz darabjához ilyen czímmel: >Meine Gedanke über den ersten Teil des Brutus.«
növelné, de a történelmi hűség követelményének nem felelne meg.
Henszlmann a darabhoz fűzött elmélkedésében kifejezi világosan czélját: A szabadság harczát akarta ábrázolni a zsarnoksággal szemben; a szabadságot képviseli Brutus és társai; a zsarnokságot meg Tarquinius. Erezte, hogy a harcz, különösen midőn az egyik fél gyenge és erőtlen, nem elég drámai, azért Brutus belső küzdelmét próbálta megrajzolni. Brutus szereti ifjú szívének egész lángolásával Lucrétiát; szerette már akkor, midőn mint bohó gyermekek együtt játszadoztak, de hogy életét a zsarnok ármá
nyától megóvja bohóczruhát kellett Öltenie s így Lucrétia elveszett számára. Szerelme nem szűnik meg és újra lángra gyúl, Sextus gyalázatos cselekedetekor és Lucrétia halálakor, de aztán elalszik, eltűnik és boldogan látjuk Brutust a diadalmast, kit örömkiáltással atyjaként üdvözöl a felszabadított római nép. így Brutus inkább szerencsés szabadsághős, mint tragikus alak. Pedig Henszlmann tudott volna jó drámát alkotni, jellemezni is volt tehetsége, de a franczia romantikus drámáktól irtózva fordult el, csak hibáit látta és kiválóságaikból tanulni nem akart. Shakespeare volt mintaképe, az ő Hamletje, az ő Julius Caesárja, az ő Coriolánusa lebegtt szeme előtt, de gyakorlatlansága nem tudta legyőzni az elébe torlódott akadályokat, pedig első darabjának nem egy részlete tanúskodik drámaírói tehetségéről,
így mindjárt az első jelenetben megismerkedünk a szereplő személyek jellemével. A király sátorába visz minket. Vidám lako
mánál ülnek a király fiai, Collatinus és Brutus. Mindnyájan isznak a király egészségére, csak Brutus hallgat. Midőn kérdőre vonják földhöz vágja a korsót s mesét mond a verébről, mely a fecske
fészekbe tolakodott, de a fecskék befalazták s éhen pusztult.
Ki törődnék egy bolond szavaival ? Majd fellép Tarquinius is, mint büszke zsarnok, ki ellentmondó vezérét ott azonnal elfogatja és a bakónak adja át. Megismerkedünk Sextussal, ki bortól felhe
vülve üríti poharát a legerényesebb nőre, feleségére Camillára. Bár maga sem hisz nagyon neje erényében, de ki akarja hívni Colla- tinust és ez sikerül is neki; Collatinus saját nejét tartja Iegerénye- sebbnek s még az éjjel sebesen nyargalnak be a városba, hogy meggyőződjenek nejeik erényéről. Megindul a cselekvény; a kíváncsi
ságot felköltötte, a néző, illetőleg az olvasó mohón várja a követ- kezendőket s mit kap helyébe ? Tanácskozást, hosszú szónoklatokat, hogy mint kellene felszabadítani a hazát, egyedüli meglepetésünk, hogy Brutus nem is olyan bolond, sőt bátyja háta mögött össze
esküvést is tud szőni. Három színen keresztül nem hallunk semmit Sextusról, Lucrétiáról és a fogadásról. Ez a legnagyobb hibája Henszlmann darabjának. Nem tud egységes szerkezetet alkotni, olyan szerkezetet, mely mint egy erős váz tartaná össze az egész darabot, hanem kis jelenetekből áll s az egyes színek között nagy hézagok vannak. Bírálataiban is a fősúlyt a jellemekre helyezte s keményen ostorozta a franczia romantikus drámákat, melyekben
»jellemtelen« emberek szerepelnek, de a szerkezet kiválóságát soha-.
sem emelte ki.
Mégis ezen drámája nem maradt' nyomtalanul irodalmunkban, ugyanis ez a darab szolgált alapul Hugó Károly Brutus és Lucré- tiájához. Nem véletlen találkozás ez, sem pedig légből kapott hipothesis. Hiszen Hugó első drámáját is Henszimann ösztönzésére fejezte be. Ugyanis midőn a »Calderon«-on dolgozott (1840) meg
látogatták Henszimann és Heckenast.1 Hugó felolvasta vendégeinek készülő drámájának első felvonását s műve oly tetszésben részesült, hogy kiváló látogatóinak buzdítására hamarosan befejezte. Henszl- mannak Brutusa és Lucrétiája már régen megjelent s így Hugót már olvasása közben megszállta a vágy, hogy ő is megörökítse
drámailag. Helytelen egyeseknek2 az az állítása, hogy Hugó Károly látva Ponsard Francois »Lucréce«-ének nagy sikerévekkor határozta el magát ugyanezen tárgy feldolgozására. Ennek megczáfolására saját szavait hozhatom fel, melyeket darabja előszavában olvas
hatunk. Ezek szerint azt mondja, hogy jóllehet a tárgyat már többen (itt fölsorol néhány szerzőt) igy dr. Henszimann is, drama
tizálták, ő mégis teljes alkotó erővel fogott hozzá, hogy hasonló tárgyú drámát írjon s munkáját csak akkor hagyta félbe egy időre, midőn Ponsard szédületes sikeréről értesült, »mert ugyan ki tudna Németországban is — jegyzi meg keserűen — egy farancziával, még pedig ilyen szerencséssel versenyezni?« Nem lehet itt czélom részletes párhuzamot vonni a két darab között, csak éppen meg fogom jelölni az egyező jeleneteket. így mindjárt az első színt Hugó Károly Henszimann darabja után alkotta meg. Itt is lakoma van előttünk, a falernumi tüzes bortól élczelődő Sextus kötődik a hülyének látszó Brutussal, megjelenik Tarquinius, a zsarnok; a fogadás is megtörténik Sextus és Collatinus között. Ugyancsak Hugó is, mint Henszimann eltér a történelemtől és nem engedi be többé a zsarnokot Rómába. A történet szerint pedig Tarquiniust Rómából száműzték. De míg Henszimann egy időre félbeszakítja a jól indított cselekvényt, addig Hugó folytatja és a következő színben megismertet már minket az erényes Lucrétiával, meg Sextus könnyüvérű nejével, Triviával. Feltűnően egyező jelenetek még:
Brutus lázító beszéde Lucretia holtteste előtt (ezt a jelenetet különben Henszimann is Shakespeare Julius Caesarából vette). Hugó ezen darabját Brutus konsullá választásával végzi, a bosszú csak a második részben történik meg. (Des Hauses Ehre.) Míg Henszimann elvetett minden esetlegest, nem akarta díszíteni darabját a franczia romantikus drámának nem mindig értéktelen czifraságaival, nem akart tőlük tanulni semmit: addig Hugó Károly gazdag képzelő- tehetségével színezi ki az egyes jeleneteket, bár nagyon is sok az
» Vasárnapi Újság 1858. 38. — írod. Közi. 1894. 33. 1.
2 Különösen Mocsár József úrnak >Hugó Károly élete és drámái« czímű munkájában.
álomlátás és a jóslat darabjában, továbbá Sybilla gyakori fellépése is a franczia káros befolyásnak tulajdonítható, mégis darabja sokkal nagyobb értékű, mint a Henszlmanné. A magyar közönség is szívesen fogadta1, midőn 1847. márczius 15-én először került színre Egressy Gáborral a czímszerepben. Igaz, hogy inkább a zsarnokság leverését látták benne örömmel! A kedélyek már forrongtak, a költők már tüzesebb hangon követelték a szabadságot s így Hugó idegen tárgyú darabja hazafias darab számba ment.
Henszlmannak ezen első darabjával nem szűnik meg dráma
írói pályája. Nyomtatásban ugyan csak még egyetlen német nyelvű és tárgyú darabja ismeretes, de tudjuk, hogy kísérletet tett magyar tárgyú és nyelvű darabbal is. A második német drámája úgyszólván utolsó önálló munkája volt. 1886-ban jelent meg: »Die Nibelunger v. Hanns Melzn« czím alatt.2 Kézirata régen megvolt és azt hiszem abból az időből való, melyből Brutus és Lucretia. Az öreg tudós meghatottsággal gondolhatott vissza ifjúkori próbálkozásaira;
talán eszébe jutottak álmai, melyeket félszázaddal ezelőtt szövögetett, felújult emlékében a taps, a babér, mely után minden drámaíró vágyódik — s így határozta el, hogy gyermekálmai emlékeképpen kinyomtatja a Nibelungokat. Csak jóbarátai, rokonai tudták, hogy az európai hírű tudós, a híres tanár ifjú éveiben drámákat is írt.
Az általánosan ismert germán mondát dolgozza fel, de nem a legsikeresebben. Nem tud kellő részvétet kelteni Siegfrid iránt, kit, mint ahogy ő előadja, éppen nem tartunk a monda ragyogó alakjának, valóságos félistennek. Henszlmann Siegfridje nagy ereje mellett valósággal gyönge és hamarosan enged Günther kérésének, még há lovaghoz nem illő tettre hívja is. Mennyivel más alak Siegfrid Wagner szemében ? Nem tagadhatni, hogy van benne egy
két költői jelenet, így különösen, midőn Krimhilda elbeszéli atyjának álmát, s azután belép Siegfrid, hozva a nibelungok kincsét.
Krimhilda azonnal Brunhildának ajándékozza a felét. Általában a női jellemek jobban sikerültek. Különben is műve nincs előadásra szánva, mint német drámai költemény nem tartozik a német irodalom utolsó termékei közé. Valóságos gyakorlottságot és ügyességet árul el a verselésben.
Mint minden drámaírónak legfőbb vágyakozása, legmagasabb czélja az, hogy a mit képzeletében megalkotott és papírra vetett, ezt az alkotást megtestesülve élő személyek a közönség elé vigyék.
Henszlmann is tett ezen a téren kísérletet s csodálatosképpen víg
játékkal; 1841 augusztus 26-án került előadásra először és utol
jára a Nemzeti színházban »Kié a koncz?« czímü darabja. Hogy miről szól ? — sejtelmünk sem lehet, mert kéziratát nem sikerült mind
eddig felkutatnom, de hogy megbukott, azt biztosan tudjuk.
1 »Óhajtjuk minél előbb látni e darabot színpadunkon« írja a S. Szemle kritikusa,
2 Leipzig 1886.
Az Athenaeum nem közölt róla bírálatot csak egy év múlva, midőn a kritikai vita Bajza és Henszlmann között elmérgesedett, jegyzi meg csípősen a szerkesztő, hogy Henszlmann egy »drámai unalomiskolát akar felállítani, melyet szerencsétlen »Konczá« val már gyakorlatilag is megkezdett«. Mi volt darabjának tárgya ? azt személyeiből csak éppen sejtjük, hogy talán a városi élet apróbb cselszövenyeibol merítette. Bár legjelesebb színészeinknek, mint Megyerinek, Egressy Gábornak jutott e vígjátékban szerep, mégsem tudták diadalra vezetni.1
Hogy drámai munkásságáról teljes képet adhassak, meg kell emlékeznem még két kéziratban maradt drámájáról. Mind a kettő a magyar történelemből meríti tárgyat; az elsőnek czíme »Stefanus«
a másodiknak »König Karl Robert«. »István király« drámájában a keresztyénység győzelmét akarja feltüntetni az ős magyar vallás fölött. Ez a főcselekvény és ebbe van beleszőve Kupa szerelme Gertrud, Hunt von Wassenburg leánya iránt. Ezen tárgyat mái- Katona József is feldolgozta és pedig sokkal szerencsétlenebbül, mint Henszlmann. A drámai hatást még akkor a nagyon is ifjú és tapasztalatlan író a tömeges legyilkolásban találta. Általában ekkor még erősen a franczia rémdrámák hatása alatt állott. Hiszen elég csak egy jelenetet felemlítenem. Imre herczeg kolostorba vonult vissza szülei kívánsága ellenére. A mártonhegyi kolostor keresztfolyosóját mutatja be a szerző. Éjfél van, a hold kísérte
tiesen süt be az apró ablakokon, a templomból kilép mécsessel kezében, a még mindig imájába mélyedt Imre herczeg. Egyszerre két marczona vitéz lép elébe és kérik, hogy jöjjön velük, mert megbízásuk van, hogy a kolostorból elrabolják. Imre ellenkezik, sőt a kegyes herczeg, ki irtózik a vértől, a csatától, kardot ránt és viaskodik támadóival, sőt az egyiket le is szúrja, mig a másik
nak kezétől maga esik el. Minden oly gyorsan történik, hogy az olvasónak alig jut eszébe affelett töprenkedni, mióta hordanak az éjjeli ájtatosságra kardot, mióta tudja jól forgatni a kegyes herczeg a gyilkos aczélt, az a kegyes herczeg, a ki néhány órával elébb még csak virágokat tudott szedni udvari hölgyek társaságában ? Pedig ha következetesen folytatja, illetőleg rajzolja Imre jellemét, mily szép jelenetet alkothatott volna! Az utolsó jelenetben a franczia és német végzet-drámák eszközét használja, melyet Gombos is Esküvés darabjában igenjébe vett, t. i. Hunt v. Wassenburg Kupa helyett saját leányát nyilazza le. Ugyanis leánya azt üzeni neki, hogy férjének piros tollbokrétája lesz sisakján, kímélje tehát
1 Vígjátékának személyei a Nemzeti Színház naplója szerint:
Tipry báró. Tipryné.
Machterszky polgármester (Megyeri.) Machterszkyné.
Feiszter (Szákfi.) Origotné özvegy,
Spinmann (Fáncsy). Juliska Tipry leánya (Lendvayné).
Heinék aljegyző (Egressy Gábor). Eugenica, Machterszkyné leánya.
Jergen ügyész.
őt a harczban, nehogy az ő halála leányának is a halála legyen.
A harcz hevében Gertrud is pánczélt ölt piros forgóval sisakján és a harczolók közé vegyül. Hunt azt hiszi, hogy Kupa, megtámadja és legyőzi, felemeli a sisakrostélyt és akkor látja, hogy leányának lett gyilkosa. Micsoda tömeggyilkolás megy végbe ezen utolsó jelenetben, megérthetjük a következőkből: Hunt megöli még Kupát, viszont őt a haldokló Tibor nyila, melyet Gertrud melléből tépett ki, teríti le; a veszprémi püspököt Opor sebzi meg halálosan; és ezek az elesettek mind ott hevernek szerteszét, belép István és elmondhatja: a térítés munkája be van fejezve.
Ezektől a szertelenségektől és hibáktól ment »Róbert Károly«
czímű drámája.1 Az idegen király harcza Csák híveivel képezi a törté
neti hátteret. A darab főrésze Kassán játszik; tárgya és meséje ügyes feldolgozásban jeles történelmi színművet adhatna. Minthogy a legsikerültebbnek tartom — kivéve a befejezését — összes darabjai között röviden ismertetni fogom a tartalmát. Róbert Károly meg
választása képezi az előjátékot. Csák Máté és Amadé fia Dominik nem akarják elismerni a pápától rájuk kényszerített királyt és az aranybullában adott joguk szerint ellenállásra készülnek. Aztán néhány évvel később történik a színmű cselekvénye, melynek Kassa város és környéke a színhelye. Szt. Mihály kápolnája már éppen befejezés felé közeleg, építője Henrik mester a főbíró leányának vőlegénye. Az esküvőt akkorra tervezték, midőn a munkások az utolsó kővirágot is felteszik a tető csúcsára. Éppen bokréta-ünnepet tartanak, midőn megjelenik Amadé, a király palatínusa, hogy Kassa városát birtokába vegye. A polgárok, míg a palatínus a főbíróval tárgyal, Amadé embereivel hajba kapnak, erre a palatínus is védel
mükre siet, de az utczai harczban halálosan megsebzik. Henrik kijelentésére mindnyájan részeseknek vallják magukat a tettben.
A nemeslelkű Amadé utolsó perczeiben megbocsát a polgároknak és Kassára való jogáról lemond. Rossz sejtelemmel viszik az elhunyt főúr holttestét fia táborába, a ki apjával szemben az elégületlenek pártján állott. Dominik a gyilkos halálát követeli, de minthogy nem tudják ki a gyilkos, Henriket akarja megbüntetni. Hiába a főbíró és a polgárok vallomása, Dominik nem tágít. Végül a menyasszonya esik térdre előtte és úgy könyörög vőlegénye életéért. A bájos leány szívből jövő kérelme meghatja a vezért, de még jobban megragadja őt a leánynak, Erzsébetnek szépsége. Lemond követe
léséről, de kiköti, hogy Henrik egy hónapig foglya, hűbérese maradjon. A nemeslelkű mester, hogy a várost, melyben ő ugyan idegen, megóvja a bosszúálló főúr pusztításától, beleegyezik Dominik kívánságába. Erre Amadé fia bemegy a városba és az ő
1 Ez a drámája nyomtatásban is megjelent. Ugyanis a következő sorokat olvassuk az Ország-Világ 1888. évf. 52. számában: »A bécsi Franki L. A.
figyelmeztetése alapján emlékeztetnek a Nibelungok czímű erőteljes drámára.
Van továbbá A rozgonyi csata czímű tragédiája is.« Ezt a könyvét azonban még nem sikerült meglelnem.
jelenlétében esküsznek hűséget egymásnak Erzsébet és Henrik.
Az esküvő után Dominik követeli a főúr jogát, a szép menyasszonyt az első éjszakára. Általános rémület a polgárok között, Dominik a város kapuja előtt táborozik, így minden pillanatban elfoglalhatja Kassát. Mit tegyenek ? Hiába szólítja őt párviadalra Henrik, Dominik azonban nem enged, mert neki a törvény biztosítja ezen jogát.
Katonái őrizet alá veszik Erzsébetet, de titokban szabadon bocsátják.
A válságos pillanatban jelenik meg egy követ s jelenti, hogy vezére a király hadai elől kénytelen volt visszavonulni és a király közeleg. Dominik kénytelen táborába sietni, de Henriket foglyul magával viszi. A darab másik része egy hónappal később történik.
Henrik, miután kiállotta a mire kötelezte magát, hogy egy hónapig foglya lesz Dominiknak, megszökik a király táborába és igazságot kér urától. Róbert oltalmába veszi és kinevezi építőmesterének.
Az utolsó jelenet a rozgonyi csata. A király serege már-már nagyon rosszul áll, de ekkor megérkezik Kassa város segédcsapata és megfordítja a csata sorsát. Henrik mester Dominikot keresi, végre rátalál. Ádáz dühvel kelnek párviadalra, Dominik a mestert halálra sebzi, viszont őt a király vezérének csapása teríti le. Henrik haldokolva így kiált fel: »Hát ez az igazság?« Bizony magunk is csodálkozunk a szerzőn, hogy miért kell Henriknek elesni.
Hiszen szinte önként kínálkozott a helyesebb, a kielégítőbb meg
oldás : Dominik legyőzése után boldogan egyesülhetett a két szerető szív! Az egész darab menete inkább közelebb áll a történeti szín
műhöz, mint a tragédiához, A színpadi hatás tekintetében ügyes fogás volt egy öreg vándor hegedűs szereplése. A bokréta-ünnepen lép fel először és a kassai legények ösztönzésére megpendíti húrjait s rákezd egy énekre a régi dicsőségről, a honfoglalásról. Az ének (60 sor) népies hangját nagyon helyesen találta el. Valószínű, hogy ezen darabját is elő akarta adni, vagy talán elő is adták a kassai német színházban. Ha a történeti hátteret megtartja igazán csak háttérnek és nem ragaszkodik annyira a tragikus kimenetelhez, ha a népies elemeket, melyek csak itt-ott csillannak fel, egész darabjára kiterjeszti, úgy igen jeles történeti színművet alkothatott volna. Különösen kiváló jellem Henrik mester, a ki képes magát feláldozni azért a városért, azért a polgárságért, a melyet rövid idő alatt annyira megkedvelt, hogy egész munkásságát annak akarja szentelni. Werner a főbíró, kinek nyelve német, de szíve magyar;
a ki így szól Amadéhoz; »Nem vagyunk mi idegenek nagy uram!
Hogy szavunk német, az igaz; higyje azért, jó magyarok vagyunk mi!« Virág és Balog kitűnő typusai a nyilt szívű, dicsekvő,könnyelmű, de becsületes magyar vitézeknek.
Ezzel kimerítettük Henszlmann drámaírói munkásságát. Bár ez a munkássága irodalmunkban nem jelentős, hiszen mindössze egy, talán a leggyengébb darabja került színre magyarul, de még
sem volt felemlítésük teljesen fölösleges, teljesen tanulmány nélküli.
Azon korban élt, mikor a drámák hatását a szertelenségekben, a
rendkívüliségekben keresték. Hasonló volt a színpad egy bábjátékos deszkájához, melyben minden alakot zsineggel tart kezében a szeszélyes bábjátékos: a sors. Hiába ment más irányban a hős, hiába küzdött teljes erejével, hogy sorsát elkerülje, az utolsó fel
vonásban mégis kiderült, hogy a felesége az ő saját leánya, vagy a kit megölt az a fiia, nagyon számtalan hasonló esetet s válto
zatot lehetne felhoznom, végül természetesen a hős, ha ugyan véletlenül meg nem ölték, úgy önkezével vet véget nyomorult életének, vagy legjobb esetben megőrül. Ilyen drámákban hiába keressük a következetes jellemeket, de annál ügyesebb a szerkezet, a cselekvény mindvégig igénybe veszi a néző vagy olvasó figyelmét, a ki feszült érdeklődéssel lesi, vájjon igazán be fog-e teljesülni az a jóslat, vagy az az álom, melyet az első felvonásban mondottak el? Ezen drámáktól fordult el Henszlmann és szeretett volna ala
pítani egy drámai iskolát, mely csakis a személyek jelleméből szövi a cselekvést, az összeütközést. Először gyakorlati úton próbál
kozott, de elhanyagolta a szerkezetet, a színszerűséget, kísérletei nem vezettek sikerre. Annál nagyobb dicsőséggel küzdött az elmélet terén. Bár egyoldalúsága itt is gyakran túlzásokba vitte, mégis eredeti felfogásával megalapította hírnevét, mely később, midőn csakis a műtörténeti tanulmányozásra tért át, európai hírűvé emelkedett.
LEFFLER BÉLA.
