ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,,. évfolyam . szám
SZEMLE
OLÁH SZABOLCS: HITÉLMÉNY ÉS TANKÖZLÉS.
BORNEMISZA PÉTER GYÜLEKEZETI ÉNEKHASZNÁLATA
Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2000, 311 l. (Csokonai Universitas Könyvtár:
Bibliotheca Studiorum Litterarium, 22).
A kötet a gyülekezeti ének (lelki ének) egy-egy kérdését poétikai megközelítésben tárja az olvasók elé. Oláh Szabolcs jól felépített, didaktikus előszóban részletezi a könyv célkitűzéseit. Eszerint a szerző a gyülekezeti énekeket elsősorban nem himnológiai vagy liturgiai, hanem irodalmi szempontból tárgyalja. Az énekelt tanítá- sok másfél százada az irodalmi kánon peremterületére sodródtak. Oláh Szabolcs megkísérli ezeket „újra bevonni az esztéti- kai ítéletalkotás eleven játékterébe”, és „a gyülekezeti ének esztétikai cselekedtető képességét az istentiszteleti események közegében” leírni. Az énekek esztétiku- mában Oláh nagy szerepet tulajdonít a szöveg és a dallam által kiváltott érzelmi hatásnak és etikai következménynek. Úgy látja, hogy az énekhasználatnak – az imád- ság, a katekizálás, a prédikáció és más szertartáselemek közegében – spirituális közösségformáló szerepe lehet (9). Tan- közlés és hitélmény (tételes tanítás és lelki történés) egymást feltételező fogalmai és a közöttük lévő feszültség értelmezése köti össze a könyv egyes fejezeteit. Az előszót olvasva kérdésként merül föl, hogy a fele- kezeti szétválás előtti korszak éneklési szokásait „összprotestáns” jelzővel kell-e illetnünk. Nem lenne-e jobb egyszerűen
„protestáns”-nak minősíteni ezeket? (9.) Kell-e hangsúlyoznunk a gyülekezeti éne-
kek elemzésétől való irodalomtörténészi idegenkedést? (10.) A régi magyar iroda- lomban az egy-egy szövegkorpuszhoz való hozzáférést komoly előmunkálatoknak kell megelőznie, s többnyire csak ezek elvég- zése után lehet érvényes elemzéseket ké- szíteni. (Sarkítva a problémát: amíg nincs kiadva például a 17. századi gyülekezeti énekek nagy része – illetve a gyűjtemé- nyek nem jelentek meg hasonmás kiadá- sokban –, addig nehéz erről a korszakról érvényes költészettörténeti megállapításo- kat tenni. Ráadásul a sok-sok kiadást meg- ért énekeskönyvekben a nagyszámú 16.
századi ének közül kell kiemelni a 17.
századiakat.)
Az eredetileg PhD disszertációként megvédett munka e nyomtatott és átdolgo- zott változatában az első fejezet (A hit a szenvedélyben rejtőzik és teljesedik be) a hitélmény nyelvi reprezentációját helyezi a középpontba. A fejezet címében jelzett állítást bővebb, kutatástörténeti kitérő magyarázza meg. Oláh „a templomi ének esztétikai hatását a liturgikus környezetben a közös retorikai-poétikai szabályok vilá- gában” próbálja leírni (30). Válaszol arra a kérdésre, hogy a klasszikus-humanista retorikák alaktani rendszerét hogyan szembesíthetjük a gyülekezeti énekek nyelvi és retorikai fogásaival. Oláh elemzi az Ó, mennyei mi szent Atyánk (RPHA
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,,. évfolyam . szám
1122) kezdetű himnuszon belüli szöveg- mozgást, s az ének hatását liturgiai kör- nyezetben, a retorikai és poétikai szabá- lyok feltárásával ragadja meg. (Az elemzé- sek szempontjából szerencsésebb lett vol- na az énekeknek nem félprózai, hanem versformában való közlése, valamint itt a latin mintának a figyelembevétele is.) Követendőnek tartom a szerző azon szán- dékát, amely szerint hangsúlyosabbá kell tenni ének és vers kapcsolatát a gyülekeze- ti énekek vizsgálatában: az énekek zenei- retorikai és a szövegek poétikai-retorikai megformáltságát együtt tanácsos elemezni.
Oláh elismeri az irodalom- és zenetörténet eddigi eredményeit, adatbázisait és kiadása- it, amelyek nélkül nem lehetne a gyülekeze- ti ének hatalmas szövegkorpuszával mint egésszel foglalkozni. Igaznak, de némileg méltánytalannak tartom azonban a szerző azon fejtegetését, amely szerint az adatbá- zist készítő (illetve formális elemeket vizs- gáló, alaktani kérdéseket felvető) kutató a költeményt ismételhető rubrikák halmazá- nak tekinti (41–42). A kutatási segédeszkö- zök előállításához szükséges kutatói önkor- látozás nem feltétlenül korlátoltságból ered.
A kötet további fejezeteiben a gyüleke- zeti énekek használatát és kommunikatív teljesítményét Oláh Szabolcs Bornemisza Péter 1582-es detrekői énekeskönyvének (RMNy 513) első, gyülekezeti ének-részén keresztül mutatja be. Bornemisza azáltal is jelentős szerepet játszik a gyülekezeti éneklés történetében, hogy az 1574-es Hu- szár Gál-féle graduál-énekeskönyv (RMNy 353) olvasójává vált (2–3. fejezet), és hogy 1584-ben a Foliopostillában (RMNy 541) reflektált saját 1582-es énekeskönyvére (5.
fejezet).
A második fejezet (Az 1574-es és az 1582-es pünkösdi énektömb eltérései)
filológiai vizsgálata és szövegelemzései példát mutatnak arra, hogyan lehet a gyü- lekezeti énekeskönyvek egy-egy műfaj- tömbjét szoros olvasással értelmezni, va- lamint a vallási és esztétikai tapasztalat kölcsönösségét bemutatni. Szegedi Ger- gely Keresztyének, kik vagytok (RPHA 731) pünkösdi invokációján keresztül Oláh a beszédhelyzet-változások, retorikai és nyelvtani szerkezetek teológiai értelmezé- sére mutat példát. (A kötet végén egy vers- kezdősor-mutató megkönnyíthette volna az egyes versek visszakereshetőségét.)
A harmadik fejezet (Az 1574-es és 1582- es katekizmusi énektömb eltérései) a filoló- giai kérdések tisztázása mellett a káté- énekek kommunikatív erejét hangsúlyozza.
Oláh az énekelt tanításokban nem olyan didaktikus, dogmatikus és statikus műfajt lát, amelyben egyedül a hittételek magyará- zata a cél. Szerinte a káté-énekek is képesek voltak „esztétikailag cselekedtetni” az egy- kori éneklőket, és a hitélmény megtapaszta- lására is sor kerülhetett. Mindezen énekek azáltal, hogy beleágyazódtak a káté-isten- tiszteletek rendjébe, járulékos jelentésre tettek szert. A szerző rekonstruálja és ma- gyarázza a Foliopostilla káté-istentiszteleti rendjét. Meghatározza Huszár Gál 1574-es katekizmusi énektömbjének liturgikus he- lyét a korabeli magyar és külföldi rendtar- tások között. A hivatkozott káté-istentiszte- leti rendek vázlatos egymás mellé helyezése megkönnyíthette volna az olvasó munkáját.
A Bornemisza-féle antiliturgizmus – szertartási elem nem maradt Bornemisza istentiszteletében, csak gyülekezeti ének, imádság és igehirdetés – Kathona Géza nyomán való említését és az érvelésbe való bevonását (90, 199) könyve vége felé (250–252) maga Oláh is módosítja. Botta Istvánnak a szerző által is idézett monog-
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,,. évfolyam . szám
ráfiája – Huszár Gál élete, művei és kora – és 16–17. századi források nyomán végzett vizsgálataim – Lelki énekekről régi ma- gyarok… – a következőkről győztek meg:
1. a gyülekezeti és szertartási énekeket egyaránt éneklő 16. századi protestánsok istentiszteleti rendjei nem állnak a mai agendákhoz hasonló könyvekben a rendel- kezésünkre. 2. Huszár Gál teljesítménye azért is egyedülálló, mert nem külön agen- dában, graduálban és énekeskönyvben közölte az istentiszteleti szertartásokat, illetve énekeket. 1574-es gyűjteménye az istentisztelet valamennyi énekelt részét imádságokkal, a lelkészeknek és éneklők- nek szóló utasításokkal, tanácsokkal együtt tartalmazza. 3. Bornemiszának kezében volt ez a terjedelmes kötet, amelyet termé- szetesen akkor is használt, ha ennek nem egykönnyen látjuk meg a nyomát más funkciójú énekeskönyvén vagy prédikáci- ós kötetén, sőt agendájában sem. Bornemi- sza a változtatható, kevésbé kötött szövegű műfajokra fordította figyelmét, illetve azokra a lelkipásztori feladatokra, amelyek kiegészíthették Huszár Gál munkáját.
Minta-prédikációkat adott a lelkészek kezébe, a prédikátoroknak, kórusnak és kántoroknak is szóló graduál-énekes- könyvből kiemelte az egész gyülekezet által éneklendő templomi énekeket, ame- lyeket az otthoni használatra szánt dara- bokkal meg is toldott. Mindehhez az év egyes ünnepeire és vasárnapjaira lebontott, de szabadon variálható gyülekezeti ének- rendet adott. 4. Szertartási énekrendet nem közölt, hiszen az megvolt Huszár Gálnál is, és az eredetileg egy kötetre tervezett Foliopostilla-énekeskönyv-kiadásba vég- képp nem fért volna bele.
Oláh Szabolcs verselemzéseken keresz- tül mutatja be a Huszár Gál- és a Bornemi-
sza-féle katekizmusi énekcsoport eltérése- it. Bornemiszánál a katekizmusi énekek között például először jelenik meg Sztárai Mihály Mennyi sokat szól az Isten ember- nek kezdetű éneke (RPHA 894), amelyben a hitoktató hangját „átszínezheti egy másik szólam, amelyben immár az Ige maga szól az emberhez”, és a „külsőleg hallható evangéliumban a hit misztikus, benső, elrejtett ajándéka jut el a fülekhez” (127).
Oláh Szabolcs célját – a gyülekezeti éne- kek irodalmi, esztétikai felértékelését – gyöngítheti, hogy az „élvező megértés”
nála néha mintha feltételezné a hívő hoz- záállást, néha pedig csak még további megszorítással érvényes az „élvezve ér- tés”, mint például egyes könyörgések esetében: „A korabeli imádságelmélet is- merete nélkül azonban nem túl nagy az esélye annak, hogy valaki ma e könyörgé- seket élvezve értse meg” (161).
A negyedik fejezet (Liturgikus himnu- szokból gyülekezeti könyörgések az 1582- es első rend végén) a szakirodalomban már korábban rögzített változásra – egyes him- nuszok (szertartási énekek) gyülekezeti énekké váltak – keres magyarázatot. Egyes liturgikus himnuszok azért válhattak gyü- lekezeti énekké, mert „szövegszerű alaku- latuk létrehozása a beszélő alany(ok) kö- zösséggé válását is képes volt megjelení- teni” (156–157).
A szerző az értelmezésekben példaszerű grammatikai és retorikai felvértezettségről tesz tanúbizonyságot, filológiai munkájá- ban, ahol szükséges, a szövegvariánsokat is figyelembe veszi, a szövegeket mindig a korabeli teológiai irodalom kontextusában tárgyalja. A himnuszok gyülekezeti ének- ké válása Bornemisza gyűjteményén kívül az 1593-as Bártfai énekeskönyvben (RMNy 713) mutatható ki nagyobb számban. (Az
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,,. évfolyam . szám
érvelésből hiányzik annak kimondása, hogy Bártfa városa 1593-ban csak mint nyomdahely szerepelhet, hiszen a város- ban nem létezett magyar, csak német gyü- lekezet.) Ma már, korábbi nézeteimet módosítva, úgy látom, hogy ez a bártfai énekeskönyv nemcsak az istentiszteleti éneklést, hanem a magánájtatosságot is szolgálhatta. (A sok egyéni hangú könyör- gés mellett például Bornemisza hosszú, A jelenések könyve nyomán írt versét vagy A gonosz természet megromlásáról kezde- tű éneket – RPHA 1171, 7 -- valószínűleg nem énekelték az istentiszteleten.) A him- nusz-közlések pedig vagy a szertartási énekek gyülekezetivé válását tanúsítják (több himnusz esetében Oláh meggyőző érveket hoz fel erre), vagy pedig a gyűjte- mény hármas használatához járulnak hoz- zá: a bártfai gyűjtemény a szertartási, a gyülekezeti és a magános (vagy kisebb körben zajló) éneklést egyaránt szolgálta (Credo, 2000/1–2, 71–77).
Az ötödik fejezet (A prédikáció textu- sához igazodó gyülekezeti éneklés modellje a Foliopostilla levelein) a gyülekezeti éneklésnek és a szertartás egyéb esemé- nyeinek kölcsönhatását és összefüggését vizsgálja. Eközben érdekes áttekintés ol- vasható a perikópáról (a prédikáció alap- igéjéül szolgáló szentírási szakaszról) mint műfajról és a Bornemisza nyelvi magatar- tásában jelenlevő szóbőség teológiai jelen- tőségéről. A szerző kapcsolódik azokhoz az újabban folyó kutatásokhoz – lásd a Magyar Egyházzene 1998/1999. évi 2., a perikóparend és éneklés összefüggéseit tárgyaló tematikus számát –, amelyek az óegyházi perikópához (és prédikációhoz) igazodó éneklést mutatják ki a 17. század- ban. Philipp Wackernagel nyomán a szer- ző utal a lehetséges német hatásokra.
A korabeli német evangélikus irodalomban valóban számos énekrend maradt fenn, de a magyar énekrendekkel való megfelelése- ket nehéz megtalálni. Már csak azért is, mert a különböző német területeknek mind saját rendtartásuk, énekeskönyvük volt.
Nicolaus Selneccer az 1587-es lipcsei énekeskönyv előszavában (:/:2r–3r) például a Lipcsében használt énekrend kapcsán megjegyzi: „Solche Ordnung ein wenig andern zum Vnterricht anzumelden, singen wir mit der christlichen Gemein, im Ad- vent, Nu kom der Heyden Heyland, sampt der Litaney Deutsch […]”, majd az év összes ünnepére megadja az énekeket.
Oláh Szabolcs hangsúlyozza, hogy Bor- nemisza a magyar irodalomban elsőként jelölte ki az óegyházi perikópa szerint folyó prédikációkhoz tartozó énekeket: a
„Foliopostilla Bornemisza éneklési gya- korlatának egy modelljeként is felfogható”
(215). Az istentiszteleten folyó igehirdetés és éneklés ezáltal egymás értelmezőjévé válik. A 17. századi énekrendek Bornemi- sza hagyományát folytatják. Itt kell meg- jegyezni: a kéziratos források arra figyel- meztetnek, hogy több gyülekezet számára állíthattak össze kéziratos énekrendet, de ezeket vagy nem fedeztük még fel, vagy megsemmisültek. A szerző által idézett Gál Lajos-féle vélemény – „Geleji Katona sem a magyar, sem a latin nyelvű prédiká- cióinál nem közli azt, hogy minő énekeket énekeljenek, vagy énekeltek ezzel együtt”
– csak annyiban igaz, hogy Geleji Katona István rendszeres énekrendet valóban nem hagyott hátra, de a Váltság titka (Várad, 1645, 1647, 1649) köteteiben több helyen rendel éneket a prédikáció mellé.
A Foliopostilla és az 1593-as Bártfai énekeskönyv között eddig az irodalomtör- ténetben már feltárt kapcsolatot Oláh Sza-
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,,. évfolyam . szám
bolcs továbbviszi. Felfedezi, hogy az éne- keskönyv egyedülálló szerkezete, amely az ünnepi és az ünneptelen egyházi év szerint rendezi az énekeket, az ünnepi félév eseté- ben követi a Foliopostilla énekajánlási gyakorlatát. A kötet végén táblázatok igazolják ezt a jelentős megállapítást.
A másik fajta, tematikusan szerkesztett evangélikus énekeskönyv-típust a szerző mintha kisebb jelentőségűnek tartaná, mint a perikópához igazodót (241). A temati- kusan szerkesztett gyűjtemények esetében az éneklés adiaphoronként való értelmezé- sét kell értékelnünk, illetve azt, hogy a lelkészek vagy kántorok számára a szabad énekválasztás, s ezáltal a többféle értelme- zés számára nyílt lehetőség. Az 1593-as bártfai gyűjtemény második (a Szenthá- romság napja utántól Adventig tartó) része
„és a Foliopostillában ajánlott énekanyag között (a kisebb-nagyobb, de többnyire rendszertelen és esetleges átfedések ellené- re) nincsenek látványos átfedések” (242).
A szerző néhány meggyőző példája alap- ján e negatív állítás azonban nem jelenti azt, hogy a bártfai szerkesztő feladta volna a Bornemiszától tanult gyakorlatot: az ün- neptelen félév énekeit is többnyire a peri- kópa szerint rendezi el, illetve értelmezi.
A befejező, hatodik fejezet (Az ige je- lenvalósága változatos utaló eljárások terméke) bemutatja, hogy a kortárs költé- szet hogyan kerülhet a régi énekekkel párbeszédbe. A régi magyar irodalom iránt esetleg kevésbé érdeklődő olvasóközönség számára is tanulságos, a további kutatási irányt kijelölő hatástörténeti vázlat.
Oláh Szabolcs kötete, új költészettörté- neti megközelítése gazdagítja az eddigi gyülekezeti énektörténetet. A szerző elem- zései során többször váltogatja a régi és mai esztétikai, teológiai, lélektani, poétikai megközelítéseket, és nehezen megragadha- tó fogalmak (szép, hit, élmény stb.) körül- írására vállalkozik. Eközben azonban alapos szakirodalmi tájékozottságról tesz tanúbizonyságot: egyforma biztonsággal idéz a 16. század prózai vagy verses műve- iből és a 20. századi hermeneutáktól.
(Minden esetben jelzi, hogy a korábbi irodalomtudományi áramlatok melyikéhez kötődik, és a szakirodalom mely állításait gondolja tovább.) Nem hűvös tárgyilagos- sággal kezeli anyagát, hanem többször bevallja, hogy „izgalmat” rejt számára a lelki énekek különböző szintű és típusú elemzése. Oláh Szabolcs a saját olvasatát úgy mutatja be, hogy közben olvasója maga is részesévé válhat az értelmezésnek.
Műve számára olyan olvasót képzel maga elé, aki „az irodalmi mivolt és az értékes- ség megállapítását a saját recepciós tevé- kenység történeti tapasztalatához köti, éppen mert a felhasználó olvasás közben lelki hangoltsága mozgását észleli” (31).
Nehezen megközelíthető művének elolva- sását irodalomtörténészek és himnológu- sok számára egyaránt ajánljuk. A kötet a
„romantika esztétikai nézetrendszerében”
(35) leértékelődött 16. századi gyülekezeti énekek líratörténeti helyének kijelölésé- hez, valamint az „észlelő, értelmező és alkalmazó” (32) olvasásához nyit utat.
H. Hubert Gabriella
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,,. évfolyam . szám
GÖMÖRI GYÖRGY: A BUJDOSÓ BALASSITÓL A MEGGYÁSZOLT ZRÍNYIIG
Budapest, Argumentum Kiadó, 1999, 235 l.
Gömöri György, az angol–magyar, len- gyel–magyar kapcsolatok kiváló szakértő- je jelen tanulmánykötetében értékes bete- kintést nyújt a magyar irodalom és műve- lődés 16. és 17. századi történetébe.
A tanulmányok négy fő téma köré rende- ződnek: Balassi Bálint lengyel kapcsolatait és boroszlói emlékkönyvi bejegyzéseit, valamint Szenci Molnár Albert nyugat- európai tevékenységét tárgyalja, továbbá ismerteti Bethlen Gábor erdélyi fejedelem alakjának megjelenítését a korabeli szép- irodalomban és nyomtatványokban, végül a Zrínyi Miklósról, az európai hírű hadve- zérről szóló külföldi irodalmat tárgyalja a szerző.
A tanulmánykötet érdekes adalékokat szolgáltat Balassi Bálint három lengyel útjához és lengyelországi kapcsolataihoz.
Balassi első – 1570. évi – útjának vendég- látójáról, Jan Sienieński pályafutásáról s Balassi Bálint szerepéről Sienieński sztam- buli követté választásában számos újdon- ságot közöl a szerző. Balassi Bálint máso- dik lengyelországi útján Báthory István fejedelmet kísérte mint a huszárcsapat tagja. Ezúttal két lengyel kapcsolatra derül fény: Balassi leveléből tudjuk, hogy ismer- te a zandomiri vajdát, Jan Kostkát, annak felesége, Zofia pedig ismerte Balassi Má- riát. A másik lengyel kapcsolat kérdése Bielski Balassi János halálára írt epicé- diuma kapcsán merül fel: ki támogatta a kiadvány megjelenését? Nehéz ugyanis elképzelni, hogy Bielski minden hozzájá- rulás nélkül ír és kiad egy nem közismert magyar család néhai tagjáról egy epicé- diumot. Gömöri György megpróbál sejtető
választ adni az általa feltett kérdésre: mi- vel a kiadvány ajánlása Balassi Bálint és Ferenc mellett Balassi Andráshoz is szól, ezért valószínűleg ez utóbbi lehetett az epicédium életre hívója. Ez esetben a Bá- thory István akkori politikájával szöges ellentétben álló Balassi Jánost mint török- verő hőst ünneplő epicédiummal az lehe- tett a célja, hogy megóvja az árulás rágal- mától a Balassi családot.
A Balassi Bálint utolsó lengyelországi útját tárgyaló tanulmány felveti a költő és Báthory András bíboros közötti szorosabb, baráti viszonyt, amely nagymértékben hozzájárulhatott ahhoz, hogy Balassi har- madik és egyben utolsó lengyelországi tartózkodása alatt „»Márstól« és »Cupidó- tól« végül »Pallás«, a tudományok és a lélek pallérozgatása felé fordult” (30).
E tanulmány másik nóvuma a Balassa-kó- dex két verse szerzőségi kérdésének a megállapítása. Mindkét költemény nótajel- zése: „Légyen jó idő”, s az első vers sor- kezdő betűi a Báthory nevet adják ki.
A második költemény kezdősora a követ- kező: „Segetsegül hilak teged io Istenem.”
Gömöri György elveti Ecsedi Báthory István szerzőségét Eckhardt Sándorral ellentétben, aki Ecsedi Báthoryt, esetleg valamelyik másik Báthoryt tartotta e köl- temények szerzőjének, s ezért nem vette fel ezeket a verseket Balassi-kiadásába (BALASSI Bálint Összes művei, Bp., 1955, I, 277). Gömöri meggyőzően érvel Balassi szerzősége mellett: a Báthory akroszticho- nú vers – Ecsedi Báthory más fennmaradt verseivel ellentétben – tizenkettesekben íródott, emellett „olyan költői invencióra
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,,. évfolyam . szám
mutat, aminek nyoma sincs Ecsedi Bátho- ry más fennmaradt verseiben” (27). A köl- temény valószínűleg Báthory Andráshoz szól. A „Segetsegül hilak teged io Iste- nem” kezdetű versben fellelhető Achito- phel-motívum Balassi szerzőségére enged következtetni.
Hasonlóan meggyőző érveket vonultat fel Gömöri György a Célia személye körü- li bizonytalanság eloszlatására. A szerző cáfolni igyekszik Kőszeghy Péter hipotézi- sét (KŐSZEGHY Péter, Ki volt Balassi Céli- ája? = Klaniczay-emlékkönyv, szerk. JAN- KOVICS József, Bp., 1994, 252), miszerint Zandegger Lucia lenne Célia; egyszer- smind alátámasztja Eckhardt Sándor néze- tét, melynek lényege, hogy Célia meg- egyezik Szárkándi Annával (BALASSI Bálint Válogatott művei, I, kiad. ECK- HARDT Sándor, Bp., 1951; ECKHARDT Sándor, Az ismeretlen Balassi Bálint, Bp., 1943, 195–200). Gömöri György szerint, mivel Balassi szerelmesen vett búcsút Céliától, ezért annak személye nem lehet azonos Zandegger Luciával, akitől „egyál- talán nem vígan vett búcsút Balassi” (52).
Emellett – érvel a szerző – a Célia-ver- sekből megtudható, hogy Célia főrangú volt, Lucia pedig nem.
A már említett négy főbb tematikus egység mellett több más, hosszabb-rövi- debb írást is tartalmaz a kötet. A szerző felvonultatja – többek között – I. Erzsébet királynő alakjának megjelenítését a 16–17.
századi magyar irodalmi művekben, emel- lett tárgyalja a Báthory Istvánról szóló verseket, melyeket három tematikus cso- portra oszt: a panegyricusok, az üdvözlő versek csoportja, melyek Báthory királlyá választásának alkalmából keletkeztek; a második csoport a Báthory háborúival foglalkozó költeményeké, végül a „Ste-
phanus-versek” utolsó csoportja a gyász- versek.
A harmincéves háborúban jelentős sze- repet játszó erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor neve ugyancsak ismerősen csenghe- tett a korabeli Anglia lakosainak körében.
Ezt bizonyítja az az eladott példányszám növelésére szolgáló „eljárás”, melynek során a „szalagcímben” ugratták ki a feje- delem nevét, így garantáltan többen vásá- rolták meg az alkalmi kiadványt. Bethlen- ről számos nyomtatvány jelent meg, töb- bek között a Relation of All Matters, majd a fejedelem cseh szövetségét taglaló há- rom angol nyelvű nyomtatvány, továbbá 1622-ben három időszakos nyomtatvány és tudósítás-gyűjtemény látott napvilágot
„Hága” kiadási hellyel. A nyomtatványok mellett a szépirodalomban is elő-előbuk- kan egy-egy utalás Bethlen személyére:
John Taylor verseiben, továbbá Ben Jon- son The Staple of News című darabjában.
Emellett Bethlen Gábor arcképe szerepel egy 17. századi német album amicorum- ban, amelyre Gömöri György 1989-ben a lengyelországi Kórnik könyvtárában buk- kant rá. Az album tulajdonosa Heinrich Böhme von Namslau volt. A szerző meg- állapította, hogy a berajzolt kép megegye- zik a menyegzőjére érkező fejedelem kül- sejének Kemény János önéletírásában olvasható leírásával.
Gömöri György számos jelentős ered- ménnyel járul hozzá a Szenci Molnár- kutatáshoz is. Tárgyalja – többek között – Szenci angliai útját, melyről kiderült a szerző alapos vizsgálódásának eredmé- nyeképpen, hogy Molnár pfalzi közbenjá- rásra talált kapcsolatokat Angliában, va- lamint szó esik Molnár külföldi album amicorumokba és könyvekbe tett bejegy- zéseiről és a cambridge-i könyvtárakban
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,,. évfolyam . szám
fellelhető Szenci Molnár-kiadványokról.
Figyelemre méltó egy eddig ismeretlen Szenci-nyomtatvány, egy nagy alakú vers- lap, a Meditatio vetusta de novissimo dicio, amely magyar fordításban Az utolso itiletnec idvöséges meggondolattya címet viseli. A latin szöveg forrása Chytraeus, a mantuai ferencesek templomának faláról lejegyzett Dies irae… rekviemszöveg.
A tanulmánykötet utolsó főbb fejezeté- nek tárgya az európai hírű hadvezér, Zrí- nyi Miklós alakja. Gömöri György Zrínyi- kutatásai során kiderült, hogy „az angliai Zrínyi-kultusz még intenzívebb és általá- nosabb volt, mint azt eddig hittük” (210).
Egészen a vasvári békével bezárólag sűrűn előfordul Zrínyi neve az angol kiadvá- nyokban. Valójában a vasvári béke jelen- tette a Zrínyi-kultusz végét Angliában.
Zrínyi nagyságát és népszerűségét mu- tatja az a British Library Sloane-gyűjte- ményében talált Pastorius-vers, mely La- crymae Hungaricae címmel Zrínyi halálát siratja. Ugyanez a témája egy másik Pastorius-versnek is (úgy tűnik, nagyon megérintette Pastoriust e téma), melynek címe: In obitum longe bellicosissimi belli Ducis Serinii, inter venandum (ie. cubaru) ab Apro interempti. Gömöri közli a vers disztichonokban írt fordítását. Az ugyanitt (231) közlésre beígért korabeli Zrínyi- metszet (British Library) a könyvhöz mel- lékelt képfüzetben látható.
A sok éves kutatás eredményeit repre- zentáló kötetet a filológiai felfedezések, értékes adalékok mellett a jól áttekinthető, logikus szerkesztés is dicséri.
Kovács Eszter Judit
TÓTH SÁNDOR ATTILA: „AZ ISTENŰLÉS DICSŐSÉGE”.
UNGVÁRNÉMETI TÓTH LÁSZLÓ KÖLTŐI PORTRÉJA
Szeged, Gradus ad Parnassum, 2001, 183 l. (A Magyar Irodalom Kismesterei).
Már önmagában is jelentős teljesítmény több mint száz esztendő után Ungvár- németi Tóth Lászlóról új, az eltelt időszak eredményeit összegző monográfiát írni (RÁKÓCZY Géza Ungvárnémeti Tóth Lász- ló élete és irodalmi munkássága, Sopron, 1892. c. könyve a szerzőről szóló egyetlen korábbi összefoglaló mű). Tóth Sándor Attila szinte a teljes fennmaradt korpusszal számol – csupán az MTA Kézirattárában található manuscriptumoktól tekint el –, s így külön egységben ír az 1990-es évek közepén Csikós Zsuzsa és Fáy Zoltán által felfedezett, nem autográf, feltételezhetően másolatban megmaradt Niza vagy is más- képpen a’ senge szerelem dallokban című kötetről, amelynek egyetlen ismeretes pél-
dánya a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Szüry-gyűjteményének egyik kolligátumá- ban található meg. Tóth Ungvárnémeti életművét időrendi sorrendben tekinti át: a rövid, leginkább Weöres Sándor Ungvár- németi-olvasatának főbb mozzanatait tár- gyaló bevezető után az első részben 1816- ig vezeti az elemzést. Az értelmezés kö- zéppontjában a Niza és Ungvárnémetinek a Trattner-nyomdában készült első, Versei című kötete áll, majd a következő fejezet- ben a poéta új görögség-eszményéről és a második, bilingvis kiadványról szól (Gö- rög versei, Magyar tolmácsolattal), s vé- gül mintegy függelékként néhány folyó- iratban közölt műalkotást (pl. a szonettek) mutat be.
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,,. évfolyam . szám
A Weöres Sándorhoz köthető 20. szá- zadi kanonizációs törekvések feltárásakor Tóth Sándor Attila – eltérően az eddigi értelmezésektől – nem a Psychét és a Há- rom veréb hat szemmel című antológiát állítja vizsgálódásai középpontjába, hanem a Diáriumban (1943, 271–274) publikált ismertetés és az emlékvers (Ungvárnémeti Tóth László emlékére = WEÖRES Sándor, Egybegyűjtött írások, Bp., Magvető, 1970, I, 595–596) jelentőségére mutat rá. Az 1943-ban közölt esszé „érthetetlenség”- kérdése azért tűnik termékenynek, mert ez a fogalom Ungvárnémeti kortársi fogadta- tása kapcsán is kulcsfontosságú. Weöres Sándor 1944-ben keletkezett Ungvárné- meti Tóth László emlékére című költemé- nye kapcsán pedig érzékeny meglátás a pindarizáló versforma allúziós szerepének hangsúlyozása, a bilingvis kötetet nyitó Eleüziszi titok című ódában szereplő vá- teszköltő-magatartás átvételének nyomaté- kosítása, valamint az emlékvers záró epo- dusának és Kazinczy Ferenc a poétához szóló epigrammájának (Ungvár-Németi Tóthoz, „Énekelsz, s hány érti magas da- lod?” kezdettel) az összeolvasása.
Ungvárnémeti életrajzának rövid össze- foglalásában a monográfia Kazinczy Gá- bor adataira, Weöres Sándor Borsodban végzett kutatásaira és Kovács Sándor Ivánnak a kistokaji református templom- ban elhelyezett Ungvárnémeti-emléktábla avatásakor elmondott beszéde szerkesztett változatára támaszkodik. Az átvett adato- kat precízen közli, csupán néhány kisebb részletkérdésben találunk pontatlanságo- kat: Rákóczy Gézától származik az a téves feltevés, hogy Tóth Lászlót elemi iskolai tanulmányait megelőzően édesapja vezette be a tudományokba. Ez cáfolható, hiszen a kisgyermek négyévesen már árva, s ezt
megelőzően komolyabb atyai okításon nem eshetett át. Kazinczy kései önéletraj- zának, Az én életemnek Ungvárnémetiről szóló passzusa („…gyalázatos tetteitől el- borzadtam”) kapcsán kiegészítenénk Tóth állítását, amely szerint a poétától néha- néha elborzadó széphalmi mester éppen a katolikus hitre történő átkeresztelkedés miatt neheztelt. A citátum éppen úgy vo- natkozhatna Terhes Sámuel és az író neve- zetes, a kortársak által is elítélt, durva hangú polémiájára, amit Kazinczynak több levele is igazolhat. (Lásd KAZINCZY Fe- rencz Levelezése, kiad. VÁCZY János, Bp., Akadémiai, XV, 102; XVI, 236, 456.) Tóth Sándor kiigazít egy olyan életrajzi adatot, amely eddig szinte mindegyik lexikon-szócikkben és nevezetesebb is- mertetésben hibásan szerepelt: Kazinczy és Ungvárnémeti kapcsolatának kezdete az eddigi feltételezésekkel szemben nem az eperjesi időszakhoz kötődik, hanem a fiatal költő második sárospataki tartózko- dásához.
Az Ungvárnémeti fiatalkori szövegeit tartalmazó, vélhetően 1808–1810 közt összeállított kolligátumról és az abban szereplő Niza és Eliza című ciklusokról szóló fejezet a nyomtatásban megjelent kötetekről szóló részekhez képest kevésbé kidolgozott. A rövid áttekintésben ugyan- akkor a gyűjtemény elemzésének további lehetséges szempontjai sejlenek fel: a szerző részletesen utal Csokonai forrásként értelmezhető poétai románjára, az előszó kapcsán a virágénekekre (ezt néhány dal tematikája is erősíti), szól az iskolai vers- írási gyakorlatok fontosságáról, a nőala- kokról. A legtermékenyebb, új meglátás a Niza-ciklus és Weöres Psychéjének össze- olvashatóságára vonatkozik, mikor is a Lónyay-féle líra Hegyaljai éveit és a sá-
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,,. évfolyam . szám
rospataki költeményeket tartalmi-formai megoldásaik révén rokonítja. Értékes meg- figyelés A’ Kripta című eposz elemzésé- ben a youngi és hervey-i, Csokonait is ihlető szentimentális sírköltészet bevonása.
A kolligátum bemutatása és az első publikált kötet elemzése között Tóth Sán- dor Attila Ungvárnémetinek Kazinczy levelezői körében betöltött szerepéről értekezik. Bemutatja a poétának a körbe integrálódását és vázlatosan kitér az általa megismert írótársakra is. A fejezet legter- jedelmesebb részét a Versei-kötet (1816) bemutatása teszi ki, s annak ismertetését Horvát Istvánnak a Hazai ’s Külföldi Tu- dósításokban közzétett recenziójával kez- di, mely a kortársi fogadtatás szempontjá- ból alapvető fontosságú. A kötet konstruk- ciójának feltárása során az Ungvárnémeti által összeállított műfaji csoportokat veszi sorra, költeményről költeményre halad, így a kompozíciós megoldásokat és összete- vőket, a szövegek filológiai hátterét, a műfaji és szerkesztési kérdéseket kimerí- tően tárgyalja. Néhány fontosabb gondola- tot érdemes felidézni: a nyitó ódában egy beavató misztérium szándékát fedezi fel, A magyar nemzethez esetében a szövegnek az életmű kontextusában betöltött szerepé- re utal, a fenséges műfaj néhány darabjá- hoz Szörényi László kutatásait felhasznál- va Oken fénytanát közelíti, a Máriusz- hoz… címűhöz egy plutarkhoszi szöveghe- lyet és Napóleon képét kapcsolja, A barát- sághoz címűt, a motívumnak az Ungvárné- meti-lírában betöltött szerepét nyomatéko- sítva, az életmű egyik legsikeresebb darab- jának tekinti. Foglalkozik továbbá az ódák verselésével és a műfajnak a cikluson belüli módosult változataival.
Az epigrammák elemzésekor a tematika alapján öt nagyobb csoportot különít el
(személyeket dicsőítő, természettudomá- nyos-bölcseleti, mítoszi-allegorikus, pász- tori-szerelmi, csipkelődő), szerkesztési sa- játosságaikkal azonban kevésbé foglalko- zik. A korabeli német nyelvű esztétikák (Hegel, Herder, Lessing stb.) – melyekre a monográfus bevezetőjében egyébként utal – mindehhez megfelelő kiindulópontot je- lentenek. Tóth Sándor Attila a rímes for- májú, nemzeti témákat feldolgozó román- cokat – nagyon helyesen – a Kazinczyék által meghatározott tradicionális kánonból való kilépésként interpretálja. A nászdal esetében utal a Kazinczy-kör olvasatára, és részletesen megvilágítja a szakaszokra bontható házassági idill szerkesztési sajá- tosságait. Az 1816-os kiadványban szerep- lő apológok kapcsán a fejtegetés a műfaj hazai történetének Pesti Gábortól Vitko- vicsig tartó ívével indul, majd Ungvár- németinek Phaedrusból és a La Fontaine- kortárs Floriánból (Fables, 1792) átültetett meséit elemzi, végül pedig a saját szerző- ségű darabokat boncolgatja. A költői leve- lek interpretálása Ungvárnémeti-monográ- fiájának kiemelkedő része, itt a szerző filozófiai tudásanyaga teljességében és meggyőzően mutatkozik meg (műfajtörté- neti háttér, műfajelméleti jellemzők, reto- rikai kérdések, Rousseau-háttér, sztoiciz- mus–antisztoicizmus világa, önszeretet stb.). Az 1816-os kiadvány szépirodalmi része a Nárcisz vagy a gyilkos önn-szeretet című tragédiával zárul, amelynek tárgyalá- sa Kerényi Károly és Nagy Imre alapvető kutatásai nyomán halad, majd a kötet vé- gén található glosszák kapcsán a fiatal poéta nyelvészeti tájékozódásáról olvasha- tunk.
A harmadik fejezetben Tóth a költő pá- lyájának 1818 és 1820 közötti szakaszát dolgozza fel. Bevezetésében egy újfajta
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,,. évfolyam . szám
görögség-eszménynek a megtalálására, a Hasznos Mulatságokban és a Tudományos Gyűjteményben közzétett elméleti tanul- mányok szerepére utal. Ungvárnémeti iro- dalmi-esztétikai tájékozódása a korábbi szakaszhoz képest kiteljesedik: klasszici- záló hajlama az alapos teoretikus stúdiu- mokat követően elmélyül. A Görög versei, Magyar tolmácsolattal című részt a mo- nográfus Ungvárnémeti kötetterveinek az ismertetésével kezdi, majd néhány recep- ciós mozzanattal folytatja, utalva a kiad- vány magyarországi és európai fogadtatá- sára. A könyv előszavában kifejtett iroda- lomszemléleti kérdéseket a Pindarosz- értekezés alapvető tételeivel veti össze.
Tóth Sándor Attila párhuzamosan tárgyalja a Pindarosz-tanulmányt, a kötet négy ódá- ját és Ungvárnémetinek ugyanebben a formában készült hattyúdalát, Az istenűlés dicsőségét, pontosan és részletezően mu- tatja be a költemények filológiai hátterét.
Értékes megfigyelés Az agrai felesküvés és az Elüziszi titok című daraboknak a beava- tó misztériumok felől történő összeolvasá- sa. A monográfus a görög és magyar érte- lemben készült epigrammákat Sulzer írása- it felhasználva két nagyobb csoportra bontja fel. A tárgyakhoz (ez alá tartoznak az emberi és írói tulajdonságokat bemutató darabok) és személyekhez szóló felosztást csupán néhány apróbb meglátással árnyal- nánk: a bilingvis kötetben található három olyan vers, amely a műfaj primer jellem- zőinek felel meg, vagyis akár sírkőre vagy emlékoszlopra is véshető rövid, tömör felirat (Révai sírczíme, Vinterl sírczíme, Szombati sírczíme), továbbá a dicsérő epigrammák sorából feltétlenül ki kell emelni a progisztikus modorban megszóla- ló Érzékihez, Rozgonyihoz, Túnyihoz cí- műeket. A görögös ízlést megtestesítő
idilleknél háttérszövegként Gleim, Gessner és Matthisson sejthető. Tóth a műfaj hazai történetének felvázolásakor Faluditól Vá- lyi Nagy Ferencig jut el, a korabeli teoreti- kusok közül pedig Révai, Szerdahely és Pétzeli értekezéseinek fontosságát húzza alá, majd Ungvárnémeti tanulmányait fel- használva az idill és az elégia műfaji sajá- tosságait veti össze. A heroidáról és az episztoláról szóló dolgozatok vezetik be a költői levelek elemzését (szépen bizonyítja a műfaji keveredéseket, feltárja a szövegek filológiai hátterét). A’ görögökhöz című- ben az antik világ utáni nosztalgia jelenik meg, a Cseresznyéshez az 1816-os ódával olvasható össze és jelentősége – többek között – a barátság-motívum tárgyiasításá- ban áll, a Karlovszkihoz szóló buzdítás pedig az eperjesi iskolaévek fontosságára, az ifjút görög nyelvű verselésre biztató professzor szerepére utal vissza. A bi- lingvis kötetet záró toldalékokban a görög, illetve magyar helyesírásra és verselésre vonatkozó követelmények szerepelnek.
A monográfia utolsó részfejezete Ungvár- németinek a Hasznos Mulatságokban köz- zétett Szonett című írását vizsgálja, majd ahhoz kapcsolódóan négy költeményt tár fel. Nem csupán a Gróf Széchényi Ferenc Ő Excellentziájához, a Báró Fischer István Egri Érsek Ő Exceljához és a Baróti Szabó Dávid halálára címűek jellemző jegyeit kutatja, hanem e lajstromhoz csatolja Ung- várnémeti első görög nyelven készült, a Kazinczy-levelezésben cirkuláló szonettjét (Remény és birtok), melynek magyar fordí- tása a széphalmi mester kézírásával maradt fenn.
Nem kifogásként szólunk arról, hogy a monográfia elbírt volna még talán néhány fejezetet: mára már megkerülhetetlennek látszik a kutatás számára az egyes szerzők
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,,. évfolyam . szám
körül kirajzolódó recepciós folyamatok leírása. Ungvárnémeti esetében ennek a kérdéskörnek az exponálása önmagában is jelentős volna, ugyanis a kortársi olvasatok alaposan megosztották Kazinczy táborát:
míg a széphalmi mester lelkesen üdvözölte táborában a sokra hivatott fiatal poétát, addig Kölcsey Ferenc, Szemere Pál, Hor- vát István és Döbrentei Gábor – miként a széphalmi vezér levelezéséből ez kiolvas- ható – fanyalogtak az erős grammatikusi hajlam és a száraz költemények miatt.
Tóth Sándor fontos megállapításokat tesz a már említett, Terhes Sámuellel folytatott polémiára vonatkozóan is; csak sajnálni lehet, hogy ezek az értékes megjegyzések a köteteket feltáró részekbe kerültek. Ter- hessel a verselési kérdésekben vívott csa- tájukban Ungvárnémeti nem a rímek ellen- sége, hanem a semmitmondó kádenciás költemények ellen szól. A poeta natus és a poeta doctus fogalmának elválasztása, a sensus communis elméletének szerepe a vitában, a nemzeti tárgyú művek fontossá- gának a hangoztatása, a perlekedők Flo- rián-fordításai, a régiek és újak vitájának kérdésköre stb. Trencsényi-Waldapfel Im-
re 1930-ban napvilágot látott tanulmánya után – amely kizárólag a pamfletek egyi- kével (nevezetesen a Tükröcskével), illetve a Nárcisz dráma körül felgyűjthető bírála- tokkal foglalkozik – önálló fejezetben tör- ténő feldolgozást is megérdemelt volna.
Mindazonáltal a neoklasszika korszaká- nak értelmezésében és az Ungvárnémeti- életmű további feltárásában megkerülhe- tetlen lesz Tóth Sándor Attila alapos anyagismeret, jó filológiai és műelemzési készség jellemezte monográfiája. A könyv megjelenése felett érzett öröm után már csupán az újrafelfedező Weöres Sándor óhaját (Egyedül mindenkivel: Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallo- másai, s. a. r., szerk. DOMOKOS Mátyás, Bp., Szépirodalmi, 1993, 53) ismételhetjük el újra: Ungvárnémeti Tóth László „Köl- csey kortársa volt, költészetében sok prob- lémát vetett fel, gazdag életművet hagyott hátra, holott harminckét éves korában halt meg. Érdemes is lenne ezzel a töredékes életművel többet foglalkozni, kiadni belőle azt, ami maradandó.”
Merényi Annamária
LŐRINCZY HUBA: VILÁGKÉP ÉS REGÉNYVILÁG.
ÚJABB MÁRAI-TANULMÁNYOK
Szombathely, Savaria University Press, 2002, 246 l. (Isis-könyvek).
Lőrinczy Huba irodalomtörténészi ér- deklődésének középpontjában kezdettől fogva a huszadik századi magyar próza polgárinak nevezett válfaja áll. Török Gyula, majd Ambrus Zoltán tanulmányo- zása után szinte törvényszerűnek tűnik fel, hogy a kilencvenes évek elején rátalált Márai Sándorra, s azóta makacs követke- zetességgel és tiszteletreméltó elkötele-
zettséggel munkálkodik a Márai életmű feltárásán, értékelésén, pontosabban újra- értékelésén. A „…személyiségnek lenni a legtöbb…” (1993) című kötet tanulmá- nyai, A magyar Buddenbrook ház (1997), az Ambrustól Máraihoz (1997) című kötet és a Búcsú egy kultúrától című, A Gar- renek művét elemző tanulmány (1998) után a Világkép és regényvilág című kötet
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,,. évfolyam . szám
(2002) Lőrinczy újabb kutatásairól ad számot. A kötet tanulmányai a kevésbé ismert és elismert Márai-műveket taglal- ják, azokat, amelyek – a szerző szerint – „a szakmai és a hozzá idomuló közvélekedés szerint nem az oeuvre sugárzó magjához, hanem külső(bb), fél- avagy teljes árnyék- ba borult övezeteihez tartoznak, s amelyek sorsa ezért a nem is mindig tapintatos mellőztetés.” A szerző nem titkolt célja, hogy a mellőzött, homályban maradt mű- vek újraolvasása és értékelése során mó- dosítsa, illetve megváltoztassa a jelenlegi kánont, azaz, hogy az arra érdemesnek talált műveket kiemelje a félig-elfele- dettség állapotából. A szerző törekvése már csak azért is méltánylandó, mert ha nem is a legjobb művekről van szó, a fi- gyelmet mindenképpen megérdemlik, egyrészt, mert mint kiérleletlenségükben is izgalmas formakísérletek, a magyar próza alakulástörténetének nem elhanyagolható dokumentumai; másrészt, mert elemzésük fontos szempontokkal és adalékokkal szolgálhat az életmű egészének megérté- séhez és teljesebb áttekintéséhez. Az ex- presszionista hangütésű, freudi ihletésű A mészáros, a naplóformával kísérletező Bébi, vagy az első szerelem, a különböző narratív módszereket alkalmazó A nővér vagy a meghatározhatatlan műfajú, ironi- kus traktátus, a Szegények iskolája – a sort folytathatnánk – nemcsak poétikai és mű- fajtörténeti, hanem eszmetörténeti szem- pontból is tanulságosak az irodalomtörté- nész számára.
A szerző nem elsősorban prózapoétikai sajátosságok felől közelít az elemzett mű- vekhez, hanem az azokból körvonalazódó világkép s a művek gondolati struktúrája érdekli. Az ilyenfajta megközelítésre fel- tétlenül feljogosít a Márai-próza erős gon-
dolatisága, az író filozofáló, moralizáló hajlama. Lőrinczy rendkívül alapos és pontos filológiai apparátust mozgat az olvasatából kibontakozó „regényvilág” és
„világkép” felrajzolásához. Többször is hangsúlyozza, hogy a Márai-életművet egységes egészként látja: „Nem először hangoztatjuk: a Márai-oeuvre oly egész, amely – függetlenül a műnemtől és a mű- fajtól – mindig az írót tartósan foglalkozta- tó témák, kérdések, gondolatok körül ör- vénylik” – írja a Szabadulás című regény elemzésében. Tanulmányaiban ezért is figyel annyira intenzíven az egyes művek kapcsolódási pontjaira, belső összefüggé- seire. Filológiailag igen gyümölcsözőnek bizonyul a szerző törekvése, amely a Márai-szövegek motivikus hálózatának, prózapoétikai párhuzamosságainak és te- matikai-gondolati megfeleléseinek feltárá- sára irányul.
Nem kevésbé fontos helyet kap a ta- nulmányokban a művek keletkezési kö- rülményeinek és recepciójának elemzése:
Lőrinczy aprólékos részletezettséggel tárja fel az életrajzi vonatkozásokat és a feltéte- lezett irodalmi, illetve eszmetörténeti hatá- sokat egyaránt. A szerző prekoncepciója, mely az életművet organikus egészként kezeli, kiterjed a szövegek mögött álló írói szubjektumra is, arra az önéletrajzi „én”- re, amely elsősorban a naplókból rekonst- ruálható, s amely fontos referencia-bázis a szerző megközelítéseihez.
Mivel Lőrinczy a kötet elemzéseit „per- újrafelvételnek” is szánta, nem csoda, hogy a fogadtatást ismertető szövegrészek erősen polemikus jellegűek. A szerző első- sorban a művek értékeire figyel, s a kriti- kusabb vagy egyértelműen elutasító érték- ítéletekkel szívesen száll vitába. E po- lémiákból is nyilvánvaló a szerző szemé-
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,,. évfolyam . szám
lyes elkötelezettsége az életmű iránt, s ez az elkötelezettség olykor elfogult megálla- pításokhoz, következtetésekhez vezet.
Bármennyire szellemes, mély értelmű és sokrétű mű például a Szegények iskolája, melynek Lőrinczy kimerítő, invenciózus elemzését adja, konklúziói – véleményem szerint – túldimenzionálják a mű jelentő- ségét. Vitatható, hogy e munka „felől kell megközelítenünk és vizsgálnunk Márai többi művét, hiszen az e könyvben körvo- nalazott szemlélet sugárzik ki beléjük”.
A kötet számos elemzésében a pszicho- lógiai nézőpont dominál. Adódik ez abból is, hogy Márai eszméit, gondolatait, filozó- fiai, morális nézeteit – lévén szó regényekről, és nem értekezésekről – fiktív hősök, regényfigurák közvetítik, olykor direkt módon, épp csak a fikció külső, formális kereteit tartva fenn.
Lőrinczy nagy figyelmet szentel a
regényhősök személyiségének, gondolatvilágának, nemkülönben a Márai
és alakjai közti „viszony” meghatá- rozásának, azaz, hogy az adott szereplő mennyiben tekinthető az író alakmásának vagy szócsövének. Ez a beleérző, beleélő kritikusi attitűd egyrészt a művek mélyebb megértését, elsajátítását teszi lehetővé, másrészt veszélyeket is rejt: a művel, illet- ve annak létrehozójával való azonosulás bizonyos esetekben oda vezethet, hogy az elemző megérti, magyarázza és elfogadja a
„regényvilágot”, de azon belül maradva lemond a tágabb értelmezési horizont kínálta szempontokról. Ritkán, de előfor- dul ez a szerzővel is. Így A nővér című regény elemzése során, amikor az író által
„titok”-ként, csodaként elkönyvelt jelenségekkel kapcsolatban ezt írja: „fölös- leges nevet keresnünk annak, aminek nincs
pontos neve, fogalmivá tennünk azt, ami nem egészen fogalmi.”
Lőrinczy Huba pontos, árnyalatos és választékos nyelven fogalmaz. Stílusa egyéni, amennyiben nem riad vissza az ünnepélyesebb, emelkedettebb kifejezé- sektől és stílusfordulatoktól sem. Ennek ellenére értekező prózája élőbeszédszerű, pontosabban: a hangzó beszéd, az előadott szöveg stílusát idézi fel. Ezt a hatást erősí- tik a szerző gyakori önkommentárjai, metaszövegei, nemes, olykor archaikus retorikája. Ugyancsak a tanár, a tudást áthagyományozni kívánó szerző alkatából fakad a részletező pontosság, az érvelések bőséges adatolása is. Lőrinczy Huba, akár- csak Márai, írásaival tanítani, nevelni akar, tudását, széleskörű erudícióját, irodalom- történészi tapasztalatait és felismeréseit meg akarja osztani az olvasóval.
A kötet tanulmányaiból és a szerző ko- rábbi munkáiból már határozottan körvo- nalazódik az az átfogó Márai-kép, mely nyilván egy nagy, monografikus feldolgo- zásban fog testet ölteni. A művek folyama- tos újraolvasása és értékelése, valamint a hangsúlyok áthelyezése azért is fontos lehet, mert a Márai-életmű, meglehetősen hosszú magyarországi tetszhalála után, egyre szélesebb körökben hódít, s az új kiadások révén egyre nagyobb hányada lesz hozzáférhető. Az interpretálóknak a recepció váratlan jelenségeivel kell szem- benézniük; ilyen például A gyertyák cson- kig égnek hatalmas külföldi sikere. Mind- ezen folyamatokban Lőrinczy Huba mun- kálkodása, melynek egyik szép dokumen- tuma ez a kötet is, fontos és megkerülhe- tetlen.
Erdődy Edit
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,,. évfolyam . szám
GÁSPÁRI LÁSZLÓ: A FUNKCIONÁLIS ALAKZATELMÉLET NÉHÁNY KÉRDÉSE. A GONDOLATALAKZATOK
Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2001, 33 l. (Az Alakzatok Világa, 1).
Az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszéke mellett működő, Szathmári Istvántól alapí- tott és irányított Stíluskutató Csoport két újításáról tájékoztat ismertetendő kiadvá- nyuk, Az alakzatok világa sorozatának 1.
száma. Az egyik újítás az, hogy kutatási tárgyuk a retorikai alakzat lett. A másik pedig az, hogy a kutatásuk eredményeit új formában, 2–4 íves füzetekben teszik köz- zé „a gyorsabb megjelentetés” céljával (5).
A két újítás megértéséhez számba kell vennünk az előzményeket, majd pedig az indoklásukat.
A nyolcvanas években a kutatási téma a századforduló stílusa volt. A kilencvenes években a témakör módosult, bővült, egy- részt azzal, hogy a két világháború közötti stílusirányzatok, másrészt pedig stíluselmé- leti kérdések és különböző stilisztikai kate- góriák vizsgálatára tértek át. A kutatások eredményeit tanulmánykötetekben közöl- ték, ilyen kötet a Fábián Pál és Szathmári István szerkesztette Tanulmányok a század- forduló stílustörekvéseiről (1989), a Hol tart ma a stilisztika? (szerk. Szathmári István, 1996), valamint a Stilisztika és gya- korlat (szerk. Szathmári István, 1998).
Az új kiadványsorozat első füzetében két tanulmány szerepel: a sorozatszerkesz- tő Szathmári István Alakzatkutatásunkról című bevezetője és Gáspári Lászlónak A funkcionális alakzatelmélet néhány kér- dése címen írt tanulmánya.
Szathmári István azt tárgyalja, hogy miért választották témául az alakzatokat.
Az egyik magyarázata a stilisztika elméleti kiszélesedéséhez kapcsolódik, elsősorban ahhoz, hogy a stílust többféleképpen lehet
tanulmányozni (7), azaz szemlélettől, nyelvfelfogástól, elméleti háttértől függ, hogy hogyan közelítjük meg, illetőleg, hogy miket tartunk lényeges vonásainak.
Ez a többféleség összefügg a stilisztika egyre inkább erősödő tudományközi kap- csolataival, egyre jobban integráló és in- tegrált státusával.
A több közül az egyik lehetőség a klasz- szikus retorika alapfogalmával, az alakza- tok segítségével való vizsgálat. Jelentősé- güket abban látja, hogy az alakzatok „szinte a teljes kommunikációt” átfogják (7), és hogy „napjainkban a költészetbeli szerepük is megnőtt”, előtérbe kerültek ugyanis a szintaktikai viszonyok, továbbá mindebből is következően napjainkban egyre gyakrab- ban kerül szóba a retoricitás. Az alakzatok vizsgálatának módjairól szólva Szathmári a következő lehetőségeket említi meg: kultúr- történeti, esztétika- és poétikatörténeti, valamint nyelvi, stilisztikai, kognitív szem- pont, továbbá a szöveggel, szövegtípussal, a szöveg interpretációjával való kapcsolat.
A kutatócsoport számára a megvalósítandó célt és egyben a kutatás tárgyát így jelöli meg: az alakzatok alapproblémáinak a tisztázása, a legfontosabb alakzatok minél több szempont alapján való kidolgozása, egyéni stílusokban és stílusirányzatokban való szereplésük vizsgálata (8).
A szerző azzal is számol, hogy a vizsgá- latok során újabb kérdések merülhetnek fel, mint amilyen például az, hogy egy alakzat (pl. az ismétlés) egy másik alakzattal (pl. a párhuzammal) kerül összefüggésbe, azzal kereszteződik, és még inkább felmerülhet- nek az alakzatok szövegtani, retorikai,
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,,. évfolyam . szám
stilisztikai, irodalomtudományi funkciói- nak, „a világ művészi leképezésének”, a megformáltságnak az elemzésében (10).
A szerzőtől javasolt kutatási elvek cél- irányosságáról, alkalmasságáról megálla- píthatjuk, hogy produktívak, ugyanolya- nok, mint amilyenek a korábbiak voltak.
Szathmári valóban iskolát teremtett, ami egész eddigi szervező és irányító tevé- kenységéből is következik, és persze az is, hogy a csoport egyre jobban szerepel, egyre több és jobb eredményt mutat fel, úgyhogy ma már kitüntetésnek számít, ha valaki tagja lehet.
Gáspári László tanulmánya, A funk- cionális alakzatelmélet néhány kérdése, az új témakörből az első közlemény. Kiindu- lópontja a gondolatalakzat, egy funkcioná- lis alakzatelmélet sajátos kategóriája, amely a gondolatok elrendezésének formai megoldásait foglalja magukba, ilyen pél- dául az ismétlés, ellentét, chiazmus, allú- zió, allegória, irónia stb. Ezek egyben „a legtágabb pragmatikus-ismeretelméleti ka- tegóriák – úgy is mint a szemléleti- hangulati létezésmód foglalatai” (13). Lé- nyeges sajátosságuk, hogy „a fölérendelt és elsődleges alakzattípus generikus jegye- it is képviselik, hordozzák” (13), amiből is következik, hogy „a gondolatalakzatok vizsgálata az egyéb alakzatok minősítését, a szövegben betöltött funkcionális termé- szetük feltárását is magában foglalja” (13).
És valóban fontos idetartozó kérdést je- lent a fentebbi idézetben és a tanulmány címében is említett „funkcionális” jelző tartalma, a „funkcionalitás”, például az, hogy (egy elemzett szövegrészletben) milyen jellegű a fokozás, mi a szerepe az ellentétnek. A példákból levont következ- tetése az, hogy „az efféle funkcionális strukturálódás természetesen az alakzat
jellegének is függvénye” (13). A szerző funkcionális alakzatszemléletében lénye- ges vonás az is, hogy a funkcionalitás szorosan kapcsolódik a pragmatikához.
Szerinte például „a költői kérdés sajátsága, hogy benne egy pragmatikai természetű művelethez […] társul egy szemantikai vagy pragmatikai előfeltevés” (21), és így jut el formai, grammatikai kötöttségeinek a
„funkcionálást biztosító általános ismér- vek” tárgyalásához. Különben a funkcio- nális szemlélet – mint látni fogjuk – a stílussal való kapcsolatteremtésben csú- csosodik ki.
Gáspári tanulmányának fő témája a komplex alakzat, ami tulajdonképp funk- cionálisan egymással társuló alakzatok kategóriáját jelenti (13). Lényegét Ady Ruth és Delila című versének az elemzése alapján világítja meg: itt a kompozíciót átfogó komplex alakzat az ismétlés, mely fölérendelt általános típusként – az alakza- tokba rendeződő élménynek megfelelően – különböző formáiból, módozataiból ötvö- ződik, miközben a fellazított költői mon- dattant, az anakoluthont vagy inverziót egy zárt, szabályos elrendezésbe illeszti (14).
Így jut el Gáspári a szóba jöhető alakzatok számbavételéhez, bizonyos és jól kiválasz- tott esetekben a tárgyalásukhoz azzal a mindenképpen elfogadható érveléssel, hogy „az alakzategyüttesek összetevőinek funkcionális leírhatósága megkívánja a klasszikus és a neoretorika által megadott rendszerük és természetük ismeretét, számbavételét” (15). A tárgyalt alakzato- kat jól megválasztott példákkal világítja meg. És külön kérdésként foglalkozik a metaforával, a metafora szemantikai és grammatikai motiváltságával (25–32).
Idetartozó fontos kérdésként tárgyalja ugyancsak a funkcionalitás alapján és az
ItK
Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,,. évfolyam . szám
alakzatokkal való összefüggésében a stílus fogalmát. Szerinte „az alakzatok minden- kori aktualizált funkciója a szöveg létrejöt- tében megnyilvánuló stílus” (25). Ebből az értelmezésből két következtetést von le.
Az egyik az, hogy „az alakzatok komplex együttese stilárisan rendelődik alá az él- ménynek, mely funkcionálisan szabja saját arculatához szükséges és lehetséges alak- zatformáit, a magatartással formálja a módszert és ezen keresztül vetül a stílusra”
(24). A másik következtetése pedig az, hogy „a stilisztika voltaképpen funkcioná- lis grammatika is” (24).
Az alakzatok különböző vonatkozásai- nak tárgyalása során Gáspári produktívnak bizonyuló funkcionális szemlélete alapján fontos elméleti kérdéseket vet fel, ame- lyekről tudjuk, hogy a retorika és egyben – közvetve vagy közvetlenül – a stilisztika és az irodalomtudomány nagy és nyitott kérdései, és próbál feleletet is adni ezekre a kérdésekre, de mindig úgy, hogy jelzi vagy legalábbis érzékelteti a vitathatósá- got, és ez az eljárása kétségkívül nagy pozitívuma tanulmányának, olyan erénye, amely elismerésre késztet.
Minderre egy olyan példa, amelyben a többféleség és a vitathatóság hangsúlyozó- dik (csak a kritikus részleteket idézem):
továbbra is kérdéses marad, hogy a retori- ka eljárása, műveleti rendszere beilleszthe- tő-e egy olyan nyelvelméletbe, amely a statikus leírást egy Tolcsvai Nagy Gábor által javasolt dinamikus kerettel kívánja fölváltani, vagyis egy olyan nyelv irodalmi relevanciája mellett foglal állást, amely nem készlet és szabályrendszer gyanánt viselkedik, hanem – amint Kulcsár Szabó Ernő véli – maga testesíti meg a nyelvben bekövetkező esztétikai tapasztalat min- denkori időbeliségét (21). Érdeme továbbá
az interdiszciplinaritásnak mint fontos összegezési szempontnak az érvényesítése, így például itt: „a funkcionális alakzatel- mélet érintett kérdései talán így is érzékel- tetik a retorika, a stilisztika és a grammati- ka kölcsönviszonyát” (32).
Gáspári vélekedéseire a tanulmányából is kikövetkeztethető összetett szemlélet jellemző. Felfogásának, elgondolásainak alapfeltételeit a következő hármasságban összegezhetjük: komplex alakzat, funkcio- nalitás, szövegközpontúság. Problémafel- vetései és ezek közül többnek is sikeres megoldása, célravezető tárgyalásrendje, tiszta – de nagyon tömör stílusban megnyi- latkozó – gondolatvezetése a Stíluskutató Csoport munkájának magas színvonaláról is tanúskodnak. Alakzatkutatásai beleil- leszkednek abba a folyamatba, amely a magyar stilisztika megújítását, korszerűsí- tését jelenti. Kérdés, hogy az alakzatkuta- tással fellendülő retorikakutatás hogyan fejlődik tovább a kutatócsoport világában és egyáltalán a magyar stilisztika és társtu- dományainak a kontextusában, hogyan tágul hatóköre, hogyan kerül be az alakza- tok mellett és után az újabb kutatásokba a retorika mint szónoklattan, szerkesztéstan vagy mint az érvelés és értekezés tudomá- nya, esetleg mint beszédtechnika.
Az ismertetés során tárgyalt kérdések- ből és értékelő megjegyzésekből egyértel- műen kiderülhet, hogy az első füzet mind- két tanulmánya elsődlegesen alapozó jel- legű, és jól tájékoztat a célról és szándék- ról, a megvalósítás lehetőségeiről, az el- méleti alapokról, a problémákról és nehéz- ségekről. Ezért is fontos esemény a ma- gyar stilisztika és társtudományainak tör- ténetében az új sorozat első füzetének megjelenése.
Szabó Zoltán
