BUDA HALÁLA FALUN
Arany Jánost 6enki sem téríthette volna el attól a gondolattól, hogy valakinek — s ha más nem teszi, őneki — meg kell írnia a nagy magyar hőskölteményt. Élete javát azzial töltötte, hogy régi írásokban kereste az elveszett népi, „naiv" hősköltemény nyomait. S mivel meg volt győződve róla, hogy a magyar naiv eposz csaknem készen volt már, mikor az új keresztyén műveltség a régi hagyományokat soha többé át nem törhető ködbe borította, úgy érezte, hogy valamikép pótolni kell a szétfoszlott nagy alkotást.
Hőskölteményt írni a XIX. század közepén nem volt könnyű feladat.
Valamikor, régen, a még egységes magyar nép, amely körülállta a maga költőjét, énekmondóját, egész lelkével hitt a költeményben. S a költemény is egészen a nemzeté volt. Nem egyéni babérokra vágyó művész hival- kodott vele, hanem a nép leglelkéből feltörő gondolatokat és érzéseket tar- totta nyilván. A -XIX. század szelleme nagyon eltávolodott már ettől a közösségi költészettől, amelyben szinte maga a nép szólt önmagához válasz- tott szószólója á l t a l . . .
Nem is volt nagy becsülete a hőskölteménynek, az eposznak a XIX.
század irodalmi szakértői között. Elavult műfajnak tartották, amely kiélte magát: nincs mit keresnie. S Arany mégis ellene szegült ennek a közvéle- ménynek. Nem volt-e a magyar költészet kivétel? Nem élt-e benne fris- sebben, hevesebben a közösségi lélek? Nem volt-e sokkal több a hazafias költemény minálunk, mint másutt? Nem volt-e több a mesénk, a népdalunk, a balladánk? Nem szerettük-e jobban a romok formáját vagy városok ősi nevét megmagyarázó mondákat, mint az idegenek? Nem tudtunk-e jobban mesélni s áhítatosabban mesét hallgatni? És nem volt-e már Arany János előtt Zrínyink és Vörösmartynk, akik a hősköltemény lelkét olyan hatal- masan élesztgették?
Maga Arany sem volt már újonc ezen a téren. Toldija, nagyon közel állt már a hőskölteményhez. Csak még ősibb s még fontosabb tárgyat kere- sett Arany, hogy célt érjen, ősibbet, mert Toldi Miklósa, az a középkor derekán élt, nem az ősidőkben és egyszerű lovag volt, nem a nemzet sorsát intéző király. Ezért esett választása Attilára, Etelére, a húnok világhódító királyára, aki mint a magyarral rokon nép uralkodója, még a honfoglalás előtt oly nagy dolgokra volt képes a Duna és a Tisza medencéjében.
A nagy költő évtizedeken át hordozta magában hősét és küszködött az óriási tervvel: hőskölteményt írni a magyarok rokonairól, olyant, hogy hősével azonosítani tudja magát a mai nemzet minden fia. Csak így remél- hette, hogy Attilában önmagunkra ismerve, hősi életét mint egységes közösség éljük át mind, ahányan vagyunk...
De — s itt adódott egy roppant nehézség, útjába gördülő, gúnyos arcélű vándorszikla — : hogyan azonosulhat a XIX. század „modern"
embere a népvándorlás korának egészen más viszonyok között élő hősével?
és hogy teheti magáévá az új kor munkás hétköznapjainak embere — föld- míves, gyári munkás, tisztviselő — egy korlátlan uralkodó sorsát?
És hogyan hozhatja közelebb az író azt az örökre elsüllyedt kort, azt a nálunk sokkal kevésbbé bonyolult embert? Nem marad-e a húnok dolga számunkra idegen titok?
6 4
Arany János azt tette, hogy az egyik mélységet fölcserélte a másikkal.
A régiséget a népiséggel. Azt mondta magában: őseink képét, lelkét, szo- kásait, hitét leginkább az a réteg őrizhette meg, amely általában legkeve- sebbet változtatott hagyományos életén. A falusi emberek, ha gyökeres típusok, érdemlik meg legjobban, hogy a régi magyarok, hunok képéhez modellt álljanak.
Ma, amikor a remekmű a kezeink között van, ezt egészen természe- tesnek is találjuk. De csak azért, mert Arany Ján06 hozzászoktatott. Az ő idejében hallatlan ötlet volt ez. S teljesen beváltotta a reménységet. Az ő Eteléje, Budája, meg a többi, mintha a magyar falusi ember, pusztai ember királyivá növesztett élő szobra lenne.
De menjünk közelebb hozzájuk. Formáljunk széles kört körülöttük.
Hagyjuk beszélni a régi történetet, de halk megjegyzésekkel mutassunk rá, hogy mennyire falusi történet, mennyire magyar élet — ma is.
A hunok királya, Buda, jószándékú, de gyönge akaratú ember. Érzi, hogy maga nem kormányozhatja a régi, hős apák szellemében a húnok népét. S mivel nincs benne számbavehető nagyravágyás, elhatározza, hogy
„atyafi-osztályt" tesz s fele hatalmát átruházza öccsére, Etelére. (Etele, máskép Attila.) A katonás Etele lesz a kard, ő maga a pálca. Buda közép- utas ember, amilyen falun is sok van. Nem rajong a sok dologért, nem bánja, ha más, tetterős ember segít neki. „Józan, okos mérték" — ez az eszménye. S ahogy méregeti a dolgot, csupa olyan hasonlat tolul a nyel- vére, amit a falusi ember jobban ért a városinál:
„Mért nekem, egy szájjal, dús lakomán laknom, Azt, ki velem egy-vér, onnan kitagadnom?
Bíró, ha ítélnék, kalmár, noha mérnék:
Ilyen igazságot tenni bizony félnék.
Nem csökken az által húnok birodalma, Hogy kétfelé oszlik tetején hatalma;
Még terebélyesebb a fa, ha kétágú, Noha egy sudár tán nagyobb magasságú."
Az atyafiságos osztály veszélyeit nem é r z i . . .
Víg áldomás követi a testvéri egyességet. Falun is így pecsételik meg a komoly kötést. De kijózanodva, másnap reggel belátja Buda, hogy el- hamarkodta a dolgot és hogy most már késő b á n a t . . . Amint a költő mondja: „marcona józanság csúsz végig" Buda elméjén. S aztán belép hozzá egy ősz ember, a bölcs képébe öltözött cselszövő: Detre. Valamikor Buda és Etele apja győzte le őt és népét a harcon s azóta itt van az udvarban.
Magas kora tanácsadóvá tette; Buda szívesen hallgatja, mert a magyar ember tudja, hogy „Terem a bölcs ige koros ember nyelvén". Meg aztán Detre, noha
„Görbe, szikár testét kardon alig vonja;
Hanem a beszédet ügyes ésszel fonja."
Addig fonja, míg befonja Budát. Buda szívében felébred az irigység öccse ellen s vele a félelem, hogy az megrontására tör.
Detre, mint afféle cseles, rosszmájú öreg, aki régi sebekért akar bosz- szút állni a testvéreken, Etelét is megkörnyékezi. Nála meg Budát akarja bemártani. De Etele átlát a szitán s villámló szemekkel, fojtott szóval inti le a rágalmazót, úgy, hogy az térdre esve kér kegyelmet: „hogy ő nem akarta, nem is úgy gondolta"... Etele „fenkölt szíve nem tűrhette az alan' fetrengőt": visszafogadta kegyébe. S Detre tovább nyomta az éket a két testvér közé.
Detrének aztán szövetségese is akad: a két királyné. A szőke, német Ildikó s a feketehajú, feketeszemű Gyöngyvér. Ilda, az Etel felesége, talán nem is szerelemből ment hozzá az urához, hanem azért, hogy bosszút áll- jon családján egy régi, véres sérelemért: azért, hogy első férjét, Siegfriedet megölették. Most már szereti új urát„ mert érzi Etele egyéniségének azt a varázsát, amit mindenki érez körülötte; és mert Etelétől gyermeke szü- letett: Aladár. Gyöngyvér, a Buda felesége, gyermektelen maradt. Egyetlen öröme a hatalom. Nem helyeselte sehogy az osztozkodást s most minden szó, minden kicsiség bántja, ami arra mutat, hogy a másik asszony is (királyné lett.
Már pedig maga ez) a különbség nagy szakadékot ás a két asszony közé. S mikor összekapnak, Ildikó nem is állja meg, hogy szemére ne vesse a másik asszonynak, hogy neki is volna gyermeke, ha „jóféle" volna:
„Nincs rútabb előttem magtalan asszonynál". Ez csak tetézi a sértést, hogy vadászat közben az Ilda sólyma megöli a Gyöngyvérét s amikor Etele a béke kedvéért kéri feleségét, adná a sólymát a sógornőjének, Ilda odaveti neki a szép madarat, de előbb kitekeri a nyakát.
így elmondva kicsinyes dolgok ezek — asszonyi perpatvar parányi súlyai —, de együtt mégis lehúznák a mérleget s a,két férfi viszonyát kegyetlenül megrontják. Azok amúgysem férnek össze könnyen. Nem hiába mondják Etelének, aki dicséretes türelemmel türtőzteti magát, hiszen ő az erősebb:
„De soká dörzsölve asszu fa is gyúlad, Hamarább ennél az emberi indúlat.
Kivált, ha örökké: «Buda így, úgy» ... hallod:
Isten maga volnál, mégis megsokallod."
Etele nem Isten, de azért eleinte minden erejét megfeszíti, hogy fenntartsa a békét s a bizalmat kettejük közt. Nem tehet róla, hogy a sereg neki engedelmeskedik s Budára ráijeszt, mikor a rohanó dandár majdnem el- tiporja s az utolsó pillanatban torpan meg előtte. Arról sem tehet, hogy a bizánci császár követei hozzá jönnek, nem oda, ahova kellene, az árnyék- király Budához. Az érzékeny Buda erre reátámad öccsére s az kikéri magának... De aztán megfékezi magát s újra baráti jobbot nyújt báty- jának: „Bátya! tüzes voltam..." — Minden hiába. Hiába mulat együtt a két férfi a két asszonnyal. Buda a jó és neki kicsit sok bortól érzékeny hangulatba jön, dicséri a két világszép asszonyt, de azok csak Eteléhez fordulnak, neki akarnak tetszeni. Másnap a vadászaton Buda fáradt, rosz- szul dobja dárdáját és a megsebzett bölény maga alá tiporja sebzőjét.
Etelének kell őt megmentenie. A hála súlyos teher, — annak érzi Buda, annak Gyöngyvér is, akit az is ingerel, hogy sógora különb, mint az ura.
S mikor aztán Etelének viszik a pásztorfiú találta csodálatos kardot, az
20
Isten kardját, s Gyöngyvér unszolására Buda ellopatja a kincset, akkor Etele türelme is elfogy. Hazarobog s párbajban megöli a lefegyverzett és menekülő Budát. Lelkiismeretének mardosása és Gyöngyvér átkai sejtetik velünk, hogy a világhódítót áldozatul szemelte ki a végzet.
Előttünk áll egy királyi történet, amely nemcsak két emberpár, de egy nagy nemzet sorsa fölött is dönt. De ez a történet annyira emberi, hogy a legegyszerűbb magyarok között is jellegzetes lenne. S Arany azt akarta, hogy így is legyen. Kct fivér, akik egy nagy darab földön élnek.
A föld az egyiké, bár a másik méltóbb lenne rá s jobban meg is tudná munkálni. Az idősebb kövérkés, kissé elöregedett, puha embr. Nem rossz ember, de nincs határozott véleménye; könnyű vezetni akármerre, Érzi, hogy helyesebb volna még életében felosztani a földet. Az osztály hálával tölti el a fiatalabb testvért, aki őszintén kívánja a békét s most még nagyobb buzgalommal látja el a maga tisztét. Igen ám, de ott van a falu jöttmentje, az öreg ravaszdi, aki valami régi bosszútervet forgat az agyában.
Példálózgat a testvéreknél: nehéz dolog ez az osztály, nem vezethet j ó r a . . . A két asszonnyal is baj van. Szépek, de kicsinyesek; hiúságuk vezeti őket:
mindegyik első akar lenni. A gyerek elmérgesíti a helyzetet. A kis Aladár nem szereti a másik nénit. Csókot csak parancsszóra ad neki. S mikor az anyja felköti neki az apja kardját, ami ki tudja, hogy került hozzájuk,—
a másik asszony feiemeli a kardban elbukott gyermeket, de bolondnak nevezi az ilyen a n y á t . . . Kitör a vihar s most már a sértett férjek is be- avatkoznak. Azontúl a falu két végén lakik a két ember. A fiatalabb nem- zedék a fiatalabbhoz húz, mert az a tekintélyesebb. Az öregnek csak a rossz tanácsadók maradnak. Hirek, szóbeszédek jönnek-mennek. Az idő- sebb fivér most gazdag ajándékokkal téríti vissza magához régi pajtásait.
Teheti: a készpénz az övé! De van valami a levegőben, ami mindennél töb- bet ront a hangulaton. Valami csoda, amit lehet hinni, vagy nem hinni, de ki merné egészen letagadni, amikor a pásztorfiú esküt tenne rá, hogy úgy volt?!... Találtak a mezőn egy öreg kardot, de az olyan fényes volt, de olyan fényes, mintha most került volna ki a csiszártól! S éppen azon az éjjel a fiatalabb fivér álmot látott: megálmodta ezt a k a r d o t . . . (Négy- szemközt szólva: természetes is, hiszen katona volt, nem úgy, mint azi a másik, az a puha természetű!) S álmát elmondta akkurátusan úgy, ahogy aztán bekövetkezett, — de előbb elmondta, hogysem a kardot megtalál- t á k ! . . . Ez a kard nagyon bántotta a gazdagabbik fivért. Hiába hát a pénz, az eszemiszom, amit napról-napra rendeziett: mégis a másik homloka köré fonódik a dicsőség... S hogy a másik megint elment katonának, ellopatta egy tekergő emberrel azt a fránya kardot, amit olyan sokra tartottak. És díszhelyre akasztotta abban az új házban, amit azért építtetett, hogy az egész falu lássa: ő teheti, a másik n e m . . . A merték betelt. A szabadságra jövő katona és a gazdag bátya között heves jelenet játszódott le. A fiatalabb nem akart rosszat, de a szemét elfutotta a v é r . . . ő maga se tudja, hogy történt, de megesett..
Erre azt lehetne mondani: jó, jó, de minden történetet le lehetne így egyszerűsíteni s áttenni más környezetbe, némelyiket a faluba is. — S ez így is van. De Arany maga késztet rá, hogy ezt az egyszerűsitést magunk- ban elvégezzük. Hogy mindig tudjuk: királyok, királynék, vitézek ezek, de ebben a korban a király, királyné, a lovag, meg a többi olyan volt, mint ma
Budaszállás". Hősei nem gondolkoznának, beszélnének úgy, mint a nép gyermekei szoktak, ízes, színes, vegyesrangú szavakkal. Nem használnának irodalmi kifejezések helyett nyelvjárási formákat: „üdők, önkint, oztán, s z o k " . . . Arany előkelői nem előkelősködnek. Buda így szól:
„Gonosz egy ló a tett: fölveszi gazdáját, Hagyja előbb fékkel igaziini szájét;
De neki-bogárzik minden kicsiségre:
Viszi tiiznek-víznek, lehajítva végre."
A többi hősköltemények hősei nem hasonlítanák a tettet lóhoz, s ha mégis megtennék, az valami nemes paripa lenne s arról nem mondanák, hogy
„neki-bogárzik", azaz úgy megijed, mint ló a bogártól, — s lovasáról sem, hogy „lehajítja a ló", ez nem volna eléggé f i n o m , . . Annál kedvesebb a falusi magyarnak, akinek jóbarátja a ló s még szívesebb barátja ez a nyelv.
Detre hálás, hogy legyőzője, Etele apja, nem adta el rabszolgának az ő legyőzött népét. S ezt így mondja ki:
„Kótyára hunok közt nem ereszté népem".
Budát meg így figyelmezteti, hogy elhirtelenkedte az osztályt: i
„Mértékre imbolygott a beszéded rúdja, De, a mit cselekvél, dőre, hebehurgya;
Nyilad is ellőtted, vaktába', sebessen, Paripádra ültél: vigyázz, le ne vessen."
A „kipécézni" szó sem nagyon válogatott kifejezés, mégis ezt a kérdést halljuk: „Pécére ki méri levegő határát?"
Vagy Gyöngyvér mondása tétlen urához:
„Mit ér az az ember, ki egész nap ásít, Ülvén gondolatok here záptojásit?"
Amint a mezőgazda tojáson ülő kotlóhoz hasonlítja a sokat töprengő embert, természetes, hogy a tevéket Arany óriás ludakhoz hasonlítja, hiszen a ludat igazán jól ismeri a falusi magyar ember. Buda hanyatlását így érzé- kelteti: „Buda forgó napja száll meredek rúddal." Anyagszeretet, művészi érzék, díszítő tehetség: a magyar nép vonásai. Erről tanúskodik Attila palo- tájának leírása: ebben a faházban a székely faépítő és fafaragó művészetnek állított halhatatlan emléket a nagy magyar költő s közbe a magyar mese színeit vegyítette:
„Mindez csuda müvei remeken alkotva, Vésü hegye alatt virágzik a holt fa,
Hajt levelet, lombot, de nem úgy mint hajdan, Idegen sok színre van festve olajban.
6»
6 8
Vérpiros a zöldje, arany a virága, Sziszegő sárkánnyá fonódik az ága, Zöld madarak közte hallgatva megülnek, Madárszavú csengők a helyett csendülnek."
„Oszlopok e sátor mennyezetig folynak.
Indázva hol erre, hol arra hajolnak, Arany lemez a fát csillogva borítja, Közte nehéz bársony: dagadó kárpitja."
Mert a magyar anyagszerűség és realizmus mellett ott van a falusi, a pusztai magyar ragaszkodása fantáziája gyógyító és erősítő álmaihoz. Etele álmodik Isten kardjáról, amelyet az öreg Isten mutat meg neki álmában;
a hunok gyönyörű mondát hallgatnak meg a csodaszarvasról; külön tekin- télyt szerez a cselvető Detrének az, hogy a régi harcokból homlokában sza- kadt egy nyíl tolla, ezért a neve „Vashomlokú Detre". Csak a falu szája tud ilyen festői nevet adni a falusiaknak... Arany híven őrzi a nép hagyo- mányait: a hetes szám titkát, s figyelmeztet: „Szent a manók éje: fű, fa.
virág, csitt, csitt!"
De a művészkedésnél, a mesénél is lényegesebb a falusi szellem szá- mára a tanulság, az erkölcsi érték. Attila tudja, Isten kardját csak úgy hasz- nálhatja népe boldogságára, ha erőt vesz hirtelen haragján, vészes vérmes- ségén, — ami a magyar ember hibája is. „Ür az egész földön, ha ez egy hibáján!*' — óv tömören az isteni szózat. Arany azért nem akarja elvenni a kedvünket. Etele, a régi világba vetített jellegzetes magyar elbukhatik, de nemzetének élnie kell, hivatását be kell töltenie. S mikor Etele lesújtva állt egy pillanatra bátyja holtteste felett, aztán fölemeli fejét és nekünk is szól, vagy inkább csak nekünk szól bátor bizalma:
„Húnok! Isten kardját emelem rá fenjen:
Mind a világvégig általa kimenjen Népünk birodalma, neve, dicsősége!...
Örökkön örökké nem lesz soha VÉGE"
Hankiss János FALUSI MADONNA
— Sziklay Ferenc életképe 3 felvonásban* —
PLÉBÁNOS: Dehogy akar ő! Nem olyan embernek ismerem, hogy sokat adna az „első gazda" névre! Azt meg, hogy minden dolga sikerül, nem irigyelni kell tőle, de követni a példáját!
A FIATALABB GAZDÁK: Ez az igazság!
KIS PÁL (felháborodva): Miiit?! Mán tik is ellenem szavaltok?
EGY FIATAL GAZDA: Nem szavalunk mink, csak ellessük, amit ü csinyál s azóta jobban megy a sorunk.
II. FIATAL GAZDA: Biz igaz! Tavaj még én is nevettem, hogy „fejérre meszeli a fődjit", ahogy kendtül hallottam, Pali bátyám; ezidén magam is műtrágyáztam és tizenkét mázsát adott a főd hét helyett!
III. FIATAL GAZDA: Köszönje meg. Pali bátyám, hogy le nem csuk- ták a fia dolgában!
* Folytatás és befejezés.
