FÜST MILÁN: A FELESÉGEM TÖRTÉNETE „Végsősoron csupán kétféle felfogás és benső tartás létezik: az esztétikai és a moralista .. ."

KIS PINTÉR IMRE

FÜST MILÁN: A FELESÉGEM TÖRTÉNETE

„Végsősoron csupán kétféle felfogás és benső tartás létezik: az esztétikai és a moralista .. ."1

1. Avantgárd és esztétizmus. Füst Milán művészi attitűdjének kérdései

Három évtized telt el megjelenése óta, — de úgy látszik, még mindig kevés idő ahhoz, hogy a magyar irodalom Füst Milán nagyregényét, A feleségem történetét, jelentőségéhez és művészi rangjához méltón birtokba vegye. A mulasztás — amely egyébként az egész Füst- életmű körül meglevő értékelésbeli bizonytalanság úgyszólván természetes következménye is

— aligha menthető, mégis sok szempontból érthető, összefügg Füst művészetének nagyságával, bonyolultságával csakúgy, mint belső, sokszor csüggesztő ellentmondásosságával. S összefügg

— hihetőleg — azzal a felszínes, de Füst életművét kezdettől makacsul kísérő, első számú kritikai evidenciájává szilárduló felfogással, ami e művészet megkülönböztető legfőbb jel­

legzetességét kizárólag „magányosságában", „rokontalan voltában" látva, egyoldalúan a magyar irodalom fő sodrától eltérő vonásait kereste csupán. Füst Milán tényleges helye szá­

zadunk magyar irodalmában: máig nyílt és megoldatlan.

A feleségem története a pálya egésze szempontjából is kulcsmű, összefoglaló, szintézisigényű alkotás. Eszmei önvallomás, önarckép is; a regény témája voltaképpen önmaga, a művész élet­

érzésének genetikus megragadása, a Füst Milán-i szituáció művészi kivetítése, tárgyiasítása.

De jelképes értelmű még az életrajz felől is: — mondhatnánk — eleve rossz csillagzat alatt született. Keletkezése külső körülményei a regény fogadtatását és további sorsát is sokban befolyásolták. 1942 könyvnapjára jelent meg, hét évig tartó szakadatlan munka eredménye­

ként,2 amikor Füst Milán írói és emberi elszigeteltsége életében a legnagyobb, s az ország s az irodalom sincs éppen a hollandus kapitány ontologikus töprengéseire hangolt állapotban.

Ha Bóka László néhány év előtt a Nyugatban azt írta Füst Negyedik Henrik király c. drámá­

járól, hogy „ihletésének forrása máig ismeretlen",3 most a regényről a Magyar Csillagban kritikát író Kádár Erzsébet hangja már egyértelműen ingerült, s mint aki pontot tesz egy régóta alaptalan írói legendára: teljes csődként látja a regényt. Störr panaszait „egy bohóc siránkozásai"-nak tudva, a regényvilágot kimodoltnak, bántóan hamisnak tartva vonja le a sommás következtetést: „S végül a legsúlyosabb, hogy könnyű, kellemes olvasmány. Alig több."4 Lehetett ebben a kritikában sok személyes elfogultság is, de az igazán sztereotip hiba

— ami közvetlen valósághűséget kér számon egy lényegileg más eszközökkel építkező, parabo­

likus műtől — később is kísért. S ha a regény 1946-os második, illetve 1957-es harmadik kiadása az író tekintélyének növekedtével is, már egyértelműen kedvező, sőt lelkes és magasz­

taló fogadtatást is kap — az igazi szembenézés várat magára. 1958-as francia kiadása a Galli- mard-nál aztán — úgy tűnik — valóságos nemzetközi sikert arat. Magyar viszonylatban mindenesetre feltűnőt: jelentős lapok cikkeznek róla, számos más nyelvre is lefordítják, a szerző 1965-ben még a Nobel-díj-jelöltek listájára is felkerül. Közben itthon is nemzeti klasszi-

1 Thomas MANN: Nietzsche filozófiája tapasztalatunk fényében. Vál. tan. I. Bp. 1970.

354.

2 FM: önvallomás a pálya végén. Kis regények. II. Bp. 1958. 556.

3 Nyugat 1941. I. 172.

4 Magyar Csillag 1942. II. 113.

529

kussá válik, csak mintha a szakma bizalmatlansága, közömbössége vagy éppen tanácstalansága nem oldódna: szakmunkák hivatkozásaiban nem szerepel, kézikönyvekben is csak ha adat­

szerűen indokolt. Máig egyetlen irodalomtörténeti igénnyel írt elemzése van: Bori Imréé.5

Bori Füst Milánt egyértelműen avantgárd művészként interpretálja. Pályaképének alap­

vetően problematikus vonása, hogy — figyelmen kívül hagyva az életműnek a magyar század­

elő más művészi törekvéseivel való megannyi szoros kapcsolatát — végül is az alkotó és a Nyugat-mozgalom teljes szembeállításához vezet. Igaz, Füst Milán művészete számos vonat­

kozásban — mind világképi, mind esztétikai értelemben — rokonságba hozható a század avantgárd-jelenségeivel. Ha nem is az avantgárd esztétikák radikalizmusával, de egyértel­

műen tagadja a mimézis elvét, és az önálló valóságértelmezés igényével lép fel. Végül is egész művészi világa egyetlen elvont belső lényeg, a művész abszurdizáló világképének, létélményé­

nek a célzatos, hangsúlyos kifejezésére törekszik, ezért is művészi eszközeinek az expresszivi­

tását fokozza elsősorban. Műveiben — sokszor szélsőségesen, sokszor éppen a hagyományos formák fedezékében — a maga szubjektív világérzését abszolutizálja objektív érvényűvé, azok közé a modern alkotók közé tartozik, akik — mint Franz Kafka is — lelki valóságukból teremtenek szuverén művészi világot, amelyet aztán minden rendelkezésükre álló poétikai eszközzel a mű közegében nőttetnek általánossá, személytelenné. Ezért is a személyes élet vagy megélt történelem külső eseményei alig befolyásolják, a mű döntően saját belső logikája szerint alakul. Füst művészete is a valóság teljes és közvetlen megragadására tör, mégha ez a teljesség szubjektív volta következtében nyilván és óhatatlanul utópisztikus vagy naiv, ha bizonyos redukcióhoz, a valóságkép sajátos beszűkítéséhez vezet is. Teljessége biztosíthatja a művészi illúziót, de valóságértelmezésének radikális tartalmaival szükségképpen túllép a szo­

rosan vett művészi szférán, s közvetlen hatást: „filozófiát", légkört is hoz.

E tartalmakkal azonban mindvégig felesel egy egyenrangúan hangsúlyos, teoretikusan is nyomatékkal vallott, s szintúgy művészi lényeggé asszimilált esztétatartás.

Másrészt: Füst Milán esztétizmusa korántsem felszínes, maga-mentő viselkedésforma, hanem — mint nála szinte minden lényeges hatás — ontologikusan elmélyített, a létélmény szintjén jelentkezik; voltaképpen annak a schopenhaueri, nietzschei eredetű gondolatnak az intenzív megélése, ami szerint az élet csak esztétikai jelenségként igazolható.

S bár Füst Milán jelentkezése első pillanatától eleve eldöntötten és jellegzetes esztéta gesz­

tusokkal az ellenséges világ elleni hiábavaló lázadás, a teljes tehetetlenség gyötrelmes érzését fogalmazza — s ebből fakadóan a minden addigi értékrendszert kikezdő, a világot irracionális hatalommá fordító szkepszis bizonyosságait: attitűdje már ekkor feltételezi a morális ellen­

pontokat. Igazán csak annak a végletes és aszkétikus szubjektív moralitásnak a fényénél értelmezhető, amelyet művészileg pályájának a második korszaka teljesített ki. Annál is inkább, mert azt az agnoszticizmust, amelyből Füstnél világnézetalakító és műteremtő gon­

dolat lesz, genetikus összetevőként megtaláljuk a Nyugat úgyszólván minden jelentős írójá­

nak a világképében. Ha most csak az érett, nagy pályák tanulságaira ügyelünk is: az isten­

kereső Ady,- vagy Babits súlyos gondolati dilemmái, a halottakat faggató Kosztolányi vagy kivált a negativitás abszolút szabadságát reveláló, ironikus Karinthy (s e dilemákkal a szembe­

nézést váltig halogató vesszőfutása) — a hitetlenség és a hitkeresés közös gyökerű drámáját pél­

dázzák. Füst eszmeileg-világnézetileg — úgy tűnik — a homo aesteticus elvét valló Koszto­

lányihoz kerül a legközelebb, de teljességre törekvő morális alapozottságú racionalizmusa sohasem törődik bele, hogy csak „a lélekben birtokolja a világot".6 S a társadalmi valóságtól elfordulva, végig elvont és keserű töprengésekbe merülten, de kérdésfelvetései igazabban a babitsi vívódó gondolatisággal rokonok: elvetve a nietzschei választ, de megtartva a nietzschei kiindulást: minden ízében antinomikusnak érzékelte a létet, szembenállónak életet és morált.

5 BORI Imre: Az avantgárdé apostolai. Űjvidék 1971.

6 KOSZTOLÁNYI Dezső: Ábécé. Bp. 1942. 21.

530

Ő is elmondhatta volna Babitscsal, hogy „Én úgy küzdök az antiintellektualizmus ellen, mint aki magával küszködik".7 Mert roppant szenvedéllyel küzdött az antinómiák feloldásáért, és szenvedélyesen megélte ezt a küzdelmet, s legjobb művei ebből — a circulus vitiosusba került gondolat ihletéséből születtek, s a lehetetlennek hiábavalóan nekifeszülő ember érzel­

meiből teremtettek maradandó esztétikai minőséget.

A relatív világ, az abszolúttá nőtt viszonylagosság rémképe ellen oly elszántan küzdő Störr kapitány létérzése (kiteljesítve az érett Füst végletes értelmezésével, radikális felhangjaival) tehát a magyar századelő egyik alapvető gondolati kihívására ad választ a maga módján, végső soron a társadalomban való otthontalanság, a magány és az egyéni szorongás Kelet- Európában különösen is kínzó érzéséből, a polgári értelmiség nagy eszmei válságából, nihil­

döbbenetéből teremt sajátos mitológiát. De amint a regény eszmeisége szoros rokonságban van a Nyugat első nemzedékének a világképével, ugyanúgy nem elszigetelt jelenség irodalmunk­

ban A feleségem története regényépítése sem. Előzményeit, egyes rokon vonásait megtaláljuk Babits, Kosztolányi, Karinthy regénymegoldásaiban, vagy a „ködlovagok" prózatörekvései­

ben, a két Cholnoky, Csáth Géza, Lövik, Szomory Dezső munkáiban, amelyek szintén nem annyira a közvetlen társadalmi valóságból építkeztek, mint inkább elvont, „örök emberi"

lelki élményeket nőttettek különböző fokozó-sűrítő effektusokkal általánossá. Mindössze — s úgy tűnik: innen Füst Milán regényének igazi társtalansága — prózánknak ez az ága nem tudott jelentős alkotást, s kivált nem remekművet teremteni. Az egyébként terjedelmes Füst epikának is csak egyszer sikerült: ez a meghatározó kivétel A feleségem története.

2. A történet

Szemben a modern regény zsugorodó személyiségeivel, cselekményével, Füst Milán nagy­

regénye -- első látásra — szinte hivalkodóan ellentétes utat követ. Hőse a hollandus kapitány hatalmas, igazi „shakespeare-i" személyiség, szabad minden külső kötöttségtől, s az önmeg­

valósítás minden „klasszikus" lehetőségével rendelkezik. Tetteiben létezik, s maga a regény­

cselekmény is már-már barokkosán túlzsúfolt, a fővonalat kitérők, epizódok indázzák körül, de mindig akció akciót követ, a regény dinamizmusa szinte a robbanásig felfokozott.

Igaz, már az alcím — Störr kapitány feljegyzései — hangsúlyosan jelzi a fikciós keretet, amely a regényforma eredendő nyitottságával szemben mindjárt végleges lezártságot is társít, azt, hogy Störr egy jóvátehetetlenül elrontott, befejezett élet bizonyosságából idézi föl emlé­

keit. „De hol van már ez az én hősi korom! Mintha nem is én lettem volna, úgy hallgatom ezt a mesét" (13.)8 — megtudjuk, hogy nem is annyira a mese lesz fontos a továbbiakban, a kapi­

tány önmaga megváltozásának, balsorsának okaira kíváncsi mindenekelőtt, egy lelki folyamat indítékait keresi, azért néz szembe mégegyszer életével, hogy rájöjjön: hol is követte el a hibát. A regény tehát már legkülső, tapasztalati síkján is a realitás és a gondolat feszültségei­

ből épül: Störr nemcsak elmondja az életét, hanem ízeire szedi, kijavítja, képzeletében újraéli, „mint egy megvert Isten munkálkodik a magányban, s haragjában teremt egy új vilá­

got". (464.) S ez a hibát kutató szenvedély emberileg nagyon is indokolt, hiszen Störr kapitány önmaga diametrális változását érzékeli: boldogból boldogtalanná lett, a valóságban élőből visszavonhatatlanul magányossá.

A sorsfordító élmény, ami Störr életét egyszer és mindenkorra kizökkenti harmonikus állapotából: rossz házassága, Lizzy, a felesége iránt érzett boldogtalan szerelem. Úgy tűnik:

mindennapos féltékenységi históriáról van szó, a kapitányt megcsalja a felesége, de ő — bár

7 BABITS Mihály: Az írástudók árulása. Ezüstkor. Bp. 1938. 203.

8 A regény szövegéből vett idézetek után a Szépirodalmi Kiadó 1970-es kiadásának a lap­

számait közlöm.

egyre nyilvánvalóbbak a maga által is hajszolt és felkutatott terhelő bizonyítékok — nem tud belenyugodni a tényékbe, mert még mindig szereti az asszonyt. Féltékenysége fokozatosan rögeszmévé változik, szerelme pedig végzetes, önpusztító szenvedéllyé, amely tart még akkor is, miután meggyűlölte a nőt, erkölcsileg maga is elzüllött, elvált tőle, s más nőket is meg­

szeretett. Rájön: Lizzy fontosabb lett neki az életénél is, s ahogy vele se élhetett, nélküle sem élhet. Látja elevenen, amikor az már hat éve halott, s — nyilván — keresni fogja immár mindig, amíg csak él. Első jelentésében a regény — mondhatnánk — a szerelemből teremt mítoszt.

Störr és Lizzy szerelme a századvég jellegzetes szerelemfelfogását társítja, nem hiányzik belőle a felszíni, gáláns udvarló játék már-már biedermeieres finomkodása, a romantikus esz­

ményítés sem, de a mélyen rejtélyes, démonikus erő. S mint Füstnél mindig: tragikus, disz­

harmonikus, a létélmény antinómiái tételeződnek benne. Störr szerelme és gyötrődése akkor kezdődik, amikor először sejlik fel benne az ellentmondás érzelmei és intellektusa között.

A történet során Störrnek mind mélyebbről kell önmagával szembenéznie. S mert minden tájékozódó-tapogatózó lépése más helyzetet, új értelmű összefüggést teremt, Störr földerít- hetetlenül relatív világra pillant, végzetesen egyenrangú tények, okok, kapcsolatok és össze­

függések soha át nem tekinthető, bonyolult szövevényébe.

Jelképessé, létezése alapkérdéseinek hordozójává válik így ez a szerelmi küzdelem. A hős­

nek, aki a mindig tovalibbenő szerelem mámoros-kétségbeesett hajszolása közben a könnyű francia feleség helyett már régóta csak önmagával és önmagáért harcol: el kell fogadnia teljes kudarcát. Kiégve, kozmikus magányában joggal érezheti: „ . . . hogy átkozott ember vagyok én, mást ma már alig is tudok elképzelni magamról — akinek nem adatik kielégülése semmiben a világon. Ügy látszik ez a sorsom. Hogy szomjas legyek, amíg élek. És enyhülést semmiben se találjak. És ha csalt, vagy nem csalt, nem mindegy? . . . " (384.) Mégis, összes tapasztalatai ellenpontjaként a halott feleség jelenése érteti meg vele, hogy mégiscsak e nagyformátumú, igaz érzés volt élete érvényes vezércsillaga. Igaz, mély szkepszissel, Störr ekkor már azt is tudja, hogy sohasem az igazi Lizzyt szerette, hanem azt a képet, ami Lizzyről a lelkében él, hogy e szerelem tehát megvalósíthatatlan. Störr számára tragikumával együtt is eszme lesz, parti­

kularitásán túlmutató.

A történetet a bolygó hollandiról szóló monda komor hangjai festik alá. Az elátkozott, mitikus hajós sorsa emblématikusan jelenik meg Störr valóság-nélküliségében, megváltást kereső reménytelen kísérleteiben. De míg a mondabeli végül is eléri az áhított célt, addig Störr szerelme csak a lélekben realizálható, vesszőfutása a külvilág felé a negatív bizonyosság határozott gesztusával zárul: Füst Milán hollandusa végérvényesen kizárja magát a nem ked­

vére való világrendből.

3. Störr kapitány

Störr nem egyszerűen középponti alak, hanem a regény egyetlen lényeges személyisége is.

Az ő életérzéséről szól a könyv, egyénisége, kisugárzása az egész regény világot meghatározza;

a többi szereplő is csak az ő vonatkozásából érdekes. Nem filozófus vagy bohém művész

— mint Füst Milán gondjait ismerve várnánk —, hanem tengerész, egyszerre mitologikus hős és vérbő, minden ízével a realitásban élő ember. A tenger társítja a szabadságot, a végtelen tágasságot, a nyers erőt; és egyszerűséget, evilági örömöket, de tengerésznek lenni — amint a kapitány mondja — „álomszerű helyzet" is, „az ilyen embernek például semmije sincs, de nem is igen tudja, mi a tulajdon". (391.) Ezért Störr is efféle empirikus, egyszersmind nagy képzeletű ember: szeret inni, hatalmas lakomákat csapni, minden nőt megkíván. Szinte gyerek­

módon élvezi az életet, szerelmében is játékos „az önkívületig". (133.) Szemben Füst ko­

rábbi hőseivel, a Nevetők B. A.-jával, vagy az Advent Sir Edwardjával — mindenekelőtt

evilági, boldogságra teremtett figura, aki minden szépségre fogékony, aki bajai ellenére azt is gondolja, hogy „mégiscsak érdemes mű ez a világ". (444.) Egy felhő mámorba hozza (461.), a népfényes utca látványa ámulatba ejti: „Nincsen rútság — kiáltottam én . . . minden szép . . . a világ gyönyörű". (127.) S története mélypontján is felbukkan benne „a létezésnek egy sosem­

sejtett mélységes és csodás öröme. Ráeszmél arra a csodára, hogy él." (360.)

S igazán lényeggé azonosultan: amint a jelentés, Störr felismerései a történet előrehala- tával mind bizonyosabban a boldogtalanság elvét minősítik, úgy mond mindvégig ellent ennek a forma, a regényépítés, a stílus lebegése, a szerkesztés improvizatív könnyedsége, nagyvona­

lúsága. Csodák sorozata, folytonos szenzáció is ez az élet, hirdeti tehát a létélmény egyik pólusa, s ez nemcsak kontrasztot teremt, a veszendőség-érzés fájdalmát növeli, s a rejtélyt mélyíti, de éltető forrás is egyben, a maga módján értelmet ad a mindig újrakezdésnek, feljogosít a betelhetetlen kíváncsiságra, belőle táplálkozik Störr törhetetlen életereje is.

De amilyen árnyalt és végletes a kapitány esztéta-érzékenysége, olyannyira hangsúlyosak és szélsőségesek karakterének intellektuel-moralista tartalmai is. Már-már mániás becsüle­

tességét minden külső jellemzésnél közvetlenebbül, érzékletesen állítja elénk az az eszeveszett nyomozás, amit Störr Lizzy hűsége ügyében végez. Nem egyszerűen szerelmével érvel, hanem igazságaival; azt, hogy az asszony nem szereti — el tudná fogadni, de hogy hazudik neki — soha. Störrt éppen rendíthetetlen moralitása, pontosabban: morális elszántsága viszi a csap­

dába, s kényszeríti — számára a leginkább felfoghatatlan paradoxonként — amorális csele­

kedetekre is. Az, hogy logikával akar egy érzést igazolni, hogy egyértelmű döntést, erkölcsi garanciát vár Lizzytől. Mert Störr tudatos lélek is, aki szereti „a tárgyilagos szemléletet"

(26.), mélyen belelát a dolgokba, s akinek a cselekvéshez — éppen, mert nemcsak megélni, de megérteni is akarja az életet — a meggyőződés belső erejére van szüksége mindenekelőtt.

S amint végig a maga belső igazának az öntudata fűti a Lizzy megtartásáért folyó küzdelem­

ben, ugyanúgy egy pillanat alatt kész a szakításra, amikor a jelmezbálon ellenkező előjelű bizonyosságra akad. Itt sem a szerelmi hűtlenség miatt számol le Lizzyvel, hanem mert visszaélt a jóhiszeműségével.

S más oldalról, de hasonló nyomatékkal példázzák a morális igényességet Störr kudarcai is. Ütja megalázó helyzetek sorozata is: nemcsak Lizzy, Miss Borton, Madelaine, még — akit joggal megvet — Kodor is megszégyeníti. Esendő ember is, aki a maga szabta magas normá­

kat bőven megszegi, de akinek mégis mentsége a szándék tisztasága, s a következmény meg- szenvedése. Jóhiszeműsége, s hogy konfliktusa minden, számára felmerülő megoldás-lehetőségét legjobb tudása szerint végigpróbálta: Störrt szubjektíve feddhetetlenné teszik, életét summázva elmondhatja: „S ez minden, mert több egy embertől úgyse telik". (459.) Hogy e mondat a regény végén ekkor már az olvasó számára is művészi evidencia — jelzi igazán Füst Milán tehetségének a nagyságát, hiszen e hitelesség sugalmazza kényszerítő erővel, hogy Störrön kívül van a hiba, s a teljesség illúzióját társítva a tényszerű valóságon túli, elvontabb síkokra is kiterjeszti a figura érvényességét. „Mert nagyobb ez az ügy, mint ami belefér a kis feje­

tekbe". (353.)

Hogy Störr nem egészen „közönséges" hajóskapitány, nemcsak valóságos ember, de jelkép, elvont gondolat megszemélyesítése is, arra világosan utalt már a mese is, és jelzi a stilizált regényvilág. De közvetlenül sugallja ezt jelleme is: irreális arányaival. Störr — mond­

tuk — mitológiai alak is egyben: mindenben túlméretezett. „Hat láb és egy hüvelyk magas ember vagyok, s kétszáztíz font, tehát valóságos óriás" (9.) — mutatkozik be az első mondatban, s csakhamar nyilvánvalóvá lesz egész valószínűtlen nagysága: intellektusa, érzékenysége, akarata csakúgy, mint fizikuma már-már mesésen eltúlzott, nagy formátumú egyéniséget körvonalaz. Tengerész, de mesterfokon ért a művészetekhez, s életről-halálról bölcselkedik;

ösztönös, de „agyonterhelve egy ósdi és magábamerült világ hagyományaival". (155.) Jól megfigyelhető — közvetve is — az egyénítés stílusszintjén az a kettőség, amely egyszerre láttatja Störrt valóságosnak és szimbolikusan elmélyítettnek. Ahogyan Störr beszél, az a

3 Irodalomtörténeti Közlemények 533

valósághoz híven állítja elénk a hajóskapitányt, amit mond, a tartalmi elem tehát az, ami mé­

lyebb, messzebbre utal. A szaggatott mondatfűzés, szókészlet, kötő- és töltelékszavakkal tűzdelt asszociációmenet, az élőbeszédet társító esetlegesség éppen szándékolt pongyolaságával kife­

jező, hitelesíti érzékletességével a kapitányi szereptől elidegenítő gondolat-tartalmakat is; úgy, hogy ezek az effektusok egyben szélesebb érvényességet kapcsolnak a valószerűhöz. Störr története például a mázsamesterről, aki megölve a feleségét nem érzett bűntudatot: pszichikusán is illeszkedik a házastársak egyre mélyülő viszályába, rejti — egyelőre allegorikusán — a fenye­

getést, hogy Störr is megölheti Lizzyt. De ahogy a kapitány kiértékeli, saját taktikus céljai ellenére is elítéli a tettet: „az ilyesmi túl nagy beavatkozás is a világ menetébe . . . S . . . mi­

haszna belőle" (104.), a kérdés ilyetén általános felvetése, már kevésbé illik a reális szituációba, amint a példázat, tétel, s a gyilkosság szónak ez a körülményes körülírása is kizökkent a „kapi­

tányi nyelvből". A példázat filozofikus értelmezését is társítják, a konkrét helyzetből a lénye­

gibe lendítenek át: a teljességben gondolkozás störri igényét jelentik — éppen, hogy előkészít­

hessék a hős első lényegi felismerését.

Végül is Störr karakterének alapvető, legmélyebbről meghatározó vonása, ami az alakot jel­

képessé, parabolikusán sokértelművé növeszti: a teljességigény. Konfliktusa megszüntetésére, a személyiség belső egységének, „béké"-jének megteremtésére irányuló konkrét erőfeszítései attól válnak jelentőssé, hogy Störr önmagán át a világot akarja megérteni. „Mintha ki kellene kóstolnom a mélyét mindannak a keserű kétségnek, amelyet magamban gyerekkorom óta hor­

dok: hogy nem értem és nem ismerhetem ezt az életet egészen." (270.) Az egészen itt a hang­

súlyos szó, jelzi a kérdésfelvetés kiélezettségét, hogy e küzdelem végső tétje az élet meg­

ismerhetősége: a racionalista-humanista világrend eszméje. Törekvése ugyan eleve kudarcra ítéltetett, hiszen lénye ellentétes tartalmaiban voltaképpen az író világképének antinomikus természete tükröződik, mégis az a fehérizzásig hevített, megszállott szenvedély, amellyel a kapitány újra és újra vállalja a céltalan harcot: tragikus pátosszal is a felelős emberség, érté­

kes létezés már-már didaktikusán tiszta helyzeteit fogalmazza.

Störr végig úgy érzi: „valami retteneteset akarok én, csakhogy elégtelen vagyok ehhez"

(280.); holott, ha Störrnek egyáltalán van drámai vétsége, a nagysága az. A teljesség vonzá­

sában élő, kompromisszumot nem ismerő lélek sajátos aránytalansága, praktikus alkalmat­

lansága. Olyan ember, aki az életét is felteszi arra, amit csinál: kicsiségre, nagyobb ügyekre egyformán; aki amit kezd végig csinálja, ha belepusztul is. S ismét, összhangban a figura külső valójával: a szárazföldre szakadt tengeri „medve" (ahogy Lizzy becézi) suta darabosságával, megható-komikus Don Quihote-i esetlenségével.

4. Störr dilemmája

Látható, hogy A feleségem története áttételesen, sajátos művészi eszközeivel a modern művé­

szet talán legáltalánosabb, mindenesetre központi dilemmáját idézi fel: az ember és a világ diametriális szembekerülését. A rémképpel viaskodva is az irracionális világ válaszát fogal­

mazza, s ha a művészi megformálás konkrétumaitól eltekintünk: eszmeisége Dosztojevszkijtől Kafkán és Joyce-on át Camus-ig a század megannyi jelentős modern művészének a probléma­

felvetésével rokonságba hozható. S mert Füst Milán értelmezése, mint látni fogjuk, kife­

jezetten a dilemma morális vonatkozásait állítja előtérbe, így gondolati összecsengése az egzisztencialista filozófiával a legerősebb. Bizonnyal Füst Milán is elmondhatná, amit Camus majd a L'homme révolté-ban fog fejtegetni, hogy a szabadság ellentmondásos. Erkölcsileg csak a totális szabadság gondolata elfogadható; történetileg viszont csupán a korlátozott szabadság elviselhető. Szabadság és igazság így egymás ellen fordul.

9

Idézi UNGVÁRI Tamás: Az eltűnt személyiség nyomában. Bp. 1966. 75.

534

A feleségem története mégse fér el az egzisztencialista filozófia keretei között. A störri konklú­

ziók ugyanis egzisztencialisztikus árnyaltságuk ellenére: alapvetően más világból valók, amint a regény életteljessége, spontán, áradó dinamizmusa, érzelmi-hangulati gazdasága is ellent­

mond az egzisztencialista létértelmezés logikus zártságának, kietlen kiszámítottságának.

Störr világképe szélesebb skálájú és ellentmondásosabb, a filozófia statikus helyzetei, elvont megoldás-lehetőségei mellett az érzelmek esendőbb érveire is hivatkozik. A történet — így értve — az ember-lét nagyságának és törpeségének a példázata is, hiszen Störr számára — aki a feloldás lehetősége nélkül éli a kudarc és újrakezdés, a kitárulkozás és megszégyenülés, az iszonyú és a gyönyörű felváltva pergő s egymást kizáró emberi helyzeteit — a világ min­

denekelőtt rejtély, paradoxon. „Érthetetlen és szédítő szövevény" (107.) ez a világ, ahol az élet egyszerre mámor és szenvedés, a kapitány nem győzi csodálni is: „a tébolyt és a szépségét".

(76.)

S ha kizárólagossá és végletessé, a világ mint csoda és pokol motívumáig nőttetve is, de a störri életérzés egyértelműen és jellegzetesen arra a létélményre utal, amit — ellentmondásos­

sága ellenére is — az első Nyugat-nemzedék leginkább közös jegyének érzünk. Kiindulásában legalábbis, az esztéta és moralista tartalmak keveredése révén, amikor az esendőségben is ott az öntudat, a szkepszis mellett a már-már mámoros életigenlés, a szorongás mellett a teljesség ígérete, a nagykorú emberség bűvölete is, s ami megannyi dráma-felállásban sokféle költő­

tartást inspirált, eltérő, végső következtetéseikben egymást cáfoló válaszokat is. Ady sugaras próféta lírájától a csöndesebb Tóth Árpád-i áhítaton át, a valóság teljes és elkötelezett válla­

lásától a vívódó valóságvállalás különböző fokozatain keresztül az engesztelhetetlen szemben­

állásig: Füst Milán kiélezett valóság-ellenességéig.

Störr dilemmája tehát: az élet és a morál Füst Milán-i — Nietzschéhez hasonlóan radiká­

lis — szembeállításából következik. Pontosabban, hogy mindazt, amit Störr lényének esz­

tétatartalmaiként emlegettünk, ez az interpretáció: az élet lényegi meghatározó erőjévé súlyosítja. Störr — tudjuk — egyszerre akarna lenni boldog és morális is, s mert számára a boldogság csak mint maradéktalan ösztönrealizáció, „az önzés önfeledtsége" képzelhető el:

boldogságra törekvése és erkölcsi igényessége szükségképpen és feloldhatatlanul egymás ellen fordul. Tisztán exponálja e dilemmát már a regény elé iktatott fiktív mottó is: „Téged fennen szólítunk, hogy ilyennek teremtetted az embert s az embert szintúgy szólítjuk, hogy önmagáért mégis ő felelős... tekintsd hát ezt is, az ördögi feleselést emberi szívünkben, Uram! . . ."

(5. Kiemelések: K- P. I.)

S az „ördögi feleselést" a kapitány számára további szempontok is mélyítik. Mindjárt, hogy Störr esztétizmusa nemcsak léha, élveteg partikularitás; a „szörnyeteg" (5.), ami benső­

jében rejtőzve lakik — az élet hordozója lévén — a létezés metafizikus boldogságát is társítja.

Más-más hangsúlyokkal, Störrt ugyanaz a titok vagy csoda bűvöli el, mint amit a Hajnali részegség Kosztolányija földig hajolva megköszön. Nemcsak animális örömökről van itt tehát szó, de egy magasabb rendű, evilágian is transzcendens boldogságról, annak a megrendült belátásáról is, hogy — a Kosztolányi-élményt jellemző Kiss Ferenc szavaival — „az élet — minden nyomorúsága ellenére, a biztos gondviselő hiányában, az örökkévalóság és túlvilág nélkül — önmagáért, meg nem fejthető varázsáért, a benne való személyes részvétel páratlan szenzációjáért gyönyörű és nagyszerű".10

Másrészt: e valóban kozmikussá tágított boldogságélményt Störr lelkében csak egy meg­

szállott, de minden objektív tartalmától megfosztott, a kategorikus imperativus szintjéig redukált moralitásigény pereli. S éppen a maga moralitásának ez a testetlensége, életidegen­

sége változtatja megtévesztőén egyenragúvá ezt a két metafizikusán sarkított elvet — az esztéta lét és a moralista lét igazságát — az alapvetően etikus kötöttségű Störr szemében is.

10 KISS Ferenc: Kosztolányiról. Művek közelről. Bp. 1972. 44.

3* 535

Amint a regény Störr és Sanders nagyjelenetében — egyenes beszédben is — összeszikráztatja a pólusokat:

Sanders: „Létezik teljesség, erre f e l e l j ! . . . Megvetlek benneteket. Mért nem vagy akkor féltékeny a cigarettájára is, amit elszív, meg a múltjára vagy a nap fényére, mikor süti a bőrét, s ő borzong a gyönyöröktől... Vagy lehet bűn nélkül végigélni ezt az életet?"

Störr: „No végre — mondtam én. — Befejezted a t a n í t á s t ? . . .Mindez igen tanulságos is, csak épp hogy mire akarsz itt engem rábeszélni? — kérdeztem tőle nevetve . . . Hogy szeressem őt szeretőstül, vagy mire? Hogy szemet hunyjak . . . És ebből állunk, ezt akarod elhitetni velem? — ordítottam. — Vagy ha igen, helyeselni tudod, belenyugszol, idejutottál?

— Hogy még a tiltakozást se hagyod meg az embernek? (203—205.)

Störr dilemmája tehát morális dilemma, végső soron a morál problémája. A személyiség hasadtságát esetében csak a morális döntés külső bizonyossága szüntethetné meg. De bár­

mennyire is hitte már, hogy megtalálta: az erkölcsös cselekvés objektív kritériuma mind­

annyiszor kicsúszik a kezéből — a jóból rossz lesz, s a rosszból jó. Iránytűjét elveszítve sodró­

dik az ösztönkiélés és a reális tartalom nélküli moralitás-igény egymással feleselő, végletes emberi helyzeteiben. S — példázva ugyan Füst Milán meggyőződésének sarkalatos pontját az eszmények realizálhatatlanságáról — Störr Canossája mégsem a nietzschei moráltagadó élet­

kultusz, hanem az etikus eszmény melletti hangsúlyos gesztussal is zárul. Csakhogy ez az eszmény ekkor már a valóságot megtagadóké, mindenestől a szolipszizmusé. Störr kapitány így lesz majd azoknak a XX. századi irodalmi hősöknek is az előképe és rokona: akik mélyen megélve a polgári világ káoszát, csak a maguk szubjektivitását tudják ellene felvonultatni, s „keblükben állítják vissza az elveszett világrendet".11

A feleségem története tehát zárt individualista világképet, s ezen belül egy filozofikusan elmélyített s csak e századra jellemző, sajátosan irracionális létmodellt fogalmaz meg. De megfogalmazza Füst Milán mély megrendülését is e kép előtt — azt a lobogó, nagy indulati erőket feltételező sértettségét, ami gondolatainak a pálya során az érzelmi ellenpontját adja.

Jelezve egyben, hogy Füst Milán Ady-i, József Attila-i intenzitással élte meg az individuum válságát, ha más oldalról, náluk szűkebb érvénnyel, velük radikálisan ellentétes következte­

tésekre jutva is.

„Störr kapitány története egyike lett a modern irodalom valóságunkkal egyenértékűen sokrétű és talányosan sokértelmű mítoszainak" — írja Rónay György12 s bizonyos, hogy a regény parabolikus, minden ízében mítoszteremtő hatásokra törekszik: s izgalma, jelentősége — ezért: nem utolsó sorban — a tartalmi megfelelések, értelmezési lehetőségek irizáló játékából is következik. Amint a szerelmi történet — láttuk — ontologikusan elmélyíthető, úgy válik egyben Störr útja az individuális létezés mítoszává is, „az Éden elvesztésének" példázatává.

Störr — e fénytörésből — a század eltévedt, elidegenedett embere, aki kizökkenve léte illuzóri­

kus egységéből: a Minden és a Semmi közé, az isten nélküli relatív világ örvényébe kerül.

S akinek zuhanása Janus-arcú is: a vegetatív életet élő hősből öntudatra ébredt individuumot is teremt. „Hiszen ép voltam én, nem volt még semmi bajom . . . — panaszolja története kezdetén a kapitány — csak, mint a zsebóra, mikor még pontosan és jól jár, csak valami üresség van már a ketyegésében — vagyis meg van már valami bomolva a szerkezetében." (58.) Störrnek tehát immár füle van meghallani az ürességet, a csak egy kicsiny résen át észrevett megbomlott világ ráébreszti létezése addigi, ijesztő felszínességére is. Ezentúl maga tépi- tágítja ezt a rést, hogy mindjobban szembekerüljön az ismeretlennel, s miközben Párizstól

11 Friedrich DÜRRENMATT. Id. Urs JENNY: Dürrenmatt. Hannover 1967. 12.

12 RÓNAY György: A nagy nemzedék. Bp. 1971. 290.

536

Dél-Amerikáig az idő tükreinek és tükröződéseinek a különös játékát bonyolítva űzi az elér­

hetetlent: értékesebb emberré változik.

S példázza A feleségem története — végső konklúzióival — az élet abszurditásának a mítoszát is, a megváltás lehetetlenségét, az emberlét heroizmusát. Füst művészetének örök-egy témáját tehát, mégis annak végsőkig átgondolt, legmesszebb vitt, radikális változatát, hogy egyén és realitás törvényei egymással összeegyeztethetetlenek. Störr „filozófiáját" maró gúnnyal a misztikusok ellen — jellemzően — habókos házmesterének fejti ki: „Nem hiszek a maga­

sabb intelligenciákban — ordítottam a f ü l é b e . . . Vagyis itt a parazitárius elv uralkodik, édes Uram . . . Ez talán a párducok paradicsoma? — rivaltam rá az öregre . . . mert az olyan harmonisztika nem érdekel engem, amelyben a nagy elvek uralma van, s amelyben az egyén nem vétetik figyelembe." (183.) De Störr — tudjuk: mindezek ellenére — az utolsó képsorig keresi az elvet, „abszolútumot", ami az „én és a világ" antagonizmusát feloldhatná. Joggal mondhatja magáról azt is, hogy „én a bizalmat kerestem a világon". (163.) Ezért is: A fele­

ségem története művészi hangsúlyai nem a világnézet, az író meggyőződésének tartalmait, hanem az ezek által kiváltott emberi magatartást nyomatékosítják. Azt az attitűdöt — a Füst Milán-i szituációt — emelik a művészi általánosság szintjére, amelyet Füst Milán már

1925-ben így foglal össze Kolnai Aurélhoz írott levelében: „De azért azt hiszem, hogy ha reménytelennek tartja is munkálkodását: — minden jóravaló embernek az a dolga e földön, hogy a jobbra törekedjék — s a fejlődést, amelyben nem hisz, előmozdítsa. Ilyen erkölcstelen vagyok, Uram !"13 Störr sorsa megindító és mélyértelmü, ha Füst Milán filozófiáját, gondolati végkövetkeztetéseit nem is fogadjuk el. A hollandus kapitány groteszk alakja, éppen fantom­

jaival csatázva válhat modern Don Quijote-szimbólummá»

5. A regényalakok

Störr-rel szemben Lizzy áll. A feleség azonban csak ürügye s nem oka a bajnak; fon­

tossá is csak akkor válik a kapitány életében, amikor jelképessé nőve: Störrnek önnön sze­

mélyisége ösztönös-felszínes, a világgal egybeolvadni vágyó részét is tárgyiasítani fogja.

Elvet, magatartást tehát, a létezés egyik potenciális formáját. Mert Lizzy minden ízével az érzéki világban él, és ahogy önmagát, úgy a világot is elfogadja olyannak, amilyen. A pillanat­

ban és a pillanatnak létezik, tettei mindig konkrétak; maradéktalanul élvezi az életet, ha lehet, s megalkuszik a lehetőségekkel, ha kell. S bár sorsa alakítására nem képes, mégis értéket, sajátos nemességet ad Lizzynek, hogy a maga módján ő is teljes életet él: mindig lényege szerint viselkedik, fenntartás nélkül vállalja önmagát, amint Störrhöz is — lényegileg — végig őszinte.

Nem kábítja magát, mint Lagrangené, nem fojtja el az érzelmeit, mint Miss Borton, s ravasz­

sága sem számító ravaszság, mint Kodoré, hanem védekező, önfenntartó, formális ravaszság:

mimikri, őszintén szereti Störrt, ezt a nehézkes, bonyolult medve-embert, imponál neki be­

csületessége, számára kiismerhetetlenül nagy formátumú volta, amint más okokból — minden bizonnyal — őszintén szereti Dedint is.

Lizzy tehát nem „rossz asszony" (96., 335.), s mert ezt Störr is tudja: éppen ezért nem fog rajta az ereje. Aki maga is elvesztette már az erkölcs külső, objektív normáit: kívánhat-e bárkitől is többet, mint amire az képes — jelződik a szándéketika konfliktusa. S ha Lizzy lényének lényege is a „kettősség", hogy „hű is, meg csal is" (107.), viselkedésében nincs ellentmondás, az mindig e lényeg konzekvens vállalása: szubjektíve így Störr számára elma- rasztalhatatlan. Störr kezdettől bizonyos lehet abban, hogy Lizzy szereti, s abban is, hogy nem szereti, de szándéka tudatos jóhiszeműségében sem kételkedhet a jelmezbálig.

131925. január 20. Petőfi Múzeum, Kézirattár.

537

S ha mégis, az abból következik, hogy Störr a maga lelkét, igényeit, normáit képzeli Lizzy valóságos alakjába. Óriásivá növeszti, köznapi cselekedetei, szavai mögé átgondolt ideológiát, a maga méretei szerinti érzékenységet és tudatosságot lát: s nem Lizzyvel, hanem a fantom­

lénnyel — önmaga egyik énjével — hadakozik. S éppen a rádöbbenés a konkrét valóság és az általa képzelt fiktív Lizzy-kép nem-azonosságára, fogja le Störr kezét legnagyobb, döntő veszekedésük után, amikor Lizzy részegen jön haza. Semmisnek, jelentéktelennek és hiába­

valónak látja, „ezért kergettem én az öngyilkosságig magamat " — kérdezi (275.), s most először hidegen, kiszámítottan is teljes az indulata: már megölné Lizzyt, de a realitás kizzök- kenti: nem büntetheti meg az elképzelt feleség bűnéért az igazit. S e gesztussal is feleselve, Störr nem a valóságos Lizzyhez tér meg a regény zárólapjain. A „jelenés" Lizzy fiktív alak­

ját társítja Störrnek, aki ekkor már maga is tudja, hogy „nem ő ment ott, hanem én magam, esküszöm erre, vagy a lényemnek valami része . . . Mert nem tudom én őt megkülönböztetni magamtól, még a képzeletemben is összecserélem." (465.)

A többi nő, akikkel Störrnek még dolga van: nem mérkőzhet jelentőségben Lizzyvel. Mrs.

Cobbet azért nem, mert csak a felszínt, a kapitány érzékiségét kavarja fel, az állhatatos, ra­

jongó Miss Borton, vagy a hűség mellett kardoskodó Louise pedig — mert Störr morális énjé­

vel csengve össze — ébreszthetnek vonzalmat, szerelmet is akár, de létezése egészét felkavaró élményt, boldogságot aligha képesek adni a kapitánynak. Nem élik Störrhöz, vagy éppen Lizzyhez hasonló teljességgel az életet. Olyannyira nem, hogy Miss Borton későbbi sorsa karikaturisztikusan villantja fel a formalizmussá változó, az egyéniségről és az éltető szép­

ségekről lemondó lapos moralizmust: nyárspolgár lesz. A Brébant—Jouy kisasszonyok — Louise és Madeleine — figurái pedig eleve halványabban rajzoltak, bár a szerepük világos.

Az ő naivitásuk képviselné a regény bonyolult ellenpont-rendszerében a morál utolsó ellen­

érvét: ugyanazt kérik számon Störrtől, amit korábban Störr kért Lizzytől. De némileg túlbo­

nyolítása is ez már a történetnek, s igazán erős feszültséget nem tudnak ébreszteni.

Kodor, Dedin, a taxisofőr, akit Störr mintegy „véletlenül" megöl, az okkultista Lagran- gené vagy a másik misztikus, Horrabin Pitt — ez a „hígfejű', fafejű próféta, aprófejű gavallér, salátaevő ember" (181.) — az élet érdek-árjában úszó partikuláris emberek, vagy éppen ren­

díthetetlen együgyűségük védi őket Störr komolyabb gondjaitól. Mindennél hathatósabban, mert Füst néhány vonással is félelmesen eleven torzképet tud festeni. Más jellegűek viszont a narratív hősök: Gregory Sanders, vagy a szökést tanácsoló pszichoanalitikus, akik a tör- ténet gondolati síkjához kapcsolódva didaktikus s ugyanakkor elidegenítő funkciót kapnak.

6. Eszmei keret és regényszerkezet

Noha a regényalakok egyénítettek, hús-vér valójukban tevékenykednek a regényben — mégsem reális hősök: mert nem önmagukat, hanem a störri jellem részleteit képviselik. Nem egyenrangúak Störr-rel, célzatosan az a szerepük, hogy az epikus fikció törvényei szerint a főhős belső konfliktusait objektiválják. Amint maga a regényszerkezet is célzatosan a Füst Milán-i gondolat, s nem a valóság logikáját követi: érzékletesített elvek és tézisek csapnak össze a konkrétan drámai helyzetekben, s az egyes szerkezeti egységeket a főbb gondolati csomópontok, Störr öt alapvető felismerése határozza meg. S mert a felismerések a hegeli—

madáchi „tagadás tagadása" sémáját követve szigorúan egymásból következnek, s mind komp­

lexebbé válva is az új felismerés a „megszüntetve megőrzés" elve alapján mindig feltételezi a korábbiakat: A feleségem története fejlődésregénynek vélhető. De különös esete ennek is, hiszen a gondolati váz, a struktúra adott, Füst Milán konklúziói eleve eldöntötték, ezért az írót

— mondtuk — nem annyira a folyamat eredménye érdekli, mint maga a folyamat, azok

az élethelyzetek, amelyek a determináns gondolatok tövén kényszerítően felfakadnak. Füst

tehát — akaratlanul is — deduktívan szerkeszt; a cél, ahová Störrnek jutnia kell, ismert és

538

bizonyos; az írói becsvágy legigazibb célja így az, hogy a bezárt gondolatisághoz a spontán cselekmény — mondhatnánk: realista — illúzióját keltse fel. Hogy az olvasó is — lélektanilag- emberileg — szükségszerűnek érezze azt a felismerést, amit Füst Milán világképe megkíván.

Störr tehát a boldogságot keresve: voltaképpen a benne antinomikusan rejtőző kettőssé­

get, a lét számára egyenrangú és egymást kizáró két lehetséges értelmezését, az esztéta és moralista szemlélet feszültségét akarná feloldani, meghaladni, magasabb egységbe foglalni.

Konkrét példája az egyszer-volt rtaiv teljesség, „egyszerű és szigorú és állati" életét akarja helyreállítani. (256.) Az első szerkezeti rész a harmónia elvesztéséről, szól és a felszínes eszté- tizmus hangsúlyos vállalásával zárul. Störrt a lélek mélyvilágának a látványa, az érzelmek irracionális erőire döbbenés zökkenti ki a vegetatív létből; élményei — mint a hajótűz-trau- mája, amikor először fogalmazza meg, hogy a „téboly lakik az emberben" (49.), majd Lizzy és a féltékenység megjelenése — olyan konfliktus-helyzeteket körvonalaznak, amelyeket

„józan ésszel" nem tud megnyugtatóan megoldani, de megmagyarázni se igen. Az első rész fő jelenetében — első összeveszésükkor — Störr számára a konfliktus véglegesebb arányokkal is tudatosodik, s a felelősségtől menekülés gesztusával radikális megoldást választ. Hozzá­

illő végletességgel fogalmazza meg első lényegi felismerését az élet „logikus megközelítésének"

szűkösségéről, hogy „hátha Lizzynek van igaza" (108.), s dönt is mindjárt, mert akkor úgy kell élni: az érzékekre hallgatva, őszintén, könnyeden.

De ez a „bódult" „mámoros korszak" nem tart sokáig. Störr nem tud az emberi méltóság, a morális biztonság igényéről sem lemondani, holott, hogy elhatározása ezzel jár, arra veresé­

gei, állandósult személyiséghiánya, csömörei egyaránt figyelmeztetik. A második szerkezeti egység tehát elmélyíti Störr dilemmáját, a kapitány eszeveszett nyomázása megkérdőjelezi első felismerése érvényességét, amint Sandersszel folytatott dialógusában is már a morál olda­

láról érvel. Ez a rész egészében a nincsen megoldás újabb felismerését társítja, hogy keserves tréfa ez a világ, s hogy embernek lenni gyalázat" (156.): a sziszifusz-mítoszt, a világ abszur­

ditását. Störr számára a két elv egyenrangúvá változik, s nyomában létrejön az állandó­

sult viszonylagosság, tehetetlenségek pszichikus állapota. Ez a pszichikus mozzanat ihleti a legsajátosabb Füst Milán-i esztétikumot, azt a különös esztétikai minőséget, amelyben a szánalmas keveredik a patetikussal, a vásári a fenségessel, a bohóc-attitűd a teljességet akaró emberi nagysággal és tragikummal.

Mint minden lényeges gondolatát, Störr a moralitás-elvet is közvetlenül és százszázalékosan akarja megvalósítani. Nem sok sikerrel. Míg Lizzy erkölcse ügyében kérlelhetetlen — maga elzüllik: megcsalja az asszonyt, kishíján Kodornak is a cinkosa lesz. S — végül — döntő összeveszésük után Lizzyvel szemben is könnyűnek bizonyul: ezért a kapitány harmadik következtetése ismét a megadás, belenyugvás megoldását fogalmazza meg. Az esztétizmusét, de annak mélyebb, tragikusabb változatát, amihez a „nincsen megoldás" megszenvedett öntudata is társul: voltaképpen a vallásos lét, a j^ggyelem gondolatát. Störr elhidegül Lizzytől, de ha a szerelem meg is szűnik, még marad számára egy lazább kötődés, szeretet Lizzy iránt, ahogy a lényegtől elidegenedve is megmarad Störrnek a valóság felszíne. Lizzy ápolja beteg­

ségeidején, és Störr szinte boldognak is érzi magát: „Mert végül is mi a boldogság? Lábadozás­

féle, valószínűleg. Egy kis világosság a ködök és homály tömkelege után. Egy kis tisztaság a zűrzavar után". (309.) A kapitány lemond a teljességről.

Persze e felismerés érvényessége sem tart soká. Megszerezve a maga szubjektív erkölcsi bizonyosságát: Störr szakít Lizzyvel. Ismét felvonul a störri moralitás, de már későn, „kiéget­

ten", üresen: a szerelem érzelmi fedezete nélkül. Fölénye negatív fölény, a végsőkig vitt nega- tivitás helyzetéből egy elvont, formálissá vált eszményt védelmez. Cselekszik, de nélkülözve az erkölcsös cselekedetek felemelő-katartikus vonásait, kötelességszerűen teszi a dolgát, „bün­

teti meg" Dedint és Lizzyt, miközben váltig arra gondol: „És ha csalt, vagy nem csalt, nem

mindegy? . . . micsoda kicsiség ez is mindenestül: egy francia hölgy, aki másba szerelmes. Hány

van ilyen? Vigye az ördög az egészet." (384.) De úgy érzi: mindezt mégis meg kellett tennie,

kijavítani — visszamenőleg is az életét. Störr negyedik felismerése a szubjektív morál mégisét fogalmazza: a realitás ellenében is. „És mégis nekifeszül az ember, és forgatja magában, mert hátha nem is így volt? S hátha csoda történik, ügye?" (366.)

Ezzel a szerkezeti résszel már le is záródott a kapitány tényleges története. Létrejött — Füst Milán jellegzetes eszközeivel — a modern művészet sajátos, individualista lét- modellje; Störr kapitány parabolikus történetében megfogalmazódott a valóságot megtagadó, a semmivel szembenéző tehetetlen szubjektivitás. Ami a regényből még hátra van: ráadás, az élőhalott Störr története s a csoda eljöveteléé. Sommázva az eddigieket: a példázat a meg­

talált teljesség határozott gesztusával végződik. A Lizzy-jelenésben önmagával találkozó kapitány saját szubjektivitásában találja meg azt az abszolútumot, amellyel az esztéta és a morális lét harmóniájának a helyreállítása számára egyedül elképzelhető. Störr a lelkét vál­

lalja majd eszmének, azt a daimoniont, amiről Szókratész beszélt, de ami immár nem minden lélek közös útmutatója, hanem egyszeri létezésű, esetleges és halandó lélek: individualitás.

„Csak el ne feledd a világért, hogy mégiscsak ez az, amit a szíved akart, s a vágyad neked minden poklokon át mutatott, vagyis, hogy ez neked az irányzék" (469.) — mondja Störr, s e szentenciát nyomatékosítja a „különben minek élni" (474.) végső kérdése is.

A regény utolsó része tehát megoldja Störr dilemmáját. Füst kulcsot is ad a parabolához, még ha e kulcs éppen fiktív és önkényes voltával némileg és óhatatlanul lefokozza is a dilemma morális feszültségeit. Ez a rész formailag is sokban aránytalan: megbontja a regény eddigi feszes szerkezetét. De „csoda" voltában is logikus záróakkordja Füst Milán kérdésfelvetésé­

nek, amint problematikusságával is a teória kiteljesedése, Füst Milán harmadik alkotó-perió­

dusának bizonyosságai felé mutat.

7. Gondolatiság és improvizáció

Hogy Füst művészete a gondolat és érzelem ellentétes végleteiből, szélsőséges hatásaival építkezik, azt úgyszólván minden méltatója szóvá tette. „A tudatos intellektus és a vízionárius lélek kettőssége mindig jelen van Füst munkáiban" — írta Kassák Lajos.14 A feleségem története ontologikus dilemmájával, parabolikus hangsúlyaival, a Füst Milán-i gondolkodás úgyszólván minden lényeges konklúziójára kiterjedő, határozott válaszaival szintén koncentráltan gondo­

lati fogantatású mű — mégis olyan, amelynek tételességét a regényforma érzelmi evidenciákká tudja lobbantani. Olyannyira, hogy Bori Imre szerint: „Füst levonta ugyan bölcseletének esztétikai következményeit, de a gondolati általánosításnak elvontabb szféráit nem ostromolta m e g . . . A feleségem története nem filozófiai regény, még ha filozófiai megközelítés nélkül szépségei rejtve maradnak is."15 Szerintünk a gondolatiság, a Füst-próza legfontosabb meg­

különböztető jegye, s ha A feleségem történetében takartabban munkál, az éppen az alkotó művészi erejét dicséri, az egész Füst-prózának azt a kivételes és úgyszólván egyedülálló pilla­

natát villantja fel, amikor Füst Milán kiinduló gondolatélményéhez egyenrangú esztétikai szfé­

rát tudott felvonultatni; olyan regénystruktúrát, amely önmaga eszközeivel is érvényesen képviseli az író eszméit, s amely éppen ezért lehet szerves, homogén műalkotás. A regényíró Füst Milánnak talán legfőbb művészi törekvése, hogy a gondolati és az esztétikai szféra fedje egymást, hogy Störr érzékletes, átélhető emberi helyzetei egyben maradéktalanul „törvényt­

szabó" helyzetek legyenek, „az" ember léthelyzeteit társítsák.16

Ebből a törekvésből ered Füst Milán regényépítésének különössége, újszerűsége is. Mert

— jóllehet nyilvánvaló, hogy minden mű feltételez valamilyen eszmeiséget, s így kisebb-

14 Nyugat 1927. II. 280.

15 BORI Imre: i. m. 127.

16 FM: Látomás és indulat a művészetben. Bp. 1963. 398.

540

nagyobb mértékű gondolatiságot — par excellence gondolati s ugyanakkor jelentős mű iro­

dalmunkban kevés akad. A magyar irodalomból szinte teljesen hiányoznak a lét végső kérdé­

seit feszegető, bölcselkedő művek, a Faustok és — mondjuk — a Candide-féle parabolák.

Rokon ihletű mű A feleségem története előtt — úgy tűnik — Az ember tragédiája egyedül, s ez is dráma. Nem véletlen a róla szóló önvallomás: „a Hamleten kívül ez a könyv volt reám legna­

gyobb hatással életemben. Gondolataim alapépítménye lett".17 S tegyük hozzá nemcsak a dezillúziós hangulati-eszmei közösség okán; Störr kapitány története is — láttuk — a Tra­

gédia antitézises szerkezeti elvét követi.

Bárhol vágjunk is tehát a regény szövetébe, mindenütt a gondolati összpontosítás és a spontán érzékletesség egymást egyenrangúan feszítő, dramatizáló hatáseffektusaival talál­

kozunk. A störri létérzés paradoxonos természetét, a regénycselekménynél is inkább kibontja és hitelesíti művészileg az a feszültség, ellentét, ami a mélyítő elvonatkoztatás és az improvi- zatív könnyedség között: szinte a priorian adott a megformálás valamennyi szférájában. Leg­

kevésbé szerencsés a gondolatiság, amikor közvetlenül, esztétikai funkció nélkül, vagy éppen azt helyettesítendő jelentkezik: Störr esszéisztikus töprengéseiben, amelyek kivált a regény utolsó részében megsokasodnak. Ezek a monológok — Sanders levelei, Störr napló jegyzete:

„Mert képzelj el egy egész életet ekképpen: pástétomot akartál, és csokoládét k a p t á l . . . "

(469.) stb. — egészében a didaktikus Füst közbeszólásai, kulcsot adnak a parabolához, többnyire egyszerűsítők.

Élesebb kontrasztot társít viszont valóságos mivoltához a főhős tudatossága, intellektuá­

lis kiélezettsége. Störr nemcsak érez és cselekszik, hanem mindvégig gondolkodik, töpreng az életén. Intellektuel ő, a szónak abban az értelmében, ahogyan Király István a századelő új társadalmi embertípusát jellemezte: „Nem szociológiai kategória volt többé: szellemi típust jelentett; nem mint az értelmiségi, hanem mint az értelmes ember szinonimája élt: egy nem gondolkodó társadalomban a gondolkodó emberrel jelentett egyet".18 Az emlékezés-fikció tehát nemcsak a már lezárt élet újraélésére, nosztalgikus érzelmekre ad a hősnek alkalmat, hanem az újra-gondolásra is: a gondolati korrekciókra. Störr legalább képzeletben szeretné múltját kijavítani: s ezért mindig kívülről szemléli magát, sokszor az önirónia elidegenítő effektusaival: a l'esprit d'escalier, az utólagos eszmélkedés, amelyre mind gyakrabban kény­

szerül, egyszerre társítja Störr időből való kiesettségét, s gondolkodással való „megvertségéfis.

S mert lényege az a Füst-hősnek: a stílusban is hangsúlyosan jelentkezik: példázva az intel­

lektuális feszültség és a kötetlen élőszó ellentétét. Szemléltetve egyúttal a líra és próza lényeges különbségeit is. Füst lírája közvetett, ünnepélyes, a koturnusos, merev áltörténelmi maszko­

kat keresi, a próza ezzel szemben mindig az egyszerű közlésre törekszik. „Más az indulati anyaga, világlátása, fajsúlya — írja Ungvári Tamás —, Füst prózája arabeszkszerűen könnyed.

Míg a költemények realitása vaskos, masszív, elnehezült — itt minden olvadékony, tünékeny, illó."19 Hétköznapi, fecsegő, extenzív ez a próza, telve elnagyoltsággal, sőt szándékos gramma­

tikai pongyolasággal: „Mert mit kellene most tenni nekem?" (268.) — kérdezi Störr a tennem helyett magyartalan datívuszos szerkezettel. Füst, kerülve a bonyolultabb mondatépítést, zsúfolja a tő- vagy hiányos mondatokat: az „ahogy jön" véletlenszerűségének a látszatát igyekszik felkelteni, szaggatottsággal, retardációval is. S impulzív kérdő és felkiáltó monda­

tokkal az érzelmi megmozgatottság képzetét. Mégis, egészében ezt a dinamikus prózát szigorú gondolatritmus köti: akusztikusán egyetlen kántáló dallamot intonál, másrészt logikusan megszerkesztett is, anélkül, hogy az élőszó-jelleget sértené, szinte a gondolkozás egész fogalmi apparátusát felvonultatja. Störr osztályoz, magyaráz, következtet, szembeállít. „Egyelőre vegyük a dolog lényegét, s kezdjük azzal, hogy ami Párizsban kezdődött, Londonban érte meg

17 FM: Emlékezés kétféle nevelőmről. Emlékezések és tanulmányok. Bp. 1967. 217.

18 KIRÁLY István: Ady Endre. I. Bp. 1970. 112.

19 UNGVÁRI Tamás: Ikarusz fiai. Bp. 1970. 358.

541

virágját." (121.) A körülményeskedó' mondatszerkesztés egyben a fogalmi pontosság, árnyalt­

ság igényét is asszociálja: az előttünk gondolkodás feszültségét hozza a szépprózába. Ezért is aránytalanul sokat használja az értekező próza segédszavait, halmozza az ok- és célhatórozói és a különböző mellérendelő összetételek kötő és viszonyító szavait. Szinte tobzódik a mert, mivel, hiszen, tehát, az ámbár, noha, jóllehet, pedig, de, azonban, illetve, is, mégis stb. szócskák használatában. Störr megka vartság át, a „semmi sincs egészen úgy" tehetetlenségét pedig mindennél hívebben érzékeltetik a beszélő effajta fordulatai: „Egy közepes, jó boarding- house-ben szálltunk meg tehát a Charing-Cross közelében. Illetve, hisz nem is volt az közepes jó, elég rossz volt, a házigazdánk pedig egy ájtatos vén csirkefogó, de róla lesz itt még szó az idők folyamán." (121.) Példa ez egyben a Füstnél gyakori síkváltásra is, amely viszont már egyértelműen a próza másik, improvizációs sajátosságát villantja fel.

Mert az alaptónus és a gondolati bezártság statikus helyzeteit Füst Milánnál: az írói rög­

tönzés változtatja életszerűvé. „írói pályám az improvizáció pályája . . . szívem és kezem való­

színűleg mindig a teljes szabadságot szerette, az elhatározott irány, a kötelező tények ugyanis annyira gúzsba kötöttek, hogy elnémították bennem az alkotó képzeletet." — írja önvallo­

másai egyikében.20 Ez az improvizatív kötetlenség, amely tulajdonképpen esztétikájának másik sarkalatos elvét, a valóság determinációja helyett a szubjektumból való kiindulást bújtatja: különtörvényű művészi világ építését, hogy a művész „ad alakot a légi semminek7',21

szuggesztív líraiságot szabadít fel a prózában is. Füst prózája jellegzetesen költői próza, s alig is lehet ez másként, hiszen regényének egyedül determináns „reális" valósága a képzeleté, a szubjektum belső törvényeié. Amint ez jószerivel az egész modern próza középponti prob­

lémájának látszik, hiszen a modern regény láthatóan mindinkább lemond a külső valóság tény­

szerű ábrázolásáról, az álmok, látomások, víziók belső valóságáért, s lényegében lírai hatást indukál, minél jelentősebb érzelmi—indulati hullámverés kiváltására törekszik. Mátrai László Franz Kafkát is lírikusnak látja: „Az esztétika hagyományos kategóriáiban kifejezve a leg­

tisztább líra ez, de szokatlan módon a regény, az epika formáiban. Bennük a líraiság személyes, közvetlen érzelmi súlyát az epikus forma bősége hallatlan módon felfokozza, amit csak még tovább fokoz a mágikus tartalom és a precíz nyelvezet — egyébként nagyon is árulkodó ellen­

téte . . ,"22 A Füst-próza is imitálja a valóságot, a történet tényleges színtere: a lélek színpada.

Ezért A feleségem története én-centrikussága sem csak formai kérdés; ez az első személy­

ben írt vallomás egyetlen lírai jellemet bontakoztat ki. Az alkotó: Störr kapitány szerepében gondolja el önmagát. S ugyanebből az okból: Störrnek a valósággal nincs semmi reális kap­

csolata, nemcsak mert a mese képzelet szülte, álombeli tájakon játszódik, de mert Störr szá­

mára éppen azok a motívumok, stimulusok válnak katartikussá, revelatív erősségűvé, amelyek a gyakorlati életben kevésbé jelentősek, csak színező hatásúak. Egészében szubjektív motí­

vumok — egy jó szó, álom, különös hangulat, felfokozott érzelem, egy már-már elviselhetet­

lennek érzékelt külső inger (pl. a pinceszag, amihez Störrnek Lizzy sírja asszociálódik) moti­

válják — s csak ezek motiválják — Störr akcióit: a külvilág objektív kényszerei helyett. „Már­

most, hogy miben adtam én igazat neki? — kérdi magától a kapitány a Brébant—Jouy kis­

asszonyok vitatkozását hallgatva — Azt hiszem, mindenben. Minthogy, őszintén szólva a vitára nem is igen ügyeltem, csak a részleteire, vagy mire is. Egyes hangokra talán . . . "

(434.) — fogalmazza meg Störr nyíltan is, hogy számára akkor már végérvényesen a forma vált tartalommá. A „teljes szabadság" amit Füst a maga művészi természete alapfeltételé­

nek tart, s ami persze szükségképpen improvizációs lendületet kíván, voltaképpen a valóság kötöttségein való felülemelkedést jelenti: olyan epikus szituáció létrehozását, amelyben a

20 FM: Kis regények. I. 547.

"William SHAKESPEARE. Id. FM: Látomás . . . 251.

22 MÁTRAI László: Lobogónk Kafka? Kortárs 1963. 1565.

542

lélek megvalósíthatja önmagát, amelyben a valóság külső meghatározottságai, viszonyai, tényei, körülményei nem akadályozzák a hőst a cselekvésben. Olyan regényvilág teremtését, amelyben az egyetlen hős, végül is egyedül önmagával küzd: képzelete fantomjaival.

8. Realizmus és stilizálás

A Füst-próza egyértelmű esztétikai eszményképe a XIX. század klasszikus lélektani realiz­

musa. Füst vallomásai és teoretikus nyilatkozatai egybehangzóan tanúsítják, hogy az epikus művészet csúcsát számára a moralizáló orosz és angol regény jelentette.23 Az esztétikai eszmé­

nyek és művészi természet e különbözéséből következik Füst művészetének minden bizonnyal egyik legsúlyosabb problémája: a szándék és teljesítmény ellentmondása. Hiszen a tolsztoji regényvilág, amely úgyszólván egyedül érvényes próza-kánonná válik az író szemében egy minden ízében szilárd értékrendű, értelmes világról tudósít, s a tolsztoji regénystruktúra — a tapasztalati valóság által meghatározott logikájával, a maga hömpölygő, extenzív széles­

ségével, szigorú kauzalitásával, tér- és idő-kezelésével, határozott jellemű hőseivel stb. — e valóság tükrözésére épül. Élesen szemben áll tehát Füst Milán lényegi mondanivalójával.

Az ellentmondás feloldását Füst a konkrét jelenségvilág elnagyolt ábrázolásával, a szimbolikus stilizálás különféle effektusaival kísérli meg, de úgy, hogy egyszersmind az extenzív teljesség realista stíluseszményéről sem mond le igazán. E két egymás ellen ható ábrázolásmód keverése prózája túlnyomó többségében zavaró: gyengíti a műveket, törést okoz. S ha közömbösítik egymást a valósághű és szimbolikus effektusok: nem sikerül sem az általánosítás, sem az elhi- tetés igazán. (Nevetők, Aranytál, Szakadék stb.) Füst akkor ír jó prózát, ha egyértelműen realisztikus (Amine emlékezete), vagy amikor A feleségem történetében az élmény súlya, a megkö­

zelítés akart extenzív teljessége, a végletes indulatok sodrása szinte minden kisszerű, külső megfontolást elsöpör, s ezáltal — mintegy önkéntelenül is — megvalósul a parabolikus egynemű­

ség, „érthetővé válik, hogy ami előttünk van: nem puszta realitás, hanem valami más is.

Felijeszt, rádöbbent, ráeszmélünk, hogy ami benne legkonkrétabban hat, éppen az van a realitáshoz képest valamelyest ferde síkba helyezve.. ."24

Pedig nagyjában-egészében A feleségem története is reális jelenségvilágra törekszik, mint láttuk, a cselekmény első jelentésében is elhihető. A külsőségeit tekintve: Störr is a Füst­

hősök jellegzetes középpolgári társadalmi környezetének a szokásrendszerében él, ennek a jórészt esetleges és rövid életű, leginkább az orosz regényekre emlékeztető miliőnek apró meghatározottságai közepette: hosszú séták, beszélgetések, utazások, estélyek egy bizonyos konkrét etikettet kapcsoló, mégis indifferens világában. Fő vonásokban a regény idő- és tér­

kezelése is konkrét: Störr élete Párizsban, Londonban, Dél-Amerikában zajlik, a két világ­

háború között, az író utal a nagy gazdasági világválságra is. Szóval minden valóságosnak látszik: mindössze ez a külvilág teljességgel független a hős tényleges gondjaitól. A műfaj nélkülözhetetlen, de esetleges közegéül, az érzékletesség epikus fikciójául szolgál. Éppúgy lehetne fantasztikus, mint Kafka regényvilága, hiszen az írói szemlélet kiszakítja a főhőst a társadalmi-történelmi meghatározottságából. A realitás látszatát Füst azzal biztosítja, hogy a hős cselekedetei számára mindig optimális valóságkeretet teremt. Se szeri, se száma azoknak a véletlen fordulatoknak, amelyek önkényesen zökkentik ki a hőst a lélektani helyzet logiká­

jából: Störr már jogosnak érezné Lizzy megölését, de tanúja lesz egy minden szempontból gyűlöletes szerelmi gyilkosságnak; már — elragadva az indulat — tényleg megölné Lizzyt, de megzavarja a háziúr stb.

28 Pl. FM: Emlékezések... 302.

24 FM: Látomás... 403.

543