után éppen oly' kevéssé fognak használni származásod bizonyságai, mint most az én üres szavaim.
ALMA: Az Ursulinák apátnője tanúságot t e s z . . . (Rémülfen.) Atyám! J é z u s Mária!
Tekinteteddel kit keresel olyan kétségbe- e s e t t e n ? ! Isten irgalmára kérlek, szólj!
F I L I P O (a király segítségére siet) : M e n j e n , Donna Alma, Minden ereje el fogja h a g y n i . . .
A KIRÁLY (mig Alma és Filipo a trón lépcsőin kiterítik, haldokolva): Bizonyítékokat k e r e s e k . . . B i z o n y s á g o k a t . . . Kinek a hullája lehet tanú- ság, hogy király volt életben ? Az utolsó határidő! Nem vagyok őrült! Siess, gyerme- k e m ! Bizonyságot! Késő! Már k é s ő . . . Ilyen az élet!
ALMA (jajveszékelve hajol föléje): A t y á m , atyám! Nem kell már! Nézz a szemembe!
Mit keres k e z e d ? Itt térdel melletted gyer- meked !
A KIRÁLY: Lemondok, de nem mint király, csak mint ember . . . (Meghal.)
ALMA: Jaj, jaj! A szemei! Atyám! Mozgasd kezeidet! J a j nekem, hát nincsen segítség!
Nem hallja már hangomat! Arca érzéketlen!
Hogy melegítsem fel szívét?! Hol van hatal- mas lelked, atyám, hogy megszabadítson!
Ne haggyál egyedül, oh, atyám! Ne haggy egyedül!
PIETRO KIRÁLY: Mint egy száműzött, úgy állok itt!
FILIPO: Mérsékelt fájdalmadat Donna Alma!
PIETRO KIRÁLY: Amennyiben módomban áll, igyekezni fogok, hogy veszteségét pótoljam, ha gyermekem akar lenni s a te nőd.
FILIPO: Az Isten fizessen meg neked, atyám!
PIETRO KIRÁLY: Bárki is legyen, a feje- delmek sírboltjába temettetjük. De soha ember egy szót meg ne tudjon arról, ami ez órában közöttünk történt. Ne mondja rólam a törté- nelem, hogy egy királyt tettem meg udvari bolondomnak.
(Függöny.) (Vége.)
Az árvái vár falképei.
Irla : Rexa Dezső.
Az itt napvilágot látó dolgozat csaknem négy esztendeje vár közlésre. Hosszú rejtőzésének oka abban volt, hogy szakfolyóirataink a szöveget meg- világító illusztrációk nélkül nem tartották teljesnek, s egyértelmiileg oda nyilatkoztak, hogy célját csak úgy érheti el értekezésem, ha az abban érintett dolgokat a közönség előtt rajzban is értelmezem.
Megkíséreltem tehát a szükséges képek meg- szerzését s e megszerzés mellett az engedély meg- nyerését arra, hogy e képeket közölhessem. Sajnos, minden fáradozásom eredménytelen volt. Az árvái közbirtokossági uradalom ezidőszerinti főkormány- zója az engedélyt csak az esetben volt hajlandó megadni, ha cikkemet előzetes cenzúrája alá bo- csátom. Természetes, hogy e követelménynek alá nem vethettem magamat. Célom egyedül tudomá- nyos lévén, minden állításomért helyt kell állanom s munkámat e l ő z e t e s cenzúrák i m p r i m a t ú r - jától függővé nem tehettem. S különösen nem tehet- tem ki magamat olyan eshetőségnek, hogy véle- ményem megjelenhetésében, — ha még oly tiszte- teleire méltó, elsőrendű műértő főúr p 1 a c e t-jének elmaradása miatt is — akadályozva legyen.
Elismerve tehát a főkormányzó úr engedély meg- tagadó jogát, — de el nem ismerve a ccnzura létjogát, — kénytelen voltam cikkem megjelenhe- tése és így célja elérésének érdekében a tilalorti- mal szemben az 1884. évi XVI. t.-c. 68. §-ában foglalt engedményhez fordulni s azzal élni. S ki- fejezetten is elismerem, hogy a műemlék tulajdonos közbirtokosságot képviselő főkormányzó urnák intenciója ellen (de meggyőződésem szerint semmi esetre sem s é r e l m é r e ) járok el, midőn e munkám illusztrációit Kubinyi Miklós e falfestményekről irott füzetkéjének*) mellékleteiből, szövegem mű- szaki részének megvilágító ábráiul most közzé teszem.
Ennyit kötelességemnek tartottam cikkem beve- zető soraiul eshetőleges kérdőre vonatás kikerü- lése végett megjegyezni.
* *
*
*) Régi és új falfestmények az árvái várban. Ismerteti K.
M. (Kézirat helyett.) Budapest 1908. (1., 3., 5., 6. sz. ábrák.)
H
ol érintkezik a művészet és az iparmű- vészet? hol válik el az utóbbi az első- től, hogy aztán külön ágban lépést tartson vele? E kérdésekre sok magyarázat és sok példa ad választ s mégis egyre- másra akad ujabb magyarázat. A minapában is akadtam egyre, még pedig olyanra, amely egyszerre megvilágítja a kérdést a történelmi idők értelmében és a mai értelemben.Történelmi időkében is, amikor a festő- művészet csak iparművészet volt, vagy talán inkább ott kóválygott az ipar és a művészet között. Amikor bár mekkora tömege a művé- szetnek gazdagítá, az mégis csak az ipar kö- rében élt.
És a mai értelemben, amikor az iparművé- szet önállóan él, van és munkál, öntudatosan, elválasztva magát a művészettől, amely csu- pán eszköze.
A régi kor klasszikus igényteljessége, mely a jómódot kiaknázva — a mindennapos élet ke- retébe bekövetelte a művészetet s maga körül mindent öntudatlanul felékesíte a legkereset- tebb formákkal, kiképzésekkel és ékítmények- kel, — a szoba sima falait is változatossá tette színes ábrázolatokkal, a díszítő művé- szetnek gazdag formáival.
Egy ilyen falsík ékítménye, melyen a figu- rális és ornamentális művészet kapcsolódik össze, talán legerősebben bevilágít a kérdésbe, mely az iparművészetnek a művészethez való viszonyát fejtegeti.
Megemlékezésünk pedig annak ötletéből fakad, hogy a festői fekvésű Á r v a - v á r á t a tulajdonos közbirtokosság részben helyre- állíttatván, egyik termét a XV. század festészeté- nek világi gót Ízlésében kifesteté.
I.
Ama valósággal katasztrófaszerű sors, mely középkori várainkat érte, megmagyarázza azt a sajnálatra méltó tényt, hogy műemlékekben és műemlék-romokban elég gazdag hazánk a profán gót falfestményekben oly szegény. A művészettörténet ez irányban amúgysem mu- tathat fel különösen sok emléket. Itt-ott tűnik fel a várromok vakolat foszlott falain egy-egy tenyérnyi folt, mely roncsát őrzi az egykori alkotásoknak. Vajmi csekély az az anyag, 537
melyből visszafejleszthetjük a régi egészet, amelyből megismerhetjük ama kor művészi irányát, felfogását, követelményét. Pedig külö- nösen érdekes világot nyit meg előttünk e néhány maradvány, mert azok jelentősége nem egyedül művészi, művészettörténeti, de festé- szet-technikai és művelődéstörténeti szem- pontból is mérlegelendő.
Kétségtelen, hogy a gót egyházi festészettel karöltve fejlődött a XIV—XV. évszázad világi festészete; de míg amannak a hitélet, az egyre növekvő buzgóság egyrészt, a vallásos egy- házi és világi fejedelmek s a nemesi rend- beliek bőkezűsége másrészt nagyobb tért nyúj- tott a templomok és kápolnák ékítésénél, addig a világi falfestészet egyedül a hatalmasok vá- rainak, palotáinak belső gazdagításánál nyert tért. S így történt, hogy a gyakori szentegyház- festészettel szemben oly ritka a vár-festészet emléke.
A profán-stil példái viszonylag Tirolban találhatók leginkább. Aki csak egyszer is át- utazott e természeti szépségekben oly gazdag földön, annak fel kellett, hogy tűnjön az a sok vár-rom, amely e vidék hegyormain égnek nyújtózik. Annyi vár között nem egy akad, melynek védettebb belső falsíkjain megmaradt nyoma annak, hogy ott a vakolaton festés volt.
E maradványok teszik oly b e c s e s s é R u n- k e l s t e i n romjait. E falak a XIV. század végén nyerték díszeiket s élénken példázzák azt a hatást, amelyet a közeli Itália művészete tett a művészi középpontoktól távolabb eső művészetekre.
A festmény-maradványok vizsgálatából ki- tűnt, hogy az előállítás eljárása nem al f r e s c o . A mester nem a nedves falra nedvesen rakta rá a festéket. Nem a frissen felrakott és simított mészrétegre simítá szineit, hogy az együtt száradjon bele a mészrétegbe, hanem a már száraz vakolatot könnyen megnedvesítve fes- tett a falra. Ez egyszerűsíté a technikát s lehe- tővé tette azt, hogy a terem fal — nem az építés munkájának amúgy is nehézkesen ha- ladó idején volt ékíthető, de maradhatott ké- sőbbre, mondjuk: „jobb időkre".
Ami e kor eszmei körét illeti, azt nem mond- hatjuk különösen tágnak. Az egyházi festé- szet is azt tanítja, hogy a festő gondolatvilága
538
nem bővíté határait, hogy a művész nem igye- kezett az elődök szük körén túl keresni tár- gyát. Ugyanezt látjuk a világi festészetnél, ami pedig annál különösebb, mert itt a művész képzelmét nem szorítá meg az a határ, amit az egyház szigora, tradíciója megdönthetet- lenül felállított. A világi festészet gondolatköre egyedül a lovagi gyakorlatokra és az udvari élet eseményeire szorítkozik. Párviadal, vadá- szat, labdázás a szabad ég alatt, tánc az erdő tisztásán vagy a végtelen mezőn . . . íme vilá- gos, hogy a festészet csak a közelében levő tények ábrázolását tűzi feladatául, az élet mo- mentumait nem keresi távolabb és azokat vál- tozatos kompozíciókban nem frissíti fel. Néha ugyan előfordul, hogy közismert versek alap- eszméjét veszi tárgyául. A dalokat, amelyek állandóan ott ülnek ajkaikon és sziveikben, ábrázolják. Ismét csakhogy kinyújtják kezüket, hogy a legközelebb érhető tárgyból merítse- nek alkotásaikhoz.
Az már a komponáló elme csapongása, amikor oda merészkedik a legendák világába s onnan hozza tárgyát. Ez esetben ismét érde- kes jelenséget tapasztalunk: ilyenkor válasz- tása mindig hármasan jelenik meg. A t r i a d az, ami ismét megköti az eszme szárnyalását.
Ilyen hármas tárgy a három legnemesebb sze- relmes pár u. m.: Tristan és Isolda, Vilmos osztrák herceg és Aglea, Oraniai Vilmos és Amalea. Ismét a három legnagyobb pogány hős jelenik meg alkotásaikban: Józsua, Dávid király és Maccabaeus Júdás. Vagy a három legjobb keresztény fejedelem: Nagy Károly, Artus, Bouillon Godofréd. Avagy a három leg- jobb kard és gazdája lesz az ábrázolás fel- adata s ilyenkor Berni Dietrich a Saxszal, Siegfried, a niebelungi a Balmunggal és Steieri Dietleib a Welsunggal. Olykor allegorikus há- romságot állít b e : mint pl. a Rhetorikát, a Philosophiát, a Mathematikát.
A kompozíciók figurális részét a kecses vonalú, gazdag indázat öleli át. Ez ornamen- tális dísz, hihetőleg a középkori címerek paizstakarójából lett, amely a heraldikában is évek multán átváltozott az úgynevezett foszlá- nyokká. A paizstakarók (orrjegy) már a címe- rek legelemibb formái felett is foszlottak, lebe- gők, könnyen hajlók úgy, hogy ezek a folyondár 539
kúszó vonalába képezve hamarosan rávezette a stilizálót a gótika kedvenc motívumára: az indázatra. Az indázat igen változatos. A leg- egyszerűbb, a legkezdetlegesebb kuszó-hajló vonaltól, a merészebb arabeszkekig, sőt egé- szen a leggazdagabb s tökéletesebb művészi vonalkompoziciókig emelkedik. Az egységes törzs két vagy több ágra válik. Az ágak leve- lesek, kacsosak, ismét magukból kisebb ága- kat bocsátva ki, kellemesen tömötté lesznek.
A folyondár egyes ágai virágokban, gyümöl- csökben, mások ember vagy stilizált állalfejek- ben, virágcsokrokban végződnek.
Az indázat tisztásait a kompozíció egyes tagozatjai töltik be.
A művészettörténetből tudjuk, hogy a közép- korban a festészet nem művészet, hanem ipar, hogy a festmény nem a művész alkotása, de a mesterember munkája. A fennmaradt világi falfestmények sem a művész keze alól kerül- tek ki, de vándorló festők készítették, akiket a velük született több-kevesebb gyakorlati ügyesség s a kereslet-növelő divatból való megélhetés visz e szép mesterségre. Ez okozza aztán, hogy jellem, egyéniség ritkán jelenik meg közöttük. Legtöbbje csak azt dolgozza, amit mesterétől el tudott lesni, annak az ötle- tein élősködik s annak a fogásait használja s így mondható, hogy bizonyos tradíció jelenik meg munkáikban, sőt legtöbbjét sablonosnak mondhatjuk.
Persze ez sincs kivétel nélkül. Sőt a művé- szettörténet vaskos kötetei e kivételekből áll- nak elő.
Olykor jól eső, felemelő egyéni gondolái is jelenik meg s párosul a meglepő ügyesség- gel. Ilyenkor erős, határozott életet látunk, mely mozgalmasságával már nem is hat úgy ránk, mint ha ékítő célzattal készült volna, de teljes kép hatást kelt. Néha az alakok be- állítása, máskor a szinek választékossága, ismét máskor a részletek rajza, vagy a hát- tér csoportosítása teszi megkapóvá. Sőt van eset rá, hogy a piktor az ecsettel egész fene- gyereknek mutatkozik, a mikor a nagy fal- síkot benépesíti alakokkal, megtölti indázatlal, várak, városok, erdők, mezők, állatok képével úgy azonban, hogy vörös festéket egyáltalán nem használ. (Ez kuriózum és lehet, hogy a
festő nem is volt annyira fenegyerek, mint a mennyire vörösfestéket nélkülöző . . . )
Hihető, hogy hazánkban is akadna sok helyütt anyag e festészet tanulmányozására.
Részünkről, — bejárván Felsőmagyarország igen sok várát, — eddig csak két helyen talál- tuk az indázatos falfestés nyomát. Az egyik Stibor pazar, — még romjaiban is pazarnak mondható — b e c z k ó i várában van. A középső vár egyik délnek eső falán szép, formás, ügyes kézzel alkotott zöld szinben festett indázat látható. (Fényképezőgépem — az érdekes és becses részleteket nem adta ki, kénytelen vagyok azt legközelebb lefesteni.
Ha munkám nem is lesz tökéletes, de m e n- t é s - r e jó lesz.).
A világi festészet emlékeinek második helye Thurzó nádor vára, Á r v a .
Mielőtt azonban erről esnék szó, kénytelen vagyok a legújabb korba átjönni, s a vár mai
— 1907. év nyarán készült — falfesményéről szólni.
II.
T h u r z ó G y ö r g y nádor 1614-ben kelt végrendeletében bizonyos eshetőségekre úgy rendelkezett, hogy árvái uradalma, — melynek középpontja a magas sziklán épült vár — összes gyermekeit, illetve — azok leszárma- zottjait illesse. Az eshetőségek tényleg bekövet- kezvén, — ma a hetven ezer holdnál teteme- sebb uradalom — Thurzó György nádor le- származottjainak osztatlan közbirtokát képezi.
A vár változatokban gazdag múltja dacára épségben állott fenn egészen a XIX. évszázad első esztendejéig, — 1800 április 18-áig. E napon a vár középső s felső részét vesze- delmes, várakban csaknem legyőzhetetlen ellenség, — a vörös kakas pusztítá el. Ez idő óta állott üresen a vár eme része, padlók és menyezetek, ablakok s ajtók nélkül; az omlás és pusztulás elől gondosan megőrizve:
tető alatt álltak a falak s csak mintegy tíz év előtt hozott a közbirtokosság oly határo- zatot, hogy a vár eme részét nemcsak hogy felépítteti, de korhűen restauráltatja. Azóta évente áldoz az uradalom egy elég nagy összeget az újjáépítésre s már három esztendő előtt annyira előrehaladt a munka, hogy a termek b e l s ő ékítésére került a sor. Ez 541
ékítés munkáját az uradalom M a n n Miksa lovagra bízta.
M a n n Miksa bajor származású festő, aki két évtizeden át tanúlmányozta a profán gót festészetet s nem egy próbáját adta ez irány- ban való nagy tudásának. Senki sincs ma Európa festői közölt, a ki a művészettörténet e korszakával ily behatóan foglalkozott volna.
Tanulmányainak eredménye, eléggé nem be- csülhető nagy műve, — mely a középeurópai profán gót festészet fenmaradt emlékeinek hű másolatait foglalja magában ezidétt még nincs a nyilvánosság elölt. (Gróf W i l c z e k J á n o s gazdag könyvtára őrzi.)
Mann Miksa lovag eddigi alkotásai mind a gótika jegyében születtek. A wasserburgi városház tanácstermének falképei s az a néhány vár, melyet festményeivel gazdagított, mind megannyi erős és örök bizonyítéka annak, mennyire volt képes belemélyedni e félezer esztendőnek előtte virágzott művészeti irány szellemébe.
Anélkül tehát, hogy a magyar művészetet kisebbíteni mérnők, kénytelenek vagyunk ama véleményünknek adni kifejezést, hogy az árvái uradalom tulajdonos társai — nem is fordúlhaltak máshoz akkor, amikor ama kérdés tárgyalása voll szőnyegen, — hogy kivel festessék meg azokat a falfestményeket, melyek a stílusban megújított helyiségeket voltak hivatvák — (ismét s t í l u s b a n ) — ékíteni.
A választás szerencsés volt. — Mann művész-keze és művész-szelleme kifogás- talanúl oldotta meg a feladatot.
Pompás az a miliő, — a mibe alkotását képzeletileg befoglalá.
Ő maga így mondá el nekünk:
— Én egy XV. századbeli fiatal festő vagyok, aki világot látni, tanulni, tapasztalni indult.
Már jókora utat bejártam, amikor holmi völ- gyeken, szakadékokon át betoppanok Magyar- országba, annak is épen Árváról elnevezett vármegyéjébe. Árva vára alá érve bedöröm- bölök vasalt kapuján — s pihenő helyet kérek, amit egy boltozat alatt meg is kapok. A vár ura, aki tudni szeretné — ki-mi vagyok, szóba áll velem. Természetes, hogy mesterségemről esvén legtöbb emlékezés, rám bizza, hogy a
542
Az árvái vár falkcpei cimü cikkhez
A régi falkép cimerrészlete
Az árvái vár falképei cimü cikkhez
vár egyik termét fessem ki. Én mindjárt neki fogok és dalolva, fütyürészve meg is csiná- lom. Nem vagyok művész, de mesterségemben tökéletes vagyok. Nem művészi, amit alkotok, de erős, komoly, becsületes munka, amelyet kellőleg majd az évszázadok múlva elkövet- kezendő műbírálók, kritikusok fognak méltá- nyolni. Maga az alkotás egyszerűen a napi élet, a szükség és részben a csínkedvelés igényéből fakad. A művészi igény szinleg teljesen távol áll tőle, csak rejtőzik benne.
De azért mégis m e g v a n . B e n n e v a n . A kép tárgya: a várúr kedvelt időtöltése, amelyre a rengeteges hegyek között oly gyakori módja van: a vadászat. A közeli s távoli, várhoz tartozó erdők vadjait, a bozon- tos medvét, a lompos farkast, a deli szarvast, a nehézkes vaddisznót ábrázolom, melyeket
— a vitézség fogalma szerint lóháton vadász- nak. Gyalogosan, csak a kutyákat vezető pecérek j á r n a k . . . . Német mester vagyok, természetes, hogy művem szelleme német.
Alakjaim, fegyvereim német szabásuak. De nem tudom megtagadni magamtól, hogy a magyar földön látott és nekem „spaszig"-nak feltűnő sajátosságokat ne fessem bele a képbe.
Így feltűnt a fekete hosszú haj, a harcsa bajusz, a prémes kucsmáról hátrahajló nagy toll, a magyar ruha dísze: a paszománt, a magyar szerszám dísze: a sallang, a görbe kard . . . így történik, hogy a mily nagy ellent- mondás van képemen az állatok közt, — hiszen a természet medvéje, szarvasa mellett ott van az unicornis is, — ép oly ellentmon- dás van alakjaimon, hogy a teljesen német metszésű arcokon — magyar bajusz s a német lószerszámokon — magyar vasalás, s a magyar urak mellett — német pecérek fut- kosnak s a magyar urak — a kép távlatában látszó teljesen germán typusu várakban laknak,
— s a várakból a vadászok fogadására német dámák jönnek elő. Az az iskola, a melyet én végigjártam, a perspektívát nem veszi a legszigorúbban, s ha folyamatos is az a cselekmény, amelyet ábrázol, — azt mégis tagolja, s részleteit nem egész biztos vonalú, nem kellemesen hullámszerű, — de néhol teljesen egyenes, hirtelen megtörő indá- zattal osztja el.
543
A keret novellisztikus formában körülbelül el is mondta, — mi ama kép tárgya, mellyel Mann a terem falát díszité. És elmondja azt is, hogy mily alapelvek vezették a kép alko- tásában. A szellemes ötlet — a műnek való- ban előnyére szolgál. Így, a mint teljes egészé- ben előttünk áll, a hozzáértő előtt nyilván- valóvá teszi, hogy kétségtelenül i d e g e n mester ügyességének emléke az, amit lát,
— de nem hagyja kétségben az iránt, hogy az idegen mester sem ment el érzéketlenül a magyar sajátságok mellett, de azok képzelő erejére hatottak és e hatások működtek már akkor is, amikor alig tevén pár mérföldnyi utat a magyar földön ecsetet vesz kezébe és dolgozik.
Ilyen hatások alatt festé lovag M a n n Miksa a terem falait. Bámulatos változatosság van abban az egységben, amellyel az eszközei- ben, motívumaiban, színeiben, alakjaiban oly egyszerű kompozícióját kifejleszté. A szerte- oszló ágakat, kacsokat, leveleket, virágokat, gyümölcsöket magából kibocsátó törzsek tompa, fakó szinei, az ajtó, ablak és fülke nyilás feletti stilizált csigák, a fülkék oldain naiv közvetlenséggel bár, de több szimetriá- val megrajzolt egyszerű s egyszínű indá- zatok, oly élénk hatást keltenek, — mint bár- mely régi kor profán műalkotásai.
Aki valamikor próbálkozott azzal, hogy rég múlt idők szellemét művelje, át fogja érezni annak a feladatnak jelentőségét, — melyet M a n n oly pompásan megoldott. A stílusok „utánzása" egyszerű dolognak látszik s valóban nem is nehéz; — de a stílust kö- vetkezetesen végig megtartani, disszonancia, ellentmondás, — mondjuk „gixer" — nélkül,
— ahoz valóban nagy tudás, a régiek nagy szeretete s nem csekély fokban: nagy önura- lom, — s lemondás szükséges. Ily kötött szellemmel, egyre a múltakba tekintve, örökké a kort jellemző gyengeségeket figyelve, az eredendő naivságot szem előtt tartva, szívvel, lélekkel réginek maradva — m o d e r n n e k l e n n i : — nagy feladat, különösen, ha nem valamely rövid lélegzetű alkotásról van szó,
— mint a milyen példáúl egy góth iniciálbetű megkomponálása, — de egy ilyen hosszú és mély teremről.
544
III.
Mann Miksa jelentékeny sikerét a z o n b a n n e m egyedül a műbirálat ismerte el. — A m e s t e r oly s z e r e n c s é s volt, hogy m u n k á j a végén — a rég múlt idők jöttek é s nyomták rá m u n k á j á r a a siker pecsétjét.
A m ű v é s z ugyanis, — mikor m á r h ó n a p o k i g tartó munkájával c s a k n e m teljesen k é s z e n volt, — a vár m é g helyre n e m állított é p ü l e t r é s z é b e n járt-kelt s egy ilyen szárny valamely s z o b á j á n a k falán — az ő alkotásá- val teljesen a z o n o s f a l k é p m a r a d v á n y o k r a talált. Ugyanazon indázatok, virágok, levél- zetek, mint amelyeket ő távol Árvától w a s s e r - burgi m ű t e r m é b e n kartonjaira tervezett, s ame- lyeket aztán e régi festmények s z o m s z é d - s á g á b a n egy terem falára festett. A m ű v é s z elismerést, jóváhagyást láthatott e falkép- m a r a d v á n y o k b a n , s ugyanezűl f o g a d h a t j a a vártulajdonos k ö z b i r t o k o s s á g is azokat.
A régi f e s t m é n y r o n c s o k k o r á n a k meghatá- r o z á s á r a szolgálhatnak azok a címerek, ame- lyek ott láthatók az indázatok mellett. (Az indázatok k ö z é vagy az indázatokra voltak-e festve ma m á r meghatározhatatlan.) Az idők viszontagságaiban nagyon elkopott címer fest- mények, c s a k a valószínűség szerint határoz- hatók meg. A címerpaizs f o r m á j a egy a címer- festő miniator s z e s z é l y e s ötletének beszámí- tásával teljesen a z o n o s többek közt azzal a címerrel, — melyet II. Ulászló adott J á n o s i Kánthor B e n e d e k n e k é s vérrokonainak 1509- ben. A paizs m á r n e m a dobor- vagy a torna- paizs, h a n e m fen vízszintes, jobb oldalán öblös, u. n. t á r c s a-paizs, mely a XV. é s XVI. szá- zad elejének sajátja. A paizs két oldalán a címertartó angyal két s z á r n y a mutatkozik — s a p a i z s b a n á g o n álló m a d á r .
A vár a XV. s z á z a d vége felé K o m o - r o v s z k y Miklós birtoklásából M á t y á s király jogos k ö z b e l é p é s e folytán kiesvén — urat cserél s a s z á z a d nyolcvanas éveiben a liptói h e r c e g m é l t ó s á g á r a emelt C o r v i n J á n o s t uralja. Ez a kétségtelen tény é s a m a címer f e n m a r a d t részletei c s a k n e m bizonyos, hogy s z e r v e s k a p c s o l a t b a n állnak e g y m á s s a l s így alig téves a m a következtetés, hogy a vár M a n n felfedezte falkép m a r a d v á n y a i C o r v i n J á n o s idejéből valók.
545
Az itt látható indázat r e n d s z e r e egyedül annyiban üt el Mann új alkotásának indáitól, hogy itt az indák e g y m á s b a k a p c s o l ó d n a k , e g y m á s o n átkúsznak, aminek az oka, hogy ez indázatok között a festőnek n e m volt s z ü k s é g e mezőkre, mert n e m volt célja e falsíkon jeleneteket vagy e m b l é m á k a t meg- örökíteni. Ellenben g a z d a g o n halmozta el ez indákat virágokkal, gyümölcsökkel, sőt m á r megjeleníté itt a r e n a i s s a n c e k e d v e n c mo- tívumát az emberi fejet, mely arcélben egy inda záró-motivumát képezi.
íme : itt találkozott a XV. s z á z a d a XX-ikkal.
A müvet, az a r s 1 o n g a — öt s z á z a d o n s z ö k k e n t é át.
A t u d á s é s a művészet — az e m b e r e két erőhatalma, amellyel nagy harcait vivja meg, s amellyel nagy gyönyöreit hódítja — újra elénkállítá azt ma, — amit annyi évszázad- nak előtte az egyszerű, hétköznapi míves hét- köznapi tudásával s b e c s ü l e t e s igyekezetével megcsinált.
A művészeti alkotások rövid élete mentén ott van a m ű v é s z e t h o s s z ú élete, — a művé- szet halhatatlansága. A s z á z a d o s műalkotáso- kat fagy pattogtatja, z á p o r m o s s a le a falak- ról. Elmosódik a régi t ö k é l e t e s s é g s az örök- léthez k é p e s t egy pillanat múlva roncs, de m é g m i n d é g anyag a vizsgálódásra, alap a sejtelmekre, tér a következtetésekre. S e vizsgálódás, e sejtelem, e következtetés mind a m ű v é s z e t h e z vezet.
A posta-kürt.
I r t a : H. Eichendorlí.
R
agyogtak mind az arany-csillagok.Az ablaknál álltam m a g a m b a , Mikor hirtelen m e s s z e - m e s s z e Fölhangzott a posta-kürt hangja.
A szivem l a s s a n elszorult rá.
Fölsirt b e n n e m egy régi emlék.
Ó, h a m o s t e f ű s z e r e s nyári éjben Én is velük, velük mehetnék!
Fordította : Harsányl Lajos.
