JÓKAI MÓR

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

JÓKAI MÓR ÖSSZES ^MŰVEI

Szerkeszti

LENGYEL DÉNES ÉS NAGY MIKLÓS

REGÉNYEK 6o.

JÓKAI MÓR

FRÁTER GYÖRGY

(1893)

1. KÖTET

AKADtlMIAI KIADÓ, BUDAPEST 11172

Sajtó alá rendez te

OLTVÁNYI AMBRUS

@ AkMUmfai Kiadó, Budapest J 972 Prlntcd in Hwtgary

1. FEJEZET

FÉNYES BUDA VÁRA!

Tizellét lovas vitéz üget fölfelé a zsidóvárosi úton Buda- várába. Nyomukban egy hosszú társzekér.

A lovasoknak a fegyverzetéről fel lehet ismerni, hogy ^ők Corvin János hercegnek a katonái. Medvebőr süvegük van, sastollal, vitézkötésscl, vállukon ^farkasbőr kacagány, bal felül görbe kard, jobb felül háromélű páncéltörő az oldalukon, hátul az övük mellé ,dugva egy kurta nyelű fokos, s még a kengyel vashoz szorítva egy hosszú kopja, zászlóval a végén;

a zászlók címere három koronázott fej. Ezek ilyen készülettel mennek az ellenségre. Ha aztmindkipróbáljákrajta? Egy káp- lár a vezetőjük, fiatal, alig bajuszos suhanc; ez nem visel kop- ját, de a kivont görbe kardot tartja a kezében; egy másik kard pedig keresztbe van fektetve a nyergébe elől.

A:z utánuk felvonuló társzckercket jármos ökrök vontatják, a béres a két kézre való nagy ostorral az ökrök mellett gyalo- gol, nagyokat kongatva, a kocsisülésben pedig két-két muské- tás ül, karra vetett puskával. A zsidók, akik az ablakból nézik, számlálgatják, hány szekér jön. Nagy kincs lehet rajta, mert ugyan lSrzik ! A szekerek azonban bivalybőrrel vannak leta- karva, amiket ólompecséttel lezárt szíjak csatolnak a szekér oldalához.

Amint a várkapu elé ér a csapat, ott meg kell állni. A kapu- bolt egy bástyatoronyba mélyed be, s kett5s kapuval van el- látva. A k:ülslS kapu, nehéz tölgyfa alkotmány, ki van tárva, hanem belül van egy vasrács, mely le szokott eresztve lenni.

B bels6 kapuholtozatra vannak fclfüggaoztve a ^csodahős Toldi 5

Miklós emlékei: a vasgolyók, mikkel áthajította a Dunát, az ekevas, melyet kelevézével átlikasztott, aztán meg egy özönvíz előtti óriásnak a lábszárcsontja. Egy mellékajtó nyitva van a gyalogosok járás-kelésére; de aki szekérrel, vagy lóháton akar bejutni a várba, annak elébb igazolni kell a vártán álló had- nagy előtt, hogy mi járatban van. A rácson belül strázsál a silbak. Annak a kiáltására: „Ki vagy? Megállj!" megfelel a káplár: „Corvin János herceg katonái vagyunk!" Erre ^előjön az ^őrmester, s kéri az igazságot. A káplár ^előkeresi a tarsolyá- ból az iratokat, ráismer a pecsétről, hogy melyiket adja itt át, azt az ^őrmester beviszi a hadnagyhoz.

Azalatt a hadfiak körülnéznek.

A várkapu ^dőtt, a bástyafalba építve látszik egy nagy sír- emlék, veres márvány ^kőből: két angyal, meg egy bíbornoki kalapot ^viselő alak domborművével. Alatta lapidár írás. Azt jó volna elolvasni, ha tudna hozzá valaki.

- No Lója! Te tudsz a betűkhöz! Olvasd el, ki fekszik itt?- mond a káplár.

A megszólított leszáll a lórul, odamegy az emlékhez, s na- gyot ráz a fején.

- Bolond ákombákom ez! sohasem láttam én ilyet! - A vitéz csak a szláv ^betűket ismerte, azokból is csak a glagol jegyeket, amiket a bogumilok használtak.

Ezalatt az őrmester visszajött a kapuhoz. A vasrács nagy csö- römpöl~ssel kezdett felhúzódni.

- Bátya! Micsoda cifra kolonc ez itt az útfélen? - kérdezé a lovasok káplárja az őrmestertől.

- Hát nem tanultál olvasni, öcsécském? Oda van ám írva a neve: „Márton, esztergomi érsek, bíbornok 1383."

- Ejnye bátya! Hát aztán hogy felejtették azt az érseket ide ki a kapu mellé, mikor templom is van a várban?

Nevetett ezen az lSrmester.

- Hát öcsém, majd megtudod, ha egyszer te is bíbornok fogsz lenni, meg érsek, aztán agyonütnek.

Ezen aztán mind a ketten nevettek.

- Mi a neved, öcsécském? Hadd rovom be.

- Martinuzzi Utyesscnovics György.

- Hüh de cifra! Nem írnád fel magad ide a táblárá?

- De boh6 kend, bátya! Hiszen ha olvasni nem tudok, írni hogy tudnék?

- No hát ballagj tovább!

A lovascsapat átvonult a kaputornyon, s ott egyszerre meg- nyílt előttük az a fölséges látvány. Fényes Buda vára! Egy hosszú utca pompás palotasorokbul, Zsigmond király korabeli építmények, velencei stylben. Az utca elején roppant kemény- fa tőkéken fekszik, öblével felfelé, két óriási rézmozsár, a

gyűrűs holló címerével.

- Ezek lettek volna jók Nikápoly ostrománál! - kiált vissza a vitézeinek ft káplár.

Aztán jön egy nagy tér, háttérben pompás templommal, közepén a sárkányölő szent György, márványbul faragva.

Azontúl csupa úri paloták, miknek kapualját banderiális kato- nák ^őrzik. Az utcák mind nagy lapos kövekkel kirakva, a piacok négyszögű márvánnyal. A gyalogjárókon úri nép jár- kcl, minden úrnak ott van a kíséretében a cifra hajdúja, a höl- gyeknek a kísérő fraj, a főpapokat zsellyeszékben viszik, s az ország zászl6surainak hintaja előtt kengyelfutó szalad, utat nyitva számukra a sokaság között. Sok cifra katonai egyen- ruhát látni mindenfelé. Szegénynek, koldusnak nem szabad az utcán szégyenkedni, azok ha instanciával jönnek, a föld alatti folyosón bocsáttatnak fel a várba.

A lovascsapat trombitaszó mellett haladt ^előre. A fiatal káp- lár mutogatta a kardja hegyével a ~yomába tóduló vitézeknek, hogy melyik ház melyik uraságé. Ö már jártas volt Budavárá- ban. Még mint gyermek, hazulról szökött egyszer ide, s sorba zörgetett valamennyi ajtón, szolgálatot keresve. Koplalt is Budavárában eleget.

Elérkeztek a királyi palota elé.

7

A szép, nagy tér nem volt kikövezve; hanem finom, fehér dunai kaviccsal beterítve. Ez volt a nemesi bandériumok felállításának helye.

Itt a káplár a hármas üdvriadót elfúvatva, sorba állíttatá az ökrös szekereket; a csapatját pedig elhelyezte a ^szökő­

kút elé.

Az is királyi emlék, Corvin Mátyás alkotása; fehér már- ványtalapzaton rózsaszín márványmedence, kagyló mintára kifaragva. A kagylónak annyi gerezdje volt, ahány megyéje az országnak, s minden gerezdbe egy megyecímer dombor- mGben vésve. A közepén pedig állt egy bronzból öntött pogány isten, aki korsójábul önté a kristály vízsugárt, melyet ólomcsövekkel vezettek ide a budai hegyekből.

Itt leszállítá a lórul a vitézeket a káplár, s kiadta nekik a rendeletet.

- Ide, a kút medencéje körül tGzzétek le a kopjákat, egy lépésnyi távolban egymástól.

Azzal maga is leszállt a nyeregből, s elindult a királyi vár felé, a nyeregbe tett kardot is magával víve.

Egy fekete kamukába öltözött, hiúzprémes úriembert sze- melt ki magának a sokaság közül, akit megszólítson.

- Én, János herceg küldötte, a királyi várnagyot keresem, nemzetes Szentelaki Szente Mihály uramat.

- No vitéz fiam, akkor csallóközi szerencséd van. Én va- gyok az a királyi várnagy. Hát téged kinek hínak?

- Az én nevem Martinuzzi Utyessenovics György.

- Ah! Tán csak éppen a gróf Utyessenovics Gergelynek a fia?

-- Azt mondja az anyám.

- Jól ismertem az apádat. Derék úr volt. Sokszor ültem u: asztalánál.

- Akkor jobban ismerte kegyelmed, mint én; mert én sohasem ültem az asztalánál.

- De hát a Martinuzzit hol kaptad?

- Azt meg a keresztapámtul, a scardonai püspöktül, aki az anyám bátyja.

- Azt is ismerem. Annak a rezidenciájában is voltam egy- nehányszor; de az sohasem ültetett le az asztalához.

- No azt hát egyformán ismerjük mind a ketten.

A várnagynak megtetszettek a fiatal vitéz kapóra jött mon- dásai. Vállára ütött.

- Ember vagy a talpadon, fiam, hát honnan cseppentél ide?

- Egyenesen Törökországból jövök, Nikápoly alul. Odáig paskoltuk a hitetlen pogányt, de ott bevette magát a borz- lyukába, s nem tudtuk belőle kifüstölni, mert nem volt se

öreg mozsarunk, se tarackunk, se csatakígyónk. Hát aztán csak visszatértünk \ hadizsákmánnyal. Abbul küldi általam a színét-javát kiválogatva az én uram, János herceg, a királynak meg a királynénak.

- No azzal nagy örömet fogsz csinálni, fiam, odafenn a palotában. Ritka madár az, aki azzal a szóval jön ide, hogy hozott valamit. S ez a huszonnégy szekér mind hadizsák- mánnyal van rakva?

- Dc még milyenfélével! Kérem kegyelmedet, küldje oda a király sáfárját, hogy vagdalja le a szíjakról az odaforrasztott ólompecséteket, s tegyen róla tanúságot, hogy nem volt sem- mi megsértve; az én legényeim majd aztán garmadába rakják a kincseket, hogy amikor őf clségcik ott azon a márvány csz- tcrhajon megjelennek, láthassák az egész diadalmat. Egyik csoportban lesznek az elfoglalt zászlók és lófarkak, másikban a fegyverek, dobok, trombiták, azután a skófiummal, gyön- gyökkel kivarrott nyergek, zablák, aranyos csojtárok, no meg az ezüst pajzsok, arannyal cifrára kiverve, olyan páncélingek, amiknek a pikkelye, mint a halhéj, csupa ^ezüstből van. Aztán a sok drága ~aftány, selyemből, kamukából, nyusztprémmel, mándruc kacagánnyal. Egész határ lesz az arany, ezüst edé-

nyekből, akikről szegény ember azt se mondhatja meg, hogy ki mire használatos. Megint végszámra a sok szövöttes, tarka-

9

barka valamennyi. Tudom, hogy a királyné mindjárt viganót szabat belőle magának. Prémek is támadnak nagy sokasággal, amilyeneket keresztény ember sohasem látott. Húsz szekér tele van rakva ilyenekkel, teletetéz halommal.

- Én huszonnégynek olvastam a szekereidet.

- Az utolsó négyre lesznek majd csak szépen megrökö- nyödve, ha annak a béllését meglátják. Azokban levágott török fejek vannak.

- Hüh, fiam! Levágott fejek? - kiálta fel Szente uram.

Már ^ő meg volt rökönyödve. - Azokat kár volt ide- ccpelni.

- Jajh! Nem olyan fejek ám ezek, mint más jótét lélek feje szokott lenni. Ezek a „delik" fejei. Ami annyit tesz, hogy

«bolond». Ezek mezítelen rohannak az ütközetbe, s nem ad- ják meg magukat, amíg egyet mozdulhatnak; két kard van a kezükben, fgy harcolnak. Aztán a sastollat nem a kalpagba, vagy a turbánba dugják, hanem két metszést hasítanak a hom- lokukon, s abba ^tűzik bele a kerecsentollat. Ilyen fej az vala- mennyi.

- No már ilyen fejet csakugyan magam is szeretnék látni.

- Hát majd menten megláthatja kegyelmed, csak taszítson egyet azon a sáfáron, hogy vegye számba a zsákmányt; mert az az én lelkemre van ám bízva.

- Meglesz, fiam, ne tarts semmitől, még ma nem vész el semmi a zsákmányból, amit a királynak hoztál. De hogy hol- nap marad-e belőle valami, azért már nem teszem tűzbe a kezemet. - No, gyere velem addig. Nézd körül a királyi palotát kívül-belül. Bámuld ki szemedet, szádat. Még úgy- sem mehetsz a király elé, mert az a misén van, s ma sok «nagy marha» van bejelentve nála, akit ^előbb fogad el, mint téged.

- Ezt a kardot pedig magának a királynak hoztam - magyarázá a vitéz. - Azért nem adom ki a kezemből. Nem csak a drágaságáért, csupa kárbunlrnlus a markolatja, hanem

az emlékezetéért. Ez ama híres kurd vezér, Kara Hasszán szablyája, aki maga dicsckedeit vele, hogy száz vitéz fejét vágta le ezzel. A százegyedik én voltam.

- No, ezzel ugyan őfelsége kevés embernek az életét fogja kioltani - jegyzé meg Szente uram.

Szente uram elöl ment, s hagyta a káplárt a háta mögött következni, ahogy illik. A várnagy rangja egyenlő volt a kapitányéval.

Szente uram végigvezette a káplárt azon a kétszáz lépésnyi hosszú folyosón, melynek az egyik oldalát veres márványba foglalt ablakok képezték, a másik oldalán pedig hős magyar vitézek képei álltak diófarámákban, elkezdve ^ős Bendegúztól.

Innen egy széles márványlépcső vezetett fel egy nagy terembe,

amelyről Szente uram azt állítá, hogy az volt Beatrix királyné ágyasháza; a mostani királyné a férjéhez közelebb választott lakást. A falakon freskó-festmények voltak, amiknek az alle- góriai értelmét a várnagy készséggel magyarázta a pártulfo- gottjának: „Ez itt a Bátorság, amaz a Mértékletesség, Remény, Szeretet, Hit, ^Erő, Vitézség, ^Bőség, Igazság. Közben pedig a Hunyadiak címerei kifaragva".

Azután felnyitotta ^előtte a nagy köröndöt, ahol Mátyás ki- rály fényes lakomákat szokott adni külföldi vendégek tiszte- letére. Fenn egy körülfutó karzat, fábul faragott remekben készült tizenkét szoborral. Az aranyozott padmalyt óriási gyíkok alakjai támogatták.

Megint egy más terenmek a gerendázata csupa rózsákkal és egyéb virágokkal volt ékesítve. Aztán jött egy kupolás terem, melynek boltozata a firmamentumot ábrázolta, a csil- b gképleteket Mátyás születése idejétől mutatva fel, körös- körül arany ^betűkkel e disztichon:

„Aspice Mathire micuit quo tempore Regis, Natalis Cceli, qualis utraque fuit."

Mindjárt e terem mellett volt aztán egy újabban épített kupolás terem, az is éppen így az égi szférát ábrázolta, azt alZ 11

áspektust örökítve meg, ^amidőn II. Ulászló Magyarország koronáját viselgetni kezdte. Azon meg ilyen körirat:

„Magnanimus princeps, diademate gaudet utroque.

Uladislaus, tollat ad Astra Caput."

A két nagy királyi termet egymással ^összekötő márváa:y

küszöbű ajtó egyik párkányzatán:

„Mathias Corvinus, Rex Hungariz."

A másikon pedig:

„ Uladislai hoc magnificum opus. MDVII."

A várnagy azt szerette volna, hogyha a fiatal hadfi ennyi pompa láttára szörnyűlködött volna, s nagyon bosszantá, hogy ez még annyit sem mond rá, hogy „aujnye!"

- No hát láttál már ennél szebb palotát életedben, te lélek?

(A régi magyaroknál csak az a szó járta szidalmazásnak:

„te lélek!")

- Hát, nagy jó uram, cifra palotából annyi részem volt énnekem, hogy akár megcsömörlöttem ^tőle. Tíz álló eszten- deig laktam meg a fölséges Vajda-Hunyad várát; ahová az én uram és pártfogóm, János herceg küldött. Ott éltem nagy ártatlanságban a kék darabantokkal együtt. Láttam én ott faragott követ, festett falat annyit, hogy irtózok rágondolni;

olyan hideg volt benne, majd megfagytunk, s a denevérek mind megrágták a kenyerünket. Áldottam a Jehovát, mikor onnan elvittek, s a rongyos sátor alatt hálhattam, ahol nem volt a fejem alatt kirakott márványkép. Jobb szeretném én, ha valami mást mutatna meg kegyelmed nekem.

- Tudom. A borospincét. De oda én téged, fiacskám, az audiencia ^előtt nem vihetlek, mert ha a kir,ályné megérzi, hogy bort ittál, menten kidobat a ^teremből. Hát majd csak azután jön a bor.

- Azt pedig szépen megköszönöm, mert azt sem tudom, mi az?

- Nem ismered a bort?

- Hát hol vettem volna? T'iz esztendeig az oláhok közitt,

kettőig a török földön. Ott núnd nem ismerik a bort. Azt.

hallom, hogy bolond lesz attul az ember. Nem kérek én abbul. - Hanem ha jót akar velem, nagy jó uram, arra kér- ném, mutatná meg nekem azt a nagy csodáját a dicső Mátyás királynak, anúnek az egész világra elterjedt a híre: hogy is mondom csak ki? A „bibliotékáját!"

- A bibliotékáját? Jaj fiam! Aki oda belép, még ha kanál- lal ette is a tudományt, úgy megretten ^tőle, hogy könyörögni kezd: eresszenek innen! Elveszek ebben az erdőben!

- Azt szeretném én látni.

- Ismersz valamiféle litterákat?

- Azt sem tudom, núlyen fárul rázzák.

- No, akkor hát nem fogsz innen ellopni semnút. Hanem aztán ^tőlem ne sokat kérdezősködjél, mert én Nagyszombat- ban csak a humaniorákig jártam.

Azzal előkereste a nagy kulcsos karikárul a legdíszesebben kiformált cifra kulcsot, aminek a fogantyúja csupa sárarany volt, s elvezetve magával a káplárt ama hosszú keresztfolyosón végig, melynek doha jelzé, hogy ennek az ajtaját ritkán szel-

lőztetik, kinyitá ^előtte a rézzel gazdagon kivert vasajtót.

György lekapta a süvegét a fejéről, s térdre bocsátkozék, amint a könyvtárba belépett.

- Nem templom ez, öcsécském - monda neki a várnagy.

- De olyan fölséges, mint egy templom.

Mátyás király világhírű könyvesháza! A gazdag ornamen- tikájú boltozatokkal, melyeknek füszefutó gerincei közét a tudományos világ vezéralakjainak freskó-festményű képei töl- ték ki. A remek faragványú szekrények és körülvonuló gal- leriák a sorba állított f óliánsokkal, mind fényes bekötés be, pergamen, maroquin, préselt bőr, szattyán borítékkal. Írott

mű a legtöbb. A nyomtatvány még ritkaság. Az ablakok ^előtt roppant nagyságú földglóbusz és csillagszféra. Szemben az ablakokkal egész falat eltakaró térképek s középen egy remek faragványú feszület, elefántcsontból, melyen az életnagyságú 13

Megváltó alak oly ^élethű, hogy szinte hallani a nyitott ajkáról a fájdalmas felkiáltást: „Eloi, Eloi! Lámma abszatháni?" At- ellenben a feszülettel egy nagyszerű óramű, mely a nap- és holdjárást is mutatta.

A templomi hangulatot növelték a magas ablakok üveg- festményei s a padok és karszékek, angyalos faragványaikkal.

Az ablakf ülkék a lemásolók számára voltak berendezve apró, kartalan székekkel és asztalokkal. Az öles vastagságú falban valódi celláknak ^tűntek fel.

A fiatal katona egészen meg volt igézve a bámulattól.

Egyre sóhajtozott: „Istenem! Én Istenem!"

- No ugye, ilyen nincsen Vajda-Hunyadon?

A várnagy, hogy teljessé tegye pártfogoltja gyönyörűségét,

felnyitott ^előtte egyet azokbul a nagy márványasztalon heve-

rő, aranyozott ^bőrbe kötött könyvekbül, amiket drágakövek- kel kirakott kapcsok foglaltak össze.

A felnyitott könyv éppen Marcus híres krónikája volt a tizennegyedik századból. Talán nem is véletlenül volt odatéve;

hanem hogy a bibliothecariusi hivatal ez ^idő szerint vákálván, a várnagy által helyettesíttetett, s Szente uram ebben az egy opusban volt csupán járatos; azt produkálta a látogatók ^előtt.

Éppen a 38-ik lapra nyitotta a könyvet, ahol egy pompás színekkel festett kezdőképen szent István király harca van ábrázolva a bolgárokkal. A magyarok páncélosan, dárdásan, a bolgárok hegyes süvegekkel, nyilazva. A szent király maga, fehér lováról leszállva, melyet egy címeres apród tart kantár- száron, feje körül arany glóriával, mindkét lábával az elesett bolgár vezér tetemére tapos, pallosát emelve.

A fiatal vitéznek az tetszett legjobban a képen, hogy íme egy olyan derék szent, aki nem hagyja magát levágni, inkább 6 vágja le az ellenséget.

- Ez szent István király! - magyarázá neki a várnagy.

György még jobban elbámult azon a sok betíín a kép alatt.

- Hej, ha volna ember, aki ezt el tudná olvasni!

- Vagyok olyan ember! - monda Szente uram. S azzal a bámuló katona szeme láttára ^előhúzá az oldaltarsolyából a nagyítóüvegét, s azt az írott ^betűknek szegezve, egymás után leszótagolta az írott mondatot; csakhogy az latinul volt, György nem értett ^belőle semmit.

- De hát tudja kegyelmed, hogy mit tesz az mind?

- Minden bizonnyal.

Azzal elmagyarázta a textust Györgynek, hogy íme szent István király a bolgár fejedelmet ^legyőzte, megölte, s megbe- csülhetetlen sokaságát a kincseknek, aranyban, gyöngyökben és drágakövekben zsákmányolta rajta.

György a fejéhez kapkodott. Ha ezt szent István királyról ilyen drága könyvben megírták, megfestették, akkor hasonló- nak kell az utódokkal is történni. Hisz ^ők is megverték, meg- ölték a bolgárok ^ve~érét, s elhozták a kincseit nagy halommal.

Szente uram pedig büszke volt a tudományára, s még azt is megmutatta a bámuló katonának, hogy ugyanazzal a betű­

oldozó nagyítóüveggel hogyan lehet a bükkfataplót meggyúj- tani, a napsugarak összegyűjtése által.

- Sokszor jön ide ^őfelsége olvasni, ugyebár? - kérdezé György.

- Dehogy jön! Nem olvas az egyebet, csak pénzt; - de azt is ritkán. Legfeljebb akkor Jön ide, ha egy idegen potentát

vetődik Buda várába; annak szokott a király 'egy-egy drága könyvet ajándékba adni. - Ez a legolcsóbb adomány.

Még azután azt a szívességet is megtette a védencével Szente uram, hogy megmutatta neki Ulászló király 'arcképét, hogy majd mikor a kihallgatási terembe kerül, ráismerjen a királyra, s valahogy a címeres heroldnak ne találjon kezet csókolni.

Azalatt eltelt az ^idő, az audiencia óráját hirdette a csengety-

tyű; az Örök rivallása jelzé, hogy a király közeledik a temp- lom ^felől.

Szente uram felvezette a katonáját a várakozási terembe.

Még akkor néhány instanciás özvegyasszonyon kívül csak 15

az ^ajtóőrök, a bekiáltó s a rovatos diák voltak jelen. Ezt úgy lútták, hogy Ambrus mester.

Szente uram odavezette hozzá a katonáját, s jól here.kom- mendálta nála.

- Ezt a vitéz káplárt, akinek becsületes neve: nemes Utyessenovics Martinuzzi György, mindjárt a püspökök és zászlósurak után bocsássa be kegyelmed a király elé: minden más egyebek ^előtt; mivelhogy ez János hercegnek a követje, aki a királynak és királynénak tetemes zsákmány-kincseket hozott.

Ambrus mester rögtön felírta a káplár nevét a kezében tar- tott palatáblára, s utasítá, hogy csak oda álljon a háta mögé;

majd ha rákerülend a sor, a könyökével taszítand rajta egyet.

György ^erősen belekapaszkodott a díszkardba mind a két kezével, s elfoglalta az ajtó melletti helyet.

- Aztán majd ha kijössz az audienciáról, odajöjj hozzám egy pohár bakatorra - monda Szente uram az ifjúnak, s nem lévén több dolga a teremben, eltávozott.

Nemsokára aztán jöttek az ^eléSkelő uraságok. A be.kiáltó egymás után üvölté be az ajtón a neveiket és a rangjukat - latin nyelven. Ambrus mesternek a táblája rovancsolva volt már és számozva. Gyakorlatból tudta, melyik név hanyadik szám alá tartozik. - ^Első az esztergomi prímás, második a nádorispán; azután az érsekek, megyés püspökök, féSapát urak, azután a zászlósurak, féSispánok.

György magában mind utánamondta a hallott neveket.

Sohasem felejtett el közülük egyet is.

Az alakjaikat is mind elevenen benyomta az emlékezetébe.

Mennyi pompa! Milyen ^kérkedő fényíizés! A suhogó se- lycmtalárok, a csengő-bongó aranyláncok; a gyémántoktul villogó keresztek! A fényes fegyverzetek 1 (Milyen rongyosak ezeknek a jobbágyaik odahaza!)

Elébb az egész fényes társaságnak ott kell várakozni az ^elő­

teremben, amíg a királyi pár az elfogadási terembe megérke-

zik; azalatt senki sem türtőzteti magát, fennhangon beszél- nek, mintha lakozásban volnának; a püspökök latinul, a fő­

urak magyarul vitatkoznak; hallani dölyfös kacagást is, s közbe egy-egy egészséges, körmönfont mondatot. E sok büszke alak láttára igazolva látszik a királynénak az a mondása, hogy

„az én férjem valóban a királyok királya, mert alattvaló ország- nagyjai mind megannyi kiskirályok".

Tarkabarka világ volt az, jellemezte az egész kort. Törvényt, tekintélyt nem ismertek; még a divat törvényét sem. Minden

főúrnak a viseletéről meg lehetett ismerni, hogy mely vidék-

ről származik. A felvidékiek a lengyeltől vették kölcsön a divatjukat, azokon duzzadt a prém, ragyogott a boglár, bő

volt a bugyogó, hosszúszárú a színes szattyán saru; két vállu- kat verte a csigákba göndörített haj; a délmagyarországiak ellenben hosszú, sarkig érő virágos szövetű selyem kaftányo- kat viseltek, török ízlés szerint, keskeny prémmel, széles övet,

szűk csizmát, telekes bocskorral ; a hajuk rövidre volt nyírva, s csak a homlok tetején meghagyva egy üstök. Az egyiknek hosszúra eresztett szakálla volt, a másiknak simára borotvált arca, lefelé ^csüggő bajusszal: a végvidékiek még egy arany golyócskát is akasztottak a bajusz végére. A kezében az egyik tollas buzogányt, a másik szekercét viselt, aranyozott vert

ezüstből. S az egyházi nagyokat is alig lehetett a viseletük felül megkülönböztetni a világi főuraktól; a talár alig külön- bözött a kaftánytul; ha juszt, szakállt mindenki viselt, még kardot is az oldalán; háború idején a püspök volt a dandár- jának a vezetője. Az egyetlen esztergomi prímás, Bakács, vált ki a sokaság közül, aki bíbornoki köntösben pompázott.

S ha a viseletükről nem, a beszélgetésükről ugyan éppen nem lehetett őket megkülönböztetni; olyan nyers, kíméletlen szavakkal beszéltek egymáshoz; mindenkinek volt valami szemrehányása a másikhoz, a sok panasz, a keserű zokszó egymás tetejébe hágott. Az alantas közönségtől nem is rcstcl- kedtek. Úgy lármáztak, mintha övék volna az egész királyi vár.

~

György az alatt az egy óra alatt mese-nagy dolgokat tanult a

főurak és főpapok dolgaiból; kivált mikor egyet-egyet közülök bebocsátott a rovatoló diák az elfogadási terembe, annak azután a hátramaradtak igen szépen elmondták a viselt dolgait.

Ambrus mesternek volt egy nagy klepsidrája, tekenősbéka

tokkal; azt ^ő folyvást a markában tartá, s amint öt perc letelt, újabb főurat szólított fel a király elé járulásra. Ez az intézkedés egyrészt jó volt, másrészt nem volt jó; mert igaz ugyan, hogy öt perc witig elég egy magyarnak a kívánságait elmondani a király ^előtt, aki azoknak teljesítését okvetlenül megígéri;

azonban némelyiknek mégsem elég, s ha az ilyennek az utána- nyomakodó a sarkantyújára tapos, az nem marad visszatorlás nélkül. Ilyenformán amely fokban apadt a szabadszájú zsivaj a várakozó-teremben, azon fokban szaporodott az elfogadó- teremben, a bebocsátottak mindannyian odabenn maradván.

Egyszer a bekiáltó ismét egy új érkező nevét hirdeté.

„Comes Tomiczky, archidiakonus krakoviensis."

Krakkói főesperes! Ennek a megjelenésére csakugyan kí- váncsi volt György vitéz.

És igen nagy lőn a csalatkozása. A betoppanó alak nem volt valami papi méltóság, hanem egy fényesen felcicomázott dalia, festői lengyel öltözetben, hónaljáig felkötött karddal az oldalán, vidám, kihívó tekintettel; aki az ^első belépésénél úgy tett, mintha ez az egész társaság csupa régi jó ismerő­

seiből állna; a legelsőnek, akit megkapott, megragadta a kezét, a tenyerébe csapott, aztán a keblére ölelte, s jobbrul-balrul megcsókolta, a legérzékenyebben üdvözölve őt lengyelül.

Azzal, hogy értett-e az üdvözölt abból valamit, vagy sem, éppen nem törődött, folytatta az ismerkedést. Föl sem tehette, hogy lehessen valaki ebben a palotában, aki ne tudja azt, hogy ki az a „Pan Tomiczky".

György azonban megeszelte, hogy Ambrus mester az újon érkezettnek a nevét éppen nem rovatolja a magyar főurak

kategóriájába, hanem egy sorral alább jegyzi be az ő neve és

címe után. Ambrus mester pedig alaposan ismeri az udvar körüli dörgést.

György értett lengyelül. A Corvin János hadai között sok lengyel szolgált, azoktul ragadt rá. Körülbelül kivette To- miczky bőbeszédű ömlengésciből idejövetele célját. Zápolya János, a szepesi ^főispán küldi ^őt ide, hogy számára a király leányát feleségül megkérje. - Az urak azonban nem akartak lengyelül érteni.

Így aztán lassankint megritkult a várakozó-terem, a ^főrendek egyenkint beszivárogtak a trónterembe, künn csak az instans plebs maradt még. Tomiczky egyedül rekedt a fényesek közül hátra. - Bosszús is volt emiatt, s nagy lépésekkel mérte végig diagonalis vonalban a várakozó-termet, minden fordu- lásnál odakiáltva Ambrus mesterre: „hát én mikor jövök?"

- Azonnal, ^azo~al - válaszolt a diák.

György vitéz udvarias akart lenni, elmozdult a ^helyéről, Ambrus mester oldala mellől, s odalépegetett az ablakhoz.

Arról is értesülni óhajtott, hogy vajon a katonái végrehajtot- ták-e pontosan a megbízását. Nagyon meg lehetett velük elé- gedve. A téren fel voltak halmozva a zsákmánybul rakott trofeumok ^művészi összeállításban, a ^szökőkút körül pedig ki volt ^tűzködve a huszonnégy dárda, mindegyiknek a hegyé- re odaszúrva egy-egy levágott ^deli-fő, a homlokbőrébe szúrt kerecsentollal ; amint a szél végigsepert a téren, azok a f ^eltű­

zött koponyák olyan szépen integettek, nagyokat bókolva a királyi vár felé.

György arra gondolt, hogy ezt csak bele fogják festeni még Marcus krónikájába.

Szinte megrettent, amint a nevét hallá kimondani.

Ambrus mester ^őt lúvta fel a trónterembe lépésre, Tomicz- kyt megelőzve, ahogy a várnagy utasitotta.

György alig talált az ajtóra, pedig ugyancsak két alabárdos állt ^kétfelől az ajtófélnél. Ambrus mesternek kellett rajta egyet taszitani, hogy útbaigazodjék.

19

Mi.kor aztán az ajtó kitárult ^előtte, csaknem elveszett a szeme fénye. ^Előtte állt a roppant terem mélyén a pompás mennyezetes trón két karszékkel, az egyikben ült a király, a másikban a királyné, s ^kettőjük között állt egy kisleány, a királyleány. Az lehetett három esztendős. Ezen akadt meg a szeme legjobban. - Hát ezt a kisgyermeket kérik feleségül?

Ez a gondolat egészen megzavarta az agyát.

Egészen elkábítá az eléje táruló látvány. Magyarország

főrendei egy csoportban. Valóságos vásári kiállítása a prémnck és szakállnak. S ennyi bozont között csz.k három sima arc:

a királyné, a király meg a kis királyleány. A király arca olyan, mint egy becsületes jó matróná.é; a fchérségig halovány, kissé puffadt, ^amitől kövérnek látszik; de ez nem az egészség duzza- dása rajta, mert szemeit pöffedt, vörhenyes karikák szorítják össze; szemöldökei alig látszanak, olyan világosszőkék, orra buckás. Fején valami nagyon alacsony, gyönggyel körülvett sapakot visel, mely hasonlít a falusi asszonyok csepeszéhez;

vállait hermelinprémes palást nyomja, melynek nagyvirágú arany szövete egész termetét takarja; csak a két szikár keze látszik ki ^belőle, amiknek egyikével a trón karját fogja.

Szerencséje volt Györgynek, hogy a könyvtárban már látta a király arcképét; kitalálhatta, hogy kihez intézze a megszólítását.

- No csak ^előre, vitézi - buzdíták, akik közel voltak hozzá.

A katona szabályos léptekkel járult a trón elé, s elmondá a hadnagya által szájába rágott mondókát, nagy lélegzetet véve.

- Felséges király! Az én uram, Corvin János herceg küldi felségednek ezt a kardot, amely Csendereli Mehemet beglerbég szablyája volt, ki a nikápolyi csatában esett el.

S azzal átnyújtá a királynak a bolgár helytartó kardját.

Ulászló maga is mosolygott rajta, mikor azt a kardot a kezébe nyomták; a szemeiben látszott a kérdés, hogy „hát

már én aztán mit csináljak ezzel a karddal?" S odanyújtá azt a királynénak. Azonban a királyné sem tudta a drága ajándé- kot ^kellőleg appreciálni. Az meg odaadta azt a kis királyle- ánynak. Az aztán nagyon megörült neki. Megfogta a két pici markával, s nagyott nevetett a kardmarkolatra faragott démonf ^ő szemébe.

Ekkor eszébe jutott Györgynek a mondóka folytatása.

- Azonkívül sok drága zsákmányt küldött János herceg felségednek általam, aranyban, ezüstben és drága portékában.

- Zsákmány? Hol van? - kiálta közbe erre egy hang, s a hangadó fő clőtolakodott a sokaság közül.

Ennek a ^főnek a tulajdonosát e névvel hallotta György az a jtónállá> által bekiáltatni: Pruisz Chrysostomus, episcopus Varadicnsis, thesaurarius regni.

Dc mielé>tt válaszolhatott volna, valami zavar támadt a teremben.

Tomiczky, a lengyel, odakinn összeveszett Ambrus mes- terrel, hogy minek bocsátá be ^őelőtte a köztisztet. Utoljára

erőszakosan berontott az ajtón, ^mielőtt az öt perce betelt volna, s ott találva maga ^előtt a katonát, azt erőszakosan

félrelökte.

- Co félre, paraszt!

S maga állt a helyébe a király elé.

„ Co félre, paraszt!"

Ez a szó egyszerre új lélek világát gyújtá meg a vitézben.

Hogy ^őtet parasztnak címezik, s félretaszítják a király ^elől.

Más nemesembernek a vére ^tűzlánggá gyulladt volna fel erre a szóra: az ^ő vére egyszerre lehiggadt, valami démoni kevélység fagyasztotta át. Úgy érzé, mintha egyszerre a bol- tozarig ^nőne fel a fejével, s onnan nézne le erre az egész tár- saságra.

Hát csak „paraszt?"

Nem volt már ^előtte káosz. Szemügyre vette egyenkint az alakokat. Egyszerre tíz alakot is meg tudott figyelni, s.

21i

ítéletet hozni ^felőlük. A nevére valamennyinek emlékezett.

A:z. ott a király mellett jobbrul Bakács Tamás, a prímás. Innen rajta az a nagy fekete szakállú, Szathmáry György, a pécsi püspök. A:z. a daliás alak, aki a trón oszlopához támaszkodik, s a királynénak nyájas szavakat suttog, Perényi Imre, az új ná- dorispán. A királyné magas, nyulánk hölgy, fehérpiros arccal, vékony ajkakkal, nagy fekete szemekkel, mik fölött az egye- nes szemöldök csaknem összeérnek, az álla szív alakú és két- felé osztott. Öltözete gránátszín bársony, gyöngyökkel hímezve.

Tomiczky baljában a kardját, jobbjában a prémes kucsmá- ját tartva, toppant a trón elé, s fél térdét meghajlítá elébb a király, azután a királyné ^előtt, akkor egy mazurka bókot csapva, összeüté a sarkantyúit, s aztán bal kezét a ^csípőjére nyomva, jobbjával a süvegét magasra emelve, megkezdé az

üdvözlő szónoklatát a királyhoz.

Lengyelül beszélt. Ez volt a királynak az anyanyelve.

Annálfogva György megértette az egész ^előadást. Jobban, mint a magyar urak, akik közül csak a felvidékiek értettek valamit lengyelül.

Különös kívánsága volt a lengyel ^főúrnak. Zápolya János, a szepesi gróf számára kérte meg feleségül a király leányát:

azt a kis háromesztendős cukorbabát.

Ulászló kényelmetlenül feszengett a helyén. Ha más nyel- ven beszéltek volna hozzá, jó lett volna a dolga. Akkor a háta mögött álló tisztelendő Hammel uramnak azt mondhatta volna; „quid dixit ipse?" A:z. megmagyarázta volna neki, ^ő megadta volna rá a feleletet; azt Hammel újból tolmácsolta vofna: ez akkor úgy ment volna, mint mikor két ember egyik árokpartrul a másikra beszél át. Nem veszhetnek össze, mert nem érik cl egymást. Dc lengyelül kérdezve, lengyel választ kellett adni.

- Mit akarsz? Kérlek, hiszen még csak három ^esztendős a leányom.

- Isten és a szent szűz oltalma alatt nagyra fog néSni.

- De még a szepesi gróf is gyermek; hogy adjunk annak egy királyleányt feleségül?

- Ha lehetett tizennégy éves korában szepesi gróHá tenni.

- De hát núre való volna ez a házasság?·

- Az ország nyugalma kívánja. Felséged beteges. Ha, ne adj Isten, trónváltozás történik, kell egy legitim örökösnek maradni, aki a zűrzavaroknak elejét vegye.

- Dc én nem vagyok beteg. Én nem fogok meghalni.

Nekem még lehet fiam is.

S e szónál olyan gyöngéden tekintett a király a viruló szép- ségíí királynéra (ki a lengyel társalgásból nem értett semmit).

A király arcát átfutotta a láng, annak a ^tűznek a lángja, mely iitven éves kora'ban gyulladt ki ^először szívében.

Most aztán a királynéhoz fordult a lengyel. Őhozzá már fr..mciául beszélt.

A főurak nyughatatlankodtak a sok idegen nyelven folyta- tott beszéd miatt. „Loquatur latine!" - kiabáltak közbe.

Az ongviri.11nitus püspök, aki jól értett lengyelül, fennhangon magyarázta a körülállóknak a király és Tomiczky szóváltásá- nak tartalmát, ami azokat nagy f elgerjedésbe hozta: „Hoc non pergitf Hoc non tolerabimus!" Zúgták haragosan néme- lyek. Ellenben olyanok is voltak, akik kedvteléssel sodorgatták a bajuszaikat, akiknek tetszett a dolog, s odasuttogtak a len- gyelnek: ,,nye bojsza!"

György mindent látott és hallott, de még nem értett semmit.

Egy kisleányt kérnek feleségül egy gyerekember számára.

Mit tartozik ez az országtaná.csra? Ez családi ügy. Mi ^köze ahhoz ennyi bölcs honatyának? Végezze'k a ^szülők magukban.

Amit franciául beszélt a lengyel a királynéhoz, abból már nem értett semmit. De a királyné válaszát mégis mcgértettt.

Annak az arca is beszélt. A versailles-i udvar légkörében növekedett, temperamentumteljes n6 arcában eleven kifejo-- zést nyer.e minden indulat, mely szavait diktálta: szeretete a

gyermeke iránt, ^gyűlölete a ^kérő személye ellen, büszkesége, mely magasabb célt ^tűzött maga elé, elutasító heves kézmoz- dulata. Meg ^lehet~tt azt érteni. Az anya is kikosarazza a ^kérőt.

Tomiczky ekkor a ^legvégső színpadi fogáshoz folyamodott.

Magához a legközelebb érdekelt félhez fordult; térdre bocsát- kozék a kis királyleány elé, s annak mondá el a ^leánykérő ajánlatát, odakínálva neki a jegygyűrűt, közepén egy ragyogó karbunkulussal.

A kis királyleány pedig - igazi francia vér! - pajkos mosolyra hajnalodó arccal, fogá a két markában tartott szab- lyát, s azzal megfenyegette a tolakodó násznagyot. Lefesteni való jelenet volt. A gunnyasztó király, a büszke királyné, a karddal ^fenyegető gyermek s a ^térdeplő követ, körül a fényes ^főrendek.

Ekkor a ^főurak sorából kilépett az a fekete szakállú püspök, s odatoppanva Tomiczkyhoz, azt kiáltá neki: „sed non facias sculptile!" s azzal eléje állt, odaplántálva magát a királyleány

és a lengyel közé. '

Tomiczky erre dühösen pattant fel ^térdéről, s haragjában belemarkolt az útját álló ^főpapnak a szakállába.

Erre aztán a püspök úgy ütötte fejbe az öklével, hogy a

halászgyűrűjének ott maradt a véres nyoma a homlokán.

Micsoda dulakodás ez a királyi pár szeme láttára!

Jó szerencse, hogy a nádor közbeveté magát, aki atlétai

erejű férfi lévén, nagy hamar szétválasztá a viaskodókat.

Tomiczkyba aztán hárman-négyen belekapaszkodtak, s ki- húzták-tuszkolták az elfogadási ^teremből, aki aztán végig szitkozódva valamennyi országnagyon, pattogott még az ^elő­

teremben, míg néhány híve - Zápolya-pártiak - utána nem ment, és le nem csillapítá.

György ámult és tanakodott magában: miért kell ilyen haragnak támadni egy gyermekleány miatt? Ez a terem is egy olyan nyitott könyv volt ^előtte, melynek a ^betűit nem ismeri, csak az illusztráló képeket látja benne.

Az egész hátramaradt társaság debacchált: a királyné fel- állt a helyéről, s nógatta a királyt, hogy vesse végét a ki- hallgatásnak.

Ulászló azonban nagy flegmával volt megáldva a termé-

szettől. Az ^ő emlékezete megkapaszkodott egy szóban, ^amitől nem tudott elszakadni. Zsákmányról, arany, ezüst ajándékról beszéltek az imént ^előtte, anúg ez az alkalmatlan közbe nem rontott a maga csctlcnkedéseivel. A zsákmányhozó még min- dig itt áll. Ugyan senki sem ^törődik vele. De a király egy percig sem vette le róla a szemét.

A nagy hűhó közepett a király felemclé a kezét, s ⁰megfor- dított mutatóujjával közelebb lépésre buzdítá a katonát, kegyes leereszkedéssel intézve hozzá a kérdést:

- Quid tulisti?

(Azt már Szente uram elmondá Györgynek, hogy ez a királynak a rendes kérdése a hozzá járulóhoz, s ez azt jelenti, hogy „mit hoztál?")

E gyakorlati értékű kérdés csillapítólag hatott a fel- háborodott kedélyekre. György nógatást kapott, hogy be- széljen.

Ó aztán beszélt.

- Az én uram, János herceg, színét-javát kiválasztá a Bolgárországban ejtett zsákmánynak, s fclküldé azt általam Felségednek. Huszonnégy szekér telt meg a zsákmánnyal.

Van közte arany és ezüst marha szép sokasággal, drága török selymek, kamukák és bársonyok, pompás fegyverzetek és nyeregszerszámok, amilyeneket ez országban még sohasem láttak.

Nagy érdeklődés támadt e szavakra.

- Hol van? Hol van?

- Íme rendben halomra rakták a kincseket az én katonáim

itt a vár udvarán, hogy a felséges király úr és a felséges király- asszony azokat innen a márvány eszterhajntl könnyen meg- tekinthessék.

2 J ókai; Frirer György I. 25

A király helyeslést bóünta, s egy kérdő tekintetet lopva a királyné felé, annak a véleményét várta.

- Voyons donc - monda a királyné, s kecsesen fölemd- kedék a ^helyéből.

A főudvarnok intésére két apród félrehúzta a nehéz brokát függönyöket a trónterem erkélyéhcz ^vezető ajtó ^felől, a palo- tanagy jött az aranyozott kulccsal, s fclnyitá az ajtót, az apró- dok kétfelé tárták az ajtószárnyakat, s arra a királyi pár meg- indult a tróntul az erkély felé. A király jobbján vezette a királynét. Candalei Anna egy fejjel magasabbnak látszott a férjénél;

a

Ők hárman léptek ki először az erkélyre.

A király kihajolt az erkélyen, s meglátva a kincsek garma- dáit, azt mondá, „dobzse, dobzse!"

Candalci Anna azonban elébb lehajolt a kisleányáért, hogy azt a karjára emelje: ^ő is lelásson az udvarra.

Ámde a királyné figyelmét nem a zsákmány kapta meg

első pillanatra, hanem azok a dárdahegyre ^tűzött fejek.

Nagyot sikoltott, s a ^fejéről leomló fátyollal betakarta az ölében tartott gyermek arcát.

- Ah! C'est infemal!

Azzal kirohant az erkélyről. Megpillantá Györgyöt. Akkor még egyszer felsikoltott.

- Chassez-le! C'est un démoniaque!

Azzal sírógörcsök közt elrohant a ^teremből.

A király ott maradt az erkélyen, s gyönyörködött a zsák- mányban.

Györ~y elbámult a királyné indulatkitörésén. Nem értette azt az Ur színeváltozását. Csak állt ott, mint a sóbálvány.

A nádor azonban értette, amit a királyné parancsolt:

„Kergessétek el innen ezt az ördöngöst!" S a vállára ütött Györgynek.

- Katona! Bolondot cselekedtél. A királynét halálra rémS- tetted azokkal a dárdára tíízött f ejekk.el.

Györgynek ez is rejtély volt.

- Minálunk így szokás.

- No hát mármost csak hordd el az irhát!

S azzal a nádor intésére két darabont kétfelül karonfogta a katonát, s szépen kituszkolta a ^teremből, s addig meg sem állt vele, amíg a lépcsőházig jutva, a grádicson le nem taszította.

Így bocsátották cl a zsákmányhozót.

(A históriaíró feljegyzi, hogy a királyné sohasem ivott többet annak a kútnak a ^vizéből.)

György vitéz azalatt, anúg a grádicsokon aláfelé lépegetett, elgondolkodott mindazon, amit látott és hallott.

Ő egy diadalmas hadjárat zsákmányait hozza fel a király- hoz, melyeket az ^ő vitézkedése is öregbített, s a király azt se mondja neki, hogy „köszönöm", a királyné haragosan ker- geti el a színe ^elől~ s a nádorispán azt mondja neki: „Hordd cl az irhát!" Legalább az urának izenhettek volna egy nyájas

~zót, akinek a nevében beszélt, aki a győztes hadjáratot az ellenség tartományában befejezte: a királyi vérbül származott hercegnek, Corvin Jánosnak. - Milyen nagy ellentét! Má- tyás király fia, meg Dobzse László közötti - Hanem hát ilyen király kell a magyar ^főuraknak és egyházi fejedelmek- nek! Micsoda urak, micsoda ^főpapok! Emlékezett rá, hogy az urának, János hercegnek milyen véres harcai voltak a zárai püspökkel, aki azalatt, amíg ^ő a hitetlenek ellen harcolt, a várát elfoglalta ^erővel; úgy kellett megostromolni, mint az ellenséget. - A hideg harag foglalta cl egész lelkét. - Utá- latot érzett egyenkint és egyetemesen mindazok iránt, akiknek a nevét most hallá, az arcaikat megfigyelte. - Csak egy ember iránt érzett valami meleget; azon ifjú iránt, aki gyer- mek létére oda mer izenni a királynak; add nekem a leányo- dat feleségül, mert te öreg vagy már, nyavalyás, ha kidülsz, hadd ülök a helyedbe, a királyi trónra. - Ebben az emberben van szív! - Hogy is mondták a nevét? - Zápolya János! - Az apjáról elég rosszat ha-Jlott!

27

A ^hidegvérű lények haragja még ^erősebb, mint a meleg-

vérűeké. Még a féreg szívében is van bosszú. S a tehetetlen féregnek kell sejtelemmel bírni arról, hogy ^őbelőle még ^repülő lény lesz: fegyverrel, ártó fullánkkal ellátott, különben nem fúrná be magát a földbe, hogy ott bevárja, báb alakban, anúg szárnyai kipattannak.

György nagy elbúsultában szinte beleüté a homlokát Szente uram mentcláncába, aki szembe jött fel a ^lépcsőn.

- No, fiam! Hát mi történt veled? De hamar végeztél!

- Az történt, hogy kidobtak.

- Tán valami otromba dolgot beszéltél a király ^előtt?

- Nem én. Hanem a királyné haragudott meg reám.

- A királyné? Hát azzal mi ügyed-bajod volt?

- Egy csepp sem volt nekem; hanem amint meglátta azokat a török fejeket, amik a kút körül dárdára voltak ki-

tűzve, felsikoltott és elszaladt.

- Török fejek! Dárdára ^tűzve? Hát ki cselekedte azt a bolondot?

- Én biz azt.

- „Ettetmeret a tyuk!" - káromkodék visszafelé fordítva a mondást Szente uram. - Meggárgyultál, te fiú?

- Hiszen kegyelmed maga is azt mondá, hogy szeretne egy olyan deli-fejet látni.

- Látni hát! De nem dárdára tíízve!

- Hát ezt minálunk odahaza így szokták.

- Jaj de nagy bolondot tettél! Most mindjárt szaladj, szedesd le a török fejeket, s dobáltasd a Dunába. No képzelem, a királyné hogy halálra rémült, mikor azt meglátta!

- De hiszen én abban a nagy ezüstkapcsos könyvben lát- tam egy képet, ahol egy király, meg egy királyné ülnek az aranyos zsellyeszékben, s ^előttük egy garmada levágott fej;

a hóhér készül a pallossal levagdalni a többit.

- Hja az régen volt. Az a királyné Vak Béla felesége volt, aki a férje mcgvakítóit lenyakaztatá. De a mostani királyné

('gy finom érzésű dáma, egy érzékeny asszony. - Sohasem

b~széltél te még asszonnyal?

- Soha.

(Igazat mondott. Még az anyjával sem beszélt, mert az csak olaszul tudott, ő pedig gyermekkorában csak horvátul tanult a cselédektül; Vajda-Hunyadon a várban nem fordult meg asszony, a hadjáratban pedig elfutott ^előle valamennyi.) - No te most, mondhatom, hogy szépen magad alá dön- tötted a forrót! Te most itt nem maradhatsz Budavárában.

- Nem is maradnék, ha ezt a palotát nekem adnák sem.

Megyek egyenest a pajtásaimmal vissza az én uramhoz, János herceghez, s elmondom neki, hogy fogadták az ajándékait fényes Budavárban.

- Dehogy mégy ahhoz, fiam! Dehogy mondasz te annak egyet is, mást is! ^~tod ezt ni?

Azzal a várnagy valami furcsát húzott ^elő a kaftányja alól.

Egy fekete pecsétes levelet, ami egy hosszú ^nyelű, kétágú villára volt feltűzve.

- Látod ezt ni?

- Látom. Paksaméta. De mi a ^kőnek van ez cserepcsikra

tűzve, mint a szalonna, amit meg akarunk pirítani ^tűznél?

- Hát hogy ezt is ^tűzön megfüstöljük. Ez a levél olyan

vidékről jön, ahol pestis pusztít. Ebben a levélben van meg- írva, hogy a te kedves urad, János herceg meghalt.

György halálsápadt lett erre a szóra.

- Meghalt? - hebegé, s a falnak esett ijedtében.

- Jól járt szegény - mondá a várnagy. - Mi is jól jár- tunk vele, hogy elköltözött. Nem találta helyét a világban.

Lágy ember volt; aki hozzá t4maszkodott, eldfilt.

György csak összeroskadt ott a ^lépcsőház sz@gletében, s fejét két karja közé temetve, elkezdett keservesen sírni.

Szép figura! Egy huszár, aki sir.

Hát valakinek csak kellett Mátyás király fiát megsiratni!

A feleségnek volt már, aki vigasztalja!

29

- No fiacskám, te csak sírd ki magadat idelenn kedvedre - mondá a várnagy. - Én sietek fel ezzel a villára szírrt levéllel a királyhoz. A király, tudom, hogy amint azt meg- látja, s azt hallja, hogy „pestis", azonnal befogat, s egész pereputtyostul költözik Csehországba. Majd ha visszajövök, akkor felszedtek a földrül, aztán beszéljünk róla, hogy hová dugjalak be.

Azzal csendesen ballagott fel a ^lépcsőkön Szente uram, jó messze eltartva magától a sokszor fel(üstölt gyászhírlő levelet.

II. FEJEZET

MAGISTER KAMINARIUS

Zord, nedves, érdes ^idő volt.

ilyenkor a kihallgatási tróntermet is melegíteni szokták.

A szép, szobadíszül is szolgáló majolika kályhák még azon

időben nem divatoztak Magyarországon; a kastélyokban kan- dallók voltak, a közrendnek házaiban banyakemencék, vagy

kürtős tűzhelyek. A trónterembe pedig nem lehetett kandal- lót beállítani. Ahelyett a háttérben volt alkalmazva egy hor- dozható rézkatlan, török mintára, melyet megtöltöttek bükk- faparázzsal, az sugárzotta ki a meleget; azonkívül a királynak az ülése alá, aki nagyon fázékony volt, bedugtak egy ezüst medencét, mely szintén parázzsal volt megtöltve. ^Később aztán, mikor nagy lett a sokaság a teremben, anélkül is elég meleg támadt.

Az erkélyajtók felnyitása által azonban ismét lúdeg jött be a terembe. Ulászló köhécselve tért vissza az erkélyről, s

midőn ismét elfoglalta a helyét a trónszéken, egyedül, a királyné nélkül: az udvarnökával előhúzatta a szék alul a parázsos medencét, s rárakta a lábait. - Aztán következett volna - az urak el levén látva - a közrendűek kihallgatása.

Elébb azonban belépett Szente uram a trónterembe, ahová neki, mint várnagynak, mindenkor szabad bejárata vala.

Kezében tartá a vasvillára felnyársalt fekete pecsétes levelet.

Aki azt meglátta, rögtön kitalálta, hogy mi az. Levél a pestises tartományból! A király felugrott a ^székéről, s leg- kisebb gyűlésfeloszlató trónbeszéd nélkül, két kézre kapva a palástját, elsietett a terem hátulsó ajtaján.

31

A ^főrendek pedig ugyan eloldalogtak: Szente uram köze-

léből, ki hasztalan kínálta fűnek-fának a paksamétáját: nem akadt annak elfogadója.

Utoljára Ambrus mestert szólították be a ^külső terembéSI, annak kellett felbontani a gyászpecsétes levelet s felolvasni a rendek el5tt a tartalmát. János herceg udvari káplánja tudatá ékes stílusban, hogy Mátyás király fia az alulírt napon, a halotti szentségek felvétele után, csendesen elszunnyadott az

Úrban. •

Mély csendesség támadt a gyülekezetben. Mintha egy adó- sokbul álló társaság lett volna, mely el5tt azt a hírt olvassák fel, hogy a hitelezőjük meghalt.

- Requiescat in pace ... - dörmögé Szathmáry György püspök. S a többiek is utánafohászkodták.

Soha jobbkor nem halhatott volna meg.

Ambrus mester azt kérdé, hogy a levelet archívumba tegyék-e.

- Isten ^őrizz! - monda a püspök.

- El kell égetni! - kiálták a ^főurak.

Ambrus mester maga is szeretett mentül hamarább meg- szabadulni a veszedelmes papirostul, s odasietett, amit leg- közelebb látott, a trón alatt lev5 parázsos medencéhez.

Jó

- Abba ne dobja kegyelmed azt a levelet! Mert akkor a király soha nem ül ebbe a trónba többé, ha azt egy pestises levéllel felf üstölték.

Végül hát beledobták a levelet a hátul ^levő rézkatlanba, ahol az lobot vetett .

. Az udvarmester ezután azt mondá Szente uramnak:

- Kegyelmed pedig, várnagy uram, serénykedjék abban.

hogy a János herceg katonái, akik a szekereket felkísérték, az uruk meghalván, lovaikról leszállíttassanak, fegyverciktől

megkönnyebbíttessenek, s aztán Isten hírével szélnek eresz- tessenek: a vezet5jük pedig, otromba magaviseletéért, mellyel a királynét megrémítette, egy napig árestomba tétetvén.

Az utóbbi parancsot Szente uram akképpen hajtotta végre, hogy György vitézt bevitte magához, s ott tartotta a saját szobájában egy huszonnégy óráig, de nem kenyéren és vizen, hanem jól megven~égelve, budai sajttal és ^főtt musttal.

- Hát bizony, édes szolgám, itt most a sirás-rívás, bús- lakodás mind nem használ semmit. Inkább az után kell lát- nunk, hogy téged valami neked való biztos állásba bedugjunk.

Én tudnék a számodra egyet.

- Ha csak meg tudok neki felelni, Hanem elébb azt sze- retném tudni, hogy ki lesz az, aki nekem parancsol; mert minden bolondnak szót nem fogadok.

- Szeretem, hogy válogatsz a gazdákban. Ez pedig olyan úr, akit elfogadhatsz; mert ez a szepesi gróf: Zápolya János.

- Ah! Az a fiatal főúr.

- Még gyerekebb, mint te vagy. S az is éppen olyan válogatós a szolgfilcban, mint te az urakban. Kezemben a commissiója, amit Tomiczky által küldött. Egy olyan legényt keres, aki fiatal, katona volt, talpig becsületes, rá lehet bízni az egész házat; nemes származású, jóindulatú, nem részeges, nem menyecskés, - és amellett se írni, se olvasni sem tud.

- No ez mind összetalál. Ilyen vagyok én.

- Magam is mindjárt rád gondoltam.

- S aztán mi volna ez a szolgálat?

- Ennek a címe „Ma,~ister kaminarius".

- Mi az ég csodája az?

- Majd megtudod, ha benne leszcsz. Fizetés egy eszten-

dőre negyven oroszlános tallér. Szép pénz! A judliumnak sincs több.

- „Magister.kam.inarius!" - Zápolya Jánosnál!

- Ez az én jövendő uram király akar lenni-monda a vitéz.

A várnagy bámulva nézett rá„

- Hát te hol veszed ezt?

- A lengyel beszélte a király ^előtt, - az, akit ki- dobtak.

33

- Tomiczky? S te értesz lengyelül? Akkor hát sokat meg- tudtál. No hát én még többet tudatok veled. Bizonyára ez a Zápolya János akkor, ^núdőn Mátyás király meghalt, igen kicsiny volt még: az ország rcndei hétfelé kapkodtak, hogy kit tegyenek meg királynak! Zápolya István felkapta a kis- fiát karjánál fogva a ^levegőbe: „héj, csak te ekkora volnál most:

akkor téged tennélek meg királynak". - János „ekkora" már, s nem felejtette cl, anút az apja mondott.

- Szolgálatába állok.

- Úgy én megírom számodra a beajánló levelet a szepesi grófnak. Most aztán meg kell válnod, fiam, a lovadtól, mert azt a hivatalt, ami rád néz, nem végzik lóháton.

- Majd búcsút veszek a „Ráró" -tul.

- Aztán a kardodat is le kell tenned.

- Már attul nehezen szakadok el. - Kedves jó kardom!

Hányszor segítettél ki nagy veszedelembül. Ha megszorítottak, azt mondtam: „nem vagyok egyedül, ketten vagyunk: én, meg az én kardom!" Nézze meg az élét kegyelmed: egy csorba sincs rajta. Mert sohasem gyaláztam meg a kardomat azzal, hogy az ellenség csapását felfogjam vele, hanem én vágtam elébb. - Tegye kegyelmed valahová a sutba. Vissza- jövök én még egyszer valaha az én jó kardomért.

Azzal leoldotta az övérül a kardját, s megcsókolta a pen- géjét, aztán átadta a várnagynak.

- Ne búsulj fiacskám - biztatá a várnagy -, majd kapsz ehelyett más oldalfegyvert az új gazdádnál.

Ez egy kissé megnyugtatta Györgyöt.

Szente uram aztán utasítást adott neki.

- Most aztán elmehetsz Tomiczkyhoz, aki Zápolya János- nak a totumfacja, s vele együtt utazhatol kocsin Szepesvár- aljára, ha ugyan szeretsz a bakon ülni.

- Bakon sem szeretek ülni, a lengyelt sem becsülöm semmire, mert hozzám goromba volt, parasztnak nevezett, de meg féSképpen azért nem akarok az ^ő kíséretében kocsin.

utazni, mert az nekem nagyon sokáig tart. Tudom:én, mi az a kocsival döcögés. Egy nap egyik toronytul a másikig.

Ha én gyalogsorban lábam alá kapom az ösvényt, három nappal hamarább megérkezem Szepesváraljára, mint a lengyel a maga gebéivel és tyúkteleltetőjével.

Szente uram helyeselte György szándékát, s azonnal pennát faragott; megúta ZápolyaJános tisztartójának az ajánlólevelet;

azt átadta Györgynek, öt dénár útiköltséggel, meg egy somfa suhogóval együtt, s azzal, letelvén a huszonnégy órai büntetés- idéS, útra bocsátá Őt, Istennek lúrévcl.

Mikor kilépett György a királyi várból, megüté a somfa- botjával a cifra várkaput.

- Ki fogsz te még egyszer nyílni énelőttem!

Lóháton jött fel Budavárába, s gyalog jött ki ^belőle.

Igaza volt; így ,hamarább elért a Kárpátok alá, mint ha Tomiczky hintaján döcögtette volna magát, ahol még az a mulatsága is meglett volna, hogy ahol ^dűlős az út, le kellett volna szállnia és tartani a hintót, s ha clestelcdtck, a lámpást vinni a lovak ^előtt a sáros úton.

· Szente uram levele a Zápolya tiszttartójának szólt, . aki megértvén a benne foglaltakat, azonnal utasítá a sáfárt, hogy vigye magával a legénykét, és öltöztesse fel a Zápolya nem- zetség udvari egyenruhájába, amilyen megilleti a magister kaminariust.

Igen szép jelmez volt, sötétveres dolmány, zsinór helyett ezüst tölgyfalevelckkel, bítzavirágszín nadrág, lengyelcsen pö- työgéSs szabású, hosszú szárú sárga csizmával. György csinos fickó volt benne.

- No most még hegyébe jön ez a „melledző".

A rnelledzS parasztviselet. Az úri rend a nevét sem ismeri.

Zord éghajlat alatt hordják. Olyanforma, mint a mellvért,

bőrbül; csak ^elől fedi a termetet, hátulja nincs.

- Mire való lehet ez? - kérdezé György a sáfártól.

- Hát hogy a tűz ki ne likassza a szép ruhát.

35