A Nagy László-i imperatívusz

(1)

K I S S B E N E D E K

A Nagy László-i imperatívusz

i

Nagy László verseit, különösen azok felszólító és parancsoló módját, ugyan- olyan közeli rokonság fűzi az altamirai barlangrajzokhoz, mint a bűvölőkhöz, bájo- lókhoz, ráolvasásokhoz, s a népköltészet hasonló „varázsszövegeihez". A bölényt, mammutot, leopárdot is olyan indítékból karcolhatta, véste, festette: rajzolta le bar- langja falára az a régi-régi ember, amiért Nagy László írja konok eltökéltséggel verseit, különös tekintettel felszólító és parancsoló módjaira. Igénye nem kevesebb:

daloljon varjakat döggé a vers.

Ha akadna filosz, ki összeszámlálná: valószínűen több imperatívuszt találna az ő verseiben, mint egész költészetünkben együttvéve. S ha lenne Jóisten is: e férfias és törvényt hirdető, magunkért átkozódó és szerelem-szép emberségű akarat kemény dobverője úgy kopogtatná már kék-dobhártyás, kényes fülét, hogy csak emiatt is másképpen alakítana egyet-mást földi köreinkben, mindnyájunk örömére. Nagy László azonban eleve emberi füleknek címezi felszólításait: magának, nekem, neked

— nekünk, még ha a Sorsnak is. (Csak érdekességként: sors, balsors, és az imperatí- vusz nyelvtani formulája a Himnuszban és Szózatban is együtt találhatók.) Bartók és a ragadozók című verséből az is kiderül, hogy a barlangrajzokkal való funkcioná- lis rokonítás fennen lobogtatott civilizációnk dacára, sajnos, nem anakronizmus.

Nagy László fölényes mosollyal fogadja a nem éppen jóindulatú címkét: roman- tika. József Attila anekdotikusan emlegetett vitája jut eszembe róla: kék-e a tenger, vagy zöld? Vállalja a harcot az emberért, az emberi értékekért, s vallja, hogy a költészet lényege: energiaátvitel, s „a költő feladata az, hogy lelkesítsen, tehát a szó legpontosabb értelmében: lelket a d j o n . . . " (Lorca). Ezért a sok ige, s az is impe- ratívuszban. Vagyis egy lényegi személyiségjegy: a cselekvő alkat válik meghatározó

„formává" verseiben egy adekvát nyelvtani formula uralkodóvá tételével, hason- lóan ahhoz, ahogy József Attilánál — más viszonylatban — a külvárosi sivárság képe nő általános, jellemző művészi formává. Nagy Lászlónál a vers: erősítő lélektabletta, mit a költő, gyógyszerész módján, magas intellektussal, ugyanakkor ösztönműködés- szerű megszállottsággal is, saját idegsejtjeiből és agysejtjeiből von ki titokzatos szív- kamráiban, amiket a világ eszmei (s csak ritkán eszményi) középpontjában épít föl.

Csak az képes erre, ki úgy szereti az életet (másokét is!), mint ő, s perel érette megszakadásig halállal, aljassággal, minden nyomorító erővel. Ellenükben táplál ben- nünket, vitaminozza gyarlóbb hitünket. Így képes — engedményt nem adva a sorsnak — magát is feltámasztani újra meg újra.

Dünnyögjünk el véle halkan egy rövid litániát!:

2 Az örök hiány köszörűjén tündökletesre élezett pengét csókolják meg a hűségesek.

Műben az embert megünnepeljék.

Tűnj el, fájás!

Adjon az Isten szerencsét,

szerelmet, forró kemencét —

Gyönyörűm, te segíts engem!

24

(2)

... gyártsatok ekéket, vasasok parasztok adjatok kenyeret uraim féltsétek magatok ostoros zivatar fenyeget tavaszi haragunk lobbosodj harsogd a dalunkat mérgesen tavaszi szerelmünk lombosodj lepd el a kerteket szélesen —

A-legszebb dal felszálljon, emberben vérré váljon, legyen a szívek táján örökös tűzszivárvány —

Dal hamis húron pendülni ne merjen —

Irtsák ki a délibábot!

Álom, te lárva-anyóka, már ne hazudj, ne mesélj! —

Nehéz teknőkkel beborított Hamupipőkék, álljatok fel, arcotokról a szél a kormot fújja el fényes énekével —

Arcukat gyötrelem széjjel ne szedje, mikor a földek forradnak egybe, ha a csillag foga között őrlődik a mesgye —

Legyek csak árva. Rám a mocsok tündökölhet, hogy megigézzen, ellene fürdők, itt pancsolok rettegve a végzet vizében.

Visszaköpöm a halál ízét, amit a habok dobálnak számba, dolgom: el ne moccanjak innét, legyek élet-halál határa.

Megmenekül, úgy remélem, a fiú, a fiú,

kívánjuk, hogy sose féljen, ne legyen szomorú.

Vígadjunk hogy enni tud a rongyosok új fia, — kerekedjék, mint a duda, orcája dundira,

döndödi dön döndödi dön —

Csengők, rázkódó száncsengők, kerek aranyajkak,

(3)

nehéz a nyelvem,

szédítsetek zenébe engem, — jó lovak, robogó lábúak, nehéz a szívem,

ragadjatok messzire innen.

... így akarom, így akarom —

... akarom: ne zokogj, akarom: sugár ásodj,

mosolyoddal, mint arany-csipesszel fiad a porból egy csillagra tedd fel —

Tücskök daltűje szétbomolt kedvedet bűvölje egybe, lássalak újra villogó selyemben kitüzesedve —

Téged a fények bujdosása ne keserítsen,

engem a táncod segítsen, omlás ellen babonás körrel most bekerítsen.

Szemem elől vedd el a tél-hideg tányért, etess szerelemmel, hogy ne legyek árnyék —

Ne hagyj a csontokon állnom Bűvölj meg távoli szépség, szívem a porból kihúzd,

ne zengjek jeremiádot, se psalmus hungaricust —

Ne hagyj a csontokon állnom Szerelem emléke, viráglámpa

tabáni tulipánja

világíts belső éjszakánkba —

Ne hagyj a csontokon állnom ... lélek, ó lélek,

hajolj a hit parazsára —

Gyönyörködj s dalaid is megerednek, álmodd ki magadat a fagyból, a csöndből —

Ne hagyj a csontokon állnom Tűz,

te gyönyörű,

dobogó, csillagerejű,

te fűtsd be a mozdonyt halálra —

Csillag ne lásson engem az őrült vonítások udvarába vetve —

Ne hagyj a csontokon állnom Gyönyörűm, te segíts engem!

Less csak a koncra, míg lehet, s ahol a vér s a penész

(4)

mocskít: mosogasd ingedet, soha a szemembe ne nézz! —

Én az ítélettel beteltem, akarom, hogy ne is feledjem, tudjam, hogy végülis kinyújtnak, így vágtass, szív, az iszonyúnak —

Igazért, szépért űző május, az emberfia gyönyöréül kijelölsz annyi lehetetlent, hogy a képe belefehérül.

Mohóság áldott ideje, május, törvényeden muszáj merengnem;

Az a győztes, ki mindig éhes, éhem és szomjam ezeréves, nagy szenvedélyben fölvirágzó.

Soha engem, sors, ne tarts jól — a jóllakottak dögvészes partján megfeketedik minden zászló, ott fertőzést lehel a rózsa.

Nem gondolhatok a halálra. —

Ne hagyj a csontokon állnom!

... lélek, ó lélek,

hajolj a hit parazsára! —

Magaslatok hóhéra, villám, ne üss a virágot föltartó kézre, minden az éneklő embert becézze! —

Lássatok csodát: az életre mosolygok nyúzottan is —

3 Nagy László most 50 éves.

Ne hagyd el őt, erő, hadd fussa be a zöld mezőket, margaréták, verjétek szíven, arany mosolyából ne legyen kolerás rongycafat a magasban, virágzó jázminok: ál- modni, hallgatni befogadjátok, ne búcsúzz tőle, lovacska, s forró szél, bizsergesd vérét: hogy útján a hű lovasoknak vágtathasson tovább,

tovább e jelen-világon, villámló karokon át, tovább a reményen, ha a lehetetlenért is, tovább, hogy verejték-uszálya a Tejúthoz legyen hasonló,

hogy a végső sújtás után a föloldozást a Zöld Angyal hozza, s magasan játsszon szíve: a fényből kitéphetetlen levél!

27