• Nem Talált Eredményt

Zankay Gyula Fel a szivekkel 1

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "Zankay Gyula Fel a szivekkel 1"

Copied!
51
0
0

Teljes szövegt

(1)

Zánkay Gyula Fel a szívekkel

mű a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) – a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza – állományában.

Bővebb felvilágosításért és a könyvtárral kapcsolatos legfrissebb hírekért látogassa meg a http://www.ppek.hu internetes címet.

(2)

Impresszum

Dr. Zánkay Gyula veszprémmegyei áldozár Fel a szívekkel

____________________

A könyv elektronikus változata

Ez a publikáció az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1883-ban jelent meg Veszprémben, Krausz Ármin nyomdájában. A szöveget néhány helyen a mai nyelvhez

igazítottuk.

(3)

Tartalomjegyzék

Impresszum...2

Tartalomjegyzék ...3

Előszó...4

I. Légy keresztény...6

II. A gyógyfürdő...11

III. A napraforgó ...16

IV. Lázár ...22

V. A gyümölcshullás...29

VI. Az áldás és átok napjai ...38

VII. Fel a szívekkel...45

(4)

Előszó

Egyszer, midőn már gyászt hordozott az ég, s a földön, mint a haldokló beteg oly sárga volt minden, kimentem sétálni a szabadba. Elnézegetve a sárga lombot, a zörgő levelet, a szomorú eget, a borús felleget, szemeim a fejem felett elvonuló vándormadarakon akadtak meg, és eszembe jutott a következő, még gyermekkoromban hallott erkölcsi mese:

A fiatal fecske látván a fészke alatt tanyázó hangyák rendkívüli szorgalmát, s megtudván tőlük, hogy télre gyűjtenek; tehát ő is elkezdé megrakni fészkét a télre legyekkel és

mindennemű férgekkel. Mit látva az anyja, megkérdé tőle, hogy mire való a túlzó

gondoskodás? És midőn hallá, hogy mint a hangyák, úgy az is a télre gyűjt, így szólt hozzá:

A hangyák jól teszik, ha a télre gyűjtenek; mert az ő rendeltetésük itt maradni; azok itt élnek, itt vesznek s itt enyésznek el. De részedről fölösleges, sőt haszontalan e gondoskodás; mert nekünk nincs itt állandó maradásunk, hanem a dermesztő tél elközeledtével, elköltözünk egy más tájékra, hol tavasz és nyár várakozik reánk.

Erre egy elfojtott könny remegett szememben, s azt kérdem magamtól: Istenem! miért nem tanul az ember a fecskétől? Hisz ő is vándor, mint az; s mint a vándormadár az őszi ágról messze tájra kél: úgy ő is a föld hervadt virányiról egy más hazába költözik. Élete a földön alig két perc, melyek közül az egyik bölcsőt farag, a másik pedig sírgödröt ás. A rengő bölcső s sír között csak egy arasznyi a tér, melyen gyorsan halad előre. Csörgedező patakok virágos partjain halad el itt-ott életútja. Úgy szeretne itt egy kissé andalogni; úgy szeretné a kis patak rejtelmes moraját hallgatni; úgy szeretné tartósan szívni magába a virágok szende illatát. De nem lehet, menni kell! Sokszor szeretne visszafordulni, vagy legalább egy ponton megállapodni. De nem lehet, menni kell! A kényszerűség óriás hangja kiáltja: előre! S valamint kétszer nem fürödhetik meg az ember egy folyónak ugyanazon vizében: épp úgy nem ébredhet fel kétszer ugyanazon életre; mert patakként tűnnek el az életnapok, s miként a lefolyt habok, úgy nem jönnek vissza többé azok. És csakhamar közbelép a halál, amikor a test egy időre a sírba, a lélek pedig egy más hazába száll.

Tudja ezt minden ember; de ha életmódjukat tekintem, valóban kételkednem kell a felett, hogy vajon arról meg vannak-e győződve. Hisz mintha e föld állandó lakhelyük volna, úgy leköti őket minden földi haszon, s mintha minden ember kissé örült volna, úgy sürög-forog, kering, mint a megbolygatott hangyaboly. Szívüket a földi vágyak éhes hollói lepik el. Éhe szomja legtöbbnek csak élvezni, fesztelenül cikázó kellem és szellem által feltűnni, hódítani, vagy minden úton-módon minél több vagyont gyűjteni. Csak Isten van elfeledve a szívekben, mint a megholt. (Zsolt 30,13)

Vagy nem látjuk-e, hogy sokaknak nemcsak hogy nincs tetszésükre az Isten, mint némely nőknek az öreg férj; hanem reájuk nézve nem is létezik. Nem látjuk-e, hogy sokaknál csak a testnek van élete; lelkükkel pedig úgy bánnak, mint a vezeklők testükkel. Nem látjuk-e, hogy mily sokan vannak, kik küzdenek egy kis haszonért, göröngyért? Sokan nem beszélnek másról, mint részvényekről, kamatokról, előléptetésekről, gazdasági gépekről. Sokan nem törődnek mással, minthogy emelkedik vagy száll-e a tőzsdefolyam, bő vagy szűk termés lesz-e, jól vagy rosszul megy-e az üzlet? Nem látjuk-e hogy mily sok nő van, ki előtt az élet csak rózsa, melyet le kell szakítani, s kinek minden vágya feltűnni és imádtatni: miért is ékesen felpiperézi a testet, melynek bája hamarább elmúlik, mint a hajába tűzött virág szépsége; de szegény lelkét a bűn rongyaival fedi el. Nem látjuk-e, hogy mennyi

kielégíthetlen koldusa van a rang és tiszteletnek? Alig akar ma valaki más, mint borostyán- koszorúzott, orvos, ügyvéd, bíró, tábornok vagy legrosszabb esetben nagykereskedő lenni.

Nem látjuk-e az ármány és irigység kalandorait, ama nyomorú, aljas embereket, kik

gonoszságukat ügyességnek nevezvén, bőkezűleg dicsőítenek minden középszerűséget, mely az ő dicsőségükre nem vet árnyat, ócsárolnak minden valódi érdemet, lerántanak mindenkit,

(5)

ki pöffeszkedésüket elhomályosítaná s fekete lelkükre, lelkük fekélyére mások jó hírnevének tépett rongyát vetik! …

Ember! e föld nem állandó lakhelyed; ez csak előkészületi pálya egy jövő boldog vagy boldogtalan életre. Talán te is a világ virágos ösvényein haladsz? Tán a föld javai

lebilincselik szívedet? Vigyázz! mert a virágok közt sok a mérges növény, melyek megölik lelkedet. Vigyázz! mert a nevetésbe fájdalom vegyül, az örömnek vége aggodalom s holtod után örökös gyötrelem lehet!

Fel a szívekkel tehát ismeretlen olvasóim! És ha e művecskét olvasva csak egy tekinti is meg a sebeket, melyeket lelkén a föld gyönyörei ejtettek, s megáll az örvény szélén, hogy bűnszennyes lelkét a bánat könnyeivel tisztára mossa: akkor már véghetetlenül meg lesz jutalmazva csekély fáradságom, s áldani fogom az Istent, hogy elégséges erőt adott annak megírására.

(6)

I. Légy keresztény

Midőn Szent Dioskor Decius elé hurcoltatott, a császár azt kérdezé tőle: „Mi a neved?”

Mire az ifjú bátran feleié: „Én keresztény vagyok.” És folytatá a császár: „Hol születtél?” „Én keresztény vagyok.” „Mi a foglalkozásod?” „Én keresztény vagyok.” Hát így felelsz te a császárnak? Bilincsekbe veretlek és darabokra szabdaltatlak! „Én pedig örömest elszenvedek mindent, monda az ifjú? mert én keresztény vagyok.”

De mielőtt megkínoztatá a császár az ifjút, úgy akará állhatatosságát megingatni, hogy egy nőt küldött hozzá, ki őt bűnre csábítaná. Azonban az ifjú, – másképp nem

védelmezhetvén magát, minthogy meg volt kötözve – elharapta nyelvét, – azt a kiomló vérrel együtt a nő arcára köpte s hebegve monda: „Én keresztény vagyok, nem akarom tehát

Istenemet megbántani s lelkemet megölni!”

Kedves olvasóm! Te is keresztény vagy, mint ez ifjú, keresztszüleid által megígérted, hogy Istennek adod szívedet, ellene mondottál az ördögnek s az ő pompáinak. Te ugyan nem forogsz oly veszélyben, mint ez ifjú, hogy a halál és hithagyás között kellene választanod; de miként ő, úgy te is minden pillanatban megpróbáltatásnak vagy alávetve.

Míg édes, jó anyád ölében ringattatva hittél és imádkoztál, addig az anyai szív egész tekintélyével védett tégedet. S midőn jó anyád lemondva uralmának egy részéről a vigasz s készséges odaadás angyalainak, a gyöngéd apácák vagy áldozatkész papok vezetésére bízott, még mindig győzedelmeskedhettél. De alig lépsz ki a világba, a kísértet szelleme megmutatja neked a világ pompáit, bájait, vidor életét, s így szól hozzád hízelegve: „Szegény lélek, nem azért születtél, hogy folyton rettegj és sóhajtozzál; hanem hogy játszadozzál a világ gyönyörű ligeteinek árnyékában, s csillapítsd le szomjadat forrásainak üde vízéből. Hidd meg, alig fogsz sajnálni inkább valamit, mint azt, hogy nem tudtál élvezni.”

Szerencsés az, ki ily szavakra úgy felel, mint amaz ifjú: „Én keresztény vagyok.” Jaj azonban annak, ki hisz a csábszavaknak. Hisz Isten az életet nem azért adta, hogy azt átvigadjuk, hogy azt mint poharat megtöltsük, s kiürítsük; hanem hogy mint kötelmet betöltsük. Élni nem annyit tesz, mint élni az élet örömeivel; hanem Istent dicsérni; a lelket imádság, az igazságban való áldozat s szeretet által táplálni. Ki pedig szívét csak a földre irányítja s Istent feledve mohón ragaszkodik a földi gyönyörökhöz, az halálos bűnt követ el.

Pedig minden halálos bűn bántalom Isten iránt s a lélek gyilkosa.

I. Szent Lajos azt kérdezé egyszer egy barátjától: „Megmondhatnád-e nekem mi az Isten?” „Uram – felelé ez – Isten valami oly jó, minél már jobb nem lehet.” Amily gyermekded, épp oly igaz e felelet. Mert Ő a szeretet Istene, maga a szeretet. Hamarabb megfeledkezik az anya méhéről, mint Ő te rólad. Ő a te atyád, Ő a te jótevőd. Testedet Ő teremte anyád méhébe. Lelkedet, mely az Ő lehelete, halhatatlansággal, gondolkodó, vágyó és érző tehetséggel ékesíté föl. Éretted egyszülött Fiát keresztre hagyta feszíteni. És oly örömöt tett el számodra, melyet emberszív nem érzett még soha. A nap, a hold, a csillagok mind neked ragyognak. A pázsit befödi a réteket, a harmat felüdíti a vetéseket, a virágok illatjukkal kedveskednek, a madarak dalaikkal mulattatnak. S szolgálatodra minden készen áll: a föld megnyitja keblét, a szikla hullámzó erét, a föld gabonával, a víz hallal szolgál;

szóval az egész természet azért van, hogy neked lakot, táplálékot adjon. Azért mondja Szent Pál is: Minden éretted van, te pedig Istenért. Használnod kell tehát eszedet, hogy Őt

megismerjed, szívedet, hogy szeressed, akaratodat, hogy neki szolgálj!

Oh ember! szereted-e az Istent? Fölemelkedel-e hozzá a szeretet, hálaadás vagy legalább a legcsekélyebb gondolat segélyével? Nézd a madárdal föl az égbe száll, az illat felfelé siet, a virág kelyhe az ég felé hajol s áldoz harmatcsöppöket. Csak te, a teremtés remeke nem

(7)

használnád-e csodálatra méltó tehetségedet arra, hogy neki dicséneket zengj? Csak benned nem volna egy gondolat, mely ég felé vehetne szárnyakat?

Valóban elszomorul a lélek, midőn az elhagyatott nagy Istenre gondol! De a földiekhez ragaszkodó férfit kevélysége, a nőt pedig hiúsága bűntényekbe sodorja. Egyik úgy, mint a másik foglalkozások, mulatságok után jár; Istenről pedig megfeledkezik s jótéteményeivel visszaélve lábbal tiporja törvényeit.

Avagy hol van ma azon ember, ki követi e szavakat: „Fiam! távozzál a gonosztól. Élted miatt ne szégyellj igazat mondani. Mert van bűnthozó szemérmesség, van dicsőséget, s kegyethozó szemérmesség. Ne tekints személyre személyed ellen, és ne hazudj lelked ellen, ne titkold el bölcsességedet. ha tisztessége forog fenn. Halálig harcolj az igazságért és az Isten legyőzi ellenségidet helyetted.” (Sirák 4) És hol vannak ma olyanok, mint ama hőstettű özvegy volt, ki, hogy minél több alamizsnát adhasson, eladta becses gyöngyfüzérét s ily szavakra fakadt: „Gyöngyök, könnyeknek jelképei, titeket a tenger örvényeiben könnyek közt gyűjtenek, a világ ünnepélyein könnyek közt viselnek; távozzatok a szerencsétlenekhez és szárítsátok fel könnyeiket.”

Ma a világ egy jól jövedelmező részvénytársulat, mely néhánynak juttat busás osztalékot;

a szeretet pedig reszketve, fázva jár s az igazság mint árva sírdogál. Az életnek tisztán anyagi megbecsülése, a vagyonnak hajhászata uralkodnak ma leginkább a kedélyek felett Az önzés elfojt minden lelkesültséget; a kincs és dicsőség a díj és taps utáni vágyat éleszti. Még a szerelem is üzérkedéssé lett: szerelmet, hűséget esküsznek, pedig csak lelküket, nyugalmukat adják el; mert nagyravágyás kínozza szívüket, vagy a családi érdek s kincsszomj kergeti őket.

És a társadalmi viszonyokat hideg lehelet dermeszti meg, mintha az emberek jégpalotákba zárkóznának el egymástól.

Igaz, hogy a nyilvánosság közegei a hírlapok és mindenféle nyilvános okmányok a jótékonyság sok adatát jegyzik fel; de azokban is annyi a tűzijáték, a szemfényvesztés, a látványosság, mint a pusztában a délibáb. Adunk, hogy kapjunk; teszünk, hogy eltegyünk;

adakozunk, hogy magasztaltassunk; Üdvözítőnk eme szavait: „Ne tudja balkezed, mit tesz a jobb”, pedig úgy tartjuk meg, hogy a jobb semmit sem tesz; de ha tesz, akkor tudja az egész világ. Jótékony egyletekben az ő elnökeikkel s elnöknőikkel, műkedvelői előadásokban, de különösen jótékony célú táncvigalmakban még az egyház által tiltott napokon sincs

hiányunk; de csak ne mulathatnánk, ne táncolhatnánk, s ne lennének azok a hírlapok, hol az adakozók s felülfizetők nevei közt a mienket is olvashatjuk, bizony-bizony sok szegény éhen s fagyva vesznék el ajtónk előtt. Szóval a világ fiai és leányai túlzóbbak a mesebeli

oroszlánnál; de cselekedeteik önérdek és haszon közt oszolnak meg, Isten számára még morzsák is alig maradnak fenn, hanem csak bántalmak.

És említsem-e, hogy hány önmagáról megfeledkezett ifjú mondja pipere-asszony előtt: te vagy mindenem, és letérdel oly lények lábainál, kik talán valamely kapuzugban születtek s talán kórházban végzik életpályájukat; de templomba sohasem mennek, vagy ha mennek, – a nélkül azonban, hogy szenteltvízzel meghintenék magukat, – mintha acélból volna térdök, le nem térdepelnek, sőt még csak meg sem hajtják térdöket. Hány udvaronc van, ki nem szégyenli egy teremtménynek azt mondani: ön mindenható, s meghunyászkodik, dereka meggörnyed, csakhogy egy kis érdemkeresztet kapjon; azonban soha keresztet nem vet, kereszt előtt kalapját le nem emeli. Hány nő van, kinek egész lelkülete két szóban foglalható össze: önistenítés s hiúság. Minden gondja élvezni, ragyogni. Templomba is csak azért jár, hogy mint egy vénuszalak istenasszonya legyen a templomnak, s hogy ott bámulják arany ékszerekkel, gyöngyökkel felcifrázott termetét. Hány ember készít a szentelt fátyolból, amelyet Isten a természet remekei fölött csak azok nyugalma s megerősödése végett terjeszt ki, palástot vétkeinek? Hány ajk van, mely imádság helyett csak hazudni tud, s melyből, mint tűzhányó hegyből a láva, úgy ömlik a káromkodás. A csókot csókra hányja; de szívében fullánkot rejteget, s azt hagyná ott, ha lehetne, csókolódás közben. Hány agy nem egyéb, mint

(8)

a fondorkodás sötét terveinek műhelye? Hány szem van, melyből erényt olvas ki az ember;

pedig bűn felett csillog, s nem egyéb, mint a pokol ajtaja. Hány arc van, melyet oltárnak vélhetni; pedig csak cégér, mely azt jelenti, hogy birtokosánál mindenre lehet alkudni. Hány nyelv nem más, mint kígyófullánk, a jó hírnév sötét orgyilkosa; behízelgi magát embertársai keblébe, s onnét a titkot ellopva, azt a rút rágalom piacán eladja. Hány kéz áll a bűn

zsoldjában, szórja az aranyat a gonoszság barázdáiba; de ha jön a koldus, bár rongy folyik le tetemén, kín s gyötrelem kiált ki tört szemén, – és nem kér mást csak egy darab kenyeret, mert éhezik, s azt háza küszöbéről mégis elveri. Hány kebel forr, mint a tenger, s repdes felette a bűn halálmadara; érzelem helyett indulat lakik benne, s e tigrist az oltárig viszi, hol az áldások kenyerét átkok között eszi.

És most azt kérdem, hogy az ilyen s ezekhez hasonló visszaélések, melyek mind a földiekhez való rendetlen ragaszkodás kifolyásai, s melyek vagy már önmagukban halálos bűnök, vagy a körülmények szerint azok lehetnek, melyekkel pedig szent Ágoston szerint Isten ellen lázadunk fel, nem bántják-e az Istent?

Te egy meggondolatlan szó vagy figyelem hiány, egy kevésbé hízelgő magaviselet miatt megharagszol. Ha szolgáid ellenszegülnek parancsaidnak, s azokat megvetik, ha

alárendeltjeid megtagadják az engedelmességet, nemde érzékenyen meg vagy sértve? Ha apa vagy s gyermeked, kit a legnagyobb szeretettel felneveltél, reggel felkel anélkül, hogy

köszöntene s egész nap mulatságok után jár, anélkül, hogy reád gondolna, nem fájna-e az atyai szívednek? És ha egy koldusnak alamizsnát adnál, de az azt akaratod ellenére rosszra használná, nem bántana-e tégedet? Igen, te alig találsz szavakat fájdalmad kifejezésére; pedig te csak ember vagy, s megsértőid is emberek. Te pedig az ég és föld leghatalmasabb Ura ellen lázadsz fel, te a semmiség gyermeke, te a föld férge! Te egy elfajult teremtésnek mondod gyermekedet, midőn elvonja magát ama kötelmektől, melyeket a gyermeki kegyelet rótt reá;

te egy elvetemedett, hálátlan embernek mondod azon koldust, ki jótéteményeiddel visszaél.

És igazad van. De ily ítélettel önmagadat ítéled el világ fia; mert te sokkal vétkesebb vagy ama elfajult gyermeknél, s ama elvetemedett koldusnál. Azért bánta meg a Mindenható mindjárt, a teremtés hajnalán, hogy ihletével lelket és életet lehelt az emberbe; azért fakadt megbántott szíve fájdalmában e szavakra: „Bánom, hogy embert teremtettem”; azért mondá e szavakat: „Halljátok egek! és vedd füleidbe föld! mert az Úr szól. Fiákat neveltem és

fölmagasztaltam, ők pedig megvetettek engem. Megismeri az ökör gazdáját, s a szamár ura jászolát, Izrael pedig nem ismer és az én népem nem ért engem.” (Iz 1,2)

De e bántalom dacára is kimondhatlan sajnálattal tekint Isten a bűnös emberre; mert jól tudja, hogy mint szennyezi be, s mily sok kincstől fosztja meg lelkét.

II. Egy keleti rege azt mondja, hogy Isten fehérnek teremté a rózsát; de Ádám midőn a bűnt elkövette, reá tekintett, s a rózsa elszégyellvén magát, pirossá lőn.

E rege azon változást akarja kifejezni, melyet a bűn a teremtményeken is előidézett. De legnagyobb változást hozott létre Ádám bűne az ember lelkében, s most is a keresztség után elkövettetvén a bűn, elváltozik a lélek.

Isten minden ember kebelébe, midőn a földre helyezi, mint a szerető anya távozó gyermekének amulettjét, – egy kincset, a halhatatlan lelket rejti. A keresztség után olyan a lélek, mint ama virág, melyen még a reggeli harmat csöppjei ragyognak, s mely a felkelő napnak csak sugarait fogja fel, anélkül, hogy a föld pora szépségétől megfosztaná. Oly kellemes virág az, mely még a távolba is tiszta illatot terjeszt.

És a világ fiai és leányai e szép virágot nem ápolják, nem becsülik! Gondosan vigyáznak, hogy selyemruhájok be ne piszkolódjék, s a keblökre tűzött virág szép legyen; de keblök legszebb virágját, a lelket beszennyezik. Megharagusznak egy kis tréfa és illetlenség miatt; de lelküket pirulás nélkül szennyezik be bűnökkel. Barbárnak tartják azt, ki valamely

emlékszobrot vagy a művészetnek valamely remekét megbecsteleníti; pedig ha valaha, úgy

(9)

most lehet Byron gúnyszavait, melyeket Kelet megpillantásakor mondott, az egész világra alkalmazni: „Oh a nap földe, hol minden isteni, csak az emberi lélek nem!” Michel Angelo remegett, midőn Mózest, mint szellemének remekművét volt márványból előállítandó, és az ember nem remeg midőn lelkét, a Teremtő remekét, cselekedeteivel mindmegannyi

vésőütéssel eltorzítja!

Oh hány gyengéd szagos lény van, ki előtt semminek sincs becse, ha nem hús vagy érc, s kinek van ideje sárban barangolni az ablakok alatt, hogy egy mosolyt, egy biccentést csaljon ki egy teremtménytől, ki ma vagy holnap cserbenhagyja; de nincs ideje, hogy lelkét egy-két imával, egy kis mise meghallgatásával táplálja. Hány virágzó, rózsapiros, vidám ember van, ki fönnhordva fejét, nemességével dicsekszik, s lelkének nemesi oklevelét szentségtelen kézzel széttépi. Hány hófehér fej alatt nyög a fekete lélek? Oh hány és hány rejtett kálvária, hány titkos vértanú van, ki mondja meg?

Szerencsétlenséget látnak az emberek a nyomor kunyhójában, az üres erszényben, a megbukott üzletben, a megsértett büszkeségben, a megcsalatott szerelemben; pedig ez semmi azon szerencsétlenséghez képest, mely a lelket éri, midőn a halálos bűn elkövettetik.

Egy alkalommal az egyiptomi szultán katonái egy keresztény gyermeket fogtak el, s halállal fenyegették, ha Istent meg nem tagadja. És midőn a gyermek vonakodott, azt kérdezték tőle a katonák: „Hát hol van az az Isten, ki előtted oly becses?” – „Mennyben – felelé a gyermek – és a lelkemben!” S csakugyan, mint a legenda beszéli, midőn a gyermeket megölték, egy fehér galamb repült ki belőle.

Az ártatlan, igaz ember olyan, mint e gyermek: Istent hordja lelkében, a Szentlélek száll lelkébe s bűbájjal tölti el ottléte. De alig követtetik el a bűn, ez mint véres ölyü

szárnycsattogva tépi fényes tollát a galambnak s Isten elszáll a lélekből: mire a szép virág elhervad, a lélek elhal. Mert miként a természetes élet a léleknek a testtel: szintúgy a

természetfeletti élet a léleknek Istennel való egyesülésében áll. A test élete megszűnik, midőn a lélek elszáll a testből: szintúgy a lélek élete is megszűnik, midőn Isten belőle elszáll. Azért mondja a szentírás: „A bűn midőn végbemegy, a halált nemzi.”

Oh ha egy lelket a bűn állapotában megmutathatnék, bizonnyal örök gyűlölet támadna benned a bűn ellen; de miután ezt nem tehetem, engedd meg, hogy azon hasonlattal éljek, mellyel egy szent élt, ki így szólt: „Nézd az elrothadt testet a sírban, nem látod, mint bizseg a férgektől, s nem érzed-e mily undok szagot terjeszt! Lásd pedig ez ugyanaz a test, mely kevéssel ezelőtt szép, fürge, eleven volt. De alig, hogy kiköltözött belőle a lélek, csakhamar elveszté minden szépségét, minden kellemét. És tudd meg, hogy a te szegény lelked a bűn állapotában, az isteni malaszt fönséges élete nélkül, sokkal undokabb, s sokkal utálatosabb szagot terjeszt!” Azért azon angyal is, ki hajdan emberi alakban egy szent remetét kísért, nem akkor fogta be orrát, midőn egy rothadásnak indult test mellett elhaladtak; hanem midőn egy szép külsejű fiatalember ment feléjük. Azonban ekkor nemcsak orrát fogta be, hanem arcát is elfordítá, s az ezért őt kérdező remetének azt monda: „Ezen kicsapongó ifjú lelke utálatosabb Isten s az ő angyalai előtt, mint a rothadó holttestek, bármily undorítók volnának is azok!”

Vajha minden ifjú hallaná e szavakat, s tudná meg, hogy mily undok szag jön ki azon lélekből, melyet bűnökkel megölve, halva hordoznak kebelükben!

De a halálos bűn nemcsak a megszentelő malaszttól fosztja meg a lelket, elűzvén belőle az Istent; hanem mint a hegyek hava, a hegyi patakok vizei, s az égiháború esőitől feldagadt folyam kilépve medréből, elragad, szétdúl mindent, mi futásának ellenáll, s az egykor viruló part elpusztulva, az egykor sima ágy teli fákkal s kavicsokkal marad a vész után: úgy a bűn is elsodor mindent, megfosztja a lelket minden ékétől, minden érdemétől, melyeket valaha az örökboldogságra szerzett.

Nézd csak, úgymond Szent Cyprián, a szőlőhegyet, midőn vesszői nagy s érett fürtökkel vannak megrakva. Nemde szép látvány az? De nézd meg azután midőn vihar támad felette, s a fekete felhők jégesőt hullatnak alá. Nem sajog-e szíved fájdalmában, midőn látod a

(10)

vesszőket, leveleket leverve, a szép fürtöket összezúzva a földön heverni, s látod, hogy az ezelőtt valóságos kis paradicsom pusztasággá lett.

És aminő kárt tesz a zivatar, a jég a szőlőhegyben, oly kárt tesz a bűn a lélekben; mert elhordja, elpusztítja minden kincsét, minden gyümölcsét. Ezt mondja maga a Szentlélek e szavakkal: „Ha pedig az igaz eltér az ő igazságától és gonoszt cselekszik … minden igazságai, melyeket cselekedett volt, nem lesznek emlékezetben.” (Ez 18,24)

Ha tehát felülmúltad volna az apostolokat hitben, a vértanúkat állhatatosságban, a szüzeket tisztaságban, a remetéket böjtölésben s imádságban, amint a bűnt elköveted, úgy állasz, mint az utas, kinek a rablók mind elszedték kincseit; mert mindaz elenyészik, – őszinte bánat által ugyan ismét fölélednek, de míg e világ útján a bűn állapotában vagy, addig azok mit sem használnak neked.

Sőt többet mondok! Nem dagad úgy fel a folyam, hogy egy-két virágot ne hagyjon partjain; nincs oly zivatar, mely bármily dühöngve tomboljon, mégis ne hagyjon egy-két fürtöt a vesszőkön; nem rabol ki valamely házat úgy a tolvaj, hogy abban mitsem hagyna: de a bűn felülmúlja ezeket, mert elpusztítja, elviszi nemcsak azt, amit talál, hanem azt is, amit nem talál. A bűn állapotában véghezvitt jó cselekedetek ugyanis, – jó lehet világosságot, kegyelmet eszközölhetnek ki az Istennél – nem jegyeztetnek be az örökkévalóság könyvébe;

hanem mint holt cselekedetek a földre hullanak, s a jövő életre nem számítatnak be. Azon jócselekedetek nem egyebek leveleknél és árnyékoknál, s ha eljön a szőlő ura s gyümölcsöt keres, nem talál semmit; mivel egy cselekedet sem gyökerezett a „szeretetben.” (Ef 3,17)

Ez igazság következik Krisztus Urunk e szavaiból: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők, aki énbennem marad és én őbenne, az sok gyümölcsöt terem; különben elszárad és összeszedetvén, a tűzre vettetik és elég.” – Mely szavakhoz Szent Ágoston a következő magyarázatot adja: „Nehogy a szőlővessző azt gondolja, hogy önmagától is hozhat legalább kevés gyümölcsöt, az Üdvözítő, miután kijelentette, hogy a tőkével egyesült vessző sok gyümölcsöt hozand, nem teszi hozzá, hogy nem egyesülés esetében keveset fog hozni, hanem azt állítja, hogy semmit sem hozand, azaz: sem keveset, sem sokat! semmire sem képes az ember az üdv tekintetében, hacsak – mert ez elodázhatlan feltétel – Krisztussal, a szőlőtővel nem egyesül. Ha nem marad a szőlőtőn, ha éltető nedvét nem annak gyökeréből szívja, legkevesebb gyümölcsöt sem teremhet.”

Világ fia! íme itt a tükör, melyben láthatod képedet! Kebled mély virágtalan sír, melyben lelked halva szendereg. Föl a szíveddel és szerezd meg az üdvösség életét. Légy újra az, ami egykor valál! Elbukott keresztény, elesett angyal most a neved; mert midőn a világ ösvényére léptél s a bűnt elkövetted, elhagyád Istennek ösvényét, megszegted a szövetség esküjét s balga kézzel megfosztád lelkedet mennyei díszétől.

Bűnöd koporsójából kelj ki hát, mint a tékozló fiú felkelt a sertéseledel mellől. S miként annak kiaszott mellén könnypatakok ömlének alá, s napbarnította kezeit ég felé emelve mondá: „Felkelek, atyámhoz megyek”: úgy eredjen meg könnyeidnek folyása, s kezeidet összetéve, ajkad ezt rebegje: „Atyám vétkeztem ellened! Elhagytam a te szent ösvényedet, s megöltem lelkemet. De most összetett kézzel kérlek Istenem! töröld el vétkek szennyétől terhelt napjaim emlékeit. Temesd el bennem a bűn emberét, támaszd fel az igazság életét és fogadj be ismét gyermekeid közé.”

És Isten meg fog hallgatni: újra asztalához vesz tégedet, rád adja a gyermek legszebb öltönyét, felékesíti ujjadat, reá tűzvén a kiengesztelődés gyűrűjét, és a bocsánat harmatát fogja hullatni kiszáradt lelkedre; de előbb keresztvíz kell neki! Keresztvízül hullasd reá a bánat könnyeit, – menj a gyónószékbe s valld meg bűneidet.

(11)

II. A gyógyfürdő

Az ember mindent elkövet, hogy ittléte folytonos ünnep legyen. Ősszel táncvigalmakat rendez; télen majd bálokat, majd pedig a böjti időszakban a szegények javára

hangversenyeket ad. Tavasszal, aki teheti, a virágokkal és fecskékkel falura költözik, és nyáron, lehet mondani minden ember fürdőre megy; mert ma már minden ember beteg, a tudomány pedig minden betegség ellen talált fel fürdőt.

Oh de hány egészséges ember tér vissza a fürdőről betegen? Hány ember érezi magát csak a fürdőhelyen betegnek? Itt van egy férfi, ki titkos gúnymosollyal élvezi a városban – hol a légszesz nem szól szívéhez, – igazságtalanságai gyümölcsét; de a fürdőn, hol az élet csapásai alatt meggörnyedt családok kínos helyzetén és nyomorán szerzett pénzen fizeti meg az unalmat, a csillagok hatnak lelkiismeretére, mely azt kiáltja: te tolvaj vagy! Ott van egy anya, ki szép leányával fürdőre megy. Feltűnik ugyan a leány, ki szende, mint maga az erény, szemérmes, mint a szüzesség, ártatlan, mint az angyal; de a nők összesúgnak, s ügyes mesterfogással kerülik, a férfiak megnézik, mosolyognak s tovább mennek. A gyermek csak bámul s édesanyja védszárnyai alatt keres menedéket; de anyjában fölébred a lelkiismeret, mely hangosan kiáltja: önhibád oka leányod mellőztetésének.

Igaz ugyan, hogy ma minden fürdőhelyen gondoskodnak a vendégek mulattatásáról, szórakoztatásáról, gyógyításáról s a lelkiismeret elaltatásáról; de vannak mégis betegségek, vannak lázak, melyek féregként rágódnak az embereken, és melyeket semminemű fürdő sem gyógyít meg, kivéve azon gyógyfürdőt, melynek vize az Üdvözítőnek megnyitott szívéből csörgedez, s ez: a törödelem szentsége.

Ez azon gyógyfürdő, melynek használata a fürdőtulajdonost a bűnök által megbántott Istent kiengeszteli. Ez azon gyógyfürdő, melyből, mint a gyermek, midőn reggel a fürdőből kiszabadul, vidáman veti magát anyja ölébe, – a lélek örömmel szalad Isten karjaiba, ki lelke irgalmából köt sebeire lágy írlevelet. Ez azon gyógyfürdő; mely az ember múltját minden bukásaival, tisztátalanságaival s a lelkiismeret mardosásaival elmossa. Ez azon gyógyfürdő, mely az elhervadt lelket új életre támasztja; a bemocskolt léleknek visszaadja fényét s tisztaságát, és a fondor bűn tüskebokra által letépett ártatlanság ruhájába öltöztetve bocsátja haza.

És fájdalom éppen e fürdőt, melyre mindenkinek szüksége van, miután az orvosok ide senkit sem küldenek, igen kevesen használják, s akik használják, azok közül is kevesen tesznek eleget az isteni orvos rendelésének. Pedig miként a beteg az orvos rendelete szerint minden beteges tagját megfüröszti s bánja tettét, mellyel testének a bajt okozta: úgy a bűnösnek is, nehogy inkább ártson, mint használjon a fürdő, minden bűnét le kell mosnia, vagyis meg kell vallania; – s mindeniket meg kell bánnia, hogy azokkal Istenét megbántotta.

I. Szent Izidor nézete szerint, midőn Isten az ember alkotásához készüle, előhívá szolgáit az angyalokat, hogy résztvegyenek a munkában, tisztítván és simítván az anyagot. De midőn a szív alkotásához készült, elbocsátá az angyalokat, hogy az saját keze műve legyen, mint ilyen tiszteltessék, s abból ne illessen egy dobbanás se mást kívüle.

És csakugyan e szeretetteljes szavakkal kéri is Isten szívünket: „Add nekem fiam szívedet.” (Péld 23,26) Kéri, kívánja, s félti azt, sokkal jobban, mint a vőlegény

menyasszonyát. Nem kell neki aranyad, nem kell ezüstöd, nem kell fényed és dicsőséged.

Ezeket Ő örömest oda engedi neked. Csak szívedet akarja bírni, oda akar Ő befogadtatni;

csak azt kívánja, hogy szeresd Őtet, ki téged határtalanul szeret; csak azt kívánja, hogy szállást adj neki szívedben. De Ő tiszta, ártatlan szívet kíván. A tisztátalan szívet ki kell tehát előbb tisztítani a törödelem szentségében, úgy hogy a legkisebb szenny se maradjon benne.

(12)

Azért mondja a látnok által: „Vessetek el tőletek minden gonoszságot.” (Ez 18,31) és Izaiás e szavakkal: „Akkor könyörögsz és az Úr meghallgat; kiáltasz és mondja: Íme jelen vagyok! ha eltávolítod körödből a bilincset.” (58,9) Világosan kimondja, hogy csak az békíti ki a bűnök által megbántott Istent, ki a bűnökből készült bilincs minden egyes szemét széttépi.

Nem elég tehát egy-két bűnt meggyónni, hanem minden bűnt, azok nemét, számát és módját is meg kell vallani; mert Isten nem elégszik meg fél szívvel. Így midőn Julián császár szigorú parancsot adott volna ki, hogy minden keresztény, ki katonai vagy polgári

szolgálatban áll, vagy hitéről vagy hivataláról mondjon le, míg némelyek inkább Krisztus harcosai akartak maradni; addig mások hitüket tagadták meg, hogy a császár kegyéből ki ne essenek. Azonban találkozott egy gazdag ifjú, kinek szép kilátásai voltak a legfőbb

méltóságokra, s ki sokáig gondolkodott, hogy miképp egyeztethetné össze a kardot a feszülettel. Ily habozás és aggódás között lépett egyszer egy templomba, hol Theodunás püspök éppen imádkozott. Amint megpillantotta a püspök az ifjút, azonnal észrevéve rajta, hogy valami kínozza őt. Elébe ment tehát, s karonfogva, szeretetteljesen kikérdezé őt

gyötrelméről, mialatt az oltárig értek, hol egy misekönyvet találván, azt fölnyitotta, s éppen e szavak ötlöttek szemébe: „Senki két úrnak nem szolgálhat.” (Mt 6,24) E szavakat

megmutatván az ifjúnak, így szólt: „Nem használ itt semmi okoskodás, a császár és az evangélium össze nem fér egymással.”

Így neked is a szíved fölötti hatalmat vagy az Istennek vagy pedig a világnak kell adnod!

Tehát végképpen le kell mondanod minden igazságtalanságról, ki kell tisztítani szívedet az irigységtől, gyűlölségtől, fösvénységtől, szóval minden bűntől. És így azon titkos viszonyt, azon igazságtalan üzletet, azon gyűlöletet, melyet szeretnél elhallgatni, meg kell gyónnod;

mert azokat Istennel megegyeztetni nem lehet. Vagy Istent kell megbántanod, vagy pedig minden bűnödet megvallanod; mert középút nincs!

És hogy meggyógyuljon a beteg, mindenekelőtt hinnie kell, hogy ő beteg, azután

orvoshoz kell folyamodnia, s annak tanácsát, rendeléseit pontosan kell teljesítenie. Így a lelki betegnek is hinnie kell beteges állapotát, tudnia kell betegségét, fel kell fedeznie lelki sebeit a lelki orvos előtt, hogy az láthassa, megvizsgálhassa azokat egyenkint, s ítéletet hozván a beteg állapotáról, alkalmas szereket rendelhessen, adhasson. Azért parancsolja az egyház, hogy a bűnös őszintén, törödelmes szívvel gyónja meg bűneit.

De kik teljesítik ma az Úr ezen óhaját, az egyház e parancsát? Kik adják az Istennek egész szívüket? Talán az, ki gyógyulni akar ugyan, de csak azt mondja, hogy beteg; azonban, hogy mi a baja azt elhallgatja. Vagy tán az, ki puszta szokásból, vagy hogy rosszabbnak ne látszassék másoknál, vagy hogy szeretetreméltóbb legyen elöljárói előtt, elmegy gyónni, nagy sietve elmondja: „Gyónom a mindenható Istennek”, s néhány kisebb bűnt felemlítve,

csakhamar befejezi gyónását e szavakkal: „már több bűn nem jut eszembe.” Nem jut eszedbe?…

Igen, nem jut eszébe. De lehet-e ez másképp, midőn, hogy a lelkiismeret szavát ne halljuk, úgy teszünk, mint a pogány anyák, kik midőn egy bálvány tiszteletére kisdedeiket elevenen megégették, nehogy meghallják gyermekeik sírását s jajgatását s talán szívök érzése fölébredjen, lármás zenét csináltattak. Ma is mindenki fél attól, mi arra kényszeríthetné, hogy önmagát vizsgálja s lelkiismerete szavát, sírását meghallja. Azért látjuk azt a sürgés-forgást, azt a lótást futást a foglalkozásokban, az élvezetekben, hol szórakozást s önfeledést keresnek.

Azért oly keresettek a nők társasága, a játékok s táncmulatságok; mert ott a zsibongás miatt kevésbé alkalmatlankodik a lelkiismeret. Azért tetszik jobban a bók, ha még oly hazug is, mint az igazság, habár őszintén és szenvedély nélkül van is mondva, s azért kedvesek előttünk a hízelgők szavai; mert azok elfödik hibáinkat s bűneinknek is az erény mázát kölcsönzik. És ha néha-néha a csalódások napjaiban egy pillanatot kénytelenítetünk

bensőnkbe vetni, ott csak jót, szépet, csak helyeset és tökéleteset láttat velünk hiúságunk, s tetteinket nagyon könnyen ki szoktuk menteni.

(13)

Pedig ha önmagunkban a szépet, jót csak nagyító üvegen vizsgáljuk, s ha magunk iránti ítéleteinkben szigorúak nem vagyunk, akkor nem hozhatunk magunk felett részrehajlatlan ítéletet s önmagunkat igazán meg nem ismerhetjük. Nem barátaink s ismerőseink nemtelen hízelgései és dicséretei, nem az önszeretet s hiúság szavai; hanem Isten parancsolata és lelkiismeretünk szava után kell magunkat mindig, de különösen a gyónás előtt megítélnünk.

Csak akkor látjuk bűneinket az ő mezítelenségökben s csekély érdemeinket az ő silányságukban.

A lelkiismeret vizsgálása ugyan legalább egy negyed órai magányba vonulást igényel. De mi az? Csekélység az egész, s még sem teszed meg. A bál előtt órákig elállsz a tükör előtt s nézegeted magadat, hogy a hiányokat észrevedd s kiigazíthasd: azonban a gyónás előtt Szent Jakab szerint csak bepillantasz lelkedbe s csakhamar elfordulsz, hogy meg ne lásd a

szennyfoltokat. A gyónás előtt is foglalkozásaid, mulatságaid után jársz, s nem szentelsz egy negyed órát lelkiismereted megvizsgálására; mert félsz, mint a szavát meg nem tartó adós hitelezőjétől s a hitelvesztett kereskedő számvezető könyveitől, hogy neked egy negyed órai szemrehányást okozna, midőn elborzadva látnád, mi puszta, elhagyott, sötét ott minden.

Vagy tán álszégyenből hallgatod el némely bűneidet? Szent Isten! ugyan miért szégyenled magadat, azt kérdezhetném Aranyszájú Szent Jánossal – miért szégyenled áthágásidat megvallani? Vagy tán egyszerű embernek mondod-e el azokat, ki azokat szemedre vetvén megszégyenítsen? A világnak vallod-e meg azokat, hogy az téged kinevessen? Nem – az Úrnak, az ő helyettesének, a te ápolódnak, az emberbarátnak, az orvosnak mutatod meg sebeidet!

Szép s nemes érzés, drága kincs ugyan a szemérem; de ha a bűnt már egyszer elkövetted, ne szégyelld meggyónni, ha nem szégyenletted elkövetni! Szégyelled megvallani most, midőn még üdvösségedre szolgál, s nem fogsz-e sóbálvánnyá változni akkor, midőn majd szépségtapasszal nem födheted be bűneidet. Most a gyóntató atya előtt szégyelled magadat, s a világ minden kincséért sem akarod, hogy emberi szem fonákságaid redői alá pillantson, s mit teszel akkor, midőn az igazság napja az angyal által felnyitott szívbe lövelli sugarait.

Most szégyelled meggyónni, s mit teszel akkor, majd ha az Úr bevilágít kevély sírodba, hogy nyilvánosságra hozza a benne elrejtett szégyenfoltokat, s midőn minden igazságtalanságaid, szemtelen beszédid, aljas bosszúállásod, utálatos gondolatod lelepleztetnek, s mint a próféta mondja: „A nemzetek meghallják gyalázatodat.” (Jer 46,12)

Isten nem oly kérlelhetlen, mint az emberek. Ő szeret tégedet s ezért szívedbe kíván pillantani. A szeretet számot kér minden tettedről, s megkívánja, hogy föltárd előtte szívedet.

Önkéntes vallomást követel ugyan, de azt nem parancsolja, hogy bűneidet a szigorú s romlott világ előtt valld meg; hanem csak egyetlen egy ember előtt, ki gyarlósága által testvéred. És ennek félsz megvallani bűneidet?

Emlékezzél csak vissza gyermekkorodra! Ha pajzánságaid közben tövisek hatoltak testedbe, nem tértél-e gyorsan vissza az atyai házhoz, hol egy résztvevő anyát találtál, ki veled fájdalmaidat megosztotta. Fejedet jó anyád kebelére hajtva, zokogás közt mondottad el a tövisek által okozott fájdalmidat. Anyád béketűrőn hallgatta el panaszidat, s habár

pajzánságodért gyengéden megdorgált is; de mégis nyájas szavakkal feledteté fájdalmidat s részvétteljes hangon nyugtatott meg, midőn gyalázva a töviseket, egyenkint kiszedte azokat testedből.

Pedig a leggyengédebb anyánál is vigasztalóbb atyával találkozol a gyóntatószékben.

Hisz Isten gyóntató atyákká nem angyalokat, hanem embereket rendelt. És ha nemcsak az anya, hanem mint Szent Ambrus mondja, az atya is inkább részvétre, mint haragra gerjed, ha gyermeke elesik: annál inkább áll ez a gyóntató atyáról, ki ugyanazon bűnt, melyet te

elkövettél, elkövethette volna; mert, mint nagyon jól mondja Szent Ágoston: „Nincs ember által elkövetett bűn, melyet más ember is el ne követhetne.” Ott várakozik ő rád a

gyóntatószékben, s figyelemmel, türelemmel hallgatja panaszidat. Ne félj, hogy türelme

(14)

lankadni fog: a világgal szakítva csak abban leli örömét, ha másoknak szolgálhat. Leplezd le előtte félelem nélkül megsebzett szíved redőit, födözd fel előtte életed veszedelmes, titkos utait, nyisd meg szíved egyes ereit, mutasd meg lelked egyes sebeit. Sebeidet készséggel kimossa, bekötözi s sikerrel gyógyítja. Ne félj, hogy bizalmaddal visszaél, ne félj: szíve rejtekébe zárja ő a titkot, s így soha sem fog az napvilágot látni. A világgal szemben erőt kell magadon venni, hogy száraz szemekkel, vidám arccal jelenj meg előtte, s el kell fojtanod könnyeidet. A pap előtt sírhatsz; mert nincs neki családja, s így mindig van szívében hely, hova fájdalmaidat fölvegye, s azokat veled együtt érezhesse; – és ha bűneid őszinte vallomása közt sírni lát tégedet, akkor sebzett szívedhez azon kimondhatlan édes szavakat fogja intézni, melyekkel egykor Üdvözítőnk vigasztalta meg Magdolnát: „Menj el békében!”

II. Veszélyes ugyan a bűnt szégyenből vagy félelemből elhallgatni; de sokkal

veszélyesebb azt minden bánat nélkül elismerni. Oh és hányszor előfordul az, hogy a bűnös a bánat legkisebb jele nélkül, ugyanazon kérkedéssel vallja be vétkeit, mellyel azokat elkövette.

Pedig Szent Gergely szerint: „Aki szívében meg nem indul, annak mit sem használ a gyónása, habár meggyónja is bűneit.”

És ez annyira igaz, hogy az egyház s valamennyi szentatya tanítása szerint, mióta a világ áll Isten egyetlen egy bűnösnek sem bocsátotta meg bűneit, hacsak azokat, mivel velők az Istent megbántotta, meg nem bánja.

Egy Jonathas nevű rabló, meghatva Szent Simon példája által, átölelte azon oszlopot, melyen a szent ég és föld között vezeklett, s nyilvánosan megvallván bűneit, keservesen zokogott. Mit látva a szent férfiú így szólt hozzá: „Szívből siratod-e bűneidet?” „Igen, atyám!

teljes szívemből.” Mire megrepedvén szíve, teste a földre hanyatlott, lelke pedig az égbe szállt.

Oh! vajha megrepedne mindnyájunknak szíve fájdalmában a gyóntató atya lábainál, midőn megvalljuk bűneinket. Ez lenne a legszebb gyónás! De ha nem érdemlünk ily nagy kegyelmet Istentől, legalább adjuk jelét bánatunknak!…

Isten – egy keleti rege szerint, – megteremtvén az első embert, szívébe csak örömöt adott.

De elkövettetvén a bűn, megszületett a fájdalom. Az öröm és fájdalom szépen éltek egymás mellett a szívben. A fájdalom azonban közel lévén egyszer a halálhoz, felszállt az égbe, kérvén Isten ajándékát. De az Isten azt már mind az örömnek adta. Ekkor a fájdalom könnyre fakadt. És Isten meglátván a ragyogó gyémánt csöppet, így szólt a fájdalomhoz: e legdrágább kincs, a könny legyen a te ajándékod. Mire a fájdalom visszaszállt az örömhöz, s azóta minden igaz fájdalomnak könnye van.

Igaz, hogy csak rege mondja ezt; de tagadhatatlan, hogy rendesen könnyekbe tör ki az igaz fájdalom. Így olvassuk a szentírásban is, hogy szent Péter megtagadván Urát és Mesterét; ez reá tekint, Péter megbánja bűnét, kimegy s keserves sírásban tör ki.

A világ fiai ugyan, csak az örömöt szeretik, melynek illata édes, mint a rózsáé: a bánatot pedig, melynek temetői szaga van, mint a rozmarinnak, kerülik; de mégis sokszor bánkódnak oly haszontalanságért, amiért vagy éppen nem, vagy legalább annyira nem érdemes

keseregni. Itt bánkódik egy fiatal ember, mert imádottjától levelet kap, melyben az neki kosarat ad; ott bánkódik egy nő, mert bálba nem mehet. Itt bánkódik egy kereskedő; mert pang az üzlete; ott bánkódik egy anya, mert a kis angyal elrepült a bölcsőből. Itt

elhalaványítja a bánat a gyermekek arcait, kiket atyjuk iszákossága nyomorra kárhoztat; ott hullanak a szomorkodó anya szemeiből a könnyek, melyeket gyermekének halált hozó gyönyörei sajtolnak ki. Itt kétségbe esik egy ember, hogy egy előkelő embert megsértett, s kegyét elvesztette; ott bánkódik egy férfi, hogy egy általa különben igen tisztelt nő irányában udvariatlanul viselte magát. Csak Isten számára nincs bánat szívükben, csak szegény lelkük számára nincs egy könnycsepp szemükben. Valóban reánk illenek az Úr e panasz szavai:

„Figyelmezek és hallgatok; de senki jót nem szól és senki sem tart bánatot bűnéről.” (Jer 8,6)

(15)

Szent Isten, tehát senki?! Igen, vajmi kevesen!

Nem merném a következő esetet felhozni, ha Szent Ambrus példája arra fel nem bátorítana: Egykor egy eb nem ismervén meg gazdáját, megharapta. De alig vette észre tévedését, a szegény állat ura lábaihoz feküdt, s nyöszörgésekkel fejezé ki fájdalmát. Majd később leeresztett fővel az ágy alá rejtőzött, s a háziak semminemű hízelgéssel sem csalhatták elő. A cselédek vittek neki ételt, italt; de feléjük se szagolt, s néhány nap múlva elveszett bánatában.

Nézd egy eb, mely megbántotta urát elvesz a feletti bánatában; a te arcod pedig el sem halványul ama bántalmak miatt, melyekkel Istenedet a te Uradat illetted. Vagy talán bánja az bűneit, ki a reggelnek egy részét haszontalan csevegés és világi gondolatok közt töltve, talán mások kedvéért, mintha csak egyszerű látogatást végezne, elmegy gyónni? Vagy talán bánják bűneiket azon piperés gyengék, kiknek gyónásaik inkább panasz, mint önvád, inkább

érdekesnek tetszeni akaró elbeszélés, mint magát vádoló vallomás? Nem! kedvesem, sohasem hiteted el velem, hogy legyen az ily gyónásban annyi erő, hogy a Szentlelket lehíja az égből, a gonosz lelket elkergesse, s a megbántott Istent kibékítse.

És a bánat nem is igazi bánat, hacsak azon erős fogadással nincs összekötve, hogy többé a bűnt el nem követed. A gyónásban meg is fogadod, meg kell fogadnod; de ígéreted csak olyan, mint az illemruha, melyet reggel felöltesz s este levetsz. Mert mit tapasztalunk? Azt, hogy öt, tíz vagy több esztendeje, amerre csak jársz, szakadnak a bizalom szálai és

elfonnyadnak a szent szeretet nyíló virágai; azt, hogy öt, tíz vagy több esztendeje, ami utadban áll bőszülten eltiprod, s mitől lelked fekete, azt másra mázolod; azt, hogy éveken át folytatod ama tiltott viszonyt, s most még jobban bele vagy bonyolódva. Pedig meggyóntad s megfogadtad, hogy többé el nem fogod követni e bűnöket, s mégis elkövetted. És nem gyóntad-e, nem fogadtad-e meg, hogy helyre hozod az okozott károkat, megbocsátod a bántalmakat, tűzbe dobod az erkölcstelen képeket és könyveket, elhagyod rossz társaidat, rendbe hozod számadásidat, felhagysz az uzsoráskodással? Nemde mindezeket megígérted, s még sem teljesítetted?

Mit bizonyít ez? Azt, a mit az Úr mond: „E nép ajakival tisztel engem, szíve pedig távol van tőlem.” (Mt 15,8) Azaz nyelved ígéri ugyan, hogy elhagyod a bűnt; de szíved éppen nem ígéri. Pedig mit sem használ a színlelt ájtatosság, a fohászok, a mellverés, a szív töredelme, bánata nélkül. De az igazi bánat a szív fenekén van, melyet nem lehet látni, hanem csak következményeiről lehet megítélni. Ahol tehát legkisebb foganat, legkisebb javulás sincs, ott, mint Tertullián is mondja, nincs bánat; s ahol nincs bánat, ott a gyónás haszontalan.

Gondold meg ifjú barátom, minők voltak gyónásaid? Ha haszontalanok voltak eddig, akkor, hogy hasznosak legyenek, kövesd isteni Mesteredet. Lásd Ő imával kezdé, kezd te is azzal. Miként Ő szenvedése előtt az olajfák hegyére vonult, vonulj te is gyónásod előtt magányba, s kérjed az Istent, hogy hozza el lelked derűjét, világosítson előtted kegyelmével, hogy leszállhass kebled üregébe s megvizsgálhasd jól, hogy mi rejlik ott. És ha miként Krisztus előtt a néptömeg, úgy lelki szemeid előtt a bűnök serege megjelenik, menj velük a gyóntatószékbe, vádold be ott s ítéltesd meg magadat a gyóntató atya által: miként Jézus is a tömeggel Pilátus elé ment, hol bevádoltaték s megítélteték. De miként Jézus mezítelenül feszíteték meg s vallá be bűneinket mennyei Atyjának: úgy te is vesd le a bűn köntösét, s lelkedet mezítelenül állítsd a gyóntató atya elé. Azután vedd kezedbe a bánat pálcáját, ha kacag is a világ; Jézus kezébe is nádpálcát adtak, s kikacagták. És ha az irgalom sugarában megfürdik fájdalmad fellege, szép szivárvány kel ki majd szemedből, melynek égbe ér fel teteje.

(16)

III. A napraforgó

Szent Sebestyénről olvassuk, hogy egy kínos betegségben szenvedő római hivatalnoknak azt mondá: „Ha összetöröd bálványidat, biztosítlak, hogy meggyógyulsz.” És csakugyan, miután semmi orvosság sem használt, először kedves kis arany bálványát kivéve mind, – majd később, mivel ekkor sem szűntek meg szenvedései, a szent figyelmeztetésére ama kedvenc kis bálványát is megsemmisíté, s meggyógyult. Azonban alig gyógyult fel, megbánta tettét és a széttört bálványokhoz hasonlókat készíttetett. De alig készültek el, már az előbbinél még kínosabb s gyógyíthatlanabb betegségbe esett.

Oh hány ily napraforgóval találkozunk a világban, kik Istennek tett fogadásukat, alig távoznak a gyónószéktől, már megszegik, s háromszoros szent nevét Istennek, kit anyjuk térdén tanultak imádni, meggyalázzák. Hány ily napraforgóval találkozunk, kik már egy-két nap múlva lerázzák a hűség boldog frigyét s az ördögökkel jegyzik el ismét magukat. Hány lélek sóhajtozik, mint a férje sírjánál kesergő nő, kinek szíve a lefolyt boldog napokra gondol? És egy oly nővel, ki a korán elhunyt férje sírjára még csak tegnap ültetett virágok közül egyet leszakít s zokogása közben levelenkint széttép, hány lélek mondhatja el: „Miként e virág boldogsága, úgy az enyim is csak egy napig tartott.”

Vigyázz ifjú barátom, ha ismét azon szerencsében részesülhettél, hogy Isten gyermeke lehettél, – vigyázz, el ne hagyd magadat tántorítatni barátid, ismerőseid, bűntársaid s a világ élveibe elmerült, fehér hajuk dacára is szerénytelen aggastyánok gúnyjai, élcei s csábszavai által. Vigyázz, Isten szerelmére, lelked üdvére kérlek! Mert miként az említett hivatalnok súlyosabb és gyógyíthatlanabb betegségbe esett: úgy a világ gyönyöreihez visszatérő bűnös is újólag megszegvén Istennek tett ígéretét, Őt még jobban megbántja, s lelkét még

veszélyesebb állapotba dönti, melyből már nehezebb szabadulnia.

I. Egy Dávid nevezetű rabló-főnökről olvastam, hogy isteni kegyelemtől áthatva, elhatározta magában, hogy zárdába megy, s ott méltó bűnbánat által a megbántott Istent kiengeszteli. De a zárda apátja, kinél felvételért esedezett, vonakodott a rossz hírben álló embert felvenni. Mire Dávid így szólt: „Ha be nem fogadsz szerzeteseid közé, visszatérek társaimhoz, s zárdátok néhány nap múlva lángok martaléka lesz.” Az apát e fenyegető szavakra felvette őt a zárdába, hol bűneit meggyónván, nemcsak hogy nem tért vissza többé társaihoz; hanem rövid idő alatt az erényekben és keresztény tökéletességekben minden szerzetes társát felülmúlta. Sőt nem sokára különös módon néma és süket lett, úgy hogy semmi egyébről sem tudott beszélni, mint az isteni kegyelem által rajta véghezvitt

csodadolgokról. Ha földi dolgokról kérdezték, azt nem hallotta és mit sem válaszolt reá; de ha szerzetes társaival a közimákban Istent dicséré, akkor hangjával az egész templomot betölté.

Szerencsés ember! bűntársait nem kereste fel többé s ha hiú földi dolgokról kérdezték, néma volt, mint a hal; ha pedig Isten dicséretét kellett hangoztatni, kedves énekével a

fülemülékkel versenyezett. Bár minden megtért bűnös őt követné! Bár minden megtért bűnös visszavonulna azok társaságától, kik őt az ég felé vezető útról letérítik! Bár minden megtért ember megválogatná barátságát, mulatságait s olvasmányait!

Igaz ugyan, hogy a törödelem szentségében nyert megszentelő malaszt által nemcsak szeretettel, Isten tiszta szeretetével telik el a lélek, melynél fogva a bűnösből szent és igaz, Isten ellenségéből barátja, a halál fiából mennyország örököse, az ördög rabszolgájából a szabadság gyermeke lesz: hanem az száműzvén a bűnt a lélekből, erőt nyújt és delejként vonzza az embert az erényre; mindazáltal az emberi szív állhatatlanságát ki nem irtja. Ez az oka, hogy oly nehéz sokszor az életben a világ csábításai közt az embernek érzéseit az erény útján megtartani, és a testiség incselkedései közt a szív tisztaságát megőrizni.

(17)

És hogy ma annyi ember megszegi Istennek adott szavát, az onnan ered, hogy az Isten sokkal fönségesebb, sokkal szentebb, semhogy a test követelményeivel alkudozásokba bocsátkozhatnék: a világ ellenben kedvez a testnek, s az ember szemei elé állítja

fényűzésének, ámításának s csábításának egész készletét. A könyvsajtók, vésők, ecsetek izzadnak az erkölcstelen könyvek, röpiratok, színjátékok, regények, adomák, szobrok s képek előállításában. Fényes mulatóhelyek jelmezbálokkal s borral hízelegnek. A színházak tánccal, zenével kedveskednek. És vannak társas-estélyek, ünnepélyek, mutatványok, kiállítások, melyekből a bohócok sem hiányoznak. A kísértés szelleme pedig így szól az alig megtért emberhez: Te elhagytál engem s az Istenhez tértél, ki azt mondja: hogy az én igám édes, az én terhem könnyű; pedig nagyon is érzed, hogy mily keserű, s mily nehéz az Ő igája. Ezt olvasom le arcodról, ezt ismétli szemed tekintete, ezt bizonyítja életed. Hagyd el hát e szomorú helyeket, hol e tan: önmegtagadás, megöl tégedet. Vagy lemondanál a világ örömeiről, mik másokat boldogítanak? Jöjj csak vissza ezek közé, s nézd mily boldogok.

Hallgasd csak vidám dalaikat, s mulass te is ismét velük.

A szerencsétlen hinni kezd, keresi vagy legalább nem kerüli a bűnalkalmakat s közel áll a bukáshoz.

A történelemben olvassuk, hogy Kleopátra, Egyiptom királynéja, Augusztus hatalmába kerülvén, hogy kikerülje a szégyenteljes halált, mely nem lehetett volna gyalázatosabb, mint élete; egyik rabszolgája által egy kosár virágot hozatott magának. Gyengéd, fehér kezei keresgélvén a virágok közt, megtalálták a kígyót, melynek marása meghozá neki a halált.

E virágkosár hű képe a bűnalkalmaknak. Az ember először csak a jó illatot szívja be, s így szól: mily kellemes a virágokat szagolni. De nem sokára találkozik a virágok közötti

mértéktelen keresésben a kígyó fullánkjával, mely megsebzi a lelket, s halálát okozza.

El kell tehát a virágkosarat, a bűnalkalmakat távolítani, hogy a bűnbe vissza ne essél! Te tudod legjobban, hogy minő színdarabok látása, minő könyvek olvasása folytán sértetted meg az Istent. Te tudod legjobban, hogy mely házban, mely időben s mely személynél halt meg lelked a mézesajkú csábítók szavai által. Kerüld el tehát mindazt! Ne nézz meg ledér színdarabokat, még azon szándékból se, hogy eredeti gondolatokat hallhass, s az énekben gyönyörködjél. Ne olvass erkölcstelen könyveket, még azon szándékból se, hogy szép irályt tanulj. Ne menj oly társaságba, hol a jó hírnév és becsület nem tiszteltetik, hol csak a bók, hizelgés tetszik, s az igazság hangját sértésül veszik. Ne menj, még azon szándékból se, hogy beszélgetéssel töltsd el az időt, s hogy udvariassági kötelmet teljesíts, – oly családhoz, hol az asszony mosolya kísértetbe hoz, hangja lebilincsel, bája s fortélya eltántorít. Mert mint Szent Bernát mondja: „Oly gyenge és oly gyarló természetünk levén, nagyobb csoda az alkalmak közt forogni és el nem esni, mint a holtakat feltámasztani.”

Hanno kárthágói herceg sok papagályt fogdostatván össze, azokat különböző szavakra tanította, a többi közt ezen mondatra is: „Hanno Isten.” S miután már jól tudták, szabadon bocsátotta őket. Egy ideig az egész környék csodálkozással hallotta mindenütt e szavakat hangozni: „Hanno Isten.” Azonban a madarak társaik között rövid idő alatt mindazt elfelejtették, mit előbb nagy fáradsággal tanultak, és ismét csak a régi módon kezdtek kiabálni.

Vigyázz te is, nehogy úgy járj, mint a madarak! Ne bizakodjál erődben, ne higgy akaratod szilárdságában, ne játsszál az alkalmakkal; mert az oly játék, melynél sohasem láthatod mennyit veszíthetsz. Sámson is többször kiszabadulván a filiszteusok kezeiből, elbizakodott lőn, s midőn Dalila adta át, akkor is így szólt: Oh! az állatok állkapcái csak szalmaszálak az én vállaimon, és a legerősebb kötelek csak pókhálók az én karjaimnak. „Kimegyek, mint azelőtt.” És mégis, hogy ment ki Sámson? Megkötözve, s mint az állat, hajtotta a malmot.

Vigyázz tehát! Ha egyszer, kétszer szerencsésen ki is szabadulsz a bűnalkalmak közül, el ne bízd magadat; mert még az elmés, erkölcsös, alázatosnak látszó emberek is olyanok, mint a víz alatti szirtek, melyeken gyakori a hajótörés: hát ha Dalilákkal mulatsz, – habár

(18)

udvariasságból vagy időtöltésből, – a szikrázó szemek, a mosolygó ajkak, s a hófehér vállakat elfödő nemcsak igazi, hanem hamis hajak is elég erősek arra, hogy megszegjed Istennek tett ígéretedet.

Pedig semmi sem érdemel az emberek közt nagyobb figyelmet, mint az adott szó. Az ígéretet meg kell tartani, vagy elveszítjük jó hírnevünket. Így bár a mai romlott korban néha a gúnynak nyilait a megcsalatott férjre irányozzák; de míg az evangélium a világról el nem tűnik, addig a nő hűtlenségét a sokaság megbélyegzi. Sőt az ünnepélyes ígéret még a

legvadabb népeknél is sérthetetlen. S ha találkozik oly nyomorult, ki nyilvánosan adott szavát vakmerően megszegi, nem teheti azt anélkül, hogy benseje e tett ellen mint aljas és őrült cselekmény ellen ne tiltakozzék, s hogy azért a közvélemény el ne ítélné.

Mindenféle tisztelenséggel illetheted pedig az embert, s még sem meríted ki a gyalázat szótárát; de ha azt mondod neki: Te hazug, hűtlen, szószegő vagy, akkor, ha csak egy szikrája van is benne az emberi méltóság érzetéből, szégyen és gyalázattal illetted. Mert ez annyi, mintha azt mondanád: Menj, egy vonását sem bírod a művelt embernek; mert a

becsületességet sem ismered többé, s felhívom barátaidat, hogy szavaidtól őrizkedjenek, mert neked nincs becsületszavad.

Ha tehát az ember és ember közt az adott szó sérthetetlen, s meg kell tartani, mennyivel inkább sérthetetlennek kell lenni s meg kell azt tartani az ember és Isten között. Ha az, ki embernek adott szavát meg nem tartja, szakít nemcsak a becsülettel, hanem a becsületnél sokkal kevesebbet igénylő tisztelettel is; mennyivel inkább szakít az, ki az Istennek tett fogadását meg nem tartja?! Azért a szentatyák szerint: az egy gonosz ember, az az ördög, az a bálványok törödelmezője.

Hogyan? A bálványok törödelmezője? Igen, mert mint Szent Jeromos mondja: „Minden bűn bálvány, mely imádtatik a szív oltárán.”

A bűnös ugyan nem oly nyilvános bálványozó, mint a pogányok, kik a csillagokat s más egyéb teremtményeket megcsodálva, ahelyett, hogy a Teremtőhöz, ki azokkal az eget s földet benépesíté, felemelkedtek volna, inkább a teremtmények imádására vetemedtek, s azoknak templomokat állítva, áldozatokat mutattak be. De van alattomos bálványozás is, mely bizonyos házi bálványokat imád. És ez ama bálványozás, melyet minden világfia elkövet, midőn megfeledkezve az egyedül imádandó lényről, habár nem is az ég csillagainak, hanem a világ gyarló csillagzatainak hódol. Azok kedvéért elfecsérli egészségét, jövőjét, sőt vérét is.

Elfeledi az anyai szív fájdalmait, családja becsületét. Elfeledi lelkét, el Istenét. Azokat lelke templomában, szíve oltárán bálvány gyanánt imádja, s bár a felebaráti szeretet följajdul és sír, ő mégis azoknak áldozza mindenét.

Ha ily ember megbánva esztelen cselekedetét, ledönti bálványait, s visszatér Istenéhez, nem mondjuk-e, hogy Isten törödelmezője? Éppen úgy mondhatjuk, hogy a bálványok törödelmezője az, ki ismét elhagyja Isten útját, s szívében újra felállítja a bálványokat.

És szent Isten! mily sokszor födik el arcukat angyalaid ily gyalázatos elpártolás, ily alávaló szószegés szemléleténél? Mily sokszor döfi át éles tőrként atyai szívedet hálátlan gyermekeid szószegése?!

Midőn meggyónja a bűnös bűnét, megújítja keresztségi fogadását, sőt hogy visszajusson Isten kegyelmébe, új fogadással köti le magát. Midőn először vétkezett, mindenesetre megbántotta az Istent. De azelőtt még nem tapasztalhatta az ördög zsarnokságát. Hanem miután már tapasztalta azon boldogtalanságot, melyet a bűn okozott lelkében, s megízlelte Istennek és kegyelmének jóságát is, s mégis visszatért a világ gyönyöreihez: akkor a bántalom sokkal nagyobb és Istent sokkal jobban sérti; mert az által mintegy azt fejezi ki, hogy sokkal jobb rabszolgaként élni az ördög bilincseiben, mintsem Istennek szolgálni.

De lehet-e ennél sértőbbet mondani?

És pedig úgy van!

(19)

A világ gyönyöreihez visszatérő ember miután tapasztalta, hogy mily élet van az Isten és az ördög szárnyai alatt, mintegy nyilvánosan megvallja, hogy ő úgy gondolja, hogy

hasznosabb az ördög, mint Isten szárnyai alatt élni. Hátat fordít tehát Istennek, s miként előbb bocsánatot kért Istentől az ellene elkövetett bántalmakért: úgy most újra meghódol, letérdel s ha nem is szóval, legalább tettel bocsánatot kér a gonosz lélektől, mondván: íme sátán, itt vagyok lábaidnál, megvallom, hogy rosszul cselekedtem, midőn téged elhagytalak. Teljes bocsánatot kérek azért; mert már jól meggondoltam magamat s beismerem, hogy jobb neked szolgálni, mint az Istennek. – Valamint előbb is a tied voltam, úgy most is a tied vagyok, s tied leszek, nem pedig Istené.

És az alvilág fejedelme ujjong kivívott diadala felett. A súlyosan megbántott Isten pedig e szavakkal veti szemére hűtlenségét: „A te gyökered és nemzetséged Kánaán földjéről való és mikor születtél, nem szántak meg téged, hanem a föld színére vetettek. Én pedig elmenvén melletted, láttalak téged eltapodtatni véredben és mikor tenvéredben voltál, mondám neked:

Élj, – igen mondám, – és te enyim lettél. És megmostalak téged vízzel, kitisztítottalak véredből, megkentelek olajjal, bíborral öveztelek, arannyal és ezüsttel ékesítélek és a fejedre koronát adtam; süteményt, mézet és olajat ettél és igen megszépülvén, országlásra jutottál. És most ismételve megutáltál, elhagytál engem. Aranyomat, ezüstömet, melyet adtam neked, sértésemre használtad, elővetted sokszínű ruháidat és olajamat, illatszereimet és az én eledelemet, melyet neked adtam ismételve ellenem fordítád.” S eltávozik Isten ismét a lélekből, mely nehezen, vagy nem is fog megszabadulni a világ gyönyöreinek hatalmából.

II. Ha egy atyát gyermeke, kit szeretettel felnevelt elhagy azért, mert engedelmességet, tiszteletet követel tőle, s minden ötletének, kívánságának nem kedvez; ha a nő rossz olvasmányok vagy ábrándozó társnői beszédei folytán úgy képzelé a férjet, mint szeszélyeinek rabszolgáját, s midőn el kell hagynia az álmok világát, ahelyett, hogy meggondolná, hogy ő csak ábrándokban ringatta magát, s hogy az ifjú szíveket elbájoló örömök tünékeny habok, inkább így sóhajt fel: ha én ezt tudtam volna, s bár férje szereti őt, de miután minden szeszélyének nem hódol, tehát elhagyja. És föltéve, hogy ama gyermek és eme nő megbánva tettét, bocsánatért esdve ismét visszatér az atyja, ez pedig férje karjai közé;

azonban mivel az atya most sem hagy fel szeretetteljes szigorával, és a férj most sem hódol neje szeszélyeinek, tehát ismét távoznak. Mit gondolsz, bár az atya és férj karjai s bocsánata mindig készen vannak számukra, visszatérnek-e ismét megjavulva? Nehezen vagy tán nem is.

Így van ez a világ gyönyöreihez visszatért emberrel is. Isten ugyanis nemcsak az első bűnös embernek bocsátotta meg bűnét, midőn az könnytelt szemekkel, remegve lépett megbántott Teremtője elé a paradicsomban; hanem kész megbocsátani minden bűnösnek, amely napon megtér, és „elfeledi istentelenségeit, ha bűnei száma annyi lesz is, mint a tenger fövénye, s oly vörösek is, mint a karmasin.”

Isten részéről tehát nincs nehézség. De igen a világ fia részéről. Mert ha valamely

hegytetőn álló oszlop mellől elmozdul az azt fenntartó támasz, leesik az a mélységbe, s vagy sohasem vitetik fel, vagy igen nagy erőfeszítéssel: úgy ha a lélek mellől a szentségek, melyek azt fenntartják, elmozdíttatnak, lezuhan az, s vagy soha, vagy igen nehezen állítható ismét életre. Azért mondja a nemzetek apostola: „Lehetetlen, hogy azok, kik egyszer

megvilágosíttattak s megízlelték a mennyei ajándékot és részesek lettek a Szentlélekben… és mégis elestek… ismét megújuljanak a bűnbánat által. Mert azon föld, mely a gyakorta raja hulló záport beissza és alkalmas növényt terem azoknak, kik azt művelik, áldást nyert az Istentől, amely pedig töviseket és bojtorjánokat terem, elhagyatik és közel van az átokhoz, minek vége az elégetés.” (Zsid 6,4–8)

Hallod! azt mondja az apostol, lehetetlen a világ gyönyöreihez visszatérő bűnösnek ismét megtérnie. Nem feltétlen lehetetlenséget ért itt ugyan Szent Pál, mint Szent Tamás is mondja;

hisz Isten a legnagyobb bűnöstől sem tagadja meg az elégséges kegyelmet, melynél fogva

(20)

megtérhet, hanem csak azt akarja kifejezni, hogy igen nehéz, de ez a lehetetlenséggel

majdnem egy és ugyanaz. Próbáld csak meg, hogy valamely játszókockát többször úgy vess, hogy az egymásután mindig ugyanazon számot mutassa. Bizonnyal nem lehetetlen, de igen nehezen fogna sikerülni, s éppen azért alig fog sikerülni. Szintúgy nem lehetetlen, hogy egyik helyről a másikra ugyanannyi lépést tégy s mindig ugyanazon helyre lépj; de igen nehéz, próbáld meg s tapasztalni fogod, hogy alig sikerül. – De ha a mindennapi dolgokban, ami igen nehéz, a kivitel tekintetében, majdnem lehetetlen, mi történik akkor az erkölcsi dolgokban? Mi? Az, hogy a világ gyönyöreihez visszatérő bűnösnek nehezére esvén a felkelés, alig vagy talán fel sem kel.

Nézd a chaldeusok által elpusztított jeruzsálemi templomot, melyet Salamon hét év alatt épített, Zorobábel által sok fáradsággal csak húsz év alatt építtetett fel. S az így felépült templomot, midőn Heródes megrongálta, utódja egy másik Heródes még nagyobb erőfeszítéssel csak huszonnégy évi nagy munkával s költséggel javíttatta ki. De midőn harmadszor a rómaiak elpusztíták, soha többé fel nem épült, hanem úgy maradt s a skorpiók és kígyóknak lett rejtekhelye.

Te az Isten élő temploma vagy és önkényt elpusztítod e templomot és pedig nem egyszer, hanem kétszer vagy többször is, s azt gondolod, hogy könnyen felépítheted azt? Oh

szerencsétlen! vigyázz, nehogy saját romjaid temessenek el és lelked rejtekhelye legyen a skorpióknak és kígyóknak, melyektől soha vagy igen nehezen szabadulhatsz meg.

Gyónás által ugyan megtisztíthatod lelkedet, s fölépítheted ismét Isten templomát; de Isten szívjobbulást és pedig valódi jobbulást kíván. Ha tehát nincs igazi bánat szívedben, mit sem használ gyónásod. Hasonlítasz a keresztény hitre tért pogányhoz, ki a keresztség után néhány napra visszatér a pogányságra; majd ismét lemondva a pogányságról visszatér a keresztény hitre. Ha ezt ötször-hatszor ismétli, nemde azt mondod, hogy annak az embernek sohasem volt igazi hite; mert az igazi hit a kijelentett igazságoknak mindenekfeletti erős elfogadásában áll. És igazad van. De ha te ötször-hatszor meggyónod ugyanazon bűnödet és visszaesel, nemde azt kell mondani, hogy aligha gyóntál meg igazán és nem is nyerted el Isten kegyelmét.

Ne ámítsd tehát azzal magadat, hogy majd ismét meggyónod bűnödet, hanem mint Szent Bernát mondja: „Aggódjál ha Isten kegyelmét elnyerted, még inkább aggódjál, ha kárát vallád, mindenek felett pedig aggódjál, ha elvesztvén, újra megnyerted, mert ha másodszor vagy harmadszor elveszted, talán soha többé vissza nem nyered.”

Szent Ágoston a világ gyönyöreihez visszatérő bűnösöket ama halottakhoz hasonlítja, kiket már a temető felé visznek, s életre ébredésükhez már kevés a remény, s magának az Isten fiának is hangosan s parancsolólag kell kiáltani, mint a naimi özvegy fiának kiáltá:

„Ifjú! neked mondom kelj fel!”

De Jézust ily csoda véghezvitelére az özvegy anyának könnyei indíták. Sírj tehát te is!

Harmatként hulljanak bánatkönnyeid, mert szép ugyan a könny, mely anyai szemekből permetez, de sokkal szebb könny, melyet a bűnbánat sajtol ki szemedből. Hervadt lelkednek örömcseppje lesz az, melyet egekbe visznek angyalok s Isten irgalmát esdik ki számodra.

S kezeidet sóhajtó melledre téve, így kiálts fel a magas egekre: Istenem, íme ismét fájdalommal térek hozzád vissza. A világ zúgó árja, mint a vész az eltépett virágot, mint a tenger a lengő habot, ismételve elsodort magával. Mint a homokpuszták forró szele, úgy kiszárítá bennem kegyelmedet a bűn, melybe tőled hűtelen kebellel eltérve, ismételve visszaestem. De most, mint a bérc, úgy nyomja e tett lelkemet. Kérlek Atyám, vesd reám irgalmas szemeidet. Oh bocsáss meg, bocsáss meg irgalom s szeretet örök Istene! Tekints e kebelre, mely feltétellel s bánattal van tele! Fogadj vissza még egyszer gyermekeid közé, s ne engedd, hogy kegyelmeddel többé visszaéljek, hanem add, hogy akaratod legyen az enyim is, s irántad való szeretettel zarándokoljak e földön. Add, hogy csak azt tegyem, ami neked

(21)

leginkább tetszik, hogy így egykor lelkem a paradicsomot ékesíthesse s kebleden örvendhessen.

És az Atya mindig csak atya marad, megismer a rongyokban is, s meghallgat tégedet.

Csak valóban bánd meg bűnödet, akkor átjárja kebledet az égi lehelet, s Isten, kinek eltörlött képmását feleleveníti benned a malaszt ereje, befogad ismét gyermekei közzé. Feladja rád az ünnepi köntöst, a kegyelem öltönyét, csak vigyázz, hogy le ne vesd azt többé.

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

a „M.”, három évvel fiatalabb tőlem, ő ő egy ilyen hát nem tudom pedagógiai szakközépiskolát végzett, ott érettségizett, majd az mellett még egy ilyen OKJ-s

anyagán folytatott elemzések alapján nem jelenthető ki biztosan, hogy az MNSz2 személyes alkorpuszában talált hogy kötőszós függetlenedett mellékmondat- típusok

In 2007, a question of the doctoral dissertation of author was that how the employees with family commitment were judged on the Hungarian labor mar- ket: there were positive

(Elsötétedik a szín, aztán lassan szürkülni kezd. Fekszik az ágyban betakarózva, bejön a FÉRFI, halkan odasétál az ágyhoz, megsimogatja, a NŐ nem éb- red fel. A NŐ

Egyik végponton az Istenről való beszéd („Azt írta a lány, hogy Isten nem a Teremtés. Isten az egyedüli lény, aki megadja az embereknek a meghallgatás illúzióját. Az

Ahogy a fürdőszobaszekrényt kinyitottam most az előbb, láttam, ott a pohár – ilyesképp jöttem rá, hogy álmom, gyötört kis mozzanat, becsapott, a' vagy épp boldogított

Volt abban valami kísérteties, hogy 1991-ben ugyanolyan módon ugyanoda menekültek az emberek, mint az előző két háború során; azok az ösvények most is ugyanarra kanyarodnak..

Persze, most lehet, hogy irodalomtörténetileg nem helytálló, amit mondtam, mert azért én is elég rég olvastam az említett művet, de a cím maga sejlett fel bennem, amikor