SZÉCHENYI ISTVÁN EGYETEM
DEÁK FERENC ÁLLAM-ÉS JOGTUDOMÁNYI KAR JOGELMÉLETI TANSZÉK
EGRESI KATALIN
Az olasz alkotmány
Alkotmánytörténet, alkotmányelmélet, alkotmányos rendelkezések
HABILITÁCIÓS TÉZISEK
GYŐR 2013
Tartalom
A tudományos tevékenység állomásai (2004-2013)...3
Az olasz alkotmány...5
A témaválasztás indokai és a kutatás módszertana...5
Az újkori olasz alkotmányok történeti korszakhatárai és jellemvonásai a felvilágosodástól a köztársasági alkotmány születéséig...7
Az olasz közjogi gondolkodás irányvonalai...12
A materiális alkotmány elmélete Costantino Mortati közjogtudományi munkásságában...15
A köztársasági olasz alkotmány alkotmányos alapelveinek és alapértékeinek a rendszere...19
Az államszervezeti rendelkezések meghatározó jellemvonásai...24
Összegzés...28
A habilitációs tézisek alapjául szolgáló publikációk...30
A tudományos tevékenység állomásai (2004-2013)
Doktori disszertációmat 2004-ben védtem meg a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Történettudományi Intézetében „A Magyarországi Szociáldemokrata Párt szociálpolitikája az 1920-as években” címmel summa cum laude minősítéssel. Ezt követően az értékezés monográfiává fejlesztésén dolgoztam a Politikatörténeti Intézetnél két alkalommal elnyert hathónapos kutatási ösztöndíjaim, illetve a győri Universitas Alapítvány szintén féléves posztdoktori ösztöndíjának köszönhetően.
Könyvem már nem kizárólag egy párt történetén keresztül mutatta be a szociális érdekvédelem egyes állomásait, hanem időben és tematikailag egyaránt tágabb perspektívákban vizsgálta a két világháború közötti magyar szociálpolitika elméleti, történeti illetve jogszabályi hátterét. Ennek köszönhetően 2008-ban a Napvilág Kiadó gondozásában jelent meg Szociálpolitika Magyarországon. Nézetek, programok és törvények 1919-1939 című szakkönyvem, amely 2008. november 4-én a tudomány ünnepe alkalmából rektori elismerésben részesült.
A doktori disszertációm utáni években végeztem el a jogi kart levelező tagozaton (2005- 2010), amely jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy olyan kutatási területeket válasszak, amelyek lehetőséget adtak számomra arra, hogy a jogászképzés tananyagfejlesztő tevékenységébe, illetve egyes államelméleti kutatásokba is bekapcsolódhassak. Ezek közül kiemelnék három fontos kutatási területet. Elsőként a Szigeti Péter professzor úr vezetésével megpályázott A Köztársaság jogrendszerének állapota (1989-2004) című OTKA által támogatott kutatás (046838) keretében a magyar alkotmányosság történeti szempontú feldolgozásával elemeztem a történelmi alkotmányok és a Szent Korona-tan egyes állomásait, továbbá 1989/90 utáni jelentéstartalmának változásait. Ezt később a Politikatörténeti Intézetben a Magyar Köztársaság 60. évfordulójára rendezett 2006. évi konferencián is megjelenítettem. A téma jelenleg is foglalkoztat, mind az angol, mind az olasz nyelvű publikációimban elemeztem államelméleti és politikatörténeti szempontból, a magyar állambölcseleti kutatások területén kifejezetten meghatározó kutatási témának tartom.1
1 Egresi Katalin: Traditional constitutional principles in the Hungarian and Italian constitutions. In. VIII.
Krakow Conference of Young Scientists, Krakow, 2013. Conference Proceedings, 117-128. o. ill. Egresi Katalin: Le teorie costituzionali e i principi fondamentali a confronto di due costituzioni. Esperienze ungheresi e italiane. In. Nomos. Le attualità nel diritto, Róma, 2013/3. 40. o.
Kiemelném a téma nemzetközi aktualitását, hiszen a magyar Alaptörvény hatályba lépése óta a közjogi dokumentum Preambulumában található utalásokat a magyar történelmi alkotmányra és a Szent Korona tanra az európai politika-és államelméleti kutatások is élénk érdeklődéssel kísérik. Ezzel a témával párhuzamosan a Takács Péter professzor úr vezetésével szerkesztett elektronikus formában elérhető államelméleti egyetemi jegyzetnek a jóléti- szociális államra vonatkozó fejezetén dolgoztam, amelynek ötletét éppen a szociálpolitikai témájú monográfiám adta.
Ezen túlmenően a Takács Péter professzor úr vezetésével szerkesztett Államelmélet 1. A modern állam elméletének előzményei és történeti alapvonalai című 2007-ben megjelent kötetben a felvilágosodás államtani nézeteiről írtam egy tankönyvfejezetet Paksy Máté kollégával közösen. Szintén az elmúlt években fordultam az államelmélet meghatározó magyar alakjainak, többek között Ágoston Péternek, Concha Győzőnek vagy Pulszky Ágostnak a művei felé.
Kutatásaimat összeköti az államelméleti- államelmélet-történeti- és politikaelméleti nézőpont.
Ez a törekvés dominált a jogászképzés befejezése után elnyert külföldi ösztöndíjaim témaválasztásait illetően is. Első ízben a TÁMOP: 4/1.1/A-10/1. KONV- 2010-005 program keretében 2011. február – július között a római La Sapienza Egyetem Politikatudományi Karán folytattam kutatásokat az 1948-as olasz alkotmány megszületése és rendelkezései témakörében, amelyek egy nagyobb kutatás, a modernkori olasz politikai rendszerek összehasonlítása szempontjából kiindulási pontnak tekinthető. Ebben a témában született meg a habilitációs tézisek alapjául szolgáló második monográfiám.
Ugyancsak a nemzetközi kapcsolataim elmélyítése érdekében pályáztam meg a Campus Hungary három hónapos ösztöndíját, amelynek első felét 2013. októberében a Fiesole-i Európai Egyetemi Intézetben, valamint a Firenzei Egyetem Jogtudományi Karának Modern jogi gondolkodás története Kutatási Központjában (Centro degli Studi per la storia del pensiero giuridico moderno) töltöttem el, ahol már részben folytatva ez előző kutatási témám, érdeklődésem az olasz közjogtudományi gondolkodás felé fordult. Jelenleg a Takács Péter professzor úr vezetésével megpályázott K 108790 sz. OTKA-programhoz csatlakoztam, amelynek keretei között az institucionalizmus elmélete olasz változatát dolgozom fel, illetve ezt követően az itáliai közjogtudományi gondolkodás egyik kiemelkedő alakjának, Costantino Mortati alkotmányjogásznak, egyetemi professzornak és politikusnak az életpályájával kapcsolatos kutatási eredményeimet teszem közzé. Mindkét kutatási témám hiányzik a magyar jogtudományi gondolkodásból.
Célom, hogy a magyarországi jog-és politikatudományi gondolkodás számára kevéssé ismert olasz közjogi rendszer sajátosságait, meghatározó közjogtudományi doktrínáit a hazai szakirodalomba átültethessem, illetve az olasz közjogi gondolkodásban a magyar alkotmányosság és állambölcseleti hagyományokat olasz nyelven is megjeleníthessem. Ennek érdekében mind az oktatásban, mind a publikálás területén együttműködöm a „La Sapienza”
Egyetem Politikatudományi Karának egyik vezető professzorával, Fulco Lanchester tanszékvezetővel, aki a Nomos, Le attualità’ nel diritto című államelméleti és összehasonlító alkotmányjogi tematikájú folyóirat főszerkesztője.
Az elmúlt közel egy évtized alatt kutatási tevékenységemet a politikatörténeti-és politikai eszmetörténeti orientáció mellett egyre erőteljesebben a magyar és egyetemes államelméleti és politikaelméleti kérdések, mindenekelőtt a magyar és az olasz államelméleti- és közjogtudományi gondolkodás hasonlóságainak, illetve különbségeinek a tanulmányozása hatotta és hatja át.
Az olasz alkotmány
A témaválasztás indokai és a kutatás módszertana
A habilitációs téziseim alapjául szolgáló tizennégy íves monográfiám az 1948-as olasz alkotmány problematikáját elemezi alkotmánytörténeti, alkotmányelméleti és részben alkotmányjogi szempontból. A kutatás módszerének megválasztásakor az motivált, hogy a történelem-filozófia szakos bölcsész, illetve a jogász diplomám által kínált metódusokat ötvözzem. A témaválasztás a római ösztöndíjas időszakomban 2011 tavaszán kristályosodott ki bennem annak köszönhetően, hogy találkoztam Norberto Bobbio olasz jogfilozófus egyik, az olasz alkotmányossággal foglalkozó tanulmányának gondolataival. Bobbio hangsúlyozta, hogy egy történelmi kompromisszum eredményeként született közjogi dokumentum különösen fontos a társadalom életében: „Egy ilyen, egyöntetűen nagy többséggel elfogadott alaptörvény a nemzet életében egészen biztosan pozitív tény. Ám a többség ekkora dimenziója, a rendkívül nagy ideológiai különbség miatt csak egy lassú és kölcsönös meggyőzésen, az egyik fél részéről a másiknak tett engedményeken, hallgatólagos egyezségeken keresztül valósult meg. Alkotmányunk egy történelmi kompromisszum
gyümölcse volt.”2 Nézete szerint a közös elvekben és értékekben megjelenő társadalmi- politikai egység nem jöhetett volna létre, ha nem „…hosszú, nehéz és néha már megkopott viták eredményeként: egy kompromisszumként, amely mindig magában foglalja a kezdeti egyetértés hiányát és a közvetítés révén elért egyezséget egyaránt.
Ezt a példaértékű konszenzust számos olasz alkotmányjogász – többek között Roberto Bin és Giovanni Pitruzzella − szerint az olasz politikai elit ma már nem lenne képes megismételni.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi hozta létre ezt a rendkívüli történelmi pillanatot, amelyre az olasz közjogtudomány valamennyi képviselője egyaránt büszke, melyek ennek a folyamatnak a történelmi fázisai a XIX/XX. századi itáliai társadalomban, milyen közjogtudományi doktrínák állnak mögötte és melyek azok a sajátosságok, amelyek az olasz alkotmányozási folyamat következtében a XX. század második felének közjogi rendszerét jellemzik. Különös érdeklődéssel figyeltem a kompromisszum keletkezését a baloldali (szocialista, szociáldemokrata és kommunista), a liberális és a kereszténydemokrata politikai erők között, amelyek lehetővé tették egy a II. világháború után példaértékű alkotmány megszületését. A mű megírása során az alábbi kérdésekre kerestem a választ:
1. Milyen utat járt be a jogi-és politikai partikularizmus állapotában élő újkori itáliai társadalom a XVIII. század végétől 1948-ig? Melyek ennek az útnak a legfontosabb alkotmánytörténeti állomásai?
2. Milyen elméleti irányvonalak húzódnak meg az olasz alkotmány mögött? Melyek az olasz közjogtudomány meghatározó doktrínái?
3. Hogyan hatottak a közjogi gondolkodás egyes irányai az alkotmány alapelveire és alapértékeire?
4. Melyek az 1948-as alkotmányt jellemző államszervezeti rendelkezések, azaz a modern európai alkotmányosság különböző modelljei között az olasz politikai rendszer közjogi sajátosságai?
A mű multidiszciplináris jellegű, mivel a történettudomány, a politikaelmélet- politikafilozófia-alkotmányelmélet és az alkotmányjog területein keresztül elemezi a köztársasági alkotmány megszületését, az alkotmány normaszövege mögött meghúzódó közjogtudományi doktrínákat és magát az alkotmány rendelkezéseit. Ez a megközelítés lehetővé tette egyfelől a történeti leíró és a jogtudományi analitikus módszerek együttes
2Bobbio, N. Dal fascismo alla democrazia. I regimi, le idologie, le figure e le culture politiche (a cura di Michelangelo Bover)o, Baldini Castoldi Dalai. Milánó, 2008. 166. o. id. Egresi Katalin: Az olasz alkotmány.
Alkotmánytörténet, alkotmányelmélet, alkotmányos rendelkezések. Gondolat Kiadó, Budapest, 2013. 13. o.
alkalmazását. A történeti módszer segítségével a felvilágosodás alkotmányterveinek elemzésétől a nemzetállami alkotmányon - a Statuto Albertinon - keresztül az 1948-as alkotmány elfogadásáig tartó időszakot elemeztem. Ezzel a jogi-és politikai partikularizmus állapotából a Bobbio-tól idézett kompromisszum megkötéséig tartó időszakot mutattam be.
Ugyancsak ezzel a módszerrel vált lehetővé a társadalmi-és politikai valóság, illetve az alkotmánytörténeti szempontból jelentős közjogi dokumentumok egymásra vetítése, a politikai rendszer és a mögötte álló társadalmi- gazdasági-és külpolitikai folyamatok összevetése.
A jogtudományi elemzés ezzel szemben azért meghatározó, mert az 1948 utáni közjogi rendszerre jellemző sajátosságok bemutatásával: A) a kétkamarás rendszer, B) a köztársasági elnök, C) az alkotmánybíróság hatáskörei, az alkotmányvédelem és az alkotmánymódosítás lehetőségei, C) a régiók és más területi szervek kialakítása, D) a végrehajtó hatalom és a törvényhozó hatalom szerveinek egymáshoz való viszonya a hatalmi ágakon belül, valamint E) a választási rendszer vizsgálatával a jelenkori olasz alkotmányosságot jellemző közjogi sajátosságokat ábrázolni lehet, s ezáltal a modern olasz alkotmányosság összevethetővé válik a francia, a német és az angolszász alkotmányosságot jellemző motívumokkal.
Az alkotmány normaszövegének elemzése szempontjából az alkotmányos alapelvek, állampolgári jogok és kötelességek külön elemzést tesznek szükségessé, mivel ezekben az esetekben nemegyszer konkrét közjogi doktrínák, vagy politikafilozófiai jelentéstartalmak húzódnak meg. Igaz ez többek között az emberi méltóság közösségi kontextusára, a munka alapelvének a normaszövegben található több szintű elhelyezésére, a gazdasági-és szociális jogok túlsúlyára, vagy az állam és a katolikus egyház viszonyára. Ezekben az esetekben nem lehet eltekinteni az alkotmány-előkészítő bizottságok munkálataitól, hiszen a bizottsági üléseken nemegyszer komoly alkotmányelméleti magyarázatok jelentek meg.
Az újkori olasz alkotmányok történeti korszakhatárai és jellemvonásai a felvilágosodástól a köztársasági alkotmány születéséig
Kutatásaim első részében az itáliai félszigeten uralkodó több évszázados jogi és politikai partikularizmusban élő újkori társadalom XVIII. század végi állapotából kiindulva több egymástól jól elhatárolható korszakban vizsgáltam meg a politikai gondolkodás főbb képviselőinek álláspontját, az alkotmányterveket és alkotmánykoncepciókat, illetve a francia forradalmat követő napóleoni háborúkban hatályba léptetett, bár rövid életű olasz
alkotmányok rendelkezéseit. Abból a feltételezésből indultam ki, hogy az európai – mindenekelőtt francia, német és angolszász – felvilágosodás igencsak intenzív és mélyen szántó vitái a modern társadalom mibenlétéről, a társadalom és állam szétválasztásáról, az állam lényegéről, illetve a jogok természetéről az itáliai területeken is fellelhetőek, s ezért meg kell találni azokat az olasz szerzőket, akik az európai felvilágosodás programjához kapcsolódtak. Mivel a korábbi években foglalkoztam a XVIII. század államra vonatkozó tanaival fontosnak tartottam ebbe a problematikába az itáliai szerzők beemelését. Ezt a kiindulópontot abból a szempontból is meghatározónak tartom, hogy a magyar szakirodalomban a Risorgimento politikai mozgalma feldolgozott, holott annak XVIII.
századi előzményei egyáltalán nem jelentéktelenek. A félsziget északi-és középső részén (mindenekelőtt a lombard és toszkán területeken) elsősorban a francia (Montesquieu és Rousseau) valamint a német felvilágosodás (Kant) politikafilozófiájának eredményei találtak kedvező táptalajra pl. Giuseppe Gorani, Dalmazzo Francesco Vasco, Franceso Maria Gianni, a Verrì család, Agostino Paradisi, vagy Giovanni Fantoni politikafilozófiai műveiben, valamint alkotmányterveiben.3
A politikai gondolkodás területén szerzett kutatási eredményeimet összevetettem a napóleoni hadjárat következtében elfogadott alkotmányok (a római, a bolognai és a ciszalpin köztársaság) normaszövegével, melyek azon túl, hogy komoly francia hatást türköztek, sok egyéb szempontból érdekesek: rendkívül hosszúak, az államszervezeti rendelkezések részletekbe menően szabályozottak és az alkotmány megváltoztatása szempontjából merevek, hiszen mind időben, mind eljárási szempontból rendkívül nehezen változtathatóak voltak. Az északi területektől eltérően a Nápoly központú Szicíliai Kettős Királyság alkotmányai az 1815-ös bécsi rendezés előtt csak 1812-ben, majd az 1820-as forradalmi hullámban követően kaptak nagyobb hangsúlyt az eltérő politikai és társadalmi fejlődés, illetve a félszigeten uralkodó különböző hatalmi centrumok miatt. Az általam vizsgált alkotmányok eredeti olasz nyelvű normaszövegének feldolgozását jelentős mértékben segítette a Torinói Egyetem Jogtudományi Karának Jogtörténeti Tanszékén található elektronikusan elérhető adattár. Itt a jogtörténeti források sokasága a későbbi korszakok tanulmányozásánál szintén fontos szerepet játszott.
A napóleoni hadjáratokat követően a nemzeti egység megteremtésének évtizedei következtek, amelynek szerves részét képezte a Risorgimento politikai mozgalma, illetve az 1848-as harmadik forradalmi hullámban elfogadott Statuto Albertino, amely az 1861-ben kivívott
3 Egresi Katalin: Az olasz alkotmány: uo. 13-25. o.
nemzeti állam közjogi dokumentumává vált. Itt szintén azt a megoldást választottam, hogy a politikai filozófia eredményeit (Ugo Foscolo, Manzoni, Mazzini, Leopardi, Rosmini stb) összevetettem az egyes alkotmányok szövegével, azaz az 1848-as szicíliai, továbbá a toszkán és római alkotmányozó gyűlések eredményeként elfogadott rövid életű alkotmányokkal.
Ezeket a dokumentumokat az olasz közjogtudományi gondolkodás mélyrehatóbban elemezte, mert az egyes alkotmányok normaszövege arról tanúskodik, hogy az Appennini-félszigeten nem csupán egy alkotmányos mozgalom volt kibontakozóban, hanem egy félbeszakadt alkotmányozó folyamat. Ez azt jelentette, hogy a társadalmi elmaradottság és az egyes államok törekvéseit befolyásoló nagyhatalmi konstellációk ellenére nem kizárólag az uralkodók által kibocsátott, a restaurációs alkotmányokat adoptáló, konzervatív karták születtek, hanem a Risorgimento mozgalmának eszméibe ágyazott komplex alkotmányozó tevékenység folyt. Ebben a vonatkozásban a monográfiám történeti fejezeteinek feldolgozásában jelentős mértékben támaszkodtam Vezio Crisafulli alkotmányjogász és Carlo Ghisalberti alkotmánytörténész álláspontjára. Ugyanakkor az alkotmányos karták és statútumok közül kiemelkedő Statuto Albertino az egyetlen 1848 után hatályban maradt közjogi dokumentum volt. Az „alkotmányt” Carlo Alberto király 1848. március 4-én bocsátotta ki alattvalói számára, amely először a Szárd-Piemonti Királyság, majd később az egységes Olaszország alkotmánya lett. A dokumentum a kortárs európai példákkal szemben nem az alkotmány vagy az alaptörvény elnevezést kapta, aminek indoka éppen az azoktól való teljes elkülönülés volt. Ez a karta vált az egységes nemzeti állam alkotmányává, amely a politikai rendszer működése szempontjából számos jellemvonással bírt.
Monográfiámban nagy teret szenteltem a közjogi dokumentum normaszövegének és a XIX.
század második fele, továbbá az első világháború előtti évtizedek politikaelméleti és politikatörténeti eseményei ábrázolásának, mivel az olasz szakirodalomban is többféle jelzővel illetett korszakban napjaink politikai problémáinak történelmi gyökerei találhatóak meg. A közjogi és a politikai rendszer egymásra vetítése, a társadalmi és a gazdasági problémáknak a politikai programokban való megjelenítése, az észak-és déli területek közötti különbségek kormányzati megoldásainak bemutatása lehetővé tette az újkori olasz politikai rendszer első korszakának számító periódus nagyobb precizitással történő bemutatását.
A kronológiailag első modern politikai rendszert (1861-1919) a Risorgimento liberál- konzervatív politikai eszmerendszerére épülő nemzeti állam liberális vagy egyik miniszterelnökéről Giovanni Giolitti-ről elnevezett giolittiánus korszaknak nevezhetjük. Fő jellemvonásai abban összegezhetőek, hogy a történelmi jobb (la destra storica) és a történelmi
bal (la sinistra storica) közötti nagyon relatív parlamenti váltógazdaság valósult meg, a parlamenti képviselőcsoportokból és meghatározó személyiségekből álló bal- és jobboldali pártok igen messze voltak az egyes társadalmi rétegektől. A történelmi bal és jobb egyetértett az olasz nemzeti egység programjában, a modern állam szerkezetéről azonban eltérő elképzeléseik voltak. Ezek parlamenti szavazatokban történő realizálása mindig attól függött, hogy az aktuális kormány képes-e a szavazatok többségének megszerzésére. Szinte forgatókönyvvé vált az uralkodó által kinevezett miniszterelnök lemondása egy-egy kardinális kérdésben megrendezett szavazás előtt, majd néhány hónapon belül többsége kialakítását követően a politikai életbe való visszatérése. Ráadásul a nemzeti egység első évtizedét még a katolikus egyház és az állam közötti közjogi viszonyt tisztázatlansága jellemezte.
A korszak legjellemzőbb közjogi vonásai: A) parlament irányában felelőtlen kormány, B) a részletesen szabályozott és erős uralkodói jogkörök, C) a korlátozott választójog, amely ugyan tükrözte a kor szellemiségét, D) a stabil kormányzást hiánya, sőt E) az egyes kormányoknak a századfordulóra nem alakult ki szilárd ellenzéke. Ezen túlmenően F) az alkotmány nem tartalmazott a megváltoztatására irányuló normákat, így alkotmányos szabályozás hiányában könnyen megváltoztatható volt, amely szemben a francia hadjáratok idején elfogadott részletes és merev alkotmánymódosításokkal igen feltűnő volt.
A századforduló éveiben megjelenő osztályalapú politikai pártok programjai, a mögöttük álló társadalmi rétegek egyre láthatóbb ellentétben álltak a néhány évtizeddel korábban megalapozott közjogi rendszerrel, amely a férfilakosságra kiterjesztett általános választójog (1913) és az I. világháború következtében két év (1919-21) alatt omlott össze. Az első világháborút követő két évtized (1919-1943) a fasiszta állam kiépülésének időszaka volt, amelyet a történettudomány és jogtudomány – állam-és jogelmélet, illetve alkotmánytörténet
− több szempontból is mélyrehatóan elemzett. Ezen magyar nyelvű forrásokra támaszkodva én elsősorban a totális állam mítoszának kialakításában kevésbé ismert gondolkodókra koncentráltam, azon szerzőkre, akik a közjogtudományi gondolkodás szempontjából meghatározó jelentőséggel bírtak. Mindenekelőtt Giovanni. Gentile, Alfredo Rocco és Giuseppe Bottai gondolataival foglalkoztam4, illetve ezen nézetek mögött a Statuto Albertino rendelkezései alapján radikális mértékben megváltoztatott közjogi rendszer alkotmánytörténeti állomásaival 1925/26-tól, a kormány alkotmányos jogállására és a miniszterelnök személyére vonatkozó rendeletektől kezdve a salói köztársaság alkotmányáig.
Ahogy a felvilágosodás alkotmányterveinek eredeti szövegét, úgy a fasizmus politikai
4 Uo. 74-77. o.
rendszere „záródokumentumának” tartott salói alkotmányt is elemeztem, mert a korszak közjogi retorikájához jelentős adalékként szolgálhat. A korszak legfontosabb alkotmány-és politikatörténeti tanulsága, hogy a „giolittiánus” rendszerből eredő közjogi jellemvonások és a társadalmi-politikai valóság között meghúzódó mély szakadék éppen a közjogi dokumentum normaszövege alapján tette lehetővé a fasizmus politikai rendszerének kiépítését. A Statuto Albertino volt az eszköz Mussolini kezében ahhoz, hogy az 1930-as évek közepére kiépülő totális államot jellemző vonásokat (pl. az erős miniszterelnöki pozíció, a parlament kikapcsolása az államhatalmi ágakon belül) közjogi értelemben legitimálja.
A monográfiám és ezáltal kutatásaim alkotmánytörténeti szempontból legjelentősebb része a fasizmusból a demokratikus politikai rendszer kiépítése felé haladó átmeneti évek 1943-46 elemzése volt. Rendkívül fontosnak tartom, hogy az 1943. szeptember 8-i fegyverszünetet követően hatalomra kerülő (Badoglio marshall, Bonomi–kormányok, Parrí, Alcide de Gasperi) kormányok mögött már demokratikusan megalakult pártok álltak, amelyek a köztársasági alkotmány elfogadásában jelentős szerephez jutottak. Ezt a néhány évet az olasz közjogtudomány igen mélyrehatóan elemzi, rendkívül gazdag szakirodalom állt rendelkezésemre. Könyvem ezen fejezetei egyrészt bemutatják a politikai pártok ötoldalú levelezését, amelyeket szintén a torinói egyetem jogtörténeti tanszékének forrásgyűjteménye alapján dolgoztam fel. Ezek a levelek a kereszténydemokrata (Dc), a kommunista (Pci), a szocialista (Psi), az akciópárti (PdA) és liberális (Pli) politikai erők azon elképzeléseit tartalmazzák, amelyek a fasiszta rendszer felszámolásával függtek össze, illetve az új Olaszország közjogi-és politikai alapjainak legfontosabb motívumait elemezték. A levelek rendkívül sokat árulnak el a pártok közötti kommunikációban kibontakozó demokratikus gondolkodásmód egyes vonásairól.
Mindezek mellett természetesen legalább ennyire fontosak a fenn felsorolt kormányok intézkedései A korszakot az 1946. június 2-i a köztársaság államformájáról döntő népszavazás és az általános, egyenlő, titkos és mindkét nemre kiterjedő választójog alapján összehívott Alkotmányozó Gyűlés határozta meg, amelynek berkeiben különböző bizottságokban5 zajlott az új alkotmány normaszövegének a kidolgozása. A fegyverszünetet követő politikailag képlékeny években zajlott politikai viták középpontjában a kezdetektől fogva a jövő közjogi rendszerének alapjai álltak. A történelmi kompromisszumot megvalósító pártok az első világháború előtti liberális, illetve a két világháború közötti fasiszta rendszerek tanulságaiból kiindulva olyan alkotmányt akartak, amelyben A) kellő garanciák vannak a
5 Uo. 95-97. o.
normaszöveg könnyű megváltoztatásának elkerülése érdekében, B) az alkotmányos alapelvek mögött meghúzódó értéktartalom az egész politikai közösség alapvető normáit tartalmazza, illetve C) az egyes államhatalmi ágak szervei megfeleljenek a képviseleti demokrácia eszméjének és intézményrendszerének.
Az olasz közjogi gondolkodás irányvonalai
Az alkotmánytörténet fenn bemutatott korszakaival párhuzamosan elemeztem az olasz közjogtudománynak a 19/20. század fordulójától kezdve kialakult sajátos vonásait. Az egyik legmeghatározóbb motívumnak azt tartom, hogy a századforduló közjogtudománya maga alá rendelve az állam-és jogelméleti kérdések tárgyalását. A közjogi gondolkodás az egységes olasz nemzet megteremtését követő évtizedekben erőteljes német hatásoktól átitatva alakult ki. Követve a közjogi gondolkodás egyes fázisait és elméleti csomópontjait bemutató kortárs olasz nyelvű jogi szakirodalom, mint pl. Paolo Grossi, Luigi Ferraioli, Fulco Lanchester, vagy Maurizio Fioravanti kutatási eredményeit, elsősorban személyekhez kötődően vázoltam fel a közjogi gondolkodás tudományos problematikáját. Ebből következően a) Vittorio Emanuele Orlando, b) Gaetano Mosca, c) Santi Romano és d) Costantino Mortati nézeteivel foglalkoztam behatóbban.
Az olasz közjogi gondolkodásra gyakorolt hatások elemzése összetett feladat. Egyfelől a fejlett római jogi alapokon álló magánjog felől érkezett kihívás, amely arra ösztönözte a szerzőket, hogy az alkotmány normaszövegének elemzésére épülő un. pozitivista közjogtudomány létrehozásra van szükség, amelynek el kell érnie a magánjog tudományosnak tekintett színvonalát. A közjogtudomány középpontjában az állam állt, ám az államszervezeti rendelkezések elemzésén túlmenően a közjogászok az állam–lényeg kutatását is feladatuknak tekintették. Ez utóbbi vonatkozásban pedig egy olyan államfogalom kidolgozására törekedtek, amely mentes minden politikafilozófiai és etikai tartalomtól.
Ugyanakkor az olasz közjogi gondolkodásban kezdetektől fogva jelen volt a német hatás, amelynek gyökerei elsősorban Georg Jellinek „Allgemeine Staatslehre” című munkájában kifejtett nézetek átültetésének köszönhető. A német államtudományi gondolkodásnak az államról, az alkotmányról és az állami intézmények jogi természetéről szóló tanításai komoly követőkre, majd bírálókra találtak az itáliai félsziget alkotmányjogászai között. Ugyanakkor Jellinek csak egy szelete volt az adaptációnak. A történeti jogi iskola Friedrich Carl von Savigny nevéhez köthető ága, s ezzel a társadalmi szerződésre épülő államelméletek teljes
elutasítása, továbbá az olasz politikatudomány – mindenekelőtt Gaetano Mosca – munkássága egyaránt formálta a közjogi nézeteket. Az előbbi az állam, a jog és az alkotmány vizsgálatának történeti perspektívájában öltött testet, amely az olasz közjogtudomány mai napig egyik meghatározó nézőpontja maradt, míg az utóbbi különösen Costantino Mortatinál a közjogtudomány elméleti megalapozásában játszott komoly szerepet. Ezeknek az együttes jelenléte első látásra az olasz közjogi gondolkodást eklektikussá tette, ám mégis jól elhatárolható problémák és közjogtudósok jellemzik az általam vizsgált évtizedeket.
A német államtudományi gondolkodás eredményeinek első értelmezője a Jellinek államtanát olasz nyelvre fordító egyetemi professzor és politikus Vittorio Emanuele Orlando volt.
Orlando tézisei négy fogalom köré csoportosíthatóak: a szuverenitás elmélete, a végrehajtó hatalom elmélete, a képviseleti kormányzás elmélete és a hatalmi ágak megosztásának az elmélete. Egyik fiatalkori és kortársai által gyakran idézett műve, az 1894-ben publikált „Az alkotmányjog alapelvei” (Principi di diritto costituzionale) az államszuverenitás-, illetve államszemély-tan megalapozására törekedett. Ez a mű akár a közjogtudomány első írásának számít, annak ellenére, hogy Orlando korábban, a jogtudomány módszereiről, mindenekelőtt a filozófiai gondolkodás alóli felszabadítás lehetőségéről már írt kisebb tanulmányokat, doktrínális értelemben mégis az alkotmányjogi műve jelentette a közjogtudományi gondolkodás igazi fordulópontját. Hogyan alapozta meg a szerző a közjogtudomány problematikáját? Orlando abból indult ki, hogy az állam közjoga a politikai intézmények összességére vonatkozó jogi normákból áll, ez azonban történelmi korszakonként különböző formákat ölthet, ami egyúttal azt jelentette, hogy az állami intézmények tudományos igényű vizsgálata csakis a jogtudományon ezen belül a közjogon keresztül történhet. A közjogtudományt minden materiális – filozófiai, etikai, politikai stb. – tartalomtól meg kell tisztítani, ám a közjog maga is történeti képződmény, így a jogtudomány ezen ágának megalapozásánál Orlando a történeti jogi irányvonalat is átültette. A közjogtudomány középpontjában az állam áll, amelynek központi eleme a végrehajtó hatalom, amely egyben a szuverenitás eszméjének konstitutív eleme. Szintén az államfogalom megalapozásánál kizárta Jellinek államra vonatkozó kettős tanának társadalmi vetületét. Miért? „Az állam az elsődleges jogforrás … a szuverenitás az államhoz tartozik, és tartalmazza az állam teljes jogát”.6 A szuverenitás ugyanakkor az állam jogi személy mivoltában nyer megerősítést, ez utóbbi pedig három lényeges elemmel rendelkezik. Ezek 1. az állam, amelyhez a személy mivolt hozzátartozik, 2. a közösség jogi lelkiismerete/jogtudata, amely az állam jogi
6 Egresi Katalin: uo. 101-104.o.
személyiségének alapja, és 3. a végrehajtó hatalom, amely ezt ténylegessé teszi a kormányon, mint eszközön keresztül. Ezzel a szuverenitás, illetve az állam jogi személy mivolta szerves összefüggésben állt az állam végrehajtó hatalmának szervi oldalával.
Pályatársa és barátja, Gaetano Mosca csak részlegesen sorolható a közjogi gondolkodás tablójához. A magyar politikatudományi gondolkodásban elsősorban az elitelmélet miatt ismertté vált társadalomtudós több kiadást megért műve, „A politikatudomány elemei”
(Elementi di Scienza politica) miatt kerülhet megemlítésre, mert az állam és társadalom kapcsolatáról írott sorai a materiális alkotmány doktrínájának megértéséhez elengedhetetlenül fontosak. A 20. századi alkotmányjogban megjelenő és Carl Schmitt politikai államfogalmától elhatárolódó olasz közjogi gondolkodás Mosca tanításaira épített az állam jogi jelenségén túlmutató motívumok felvázolásában. Miért? A szerző célja a társadalomtudomány általános fogalomkészletének és módszerének megteremtése volt a politikai rendszer tanulmányozása szintjén, ebből a nézőpontból nem tartotta követendőnek a polgári társadalom és politikai állam elkülönítését a politikatudományi gondolkodásban. Módszere lényegesen különbözött Orlandóétól, őt a közjog és az általános államtudomány nem érdekelte.
Elméleti irányú kutatásaim jelentős szeletét jelentette az Orlando tanítvány, Santi Romano nézeteinek a feldolgozása, aki később szembefordulva professzora Jellinek-i tanításokra alapozott jogpozitivista módszerével, megalapozta a kelseni normatív és a schmitt-i decizionista jogelméleti irányzatok mellett a Maurice Hariou nevéhez köthető, francia gyökerekkel már rendelkező institucionalizmus olasz változatát.7 A rendkívül összetett jogelméleti problémákat felölő professzori életpályája fő műve az első kiadásban 1917/18-ban Pisában megjelent „A jogrendszer. Tanulmányok a jog fogalmáról, forrásairól és jellemvonásairól” /L’ordinamento giuridico. Studi sul concetto, le fonti e i caratteri del diritto/ volt, amelyben kifejtette a jog intézményi elméletét, továbbá annak egyes összetevőit.
Romano esetében már az is rendkívül izgalmas, ahogy az 1890-es években publikált korai és egyértelműen jogpozitivista vonásokat mutató kisebb közjogi írásoktól hogyan jutott el az institucionalista jogelmélet kidolgozásához.8 Elméletének kiindulópontja az intézmény fogalma volt, azaz a jog elsődlegesen nem norma, nem magatartási szabály, nem előírás, hanem intézmény. A jog nem magyarázható a szervezett társadalom világától elkülönülten.
Nála az intézmény nem létrehozza a jogot, hanem maga a jog, ami azzal a latin aforizmával
7Egresi Katalin: A jog, az állam, az alkotmány és az alkotmányjog Santi Romano munkásságában. In.
Tanulmányok a 70 éves Bihari Mihály tiszteletére. (szerk. Szoboszlai Kiss Katalin- Deli Gergely), Győr, Universitas-Győr, Nonprofit Kft. 2013. pp.113-134.
8 uo. 115-120. o.
írható körül, hogy UBI SOCIETAS IBI IUS E UBI IUS IBI SOCIETAS. A jog és az intézmény közötti fogalmi azonosság megteremtéséhez Romano a korai írásaiban elemzett szükségszerűség kategóriáját állítja teóriája középpontjába. Az intézmények abból a szükségszerűségből erednek, hogy a társadalmi igényeket és szükségleteket autonóm módon egységes együttes igénnyé kell szervezni. Ahol nincs intézmény, ott „csupán” társadalmi kapcsolatok működnek, amelyek a társadalmi tények és a szociológia vizsgálódási területére tartoznak. A jogi normák az intézmények szerves részei, ezért leglényegesebb tulajdonságuk az intézményesített voltuk. Ugyanakkor az állam, mint jogi intézmény csupán egy az intézmények világában, amely lehetővé tette, hogy az intézmények pluralitásán keresztül megalapozza a fasizmus közjogi rendszere mögött kiépülő korporatív társadalomszervezés doktrínális alapjait.
A materiális alkotmány elmélete Costantino Mortati közjogtudományi munkásságában
A közjogi gondolkodás szempontjából kiemelkedő szerepet játszik a calabriai származású jogtudós Costantino Mortati munkássága, akinek azért szenteltem külön figyelmet, mert hosszú pályafutása során ő az a szerző, aki az európai jogelméleti irányzatokra reflektálva, a XX. századi jogtudomány művelőinek kiemelkedő alakjaihoz tartozik.9
Könyvem nem kizárólag az 1940-ben megjelent Az alkotmány materiális értelemben című alkotmányelméleti munkájával foglalkozott, - bár ezt a monográfiát tekinti a kortárs olasz közjogtudományi gondolkodás a jogtudós pályája legmeghatározóbb, illetve a XX. századi olasz közjogtudományi gondolkodás legjelentősebb művének is − hanem jog-és államfelfogásával, illetve az alkotmány megszövegezésében játszott kiemelkedő szerepével.
Gondolatmenetét röviden összegezve Mortati az államban általános céllal rendelkező politikai entitást látott, amely a különböző és egymással ellentétes érdekek harmonizálását megvalósító, autoriter és szuprematív képződmény. Az állam funkciója abban ragadható meg, hogy egy adott területen kizárólagosan, minden más szervvel szemben képes biztosítani a társult/közösségi viszonyok szisztematikus egységét. Ebből következik, hogy az állam funkciója a homogenitás megteremtése a diffúz és széttagolt társadalmi kapcsolatok szövetében, megjelenési formája a politikai akarat, amely meghatározza a társadalom tagjai közötti viszonyok és értékek különbözőségét, az egyes akaratok alá-és fölrendelésének
9Közjogi nézeteit elemeztem az alábbi tanulmányomban: Egresi Katalin: Costantino Mortati közjogtudományi munkássága. In. Pro Futuro 2013/2. pp.1-23.
mechanizmusait, azaz az irányítás és az engedelmesség komplex viszonyrendszerét. Ezen a ponton Mortati G. Moscának az állam és társadalom viszonyáról vallott politikatudományi nézeteit ültette át alkotmányelméletébe.
Az adaptáció azonban nem csupán a materiális alkotmányról alkotott koncepcióban jelenik meg, hanem a később keletkezett „Az alkotmányozó hatalom természetéről” írott művében is.
Ott az állam társadalomtól való „elkülönülésének pillanatát” a következőképpen írta le.
„Ahhoz, hogy egy állam a differenciálatlan társadalom keblén létrejöjjön, vagy egy korábban már létező meghatározott típust felváltson, elengedhetetlen, hogy egy meghatározott területen élő társadalmi közösségben valamiféle erőeloszlás valósuljon meg, vagy a már létező erőviszonyok rendszerében változás következzen be, ami képes feltétlenül és a legfelsőbb szinten, legalább az átlagos engedelemség meghatározott terminusain keresztül megnyilvánulni.10 Az állam tehát előfeltételez egy differenciálatlan társadalomtól elkülönült politikailag szervezett társadalmi egységet. Mortati mindkét műve radikálisan szembehelyezkedett Hans Kelsennek, az államot normatív rendként meghatározó un. jogászi államfelfogásával, amely egyben a XX. századi olasz közjogtudományi gondolkodás egyik meghatározó jellemvonása.
A calabriai szerző Kelsenen túl vitába szállt Carl Schmitt politikai államfelfogásával is, annak ellenére, hogy a két szerző kiindulópontja közös a tekintetben, hogy mindkettőjüknél megszűnik a társadalomnak és politikának a felvilágosodás politikai filozófiájából származó szétválasztása, de az olasz jogtudósnál ez az elitelméleten alapuló, a társadalomból közös értékek mentén szerveződő politikai hatalmat megszerző elitben öltött testet, míg Schmittnél a társadalom átpolitizálását megvalósító totális állam mítoszában. Következtetéseik éppen ezért eltérőek. Schmitt azt állította, hogy a népről és a statusról alkotott elképzelés valamennyi ismertetőjegye a politikai továbbá jelentéstartalma által érhető el, a politikai pedig a barát- ellenség sajátos, végső megkülönböztetésében rejlik. Erre vezethető vissza minden specifikus értelemben vett politikai cselekvés. Az állam a nép politikai egysége. Mortati szerint viszont a nép politikai egysége mögött a párt áll, amely az egységben megjelenő értékek és érdekek kifejező közege, hordozója. Amíg a német államjogász különbséget tett a szuverén döntésén alapuló alaptörvény és annak normatív tartalma között, ami a calabriai jogásznál is megtalálható, ám a döntés és norma közötti viszony teljesen más dimenzióban érvényesült.
Mortati a tömegtársadalom korában a pártokat jelöli meg a döntés alanyaiként, amelyek a
10 Costantino Mortati: Studi sul potere costituente e sulla riforma costituzionale dello stato. In. Raccolta di scritti, 1. kötet, Giuffré Kiadó, Milánó, 1972. 12. o. Az alkotmányozó hatalom természetéről, tipizálásáról lsd.
bővebben. Egresi Katalin: Az olasz alkotmány: uo. 136-141. o.
szuverén állami akarat és a normák közötti közvetítő szerepet töltik be. A liberális képviseleti jellegű állammal szemben a társadalom tagjait a pártok szervezik és mozgósítják különböző ideológiai orientációk alapján. A politikai identitás alapja a párt által meghatározott értékek köre, amely a társadalmi kapcsolatrendszerbe ágyazott egyént a párton keresztül teszi meg.
Éppen ezért a párt egyéneket integráló és szervező funkciója, mint az adott közösség politikai irányvonalának meghatározója az állam politikai fogalmának alapja.
Ugyanakkor amíg Kelsen normativizmusával való szembenállás egyértelmű, a Schmitt és Mortati elmélete közötti viszony tisztázásra szorul, ezért ezt bővebb elemzésnek vetettem alá.
Ennek megértéséhez elengedhetetlenül fontosnak tartottam három motívum felvázolását, amely alapján Schmitt és Mortati politikai alapú államfogalma elválasztható egymástól.
Mortati szerint a német jogtudós nézetei az alábbi szempontok alapján bírálhatóak:
1. A schmitt-i nép fogalom bizonytalan és meghatározhatatlan, így nem alkalmas a fundamentális döntés alanyának pontos meghatározására.
2. Schmitt a szuverén politikai döntésével teszi lehetővé a politikai rend megteremtését, tehát a döntés megelőzi a normát. Szuverén az, aki kivételes állapotban dönt. A döntéssel létrehozott alkotmány egyben a politikai cselekvés alapja, így a német jogásznál a kivételes állapot felől nézve lesz az alkotmány politikai dokumentum.
Mortatinál viszont a ténylegesség a jogrendszer érvényességéhez kapcsolódik. Miért?
A ténylegességet a politikai szuverénhez, a jogrendszer érvényességét a döntés normatív formájához kötötte. A szuverén akarata a materiális alkotmányban a domináns erők (plurális pártok) konkrét szervezetében ölt testet, pontosabban ezeknek a szervezett erőknek az értékei, alapelvei és közös céljai rendszerében. A schmitt-i értelemben vett szuverén a jog világán kívül áll, irracionális jellemvonás, semmiféle jogi tartalomra nem vezethető vissza, mint az állam lényegi alapja ad életét az alkotmányosan felfogott politikai egységnek. Mortatinál ellenben a döntés az alkotmányban realizálódik, az állam alapját jeleníti meg és ebben a formában alapnorma: döntési, választási és parancsolási jellemvonások együttesével. Ezáltal a döntés a jog részeként tételezett, de nem kelseni értelemben vett hipotetikus alapnorma, hanem a materiális alkotmányban megtalálható homogén értékekben-elvek és érdekek összessége. Az alaporma tartalmát a társadalmilag meghatározott vezető csoport (tehát a politikai elit – illetve ennek szervezete a párt) által képviselt értékek összessége adja, így a materiális alkotmány a politikai erők individualizációjának a
helye, a politikai irányítás megjelölésre szolgál. Ezáltal a norma és a döntés a jogrendszer két létmódja és önkifejeződésének két formája lesz.
3. További lényeges különbség, hogy Mortati a politikai lényegét nem a barát-ellenség megkülönböztetésben álló konfliktusalapú politikai cselekvésben látta, hanem olyan legális rendben, amelyben a társadalom differenciált, inter-szubjektív kapcsolatainak az egysége, illetve az értékek rendszere körül található hierarchikusan szervezett erőviszonyok létrejönnek. A politikai lényegi eleme ezen erőviszonyok meghatározott értékalapú rendje, s ebben nem a Schmitt-i homogén nép kategóriája, hanem ugyancsak a pártok játszották a fő mozgatórugót.
Mortati alkotmányelméletének fenn elemzett sajátosságai az alábbi ábrával szemléltethetőek.11
A materiális alkotmány elméletének sémája
Miben áll a calabriai szerző elméletének specialitása? Azon túl, hogy álláspontja szervesen illeszkedik a kortárs európai jogtudomány eredményeihez, Kelesen normativizmusával, és Schmitt politikai nézőpontjával szemben az államot politikai entitásként megragadó szerző az állam alaptörvényét kettős jelentéstartalommal ruházta fel. Azáltal, hogy minden alaptörvény mögött létezik egy komoly szociológiai és politikai értelemben vett jogon túli jelentéstartalom, amelyre a közjogtudománynak reflektálnia kell, lehetővé tette a jogtudományi gondolkodás számára a jog és a politika, illetve a jog és a társadalom közötti határvonalak tudományos igényű vizsgálatát. Mivel az alkotmány Mortati számára több, mint
11 Egresi Katalin: uo. 135. o.
ALKOTMÁNY
formális materiális
statikusság dinamikusság
norma döntés (alapnorma)
politikai pluralizmus és egység értékek, alapelvek, célok
pozitív normák összessége, ezért a jogpozitivizmus módszerével szemben rávilágított az alkotmány normaszövege mögött meghúzódó értékekre, elvekre és célokra, továbbá ezek történelmi korszakonként változó valóságára. Az alkotmány tehát ebből a szempontból nézve nem csak alaptörvény, hanem történelmileg meghatározott politikai dokumentum. Mint ilyen egy sajátos történelmi periódus terméke, amelyből világosan látszik, hogy az adott közösség mely értékeket tart követendőnek. Ezen értékek a legközvetlenebb módon az alapelvekben öltenek testet, ám közvetetten megtalálhatóak pl. az államszervezeti rendelkezések között is.
1948-ban a köztársasági alkotmány megszületésekor a dokumentum elején lévő tizenkét alapelv jól jellemzi az olasz politikai ideológiák kompromisszumaként megjelenő értékeket.
A köztársasági olasz alkotmány alkotmányos alapelveinek és alapértékeinek a rendszere
Az 1940-ben kidolgozott materiális alkotmány elmélete elvezet az olasz alkotmány alapelveinek, alapvető jogai és kötelességei rendszerének vizsgálatához, amely az alkotmány normaszövegén túlmenően politikafilozófiai és jogelméleti szempontból, továbbá az Alkotmánybíróság esetjoga alapján született döntésekben megfogalmazott tézisek alapján egyaránt elemezhető. A közjogi dokumentum normaszövege alapján megállapítható, hogy tizenkét, a dokumentum egészét átható alapelv koherens rendszerbe foglalt csoportja két részre osztható. Az alkotmányban megtalálhatóak A) az újkori alkotmányosság klasszikus alapelvei és B) az olasz közjogi rendszerre jellemző sajátos elvek. Az alapvető jogok és kötelességek esetében pedig a klasszifikálás alapja a különböző generációs jogok egymásutánisága, azon speciális olasz vonással, hogy az alkotmány döntő többségét a második generációs – gazdasági-és szociális − jogok teszik ki, holott az azt elfogadó nemzetközi egyezségokmány 18 évvel később született (!)
Az alapelvek jogelméleti szempontból azért sajátosak, mert az olasz jogelmélet duális szemléletű, azaz a jogi normát: 1) alapelvekre – pincipi fondamentali – és 2) szabályokra − regola ─ tagolja, az előbbiekben az emberi társadalmi együttélés legmagasabb szintű értéktartalmait látja kifejeződni. Ezt erősíti az olasz Alkotmánybíróság 1988/1146. számú határozata, amelyben a testület leszögezte, hogy létezik az értékeknek egy legfelsőbb és megmásíthatatlan köre, amelyek nélkül az emberi társadalom és a demokratikus politikai rendszer megszűnne létezni.12 A megváltoztathatatlanság kifejeződhet az alkotmány normaszövegében explicit vagy implicit módon. Az előbbire példa az alkotmány 139. §-a,
12 La costituzione esplicata. La Carta fondamentale della Repubblica spiegata Articolo per Articolo, 2010. 21. In.
Egresi Katalin: Az olasz alkotmány: uo. 144. o.
mint örökkévalósági klauzula, amely alapján a köztársaság államformája nem lehet alkotmányos revízió tárgya. Ebben a motívumban az a szándék fejeződik ki, hogy az 1946.
június 2-i népszavazás eredményeként megszületett köztársaságot a demokrácia megmásíthatatlan alapértékének tekintik. Implicit módon a köztársaság örök voltából kiinduló, kiterjesztő jogértelmezés szerint nem semmisíthetők meg sem az 1. § - ban található demokratikus elv, sem a pluralizmus elve, amely alapja az egyesülési és gyülekezési szabadságnak, a politikai pártok létrehozásának, illetve a területi autonómiáknak, valamint a gondolat- és lelkiismereti szabadságnak az alapja. Nem semmisíthető meg a 2. §- ban rögzített megmásíthatatlan emberi jogok rendszere sem. Ezeket a fenn említett alkotmánybírósági döntés a legfelsőbb értékek lényegéhez tartozó, ún. szilárd tartalomnak minősítette.
A klasszikus alapelvek közé sorolhatóak a 18. századi felvilágosodás politikafilozófiai törekvéseinek, majd a francia forradalomnak köszönhetően Európa-szerte megjelenő, magas szintű értéktartalommal bíró alapelvek, amelyek mára már a jogállam klasszikus kritériumainak tekinthetők. Az alapelveknek és alapértékeknek ebbe a csoportjába tartozik az 1. §- ban található demokrácia és népszuverenitás elve, illetve a hatalmi ágak megosztása – amely expressis verbis nincs az alkotmány normatív szövegében, de egyes paragrafusaiból kiolvasható –, továbbá emberi méltóság ún. perszonalista elve, illetve az egyenlőségnek a diszkrimináció tilalmával összefüggő cikkelye.13 Ezek az elvek a köztársaság államformájával (139.§) együtt a politikai rendszer eszmei erőiként (idee forze) funkcionálnak, megszüntetésük a politikai rendszer demokratikus voltát szüntetni meg.
Ezzel szemben speciálisan az olasz alkotmányban található alapelvek egyike a munka elve, amely a normaszövegben három különböző helyen található. Az 1.§ - ban a demokratikus elv mellett, 4. §-ban külön alapelvként és a jogok és kötelességek fejezetben mind jogként mind kötelességként megragadva. A közjogi gondolkodás szintjén ennek a többszöri megjelenítésnek számos indoka van. Az alkotmányozó a munka értékének első cikkelyben való elhelyezésével, azaz a demokrácia és a szuverenitás elveivel való azonos szintre emelésével az általam tanulmányozott bizottsági feljegyzések alapján a nép politikai kategóriája mellé akart állítani egy olyan kategóriát, amellyel azt fejezi ki, hogy az egyén nem csupán a politikai hatalomgyakorlás alanya és címzettje, hanem a modern társadalom tagja. A demokrácia értéke így nemcsak a politikai rendszer működésében fejeződik ki, hanem társadalmi szinten is megragadható. Sőt, a totális diktatúrák történelmi tapasztalata azt
13Az emberi méltóság közjogtudományi doktrínáját és alkotmánybírósági esetjogának meghatározó irányait lsd.
bővebben: Egresi Katalin: Az emberi méltóság elve az olasz alkotmányban és az alkotmánybíróság gyakorlatában. In. Közjogi Szemle, 2013/3. pp. 39-47.
mutatta, hogy a nép puszta tömegként való felfogása képes a nem demokratikus politikai rendszerek legitimálására. Amennyiben az állam úgy határozza meg önmagát, hogy munkán alapuló demokratikus köztársaság (1. § 1. bek.), akkor bekapcsolja az egyént a politikai rendszerbe annak társadalmi mozzanatán keresztül. A modern társadalomban a munka jelenti a társadalmi kapcsolatrendszer és érdektagozódás alapját. A munka kiemelt értékének a társadalmi mozzanaton túl van egy további értelmezési lehetősége. Az alkotmányjogi szakirodalomban ugyanakkor vita tárgyát képezi, hogy mennyiben tekinthető az olasz állam szociális jogállamnak. Magában hordozza-e az első cikkely a jogállam materiális értéktartalmát, vagy sem? A Roberto Bin – Giovanni Pitruzzella szerzőpáros szerint az explicit kifejezés hiányában is szociális államnak tekinthető Olaszország, a munka kifejezése tehát önmagában alkalmas arra, hogy a liberális állammal szemben ragadja meg az állam lényegét. A kiterjesztő értelmezés ugyanakkor a többi cikkel, azaz a 2. §-ban található szolidarista elvvel, továbbá a 3. § 2. bekezdésében rögzített szubsztanciális egyenlőség elvével, valamint a gazdasági kapcsolatok részben található második generációs jogok segítségével együtt válik az állam szociális minőségének alapjává. Ebben az esetben a munka megjelenítése a politikai rendszert meghatározó alapelvben egyaránt utal az állam egyik aspektusára, mert kifejezi a gazdasági folyamatokba be nem avatkozó állammal szemben az államnak a piacgazdaságból eredő szociális problémákat korrigáló jellegét. Ez utóbbi érvet támasztja alá, hogy a munka külön alapelvként is megjelenik (4.§), ebben a vonatkozásban már a munkához való jogként van meghatározva a normaszövegben. Az elv összetettségét és hangsúlyos voltát azonban a társadalmi méltóság és a diszkrimináció tilalmával való doktrínális kapcsolata tovább erősíti, az alkotmányozó ugyanis a modern társadalomban élő személyiség kibontakozásának egyik motívumát látta megtestesülni benne. Az alapvető jogok és kötelességek fejezetben a gazdasági és szociális jogok között szerepel első helyen.
A munka alkotmányos alapelve mellett speciális, az olasz közjogi rendszerre jellemző elv az emberi méltóság társadalmi oldalának (2. és 3.§) kidolgozása, amely a felvilágosodás kanti filozófiájából eredő individualista szemlélettel szemben az ember személy mivoltát annak társadalmi kontextusában hangsúlyozza. Az emberi méltóság közösségi kontextusával áll összhangban ennek az elvnek az egyenlőség elvével való összekapcsolása – egyenlő társadalmi méltóság −, amely az Alkotmánybíróság gyakorlata alapján a diszkrimináció tilalmában fejeződik ki. Az általam feldolgozott jogesetek alapján az egyenlő társadalmi méltóság legfontosabb irányai alanyi vonatkozásban: a külföldiek, a nők, a munkavállalók, a nyelvi kisebbséghez tartozók, a kiskorúak, a betegek-és fogyatékkal élők, a vallásukat
gyakorlók – itt a különböző vallási felekezetekhez tartozók közötti megkülönböztetés tilalmával összefüggő döntések tartoznak – illetve a gondolatszabadság teljes problémaköre.
Ugyancsak speciális olasz alapelv az állampolgári kötelességeket (48. § 2. bek., 52-54. §) megalapozó szolidarizmus elve, amelyet az Alkotmánybíróság joggyakorlata elsősorban az egyenlőség materiális oldalával kötött össze, ám következik ez az emberi méltóság társadalmi kontextusából is. Két további és jelentős jogszabályi változáson átesett elvek: a területi egység elve és a nemzeti identitás, továbbá a helyi autonómiák előmozdítása/elismerése, a közigazgatás decentralizálásával. Ebben az esetben rendkívül fontosnak tartottam a két alapelv egymáshoz való viszonyának történeti és elméleti szempontú tisztázását egyaránt a jelenlegi alkotmányjogi megközelítés bemutatásán túl, hiszen a rendes jogállású régiók kialakítása az 1970-es évek elejéig váratott magára.14 Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az alkotmányozó elsősorban az államnak a területhez való viszonya alapján az unitárius állam gondolatát támogatta, amely több államszervezeti rendelkezésben is megnyilvánult, pl. a kétkamarás törvényhozás rendszerében a szenátusban az alkotmány szövegének kidolgozásakor (1946-47) nem szerepelt, a regionalitás elve, az Alkotmánybíróság kezdeti joggyakorlata pedig egyértelműen a nemzeti érdek elsőbbségének talaján állt. Az 1970-es évek bizottsági rendszerei alapján, illetve a rendes régiók (15 régió) kialakításával, az alkotmányban a köztársasági elnök megválasztásán túl, a szenátusban is megjelent a regionalitás elve, majd a 2001-es átfogó alkotmánymódosításnak köszönhetően ma már Olaszország a közjogi szakirodalomban regionális államnak számít, amely megnyilvánul az alábbi autonóm jogkörökben: statútum-alkotási, törvényhozási, igazgatási és pénzügyi autonómia. Az AB eseteinek zömét az állami és régiók közötti hatásköri összeütközések töltik ki, ahol nem a nemzeti érdek egyoldalú érvényesítése történik. Ugyanakkor azonban az állam területisége szempontjából fontosnak tartom kiemelni a közjogtudományban uralkodó doktrína (G. Rolla) egyes elemeit. Az unitárius jelleg továbbra is érvényes A) a Risorgimento által teremtett és elért politikai egységben, B) a jogrendszer egysége szintjén, C) az állampolgári jogok és kötelességek szintjén.
Ezen túlmenően az olasz alkotmány tartalmazza a pluralizmus elvét, a kulturális fejlődés, technikai és tudományos haladás védelmét, a nyelvi kisebbségek védelmét – ezt azonban csak a történelmi kisebbségekre vonatkozik − illetve a laicizmus elveit. A nyelvi kisebbségekre
14Egresi Katalin: Érvek és ellenérvek a régiókkal kapcsolatban. In. De iurisprudentia et iure publico 2013/2. pp.
1-33. ill. Egresi Katalin: Az olasz alkotmány: uo. 155-162. o.
vonatkozó rendkívül fontos AB döntés – 1996. /15. sz. − ezen elv értéktartamát a fasizmus kisebbségeket elnyomó etatizmusával szemben ragadta meg (!)
A laicizmus alapelvének tartalma tekintetében fontosnak tartom megállapítani, hogy az alkotmány normaszövege rögzíti az egyházak és az állam viszonyát (7.§ ill. 8.§), ám különbséget tesz a katolikus egyház és egyéb az állam területén működő egyházak között, az előbbi esetében a konkordátumelvet érvényesíti, az utóbbi esetben pedig az intesa-nak nevezett egyezmények talaján áll. E tekintetben lényeges különbség van a katolikus egyház és a nem katolikus egyházak között, mivel ez előbbi esetben elismeri annak szuverenitását saját belső intézményi rendjére vonatkozóan, illetve a lateráni egyezmény – paktum – önálló, azaz az alkotmányban rögzített eljárástól (138.§) független módosításának lehetőségét, amelynek tartalmát az Alkotmánybíróság bontotta ki. A katolikus egyház és az állam közötti paktum módosításának az Alkotmánybíróság által megállapított határai: a jogrend által elismert és védett legfelsőbb értékek köre, amelyeket a paktum nem sérthet és nem semmisíthet meg.
Ilyen „szabadságban” a nem katolikus egyházak nem részesülhetnek, mivel az alkotmány csak az olasz jogrendszerrel nem ellentétes statútum-alkotás jogát ismeri el, ám államhoz való viszonyuk tekintetében csupán törvényi formát ír elő, amelynek az olasz jogforrási hierarchiában kijelölt alapján a paktumhoz képest alacsonyabb rendű jogforrásnak minősül, így könnyebben és egyszerűbben módosítható.
Amennyiben a vallásszabadság elvét vizsgáljuk meg, ott ugyancsak különbség van a katolikus és egyéb felekezetek között. Az alkotmánybíróság az 1989. évi 203. számú határozatában elismerte, hogy az állam laikus jellege a köztársasági alkotmányból levezethető legfelsőbb elvek közé tartozik. Konkrét tartalma megnyilvánul abban, hogy az egyes vallások között nincs különbség az állam előtt (egyenlőség követelménye), illetve a vallásos hitek sokféleségében (pluralizmus elve). Attól viszont nem lehet eltekinteni, hogy az állam a katolikus vallás oktatását kettős mérce alapján méri: 1. a vallási kultúra formai értéke szempontjából a katolicizmus a civil társadalomban érvényesülő vallási pluralizmus egyik formája, illetve másfelől 2. az olasz nép történelmi öröksége. A két mérce viszonya a genus (pluralizmus) és a species (történelmi örökség) kategóriái alapján írható le.15 A közjogi szakirodalom egy része Az alkotmányos alapelvek utolsó részei tartalmazzák a belső jogrendszernek a nemzetközi jog általánosan elismert szabályaihoz, illetve az Európai Unió jogrendszeréhez való viszonyára vonatkozó rendelkezéseket (10.§), amit az 1989-es la Pergola törvény alapján a két - nemzeti és uniós – jogrendszer tekintetében a dualizmus kategóriájával írható körül. Az erre vonatkozó alkotmánybírósági jogértelmezés ugyanakkor
15 Egresi Katalin: Az olasz alkotmány: uo. 188. o.
jelentős változáson ment át. A két jogrendszer elválasztásának gyakorlatától mára eljutott a két: kommunikáló és koordináló jogrendszerek integrációjának álláspontjához.16
Az államszervezeti rendelkezések meghatározó jellemvonásai
Végül kutatásaim utolsó részét az olasz alkotmány államszervezeti vonásainak bemutatása tette teljessé. Ahogy az alapelvek és értékek esetében itt is a speciálisan az olasz jogrendszerre jellemző közjogi vonásokat kerestem. Ezek a köztársasági elnök jogállására, a törvényhozás szervi oldalára és folyamatára, a kormány jogállására, az alkotmányvédelemre, illetve az állami területi tagozódására.
A köztársaság államformájának örökkévalósági klauzulaként történő rögzítésével az államszervezet egyik kiemelkedő intézménye a meghatározott időtartamra választott köztársasági elnök lett, aki az alkotmányban pontosan rögzített jogkörökkel rendelkezik. Az államfő nevezi ki a kormányt, amelynek rendelkeznie kell a parlamenti bizalommal, de ugyanakkor joga van a parlament feloszlatására. Ezen túlmenően számos kontroll- és egyensúlyteremtő funkciója van, mint pl. az üzenetküldés vagy a felfüggesztő hatályú vétójog.
A kétkamarás parlament, amely az alkotmány államszervezeti rendelkezéseinek egyik leghosszabb részét teszi ki, alkotmányos jogállását tekintve: összetett, azaz a két kamara közötti teljes egyenjogúsággal/egyenlőséggel rendelkező, kollegiális, azaz tagjai és a két kamara nem individuális értelemben, hanem testületként cselekszik, és képviseletei szerv, azaz a választói testület akaratát juttatja érvényre. A 630 képviselőből álló képviselőház (Camera dei deputati) és a 315 fős szenátusból (Senato) a törvényalkotás menete (navetta legislativa) mellett a politikai kontroll, az igazságszolgáltatás és egyes tisztségviselők megválasztásának jogköreivel rendelkezik, az előbbi a kormány irányában, az utóbbi az alkotmányban rögzített szabályok értelmében a köztársasági elnökkel szemben érvényesíthető, a választási funkció pedig a legfontosabb állami szervekhez kötődik. Jelentősége a második világháborút követően a végrehajtó hatalommal szemben megnőtt, ami abban a motívumban fejezhető ki, hogy a népszuverenitás gyakorlásában részt vevő állami szervként egyrészt szorosan kötődik az olasz kormányformához, tehát az állami irányításban szerepet játszó szervek közötti hatalommegosztásban vesz részt, másfelől az államformához, amennyiben a parlament fejezi ki a kormány és az állampolgárok közötti kapcsolatot.
16 A nemzeti és uniós jogrendszer viszonyát lsd. Egresi Katalin: Az olasz alkotmány: uo. 174-179. o.
