36
Elbeszélés.
Irta:
Bogdánovics György.
BUDAPEST,
I É H N E R V I L M O S K I A D Á S A .
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves, kis falu. Domboldalba feküdtek szalmafödeles házikói, s messze kimagaslott a határra az egyetlen templom- nak tornya, honnét oly kedvesen kongott le a harang-
* szó az emberek fülébe, hívogatón, békítőn, a templom csarnokában pedig kántor uram oly szépen énekelte a vasárnap délutáni litánián a szent énekeket, hogy a hivek lelkét csupa ájtatosság tölté el.
A derék plébános is szivreható prédikácziókban magyarázta a jó és rossz közti különbséget, s igy a vénei és ifjai korcsmázás helyett inkább papjukat hallgatták, kit elneveztek aranyszájú szent Jánosnak.
Volt is foganatja az Isten igéjének. , Alig akadt az egész faluban rossz ember.
No a Dékán Mózsiról nem szólok.
Ez megátalkodott ember volt.
Nem használt volna ennek, ha a plébános helyett a-jó \sten maga prédikál is neki.
O rossz volt. Dologtalan, iszákos és verekedő.
Pedig fiatal ember volt még. Volt neki házacs- kája is, szőlleje is, marhája sem járt hiába a legelőre.
De mi haszna? Kerülte mindenki. Még a katona- könyvébe is azt irták róla, hogy „megátalkodott verekedő".
S ha a faluban bármi baj esett, a falu bírája mindjárt csak azt hajtogatta: „no, e' meg már megint a Mózsi kezejárása lehetett."
Pedig volt idő, mikor Dékán Mózsi keresett legény volt a faluban. Sőt ha Mózsi árvalányhajas kalapját félrecsapva kiállt a kapuba, a lányok úgy ejtették sétájukat, hogy kézenfogva vonultak el mel- lette, tetszelgésből.
De az akkor volt, régen volt!
L 79*
— 4 —
Akkor még nom tette azt a szégyent a falunak, hogy a templom közelében fekvő házába olyan fehér- népet hozzon.
Hanem csak szépen sorjába beszéljük el Dékán Mózsi dolgát.
Történt, hogy a szomszéd községben nagy búcsú esett.
A szomszéd község pedig a főváros közelében volt.
A búcsúra lerándult a fővárosból a sok mulatni vágyó fehérnép cseléd, és együtt mulattak a mi kis falunk leányaival, legényeivel.
A legsallangosabb lovai Dékán Mózsinak voltak.
Hogyne, árva fiú létére szép kis vagyonkát örökölt.
Katonasorozat alatt is volt már, s igy azt is tudta, hogy pár bét múlva be kell rukkolnia a regi«^
menthez.
Azonfelül, a mit legelébb kellett volna elmon- danom, titkon jegyese is volt már a szép Szente Evike.
Ezt a kis lányt és szüléjét vitte búcsúra, hogy ott valami emléket vegyen kiszemelt jövendőbelijének.
Hajtotta is lovait úgy, hogy messzire elhagyta falubelijeit és szerelmes pillantással kereste Évikéje szemeit, hogy büszkén odainthesse neki: „No ládd, ily gyorsan, ily biztosan ki vinne még téged a vásárra."
Szente Evike elértette ezt a pillantást, mert boldogan pirulva legelteté szemeit a három éves csikó- kon, s elgondolta, ba ezek az ő gazdaszszonyi keze alá kerülnek, hogy meg fogja becsülni, hogy fogja simogatni őket; még a legelőre sem fognak kikíván- kozni, mert tiszta almon> tiszta istállóban, sok-sok zabbal fogja őket kényeztetni. '
De a mint igy ábrándozott, egyúttal könnybe lábadtak szemei, mert eszébe jutott, hogy ez még sokára lesz. Mózsi egy év előtt, vagy tán még három év előtt sem kerül haza, s addig mennyi viz lefolyik a Dunán.
Mózsi észrevette a könnyeket, s mint aféle sze-
— 5 —
relmes legény, ki kedvesének ,homlokáról is leolvassa annak gondolatát, oda súgta Évinek: „Ne busulj Évi, híved leszek." ',,
. Elértek a búcsú helyére.
Tánczra húzta már a czigány a korcsmában.
Tarka sátrak alól kandikált ki a sok vásárfia. Sóvár szemekkel nézték az apró gyerekek a sok mézes bábot, gyakori könyöklökdöséssel adván tudtul anyjoknak, hogy — no vegyen hát, ígérte!
A mise vége felé járt már és kezdték a kiha- rangozást. Áhítatos népek jöttek ki megkönnyebbült szívvel a szentegyházból és mindenfelől tódultak az emberek a korcsma udvarára, hol már nem csak a konyhában pattogott a tűz, de az udvar közepén is javában sült a sok czigány-pecsenye.
Mózsi is kiválasztván egy szép ezüstcsattos ima- könyvet a sátras, könyvkereskedőnél, boldog mosolylyal adta át Szente Évikének.
Szorongatta is kebeléhez az imakönyvet a lány, mintha tudtára akarta volna adni a kis imakönyv- nek: — hallod! hallod a szivem veréséből, hogy mily- kedves vagy te nekem! Hallod! a szivem kopo- gásából észreveheted, hogy mennyit foglak még ide szorítani,· mennyiszer lapozlak majd át, mennyire áldom a tanítót, hogy a te gömbölyű betűidből vigaszt olvashatok ki, — te belőled, ha ő, a kitől kaptalak, távol leszen? — S az imakönyv úgy odalapult a kis pihegő kebelhez, mintha mondaná: — ne vigaszt olvass ki belőlem édes kis tulajdonosom, hanem hálálkodást boldogságodban! Ne legyen neked sohase vigaszra szükséged^ sohase sárgítsad meg az én leveleimet könnyeiddel, ha belőlem olvasni fogsz.
De hagyjuk ábrándozni Évikét imakönyvével ós menjünk be a korcsma szobába.
Húzta a czigány a talpak alá. Tánczolt a kipirult arczú ifjúság kopogósan, hogy csak úgy gyöngyözött homlokáról az izzadság. Nem a munka verítéke volt ez, hanem az élvezet izzadása.
— 6 — Kurjongatások hallatszottak.
De ki tánczol ott középen?
Barnapiros menyecske-e, vagy már sokkal több nyarat megért leány, mint mennyi hónap két eszten-
dőben van. "
Lehet vagy 28 éves az eszemadta.
Cseresnyepiros ajka félig nyitva van.
Kilátszanak ragyogó, hófehér fogai.
Hegyes fogak, mint a cziczáé. Szemei is olyan se barna, se fekete színűek. Sárgásak inkább, tűzben égők. Városias öltözete csak úgy feszül izmos derekán.
Haja göndör és fényes az izzadtságtól, annyira tánczol.
Egész csoport tánczosa van. Körülállják, s a párosan jött legények mind ott hagyják piruló, falusi kedvesü- ket, úgy vonzza őket az a kaczér nőszemély. A lányok zsebkendő csücskeiket rágják búsongásukban. Legyőzte őket mind a búcsún az a városi Máthé Veronika.
Pedig ki is ez a Veronika tulajdonképen?
Ki ? Sem lány, sem asszony!
Dékán Mózsi is odahúzódik, hogy nézze Veronika tánczát. S a kaczér személy mindjárt meglátja a jól öltözött legényt. Csak úgy szórja villám pillantásait feléje. Csak úgy simogatja tekintetével a legény orczáját, majd hunyorítva nézi, majd kitágult szempillákkal, hogy Mózsi valami meleg sugarat érez vérén játszadozni.
Egyszerre csak vállán érez két puha kacsót.
— Hát maga nem tánczolna velem egyet, amúgy pestiesen? a
Mózsi körülnéz; hiszen ő Évikét akarja meg- tánczoltatni, de nem tud ellent állani annak a két kéznek a vállán, s eleinte röstelkedéssel, majd később szenvedélylyel átöleli. Veronika derekát, s tánczol vele.
Miért ne tánczolnék? — gondolja magában, meg- mutatom neki, hogy járom úgy a csárdást, mint a pestiek!
Azt hiszi, hogy hiúságból tánczol, pedig nem is szabadakaratból teszi. Rab ő, rabja annak a két szemnek, rabja ennek a macskaszemű nő személynek.
— 7 —
Nem is ő tánczol, viszi az a két kar, az a bűvös asszony.
Mind abba hagyják a tánczot. Nézik a szép párt.
Szép pár is valóban.
Csak Éviké fogja két kézre az imakönyvét.
Uram segíts! mindjárt szüksége lesz a legvigasztalóbb imádságra belőle. De fáradnak a zenészek, vége a nótának, s hiába „hogy volt"-oz a nép, a szép Veronika kiveszi fehér keszkenőjét zsebéből és törölgeti vele homlokát, majd elszalad.
Mit vesztettél el Dékán Mózsi? Mit keressz?
Kit keressz ? Évikét ? Hiszen már mellette állsz, hiszen már fogod a kis puha kezét. Hiszen a lány már boldog, mert te őt választottad tánczosodul, jegyesedül.
— Nem tudsz tánczolni Éviké, nem tartod a taktust! szól a szemeivel Veronikát kereső Mózsi a szegény lányhoz. S Éviké megáll, könnyes szemmel néz a lázasarczú legényre.
Ekkor belép újra Veronika. ' Egyenesen neki fut Mózsinak. Meghódítja egy tekintetével.
— Hát már más tánczosnőt kapott? Szól félig gunyoros hangon a zavarodó Mózsihoz.
— Nem én! dadogá ez, s átadja magát a varázsnak, a mit reá e nő gyakorol. S járják őrülten, bolondul együtt estvélig. ,
— Ne sirj Éviké, kaczér nőszemély mindig akad.
Ne sirj drágám, azért hogy Dékán Mózsi megcsúfolt, itt hagyott a tánczban, lesz még neked is boldogságod.
Ne búsulj édes magzatom. Dobd oda neki az ima- könyvet is, nem kell tőle, a vásárfia sem.
— Soha! suttogja Éviké. Menjünk szülém beteg vagyok.
— Jól van édes lányom! De minthogy a Dékán Mózsi kocsiján jöttünk, hadd szóljak én egy szót neki.
S ezzel nem várván Éviké ellenkezését, oda- rohant Dékán Mózsihoz. — Éppen a szép asszony ujjaival babrált. Sima ujjak voltak ezek, de nem
kérgesek a munkától, mint az Éviké kis, barna, dolgos kezei.
— Hallja-e kigyelmed Dékán Mózsi! ne olvas- gassa annak a czifra dámának az ujja körmeit, hanem fogjon be, mert én is, lányom is meguntuk már az inteni komédiát. Tisztes asszonyt, tisztességes leányt hozott kigyelmed ide a búcsúra, nem illett volna ilyen
„úti czifra, házi rosz"-szal fecsérelni el a búcsú ide- jét. De ehhez semmi közöm, hanem csak a mondó vagyok, meddig szándékozik még itt lézengeni, mert mi haza megyünk. Ha kigyelmed ettől a fura viseletű nőszemélytől nem tágít, úgy majd gyalogosan. '
— Elhallgasson kigyelmed Szenténé asszony, rivalt jegyese anyjára, mint egy bősz állat Dékán Mózsi. Ne sértegesse ezt a tisztességes fehérnépet, kinek a kis ujja többet ér mint az egész falu bekö- tetlen fejű nőszemélyei.
Máthé Veronika pedig csipőre tett kézzel nézte a két ^perlekedőt.
Úgy látszik rég megszokta ő már az effélét. Arra látszik teremtve lenni, hogy mások boldogságát fel- dúlja. Van ilyen teremtés sok.
De Szenténé nem azért őszült meg becsületben, hogy nyilvános korcsmában megalázzák, s haragtól sápadtan kiáltá: — Jól van Dékán Mózsi, haza megyünk mi gyalog a lányommal, de szeretném tudni:
ki tücske, bogara miatt aláztál meg így engem a lányommal ? Miféle gazdátlan fehérnéppel forgattkttad el azt a lágy fejedet. Ki vagy te czifra dáma? te?
hogy nem sápadsz el szégyenedben a festéked alatt, a mivel bekented, az orczádat ?
Több volt ez, mit Máthé Veronika eltűrni meg-
szokott. · . Durczásan, méreggel rántá ki magát a védel-
mére siető Dékán karjai közül és a haragtól még pirosabban, s rekedten visítá.
— Hogy én ki vagyok? Mi közöd hozzá véa szipirtyó. Ha félted a kakasod, dugd el jérczéd mellé
— 10 —
a kasba, ne hozzad ide a vásárra. Te meg Dékán Móz8i, vagy hogy hívnak, eredj, fogj be. vidd haza a nyanyádat, s ne futkoss utánam. Van nekem szeretőm minden ujjamra tiz, ha kell, nekem nem kell őriz- nem, hívogatnom a legényt. Jön az magától!
— Ha van embered, érd be vele. festett lány- asszony, s ha nincs: miattam tartsad meg Dékán Mőzsidat, de megemlékezzél szemtelen fehér n'p te, be ne tedd a lábad a falunkba, mert az; én uram biró- ember, s kivezettetlek.
— Ki-e Szenténé asszonyom? Hm! azt a sár- kánynyelvét magának. Csak azért is, ha nekem és Máthé Veronikának tetszik, ma még hazaviszem házamba, az én portámon ne parancsoljon se biró, se pap! És most elhallgasson kigyelmed, mer beverem a száját úgy, hogy az a pár. harapós foga is Jiihull.
— Anyám! édes anyám! ne szóljon! Én szülém menjünk! S keserves sírással húzta el Éviké édes szüléjét a veszekedők közül. Oh, ne sírjon édes. jő szülém. Bor beszél most a Mózsiból. Lássa, ivott. Oh!
menjünk, édes szülém! menjünk!
Ki gyalogol ott bánattal szivében ínyját vezetve a poros országúton ? Kinek a szeme ég f gy a portól-e, könnytől-e? Ki botlik, csetlik az országút kövein, mintha mámoros lenne ? Kinek dúl-fúl a keble a boszú- tól, a méregtől: ki szorongatja leánya karját gör- csösen ?
— Gyalázatos ember vagy te Dékán Mózsi!
Nézzed, hogy húzza le jegyesed űj.czipőjét a lábáról, nézzed, hogy töri fel a kövecs a kis lábakat. Nézzed, hogy sir, rí az az öreg asszony, a fájdalomtól, a méregtől.
1 — Dobd el azt az imakönyvet! meg ne lássam a kezedben. Évi! átkozott legyen az adója. .
— Csitt anyám! ne átkozza. Holnap már meg- bánja Mózsi vétkét. Oh ne mondja, hogy soha! oh ne mondja, hogy törjön el a lába, ha mi hozzánk belép.
Oh ne mondja: hogy a Bodri kutyát ráuszítja, ha hozzánk jön.
- 11 —
'— Gyalázatos ember vagy te Dékán Mózsi Látod, hogy megyünk haza gyalogosan. Te meg hajtod a lovakat majdnem felénk. S hogy vigyorog az a fehérnép kocsidról le ránk.
— No Szenténé asszonyom! Csak küldje a birót vasvillával reám, mert lássa viszem ám haza Vero- nikát, csak azért is! Adjon Isten jó éjszakát! ,
—Dicsértessék a Jézus Krisztus! sóhajtja Éviké a mint látja a robogó szekeret. Jaj, anyám, vezessen, mert valami olyan nehéz rajtam! Talán az a kis könyv, keblemben a keszkenő alatt. De ne, ne dobja el!
Hagyja itt nálam, csak vezessen!!
* * .. *
Hazavitte Dékán Mózsi Máthé Veronikát. Éjjel a búcsú után. Nem kellett neki se áldás, se pap, nein kellett neki senki tanácsa. Hivatta a pap magához.
Hiszen meg sem eskettethéti Mózsit, három-négy hét múlva katona lesz. Sebaj! Van asszony! Lányasszony!
Kell is nekik a szentegyház áldása? ,
Hát hiszen nem is emberek ők. Állati szenvedély dühe tört ki rajtuk.
Szente biró ott lesi minden litániakor, minden misén, hogy ha az a fehérnép belép a templomba, vasvillával vezetteti ki.
Megy is az oda?
Kell is annak a templom. Korcsma kell annak és czigány.
Ott is elfordulnak tőle a legények, elfordulnak a leányok. Bánja is azt Máthé Veronika?
Jó gazdája, jó ura neki Dékán Mózsi.
Hány hét a világ? Három! Mulassunk Mőzsi- kám! Van miből. S ha visznek katonának, én is veled megyek. Veled megyek, markotányosnéd leszek. Ott is szükséged lesz jó borra, csókra, ölelésre.
Úgy is lett. Dékán Mózsi után ment el Veronika.
Bevált ő is markotányosnénak. -
— 12 —
Hány katonapajtásod fejét verted be Dékán Mézsi azokért a macskaszemekért? Hányszor ültél te kurtavason miatta ? Mégis szereted ? Hiszen nem is asszony az, hanem czimborád.
Eltelt a három év. Hazajött Dékán Mózsi meg- férfiasodva, de, nem kijózanodva.
Szente Evike ne süsd le a szemed, ne bújd a régi imakönyv lapjait
Hiába imádkoztál te. Hazahozta ő azt a. rossz fehérnépet Dékán Mózsi nem lesz a tied soha ! Felejtsd el. Van más legény is a faluban. S csak nem is tudnál te megbocsátani egy ilyen falu csúfjának, mint a minővé magát Dékán Mózsi tette?
Foly a mulatság Dékán Mózsi portáján. Foly a dinom-dánom. .
Ha a közeli templomban meghúzzák a harangot misére, akkor Dékán Mózsi a czigánynyal húzat magának dévaj nótákat, hadd hallják, hadd tudja a pap, van ám boldogság, áldás nélkül is !
Azért sem esküsznek meg! . Aztán Veronika sem sürgette soha!
Talán, ő tudja miért, már valahol más emberrel átesett a „holtomiglan — holtodiglan" czeremónián!
De ni, ma hogy búzzák ezt a harangot. A kicsit is, a lélekharangot. Meghalt valaki a faluban.
— Veszszen ki a magja is az egész falunak!
dörmögi Dékán. Hanem Veronika kicsalja az ajtóba.
Hiszen arra viszik a halottat. 0 tudja, kit temetnek.
^ Rossz birü asszonynak is akad besúgója, barátja.
' Neki is van egy; hiába kacsintott volna annnyit a szomszéd telekre át, a kisbiró szemébe?
— A birónét, Szentónét temetik. Megölte a . bánat, hogy egyetlen leányát úgy hervadni látja.
— Meg ám a pulykaméreg! feleli nevetve Veronka.
— Ne. állj ki a kapudba Dékán Mózsi! Vesz- tedre tör az a te Veronikád. Vagy legalább vedd ki
— 13 —
a pipát a szádból. Szenténé asszonyomat búcsúztatják ott szembe veled.
No ládd, minek is ittál ma annyit, attól röhögsz, ha más sir! Rögtön itt teremnek. Egyszerre viszik erre a koporsót. Vedd le a kalapodat.
S jön a menet. Szép, fekete koporsót visznek a falu polgárai. Fedetlen fővel megy utána Szente főbiró uram. Reá támaszkodik halovány leánya Éviké. A pap vigasztaló szavakat mormol. A fél falu, nem a fél, az egész falu kiséri.
— Hallod-e édes Mózsikám, itt viszik a nya- nyát, a ki engem ki akart vezettetni a faluból ? Ahol megy a szeretőd utána. Eredj, vigasztald meg. No, nem felelsp ? Talán elnémultál ? Űgy-e szereted azt a lányt? Úgy-e sajnálod a jó napaasszonyt, mert hisz annak készült a lelkem Szenténéje.
— Hagyj békét Veronika!
. — No, búcsúzz el tőle Dékán Mózsikám! Itt hozzák már előttünk. — Köszönd meg neki, hogy miatta vagyok én a falu megvetettje, hogy miatta fognak te reád minden bűnt, a mi ez átkos faluban történt azóta. — Vagy félsz tőle elbúcsúzni!?
A koporsó oda ért.
Ekkor a boros fejű Dékán a szép asszony inger- lésére odasiet a menet elé s igy szól:
No Szenténé asszonyom! Hát vasvillával kerget- teti-e még ki Veronikámat a faluból? Úgy-e ellapá- tolták magát előbb az ördögök!?
Szörnyű megborzadás vesz e szavakra erőt a lelkeken. A papban is meghűl a vér. Hát már a halált sem tiszteli ez az ember? Szente biró pedig kirántja magát leánya karjaiból és odarohan a részeg halott- csúfolóhoz,
De Éviké megelőzte.
Ajkai sápadtak, kis febér hab látszik szája szélén.
A lángoló düh, a fájdalom, az elkeseredettség rég elfojtott dühe, erővel tör ki a lányon.
— Megálljon édes apám uram. Ezt az embert
— 14 —
én büntetem meg! Nem volt elég Dékán Mózsi, hogy életéhen bántottad a legjobb anyát, a ki bánatában halt el miattam, most a halottat is bántalmazod?
Légy átkozott, nesze az imakönyveddel ütöm le a fejedről a kalapod, az imakönyveddel ütöm ki a pipát a szádból, azon imakönyvvel, melyet te adtál nekem, s mely csak szívbeli bánatomra emlékeztetett. Hiven őriztem. Légy' átkozott! S átkozott legyen az az asz- szony, a ki téged ily gonoszszá tett.
S fogta a kis kapcsos imakönyvét, melylyel a halottat is kikísérte s teljes erejével vágta Dékán Mózsi arczába, — s ezzel elájult.
Százfelé tört el a pipa a szájában. — S gyáva vagy te Dékán Mózsi, egy gyönge, félig haldokló lány vert meg, s te betakarod szemeidet kezeddel, s elfordulsz. — Talán bizony sirsz is?
A menet elvonul. Szente és kísérete a pap biz- tatására Évikét a házba vissza viszik, és tovább megy a megháborított menet, a falu temetője felé.
— Dékán Mózsi megvetlek! Rongy ember vagy te. Rokkát adok a kezedbe. A régi szeretőd vert meg, és te gyáván eltűrted.
— Veronika! ne ingerelj!
Gyáva ember vagy te Dékán Mózsi! Egy asszony ütött azczul az. egész falu előtt, s te piszszenni sem mertél! Gyáva ember!
— Veronika! ne ingerelj!
— Bizony hitvány ember vagy te! Eredj, lakjál az istállóba, a juhakólba, ide nem jösz be ma hozzám!
Gyáva ember vagy te! Ily szavakkal zárta be magát a szobába Veronika.
Kinrekedtél Dékán Mózsi ? Se baj! ott a korcsma!
Menj mulatni. El is megy. Nehéz a feje! Az átok- tól-e? A méregtől-e? A bortól-e? Szomjazik még is.
Bemegy az ivóba.
Elfordulnak tőle a polgárok. Bort parancsol;
mind kikészülnek az emberek.
— Hát miért futtok ki ? Talán mételyes vagyok,
— 15 — '
vagy mi?! Nem feleltek? Persze! azt hiszitek gyáva ember vagyok, lecsúfolhattok, mint az a sápadt leány ?
— Bizony^rongy ember vagy te Dékán Mózsi!
— Ki mondta ezt? Valaki mondta! Ezért meg- lakol !„
Őrült dühvel kezdi Dékán Mózsi az üvegeket a polgárok fejéhez vagdalni. Végre egyik üveg a kisbíró fejét találja. Ez összerogy menten.
— Hát gyáva ember-e még Dékán Mózsi? — kiáltja áldozata fölé hajolva Mózsi.
Gyávának nem gyáva, hanem rab. Már ott van a láncz kezén, lábán. Légy átkozott Dékán Mózsi! ez cseng fülébe, nem a láncz csöngése. Ha a börtön szalmájára hajtja le fejét, akkor is azt hallja, álmában is. S soha, de sohasem álmodik a szép Máthé Veronika csókjairól, énekéről.
— Ki veled a faluból Máthé Verorika, itt nincs semmi jussod már. Ki veled a házból Máthé Veronika, nem vagy te feleség, te csak egy mulató asszony voltál. Ki veled és fattyaddal is! Nem lesz te neked már hová hajtanod fejedet. Ki veled! Kiviheted a kis porontyodat is. Úgy sem kereszteltetted meg daczból a gyerekedet. Nem akartad a nevedre iratni, már pedig hiába, Dékán Mózsi az apja annak, nem örököl az a meghalt rab után. Ki veled Máthé Veronika!
Hiába sir a szép asszony! Hiába kéri Dékán Mózsi "rokonait, neki menni kell. Már szedi is össze a holmiját, már a gyereket is karjára veszi, már átko- zódni is kezd keserű sorsa fölött; a mikor odaköze- zedik a pap, a falu érdemes lelkésze Évikével.
— Hallod-e Máthé Veronika, csókolj kezet ennék az áldott lelkű leányzónak. Borulj térdre ezelőtt a nemes szivü teremtés előtt. Ő árva gyermekedet magáénak fogadja, hogy neveljen belőle egy istenfélő, becsületes embert, a milyen apja volt, mielőtt a te kezedbe került Dékán Mózsi.
Úgy is csak teher lenne neked ez a gyermek!
Szó nélkül oda adta Máthé Veronika a gyermeket
- 16 -
Évikének, maga pedig köszönés, megindulás nélkül v fölfogta batyuját és kiment a házból. —' Még egyszer visszanézett a falu végéről, s egy nagyot nevetett. — Hogyne, hiszen, ha földönfutó lett is, megszabadult gyermekétől.
Hogy mi lett a kis Mózsiból, a kis árvából, hogy anyja vére folyt-e ereiben, hogy nevelése folytán jobb ember lett-e apjánál, azt máskor beszélem el.
De a minap a fővárosban a templom előtt láttam koldulni egy összeesett, öreg asszonyt. Vak volt s egy tábla függött nyakán „ k ö n y ö r ü l j e n e k a s z e g é ny, v i l á g t a l a n M á t h é V e r o n i k á n . "
S 6 8 Í 1
Kuflnyán»zky A. könyvnyomdájából.
