ADUNAPARTI NÖ Z SOLT BÉLA

ADUN APARTI NÖ

A DUNAPARTI NŐ

(A R T H U R)

N O V A I R O D A L M I I N T É Z E T

1936.

1

7 4 1 5 3

£2235'

A\

OftSZ. SZtCHcNYI-KONWTAR Növedéknapló _ 193 t a t !)

Ez a könyv a

N O V A I R O D A L M I I N T É Z E T (VI., Andrássysút 32.) kiadásában

az 1936. évben jelent meg.

Eadó István nyomdai műintézete, Budapest, VI., Hajós ucca 25.

V I K T O R

December 24'én, karácsony előtt reggel félhétkor anyám bekopogott az irodaajtón.

— Viktor! — kiáltotta élesen. — Telefonálj dók*

tor Sterknek!

Felugrottam a díványról, holott fekve is telefonál*

hattam volna, csak a karomat kellett volna kinyujta*

nőm. De hirtelen ébredtem s anyám hangjától külön*

ben is mindig megijedtem. Anyám hangja olyan, mint a vezényszó. Negyven éve parancsol nekem az anyám; valamikor minden szavamra és mozdulatomra lecsapott. Életem apró és döntő fordulatait kormá*

nyozta, érdes és mély s a mondat végén elvékonyodó hangjával, amely izgatott hangulatban hasonlított ah*

hoz a csattanáshoz, amit a fedő hallat, amikor rácsap*

ják a forró víztől gőzölgő fazékra.

Már gyerekkoromban abból indult ki, hogy rend*

kívül ostoba vagyok és sohasem leszek alkalmas önálló életvitelre. Huszonhétéves voltam, amikor átvettem apám ügyvédi irodáját. Anyám beállíttatott magának egy íróasztalt, szemben az enyémmel és a vastag szem*

üveg alatt gyanakvóan pislogó bagolyszemét azóta ál­

landóan rajtam tartotta. Ez a tekintet olyannyira meg*

bénított, hogy valóban hülyének tetszettem s végül ma?

gam is elhittem, hogy hülye vagyok. Sohasem tudtam végigolvasni egy per anyagát, mert éreztem, ha belemélyedek az iratok tanulmányozásába, anyámnak, miközben gúnyosan fixiroz, az a meggyőződése, hogy

az egészből nem értek egy szót sem. Ha lapoztam, a szeme türelmetlenül megvillant, mint akit bosszant a munka mimelése, a hiábavaló időpocsékolás. Anyám azt hitte, hogy sejtelmem sincs a jogtudományról. Jogi szemináriumban készültem, anyám bizonyosra vet­

te, hogy svindlivel segítettek át a vizsgákon. A jogra különben is kevés szükség volt az irodánkban: egytí*

pusú ügyeket vittünk, többnyire gazdag emberek kis*

korú örököseinek vagyonát kezeltük. Apám maga is gazdag volt, első unokatestvére a nagyiparos Bauernek;

anyám Hűbermann-lány, a speditőr Hubermann öcs*

csének és társának leánya. Rokoni és társasági kap­

csolataink automatikusan látták el az irodát nagy ügyekkel. Apám értette a módját, hogy öreg és beteg rokonai és barátai vele készíttessék el végrendeletei"

két, őt tegyék meg a végrendelet végrehajtójává és a hagyaték kezelőjévé. Ez a klientéla hosszú ideig ké*

nyelmesen egyenletes volt és jól jövedelmezett, de ami5 kor apám meghalt, az iroda már hanyatlott.

A kiskorú örökösök veszedelmes tempóban növeked*

tek, s egyre többen haltak meg rokoni és baráti kö*

rönkben, akiknek már egyáltalában nem volt vagyonuk, összevissza három nagyobb hagyatékunk maradt és egy5két év múlva ezek is kicsúsznak a kezünkből.

Anyám, hogy az irodát megmentse, doktor Sas Simon ügyvédet szerződtette irodavezetőnek. Sas doktort a kommün után megfosztották a diplomá­

jától. Ez a Sas afféle lángoló jogász; göndör, lobogó fe­

kete hajával, patkányszemével, alacsony pocakos tér*

metével és elhanyagolt külsejével a békeidők munkás*

agitátorai emlékeztet. Nem hiszem, hogy az országban bárki is jobban tudná a jogtudományt. Teoretikus tu*

dásától professzor lehetett volna s mint jó stílista, a jogi irodalom egyik kiválósága. A jog olyan szentség volt neki, mint a papnak a biblia, de hajla*

mai a legalantasabb, legpiszkosabb gyakorlathoz von*

zották. Azokat a pereket szerette, amelyekben a tör­

vényt ki lehet játszani s az ügyvéd valósággal bűntár*

sává szegődhet a bűnösnek, a rosszhiszemű adósnak, általában mindenkinek, akinek nincs igaza. Anyám korlátlanul bízott Sasban, azzal a fanatizmussal, amely' lyel csak a megmerevedett elvekhez és külsőségekhez ragaszkodó konzervatív tud bízni a mindenre kapható svihákban, amikor az elvek hirtelen csődbe kerülnek és a külsőségek meginognak. Anyám görcsösen tar*

tóttá patricius'özvegyi méltóságát, — ha a sima, nyak*

ígérő, papos paszomántgombokkal záródó fekete ruhá5 jában, kis gyöngyös kalapjában és fekete ébenfa bot5 ján bicegve végigment az uccán, az emberek ferenc- józsefi tábornok, vagy kúriai bíró özvegyének hihet5 ték és tiszteletteljes furcsálkodással vették szemügyre.

Jobblábára sánta volt, Lina szerint, amikor én másfél5 éves voltam, Gmundenbem, leesett a vasúti kupé lép5 csőjéről és eltört a lába. Strauszné szerint azonban már sántán született, legalább is az esküvőjén már sánta volt. Groteszken bicegett daliás apám mellett a pap elé, a rokonok, barátok és kíváncsiak között. Töb­

ben meg is jegyezték, hogy kíméletesebb és ízlésesebb lett volna, ha az esküvőt otthon tartják, a lakásban, ahol nem kell „vonulni1* s nem hat lehangolóan vagy nevetségesen a Mendelssohn nászinduló üteme és a menyasszony esetlen döcögőse között támadt ellentét.

Ez a sántaság anyámból sok mindent megmagyaráz;

ennek a testi hibájának tulajdonította azt is, hogy apám megcsalta. Holott éppen Strauszné- tói, apám barátnőjétől tudom, hogy apám sántasága el5 lenére is szerette s nem csupán a kétszázezer korona hozományáért vette el. Elsősorban is, ahogy Strauszné mondja, anyámnak szép arca volt, a féle ovális prera5 faelita-arc, álmatag szürke szeme és szabályosan met­

szett, kissé duzzadt ajka. Az alakja telt volt és ará­

nyos. Sokat olvasott, szépen szavalt és zongorázott; né5 metül, angolul és franciául ma is jó l beszél és levelez.

Szóval gazdag volt, művelt és eltekintve a bicegésétől

— ami akkor még nem is volt olyan túlságosan szem5 betűnő —, csinos és egészséges fiatal nő. De anyám

az első perctől abból indult ki, hogy apám nem szereb hét sánta nőt. Ugyanúgy, ahogy nekem nem sike­

rült megváltoztatnom a rólam alkotott eltökélt vélemé' nyét, hogy tudniillik ostoba és minden önállóságra kép*

télén vagyok, apámnak sem sikerült megingatnia abban a hitében, hogy minden melegebb szava és gyengéd' sége hazugság, félrevezető tapintat és elsősorban a két' százezer koronás hozománynak szól. Az első perctől zárkózott, gyanakvó és sértődött volt, később átment támadásba: apám minden közeledési kísérletét meg5 előzte a mondvacsinált sérelem offenzív kiélezé­

sével s minden szavába és gesztusába ingerülten belemagyarázott valamilyen alattomos célzást, vagy iá' madást. Apám Strauszné szerint ezekben az években úgy szenvedett, mint a reménytelen szerelmes: együtt élt egy asszonnyal, akit szeretett, s aki megszállottan a rögeszméjétől, hogy őt nem lehet szeretni, nem tűrte, hogy szeressék. Apám ebben az időben már nem is érzé­

kelte, hogy a felesége sánta; saját bevallása szerint nem is vette észre, hogy van rajta valami rendellenes és rendkívül megbántódott volna, ha valaki felhívja rá a figyelmét. De anyám konokul védekezett a szerelme ellen s mintha az lett volna a legfőbb törekvése, hogy kikényszerítse szerinte eltitkolt őszinte hajlandóságát, túlozta előtte sántaságát. Már akkor bottal járt, amikor még semmi szükség sem volt rá; ha hallotta, hogy apám hazaért, lelépett a szőnyegről s a parketten ke' ményen kopogott a bottal, mintegy azzal a szándékkal, hogy apámat megelőzze és leleplezze; igenis, sánta va­

gyok, nem kell úgy csinálni, mintha nem vennéd észre és egyáltalában — kár nekem annyit összevissza has zudni.

Apám három évig szívós jóakarattal és szenvedély' lyel harcolt ezzel a támadó üldözési mániával. Utol­

só kísérletképpen kierőszakolta születésemet. Strauszné szerint, akinek apám mindent őszintén elmondott, eb' ben az időben már alig volt köztük házastársi intimi' tás. Valahányszor apám közeledett, anyám fel­

háborodott gőggel tiltakozott, hogy kegyelemből oda*

vetett szerelemmel megalázzák. Sokszor órák hosszat hadakoztak s később megesett, hogy apám száján te' hetetlenségében kicsúszott néhány érdesebb szó. Ilyen' kor anyám triumfálva olvasta a fejére, hogy nem tudta tovább leplezni igazi érzéseit. Apám, hogy bebizonyít' sa, mennyire nem a vagyona miatt ragaszkodik hozzá, ráíratta a Rudolfrakparti házat, amit a Bauermagypa' pától örökölt és új házassági szerződést kötött vele, amelyben végképp elkülönítette anyám hozományát a saját vagyonától. Ekkor kissé megjavult köztük a vi­

szony. Ebben az átmenetileg megenyhült korszakban születtem, de születésem egycsapásra elrontott köztük mindent. Korcs voltam, alig súlyosabb két kilogramm­

nál, négerhajú és fekete bőrű; nyolcnapos koromban ugyanolyan öreg cigánykontrás arcom volt, amilyen most.

Anyám csúfságomat is apám rovására írta. Az a rögeszméje támadt ,hogy apám velem is őt akarta meg' csúfolni. Mindennek tetejében megkezdődtek a végtelen gyermekbetegségeim: hatéves koromig az egész gyér' mekgyógyászatot felgöngyölítettem. Csecsemőkoromban permanens bélhurutom volt, aztán jö tt a bárányhimlő, a kanyaró, a skarlát és a diftéria. Két és féléves koro*

mig egy hang nem jö tt ki a számon, még azok az egy' tagú gügyögések sem, amelyekbe a felnőttek minden' féle kedves értelmet belemagyaráznak; azt hitték néma

leszek. Anyámnak nem volt teje, hat dajkát válto­

gattam, amíg végre megmaradt bennem a táplálék. Csúf*

ságom és satnyaságom mellett ellenszenves is lehettem:

sokat bőgtem, sohasem mosolyogtam, vagy gőgicsél5 tem s ha valaki közeledett hozzám, feltűnően hosszú madárujjaimmal a szeme felé kapkodtam. Mindezt Strausznétól tudom, aki abbén az időben még járt hoz5 zánk, mert hiszen eredetileg anyám barátnője volt.

Anyám csúfságomat és gyengeségemet kezdettől fel5 használta lelki betegsége céljaira: hozzákapcsolta a sán5 taságához, mintegy a saját teste nyomorúságának újabb dokumentumával kérkedett vele. Ketten egy front vol5 tünk, szemben robusztus apámmal: a sánta asszony és a kis rondaság. Apám ekkor kezdett belefáradni a reménytelen küzdelembe; már nem dörömbölt, ha anyám lezárta a szobája ajtaját. Éjszaka gyakran ki5 maradt, a Lipótvárosi Kaszinóban kártyázott, mégpe5 dig nagyban. Érthető, hogy az egészséges, szép ember5 nek az esztétikai rúttól és a betegségtől való őszinte borzongásával idegenkedett tőlem is.

— Rólam aztán nem állíthatja senki, —- szok­

ta mondani, — hogy elfogult apa vagyok. Bevallom, ocsmányabb kis férget, mint az én szegény kis Viktor5 kám, isohasem láttam.

— Ne beszéljen ilyet! — csitította Strauszné. • — Elsősorban nem is olyan csúnya, mint amilyennek ma5 ga látja. És majd kinövi.

— Isten adja, hogy kinőjje. De én, sajnos, nem hiszem.

Csecsemőkoromban apám sohasem vett az ölébe, nem vitt pólyában az ablakhoz, hogy megmutassa a kül5 ső világot, nem adta oda az aranyóráját, hogy a rit5 mikus zörejjel ámulatba ejtse az élet zavaros lármájá­

tól zúgó fülemet. Jellemző, hogy sohasem selypítet­

tem. Az első szót, amit kimondtam, olyan pontos hang5 súllyal ejtettem ki, mint a felnőttek.

Én nem torzítottam el komikus bájjal a szavakat.

Bizonyos, hogy apám nemcsak azért távolodott el egyszer és mindenkorra anyámtól, mert idegpusztító el' lenállása és vádaskodása végképp elcsigázta, hanem miattam is. A fekete vakarcs, amit születésem után anyám ágyában megpillantott, mingyárt megdöbben' tette. S hogy látta, hogy a vakarcs csak nő, de nem változik, sőt hónapról-hónapra csúfabb lesz, fájdal­

mas ellenszenve folyton fokozódott. Ez az ellenszenv, amit nem tudott eltitkolni, befelé talán marcangol­

hatta, de sokkal hiúbb volt, semhogy a fájdalmát az emberek felé ne leplezze fanyar öngúnnyal, a mások esetleges tapintatlanságát mindenáron megelőző nyers hűmorral. Ez a humor sokszor olyan kegyetlen volt, hogy az idegenek megbotránkoztak rajta és lesütötték a szemüket, az érzékenyebbek pedig sajnálták apámat.

3.

Most tehát felhívtam telefonon doktor Sterk nő' orvost és közöltem vele, hogy sürgős szükségem van reá. Aztán megkerestem a dívány alatt a papucsot és a váliamra dobtam a télikabátomat, amely még mindig nedves volt a tegnapesti hótól. Az irodában, ahol ezen az éjszakán aludtam, anyám nem fííttetett. Csak az ebédlőben, a nagy fehér kályhában égett a tűz, de ott is inkább csak szaga volt, mint melege. Lina már meg' teWtett reggelire, a krémsárga térítőn három csésze állt, mint máskor: az enyém és a feleségemé egyforma kékvirágos meisseni-útánzat, az anyámé öblös, sárga parasztcsupor. A csészém mellett már o tt volt a piti' tottkenyér, amelynek mindig denaturáltszesz szaga van, mert Lina reggel nem rak tüzet a sparherdben; ré-

gimódi gyorsfőző lapján főzi meg a teát és pirítja a kenyeret.

Itthon sohasem adtak friss kenyeret. Anyám cse»

csemőkori bélhurutomra való hivatkozással elhatároz5 ta, hogy egész életemben gyenge gyomrom lesz és dié*

tára fogott. Beteges külsőm csakugyan kákabélre vak lőtt s az orvosok, akikhez óvatosain fellebbezni pró5 háltam, azt gondolhatták, semmiesetre sem árt, ha nem rakom tele a gyomromat brutális, nehezen emészthető ételékkel. Sokat szenvedtem az éhségtől;

voltak napok, amikor nem szabadulhattam hazulról, pé5 pékén és becsináltakon éltem s nem volt mód titokban telezabálnom magámat egy büffében vagy vendéglőben.

Gyerekkoromban tulajdonképpen Strausznénál laktam jó l először, amikor apám halála után félévvel, egy téli vasárnap estefelé felmentem a zoltánuccai lakásba.

Éppen uzsonnánál ültek és olyan mohón faltak, hogy hallani lehetett a fogaik morzsoló munkáját. Az asz5 talfőn Strauszné ült, mellette tengerészegyenruhában Strausz Egon, aki két évvel volt idősebb nálam. Most hazajött karácsonyra, a fiumei kereskedelmi tengeré5 szeti akadémiáról, vakációra. Máris olyan vidám, züllött és széltől cserzett hajóspofa volt, mint a kalanderre5 génybeli matrózkocsma hazug mesemondója. Juci, a nő5 vére, ekkor körülbelül 18 éves lehetett; cigányfekete5 hajú, zöldszemű, télen is szeplős, magas és sudár. V i5 lágossárga, testhezálló ruha volt rajta s amikor belép5 tem, az első zavartandjedt pillanatban úgy rémlett, hogy nincs rajta semmi. Idegen is ült az asztalnál, sző5 ke, nőies arcú, kékszemű, íveltszájú fiatalember: Tóth Gazsi harmadéves színiakadémiai növendék, Juci kol5 légája, — mert Juci színésznőnek készült. Amikor be5 nyitottam, mindnyájuknak a torkukra forrt a szó. Eb5 bői megtudtam, hogy valamennyien érzik, milyen rend5 kívüli jelentősége, pikantériája van a látogatásomnak.

A gyerekek természetesen mindjárt megismertek, hi»

szén nyolcéves koromig mindennap együtt játszottunk és két alsó elemi osztályt ugyanabban az iskolában vé5

geztünk. Az apjuk, Strausz Kornél, hajózási igazgató haláláig a házunkban is laktak, ugyanakkora lakásban, mint mi, a harmadik emeleten. Csak Strausz bácsi ha­

lála után költöztek a Zoltán uccába, hatszoba helyett háromba.

De apám és Strauszné között már Strausz bácsi életében kezdődött a viszony, alig félévvel születésem után.

Nem tudom, honnan, de pontosan megértettem az efajta csalás jelentését. Tulajdonképpen természetesnek tartottam, hogy apám szerette Strausz nénit. Én is sze*

réttem. Amikor Strauszné napróhnapra feljárt hozzánk, önkéntelenül összehasonlítottam anyámmal. Anyám sántaságát hosszú ideig ugyanúgy nem vettem észre, mint apám az első szerelmes években, de a bottól, amelytől többé nem vált meg, kezdettől rettegtem és mingyárt feltűnt, hogy például Strauszné nem járt bot*

tál. S lassankint felfedeztem azt is, hogy anyám sovány, lapos és sápadt; idővel valósággal férfias lett; ezzel szemben Strauszné gömbölyű, nagy keblei vannak és mindig csillog az arca, mintha nedves lenne. Ez a lát*

szólagos nedvesség az életkedv fénye volt; Strauszné tele volt egyszerű jókedvvel. Azok közé a gömbölyű kis nők közé tartozott, akiket a bajok épp úgy nem tud*

nak behorpasztani, mint ahogy a tömör gumilabdán nem hagy nyomot, ha a kocsikerék átmegy rajta. Ha begurult hatszobás, sötétbarna lakásunkba, világosabb lett tőle s anyám láthatóan nem is neheztelt rá ezért a sugárzásáért. Volt benne annyi tárgyilagosság, hogy el*

ismerje: Strausznénak nincs oka, hogy másmilyen le*

gyen, mint amilyen, Strauszné elsősorban is nem sánta és Strausznénak nem kellett annyi megaláztatást elszen*

vednie a férjétől. Zordsága nem változott Strauszné jelenlétében sem, de eltűrte a kedélyét s még a Strausz*

gyerekek vad szabadságát is. Nem akarta ráerőszakol*

ni idegenekre a saját lelkiállapotát, csak nekem kellett osztoznom benne, aki az övé voltam s akinek valami*

lyen formában örökölnöm kellett a sántaságát.

Érthető, hogy egyre jobban vonzódtam Strauszné*

hoz. Anyám az anyám volt. S az anya szó sokfélét je*

lenthet: hősi anyát, aki a hazáért büszke szívvel felále dozza gyermekeit; kötelességtudó anyát, akinek a s!ze*

retet is háztartási munka: nagyravágyó anyát, aki a gyerekeiben akarja kitombolni kielégületíen becsvágyát Irigy anyát, aki harcol a gyerekei ellen, mert fiatalok s meg merik tenni, amit ő nem mert megtenni. A Tízparancsolat anyáját, akit tisztelni kell. De a „ma*

mában" mindebből nincs semmi. A mama puha és me*

lég pamutgombolyag, amit a gyerekek ide-oda guri­

gáinak, bemaszatolnak a nedves orrukkal, belekapnak a bárdolatlan karmukkal. S a mama csak gurul ide-oda, nem is veszi észre. Kis baj csak akkor kerekedik, ha a tű bennemarad, egy tű a mamagombolyagban s a macskakölykek megszúrják magukat. A mamával is megtörténik, hogy valami bánat, vagy gond megakad benne s ilyenkor óhatatlanul felsérti vele a gyerekeket is. De mingyárt kioldódik, és kilöki magából a tűt, mert tudja, hogy az a feladata, hogy játékosan és puhán guruljon. S nemcsak a feladata, de egyetlen igazi szenvedélye is.

Ilyen mamagombolyag volt Strauszné, amikor hoz*

zánk járt. Sokszor kívántam, bárcsak ő lenne az anyám.

Egyszer az ölébe vett: lágy, széles, meleg öle volt.

Beletelepedtem, alig akartam leszállói. Anyám szem­

ben ült; látszólag nem gondolkoztatta meg túlsá­

gosan, hogy jó l esik Strauszné ölében ülnöm és a nagy melléhez támasztani a fejemet, ő sohasem vett az ölé*

be. Ölben csak egész kiskoromban ültem, Lináéban, mi*

kor etetett. Linának sovány, éles öle volt. összeszorí*

tóttá a combjait, szabályos téglalapot alakított belőlük és sokszor úgy elfáradtam rajtuk, mint a háborúban a

katonavonat fapadján. Strauszné öle szabálytalan volt állandóan változtatta az alakját. Előbb háromszögű, hogy lebegtem a ruganyos, lágy combjai fölött, mint a kipámázott hintán. Aztán, hogy bezárta, akaratlanul hátradőltem benne, mint a bölcsőben. Majd keresztbe3 fonta a lábait s én máris lovagoltam, ritmikusan zötyög- tem és olyan hangon nevettem, hogy nekem is egészen új volt. Csak egyszer ültem Strauszné ölében, de soha3 sem felejtem el melegét, kényelmét és derűjét.

Aztán egyik napról a másikra nem jö tt többé hozzánk Strauszné és a gyerekeket is csak messziről láttam a Szabadságdéren. őszre más iskolába Írattak; gyógype3 dagógiai intézetbe, ahol csupa beteg gyerek volt; víz3 fejűek, majomkezüek, nyelvlógatók és dadogok. A ta3 nítónő már az első héten megüzente anyámnak, hogy nincs szükségem az intézeti nevelésre: normális, eszes gyerek vagyok, csak egy kicsit gyenge és rosszul táp3 Iáit: kár ebben a környezetben hagyni. De anyám h ajt­

hatatlan volt és a hülyék között végeztem el a harma- dik és a negyedik elemi osztályt.

Azon a nyáron, amikor negyedikből levizsgáztam, apám hirtelen meghalt. Emlékszem, éjszaka hozták haza betegszállító autón, holott már halott volt. Anyám hagyta, sőt akarta, hogy mident lássak: meg akarta bün­

tetni apámat azzal, hogy engem is beavat a gyalázatba.

Láttam, ahogy a lépcsőház fenekéről a hordágyon fel­

cipelik. Behúzódtam a sarokba, irtózva vetettem egy pillantást az arcára, amely duzzadt volt és kék a hirte3 len megrekedt sok vértől. Barna ruha volt rajta, a háló3 ingére húzták fel, begombolatlanul. A cipőjét, a nap­

pali ingét és a nyakkendőjét egy betegszállító ember vitte rendetlen gomolyagban a hulla után. Aztán be3 vitték a szobájába, levetkőztették, befektették az ágyá*

ba. Anyám borravalót adott az embereknek, mindenki eltávozott, csak mi hárman maradtunk a lakásban.

Anyám a telefonhoz ment, de olyan gyenge volt, hogy a kagylót leejtette. Percekig lógott a kagyló a Ie«

vegébe a zsinórról. Végül mégis összeszedte magát és

Zsolt: A dunaparti nő 2

felhívta Gulden doktort, a háziorvosunkat.

Gulden doktor pillanatok alatt megérkezett, ö is csak a hálóingére kapta fel a ruháját. Anyám és Guh den becsukták maguk mögött apám hálószobájának aj*

táját és Lina beráncigált a gyerekszobába. Majdnem durván levetkőztetett és beledobott az ágyba. Irgalmat*

lanul fáradt voltam, hamar elaludtam. Reggel csodál5 kozva hallottam, hogy anyám és Lina a felcsődül t ro­

konoknak és ismerősöknek azt hazudjék, hogy apám vacsiora után hirtelen rosszul lett, korán lefeküdt és a saját ágyában szívszélhűdés érte.

5.

Csak évek múlva tudtam meg Linától, hogy apám a Zoltán uccában halt meg, Strausz néni ágyában. Nem mondhatom, hogy apámról sok és érzékeny emlékem maradt s eltekintve az első napok rémületétől, amelyet a fekete drapériák, a gyászruhák, a szertartás és a sok komor látogató ébresztettek bennem, halála nem is rendített meg mélyebben. Már régen megszoktam, hogy többnyire kettesben élek anyámmal és apám, aki időnkint velünk ebédelt, a szótlan, rosszkedvű, szóra5 kozott vendég. Néhány hónappal halála után a képe majdnem elmosódott; még a jellegzetesen nekem szóló tekintete is, amelyben az ellenállhatatlan idegenkedést a szemem láttára próbálta enyhíteni az erőszakolt, ha­

misan fénylő jóindulat. Néha majdnem bocsánatot kért tőlem, mert nem tud szeretni. Legélesebben a cipőjére emlékeztem. Amikor reggel hét órakor Lina, anyám előírása szerint, bevitt a fürdőszobába, mindig meghök5 kíntettek óriási cipői az ajtaja előtt. Apám közel két

méter magas volt s negyvenhatos cipőt hordott. So­

káig az volt a hitem, hogy az apámnak vannak a legna*

gyobb cipői a világon. A fényesre pucolt, magasszárú, kecsegeorrú fekete cipők álmomban is szerepeltek: több*

ízben azt álmodtam például, hogy rámtapos, mint egy bogárra — most is hallom az álombéli ropogást, ahogy a gerincem összetör óriási talpa alatt. S hogy halála után a nagy cipők már nem álltak az ajtóban, reggelen*

kint majdnem megnyugvást éreztem. Anyámat, a lát­

ható és közvetlen ellenfelet, már megszoktam és kita*

nultam, de apámmal való ritka érintkezéseim s ellensé*

ges passzivitása állandóan kiszámíthatatlan veszedelem*

mel rémítettek. Most tehát eltűntek az óriás cipők s az életünkben jóformán semmi változás.

Amikor azonban Lina közölte velem, hogy Strausz néni ölte meg az apámat, ismeretlen könyvektől, pózok*

tói kölcsönvett hamis pátosszal mégis azzal a szándék*

kai mentem fel Strausz nénihez, hogy számonkérem tőle apám halálát. Az apám szó nem jelentett számomra sem vágyódást, sem fájdalmat, legfeljebb a két óriási cipőt. De belelovaltam magam a szerepbe: a fiú leszámol apja gyilkosával. Elhatározásom ötletszerű volt: a fül*

orvostól mentem hazafelé s véletlenül a Zoltán*utcába fordultam be az Árpád*utca helyett. Tudtam, hogy Strauszék a huszonnégyben laknak, a második emelet hét alatt s amikor a ház elé értem, ellenállhatatlanul fel kellett mennem. Ha anyám megtudja, végem van — éreztem, hogy árulást követek el ellene ® talán éppen azért konstruáltam meg a látogatás jogcíméül, hogy vá­

dolni s büntetni megyek: apám gyilkosát megleckéz- tettni. De már amikor a lépcsőn felfelé mentem, tud*

tarn, hogy csak Strausz nénit akarom látni, a mama*

gombolyagot. S amikor Strausz néni meglátott, az első pillanat megdöbbenése után már guruhlt is felém, lehúz­

ta rólam a nedves kabátot, ráfújt a vékony bőrkesztyű*

ben meggémberedett ujjaimra, leültetett maga mellé és telerakta a tányért felvágottal és libamájjal. Úgy es*

tem az ételnek, mint aki napok óta nem evett s a teli

szájamból alig értették meg a válaszokat, amit a kérdé' seire adtam.

— Na, ez nagyszerű, hogy feljöttél, Viktorka. Hogy jutott eszedbe, hogy felgyere?

— Erre jártam . . . — mondtam csámcsogva.

— Anyád persze nem tudja, hogy feljöttél?

— Dehogy tudja, — kaptam fel a fejemet és abba*

hagytam a rágást. Rémülten, könyörögve néztem rá.

— Na ne félj, nem is fogja megtudni! Csak egyél, Viktorka.

Ettem, jóformám egész délután ettem, — a gye*

rekek most már viccet csináltak belőle, hogy mindent, ami az asztalon volt süteményt, gyümölcsöt, aszpikot odaraktak a tányéromra. Egon még viszkit is öntött a vizespoharamba — tengerész erős szeszeken él, — de Strausz néni, mielőtt a szájamhoz értem volna a po*

hárral, kikapta a kezemből. Uzsonna után barkochbát játszottunk; meglepődtek, milyen gyorsan kitalálok mindent.

— Az ember nem is hinné! — csodálkozott Tóth Gazsi.

— Egés>z okos gyerek vagy, Viktorka — veregette meg Strausz Juci a vállamat. Strausz néni pedig ma*

gához vont és felborzolta a hajamat. Nem vett fel az ölébe, csak a kerek térdéhez szorított feszesen.

Még játszottunk egy ideig, aztán Strausz néni fel*

állt s olyan mozdulatot tett, mintha gyengéden vala*

mennyiünket lerázna a testéről.

— Na, gyerekek, — mondta — most már elég volt, Anyátoknak fel kell mennie a nőegyletbe, gyűlés van.

— Nekem is mennem kell — szólaltam meg hír*

télén feleszmélve és minden tagomban reszketni kezd­

tem: hogyan fogok beszámolni erről a délutánról. . .

— Persze, hogy menned k e l — aggódott velem együtt Strausz néni. — Együtt megyünk le, Egon majd elkísér az Arany János-utca sarkáig. T i persze,

itthon maradtok — fordult Jucihoz és Gazsihoz.

— Itthon — felelte Juci mohón. A fiú szégyenlősen felkelt, az ablakhoz ment s mintegy magyarázatkép*

pen ezt mormogta:

— Csúnya locspocs van odakint.

A kabátomat Strausz néni bevitte a hálószobába, mert az előszobában hidegebb volt, mint az utcán. Most bevezetett, a kabátom az ágyon feküdt. A széles barna ágyát fehérszélű kék terítő borította. Az ágy feje fölött Strausz Kornél bácsi olajképe, oldalit a falon a nyolcéves Juci és az ötéves Egon közös képe s kissé lejjebb Egon külön tengerészhadapród ruhában.

Az éjjeliszekrényen könyv, orvosságos skatulya és te­

lefon. Toalett-tükör, hármas garderobszekrénv volt méf a szobában, s a két ablak között nagy, barna plüss- fótel. Ebben a szobában halt meg az apám. Ebben az ágyban.

6.

Kopogtam és beléptem a feleségem szobájába. He*

lén a díványon ült, Lina, éppen az ágyat hozta rend­

be, aztán rossz arccal kiódalgott.

Helén keserves vigyorgással fogadott.

— Azt hiszem, most már komoly a dolog.

— Telefonáltam Sterknek, — mondtam gyámolta*

lanul. — Csak már túllennél rajta!

Helén nevetve panaszkodott:

— Pokoli görcseim voltak, Viktorka. Nincs öt perce, azt hittem, h ogy. . . De ne maradj idebent. Min*

den percben visszajöhet és nem valami gusztus- sos látvány. . .

— Megvárom, amíg Stenk doktor megérkezik. — Aztán szorongva tudakoltam: — Anyám, volt benn ná5 lad?

Helén szinte vidáman válaszolta:

— Nem volt.

Mintha mentegetni akartam volna anyámat:

— Pedig az előbb ő dörömbölt az irodaajtón, hogy telefonáljak Sterk doktornak.

— Amikor rosszul lettem, becsengettem Linát. Biz5 tosam Tán a szólt anyának, ő aztán . . . — Most hirtelen eltorzult az arca. Sziszegve mondta: — De most igazán meni ki, V ik to rk a. . . Nem, rémes, ezt nem lehet eh viselni.

A feie hátraesett, eoész teste kifeszült, mintha villlanvütés érte volna. Nagyon gvorsan. ritmikusan re5 meigni kezdett. Fel akartam emelni, hogy visszavigvem az ágvba. de meg sem tudtam mozdítani. Pillanatokig tanácstalanul kerülgettem. Aztán az ajtóhoz rohan5 tam.

— Anyám! — kiáltottam.

Anvám az ebédlőasztalnál ült és éppen egy lágy5 tojást hámozott nagy gonddal. Most felnézett.

— Mi az?

— Anyám! Helén megint rosszul van. Be kellene menni hozzá.

— Senkinek se kell bemennie! — rikácsolta anyám.

— Neked sincs ott keresnivalód. Majd Lina bemegy, amíg megjön a doktor.

S már csengetett is Linának és beküldte Helén szó5 bájába. Én is vissza akartam menni, de anyám párán5 csoló hangja megállított.

— T e ülj le és edd meg a reggelidet! Semmi doh god odabent.

— Rettenetesen rosszul van!

— Ilyenkor mindenki rosszul van. Más is szült, más is rosszul volt. Kilenckor tárgyalásod van az árva5 széknél.

— Gondoltam, elláthatná az ügyet Sas doktor.

— Sas doktor nem lát el sem m it. . . Végre rád bíz*

nak egy ügyet. Ki akarsz bújni? Elég volt. Nem va*

gyök kiváncsi. Elmégy a tárgyalásra.

Most a negyvenedik év küszöbén is, ugyanazon a hangon szól Hozzám, mint amikor tízéves voltam; ugyan­

azzal a megsemmisítő tekintettel mér végig. Ez a te­

kintet fizikailag is egyre nyugtalanítóbb, mert év- ről-évre vastagabb szemüveget kell viselnie. Ebben a tekintetben sok a fájdalmas önkínzás, de nem túlzók, ha azt állítom, hogy gvűlölet is van benne. Ez a gyűlö­

let ma is apám fiának szól. aki férfi is, mint apám volt. A csillapíthatatlan gyűlölet, mellyel anyám apám emlékét ápolja, a gyásznak sokkal elevenebb' fajtája, mint a kegyelet szokott változatai, ö nemi járt ki na*

ponkint a temetőbe, sőt a temetés’ óta egyetlen egyszer sem volt a sír közelében. Hatalmas kriptát építtetett neki, de sohasem látta a kriptát. Félévvel apám ha­

lála után, a temető másik végében, az olcsó sírhelyek között megvásárolt két parcellát, saiátmagának és ne*

kém. nehogy apám mellé temessenek bennünket. Ezt a közös sírhelyet látogatja minden héten.

Apám egyetlen olajképe a szobájában függ, amely most a miénk; anyám sohasem lén te át a szoba iküs'zö*

bét. Lehet, hogy amikor egvedül marad a lakásban, bemegy hozzá és csatázik vele. De apám nevét többé

sohasem ejtette ki hangosan.

Engem, őszintén szólva, gyermekkoromban nem érin­

tett túlzottan érzékenyen, hogv anvám gyűlöli halott apámat. Bár Strauszné, akihez első látogatásom óta he- tenkint legalább kétszer feljártam, mindent elkövetett, hogy felmelegedjem emléke iránt, nem sikerült bennem az emlékét megszéníteni, vagy akár konvencionális ke- gveletté higgasztania. Tudom, hogv ha életben marad, sokkal burkoltabban és tapintatosabban érezteti velem ellenszenveit és konfliktusait, mint anyám. De iszonya*

tosan rám nehezedett volna; magas, erős, szép és okos volt, s én, aki anyám jóvoltából minden pillanatban

tisztában voltam alsórendűségemmel, valószínűleg ha*

sonló konfliktusba kerültem volna vele, mint anyám.

Olvastam a zseniális apák fiairól, akik belepusztulnak dz apjukkal való örökös konkurrenciába; idő előtt meg rokkannak az erőfeszítéstől, hogy utolérjék, vagy túlszár­

nyalják, vagy pedig mindjárt az elején feladják magú*

kát és a felelőtlenségbe, vagy a bűnbe menekülnek. Én testi „Herbert" voltam, s magam is sántának számítót*

tam, anyám sántasága nyomatékának, hangsúlyának. T a ­ lán, ha anyám nem nagyítja fel olyan súlyos és bonyo*

lult sérelemmé a testi defektusokat, amilyenekért állan­

dóan elégtételt kell venni s olyasféleképpen kell harcol*

ni az egészséges elnyomókkal, ahogy a szocialisták har­

colnák a gazdagokkal, nem éreztem volna állandóan azt a tűz*víz különbséget a testileg erősek és esenevészek, a szépek és a csúnyák között. De anyám kezdettől be*

lémplán'tálta a védekező gyanakvást és a támadó féléi*

met az épekkel, az életrevalókkal, a vidámokkal és a csinosokkal szemben s apámra mindig úgy gondoltam, mint aki ezeket a tulajdonságokat a legfélelmetesebben és legkíméletlenebbül testesítette meg.

Strauszéknál nem éreztem ezt a konfliktust. Le*

bet, hogy úgy bántak velem, mint a betegekkel a kór*

ház személyzete, amely a panaszok lekicsinylésével és a folyton derűs és rokonszenvező arckifejezéssel el akarja hitetni, hogy nincs semmi baj, nincs is beteg­

ség a világon? De az is lehet, hogy tulajdonképpen nem is vették észre, hogy „sánta" vagyok. Ha most visszagondolok, be kell ismernem; idegen emberek ré»

széről se tapasztaltam önkéntelen megütközést, feltűnő vonakodást a külsőm miatt. A nőknél nem voltak kü*

lönösebb sikereim, de különösebb bajaim sem. Még a prostituáltak sem céloztak a csúfságomra, akikben pe*

dig tudvalévőén megvan a hajlam, hogy futólagos part*

nöreik testi fogyatkozásait kedélyes kegyetlenséggel kipellengérezzék: „Szép kis pocakod van, kis öreg! Csú­

nya anyád lehetett, kis apám — ilyeneket monda­

nak a vendégnek. Sokszor már arra is mertem gondol*

ni, hogy talán nem is vagyok csúnyább, mint a korom*

beli átlagos zsidótípus, amely bosszú nomádság, kec*

mergés után végre letelepedett és az ázsiai, északafri*

kai, spanyol, szláv környezet, klíma, talaj, táplálkozás, életmód és kultúra testet is formáló hatásait éppen most forrja ki.

Most van átalakulóban középeurópai fizikummá és fiziognómiává és amíg az uralkodótípusfioz tisztul, egy-két generáción keresztül a múltnak hol az egyik, hol a másik motívuma még élesebben kiütközik rajta, s ettől válik groteszken egyenetlenné. A város tele volt hozzám hasonló alakokkal és arcokkal, s ezeknek, úgy*

látszik, nemcsak hogy sejtelmük sem volt csúnyaságuk­

ról, sőt feszélyezetlenségükből, elegáns és feltűnő öltő*

zőködésükből és rátartiságukból arra lehetett követkéz*

tetni, hogy testi illúzióik is vannak önmagukról. Amikor azonban átléptem a rudolfrakparti ház küszöbét, min*

den effajta vigasztalódásom és optimizmusom véget ért: anyámnak csak rám kellett néznie, egy szót szól*

nia hozzám: máris szégyeltem magam, hogy élek.

7.

Terrorjának célja nyilván az volt, hogy meg­

akadályozza, hogy idegen, egészséges, gömbölyű nők kedvéért ugyanúgy elhagyjam, ahogy apám elhagy*

ta. De hiába terrorizált s hiába féltem tőle ki­

mondhatatlanul, végül mégis megcsaltam. Elvettem He- lént.

Helén Virányi Ede vasúti hivatalnoknak volt a leá­

nya. A törvényszék engem rendelt ki a rablással vádolt

Virányi védőjévé; ez a per volt addig ügyvédi pályám egyetlen önálló pere. Sas doktort nem érdekelte az ügy, mert nem hozott pénzt. Én körömszakadtig har­

coltam Virányi Edéért s védőbeszédem állítólag égé*

szén formás volt. De Virányit mégis hat hónapra ítél*

ték s nyomban le is tartóztatták. Engem kezdettől rendkívüli módon izgatott a per, amely önmagában is egyedülállóan érdekes volt. Amikor védencem bevonult a fogházba, úgy éreztem, kötelességem törődni a rab vasutas családjával. Naponkint kijártam a Hajtsár-úti vasutaslakásba. Négy hónap múlva feleségül vettem Virányi Ede legkisebb leányát, Helént. A házasságkötés után még két hétig kint lakott a Hajtsár-úton. Két hét múlva beköltöztettem Strausz nénihez. Tíz napig lakott Helén Strauszéknál. Juci udvari szobájában. Egv este vacsora után anyám váratlanul megszólalt: semmivel sem nyersbben és ellenségesebben, mint máskor:

— Hallom., hogy megnősültél! — mondta.

Halálos rémülettel néztem rá.

— Ig en !. . . — hebegtem tehetetlenül és fülig pi<

rultam.

— Mért nem szóltál?

— Gondoltam. . .

Felállt, sétálni kezdett a szobában. Csak a botja sűrű és szokottnál is keményebb kopogása jelezte a rendkívüli felindulását. Aztán hirtelen megállt.

— A nnál. . . annál az asszonynál lakik most, úgy*e?

— Igen, — suttogtam megsemmisültem

Tudtam, hogy ez még súlyosabb csapásnak számít, mint a nősülésem.

De visszaült az asztalhoz, még nem robbant ki, csak a szemüvege mögött villant fel olyan hideg fény, mint amilyet akkor látni, amikor a hídról az autóreflektor egy pillanatra révetődik a befagyott é j5 6zakai Dunára,

— Hazahívhatod! Beköltözhettek apád szobájába

— mondta félelmetes hangsúllyal.

Később kiderült, hogy nősülésem titkát és 'körűimé*

nyeit Sas doktor nyomozta ki. Harmadnap haza­

hoztam Helént. Anyám még csak ellenségesen sem fo*

gadta: úgy üdvözölte, mint egy masamódot, aki hazahozta az új kalapját . . . Biccentett és egy tekintettel elvágta az útját, hogy Helén konven­

cionális kedvességgel közeledjék hozzá. Mi ke'tten tel*

jességgel tanácstalanok voltunk, nem tudtuk, beszéljünk vagy hallgassunk, leülj ünk*e vagy kimenjünk._Anyám nem mozdult és nem szólt: ült a fotőjben és közöny*

nyel, majdnem únottan nézett bennünket. Végül megkérdezte Heléntől, hogy uzsonnázott^. Helén még nem uzsonnázott, anyám tehát becsengette Linát és teát rendelt mindhármunknak. Lina hozta a teát, ek­

kor Helén arca hirtelen megváltozott. Eltökélt, derűs kifejezés ült ki rá: éreztem, most határozza el, hogy függetleníti magát anyám hangulati terrorjától.

Minden átmenet nélkül, elfogulatlanul, arrogánsán fe­

csegni kezdett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy itt van és itthon van. Anyám szeme kerek*

re nyílt az álmélkodástói, de továbbra is olyan fagyó*

san hallgatott, hogy a vadul dobogó szívem kihűlt a mellemben. Helént egyre jobban ingerelte anyám me*

rév, korrekt jégálarca s csak azért is a legtapintatla*

nabb témákat kereste; többek között fogházban ülő ap*

járói és Berlinben élő bolsevista nővéréről beszélt. De anyám állta a harcot: egy mozdulattal sem árulta el, hogy ezek a távoli dolgok felháborítják. Egy­

szerűen csak azt éreztette, hogy nem érdekli az egész*

bői semmi. Tulajdonképpen ez a viszony maradt meg köztük végig; anyám következetes érdektelensége, dér*

mesztő bojkottja, amely a hepciáskodásra, lázadásra amúgy is hajlamos Helént szüntelenül arra in­

gerelte, hogy a leggyerekesebb és a legkörmön­

fontabb stiklikkel próbálja kihozni a sodrából. De so­

hasem sikerült; anyám tudta, hogy a megközelíthe-

tetlen közönyével és egytagú válaszokon alig túlnövő szűkszavúságával és az otthoni életmódunk börtönéhez hasonló monotóniájával és fegyelmével elviselhetetle­

nebbé teszi az együttélésüket, mint a nyílt harccal, amelyben átmenetileg mégis mindenki megköny- nyebbül. Még engem is ritkábban bántott s ha mégis, csak kis rendetlenségeimet, maflaságaimat bolygatta.

Jö tt a doktor, alig köszönt, amikor átment a szó5 bán. Nemcsak anyámról, de rólam is meg volt a lesújtó véleménye, mert a szülés küszöbén sem tudtam kivere5 kedni a feleségem nyugalmát. Sterk doktor érzé­

keny ember, gordonkaművész és nincs az a vagyon, amiért elvégezne egy tiltott műtétet. Már tegnap dél5 után csöndes affér támadt közte és anyám között:

anyám ellenséges magatartása láttára, felém fordulva azt követelte, hogy szállíttassuk Helént szanatóriumba, mert az első gyereknél sohasem lehet tudni, nem jön5e vak5 milyen váratlan komplikáció. Anyám válaszolt helyet*

tem, — hallani sem akart a szanatóriumról; ő sem szült szanatóriumban s különben is, — magyarázta szinte kérkedve — nem megy olyan jó l az ügyvédi iroda, hogy szanatóriumra vagyonokat költhessen. Sterk ekkor föl­

ajánlott egy olcsó különszobát a klinikán, de anyám sér5 tőén elhallgattatta.

8.

Anyámnak a krajcároskodás mindentől függetlenül szenvedélye volt.

Már régen nem volt benne semmiféle hiúság, de ahogy említettem, egyetlen területen tartott magára: a lakással, az öltözködésével s a világ felé való meg jelené5 sével mindenen keresztül megőrizte azt a komoran

nagypolgári magatartást, amelyre a Hubermann család*

bán és a bécsi intézetben trenírozták. A zsidók, amikor beérkeztek, kétféle mintaképet választottak: a mohób*

bak és hazárdabbak mingyárt az arisztokráciát és a zsentrit utánozták, az óvatosabbak és a szolidabbak modellje a belvárosi patrícius volt. A rövidrenyírthajú, tüskebajszú, jó anyagból rosszul szabott ruhákat viselő, puha cúgos sevrócipős, svábosan vagy még mindig va*

lamilyem vidéki tájszólásban beszélő puritán polgár: mik liomos vaskereskedő, vagy üveges valahol a Borzmtcá*

bán, vagy az Egyetem-téren, belvárosi háziúr és város*

atya. A felesége korán ölti fel a sötét posztóruhákat, nagy családja van, tehát mindig gyászol valakit s az ol»

dalágak perifériáiig kiterjeszti a gyászkultuszt. Kis gyön­

gyös kalapot hord, férfiszabású cipőket, posztókesz­

tyűt s halvány bőre a feszes arcon is olyan ráncos, mint az önmegtartóztatásban megöregedett papoké. A fiai kamaszkorban ismert sportemberek, bálrende­

zők és párbajsegédek. Később miniszteriális emberek, akik azonban a minisztériumok vidékiesen, parlagiasan könnyed világában is megőrzik nehézkesebb városi polgári különállásukat. Grófi és püspöki jogtanácsosok, közkórházi főorvosok is lehetnek belőlük, esetleg csak a doktorátus díszével fejlesztik tovább az apai boltot.

Ezek nagy, hatszobás lakásokban laknak s a berende­

zésben meggyőzően keverednek a nagyapák idejéből való ormótlan ágyak és komódok a későbbi módosabb és igényesebb generációk banális, de kecsesebb, drá­

gább és hatásosabb garnitúráival. A falakon az őskort arcképek jelzik: fényképek és primitív pacsmagolások, amelyek az utódok fitogtató kegyelete révén családi képtárrá léptek elő. Széles, ovális aranyrámákban őr­

zik a Bajorországból vagy Erdélyből gyalog ideszakadt üzlet- és családalapítót. Csak a későbbi fiák fedezték fel azt a pikturát, amely nem csupán a családtagok áb­

rázatának megőrzésére való. Mint jómódú kereskedők, idővel kényelmetlen kötelességüknek tartották, hogy pártfogolják a művészetet. így került a falra néhány

állatkép, mert a vidéki eredet azért nemzedékeken ke­

resztül is kiütközik rajtuk: szeretik a falon a delelő gulyát, vagy a birkáit furulyaszóval követő pásztort, így kerültek a falra a zsánerképek, verbunkos jelene­

tek, betyár a vesztőhelyen, cigány a bíró előtt, vagy a megzavart falusi lakodalom. Aztán a maguk korában ünnepelt hazafias képek reprodukciói s mindezekhez nagyon drága perzsaszőnyegek, nehéz barna selyemfüg­

gönyök s vitrinek, öreg porcellánokkal, mentegombok­

kal, kegyszerekkel, tubákszelencékkel és csontrafestett miniatűrökkel: Aztán váratlanul, kis udvari szoba: ol­

csó rézággyal, politúros szekrénnyel, amerikai íróasztal­

lal és deszkából eszkábált könyvespolccal. A könyves­

polc tetején vívómaszk, az ágy felett Sourire-stílusú, már-már obszcén kép. Az egyetemi hallgató vagy mi­

niszteri fogalmazó fiú szobája. A fürdőszoba tiszta, de a kád zománca lepattogzott; a kék- és sárgacsikos für­

dőköpenyek fakóak és fokozottak, a fogkefék sörtéje felerészt lekapott. A tisztaság vitathatatlan, de mégis érződik az egészben valami kényszeredettség és kez­

detlegesség s hogy nem önmagáért való öröm. S még az is megérződik, hogy a családtagok nem finnyásak egymással szemben; a bolyhos törülközők elkeveredve egymáson lógnak, a szegeken; valószínű, hogy minden­

ki éppen abban a törülközőben szárítkozik, amelyik a kezeügyébe esik. S az egész lakást eltölti az enyhe testszag s a nem túlságosan bántó, de állandóan érzékel­

hető szellőzetlenség.

A konyha is ilyen felemás: nagy terem, óriás spór- herd, mint a vidéki kúriákon, ahol állandóan számolnak a véletlenül betoppanó vendéggel. De itt nem várják és nem szeretik a vendéget. Itt gyilkolni tudnak egy feles­

legesen kiadott fillérért. Ezen a spórherden takaréko­

san főznek: tésztát például csak hetenként kétszer, este gyakori a déli maradék, viszont bor mindig van az asztalon. Régi szakácsnő, harminc éve gyűlölködik, mert az éléskamra kulcsát egy pillanatra sem bízták rá, de senki se veszi át fanatikusabban a család

ellenszenveit és rokonszenveit. Nagy tisztaság nincs éppen a konyhában: a rézmozsarak és a habverőüstök csillognak ugyan, de a lábasok és az edények sohasem teljesen makulátlanok. A szakácsnő minden héten itt végzi a kismosást; éjszaka foltoz és stoppol, hogy nap­

közben is fuszeklik és kitoldásra váró alsónadrágok he­

vernek a vizespadon, vagy a kredenc lapján. Ám ez az árnyalatnyi szenny és slamposság nem olyan, mint a kispolgári és proletámegyedek dultsága és piszka: in­

kább, mint a füst a tajtékpipán, vagy a rátapadt pók­

háló a pincében tartott borosüvegen. Valahogy, mintha ezzel a kis tisztátlansággal hivalkodni akarná­

nak: emlékeztetni a szegény eredetre, amelyből testi munkájukkal felküzdötték magukat. Néha a sza­

kácsnő megbolondul, kijelenti, hogy nem bírja tovább egyedül a munkát; nagynehezen felfogadnak mellé egy kézilányt. Ám az öreg cseléd már az első napon kikap­

ja a kezéből a cipőt, amit úgy pucol, hogy oda se néz:

lerámolja az asztalt, amit úgy terített meg, hogy senki sem találja meg a helyét; ráförmed, ha mosogatás köz­

ben dalolni kezd; koplal tat ja s ha késő délután szelni akar a kenyérből, lehordja és elzárja a kenyeret.

Már aznap megkezdi ellene az intrikát, ráfogja, hogy lusta és szemtelen, hogy sörkét látott a hajában s hogy másállapotban van. Az úrnőt könnyű meggyőzni; tizen­

ötödikén ki is adja a parasztringyó könyvét.

9 .

Ezt a világot utánozták nagyszüleim és szüleim.

Ennek a miliőnek és hangulatnak vegyi titkát nehéz el­

lesni, mert elég, ha cseppnyivel több, vagy keve-

32

eebb és mindjárt nem az igazi, sőt mindjárt más. Egy kis piszokkal több például már polgári piszok, zsidó piszok. Az arisztokrata és a gentry széles gesztusait, teátrális modorosságait könnyű másolni, mert ez a két réteg tudatosan is játszik egy zárt szerepet, amellyel megkülönbözteti magát a többi osztályoktól. De a nagy­

polgár életstílusa lassú, aprólékos és egyenetlen fejlő­

dés eredménye, egymásra rakódott és egymással elke­

veredett gazdasági, szociális és szellemi korszakokból és rétegekből sajátosan heterogén formában alakult ki.

Hubermann nagyapám eléggé meggyőzően utánozta a típust és a hozzátartozó szcenáriát. Speditőr volt, nagy­

szállító, naponkint istállókat inspiciált, fuvaroskocsi­

sokkal és trógerekkel hadakozott s az otthonába is ha­

zavitt annyi enyhe istállószagot és rusztikus érdessé­

get, amivel eléggé hitelesen rögtönözte az alulról felke- rültség, a vidékiesség bizonyítékait és a majdnem két- kézi mesterségét a nagy urasági lakásban is feszélye- zetlenül, sőt ha kell, triviálisan hangsúlyozó polgárem­

ber figuráját. Az apja még pénzügynök volt Bécsben, gyengéd uzsorás, aki kívülről tudta az egész Buch dér Lieder-t, egész életében kárörvendett Donna Clara fel­

sülésének s úgy öltözködött, mint a fiatal Schubert, — de amikor lejött Pestre körülnézni — azt tapasztalta, hogy a boltokban, bankokban, a tőzsdén, az üzletileg fontos kávéházakban és a városházán ez a Hausherr- típus uralkodik. Alighanem tudatosan elhatározta, hogy asszimilálódik hozzá. Én utoljára négyéves koromban láttam, három héttel halála előtt. Emlékszem, ritka ke­

mény tél volt, a Duna befagyott az ablakunk alatt, egész nap zúdult a hó s a házakból csak úgy lehe­

tett kilépni, ha percenkint ellapátolták a havat, mert derékig ért. Nagyapám hófehéren, rövid bekecsben ér­

kezett, a havat le sem rázta magáról, a szobában ol­

vadt le róla, nagy tócsát hagyott maga után. Zöld ka­

lapját mélyen a szemébe húzta, szaporán pislogott, ke­

veset beszélt, rágta a büdös, olcsó szivart, amely már csak csutka volt s a levelei szétoldozódtak, Kesztyűt

nem viselt a legnagyobb hidegben sem. A keze vörös volt, mint a kocsisaié, a körmei csorbák és ápolatlanok.

Nagyanyám is olyan riadtan, feketén és dísztele­

nül látogatott el hozzánk, hogy a tájékozatlan idegen azt hihette: szegény rokon, aki hirtelen elhalt férje tisztes temetésére éppen most szedi össze a módos ro­

konoktól a költséget. Anyámat négy évig bécsi magán- intézetben neveltette: az intézetet két vénkisasszony- nővér dirigálta, Paar gróf császári szárnysegéd niégei, akik körülbelül úgy képzelték el a leánynevelést, mint egy hadapródiskola parancsnoka. Feltétlen engedelmes­

ségre, sivár és kis kötelességek könyörtelen vállalá­

sára, tartalmatlan gőgre és rangöntudatra, a divatok, az érzelmek és léhaság megvetésére; mellékes, hogy melyik Isten iránt, de mély vallásosságra, nyárs­

polgári háziasságra, takarékosságra .gyanakvásra, a tör­

ténelmi színművek szeretetére és öltözködésben és haj­

viseletben egész életükre gyógyíthatatlan ízléstelenség­

re preparálták a lányokat. Mikor anyám végképp haza­

jö tt az intézetből, nemcsak hogy hibátlanul illeszkedett az apai ház stílusába, de megszilárdította és elmélyí­

tette azt. Apám ekkor már járt a házhoz, ügyvédje volt az öreg Hubermannak; a kékfestő Bauer, apám nagybátyja, aki ugyanez a fajta volt, garasos kártyapartnere a körben és templomszomszédja a zsidó nagyünnepeken, ajánlotta neki Nagyapám akkor éppen betegségből épült fel, de minden eshetőségre készen, el­

készíttette apámmal a végrendeletét.

10.

Apám otthonosan érezte magát a Hubermann-ház- ban, amely sokban hasonlított az övére, a kékfestő

Zsolt: A dunaparti nő 3

Bauerek otthonára, a Rudoif-rakparton. A Bauer-gyár kétszáz méter hosszúságban húzódott a holt Dunaág mellett, de egy deszkából, malterból restaurált kis bó­

déban még mindig hivalkodva mutogatták a felcsere- pedő gyerekeknek és az idegeneknek az első kádat, amelyben az ős-Bauer először festette a perkált és a barchetet. A bőrkötényt, amelyben valaha Bauer Ascher dolgozott, otthon őrizték, a lakásban s ha Alfréd nagy­

bátyám, a szenior, külföldi üzletbarátokat, vagy nagy- fogyasztó vidéki kereskedőket látott vendégül asztalá­

nál, vacsora után gyakran előkerült a folyosó nagy bar­

na ga,rderóbszekrényéből a kötény, összetöpörödött, foltos és foltozott börlebernyeg volt, már penészes és merevségében majdnem törékeny. Nagybátyám büsz­

kén lobogtatta.

— Ez volt az igazi. Az emberek abban az időben kényelmesen dolgoztak, megkeresték amennyiből meg­

éltek és a családjukat tisztességesen eltartották. Ma már nem fontos senki, nem az üzem van az emberért, hanem az ember van az üzemért és az üzem megeszi az embert.

Azért Alfréd nagybátyámat hetvennégyéves korá­

ig sem ette meg az üzem. A régi pátriárkális idők után való nosztalgiája ellenére, alaposan beletalálta magát az új időkbe. Otthon ragaszkodott a múlthoz, az ósdi külsőségekhez és a lassú tempójú élethez, a gyárban azonban lázasan modernizált, minden új technikai és üzletpolitikai eredményről hamarosan tudomást szer­

zett és szükségszerűen alkalmazta. Kegyetlen ellenfél volt a gyengékkel szemben, felfalta az erőtlen k o n k u ­ renciát, az erős ellenféllel pedig szövetkezett. Szerény magatartása, az arcáról sugárzó megtévesztő nyiltság és egyszerűség nagy segítségére volt üzleti tárgyalá­

sai közben. Ezekkel a külső tulajdonságokkal érte el azt is, hogy az iparfejlesztés nemzetgazdasági érdeké- nek jogcímén magával az állammal is közüggyé avat­

tatta a Bauer kékfestőgyárat. Az irodákban tehát mohó és sokszor vakmerőén üzleti tervek s a pénzszerzés skru-

pulustalan metódusai születtek, de otthon, a gyerekek és a női családtagok jelenlétében üzletről alig esett szó s ha szó esett, csak mint a terhek és gondok for­

rásáról, amit csak abból az emberbaráti okból kell fenn­

tartani, hogy az ember négyszáz munkásának kenyeret adhasson. Sivár idill volt a Bauer-ház élete, ahol min­

denki meghalt egy fillérért, de kifelé azzal a megoko- lással zsugorgatta a pénzt, hogy a vagyonnal való kér­

kedés, a flancolás nem reggeltől estig dolgozó iparos­

emberekhez, hanem a frissen jö tt kalandortőke embe­

reihez illik. A Bauer-családban mindenki büszke volt arra, hogy az ősök nem keletről, Galicia felől, hanem nyugatról jöttek be Magyarországba. S ami még fon­

tosabb: a legrégibb Bauer már a pragmatica sanctio évében timár-mester volt Zalaszentgróton. Bőröket cserzett, de lehet, hogy a családi krónika csak szépíti a tényállást s a bőröket csak cserélte pántlikáért, gyű­

rűért és szentképért.

Ez a timár-Bauer nem is szerepelt a család szoro- van vett ősei között; inkább afféle történelemelőtti monda-alak volt, mint Nimród a magyar mithológiá- ban. A szorosan vett családi történelem a szakma tör­

ténetével fonódik össze: Bauer Ascher kékfestő kádja és foőrköténye volt a relikvia és hagyományforrás, amely a családot kötelezte. Pacsmagolt képe ugyanúgy lógott felesége társaságában a homályos barna falon, mint a belvárosi porcellánkereskedő vándorlegényőséé, a borzutcai lakásban. De nemcsak a képet, hanem a ha­

lálozási évfordulója .aranyba keretezett naptárát is fel­

tűnő helyre függesztették. A Bauerek azzal is hi­

valkodtak, hogy csak egyszerű zsidók. Ezt nemcsak hogy nem palástolták, de akkor is hangsúlyozták, ami­

kor nem volt szükség rá. Ha a városházán, vagy a minisztériumokban tárgyaltak, gyakran használták ezt a formulát: Én csak egyszerű zsidó ember vagyok, de bátorkodom mégis megjegyezni . . . — s ilyenkor a tanácsnok, vagy a miniszteri tanácsos átír a gondolt, hogy ezek a Bauerek milyen derék, őszinte emberek.

3 6

Vallásosaik is voltak, de az izgatott zsidó vallási érzést és a bonyolult ceremóniát lehiggasztották és leegytsze- rűsítették; valamelyes protestáns színezetet adtak neki.

Mindkét családban szenvedélyesen őrködtek tehát a pénzen. Ha a Borz-utcában a keresztények ölni tudtak egy fillérért, a zsidók i t t meg tudtak érte halni. V ol­

tak a családnak hírhedt zsugorijai, akikről a városban már anekdotákat terjesztettek, a jótékonyságot meg­

vetették, a koldus el is kerülte a házuktáját.

— Én munkát adok, nem alamizsnát — szokta mon­

dani Alfréd nagybátyám.

És mindkét házban rosszul és keveset főztek s olyan takarékosan fűtöttek, hogy télen mindenki dider- gett. Az asszonyoknak sorra elfagyott a sarkuk.

11^'

Apám mégis sokban különbözött tőlük. Szarka Sa­

mu ügyvédi irodájában, ahol jelölt volt, a patriarchalis egyéniség mellett elsajátított némi bonhómiát és kezdet­

leges hedonizmust is. Szarka Samu a pesti megyeházán kezdte pályáját; nem volt doktorátusa, de már 1851-ben hites ügyvéd. Amikor apám belépett hozzá, közel járt a nyolcvanhoz. Az öreg külsőre multszázadeleji jószágkormányzóhoz, vagy olyan dilettáns magyar köl­

tőhöz hasonlított, aki klasszikus strófákban írt idegen mintára verseket, amelyeket az irodalomtörténet tiszte­

lettudóan megemlít. A törvénykönyvet nem ismerte, de megtestesült benne az az egyoldalú és csodálatos ösztönösséggel osztálytudatos úri magyar észjárás, amely a törvényeket Varbőczy óta kitermelte és meg­

fogalmazta. Paragrafusok nélkül is tudta, hogy adott

esetekben miként gondolkozhatok és intézkedhetik a magyar jog.

A paragrafusokat tudták a jelölteik, akik már dok­

torok voltak s akikről az öreg szinte naponként derűs kárörömmel megállapította, hogy a jogtudomány mai tanítási rendszere kiölt belőlük minden egészséges „pa- raszti“ gondolkodást és ravaszságot. A jog cigányprí­

mása, Patikárus Ferkója volt, aki cifrán és szenvedélye­

sen, érzelmesen és vidáman játszott rajta, rábízva ma­

gát a hallására.

Amikor egy perben személyesen vállalt képvise­

letet, a tárgyalási termet megtöltötték az ügyvédek, a bírák és a nagyközönség. Kétségkívül kuriózum volt, majdnem humoros figura, de mégis tekintély, mert agyafúrtságával és szónoki erejével még mindig nagy és bőven pénzelő sikereket szerzett az irodának, ö b ­ lös, latinos rhétor s ha polémiában nem logikával, ha­

nem a paragrafusokkal akarták sarokba szorítani, tré­

fás sértésekkel, személyesélű anekdotákkal torkolta le ellenfelét. A hitvitázókéhoz hasonló drasztikus gyöke- resség kizárólag az ő privilégiuma volt a bíróság előtt;

a bírák együtt nevettek a közönséggel, amikor például a falusi szerelmi életből vett hasonlataival világította meg a problémát.

Szarka Samu irodájában, szuvas, tintamocskos álló­

íróasztalok torlódtak szűkén egymás mellett, egymás útjában. Az iratszekrényekből minden ajtónyitásból olyan porfelhő kerekedett, mint az országúton a kocsi után. Régi államférfiak, jogászok rézkarcai felismerhe- tetlenül megbámulták az üveg alatt, a fehér paszpartut olyannyira ellepte a gomba, hogy a neveket sem lehe­

tett elolvasni rajta. A mosatlan, esőpiszkos ablakok kö­

zött zsíros papírban mindig volt valami húsféle; a je ­ löltek javarészt vidékiek voltak s az ablakban őrizték a „hazait". Az uralkodó porszag magába szívta a fok­

hagymáskolbász szagát és a pipadohányét, mely a szo­

bákban szitákon száradt. Apám, ahogy Strausznénak elbeszélte, kezdőkorában még meg is tömte Szarka Sa-

mu pipáját, mint a régi jurátusok. Ebben az irodában semmi sem volt sürgős és amikor apám odakerült, so­

hasem lehetett az aktákat megtalálni. De baj azért nem történt, mert az öreg Szarka minden, ügyre és adatra a legaprólékosabban emlékezett. Az öregnek egyébként is az volt a kedvenc szólása, hogy az igazság lassan érik, a hamisságnak pedig csak jó, ha későbben derül ki. A klienseket sokszor kétségbeejtette, amikor a pipafüst mögül komótosan tárgyalt velük, mintha minden job­

ban érdekelné, mint a szóbanforgó peranyag. Kényel­

mesen vigyorgó fölénnyel kérdezett, hümmögött, szor- tyogatta a pipát s ha elhagyta a béketűrés, goromba volt, mint a közhivatalnok.

Bírósági tárgyalások után az irodai személyzettel ebédelt. Az öreg minden hónapban felfedezett egy új kiskocsmát, ahol jó volt a velőscsont, a peisli, vagy csak egyszerűen a házikenyér. Szarka Samu közelében ettek és ittak az emberek. Apám, ellentétben az ott­

honi híg és olcsó betegdiétával, szerette a brutális kosz­

tok Ha Strausznénál vacsorázott, mindig nehéz, ma­

gyaros ételeket kellett főzni neki. Volt egy húszcenti­

méter hosszú zsebkése, amelyet még ügyvédjelölt ko­

rában használt a Szarka-asztalnál, ahol mindenki a saját bicskájával evett. Apám megkövetelte Strauszné- tól, hogy a tányérja mellé tegye s ezzel a bicskával szelte a kenyeret, a húst. Az irodánk is éreztette a Szarka­

hagyományokat: régi, mocskos, állóíróasztalokat, öreg metszeteket és látszólag elhanyagolt aktaszekrényeket ő is lemásolta. De a külső slamposság és szellőzetlen- ség mögött valójában olyan pedáns rend uralkodott, mint egy racionalizált bankirodában.