Zsidó kultúra és identitás – antropológiai nézőpontból Tanulmányok a tematikus kutatásmódszertan köréből

Zsidó kultúra és identitás – antropológiai nézőpontból Tanulmányok a tematikus kutatásmódszertan köréből

Szerkesztette

A.Gergely András – Papp Richárd – Ausztrics Andrea

MAKAT – Antroport Budapest 2015

Antroport Könyvek 10.

Sorozatszerkesztő A.Gergely András Olvasószerkesztő

Varga Andrea Állandó szerkesztők

Papp Richárd Varga Andrea Szabó Miklós

E kötet szakmai lektora Papp Richárd

A kötet formai gondozásában közreműködött Szász Antónia

Kiadja a MAKAT és az Antroport, Budapest.

Szaktudományi partner: Magyar Kulturális Antropológiai Társaság Etnoregionális Műhelye és az ELTE TÁTK Kulturális Antropológia Tanszék.

Felelős szerkesztő: A.Gergely András Felelős kiadó: Lakatos Dóra

A címlapkép Ellinidha (Amsterdam) festménye.

ISBN 978-615-80336-1-9 ISSN 2416-0121

© MAKAT/Antroport, 2015

© szerk. A.Gergely András, Ausztrics Andrea, Papp Richárd

© Szerzők: Ausztrics Andrea, Buk Krisztina, Cseh Enikő, Gál Ivetta, Gallasy Katalin, A.Gergely András, Modla Zsuzsanna, Németh Krisztina, Papp Richárd, Surányi Anna, Surányi Ráchel, Szabó Miklós, Szász Antónia, Szipszer Tamás, Tillmann Lili Eszter, Vincze Kata Zsófia, Zimre Fanni, Zsinkó-

Szabó Zoltán.

A kiadványsorozat a Magyar Kulturális Antropológiai Társaság Etnoregionális Műhelye

és az Antroport kiadásában jelenik meg e-book formátumban, http://www.antroport.hu/category/antroport-konyvek/

Tartalom

Felhangoló: A.Gergely András A szakralitás szociológiája és antropológiája.

(Bevezetés az emberközpontú határtudományok narratíváiba) 4.

Ausztrics Andrea A zsidóság Magyarországon egy budapesti ifjúsági szervezet tükrében 8.

Buk Krisztina „Mindig előkerül, hogy menni ... most is tervben van”

(Interkulturális kisgyermekes zsidó családok élete Budapesten) 42.

Cseh Enikő Minden játék a férfiaknak jut. Női szerepek egy párizsi zsinagógában 76.

Gál Ivetta „A nagyok kistestvére” – a Dózsa György úti zsinagóga közösségéről 101.

Gallasy Katalin Zsidóság és kereszténység között 121.

A.Gergely András A zsidó(-)narratíva perspektívája 145.

Modla Zsuzsanna Kulturális antropológiai kutatások a diaszpórában.

Élettörténeti módszer – Zsidó életutak a XX–XXI. századi Magyarországon 150.

Németh Krisztina „Csak magyarhoz és zsidóhoz”. Az asszimiláció és a szekulari- záció folyamatainak vizsgálata az egykorvolt sárbogárdi zsidó életvilágban 191.

Papp Richárd A „zsidó mentalitás” terei 226.

Papp Richárd „A nevem Kohn Winnetou”. Sztereotípiák és identitáselemek egy budapesti zsidó közösség élő humorában 244.

Surányi Anna A tiszaeszlári per a magyar Dreyfus-per? 283.

Surányi Ráchel „Ha azt akarod, hogy Izrael alakuljon olyanná, amilyen Te vagy, akkor csalódni fogsz” – avagy az Izraelben élő magyar származású bevándorlók identitása és integrációja 303.

Szabó Miklós A bennünk élő gonosz – antiszemita tendenciák a holokausztig, és utóéletük Görögországban és Magyarországon 327.

Szász Antónia Identitásépítés progresszív zsidó közösségben 339.

Szipszer Tamás Egy messiási zsidó közösség tagjainak identitása 358.

Tillmann Lili Eszter Zsidó gyermeknevelés Budapesten 384.

Vincze Kata Zsófia Zsidó mikro-város képzet Budapesten 415.

Zimre Fanni Zsidó női létmódok és identitáskonstrukciók egy budapesti közösség tükrében 424.

Zsinkó-Szabó Zoltán A gyermek helye a társadalmi értékrendben 452.

Felhangoló

A.Gergely András

A szakralitás szociológiája és antropológiája (Bevezetés az emberközpontú határtudományok narratíváiba)

A kutatások célja és ismerethorizontja

A szakrális tudományok oktatásának és művelésének közvetlen célja a diákok beveze- tése vagy kutatók belopakodása olyan antropológiai tudásterületre, amelyen a társa- dalomtudományi ismeretek integrált egészben, ugyanakkor speciális rálátást kínálva kerülnek áttekintésre – specifikusan a hit, az egyház, a vallásos létmódok, az üdv- metodika és érzületetika világát véve fókuszpontba. Kötetünk kiemelt érdeklődési területe, a zsidóság vallási-rituális terei és idői mindazonáltal nem kezelhetők elvont magaslatokról vagy pusztán a tudományszféra magabiztos pozíciójából „megérthe- tőnek” és értelmezhetőnek tűnő jelenségekként. Mindaz, aminek empirikus, tényleges társadalmi közösségekben, vallási szubkultúrákban sokszor „értelmezésre nem szoruló” hitelvi alapja van más vallások és megértésmódok esetében, korántsem ily evidens formában jelenik meg a zsidóságkutatások szempontjából. Mindama részkutatást, speciális kérdésfelvetést, időszakos választ vagy megfigyelési-részvételi alapon állítható élményközeli bizonyságot, melyeket e kötet tanulmányai kínálnak, nem csupán a tudomány és hit eltérő világaiban, hanem az egyes felekezeti, vallási vagy hitközösségi csoportokban is hiába igyekeznénk jóváhagyatni: amit egyik szakrális közösség evidensnek tekint, a másik cáfolja..., amit éppenséggel többen is vallanak, azt megint mások kerülni igyekeznek, s amit történeti források, törvény- könyvek (vagy nevezetesen mondjuk Tóra-értelmezések) konvencióként tisztelnek, azt sokszor az élő közösségi visszhang megjelenítői fényesen cáfolni vagy hangosan vitatni próbálják. A kutatások, beleértve metodikai, mélységi, terjedelmi vagy dogmatikai bázisaikat, megismerési eljárásaikat vagy interpretációs önállóságukat is, régebbi vagy újabb áttekintések alapján ugyanúgy elvitathatóknak tűnnek, mint a felekezettörténeti, valláshistóriai elbeszélésmódok a maguk „szövegkörnyezetében”.

Itt is, mint az antropológiai értelmezések széles mezőin oly sok más esetben, vagy a legkülönfélébb élőhelyeken, különféle textusok illeszkednek kontextusokba, értelme- zések magyarázatokba, kimondhatók a kimondhatatlanba. Nincs „igaza” senkinek, sem történeti, sem jelenkori zsidóságkutatási szempontból, hacsak az nem minősül

„igazságnak”, hogy erre az „igazságot” kinyilvánítani hajlamos attitűdre csakis az mer vállalkozni, akinek messze nincs akkora áttekintése a nem „igazságra” épülő szakralitások fölött, hogy akár magabiztosan is nyilatkozhat a szürnaturális világról – a legcsekélyebb bántalom vagy megítéltetés esélye nélkül.

A kortárs társadalomtudományi gondolkodás számos határponthoz érkezett az elmúlt évtizedekben. A modernitás nyugati és kelet-európai változatai (markáns individualizmus és kollektív prófécionizmus talaján például, vagy akár a szciento- logikus dekonstrukciók építményeit tekintve) előre nem látható embertömegek megváltó hitek felé fordulását jelzik, vagy legalább azt, mily sokan választottak

„modern” identitást valamely egyház, vallás, felekezet, szekta, mozgalom keretében.

Ez a folyamat inkább csak kezdeteinél tart, semmint megállapodott volna, s ami ennél sokkal komolyabb kihívás, az a társadalomtudományok válaszhiánya mindarra, ami

körülöttünk és bennünk történik. Lehetne ugyan a vallástudományra hagyni (bár érdemes megjegyezni, hogy e komoly tradíciókra épülő tudásterület nem rendelkezik semmiféle akadémiai legitimitással, holott egyike a legősibb tudományoknak...!), vagy kényelmesen a vallásszociológia területére utalni a történő történelem kihívó hitkérdéseit – ám ez az értelmező felfogások szempontjából csúfos és indokolhatatlan visszavonulást jelentene. Az immár Kelet-Európában is befogadott és intézményesült vallástudományi kutatások azonban korántsem „győzik” a felmerülő társadalmi igények megválaszolását, s olyan határterületeken találkoznak össze más típusú interpretációkkal, amilyenek például a kommunikációelmélet és a mozgalomkutatás, az egyháztörténet és a politikatudomány, vagy a szakrális földrajz és a turizmus – ha mindjárt alapvetően kételyekkel körülvehető tudományközi szférákra utalhatunk.

Nem képtelenség ezért, ha a szóban forgó hitvilágokat, ezek szűkebb vagy kitágultabb értelmezési tartományait a lehetséges legszélesebb íven vázoljuk föl. Míg ez a megközelítés egyfelől történeti és társadalomelméleti is lehetne, másik dimenzió- jában az ember, mint a kultúra (vagy kultúrák) maga szőtte hálójában vergődő lény jelenik meg, hiteiről és szakrális aktivitásairól pedig a legkevesebbet sokszor épp annak árulja el, aki e hitkérdések belátására merészelt vállalkozni. Ismeretesek azok a tudástörténeti és intézményi válaszok, melyeket a valláshistória vagy a vallásszocio- lógia adott és ad ma is megannyi kérdésre. Ezek az adekvátnak tetsző válaszok azonban számos esetben nem adnak valódi feleletet az emberek csoportjainak, nagy tömegeinek és rejtőzködő közösségeinek szakralitás-igényére, ennek megújuló és megerősödött formáira, többrétegű titkaira. Nem igazán hihető, hogy létezik egyetlen kézenfekvő válasz a szakrális világokban fölmerülő kérdések belátási módszertanára vonatkoztatottan, ezért a közelítések egyik fajtája azt a „puha társadalomtudományi”

értelmezést pártolja, amely nem pusztán a nagy történelmi mozgások, tömegjelen- ségek, szocializáció vagy mobilitások során átvett azonosulási stratégiák vagy konven- ciók mentén „kezeli” a hitgyakorlat és a vallások jelenségét, hanem megkíséreli a személyiség-szintű megértést, a kollektív válaszadás kényszerében rejtőzködő

„egyetemesség” tüneteit is megnevező, végső soron mégis egy kulturális horizonton értelmezhető, magyarázattá formálható interpretáció alapjait lerakni. Visszapillantva e messzi értelmezési tartományból kötetünk dolgozatai felé: ezek éppen ezt a relatív egyetemességet teszik átélhető mikroközösségek szintjén konkréttá, névvel ellátha- tóvá, napra nap változóvá és folytonos öndefiníciókat keresővé is.

Ez alapok meglehetősen hibridek, korántsem egyneműek, s látszólag össze nem illőek. A rendszerszemléletű társadalomtudomány számos esetben nem veszi figyelembe a struktúrák keretei közt rejlő, változni képes, önmagát többféle módon és szinten megjelenítő funkciók változatait, következőleg hajlamos eltekinteni a

„rendszeridegennek” tekintett interpretációktól is. Korunk tudományossága azonban mindegyre gazdagodó résztudások és ismeretelméleti vagy értékelméleti rálátások mentén lehetővé teszi, hogy a struktúrák és funkciók a maguk teljesebb mivoltában legyenek átláthatók, akkor sem riadva vissza az értelmezések kísérleteitől, ha ezek látszólag „szubjektívnak”, önkényesnek, csenevésznek vagy kisléptékűnek mutat- koznak. Az ilyesfajta megközelítések és értelmezési kísérletezések egyik tudásterülete az a kulturális antropológia, mely az emberiség népeinek azonos és eltérő jegyei iránt érdeklődve olyan specifikumok iránti kíváncsiságot is elárult, amelyet más tudomá- nyágak (így a história, a pszichológia, a szimbólumkutatás, a szociológia vagy akár a patrisztika) nem vettek vagy nem vehettek figyelembe régi idők óta. A „Homo religiosus” eredete és a hit mint társadalmi összetartozási erőtér problémái azonban korántsem „lesöpörhető” kérdésként éledtek újjá (elegendő talán itt a vallásos moz- galmak, a földrészeken át ható térítések, a vallásháborúk, a kultúrák között vándorló normák, az új szakralitásokban vagy rekonstruált hitekben és erkölcsi szabály-

rendszerekben megfogant törekvések, a gnózis, a világvallások mellé fölemelkedő új, a szupernaturálisról szóló elbeszélésmódokról, a hódító iszlám mindenhatóságáról vagy az itt és most is egyre látványosabban teret nyerő buddhizmus-vátozatokról

„leolvasott” tüneményeire utalni), melyekre nemcsak „válaszok” nincsenek, de inkább csak riadt vagy merev elutasítások veszik körül őket ahelyett, hogy más kontextusban értelmeznék, ami oda (is) való...

Valószínű, hogy az „univokális” magyarázatok kora a múlté, ami azonban nem jelenti azt, hogy nem lehetséges kortárs részválaszokat keresni a tünetekre és jelenségekre. A deszakralizált világok mellett ugyanis folytonosságban él az a szakrális világ, amely épp a mesterkélt profanitásokkal szemben nyújt menedéket a rászorulóknak, kiteljesedést a bizonytalanoknak, bizonyosságot a hitetleneknek.

Mindezen jelenségek nem magukban állnak, így megközelítésük sem ésszerű egyetlen aspektusból. Minthogy pedig a magyar történeti gondolkodás tudományos gyökerei, a históriai korokban forgalmazott világnézetek stabil pillérei épültek vallás(tudomány)i talajra, korántsem lehetetlen, hogy e tudástradíciók épp a racionális értelmezés és a kultúratudományi interpretációk határvidékein tudnak találkozni. E határterületi, interkulturális és multidiszciplináris kölcsönhatásnak egyik lehetősége a hazai társadalomtudományban nem túl mélyen gyökerező, de annál markánsabb vallás- szociológiai ismeretanyagot olyan felfogásmódokkal társítani, amelyek nem pusztán a nagy világmagyarázatok, a statisztikai relevanciájú közösségkutatások vagy az egyház- és intézménykutatások mentén formálódtak, hanem éppen a mikroközösségi szintű társadalmi létszférában gyűjtötték élménykészletüket, éppenséggel nem is csupán a magyar tájon, hanem a világ megannyi kultúrájában, korszakában, létmódjában és históriájában. A két terület, a vallásszociológia és a vallásantropológia rokonítása nem igazán kialakult gyakorlat, de talán éppen abban a miliőben, amelyben mindezt még intézményes ellenállás nem nehezíti túlságosan, megfelelő közeg található az

„áthallások” megfogalmazására és a kortárs ismeretelméleti felkészültség gazdagítá- sára.

A kötet anyaga nem ölelheti fel minden egyház, vallási kultúra, hitéleti gyakorlat vagy morális univerzum teljes értékű megjelenítését, de éppen azért, mert nem vállal- ja vallástudományi elméleti alapok lerakását vagy akár csak egyetlen terület méltó

„körképének” teljes megrajzolását, sokkal inkább az értelmezésre, a magyarázatkere- sésre koncentrálva a modern társadalmi „ésszerűségek” árnyalatainak és a válaszlehe- tőségeknek megnyilvánításával kívánja szolgálni az érdeklődés „gyakorlatias” céljait.

Nem kíván egynemű választ „átadni”, de besegít a válaszadás és a kérdésfeltevések összhangjának kezelését lehetővé tévő rutinok kialakulásába. Minthogy a két tudásterület más és más narratívába rendezi ismeretanyagát és megértési praktikáit, a kutatásukra vállalkozó, eltérő metodológiát, de rokon szemléletmódot vállaló érdeklődés a legkisebb kockázattal fókuszálható egy elvben határosabb területre, esetünkben a kortárs zsidóság csoportjaira, magyarországi revival-jének helyzeteire.

E kutatási „felkentségek” és rugalmas-reflexív belátások kifejezetten a határátjárás és kölcsönhatás-keresés céljával hozhatók egyetlen terítékre. Mind az átadandó ismeretanyag, mind pedig a kutatói attitűdök, belátások megannyi konkrét módja illeszkedik ahhoz a (számos hazai egyetemen már jó ideje) akkreditált tantárgyi szinten tálalt tudástartományhoz, amely a zsidóság nem judaisztikai, hanem kortárs, változó, szerepet és alakzatot cserélő formativitásához segít közelebb jutni. A tudásátadás folyamatában azonban ezek a kortárs módon feltett kérdések vagy kortárs interpretációkba illeszkedő megfigyelések nem építenek szakosodott, speciális tudásterületekre, hanem a maga komplex rendszerében kezelik a zsidóságot mint olyant.

A kötet, ha markánsabb programcélt nehéz is lenne megfogalmazni tanulmá- nyainak átlapozásával, annyit mindenképp vállal, hogy bevezetőként szolgáljon, a hiányzó közvetlen oktatásra szánt szakkönyv vagy forrásértékű szöveggyűjtemény helyett is mintegy példatárat adjon azáltal, hogy figyelemmel kíséri és folyamatosan beépíti tananyagába a vallási tudományosságról, a tudástársadalomról és informati- kai társadalomról szóló univerzális diskurzust, a szakrális közéletet vagy a rejtett kommunikatív szférákat éppúgy, mint az összehasonlító elemzésre megannyi tudásterületen alkalmassá tehető társadalmi (szerkezet- és tudatváltozást kísérő) szakrális átalakulást.

Ehhez a megismerési-belátási és interpretációs folyamathoz kívánnak sikeres is- merkedést és kételyekkel megerősített belátó értelmezésmódokat a kötet szerkesztői.

/Az összeállítás eredeti változata pályázati alapanyagnak készült, Kisebbségi és vallási identitás. Dolgozatok az antropológiai kutatásmódszertan köréből címen, kezdeti formájá- ban a Nyitott Könyvműhely kiadásában elképzelve. Megjelenését több akadály is nehezítette kiadói, on-line megvalósítási, szerkesztési, sőt szerzői oldalról. A 2010-es indulás is számos szövegrész akkori felmutathatóságát tükrözi, azóta mind a kiadási kontextus, mind a „forgal- mazási” feltételek, mind a nyilvánosságban zajló érdekviták eltérő irányokba ágaztak el. Amit vállalni tudtunk, az elsődleges (vagy éppen első, alapozó) empirikus lenyomat, melyre talán majd további tematikus, módszertani és kutatói vállalások épülhetnek. Ezt persze csak remélni lehet, de garanciáit maguk a szerzői nézőpontok, kutatási aspektusok nyújthatják a jövőben is, összehasonlításban is, értelmezési horizontokat tekintve is.../

Ausztrics Andrea

A maszorti zsidóság Magyarországon egy budapesti ifjúsági szervezet tükrében

1. Bevezetés

„Ha a szavak jelentését az etimológiájuk adná, az antropológia ‘az emberről szóló tudomány’ lenne, a vizsgálódásoknak olyan hatalmas és egyetemes formája, amelynek átfogására a világon található összes könyv se lenne elegendő /.../ az antropológia egyfajta nyelvfilozófia lenne, amelynek végső célja az emberi szellem tudatalatti struktúrájának feltérképezése” (Leach 1996:11). Gyakran támad az az érzésem az antropológiával kapcsolatban, mint a pszichológiával is, hogy addig, amíg nem jöttünk magunkkal tisztába, nem fedeztük fel, nem kutattuk ki a saját szemé- lyiségünket és saját kultúrkörünket, addig nem érdemes a másságot, a tőlünk eltérőt kutatni, hiszen abban is csak önmagunk tükrére találhatunk rá (Leach 1996:109).

Abban a kulturális közegben, ahol a mindennapjainkat éljük, nehéz felfedezni azokat az apró jeleket, amelyek mássá teszik, elhatárolják a többitől. A konvencionális klisék pedig adottak, amennyiben saját közegünket kutatjuk, de ha fel tudjunk tenni azokat a kérdéseket önmagunknak, amit egy idegen környezetben feltennénk, gazdagabb terepre találhatunk.

Nemrégiben olvastam egy tanulmányban a következő idézetet Lévi-Strausstól:

„Mi mást ír az etnológus, mint vallomást?” (Lévi-Strauss 2001:39). Úgy éreztem, hogy egyszerre fény gyúlt az alagút végén, vagy legalábbis megfejtettem azt, hogy miért esik nehezemre már hosszú hónapok, sőt évek eltelte után leülni és megírni mindazt, amivel eddig foglalkoztam. A történet szereplője én magam és a barátaim lettek. Vagyis az évek során a barátaimmá váltak. Vajon ki akarna úgy írni magáról, a barátairól, hogy akarva-akaratlanul, az érzelmek sodrásában elveszítve a realitás talaját olyan következtetésekre jut, amivel megbánthat másokat, vagy az ellenkező- jével, túlságosan is felértékeli őket. Egy kutatásról írni lehetetlen a személyes érintettség nélkül, hiszen már maga a közösség és a téma is a kutatóról árulkodik.

Arról, hogy milyen téma érdekel minket, hol éreztük jól magunkat, milyen kérdések mozgatják meg a fantáziánkat. Az út pedig hosszú, amíg eljutunk ahhoz a témához, amit valóban magunkénak érzünk, és sokszor ezt a legnehezebb megosztani, mert már nem tudjuk, hol a határ mások gondolatai és a sajátunk között. Ez az írás egy 2002-ben elkezdett kutatás egyik legösszetettebb eredménye. Azért fontos hang- súlyozni, hogy „egyik”, mert a következő oldalakon bemutatott ifjúsági szervezet csak egyike azon szervezeteknek, ahol interjúkat készítettem vagy aktivistaként részt vettem a munkájukban. A kezdetben, vagyis 2002-ben még nem igazán tudtam, hogy mivel szeretnék foglakozni a zsidóság témakörén belül, ezért útkeresésként kezeltem a következő két-három évet, ami alatt megfordultam egyéb szervezeteknél, egy ortodox közösségben, Amszterdamban egy bevándorló izraeliekből álló közösségben, majd Izraelben is. Azt gondoltam, előbb-utóbb érezni fogom, hogy melyik az a kérdés, az a témakör, ami igazán érdekel, ami a központi témája lesz a kutatásomnak.

Igazából mindegyik színtéren sok tanulsággal gazdagodtam és születtek is belőle kisebb írások, de egyiket sem éreztem olyan komplexnek, mint e dolgozat témáját adó ifjúsági szervezetet. Ami talán nem jelent semmit többet, csak hogy hazaértem.

Bármit is jelent ez az olvasónak, nekem valóban sokat, és remélem, hogy mindezt sikerül is visszaadnom a leírásomban és beszámolóimban.

Még egy érdekes élményt szeretnék a bevezetőben megosztani. Egyik nap egy ortodox zsidó közösségről szóló tanulmányt olvastam, amiben felfedeztem, hogy az adatközlőt én is ismerem, majd rádöbbentem, hogy ez az a közösség, ahol az első kutatásomat végeztem. Nagyon kíváncsian olvastam végig a tanulmányt, majd szinte felháborodással fejeztem be, mert nem azt írta le, amit én tapasztaltam, sőt néha úgy éreztem, hogy a véletlen műve, hogy ugyanazok a nevek kerülnek elő, s az „én közös- ségem” ebben egy másik közösség. De nem, nem a véletlen műve, ez a két közösség egy és ugyanazon csoport volt. Majd idővel megnyugtattam magam, és bántam is, hogy nem írtam semmit róluk – akkor. Az, hogy egy teljesen más tanulmányt olvastam, mint amit én írtam volna erről a közösségről (hiszen sok idő telt el az óta), meg is nyugtatott, hogy egy valóságnak annyi oldala és igazsága lehet, ami nem a szerző szűklátókörűségét jellemzi, hanem egyszerűen csak annyit, hogy nem vonhatjuk ki magunkat egyetlen kutatásból sem, bármennyire szeretnénk objektívek lenni, ez csak egy bizonyos pontig valósulhat meg. Remélem, hogy mindazok, akik elolvassák ezt a tanulmányt, s nem értenek egyet a következtetéseimmel, képesek lesznek elfogadni, hogy sokféle módon láthatjuk ugyanazt a terepet.

Most, hogy előre elnézést kértem azoktól, akik egyet nem értést vélnek fel- fedezni magukban a téma feldolgozásával kapcsolatban, szeretném a módszertant ismertetni, ami elengedhetetlen minden antropológiai dolgozatnál.

Néha unalmasnak tűnhet minden tanulmányban tisztázni a kutatási módszere- ket, mind az írónak, mind az olvasónak, mégis szükséges. Minden antropológus hasonló eszközkészlettel dolgozik, hiszen vannak írott szabályok, mégis ezen belül mindenki a maga útját járja.

Kutatásom módszere a kulturális antropológiából oly jól ismert résztvevő meg- figyelés, amely egy közös lélegzést, egyfajta szimbiózist feltételez a kutató és kutatásának alanyai és tárgyai között. A mindennapok színterén találkozhatunk csak azokkal a geertzi összekacsintásokkal, amelyek a megnyilvánulások olyan mély szintjét képesek megmutatni, amit más körülmények nem tennének lehetővé. Ezek az összekacsintások már csak akkor jöhetnek létre, ha a kutató elég időt szán arra, hogy a közösség tagjai bizalmába fogadják. A résztvevő megfigyelés egyik alappillére a kulturális antropológiai kutatásnak, viszont az, hogy ezt ki és hogyan alkalmazza, már sokkal személyesebb. Mikor az ember antropológus közegben kiejti ez a két szót, csak bólogató fejekkel találhatja szemben magát, sehol egy kérdőjel. Azonban az, hogy részt veszünk valahol valamiben, még nem tisztázza azt, hogy ezt milyen minőségben tesszük. Ez pedig még csak az első buktató.

Sokszor kétségbe vontam saját funkciómat a közösségben, mennyire vagyok aktív vagy passzív szereplője az adott eseményeknek. Néha teljesen háttérbe szorí- tottam magam és szigorúan mint megfigyelő vettem részt egy programon, néha pedig mint aktivista ott álltam az első sorban, és mindenben segíteni akartam. Nehéz meg- találni a határt, hogy miként tegyük ezt, és kimondani, elfogadni, hogy a siker alapja és „személyes oldalról a végső célja: befogadóvá és befogadottá válni” (Boross 2006:103). Azt hiszem ezen a terepen, életemben először sikerült elérni, hogy nemcsak befogadottá váljak, hanem befogadóvá is, ami sokkal nehezebb, mint azt valaha sejtettem.

A második buktató, hogy mit tudunk kezdeni az információkkal. A megszerzett ismereteket először magunknak kell interpretálni, dekódolni és csak ezután tudjuk lefordítani mindezt egy tanulmány formájában az olvasónak. Megtalálni a köztes utat az irodalmi, személyes hangvétel és a tudományosság, néha tudományoskodás között megint csak nem egyszerű. Zörgő Szilvia a Hit gyülekezetéről írt tanulmányában egy fontos kérdést feszeget: az antropológia tudományként való kezelését, illetve, hogy mennyire tudomány vagy inkább irodalmi műfaj az, amit az antropológusok művel-

nek. Hiszen ha tudomány, akkor igazolásra szorulnak azok az eredmények, amiket tényként kezelünk. Leach és Geertz is foglalkozott ezzel a problémával. (A megítélhetőség, az eredmények felülvizsgálata egy más aspektusban merült fel, de lényegében a kérdésen nem változtat).

2. A kutatás

Kutatásom témája a Magyarországon élő zsidó közösség ifjúsági szervezeteinek élete és munkája a kilencvenes évek közepétől 2008-ig. Az általam vizsgált szervezetek közül ez a tanulmány a Marom szervezet munkásságát mutatja be, a többi ifjúsági szervezet történetét egyes példák, összefüggések, összekapcsolódások mentén említem csak meg. A Marom, mint a későbbiekben részletesen kiderül, egy nemzet- közi hálózat neve, ami a Maszorti, tehát a konzervatív irányzatba tartozik. A szó jelentése Mercaz Ruchani u’Masorti, vagyis magyarra fordítva a Spiritualitás és a Tradíció Központja. (A név jelentésére a Marom nemzetközi oldalán bukkantam rá, egyik interjúalanyom sem említette a szó jelentését, illetve a budapesti közösség számára ez azért nem jelent sokat, mert ez nem egy általuk választott név, hanem egy meglévő név mögötti szervezetbe csatlakozás).

A kutatás célja, hogy bemutassa a zsidó identitás különféle változatait egy közösségen belül, illetve reflektáljon a környezetben lévő más szervezetek tevékeny- ségére. Az adott közeg feltételezi, hogy a kutatottak a szervezett zsidó lét részesei, tehát részesei a ma Magyarországon folyó „zsidó életnek”. Ebből az alaphelyzetből kiindulva mutatom be a különböző identitásmélységekkel rendelkező, zsidó hagyományokhoz kötődő és abban tevékenyen részt vevő emberek munkáit, viselkedését és céljait mindezzel kapcsolatban.

Alapvető kérdéseim voltak a kutatás során az identitáshoz kötődő kérdések.

Ennek szerves részét képezte, hogy ki, miért az ifjúsági közösség platformját választja a családi közeg helyett. Emellett fontos szempontrendszernek tartottam, hogy feltérképezzem, kinek van egyáltalán a mai napig megélt, családhoz köthető zsidósága és ennek aktív megélése. Az identitás megtalálásán túl fontosnak tartottam, hogy bemutassam a különböző válaszokat arra, hogy a mai zsidó fiatalok szerint hogyan képes működni a zsidóság Budapesten, milyen ideológia és gyakorlati megvalósítás mentén lehet ezeket a módokat elképzelni. Harmadik fontos kérdésem pedig az volt, hogy annak az aktív működésnek köszönhetően, amit a Marom tagjai végeznek, mint zsidó közösség milyen válaszutakat látnak a zsidóság jövőjét tekintve, illetve hogyan képzelik el azt, hogy milyen hatással lesz a Marom, vagy a konzervatív irányzat a zsidóságra, megvalósulhat-e valami egyedi, és ha igen, hogyan.

Azért esett a választásom a Marom szervezetre, mert híven tükrözi azt a fajta diverzitást, amely jellemző a budapesti zsidóságra, azzal a kivétellel, hogy itt egy közösségben is megférnek ezek az eltérő nézetekkel rendelkező emberek, akik egyénenként csak külön-külön közösségek tagjai lehetnének.

2002-ben kezdtem el foglalkozni zsidó ifjúsági szervezetek kutatásával. Az első közösség, aminek mindennapjaiban lehetőségem nyílt részt venni, az a UJS, vagyis a Union of Jewish Students. A közösséget 2003 és 2004 között látogattam aktívan.

Ebből a kutatásból nem született írásos munka, de nagyon sokat segített abban, hogy olyan ismeretségeket köthessek, amiket a jövőben kamatoztatni tudtam. A UJS tagjainak köszönhetően ismerkedtem meg más ifjúsági szervezetek tagjaival és vezetőivel és ezen keresztül sikerült velük interjúkat készítenem, kaptam egy általános képet arról, hogy hogyan működnek más szerveztek, milyen kapcsolatot ápolnak egymással és milyen célokkal rendelkeznek. Szintén a UJS-ben kötött

ismeretségek révén kerültem egy ortodox házaspár Sabbat-vacsoráinak színterére. Ez volt a második komolyabb terepem a zsidóság körében, hiszen ide is két éven keresztül jártam, heti gyakorisággal. A házaspár minden péntek este vacsorát adott nagyrészt izraeli diákoknak, akik itt tanultak Budapesten. Ugyanebben az évben ismerkedtem meg a Maromosokkal (Marom Klub Egyesület tagjaival). Elkezdtem járni a programjaikra, önkéntesként részt vettem a munkájukban, majd 2006 januárjától egy fél évig mint adminisztratív koordinátor dolgoztam ott. 2006-ban döntöttem úgy, hogy megfelelő terep lesz a diplomamunkámhoz.

Az eddig felsorolt közösségek a fő vonalak voltak, amiknek életét részletesen végigkövettem, emellett számos más helyen megfordultam, készítettem interjúkat.

Ezek közé tartozik a Hasomer Hatzair Cionista Ifjúsági Szervezet, a Bálint Zsidó Közösségi Ház, a Habonim Dror, a Kidma és a Wesselényi utcai Ortodox Iskolában folyó, külföldi ortodoxok által működtetett oktatási program. Emellett voltam az ortodox családnál megismert izraeli fiataloknál Izraelben, egy ösztöndíj keretében Amszterdamban izraeli bevándorlókat kutatni és a Dessewffy utcai zsinagógába járó ifjúsági csoporttal Berlinben egy bét-midrasában.

Az összes közösségben, helyszínen és kapcsolatokban a zsidó identitás különböző megnyilvánulásait próbáltam megérteni, feltérképezni. A budapesti helyszínek mindegyikében a közös pontot az identitáskeresés és a zsidó identitás megélésének különböző lehetőségeiben ismertem meg. Mindenhol fontos szempont volt a közösségi lét megélése, az öndefiníció, és a külvilággal való kapcsolódási pontok megtalálása. Megfigyelési módszeremül a kulturális antropológiából ismert holiszti- kus szemléletmódot választottam. „A kulturális antropológiai nézőpont azért holiszti- kus, mert megközelítési módja szerint valamely népcsoport életvitelének egyetlen aspektusa sem jelent semmit önmagában, hanem csak más feltárt aspektusokhoz való viszonyában értelmezhető” (Peoples and Bailey 1991:6; Hollós 1995:4-5;

Howard:1993:2). Vagy ahogyan Haviland (1978:11) fogalmaz: „az egyes aspektusok mindig valamilyen sajátos rendszerré kapcsolódnak össze” (Prónai 1995:30).

A kutatás során a holisztikus látásmódra törekedtem, emellett konkrét módszerül a résztvevő megfigyelés mellett interjúkat, kérdőíveket, videó- és hang- anyagokat készítettem. Az évek során felhalmozott adatok, információk, események megörökítését nehéz volt formába önteni, illetve az állandó változások következtében voltak dolgok, amik elévültek. A kérdőívek arra szolgáltak, hogy ugyanazon kérdé- sekre, szempontrendszerekre hogyan reagálnak a tagok. A kérdőívvel sikerült olyan résztvevőket is bevonnom az elemzésbe, akiket nehéz lett volna rávenni egy személyes interjúra. Azokkal készítettem interjút, akik valamilyen szempontból fontos szerepet töltöttek be a Marom életében, tehát formálják a közösséget, kitalálják a programokat, részt vesznek a nemzetközi szemináriumokon és tisztában vannak a szervezet anyagi lehetőségeivel. Az interjúk és a kérdőívek elemzését kiegészítettem a videoanyagok felhasználásával. Ez főként a rítuselemzések során volt segítségemre.

Emellett szintén sokat segített, hogy mikor elkészültem a dolgozattal, visszavihettem a terepre és a kis pontatlanságokat, hiányzó információkat sikerült kijavítani.

Mint már említettem, sok helyen jártam azelőtt, hogy szembetalálkoztam a Marommal, így úgy érzem, indoklásra szorul, miért is döntöttem úgy, hogy pont ezt a kutatást foglalom össze egy dolgozatban. Tehát a fő kérdés, hogy miért jó terep a Marom? A Marom célja a vezetői szerint, hogy a tudatlanságból származó antiszemi- tizmust, idegenségérzetet úgy szüntesse meg, hogy közelebb hozza az emberekhez ennek a kultúrának a fontos szokásait, részleteit. „Az antropológus – s minden más humán tudomány képviselője – feladata, hogy ebbe a sötétségbe világosságot hozzon.

Munkánk célja és minősége éppen a kiszolgáltatottság elleni küzdelemben mérhető”

(Papp 2004:26). Mivel a Marom számára fontos, hogy nemcsak a szekuláris zsidókat

találja meg, hanem mindenkit, akik szeretnének bármit megtudni erről a kultúráról, a

„sötétségből világosságot teremteni” problematika kettős. Egyrészt ez a szervezet célja, másrészt a kutató feladata is az, hogy ezt tegye. Tehát a metódus jelen esetben az, hogy magát a folyamatot kell megragadni: milyen módszerekkel próbálja úgymond „népszerűsíteni” a Marom a zsidó kultúrát. Azért jó terep számomra a Marom, mert pont azt az elvet vallja, amit kutatóként fontosnak vélek: információt eljuttatni olyan területekre is, ahova magától nem jutna el, a közérthetőség nyelvét felhasználva, ezzel is csökkentve a kirekesztettség lehetőségét.

Az átélés, beleélés nagyon fontos szempont volt számomra a kutatás során, a Marommal kapcsolatban. Itt éreztem először, hogy megtaláltam azt a közeget, ami az origója tud lenni mindannak, amit közölni szerettem volna a témában. Itt tudtam először igazán részesévé válni ennek a kultúrának, és ezáltal átélhettem a történeteket, megértettem a problémákat (lásd még Szász 2002:5).

Az általános viszonyrendszereket, hogy ki kitől függ és miért, illetve az általános célokat egy ifjúsági szervezetnél már megtanultam értelmezni a többi kutatásnak köszönhetően, de minden terep új összefüggésrendszereket és kifejezéseket tartogat, amit meg kell tanulni és meg kell érteni ahhoz, hogy a viszonyok különböző szintjén könnyen boldogulni tudjunk. Ez időbe telt. Annak a különleges szituációnak köszönhetően, hogy dolgozhattam a Maromnak, mindez közel került hozzám. Az információkat belülről tudtam megtanulni és hamar magamévá tettem. Emellett a csoport tagjai nem zárkóztak el attól, hogy én mint aktív tag, „belsős” és mint kutató is részt vehessek a mindennapi munkában. A bizalom megteremtése alapvető feltétele annak, hogy elfogulatlan megközelítést lehessen tolmácsolni egy adott közösségről.

Zsidó szervezetekről, szervezkedésről hiba lenne olyan történelmi tények nélkül beszélni, hogy tisztáznánk, mikortól valósulhattak meg bármilyen formában ehhez köthető tevékenységek. A szakirodalom aktívan tárgyalja azt a jelenséget, hogy a rendszerváltásnak köszönhetően a magyar zsidóságban nagy változás ment végbe, amit reneszánsznak hívunk (Papp 2004:7). Mindez a hazai politikai és közéleti változásoknak tudható be. Nemcsak olyan fórumok jöttek létre, amelyek lehetőséget biztosítottak arra, hogy a magyar zsidók átértékeljék, újradefiniálják zsidóságukat, hanem elindult egy pozitív zsidó identitás kialakítása (Kovács 1992:109). Jelen dolgozat nem említi meg név szerint a zsidó, illetve a zsidósághoz bármilyen szálon kötődő iskolákat, intézményeket, folyóiratokat és különböző klubokat, amelyek szintén pezsgést hoztak a zsidóság életébe, mert nem témája a kutatásnak, és csak bizonyos kontextusokban, érintőlegesen jelennek meg az ifjúsági szervezetek életében. Viszont az ifjúsági szervezetek is a rendszerváltás okozta változások következtében éledhettek újjá, vagy alakulhattak meg. Ezekről a szervezetekről nagy általánosságban kijelenthetjük, hogy érdekérvényesítő, tájékoztató és kapcsolat- fenntartó szerepet töltöttek be. E funkciók hatásaként jött elő a zsidó reneszánsz kifejezés, ami több szakirodalomban is felvetődik.¹

Ahhoz, hogy mélyebben megérthessük a rendszerváltás okozta változásokat, és ezen belül a csoportokat is, szükségesnek tartom, hogy áttekintsük: a XIX. századtól fogva milyen hatások érték a zsidó közösséget.

1 Többek között: A.Gergely András – Papp Richárd szerk. 2007; Kovács András 2002; Kovács Mária – M. Kashti – Erős Ferenc 1992; Papp 2004.

3. A zsidóság története a XIX. századtól napjainkig

A XIX. században megindult a zsidó közösségek felbomlása, a zsidók és a nem zsidók közötti kommunikáció magával hozta az emancipációt. Ezáltal a társadalmi távol- ságok csökkentek a zsidók és nem zsidók között, bár nem alakult ki az a feltételezett teljes beépülés, amit a korabeli politikusok reméltek. A zsidóság bár részévé vált az európai társadalomnak, nem olvadt össze vele. Így létrejött egy kapcsolatrendszer a környezettel, mégsem maradt el a csoportképződés, amelynek része volt a vallás megtartása, zsidók körében gyakorolt foglalkozások gyakoribb művelése. A század utolsó harmadában viszont már megindult a szekularizáció és a valláselhagyás, ezzel együtt pedig a vegyes házasságok elszaporodása (Kovács 2000:2-3).

Összefoglalva: a XIX. században a németországi helyzethez hasonló kulturális asszimiláció ment vége, amelynek specifikus problémái a követezőek voltak:

 a modernizációt egy liberális elit kezdeményezte, amelynek szövetségesre volt szüksége,

 az emancipáció után a zsidóság egy filoszemita állam partnerévé vált, amely kizárta az antiszemitizmust,

 az asszimilációs megállapodás polgárosodást és kulturális asszimilációt biztosított, cserébe az államhűségért.

Az identitás stratégiáinak konfliktusai a vallási ortodoxia és a neológia ellentétévé váltak. Az ortodoxia elutasította az asszimilációt. Tehát az asszimilációt a kezdettől fogva partnerségre hajlamosabb neológia képviselte, ami a magyarországi zsidó nemzetiségből a század végére pusztán vallási közösséget formált. A nemzetiséggé szerveződést pedig az asszimilációs szerződés kizárta (Karády 1997:21-29).

A Trianoni egyezmény után Magyarország elvesztette területének kétharmadát, látszólag etnoföldrajzilag egységesebbé vált. A zsidóság elvesztette a fentebb felsoroltak pontokban betöltött szerepét és nem tekintettek rájuk már úgy, mint hasznos részeire a társadalomnak, sőt, a gazdasági életben betöltött szerepük miatt széles körben ellenszenvet váltottak ki az arisztokráciában és a dzsentri rétegben, így létrejött egy újfajta antiszemitizmus (Szász 2002:9).

A II. világháború és előzményei által közvetített ideológia legitimmé tette a zsidóüldöztetést, az antiszemitizmus tömegjelenséggé nőtte ki magát. A világon öt millió zsidó esett áldozatául a Holokausztnak, amit Eichmann megerősített az 1961-es jeruzsálemi perben (Stark 1995:87). Magyarországon ez a szám a köztudatban 600 ezer körülinek becsült, de a pontos számot a mai napig nem lehet tudni. A túlélők közül voltak, akik soha nem tértek vissza Magyarországra, Izraelben, Amerikában vagy más országokban kerestek maguknak lehetőséget egy új élethez. Akik viszont visszajöttek, kénytelenek voltak elfogadni azt a tényt, hogy egy olyan országban kell élniük, ami egyszer már elárulta őket. A tényt, hogy mennyi ember halt meg és milyen körülmények között, sokáig hallgatás övezte. A magyarok a történteket a németekre és a nyilasokra hárították, a zsidókban pedig sokáig a tagadás és a felejtés dominált.

1948-ban a Magyar Kommunista Párt hatalomra lépésével, szovjet mintára a vallásosság és az egyház teljes felszámolását tűzték ki célul. A pártvezetés úgy látta, hogy a zsidóságot a párthoz köti a hűség, hiszen a Vörös Hadseregnek köszönhették a felszabadulást, ezt pedig erősítették a radikális fellépéssel a jobboldallal szemben. A pártpolitika a zsidóságot vallásra redukálta, tehát erőszakos asszimilációra kénysze- rítette a magyar társadalomban, de bármikor bárkit el lehetett ítélni a cionista bélyeggel. A budapesti zsidóság életében a budapesti hitközség szerepe meghatáro- zóvá vált a Holokausztnak és a fokozódó kivándorlásoknak köszönhetően. A kiszolgáltatottság és az antiszemitizmustól való félelem azonban ekkor sem szűnt meg, hiszen a Párt szította az ellenséges hangulatot (Gantner 2005:119-123).

1956 után a Kádár-rendszerben a felekezeti élet, hasonlóan a katolikus egy- házéhoz, biztosítottnak tűnt, bár még mindig csak a hitközséget ismerték el és Izraelhez, illetve a nemzetközi zsidó szervezetekhez fűződő viszonyt a magyar állam külpolitikai érdekei határozták meg. A hitközség az államhatalomhoz való lojalitásban látta a jövőt, annak ellenére, hogy ez azt jelentette: az állam folyamatosan rossz szemmel nézte az izraeli követséggel ápolt viszonyt. A rendszer elvárta, hogy az izraeli–arab 1967-es háború kapcsán a magyar zsidóság hangsúlyozza a szocialista államhoz való hűségét, a hitközség viszont nem ítélte el egyértelműen Izraelt, így a hazai közegben újra felütötte a fejét az antiszemitizmus. A háború ürügyén felszínre került az addig lappangó „zsidókérdés”, illetve a jelen lévő antiszemitizmus, bár nem került sor antiszemita kampányra, de az Izrael-szimpátia miatt a hitközség fokozottabb ellenőrzés alá került (Gantner 2005:120-137).

1968-tól 1973-ig hivatalosan nem létezett kapcsolat Magyarország és Izrael között, ezért a hitközség fokozott figyelmet szentelt annak, hogy a cionizmus ne üsse fel a fejét hazánkban. A képlet nem változott, a magyar zsidók még mindig vallási alapon voltak megkülönböztetve, nem lehetett igényt tartani valami másra, és a hitközség még mindig hűen igazodott az állam külpolitikai nézeteihez. Az 1974-es újabb izraeli-arab háború kapcsán újból megjelent az antiszemitizmus a párharcok- ban, illetve az anticionizmussal párhuzamosan. A Párt még ekkor sem volt hajlandó nyíltan tárgyalni az antiszemitizmus kérdését, így a hitközség a 80-as évek végéig nem mert ellenszegülni a meghatározott politikai irányításnak (Gantner 2005:138- 142).

Az 1989-es rendszerváltás következtében a magyarországi zsidóság helyzete is új perspektívába került. A globális politikai és közéleti viszonyok átértékelődésének következtében számtalan új zsidó kiadvány és újság láthatott napvilágot. Zsidó szervezetek alakulhattak, amelyek megteremtették a fórumot azok számára, akik magukat zsidóknak vallották, hogy elinduljanak saját identitásuk keresésének útján.

Kőbányai János a Múlt és Jövő című folyóiratban megjelent tanulmányában részletesen lehet olvasni a „magyar zsidóság nemzetiségbe rekesztéséről” (Kőbányai 2005:116-136), amely a kisebbségi státuszok rendezésére szolgált volna, és amit a zsidóság elutasított. A legfőbb kérdés akkor az volt, hogy „van-e, lehet-e nekünk, magyar zsidóknak történelmünk a holokauszt után? Ugyanis a nemzetiség erőlte- tésének oly nyilvánvaló biznisz indíttatása eltakarja a mögötte meghúzódó ellentmon- dást, hogy a holokauszt után Magyarországon hogyan lehet megélni, gyakorolni a zsidó azonosságot? Hogyan lehet zsidóként létezni? Hogy másképpen kell(ene), mint a holokauszt előtt, az bizonyos” (Kőbányai 2005:116). Mindenesetre a zsidó kisebbségi önkormányzat ötletét elvetették és ez a döntés a mai napig vitára ad okot.

Mindenesetre a rendszerváltás elhozta a pozitív zsidó identitásra való törekvést és ennek lehetőségét is. Vallási szempontból nagyobb teret kaptak a korlátozottan működő neológ és ortodox hitközségek. Emellett 1990 óta helyet kapott a lubovicsi haszidizmus, valamint a Tórát tanulmányozó Kollel közösség is. 2004-ben újra létrejött a II. világháború előtt felbomlott „Status quo ante” hitközség, EMIH, vagyis Egységes Magyar Izraelita Hitközség néven (Papp M. 2006:2).

4. Ki a zsidó?

Az eddig leírtak alapján fontos összegeznünk az elhangzottakat. A történelmi betekin- tést azért tartottam fontosnak leírni, hogy láthassuk azt a folyamatot, ami az elmúlt két évszázadban jellemezte a zsidóság életét Magyarországon. Ezzel együtt érthetjük meg, hogy mekkora változást hozott az új korszak, amiben a régi korlátozások megszűntek. Az elmúlt két évszázadban a közösség hatalmas változáson ment át és a

„nyitás” a teljes társadalom felé a vegyes házasságok jelenlétét is magával hozta. Erről bővebben lehet informálódni Angelusz és Tardos tanulmányában (Angelusz – Tardos 2002). A vegyes házasságok, származási keveredés jelenléte felvetette azt a marginális kérdést, hogy ki számít zsidónak.

Karády Viktor megfogalmazza Beyond assimilation című munkájában, hogy problematikus kérdés meghatározni azt, ki a zsidó és ki nem az, hiszen mióta a szekularizáció és a modernizmus korát éljük, konfliktusokat okozhat ennek a kérdésnek a feszegetése. A zsidók és a nem zsidók is egyaránt definíciókat gyártanak arra, hogy kik tartoznak, tartozhatnak ebbe a közösségbe. Karády Zsidóság, moderni- záció, polgárosodás című munkájában a Ki a zsidó? kérdésre szerinte nincs általános válasz, csak történelmi helyzet által behatárolt válasz létezik. „Röviden azt kell mondani, hogy a zsidó identitás ismérveit a zsidóság mindenkori társadalmi definí- ciója határozza meg... A társadalmi definíció ingadozásának, változásainak, helyhez és helyzethez kapcsolódásának ténye bizonnyal minden volt üldözött, sőt minden zsidó származású konkrét élményvilágához hozzátartozik” (Karády 1997:22).

Angelusz, Tardos és Kovács tanulmányaiból kiderül, hogy az általuk vizsgált vallási-származási homogenitásban a „35 évnél fiatalabb korcsoportjában lényegében azonos a teljesen vagy részben homogén és a vegyes származásúak aránya. Ez azt mutatja, hogy ez a tendencia a legfiatalabb korcsoport felé haladva már nem erősödött” (Kovács 2002:17). Tehát a két tanulmányból kiderül, hogy a legfiatalabb generációban a legnagyobb az aránya a vegyes származásúaknak, akik zsidóknak, zsidó származásúaknak vallják magukat.

Levonhatjuk a fentebb olvasottak alapján azt a következtetést, hogy a besorolás tudati jellegű, tehát „az zsidó, aki magát zsidónak tartja, vagy akit környezete zsidónak tekint. A zsidóságba való sorolás tehát egyrészt sohasem teljesen vagy nem kizárólag objektív kritériumokon nyugszik, másrészt viszont nem is teljesen üres tudati tény, amennyiben mindig van hivatkozási alapja” (Karády 1997:23).

„Bő fél évszázaddal a vészkorszak után Közép-Európában a zsidóság tudomá- nyosan aligha körülírható, meglehetősen szubjektív fogalom. Ez azt jelenti, hogy bár zsidók vannak, de hogy kik, az már koncepció, ideológia, hozzáállás kérdése” (Stark 2002:102).

A zsidó vallási törvény szerint zsidónak számít az a személy, akinek édesanyja zsidó származású vagy betért a zsidó vallásba. Az aliah törvénye (Izrael alkotmánya által állampolgárnak tekintő szabályrendszer) szerint mindenkit zsidónak fogad el, aki rendelkezik egy zsidó nagyszülővel, akkor is, amennyiben férfi az illető. Szász Antónia tanulmánya alapján zsidó az,

a) akit a környezete annak tart b) akit a zsidók annak tartanak c) aki önmagát annak tartja.

„Ezt az utóbbi alternatívát szavazzák meg a legkevesebben” (Szász 2002:18). „Az egyedüli feszültségmentes állapot az, ha egy személyre mind a három meghatározás igaz” (Szász 2002:18; Csepeli 1992:113-114).

A „ki a zsidó” kérdéskör nagyon fontos szempont a kutatott területen, mert minden zsidó közösség öndefiníciójának alapja, hogy valóban zsidó származású tagjai, látogatói vannak, s nem egy filoszemitákból álló társaságról van szó. A Marom ebből a szempontból más, illetve most, 2008-ban más. Ahogy Schönberger Ádám, a Marom vezetője mondta:

A Maromnak fontos, hogy egy pluralista szemlélettel megpróbálja megmutatni, hogy milyen a zsidóság, és ez tök jó, az is belefér, hogy nem zsidó emberek járjanak rá. A Marom tagságot nem feltétlenül határozza meg, hogy ki zsidó, ki nem, ki mit gondol a zsidóságról, ez inkább egy kulturális kör, hasonló emberek, hasonló érdeklődésű emberek, és ennek egy bizonyos eleme a zsidóság. Nyilván ha mi egy zsidó szervezet vagyunk, akkor nekünk az a dolgunk, hogy ezt domborítsuk ki, de alapvetően azok az emberek, akiknek programot csinálunk, azok számára nem ez a legfontosabb elem.

5. A Marom története. A Marom a 90-es évek végétől, az első kör

Információim alapján a Marom szervezet históriája a 90-es évek végétől napjainkig két időszakra osztható: az első, aminek Vili volt a vezetője és a Bethlen téri zsinagógához köthető; a második, amit Ádám vezetett, vezet és a kezdeti időket leszámítva teljesen függetlenedett a Bethlen tértől.

Az első társaság még a Bethlen téri zsinagógához köthető, tehát tagjai is magába a zsinagógába járok fiatalok köre. A Bethlen téren alakult szervezet egy cionista ifjúsági klubként indult, amely azoknak a fiataloknak kínált társaságot, akik zsidó gyökereik után kutattak. A közös identitás mellett lehetőséget teremetett, hogy megismerjék a zsidóság tradicionális aspektusait. Köztük volt Papp Richárd is, akinek Magyar zsidó revival? című munkája teremtett új kereteket a zsidóság társadalom- tudományi párbeszédére (Frank 2002:2). Papp is a Bethlen térre járt, sok barátjával együtt, voltak, akiket ő csábított le oda, a Rabbikképzőről, az antropológia tanszékről, és egyéb zsidó barátai közül.

Lassan kialakult egy masszív társaság, volt olyan, hogy az Imivel, mi fiatalok megszerveztünk a délutáni imákat, csak fiatalokból álló minjenek, lányok is. Úgy nézett ki a péntek este, hogy a fél kistemplom a kidusokon fiatalokból állt. És akkor érzékelte a Tibor bácsi, hogy van egyfajta revival a fiatalok között, és neki tényleg egy régi álma volt, hogy az Oneg Sabbat klub tovább éljen a fiatalok között.

Interjúalanyom közlése szerint Tibor bácsi segítségével kezdték el megszervezni, hogy megalakuljon hivatalosan a Marom, egyeztettek az anyaszervezettel, és lassan minden kialakult, a rendszeres programok, a tanulások. A rendszeresség magával hozta a gyakorlati munkát, ami azt jelentette, hogy sok energiát kellett arra fordítani, hogy a programokat valaki koordinálja, kiépült az infrastruktúra. Interjúalanyom azt mondta, hogy ő eddig az időszakig tudott aktívan ebben részt venni, hiszen antropológus révén gyakran kellett terepre mennie, ezért nem tudott elég időt szentelni annak az életéből, hogy irányítsa, szervezze a Maromot.

...az egész életemet, eljövendő éveimet nem tudtam erre áldozni. Akkor mondtam a Tibor bácsinak, hogy de miért nem a Vili, ő is eljár a templomba, eljár a Marom rendezvényekre, ott van, tud angolul, a családjának nem tudom hányad része kint van Izraelben, tehát egy teljesen kóser gyerek, miért ne lehetne ő...

Interjúalanyom végül meggyőzte Tibor bácsit, és így lett Vili a vezető. A következő pár oldalon az ő emlékeit idézem fel a kezdetekről. Az ő szeme előtt bontakozott ki a társaság összetétele, ő és barátai határozták meg a kezdeti ideológiai irányvonalat.

A Bethlen téren találkoztam például Rikivel, meg Tibor bácsival, akik meggyőztek arról, hogy van egy ifjúsági szervezet és menjek el szombaton. Kérdeztem a Rikit, hogy mi ez, ő is fiatal volt, voltunk még páran. Azt mondta, hogy nem tudja, két héttel azelőtt szólt neki a Tibor bácsi, hogy kéne csinálni egy ifjúsági szervezetet, és ha

minden jól alakul, akkor kivisznek minket Izraelbe. Elmentem erre az alkalomra, ami Tubisvatkor volt, odagyűlt kb. 20 fiatal, a Tibor bácsi meg az Oneg Sabbat klubból voltak néhányan, idősebb korosztály. Aztán ők elmentek, mindenki azt várta, hogy ők elmenjenek, és előkerültek a flaskák és nagy ivászat folyt. Ez ment egy ideig, nem volt semmi különösebb értelme a dolognak, összegyűltünk fiatalok és jól éreztük magunkat.

A klub kezdeti fázisában nem mutatott túl sok koncepciót, de voltak fiatalok, akik igényt tartottak arra, hogy a hagyományról bármit megtudjanak. Az igény később kitisztult, és megalapították a budapesti Maromot, ami már egy létező nemzetközi szervezet volt, mert annak berkein belül könnyebb volt megvalósítani a célokat.

Először még nem a Bethlen téren működött a klub, hanem az Oneg Sabbat Klub helyén, és e klub tagjai nagyon sok segítséget nyújtottak az előadások megszervezé- sében, előadók felkutatásában – mesélte interjúalanyom. Tibor bácsi elképzelése az volt, ha majd ők kiöregednek, legyen egy ifjúsági kör, akik átveszik a helyüket, legyen utánpótlás. Kezdetben Gábor (zsidó filozófiával foglalkozó előadó) volt az úgynevezett szellemi vezető, az előadások nagy részét ő tartotta, vele mentek táborozni is. Erre így emlékszik vissza egy régi tag, mikor egy meghatározó élményéről kérdeztem:

Nehéz lenne egy konkrét eseményt kiválasztani. Ha feltétlen muszáj, talán a szemináriumokat emelném ki. Jó, kedves, hozzám közel álló emberekkel együtt ismeretlen terepen tátott szájjal barangolni. Nagyon szerettem Gábor előadásait is.

Minden a nagybörzsönyi táborral kezdődött...

Egy rövid idő elteltével sikerült az Oneg Sabbat Klub színterét elhagyni, helyet kaptak a Bethlen téri zsinagóga épületegyüttesében. Megkérdeztem a régi vezetőtől, hogy miért pont Marom lett a szervezet neve?

A Tibor bácsiék, az Oneg Sábbát Klub tagja ennek a maszorti mozgalomnak, aminek az ifjúsági szervezete a Marom. Akkor eldöntöttük, hogy akkor legyünk Marom, de hogy mi az a Marom nemzetközi szinten, arról fogalmunk sem volt.

Akkor nagy csaták voltak arról, hogy így kéne, meg úgy kéne, de amikor én még elnök voltam, akkor nem hagytam magam befolyásolni, egészen érdekes történetek is voltak, próbáltak dolgokat keresztül vinni, mint női tóraolvasás meg kipa, ami reform mozgalom. A Marom egy konzervatív mozgalom része, a konzervatív mozgalomnak nagyon széles spektruma van, az egyik oldala modern orthodox, a másik reform, nagyon sok oldala van. Mi ragaszkodtunk ahhoz, hogy a Maromnak saját arculata van, nem akartunk külön zsinagógát alapítani, hogy legyen saját rabbink, mondták, hogy küldenek nekünk, vagy valaki tanulhatna kint a Marom tagjai közül. Minket a hagyományos, tradicionális zsidóság érdekelt. A Bethlen tér, mint zsinagóga teljesen megfelelt nekünk.

A régi vezető elmesélése alapján az új vezetővel az egyik Marom-táborban ismerkedtek össze, és nagyon összebarátkoztak. Interjúalanyom azt szerette volna, hogy Ádám átvegye tőle a vezetést, mert neki voltak jó ötletei, elképzelései, hogy milyen irányban lehetne fejleszteni a szervezetet. A probléma csak az volt, hogy a tábor 2000 augusztusában volt, Ádám pedig szeptembertől Izraelbe költözött. Az elköltözés miatt a vezetői pozíció ekkor még nem került Ádámhoz. Közben interjú- alanyom megismerkedett Judittal, aki belefolyt a programok szervezésébe és szerinte többek között neki volt az köszönhető, hogy a programok valóban megtörténtek, alkalomról-alkalomra volt előadó és érdeklődő is.

Ebben az időszakban a Marom tagjának lenni nem azt jelentette, mint amit most. Kérdőívek segítségével eltérő véleményeket kaptam arra a kérdésre vonatko- zóan, hogy kinek mit jelent/jelentett a Marom tagjának lenni, erre egy jó példa az alábbi, amit egy olyan válaszadótól kaptam, aki már nem tagja a Maromnak:

Korábban azt jelentette, hogy olyan zsidó témájú programokat szerveztünk, amikre akkor is elmentünk volna, ha nem mi szervezzük őket. Nem attól voltak ezek zsidó programok, mert zsidó származású emberek jártak rájuk, hanem tanulni lehetett sok mindent erről a világról.

Ezt a választ pedig, attól, aki már régóta tagja ennek a szervezetnek és a mai napig részt vesz a programjaiban:

Jó társaságot, remek programokat, és a tanulás lehetőségét jelenti számomra.

A megkérdezettek nagy százaléka (azok közül, akik régen aktívabban részt vettek a Marom életében), válaszukban fontosnak tartotta kiemelni a tanulás fontosságát, a hagyományok és a zsidó szokások megismerését. A második kör tagjai csak a kezdeti időkben vettek részt ilyen típusú programokon, mert másféle programok szervezése lett a cél a Maromban.

6. A második kör

A második generáció megalakulása az Ádám és az Eszter nevéhez kötődik.

Megismerkedtek az első vezetővel, aki addig a Marom vezetője volt, de már nem akarta tovább folytatni, Ádám pedig nyitott volt arra, hogy átvegye tőle az irányítást.

Az alábbi idézetek Eszterrel, a Marom pályázati koordinátorával készített interjúm részletei, amiben elmeséli, hogy hogyan kerültek kapcsolatba a Marommal, majd hogyan vették át az irányítást, formálták a szervezet arculatát ebben az időszakban.

Mi jobban belepörögtünk, mélyültek a kapcsolatok, a Vili bátyjával a Zolival az Ádám elkezdett egy darabon dolgozni, a Bethlen téren volt egy kórus, én is lejártam énekelgetni. Tehát jártunk azért a Bethlen térre, de nem olyan sokat. Megjelentek a fesztiválok és mi is csináltunk egy Hanukát a Bethlen térre, mert próbáltunk a rabbival együttműködni. Ez nagyon nagy durranás volt, de a szervezés közben úgy éreztük, hogy a rabbi nem elég segítőkész, és itt is kiderültek pénzügyi dolgok, amik megintcsak illúziórombolók voltak. Tetszett nekik, eljött 5-600 ember, de ő is beparázott tőlünk. Ádámnak volt valami konfliktusa vele, nem tudom, hogy pontosan mi, de gyakorlatilag egy szakítás történt a Bethlen térrel.

A mostani vezető a kezdeti időkre így emlékszik vissza:

99-től 2001-ig voltam Izraelben és 2002-től adta át nekem Vili a Maromot. Volt 2001- ben egy fesztivál, az volt az első hanukai fesztivál, akkor még ő volt az elnök. 2002- ben kezdtem én csinálni, előtte meg, 97-ben is már a Maromban voltam, akkor még nem is Marom volt a neve, hanem más. Az Oneg Sabbat Klub része volt, és a Szinva utcában gyűltünk össze. Az első vezető és köztem volt a Linda meg egy izraeli csaj egy ideig, próbáltak megvalósítani egy zsidó szervezetet, amit az akkori vezető nem akart, hogy olyan old school vonalat képviseljenek, mint más szervezetek is a mai napig. Már akkor volt ennek egy teljesen más arculata, ami inkább egy ilyen értelmiségi, egyete- mistáknak szóló, normális kérdésekkel foglalkozó, inkább tudományos és kulturális megközelítés, mintsem aktivizmus meg valamiféle együtténeklésről szólt volna.

A Marom hamarosan teljes mértékben elhagyja a zsinagóga környezetét, ennek következtében az aktív tagok is megváltoznak. Újak csatlakoznak és néhány régi háttérbe vonult. Ennek az oka, hogy a szervezet az új vezető irányításával igyekezett egy kevésbé a vallási hagyományokon alapuló és arra koncentráló csoportot működ- tetni, mint inkább a zsidó hagyományt egy sokkal szélesebb aspektusban képviselni.

Ádámmal elkezdtük a Stetlt ezzel párhuzamosan csinálni, mert ő nem erre az intellektuális baráti cuccra gondolt. Független alternatív kulturális és művészeti zsidó csoportnak indult a Stetl, ami végül teljesen belefolyt a Maromba és ez végképp akkor történt meg, amikor eljöttünk a Bethlen térről Én azt hittem, hogy mindenki majd tárt karokkal várja, hogy jaj de jó, ti zsidó kultúrát akartok csinálni, ehelyett csak a pénzszerzés motivált mindenkit. Mi jobban belefolytunk a Maromba végül. Az Ádám sokkal komolyabban kezdte venni a Maromot. Ekkor volt egy arculatváltás a Marom- ban, ami inkább kifelé kommunikációt mutatott, mint befelé, inkább nagyba, mint kicsibe, a programokat az embereknek szánta. Volt egy beszélgetésem az Ádámmal, hogy nekem hiányzik a régi Marom, de neki ez volt a terve, hogy ezt szeretné. Neki nehezen megy fenntartani ezt a klub jelleget, ehhez meg kellene egy ember, aki felhívogatja a tagokat. Ádám iszonyú jó dolgot tett a Marommal, csomó támogatást szerzett és nagyon jól tudja, hogyan kell megszervezni egy nagyobb programot, fesztivált.

A Bethlen tértől való függetlenedés után a Marom programjai különböző helyeken zajlottak, lett egy irodájuk a Bálint Ház² egyik helyiségében és lett egy Izraelből idehelyezett koordinátor, aki segítette a munkájukat. Ebben az időben a Marom koordinálta a Birthright³ csoportokat is, ezért kellett az infrastruktúra. Ez a koordi- nátor Vivien volt, aki 2002-2003-ban töltötte be ezt a munkakört. Nagy szerencsémre sikerült 2003-ban interjút készítenem vele, amiben kifejtette, hogy mennyire nem tartja életképesnek a zsidó életet Magyarországon és hogy úgy érzi, a munkája során állandó falakba ütközik, mert a magyar zsidók elzárkóznak az izraeli behatástól, lenézik az izraelieket, csak a pénzüket fogadják el szívesen.

A Marom mint izraeli-magyar szervezet funkció nélküli, nincs konzervatív közösség, talán lesz, de az ilyesminek belülről kell elindulnia. Ráadásul a konzervatív szervezeteket amerikaiak csinálták nagy részben, és az amerikai zsidók a magyar zsidóknál is rosszabbak, mert ők idejönnek, és megmondják, hogy mit kéne csinálniuk a magyar zsidóknak, ez nyilvánvalóan nem tetszik. Ez az ötlet is így született, nyilván ebben rengeteg pénz van, az izraeli szervezés részéről is, állami támogatás is, ilyen pénzek, olyan adományok, itt is van egy szervezet, meg ott is, de maga a Marom működésének én sok értelmét nem látom, nagyon szép, hogy van itt 10 magyar zsidó fiatal, akik szeretnek együtt lenni, de ezt nem kéne ilyen pénzekkel finanszírozni.

A fent idézett interjúrészletből kiderül, hogy bár nagy segítség lehetett volna a Marom számára egy olyan ember, aki nem önkéntes alapon tölt be ezt a funkciót, de az adott személlyel ez mégsem valósulhatott meg. Eszter szerint az volt a probléma, hogy a koordinátor nem ugyanazon érdekek mentén próbálta működtetni a közösséget, nem képviselte azt a fajta intellektuális beállítottságot, amit a többiek igen, ezért a kommunikációs csatornák nem találkoztak. Interjúalanyom, a mostani pályázati

2 A Bálint Zsidó Közösségi Ház, vagy röviden a Bálint Ház 1994. októberében nyitotta meg kapuit, Közép- és Kelet-Európa első közösségi központjaként a holokauszt óta. Azóta a budapesti zsidó közös- ségi élet központjaként működik (www.jcc.hu).

3 „A Taglit Birthright Israel program egy tíznapos ajándék felfedezőút Izraelben. Célja, hogy minden zsidó fiatal eljusson az Országba és minél teljesebb képet kapjon Izraelről” (www.szochnut.hu).

koordinátor szerint az állandó nézeteltérések miatt a Marom úgy döntött, hogy leléptetik az Izraelből idehelyezett koordinátort a pozíciójából, aki ezután visszament Izraelbe.

A kutatás szempontjából azért tartom fontosnak ezt az időszakot, mert a koordinátor többször hangsúlyozta akkor, hogy szerinte nagyon fontos, hogy a magyar zsidók ápolják a kapcsolatot Izraellel és a Budapesten tartózkodó izraeliekkel.

Ez a szempont pedig a Maromnál csak olyan szinten merült fel mindig is, mint a Birthright program vagy a politikai történések elemzése, megértése egy-egy előadás keretében.

A pályázati koordinátor nosztalgikusan emlékszik arra az időkre, amikor még minden csak formálódott, alakult, nem voltak ilyen szinten konkretizálva, tematizálva a rendezvények, programok, mint most, sokkal inkább egy baráti társaságnak szóltak a programok, míg most egy része szól erről, a másik része pedig minél nagyobb közönséget akar megszólítani.

Volt a Marom, voltak táborok is, nekem ez az egész időszak a Marom életében sokkal pozitívabb, mint a mostani. Mostanában a széderek a legerősebbek, amire eljönnek a régebbiek is. Régen egy táborban ott volt a Sziszó, a Balázs, a Gábor, én akkor ismertem meg a Jánost, egy csomó embert ismertem meg a Marom révén és mind jófej volt. Közben voltak a Gábor előadásai és igazi közösségi dolog is volt, mert lementünk táborozni, egy olyan feeling, ami kell, lehet, hogy azért mert vidéki vagyok, de én szerettem, hogy ott vagyok valakikkel és együtt főzünk, eszünk, iszunk, alszunk, igazi táborozás volt.

A pályázati koordinátor egy ösztöndíjnak köszönhetően 2003-ban elutazott Berlinbe és 3 évig kimaradt a Marom életéből, az irányítás teljes mértékben az új vezető kezébe került. Mi 2005 augusztusában beszéltük meg, hogy miután visszajövök egy ösztöndíjról, én leszek a Marom adminisztratív koordinátora. Konkrétan 2006 januárjától 8 hónapon át töltöttem be ezt a pozíciót, mikor az utolsó félévemet végeztem az egyetemen. Velem párhuzamosan, egy-két hónappal később csatlakozott be S. Andi is, mint a pilpul (alternatív zsidó online magazin, lásd a későbbiekben) szerkesztője és program-koordinátor, aki a mai napig dolgozik az említett két emberrel.

A munka kezdete előtt is ismertem az aktív emberek nagy részét, eljártam a közös programokra, de innentől belülről is láthattam nemcsak a közösségen belüli kapcsolatrendszereket, hanem a szervezet struktúráját és működését is.

Tulajdonképpen 2006 januárjától egy bő fél éven át a vezetővel és a program- koordinátorral közösen terveztük és bonyolítottuk le a programokat, írtunk beszámolókat a támogatóknak, és tárgyaltunk új lehetőségekről. Egy ilyen beszámoló kapcsán került a kezembe egy angol nyelvű leírás a Maromról:

A Marom Egyesület elsődleges célja, hogy bemutassa mindazon aspektusokat, amik a zsidó hagyományhoz, kultúrához köthetőek. Ezzel párhuzamosan a zsidó kultúra jelenlétének erősítése a lehető legszélesebb körben, sokszínűségének bemutatása. Az egyesület nem a tagság számának folyamatos bővítésében, hanem a kezdeményező emberek együttműködésében hisz. Ezek a tagok viszont nagy mozgósító erővel rendelkeznek, ezért a programok nagy része széles körben ismert.

További céljaink a programok szélesítése és még tágabb körben reklámozása.

Távolabbi céljaik a kapcsolatépítés más magyar és nemzetközi szervezettekkel, illetve közös programok szervezése egy bővebb társadalmi kontextusba helyezéssel.