A realista ábrázolás kérdései Belinszkij irodalmi kritikáiban

BERZY A N D R ÁS főiskolai a d j u n k t u s :

A REALISTA ÁBRÁZOLÁS KÉRDÉSEI BELINSZKIJ IRODALMI KRITIKÁIBAN

I.

A kor, amelyben élt és alkotott, az orosz társadalom egyik leg- sötétebb és legelviselhetetlenebb korszaka volt, amikor »egyetlen sza- badon kimondott szóért börtön, kényszermunka és száműzetés járt«. Ilyen körülmények között számára sem marad t más járhat ó út, min t az irodalom, a kritika területe. A sötét cári cenzúra korában a tisztán esztétikai problémákat is művészi módon használta föl politikai mon- danivalójának közlésére. Irodalomkritika i elvei mindig szoros egység- ben jelentkeznek társadalmi és művészetfilozófiai nézeteivel. Akár szépirodalmi, akár tudományos művekről ír, mesteri módon fej t i ki művészetelméletét, s egyben a társadalmi életre, az új demokratikus erkölcsre és nevelésre vonatkozó pro gramj át. Számára az esztétika, a kritika is a régi világ elleni harc eszköze volt. Műveiben könyörtelen harcot folytat a feudális irodalmi közvélemény ellen, alkotásai a né p- felszabadító harcokban, esztétikai nézetei a realista irodalomért fo l y - tatott küzdelemben fejlődnek ki. Kritikai elődei, sőt kortársai is csak tevékenységének előfeltételeit teremtették meg, ők magu k azonban fejlődését n e m határozták meg, mer t kritikai módszere és esztétikai nézetei a velük folytatott szenvedélyes vitákban bontakoztak ki. Alkotó ú t j a, eszmei, világnézeti fejlődése igen bonyolult és ellentmondásos folyamat, amelynek során az új történelmi valóság, az irodalom és esz- tétika felvetődő problémáira adott pozitív válaszai és felelete i új sza- kaszt nyi t na k meg az orosz irodalomtudomány fejlődésében. Világ- nézetének kialakulásában számos meghatározó és formál ó tényez ő játszott közre, amelyek közül egyrészt a parasztság és a földesurak, a nemesi forradalmárok és a cári önkényuralom közötti éles ellentétet kell kiemelnünk, másrészt az orosz materialista hagyományt, a francia forradalomna k és eszméinek, valamint a klasszikus német filozófiának

— főként Hegelnek — hatását kell a legjelentősebbnek teki nt enünk. Filozófiai nézetei a társadalmi valósággal, Oroszország gazdasági és politikai fejlődésével való szoros kapcsolatban formálódnak ki. Filo- zófiai alapjai kezdetben meglehetősen bizonytalanok, egy ideig Schel- ling idealista filozófiáját követi, de ezt hamarosan elvetve, rövid Fichte

rajongás ut án feltétel nélkül fogadja el Hegel objektív idealizmusát

és dialektikus módszerét, s élete végén művészetelméletében kísérletet tesz a hegeli dialektika és a feuerbachi materializmus összekapcsolá- sára. Hegel dialektikus módszerének elsajátítása eszmei fejlődésének igen fontos mozzanata lesz, de a hegeli rendszer feltétlen elfogadása emberileg, társadalmilag és esztétikailag — abszurd következtetésekre j u t t a t j a .

II.

Belinszkij kri tikai módszerének és esztétikai elveinek kialakulása a 19. század harmincas és negyvenes éveire esik. Idealista tanokkal és elképzelésekkel indul, de a klasszikus filozófia nagy eredményeinek, különösen Hegel idealista dialektikájának alkotó tanulmányozása és gyümölcsöző elsajátítása hozzá segíti a művészet és valóság kérdései- nek elmélyült elemzéséhez. Mindez kezdetben igen ellentmondásosan jelentkezik, amennyiben a hegeli filozófia szellemében a valóságot és a művészetet is az »örök ideál« megtestesülésének, illetve megnyil- vánulásának tekinti, de magát a valóságot mint az ellentétes erők örök harcát fogja föl, m i nt a jó harcát a rosszal, amelyet »olyannak kell ábrázolni, amilyen«. Ilyen szöges ellentétbe kerül Belinszkij s aját idealista elgondolásaival, mert a művészet és valóság idealista értel- mezése mellett realizmust propagál, az élet valóságos ábrázolását, a valóság fény- és árnyoldalainak teljes feltárását követeli meg, a romantiku s idealistákkal szemben, akik csak a szép ábrázolásának tulajdonítottak kizárólagos jelentőséget a művészetben. Ilyen ellent- mondásosan jut el a népiesség és realizmus elszakíthatatlan kapcsola- tának felismeréséig. Ez h a t j a át korai tanulmányait, az Irodalmi á b rá n- dokat, amelyben az orosz irodalom fejlődését vizsgálja Lomonoszovtól Puskinig, és a kor irodalmának leglényegesebb vonásai közül a realiz- must és népiességet emeli ki. Ettől kezdve ez a felismerés vezeti egész élete és alkotó tevékenysége folyamán, s ez lesz egyik legfontosabb követelménye az irodalmi alkotásokkal szemben. Gogol elbeszéléseiről írott ta nulm ányá ban az idealista és realista költészet kérdéseivel fog- lalkozik, és azt az esztétikai törvényszerűséget állapítja meg, hogy a művészetben a schilleri eszményi költészettel elvben egyenrangú nagy művészet a reális, a shakespeare-i, gogoli irodalom, amelyben az élet és a valóság hűen és pontosan tükröződik, amely inkább össz- hangban van a kor szellemével és szükségleteivel, s így egyedül csak ez felel meg az orosz történelmi valóságnak. Tehát már a kezdő Belinszkij a realista költészetet részesíti előnyben, amely »az élet köl- tészete, a valóság költészete . . ., amely nem átkölti, hanem művészi módon ú j ra teremti, ú j ra alkotja az életet«. . . Nem »az élet eszmény- képét« adja, hanem »magát az életet, úgy, ahogy van«. [1]. Az idealista költészetet viszont a széplelkeknek való romantikus eszményítésnek t ar t ja . Belinszkij első alkotásainak kétségkívül van néhány tévedése, mégis ha idealista alapokról is, de támadásainak éle az irodalmi reakció, az uralkodó feudális irodalmi közvélemény, az »irodalmi bál- ványimádás« ellen irányul. Harci feladatna k ta rt j a , hogy szembefordul - jon a hivatalos irodalommal, a nemesi szalonköltészettel s azokkal

a kritikusokkal, akik a művészetben a »világiasságot és eleganciát«

prédikálják, s az irodalomra »divatos frakko t és fehér kesztyűt « akar nak húzni. Ebben az állhatatos küzdelemben jut mindenekelőtt és legélesebben kifejezésre k rit ik áj ának demokratikus jellege. Harcot indít azért, hogy az irodalom a nép javát szolgálja. Ezért tulajdonít nagy jelentőséget többek között az újságírásnak is, amelynek feladatát a m ű- veltség széleskörű terjesztésében jelöli meg. A felvilágosító Belinszkij ebben l át ja a társadalmi haladás ú t j á t, a kul tú rát és népet nem elválasz- tani, h ane m összekapcsolni kívánja, is ezzel a kulturális demokráciával a politikai demokráciát készíti elő. Az irodalmi kritika feladatát eg y - egy író életművének sokoldalú és összefüggő feltárásában, a konkrét történelmi fejlődés menetébe való beállításban jelöli meg, hogy ezáltal is tudatosítsa az irodalom és az egyes írók működésének a társadalomra gyakorolt hatását. Irodalmi elemzéseiben már kezdetben kirajzolódnak egy olyan kritikai módszer körvonalai, amely az esztétikai elemzést a tartalmi, történeti elemzéssel összhangban végzi el. Az esztétikai és történeti módszernek ez az összhangja rövid időre csak ak k o r bomlik fel, amikor Belinszkij a hegeli filozófia szellemében a valóság- gal való megegyezés ideológiájába tévedett, a valósággal való meg- békélés és kiegyezés súlyos világnézeti válságába jutott. Ennek meg- felelően úgy vélekedik, hogy a művészet célja önmagában van s az a valóban művészi alkotás, amely kibékíti az embert a valósággal.

Kritikáiban nem az objektív valóság visszatükrözését kérte számon az alkotástól, hanem az egyoldalú idealista esztétizálás zsákutcájába tévedt. Mindez kritikáiban úgy jut kifejezésre, hogy az irodalmi alko- tástól csupán idealista elveinek igazolását veszi számon, elítéli az író bíráló jogát a művészetben, szembeszáll a tudatos irányzatossággal, elveti a szatírát mint tendenciózus m ű f a j t, s korának irodalmi való- ságát a klasszicizmus és romantika békés együttműködéseként szemlélte és fogta föl.

A fordula t ebből a válságból akkor következik be, amikor leszámol a »megbékélés« ideológiájával és annak idealista alapjaival. A n egy - venes évek elejétől kezdődően felülvizsgálja viszonyát az idealista filozófiához, s felfedezi és tudatosan végig is viszi egész munkásságá- ban azt, hogy Hegel filozófiájában és esztétikájában kiáltó ellent- mondás van a rendszer tudománytalansága és a módszer tudományos természete között. Kíméletlen bírálatban részesíti Hegel misztikus esz- ményeit és reakciós rendszerét, s a materialista dialektika i rán yában fejlődik tovább, maj d a negyvenes évek közepétől végérvényesen átmegy a filozófiai materializmus álláspontjára. Működésében ez lesz a forradalmi demokratikus eszmék, a harcos materializmus, a telje s kibontakozás periódusa. Belinszkij kritikusi fejlődése szorosan össze- függ társadalmi érdeklődésével. A művészetről vallott felfogása, iro- dalmi kritikáiban kibontakozó művészelmélete hasonló fejlődési f olya - maton m e n t keresztül a romantikától a realizmusig, a felvilágosító jellegű kritikai tevékenységtől a forradalmi demokratizmusig. Az idealista filozófia és esztétika korlátait áttörve, továbbfejlődésének- az lesz egyik döntő megnyilvánulása, hogy a gogoli szatirikus társada-

lombíráló művészetben, a leleplező kritikai realizmusban l át ja az orosz irodalom fejlődésének egyedül szükségszerű ú t j á t. Míg válságos kor - szakában egyedül fontosnak az esztétikai kritikát tartotta, addig a negyvenes évek elején m ár vele egyenra ngúnak ismeri el a tö rté- neti, tartalmi szempontot hangsúlyozó bírálatot, amely az elemzés során a művészi valóságtükrözést kéri számon: milyen gazdasági, t á r- sadalmi valóság kifejezője, milyen konkrét társadalmi mozgalmak és folyamatok tükröződése, milyen társadalmi szükségletek kielégí- tése az irodalmi alkotás. Ett ől kezdve kritikai módszerében az eszté- tikai elemzést egyre inkább alárendeli a történeti, tartalmi elemzésnek, mer t a szigorúan csak esztétizáló kritika » . . . csak a költőröl és m ű- véről hajl andó tudomást venni , nem törődik a hellyel és idővel, ahol és amikor írt a költő, se a körülményekkel, melyek előkészítették köl- tői hivatására s befolyásolták költői tevékenységét« [1]. A történeti és esztétikai kr i t i k a egységét persze ne m sikerült egyszerre megterem- tenie. Csak 1844—45 t á j án sikerül egybeforrasztania a két módszert az irodalmi alkotások elemzésében. Ez az új kritikai módszer egy- szerre ad m ár tört éneti és esztétikai elemzést, s megteremti azt a szo- rosabb egységet is, amely az irodalmi alkotás esztétikai szépségén keresztül b o n t j a ki a művészi valóságtükrözés igazságát [2]. Mindezt elméletileg is megfogalmazva, azt vallja, hogy »a művészet minden termékét a korszakhoz, a jelen történeti pillanatához való viszonyá- ban, a művész és a társadalom viszonyában kell vizsgálni. . . Másrész- ről nem szabad szem elől tévesztenünk a művészet t ulajdonképpeni esztétikai követelményeit. Többet mo n d u n k : a kritikusnak első dolga legyen a mű esztétikai értékének fokát megállapítani. Ha a mű n e m bí rja ki az esztétikai elemzést, akkor ne m érdemes a történeti kriti- kára . . . . Ebből egyenesen következik, hogy nincs ok a kritikát külön- böző f a j t á k ra felosztani, jobb, ha egy kritikát ismerünk el és rábízzuk, vegye gondjai ba mindazokat az elemeket és részleteket, amelyekből a művészetben kifejezett valóság összeáll. Történeti kritika esztétikai kritika nélkül, és megfordít va: esztétikai történeti nélkül — egyoldalú, ennélfogva hazug kritika volna«. [3]. A helyes kritikai módszernek ebben a megformálásában fejeződik ki a negyvenes évek közepén a materialista és dialektikus Belinszkij törekvése: a történeti és eszté- tikai elemzés ötvöződése, egységbe fogása, a tartalom és forma egysé- ges kibontása. Ezt a kritikai módszert igyekszik érvényesíteni legjobb irodalmi ta nulmánya iban, amelyeket Puskinról, Gogolról, Krilovról, Lermontovról írt. Ezek a tanulmányok a ^»n a t u r á l i s iskola«, a nagy orosz realista írók felé irányították a haladó erők figyelmét. Az ő pél- dájukra hivatkozva szólítja fel az írókat, hogy t é máj u k at a való élet- ből vegyék, hogy éljék és érezzék át a valóság problémáit, s a nép életét minden szépítés és eszményítés nélkül, az ellentétes oldalak feltárásával, a teljes igazság megmutatásával ábrázolják, hogy alkotá- suk a t ársada lom hű t ü k re legyen: »Merítsük képeink t á rgyát a kör- nyező valóságból, ne cifrázzuk fel, ne alakítsuk át, rajzoljuk meg olyannak, amilyen a valóságban, nézzük az eleven jelen szemével, ne m pedig a h a j d a n á b an igaz morál kormozott szemüvegén á t. ..« [4].

270

Belinszkij különösen a nép helyes ábrázolását tartott a fontosnak, azt vallotta, hogy az irodalom igazi hősének a népnek kell lennie, le kell számolni azzal a téves nézettel, mintha írni csak művelt emberekről lehetne. Ezzel Belinszkij határozottan a materializmus, a művészeti realizmus ú t j á ra lépett

III.

Belinszkij elsőnek dolgozta ki Oroszországban a valóság realista ábrázolásának alapvető kérdéseit. A realizmus megalapozását főként két nagy tanulmányában, az 1846. és 47. évi orosz irodalom áttekinté- sében végzi el. Esztétikájának központi kérdése a művészet és valóság viszonya. A realista módszert úgy fogta fel, mint az ember és a társa- dalom reális kölcsönhatásának ábrázolását, s arr a törekedett, hogy az irodalmat minél közelebb hozza az élethez. Meggyőződése szerint ez a közeledés fejleszti az irodalmat s elmélyíti realizmusát. Irodalmi kritikáiban kibontakozó művészetelmélete kísérlet a realista esztétika megteremtésére, a realista ábrázolás konkrét problémáinak megvilágí- tására.

Belinszkij realizmus elméletében a művészet mindenekelőtt a való- ság tükrözése, eszköz a valóság megismerésére, éppúgy, mint a tudo- mány. Mindkettő közös forrása és t ar ta lma a reális valósag, amely

»kiapadhatatlan és kimeríthetetlen, min t az igazság maga«. Egyik sem költ »eddig soha ne m látott valóságot, ha ne m abból, ami volt, van és lesz« meríti anyagát, elemeit, a kész t ar ta lma t. E tartalmi egyezés mellett azonban r á mu t at arra is, hogy az adott tartalom feldolgozá- sának módjában különböznek egymástól, me r t bár »tartalmi oldalát tekintve a költői mű olyan, mint a filozófiai értekezés . . . . mégis a köl- tészet egészen más . . ., élesen különböznek egymástól a formában, amely mindegyiknek sajátos megjelenést kölcsönöz . . . az egyik ábrá- zol, a másik bizonyít, de mindkettő meggyőz, csak az egyik logikai érvekkel, a másik képekkel.. A költészet is elmélkedik, gondolkodik.. , mert az igazság éppúgy tartalma, mint a filozófiának, de a költészet alakokban és képekben elmélkedik és gondolkodik, nem pedig szillo- gizmusokban és dilemmákban. Minden érzést és minden gondolatot képben kell kifejezni ahhoz, hogy költői legyen [5], A költészet nem tűri az elvont képzeteket: ha alkot, képekben gondolkodik . . .« [6],

Belinszkij itt egyértelműen kiemeli, hogy a művészet és tudomány tartalma és társadalmi rendeltetése azonos, mindkettő a valóság lénye- ges oldalait és lényeges kapcsolatait ragadja meg, de a tükröződés for- mája különböző, s ezt a jelentős különbséget abban a mozzanatban látja, hogy a művészi tevékenység nemcsak képszerű ábrázolás, hanem képekben való gondolkodás is, s ezzel a művészi ábrázolás sajátos jel- legére, a gondolkodás és művészi tevékenység egységére mu t at rá, lényegében arra, hogy a művészet nem áll ellentétben a fogalmi gon- dolkodással, az esztétikai tükrözésből nem zárható ki a gondolati, a logikai elem, »a kor öntudatát kifejező történeti eszme, mint értelmi tartalom«. Belinszkij tükrözés elmélete azonban egyrészt nem tisz- tázza a művészet viszonyát az objektív valósághoz, másrészt nem

ra gadj a meg teljesen specifikumát, hanem esztétikai jellegének csupán egyetlen fontos krit éri umát emeli ki, mert a tudományos és művészi tükrözés közötti különbség nemcsak a s aj át os kifejezési formában, hane m elsősorban a művészet által felfedett és megvilágított tartalom esztétikai sajátosságában rejlik, amely meghatározza a művészi ábrá-

zolás sajátos módszereit és különleges formai eszközeit.

Belinszkij a művészet t árgyát és feladat át a társadalomban élő ember, a társadalmi élet jelenségeinek, körülményeinek, küzdelmei- nek művészien hű ábrázolásában jelöli meg: a realista költészet »hőse és tá rgya mindig az ember«. Realizmus elméletének egyik sarktétele szerint »a valóság — a reális, érzékelhető világ, amelyet ne m t e r em t e t t senki és amely s a j át belső törvényei szerint él: ez a valóság szolgál a művészet t á rgyá ul és talajául . . . Ami ne m lehetséges a valóságban, az hazug a művészetben . . ., a mi nincs a valóságban, az nem lehet költői tárgy« [7]. Ezt a hűséget t a r t j a a költészet első követelményé- nek és feladatának. De az irodalom szerinte nemcsak hű kifejezője, passzív tükrözője a társadalmi kérdéseknek és törekvéseknek, hanem segítője, bírálója, szolgálója, »ellenőre és felügyelője« is: ». . . . kimu - tatni a társadalom valódi hibáit — annyi, mint szolgálatot tenni neki..., ha megfosztanánk a művészetet attól a jogától, hogy a társadalom érde- keit szolgálja, — ne m emelnénk fel, ha ne m lealacsonyítanánk, mivel életerejétől, értelmétől fosztanánk meg, szibariták élvezeti cikkévé, t unya henyélők játékszerévé t enné nk. Sőt ezzel meg is ölnénk« [8].

Halottnak t a r t j a azt a műalkotást, amely csak azért ábrázolja az életet, hogy az élet r a j z át adja minden nagverejű lelki indíték és szenvedély nélkül. Ezek a megállapítások a művészetnek és irodalorrynak a társa- dalomban betöltött aktív szerepére mut at nak rá. Belinszkij határozot- tan szembeszegült azzal az idealista nézettel, mintha a szép ábrázolása lenne a művészet egyetlen és kizárólagos t árgya és feladata: ». . .a szép- ség a művészetben még nem minden . . ., hogy a szép a művészetnek elengedhetetlen feltétele, hogy szépség nélkül nincs és nem is lehet művészet: ez sarkigazság. De a szépséggel magával a művészet nem jut messzire . . . .« [9]. A művészetnek nem lehet egyetlen célja és f e l - adata a szép megtestesítése, h a n e m az élet ellentétes oldalainak művé- szien hű ábrázolásával kell az igazságot kifejtenie, a valóság lényegét, sajátosságát megismernie, amely Belinszkij szerint csak úgy sikerülhet, ha a művész valóban ismeri és értékeli is »azoknak az elveknek az ösz- szességét, amelyen a társadalom felépül«.

A valóság hű ábrázolása Belinszkij véleménye szerint ne m jelent- het szenvtelen ábrázolást, h a n e m magában kell foglalnia a művész érzéseinek, az élethez való viszonyának, életszemléletének, világnézeti állásfoglalásának, az élet jelenségeiről formált ítéletének a kifejezését is. S ha a pártosság fogalmát tudományosan megfogalmazni nem is tudta, de az író becsületbeli ügyének t art ot ta, hogy »meggyőződéséhez hű maradj o n és következésképpen pártjához is hű legyen«. Szenve- délyesen ostorozta a politikai indifferentizmust, és azt a határozott követelményt támasztotta az íróval szemben, hogy képeiben t enden - ciának, »gondolatnak kell lennie, az általuk keltett benyomásnak h a t -

m a kell az olvasó értelmére, és az élet bizonyos vonatkozásairól vallott felfogását ilyen vagy olyan irányba kell térítenie« [10], bírálnia vagy helyeselnie kell azokat. Belinszkij tehát a realizmus nevében számol le a művészet öncélúságának gondolatával, mer t felfogásában a valóság lényeges vonásainak megragadása, hű bemutatása összefonódik az á brá- zolás tendenciózusságával.

Belinszkij a nemzeti jelleget a művészet elengedhetetlen feltéte- lének és nélkülözhetetlen tartozékának t a r t j a . A nemzeti jelleg krité- riumát abban látja, hogy az irodalmi alkotás »a nemzet egyéniségének, jellemének visszatükröződése, belső és külső életének kifejezése, min - den jellegzetes árnyalatával, színével, anyajegyével . . . — az irodalom

— a nép tudata, ebben tükröződik szelleme és élete«. A nemzeti jelleg képviselőjének elsősorban a népet ismeri el, s egyetért Gogollal, hogy a nemzeti jelleget az irodalomban n e m a népieskedés, a közönséges póriaskodás, hanem a nép szelleme adja. De a nemzeti jelleg mellet t azt is szükségesnek tart ja, hogy a művészi alkotás »egyetemes is legyen, vagyis hogy n e m z e t i e s s é g é b e n . .. az általános emberi eszmék öltse- nek formát, testet, hús-vér alakot«. Belinszkij az irodalom nemzeti gondolatát nem választja el, nem függetleníti a tartalo m és fo r ma viszonyának kérdésétől: ». . . . akik az irodalomban csak a ,nemzeti jelleget' követelik, valami délibábos ,semmit' követelnek; viszont azok, akik a nemzeti elemnek telje s hiányát kívánják, mert azt hiszik, hogy ezzel az irodalmat mindenki számára egyenlően hozzáférhetőv é és álta- lánossá, vagyis általános emberivé teszik, szintén valami délibábos:, üres ,semmit' követelnek. Amazok a tartalom nélkül való formát h a j - szolják, ezek a tartalma t f o rm a nélkül . . . Világos, hogy csak az az irodalom valóban nemzeti, amely egyszersmind általánosan emberi is« [11]. Ez a fejtegetés f é n yt derít arra, hogy Belinszkij az irodalmi alkotás egyik művészi feltételét az általános emberi tartalo m és a n e m - zeti forma egységében látja, mert az ilyen alkotásokban ítélete szerint

»mint tükörben, úgy verődik vissza a nemzet lelke és élete, min t kon- krét tényből láthat ó belőle a nemzet hivatása, helye az emberiség csa- ládjában, az emberi lélek világtörténeti fejlődésének az a mozzanata, amelyet létével kifejez. Valamely nemzet irodalmának forrása nem lehet kívülről jövő serkentés vagy lökés, hanem csak a nemzetnek a világról alkotott szemlélete . . .« [12], amelynek szuggesztív művészi kifejezésén, min t művészi élményen keresztül döbben rá az olvasó korának élő, eleven problémáira, egy konkrét történelmi helyzet meg- rendítő varázsán át a sajátos feladatok elvégzésére s azokra a vissza- húzó erőkre, amelyek gátolják, hogy a nemzet az egyetemes emberi progresszió irányában haladjon . Az irodalom népi jellegét ugyancsak a progresszió gondolatában méri fel, s nem a nép hamisan idealizált ábrázolásában látj a. Kritikáiban a népi jelleg problematikája úgy vető- dik fel, hogy egy-egy irodalmi mű eszmeileg és művészileg a nép érde- keinek megfelelően ragadja és oldja-e meg a kor legdöntőbb társadalmi és történeti problémáit.

Belinszkij esztétikájában a művészi megismerés, a művészi ábrá- zolás egyik döntő fontosságú eszköze és tényezője a tipizálás, amelyet

17

a művészi tükrözés egyik alaptörvényének tart, amely nélkül nincs művészet: »Az alkotó eredetiségnek, vagy helyesebben mondva az alko- tásnak egyik legkiemelkedőbb ismertető jele a tipizálás. . ., amely az írónak valósággal védjegye« [13]. A tipizálás által n yúj t ott »művészi kép gazdagsága vagy korlátozottsága szerint kell megítélni a költői alkotás nagyságát»- aszerint, hogy mi ké pp tudta megragadni az egyes- ben a különöst és az általánost, hogyan tudta általános érvényűvé emelni az egyes jelenséget, s milyen művészi fokon volt képes ezeket eleven egységükben gazdagon és sokrétűen, konkrét érzékletes eszté- tikai f or má ban ábrázolni. A tipizálás Belinszkij szerint feltétlenül álta- lánosítást jelent, ame lyn ek lényege abban áll, hogy az író kiválogatja azokat a jellegzetes és lényeges vonásokat, amelyek számos jelenség- ben megvannak, s ezeket egy élesen megrajzolt jellemben, egy »ele- ven és tipikus« kép ben összesűríti: »az ábrázolás tipikussága — abban áll —, hogy a költő a rajzolt személyek legélesebb, legjellegzetesebb vonásait gy űj ti egybe, ugyanakkor elhagy mindent, ami . . . esetle- ges . . . [14] . . . Shakespear e a dr áma szűk keretében egy történelmi személy egész életét összesűríti . . . hősének életéből csak azokat a jel- lemvonásokat, a d r á m ai megjelenítés számára kiválasztott eseményből csak azokat a t é ny ek et építi bele, amelyek művének alapeszméjével közvetlen vonatkozásban állanak . . . — a művészet — nem ismer szét- forgácsolt és esetleges jelenségeket, ha nem csak eszméket vagy tipikus á b rá z o l á s ok a t .. ., amelyek minden egyéniségük és sajátosságuk mel- lett is magukban foglalják a lehetséges jelenségek egész sorának álta- lános, közösségi ismertető jeleit, amelyek bizonyos eszmét fejeznek ki.

Ezért a művészi alkotás minden szereplője egy bizonyos f a j t a ember számtalan sokaságát képviseli . . . [15] s ezért a művészetben a valóság jobban hasonlít önmagához, hívebb önmagához, mint a valóság leg- szolgaibb másolata az eredetihez . . . [16] A tudomány elvonja a valóság tényeiből annak lényegét, a művészet viszont a valóságból kölcsönözve anyagát, belőle i ndul ki az általános, jellemző, tipikus vonás felé, s belőlük harmoniku s egészet alkot« [17].

Ebből a fejtegetésből világosan kitűnik, hogy Belinszkij esztétikai felfogásában a tipizálás egyrészt sok jelenség jellemző vonásainak meg- ragadása és egy »művészien megalkotott személyben« való általáno- sítása, ami a t u do m á ny számára egyáltalán ne m kötelező, m er t ez a művészi tükrözés egyik sajátossága, másrészt azt is felismeri, hogy a tipizálás alkotó eljárás, mert a művészi kép, a művészi figura nem a valóság szolgai másolata, nem a tények és élet jelenségek empirikus leírása, h a ne m »a lehetséges jelenségek egész sorának« visszatükrözése.

S végül fény d e rül a r r a is, hogy a művész ne m »szétforgácsolt és esetleges jelenségeket« tipizál, »nem az egyedülállót és véletlent fejezi ki, han em az általánosat, a szükségszerűt, amely korának színezetét és értelmét me ga dja« [18]. Belinszkij eszétikai koncepciójában tehát realizmus és tipizálás elválaszthatatlanok egymástól, egyik feltételezi a másikat.

Belinszkij a művészi tükrözés speciális jellegét abban látja, hogy az irodalmi ábrázolás — a tudománytól eltérően — sohasem lehet el-

vont, általánosságokban mozgó, hanem mindig konkrétnak kell lennie.

Irodalmi kritikáiban megköveteli, hogy a művészi alkotás figurái

»konkrét és tipikus személyek« legyenek, s a konkrét jelleg fogalmát kifejtve megállapítja, hogy »a konkrétság az eszmének és formá nak az a titokzatos és szétszakíthatatlan, szükségszerű összeforrása, amely minden életre jellemző, mely nélkül nincs élet« [19]. Éppen ezért száműzi a művészi ábrázolásból »az elvont erények és bűnök allegori- kus alakjait«, »retorikus megszemélyesítőit«, »a kivágott papírbábu- kat«. Az »eleven ember«, a »valós jellem« — a konkrét emberi arculat megrajzolását a realista ábrázolás egyik alapvető, elengedhetetlen köve- telményének ta rtott a: »ha a művész alkotásában embereket ábrázol, akkor először is mindegyikük ember legyen és ne agyrém, — legyen mindegyiküknek arca, jelleme, legyenek szokásai —, egyszóval azok a személyes jellemvonásai, amelyekben minden egyén a valóságban is különbözik bármely más egyéntől. Aztán mindegyikük tartozzék egy bizonyos nemzethez, egy bizonyos korhoz . . .« De szükségesnek t a r t ja azt is kiemelni, hogy az általános egyénítése a művészi alkotásnál n em merülhet ki a nemzeti jellegben és eredetiségben: »tipikusság nélkül n em lehet sem ez, sem az« [20]. A művész által ábrázolt alak csak így lesz

»valóságos lény« és nem »elvont fogalom«.

Igen nagyra becsülte Belinszkij Shakespeare, Balzac alkotásait, mert b en nük minden személy élő a lak: »Shakespeare minden drámai alakja konkrét és eleven . . ., meghatározott arcvonásai vannak, meg- határozott hajszíne, ilyen meg olyan hangja, modora, egyszóval . . . konkrét élő személy . . ., minden al akja valamely igazság konkrét ki- fejezése . . .« Csodálja Balzac művészetét is, aki »utolérhetetlen m ű vé- szettel rajzolja meg a jellemeket, egyéniségük minden árnyalatával«, akinek műveiben »nincsen egyetlen jellem, egyetlen személy, amelyik valamiképpen hasonlítana a másikra«. Gogol típusteremt ő művészeté- ből azt a következtetést vonja le, hogy a »jellemeket teljes egészükben és teljességükben kell ábrázolni, a f a j t á j u k ra nézve minden tulajdon- ságukkal együtt, a h a j színétől az arcon levő anyajegyig, a hang csen- gésétől a ruha szabásáig«. Belinszkij értelmezésében az általános és egyéni dialektikája nemcsak abban áll, hogy az általános az egyéniben nyer kifejezést, ha ne m abban is, hogy az egyéni, a különös, a sajátos gazdagabb és meggyőzőbb értelmet ad az általános érvény ű mondani- valónak, mer t »az egyéni nélkül az általános csak elvont lehetőség —, ,fellengző, hideg kárázat' — de nem maga az eleven valóság« [21].

Irodalmi kritikáiban megállapítást nyer az is, hogy ugyanaz az eszme, ugyanaz a művészi igazság különböző művészeknél a művészi típusok egész sorában testesülhet meg, mer t minden művészi típus egyéni, sajátos módon fejezi ki valamely meghatározott jelenség lényegét, egyes oldalait és mozzanatait: »a fösvénység, a f u k a r ember eszméje egy, — de típusai végtelenül különbözők. Gogol P l j us ki nj a utálatos, visszataszító, — Pl juskin komikus alak. Puskin bárója borzalmat ébreszt, tragikus alak. Mindkét alak félelmetesen igaz«. P lj us kin t éppúgy, mint a bárót is »ugyanaz az undok szenvedély hevíti, mégis semmiben sem hasonlítanak egymáshoz, mivel egyik is, a másik is

1 ²³⁹

n e m a b e nn ük kifejezet t eszme allegorikus megszemélyesítői, h a ne m élő emberek, akiknek közös hibája egyénileg, személyesen fejeződik ki« [22]. ,

Belinszkij tehát felismeri, hogy az általános egvénítése nélkül csak elvont eszme, elcsépelt, »arc nélküli« séma, »szánalmas elvontság«

létezik: »az egyéni, egyetemes nélkül: csak fantóm, egyetemesség viszont f a n t óm a sajátszerű, egyéni megjelenés nélkül« [23]. Csak a kettő szerves és eleven egységében lehet meggyőző, hiteles alakokat teremteni. Ezt a szerves és eleven egységet a típus fogalmában jelöli meg. Belinszkij a típusalkotást a realizmus egyik alapvető követelmé- nyének t a r t j a : »itt a típusok a lényegesek . . . az igazi tehetség m ű v é- ben minden személy — típus, és az olvasó számára minden típus egy ismeretlen ismerős .. . [24] a típus a művészetben ugyanaz, mint a nem és a f a j a természetben . . . a típusban történik meg a két szélsőségnek, az általánosnak és egyéninek diadalmas összeolvadása . . . egy általános eszmének elkülönítése egy művészien megalkotott személyben« [25].

Ilyen megbonthatatla n egységben vizsgálta Belinszkij az általános és egyéni kérdés ét a típusban. — Realista m ódj ára értelmezi a művészi típus fogalmát, mint az általános érvé ny ű és egyéni vonások eleven kapcsolatát és egységét, sőt Gogol műveit elemezve, történeti, t árs a- dalmi jellegét is fölismeri.

Belinszkij a valóságról alkotott művészi kép megteremtésében döntő, de n e m kizárólagos szerepet tul aj donít a művészi képzeletnek:

». . . . a művészetben a fantázia játssza a legaktívabb és legfontosabb s z e re pe t. . ., — de — a képzelő erő csak egyike azoknak a képessé- geknek, am elyek a költőt teszik, de egymag a nem teszi ki a költőt« [26], Ehhez az is »szükséges, hogy képzeletünkön át t u d j u k szűrni a valóság jelenségeit, hogy új életet adjunk azoknak, hogy gondolkodásunkkal a dolgok belső lényegébe t u d j u n k hatolni . . . —, hogy felfedezzük — az eszményt az adott tényben, az általános érvény ű jelentőséget az egyes t ün et b en « [27]. Ebben a gondolatban a művész fant ázi ájá nak a valósággal való kapcsolata jut kifejezésre. Belinszkij fejtegetése sze- rint. a művész a valóság tipikus képét, a tipikus alakokat nem az élet szolgai másolása, nem a képzelet korlátlan csapongása ú t j á n, h a ne m az élet megfigyelése és tanulmányozása alapján, a gondolkodás és teremtő képzelet céltudatos, közös m un k áj áv a l, a művészi kiválogatás eszmei és esztétikai tudatosságával t er em t i és alkotja meg. Ez a való- ság elemeiből való ú j j át e r em t é se az életnek, ez a művészi t eremtő erő, ez a művészi lelemény feltétlen tartozéka a költői tehetségnek:

» . . . a természetet nem lehet fantázia nélkül leírni, mint ahogy a f e j - ből kiagyalt koholmányok sem hasonlítanak a természetre . . ., aki nincs megáldva t e r e m tő képzelettel, amely az eszmét képekké t u d j a átvál- toztatni, amel y képekben t ud gondolkodni, elmélkedni és érezni: abból nem fog költőt csinálni s em az ész, s e m a bölcs történeti éis korszerű tartalom gazdagsága.« [28]. Csak az alkotó képzelet segítségével lesz

»a művészet a valóság újj á te rem té s e, megismételt, mintegy újból alko- tott világ«, amely alkotójától elszakadva éli a maga önálló életét.

A teremtő művészi képzelet Belinszkij értelmezésében a tényekből

»az élet külön, önmagába zárt és egész birodalmát kerekíti ki, minde n belső összefüggésével és viszonyával, s a j át jellegzetes színezetével és árnyalatával « [29], a valóság elemeiből rekonstruál egy új világot, amely mégis hű t ükörképe a valóságnak. Ilymódon lesz Belinszkij realista esztétikájában a művészi tipizálás fontos eszköze a művészi kitalálás, a művészi lelemény, az alkotó képzelet.

Belinszkij esztétikájának sarkalatos része a t artalo m és f o r m a egysége, amelyet a művészet alapvető törvényének tart. Világosan meghatározza mindkettő fogalmát: »a művészetben a tartalom ne m mindig az, amit az első pillantásra meg lehet nevezni és meg lehet határozni . . . A tartalom a költő világnézete . . . A tartalma t általában csak külső mivoltában, mint egy mű nek a »tárgyát« fogják fel —, pedig a tartalom ennek a tárgynak a tárgya, lelke, élete . . . «, a mű al k o- tás eszméje s nélküle nem lehet művészet. A műalkotás f o r má ja a kon- krét ábrázolás, a »megoldás művészete« [30].

A tartalom és fo r ma véleménye szerint szoros és felbonthatatlan egységet alkot, egyik a másik nélkül elképzelhetetlen: »a forma n em lehet tartalo m nélkül, sem tartalom forma nélkül; m e r t ha volna is, akkor az első esetben nem lenne egyéb, mint f u r a és idétlen, üres edény, a második esetben csak délibáb, amelyet mindenki lát ugyan, de mindenki nem létező t árgynak t a r t . . ., a műalkotásban a tar talo m és forma elválaszthatatlanok . . .« [31]. Hangsúlyozza, hogy a kettő viszonyában a költői alkotás formáló elve a tartalom logikája, a m ű- vészi f o r ma a mű tartalmából sarjad, viszont a mű t ar ta lmát f or mái fejezik ki. Az eszme és fo r ma kapcsolatában ezt az összefüggést álla- pítja meg az irodalmi mű jellemeinek összeszövődő sorsában és viszo- nyában, abban a kapcsolatban is, amelyben a szerző a konkrét áb r á- zolás logikája szerint »úgy állítja egymás mellé az általa ter emt et t típusokat, hogy ez a kapcsolat kifejezze az alkotásaiban előadni kívánt gondolatait, mondanivalóját«. Ez a kölcsönhatás ad j a meg a művészi alkotás két összetevőjének »szerves és eleven összhangját«, felbontha- tatlan egységét: »Ha a f orma a t artalom kifejezője, olyan szorosan összefügg vele, hogy a tartalomtól elválasztani annyit jelentene, mint megsemmisíteni a tartal mat és megfordítva: a tar talma t a formától elválasztani annyi, mint a formát megsemmisíteni. Ez az eleven kap - csolat -— az eszme és forma, a f o rma és eszme egysége és azonos- sága.« [32]. Az elgondolás és megvalósulás, a tartalom és forma viszo- nyában felismerte, hogy a kettő kapcsolata oly szerves és eleven, hogy a művészi kompozíció kérdése sem csupán formai, hanem eszmei, ideológiai, tart alm i kérdés is, mert a művész gondolkodásában m u t a t - kozó legcsekélyebb fogyatékosság is végzetesen tükröződik a költői erényekben, szétrombolja a »művészi egészet«: »az eszme és f o r ma egysége a művészetben olyan teljes, hogy sem hazug eszmei tartalo m nem lehetséges szép formá ban, sem szép forma nem lehet hamis eszme kifejezője. Ha egy műalkotásban a f orma elnyomja az eszmét, ez azt jelenti, hogy az eszme nem elég határozott, nem elég világos az alkotó szemléletében és akkor a forma sem lehet tökéletesen szép.« [33]. Ezek a megállapítások a realista ábrázolás egyik leglényegesebb vonását

az eszmei tartalom és a művészi f or ma dialektikus egységét vetik fel, de hordozója ez az elméleti megfogalmazás annak a realista műv é- szeti elvnek is, hogy mi nd két komponens eredeti, művészi volta a való- sághoz, az igazsághoz való hűségben rejlik. Tehát az a gondolat is ki- fejezésre j u t itt, hogy a realista művészi alkotás nemcsak t artalmában, de fo r má j á ban is megeleveníti az életet, tükrözi a valóságot, s az érté- kelés alapvető kri té ri uma ez az élethűség kell, hogy legyen.

Belinszkij a realizmus elméleti alapjai t kifejtve, rendkívül éles harcot folytat kora idealista művészetfelfogása ellen. Mint a h ar min - cas és negyvenes évek orosz irodalmi életének és fejlődésének legtuda - tosabb irányítója és szervezője, nemcsak meghirdette, hanem t udomá- nyosan is igazolta a »gogoli korszak« realista pr ogr amj át, a művészeti realizmus elméletét, a legfontosabb irodalmi jelenségek értékelésének kritikai módszerét. Irodalmi kritikáiban a realista ábrázolás általános problemati kája úgy vetődik fel, hogy vele egyidejűleg a »kritikai irányzat«, a kritikai realizmus számos konkrét problémáj a, a negatív tendenciák ábrázolásának kérdései is előtérbe kerülnek és elméleti megfogalmazást nyernek . Esztétikai megállapításai ezzel széles k ap ut tártak az orosz kritikai realizmus fejlődése elé, ráirányított ák a mű v é- szek figyelmét a szépségekkel, szenvedésekkel és ellentmondásokkal teljes életre, s nagyban hozzájárultak az emberiség esztétikai gondol- kodásának fejlődéséhez is. Egész életművét az igazság szenvedélyes kutatása jellemzi, ez a d j a meg világnézeti és esztétikai fejlődésének dinamikus jellegét.

Ez az állhatatos és szakadatlan küzdelem a kritikai igazság meg - közelítéséért határozza meg gyötrődésekkel és vívódásokkal teli ú t j át az idealizmustól a harcos materializmusig és dialektikáig, — a realiz- mus esztétikájáig.

J E G Y Z E T E K ÉS I R O D A L O M

[1] B e l i n s z k i j : V á l o g a t o tt e sz t é ti kai t a n u l m á n y o k. Bp. 1950. S z ikr a. 48—49 [la] Uo. 428—29.

[2] F o r g á cs Lász ló: B a j z a és Be linszkij . í r o d. tö r t. Fü z e te k .. 1955. 61.

S. S m i r n o w a : Die H a u p t z ü ge d e r Ä s t h e t ik Belinskis . S o w i e t - L i t e r a t u r . M o s k a u . 1953 : 163.

[3] B e l i n s z k i j : E sz té t i kai s z e me l v é n y e k. Bp. 1955. Mű v e lt Né p. 251.

[4] Uo. 297.

[5] B e l i n s z k i j : Eszt. sz e me lv . 275.

E e l i n s z k i j : Vál. eszt . t a n ú i m. 437.

[6] B e l i n s z k i j : Eszt. s z e m e l v . 193.

[7] B e l i n s z k i j : Eszt. s z e m e l v . 16.

Burov- A szoc ialist a r e a l i z m u s k ér dé se i. Bp. 1953. M ű v e lt Nép. 11.

[8] B e l i n s z k i j : Vál. eszt. t a n ú i m. 434.

[9] B e l i n s z k i j : Eszt. s z e m e l v . 247.

[10] B e l i n s z k i j : Vál. eszt, t a n ú i m. 447.

[11] B e l i n s z k i j : Eszt. s z e m e l v . 185.

[12] B e l i n s z k i j : Eszt. s z e m e l v . 131.

[13] B e l i n s z k i j : Vál. eszt. t a n ú i m. 96.

[14| B e l i n s z k i j : Eszt. s z e m e l v . 106.

[15] Be l i n s z k i j : Vál. eszt. t a n ú i m. 134—135.

[16] B e l i n s z k i j : Eszt. s z e m e l v . 267.

[17] B e l i n s z k i j : Vál. e szt. t a n ú i m. 135.

118] A. M. D r u m o v : A t i pi k u s ság p r o b l é m á ja B e l i n s z k i j e s z t é t i k á j á b a n. V i lá g i r o- d a l m i T á j é k o z t a t ó. 1953. m á j u s — j ú n i u s; 48.

N e m é r d e k t e l en itt m e gj e g y e z ni , h o g y k r i t i k a i i r o d a l m u n k b a n a n a t u r a l i s t a á b r á z o l ás elleni első, e lvile g is m e g a l a p o z o t t k r i t i k a i á l lá s f og la l ás Neustadt Adolf egyik k é p z ő m ű v é s z e ti c i k k é b en n y e r m e g f o g a l m a z á s t. A b í r á l at h a n g j a , e l mé le ti f e j t e g e t é se 1840-ben, e s z t é t i k a i - k r i t i k ai e s z m é l k e d é s ü nk i d e j én s z i n t e e g y e d ü l á l l ó és p á r a t l a n: »Die K u n s t ist nidht e i n A f f e d e r 'N a t u r ; n i c h t e in m i t Q u e c k s i l b e r b e s t r i c h e n e s Glas , w o r i n sich Alles , w i e e s e b e n ist, w i e d e r - spiegelt . D a g e r r e o t y p e . . . d ü r f en noc h s o s e h r v e r v o l l k o m m n e t w e r d e n , ble i - b e n f ür i m m e r 'blos K o p i r m a s c h i n e n ; u n d so g e n a u a u c h j e d e r R a u c h f a n g a n d e n H ä u s e r n, j e d e s B l ü m c h en auf d e r G a r t e n t ö p f en a b g e z e i c h n e t w i r d , es ist n i m m e r e i n K u n s t w e r k . . . D e r G e i st m u s s ü b er a lle n E r z e u g n i s s e n d e r K u n s t s c h w e b e n , sons t v e r d i e n e n sie n i c h t d e n N a m e n K u n s t w e r k e , u n d die K ü n s t l er si n d blos s t ü m p e r h a f te N a c h d r u c k e n Die m e i s t e n L a n d s c h a f t e r g l a u b e n , w e n n sie n u r e i ne G e g e n d , e i n Ha u s, e i n e R u i n e , e i n e n W a s s e r f a l l , e i n e n Berg, e i n e B a u m p a r t i e . . . r e c h t D a g u e r r e o t y t r e u n a c h g e m a c h t u n d a u f die L e i n w a n d in b l a n k e n F a r b e n ge pins el t (haben, sie h ä t t en d a s 'Höchste u n d V o l l k o m m e n s t e g e le ist e t ; das s i n d di e le id ige n N a t u r a l i s t e n u n t e r d e n M a l e r n . . .« ( P e s t h e r T a g e b l a t t , 1840. II. 166. sz. 664.) » . .. die W i r k l i c h k e i t sei a b e r die Basis a lle r S c h ö p f u n g e n. . . W e r sich v o m B o de n e n t f e r n t , s c h w a n k t , k a u m e l t u n d f ä l l t. . . D e n k e n . F o r s c h e n , E r k e n n e n f ü h rt z ur W a h r - h e i t . . .« ( i . m . 1840. II. 170. sz. 680.)

[19J M. I. M o r d o v c s e n k o : A Don Q u i j o t e Be li n s z k i j é r t é k e l é s é b e n. I r o d a l o m t u d o - m á n yi É rt es ítő. 1954. f e b r . 158. 1.

[20] B e l i n s z k i j : Észt. s ze m el v . 185—186.

[21] B e l i n s z k i j : P u s k i n : Bp. 1951. Kö zo kt. K ia dó. 204.

[22] Be l i n s z k i j : P u s k i n . 461.

Be l in s z k i j j e l s z i n t e e gyi dőben Henszlmann I m r e — a ki d r a m a t u r g i a i c i k k - s o r o z a t á b an a r e a l i z m u s első elvi je lle gű é r t e l m e z é s ét a d t a — h a s o n ló e l m é- leti k ö v e t k e z t e t é s e k et von le S h a k e s p e a r e e g y é n ít ő m ű v é s z e t é n ek e l e mz é se s o r á n: S h a k e s p e a r e » m ég azon d r á m á i n ak j e l l e me i is, m e l y e k u g y a n a z o n a l k o tó s z e n v e d é l y e k b ől és t u l a j d o n o k b ól s z e r k e s z t v é k, mé gis a n n y i r a k ü l ö n- b ö z n ek e gy má s tó l, m i k é pp m i n d e n i k ö k re m i n t s a j á t, e lkülö nöz ött, b e v é g z e tt és m i n d e n m ás h o z z á j ok h a s o n ló e g y e d t ől k ü l ö n b ö z ő k re k ö n n y en r á i s m e r- he t ni «. (Kisf. T á r s. Évi. 1843—45. V. í. 200. 1.) » Ha S h a k e s p e a r e h á r om ga z- e m b e r e i t , R i d h a r d o t , E d m u n d o t és J á g ót e g y m á s s al ö s s z e h a s o n l í t j uk — m i n d a h á r o m b an u g y a n a z o n e m b e r m e g v e t é s t, miből h u m o r u k e r e d t , m i n d a h á r o m- b a n u g y a n a z o n b á t o r s á g o t, m i e l s z á n t s á g uk k ú t f e j e, m i n d a h á r o m b an u g y a n - a zon t e t t e t é st találjuik, m i n é l k ül g a z e m b e r s e m m i r e s e m m e h e t , de mégis a gazság alkotó részei bennök oly különböző módon vegyítvék, e g y m á st oly k ü l ö n b ö z ő k é pp m ó d o s í t j ák és b i r t o k o s a i v a l a k ü l ö n b ö z ő c é l o k ra oly k ü l ö n- böző es zk özö ket v á l a s z t a t n a k, hogy m i n d a m e l l e t t , h og y Ri c h a r d , E d m u n d és J á g ó j e l l e m ét u g y a n a z o n a l k o tó r é s z ek k é p e z i k, m é g is mindenikök tökéletesen bevégzett, egyedi jellem...« (Regélő P e s t i D i v a t l a p. 1843. I. 22. sz. 688—89.) E r d é l yi J á n os E g y é ni és e s z m é n yi c. t a n u l m á n y á b an u g y a n c s a k S h a k e s p e a r e cselszövő g a z e m b e r e i v e l pé ldá zza, h o g y a n »le het az e g y f é le e s z m ét v a g y t á r- g ya t is k ü l ön e gy é n is é g ben e l ő tű n t e t ni «. ( Ma gy a r Sz é p i r o d a l mi S z e ml e. 1847.

II. 7. sz. 99.)

[23] Be l i n s z k i j : Észt. sz eme lv. 185.

[24] Be l i n s z k i j : Vál. eszt. t a n ú i m. 96.

[25] B e l i n s z k i j : Eszt. s z em e lv. 187.

A » n e m « és » f a j « f o g a l m át r e f o r m k o r i i r o d a l m i k r i t i k á nk ú gys zó lván v a l a - m e n n y i je le n tős k r i t i k u s a he llyel-köz zel f e l h a s z n á l ja a j e l l e m á b r á z o l ás p r o b l e - m a t i k á j á v al k a p c s o l a t b a n . A l k a l m a z á s á n ak egy k e v é s b é is m e r t v á l t o z a t át közlöm, a m e l y b e n V a c ho t I m r e a f r a n c i a r o m a n t i k u s d r á ma egyik f o g y a t é- k o s s á g á n ak t a r t j a , hogy a » c h a r a k t e r e k n ek csak á l t a l á n os n e me i t (genus) b í r- j ák f e l t ü n t e t n i, d e k ül ön ös f a j a i t (species) g y ö ng én és r i t k á n . .. v a l a m i n t a n ö v é n y i s m e r ő a rózsát, va gy a k á r mi m ás v i r á g ot n e m c s a k á l t a l á n os n e m é- ben, d e l e g k ü l ö n b ö z ő bb f a j a i b a n . . . e g y e n k é nt h í v e n, s a j á t o s an k öt e l es jelle - mez ni . . . oly k ü l ö n b ö z t e t ő j e l e k k e l t u d j a . . , ktil- és b e l a l k a t á t, v e g y ü l e t es

színét, t e n y é s z ő e r e j é n ek s a j á t s á g á t, s egész o r g a n i c u s é l e t é n ek r é sz l e t e it m e g - h a t á r o z n i, h o g y l e í r á sa u t án mi llió m ás v i r ág közt is r á i s m e r h e t ü nk a n n a k e r e d e t i j e l l e m é r e. Így v a g y u n k a v a l ó d i l ag n a g y d r á m a k ö l t ők e m b e r e i v e l is — sz int e a d r á m a k ö l t ő is u g y a n e z t t a r t o z i k t e n n i a lelki t u l a j d o n o k és s z e n v e - dé l yek t ö m é r d ek f a j a i v a l «. '{Regélő P e s ti D i v a t l a p . 1842. II. k. 75. sz. 778.) [26] Be li n sz ki j : V á l. eszt. t a n ú i m. 427.

Be li n s z k ij : Eszt. s z e me l v . 297.

[27] Be l in sz ki j : V ál. eszt. t a n ú i m. 425.

[28] Be l in sz ki j : V ál. eszt. t a n ú i m. 146.

B e l m s z k i j : Esz t. sz e me lv . 275.

[29] Be l in sz ki j : Vál. eszt. t a n ú i m. 450.

Í30] Be l in sz k i j : Esz t. sz e m e lv. 191.

[31] Belinsz'kij: Eszt. s z e me l v. 185.

132] Be l i n sz ki j : Eszt. sz e mel v. 347.

[33] Be l i n sz k i j : Eszt. s z e me l v. 185.

B E R Z Y A N D R Á S:

Les problémes de la présentation réaliste dan s la critique littéraire Belinsky.

Da ns la p r e m i e r e p a r t ié d e s o n essai l ' a u t e u r d o n n e u n a p e r g u s o m m a i r e d u pr oc édé c o m p l i q ué et plein d e c o n t r a d i c t i o n , ,au c o u r s d u q u e l l a m é t h o de d e c r iti que l i t t é r a i re d e Beli nsky, les p inc ip e s d e la c r i ti qu e estlhétique et h i s t o - r i q u e s e s o n t d é v e l o p p é s.

L e s e c on de p a r t ié de l'essai a n a l y s e la p e n s ée c e n t r a l e de la c on c e pti o n e s t h é t i q ue d e B e l i n s k y : p r o b l é m es d e s r a p p o r t s dö l ' a r t d e la r é a lit é. L ' a u t e u r y d é m o n t re les p o i n t s d e c r i s ta ll is a t io n , a u t o u r d e s q u e l s les t he s e s t h é o r i q u es o n t p r i s le ur f o r m e d é f i n i t i v e. Ces t h e s e s , é p a r p i l l é es d ' a b o r d d a n s de s e ssa i s l i t t é- r a i r e s , — s o n t le r é s u l t at des p o l é m i q u es s u i v i e s a v e c les r e p r é s e n t a n ts de s c ou - r a n t s a n t i - r é a l i s t e s.

En t e r m i n a n t l'e ssai l ' a u t e u r e x p l i q u e la v é r i t a b le g r a n d e u r de B e l i n s k y : ce lui-c i n on s e u l e m e n t p r of e s s a i t , m a i s v é r i f i a it d ' u n e m a n i é re s c i e n t i f i q u e le p r o g r a m m e d e » l ' é p o q ue G og oli e nn e .« II n o us a d o n né n o n s e u l e m e n t le p r e m i e r p r o g r a m m e — a y a n t p o u r f o n d d e s p r i n c i p e s — d u r é a li s me, m a i s il e x e r g a i t u n e i n f l u e n c e p r é d o m i n a n te s u r le d é v e l o p p e m e nt d e la p e n s ée d ' e s t h é t i q ue d e l ' b u m a n i t é.

280