OKT. * 44. ÉVF.
P9Ü ÜST i
Fodor András,
J ergely Ágnes, Nagy Gáspár,
Szöllősi Zoltán versei; Levendel Júlia,
Sándor Iván esszéje; Márkus Béla
tanulmánya
/
tiszatáj
IRODALMI FOLYÓIRAT
A szerkesztőség elnöke: VÖRÖS LÁSZLÓ
Főszerkesztő: ANNUS JÖZSEF Főszerkesztő-helyettes: OLASZ SÁNDOR
Rovatvezetők: ABLONCZY LÁSZLÓ SZOKAI IMRE Belső munkatárs: RADVA LÁSZLÓ Műszaki szerkesztő: ENGI MÁRIA
Főmunkatársaink:
DOBOS LÁSZLÓ (Pozsony) GREZSA FERENC (Szeged) TADEUSZ NOWAK (Varsó) SÜTŐ ANDRÁS (Marosvásárhely)
VEKERDI LÁSZLÓ (Budapest)
A Csongrád Megyei Tanács lapja. Kiadja a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat.
Felelős kiadó: Kispál Antal — 90-4163 — Szegedi - Nyomda.
Felelős vezető: Kónya Antal megbízott igazgató.
Szerkesztőség: 6741 Szeged, Rákóczi tér 1. Telefon: (62) 12-670. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlap- üzleteiben és a Hírlapelőfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest, Lehel u. 10/A — 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR Postabank Rt. 219—98—636 pénzforgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára: 25 forint.
Előfizetési díj: negyedévre 75, fél évre 150, egész évre 300 forint.
ISSN 0133 1167
Tartalom
XLIV. ÉVFOLYAM, 10. SZÁM 1990. OKTÖBER
NAGY GÁSPÁR: Utazás (I.); Utazás (III.) 3 UTASSY JÓZSEF: Keserű fűszál; Szamárcsillag;
A hajnal rigói; Mire a nyár muzsikája elhal 5 FODOR ANDRÁS: Könyvmisszióval Udvarhelyen;
Templomkert északon; Az utolsó levél 7 GERGELY ÁGNES: Challoner tizedes Karthágó
romjain 9 CSÍKI LÁSZLÓ: A válasz 10
MARAFKÓ LÁSZLÓ: A virrasztó 11 KONTRA FERENC: Vadkanra várva 16 KOLCZONAY KATALIN: Kisbáldió 23 KISS DÉNES: Arccal lefele; Verskoraszülések;
öszítő Nagy Ösz; A gondolat árnyéka 27 RÓZSA ENDRE: A kilenceknek; November suga-
raiban; Olyan repülőgéppel 29 BÖGÖZI-KÁDÁR JÁNOS: Alku 31
SÁNTA GÁBOR: Részlet E. A. Poe-nak A holló című vershez készített jegyzetanyagából; Bal-
lada; Bolondbeszéd 32 SZÖLLÖSI ZOLTÁN: Láng és selyem; Határ Győ-
zőnek 34 LEVENDEL JŰLIA: Halbűzbe és glóriába mártva 36
SÁNDOR IVÁN: Melyik úton halad tovább a ma-
gyar demokrácia? 40
1
TANULMÁNY
MÁRKUS BÉLA: A költő egyszemélyes pere 44
NÉZŐ
MILOSEVITS PÉTER: A magyarországi szerb kul-
túra háromszáz éve, 1690—1990 53 LŐKÖS ISTVÁN: Az élménytől a recepcióig (Krle-
za és Ady viszonyáról) 62
KRITIKA
SZEKÉR ENDRE: Márai Sándor: Napló, 1943—1944 74 SZÉLES KLÁRA: Az álmok nem h a z u d n a k . . . ?
(Mohás Lívia: Álmodj, krokodil!) 78 ODORICS FERENC: a részletek összeesküdtek
az egész ellen" (Krasznahorkai László: Az el-
lenállás melankóliája) 81 SZERDAHELYI ZOLTÁN: Íme a m ű ! (Horváth
Tamás: Szamurájok) 83 ZSÉLYI FERENC: Spiró György: A Jövevény 87
MŰVÉSZET
ABLONCZY LÁSZLÓ: A tízesztendős Szúzai me-
nyegző 91 PÖCSI LÁSZLÓ: A fametsző halála 95
Szerkesztői asztál a borítón
ILLUSZTRÁCIÓ
SZENTI ERNŐ grafikái a 10., 15., 26., 52., 90., 94. ol- dalon és a borítólapon
NAGY GÁSPÁR
Utazás (I.)
1988 augusztusában még falhoz állítottak kéjesen dúlták fel a rögtön induló repülőről visszaparancsolt bőröndömet hátha teljesíthetik a megbízók kívánalmait szerencsére a kitűnő svájci légitársaság
elegáns fölénnyel tűrte a ferihegyi szokásokat még késést is engedélyezett talán sejtette most lenne első kolumbuszi utam az újvilágba én is tűrtem míg fölcsattant a tehetetlen tiszt
elbocsátó-intő szózata: „mehet, de aztán vigyázzon...!"
mire csak annyit tudtam kinyögni: „köszönöm, míg nem leszek itthon, vigyázzanak helyettem is az országra"
erre már oldódott szegény fiú de útlevelemet
azért méla undorral gyűrögette: „tudja, nekünk szólnák, hogy kit kell... most magát cseszteti az egyik jóakarója nyilván tudja, miért... szóval vigyázzon meg örüljön is, hiszen elvehettük volna például az erdélyi könyveit..."
nem szólhattam csak szégyenkeztem amikor kézenfogva elragadott a kedves légikísérő s mint valami foglyulejtett ritka terroristát különbusszál vitt a már csaknem guruló repülőhöz szinte helyből szálltunk fel hogy elérjük a zürichi csatlakozást
valahol az óceán fölött a bárgyú horrorfilm alatt húztam először mosolyra a szám hogy lám most én is
minden szorongattatás ellenére érvényes szökésben vagyok de tudtam közös szégyenünket sokáig fogom még cipelni hogy a szabad világban sem lehetek szabad
októberben egy külön bőröndnyi ajándék tiltott könyvvel
jöttem vissza de akkor már az éber őrök tüntetően közömbösek voltak csak csodálkozásomat láttamozhatták az oszlopok
mögül kellő távolságból figyelő napszemüveges pofák mit mondjak két hónappal megint öregebbek lettünk
3
Utazás (III.)
Pár órára mindig „leejtett" Isten Detroitban
hol angyalpuhán hol meg mintha lépcsőn bukdácsolnánk alá már tétje sem volt a kapuk közötti bolyongásnak
mert egy menetrendszerűen késésben lévő Northwest-járat aztán mindig fölcsípett csőrébe vett s elszállt velem
aztán visszaszállt letett időt adott
rutinos berepülőnek hittem már magam óceán és óceán között nemegyszer villámpírban sistergő zivatart fúrtunk át akárha idegen bolygóról jött szörnyek támadtak volna ránk a legvakítóbb technikákkal a Miami és a Chicago közeli háborúságot valóságos égi pokol kifejezéssel illettem amikor a megváltó földetérés után már a betonon süvítettünk
de én a mellettem ülő feketék arcát is sápadt-fehérnek láttam s ők meg tán engem elgyötört szürkének feketének a csúcsbukdácsolást a San Jüan Airlines minigépe követte el velem Seattle és a gyönyörű Vancouver között
a tengeröblök fölötti kanyarokban hátra-hátra néztem a két nyugodt apácára
sötétkék rózsafüzérük madárként röpködött a parányi kalitkában a legszebb leszállásnak a San Franciscó-it szavaztam
ahogy az öböl hídjait szárnyunkkal és a naplemente utolsó fénycsóváival végigsúroltuk így tisztelegve a szerelmes városnak ahonnan egy hajnal ragadott el egy gyönyörű szeptemberi hajnal mert mennem kellett délkeletre a karibi viharok elé
de itt is vagy csak itt igazán szíved alatt morajlott már a föld szemeddel mondtad ne félj csak menekülj innen messzire de én maradni halni akartam volna a megjósolt földingásban
UTASSY JÓZSEF
Keserű fűszál
Beleillek
a tájba én nagyon, beleillek,
szájam szögletében keserű fűszál billeg,
beleillek
a tájba én nagyon, beleillek.
Libáim tizenhét
fehér pötty a tarlón,
gondolatom messze,
a piramisoknál őgyeleg,
barangol.
Ám hiába forrong a vér, hiába űz, lázít:
nem jutok messzebb,
csak Pétervásáráig.
Szamárcsillag
A malom udvarában, a malom udvarában öt szamár csillagban áll, öt szamár csillagban áll.
Ekkor a szamárcsődör, ekkor a szamárcsődör beleordít a csöndbe, beleordít a csöndbe.
Az orrok összeérnek, az orrok összeérnek, szimatolják a levegőt, a rekkenő hőséget.
Oldalukról patákzik, ragyog a verejték rám, bánják is ők, felőlük földbe nyomhat a létrám, amit a rokonoktól cipelek haza nyögve, ám előttük megállok hosszan gyönyörködve.
Messze pattog egy ostor, messze pattog egy ostor, megérkezik hatalmasan az öt csacsi gazdája.
És közibük cserdít, nincs benne tapintat:
széjjel is ugrik ötfelé a szürke szamár csillag, a szürke szamár csillag.
5
A hajnal rigói
A hajnál rigói
még mélyen alszanak, pityegnek álmukban a langyos lomb alatt.
Dohorog a város, dohorog, dohorog, virrasztanak velem az álmos verssorok.
Háromnegyed négy van.
Egyszerre valahol éles fütty villan ki a csönd lombja alól.
Aztán tíz, húsz, ötven, száz helyről megéledt füttykoncert kergeti tova a sötétet!
Ablakodban, álom, addig ámítanák, amíg előpáváll a hegy mögül a Nap.
Mire a nyár muzsikája elhal
Hársfa, öreg hársfa, méhek mennyországa, dongókdarazsák édene, hogy zsong lombod sátra!' Árnyékodban fekszem, én, konok homokszem, s mire a nyár muzsikája elhal:. megöregszem.
FODOR ANDRÁS
Könyvmisszióval Udvarhelyen
Vitték a szellem kenyerét teherautókon odaátra.
A legmegrendítőbb
az volt, mikor az ajándékozott könyvtárigazgató
megpillantotta Arany János összes versét, a háromkötetest.
Valaha megvolt neki is otthon, de mert az állományból hiányzott, kikopott, sajátját lopta be az olvasóknak.
Üveg alatti incunábulumként kellene mutogatni majd
e használati példányt:
milyen is volt a hazugan új, e történelmi vaskor, mikor porló kovásszal, barna ragasztó-papirosokkal
tákolták össze a Költő cafattá olvasott igéit.
Templomkert északon
Rácz Istvánnak Terméskövek színes foltjával teleszórva, hatalmas, elfehérült
püspökkenyérszelet.
Félezredéve áll így a templom támfala.
Játszik rajta az emberlelemény, a véletlen törvényszerű, a vibráló szabálytalan
kirakós jókedve, az öregedni nem akaró tudás hite.
És bátran hirdeti, hogy itt a zordon égi Űr,
nem bünteti csupán, kiket szeret.
%
Pár lépéssel odább, akár legendáink cintériumában kelyhezve tornyozott, színes, fazsindelyes harangláb.
Gránitkövek, márványhasábok fehér-fekete sakkjátéka közt esőtől üde pázsit.
Madarak néma szökkenése a lombernyők alól.
Senki emberfia, de mégis, kereszt két oldalán, a hősök arannyal vésett névlapja előtt virulnak múlhatatlanul
a naponta hozott hűség virágai.
Az utolsó levél
Ahogy a kertben ide-oda szökdös, ablakomon kéretlen be-benéz
a feketerigó,
ő jut eszembe, valahogy így, ilyen váratlan kedvesen
röppent az életünkbe.
Távolból, hova kisodródott,
dőlt betűs, hosszú, kézzel rótt levélben üzente meg: már évtizedek óta ismer, szeret.
Hálás, hogy versben-szóban annyi mindent kimondtam, átéltem helyette.
Aztán szeszélyesen, de mindig élénk-vígan
jött, küldte önmaga helyett is ragaszkodása szimbólumait.
Vigasztaló testvéri türelemmel bátorított, mikor
megtudta, mekkora veszély ólálkodik társam körül,
nem sejtve még hogy ugyanaz a rontás
munkálkodik testében, és hogy ő
nem éli túl.
Hallom a telefont, a férj sírásba csukló szavait:
— Most este, negyedhétkor elállt a lélegzése is . ..
Pedig még úgy, de úgy örült utolsó leveleteknek.
GERGELY ÁGNES
Challoner tizedes Karthágó romjain
A régi fény sehol. És sehol a régi árnyék. A gőg mellől a nyomorultság tudása is elveszett. A nagyhatalmi fölény sertésóljából a bűz, a
mirigy váladékoké. Kőoszlopok, leprás orrú szoborfejek, mélyvízi deszkák, sziklacsonkok holdfényt járatnak a felszínen; napfény ném ér a koldusok egymásba süppedt sejtjeihez, történetéhez
— sejtjeik földigiliszta-sejtek, történetük rovarok története, hol osztályharcnak hívják, hol így: „a nép türelme elfogyott", hol így:
„tört-zúzott a söpredék" —, a törmelék, éjjel, a csillagáradatban, Sándor, Pompeius,
Caesar, Antonius nevét cirpeli szét, nagy férfiak, víttak, szerettek, haltak, míg a többi csődült, párzott, szertemállott.
O n n é t nézve, mit látnak most?
Rezesbandát, mely csattog, hogy a Császár isten? Hogy Rule, Britannia? Hogy Über alles? Hogy Ja drugoj tákoj sztranü nye znáju? Ami változik, visszaváltozik, és változik, ami visszaváltozott; egy perc megállás a tüzes keréken, a névvel jelölt harc, szerelem, halál magasában
nem tud annyit, nem tart magában
annyit, mint a Tan, lett légyen tanítványnak, fióknak, nyirkos földkupacnak írva,
s írója kőnek, rovarnak, üvegfalnak tekintve — Karthágótól Athénig füstölög az avar, önnön szerelmétől felgyúl, az aquaeductus újra ép, víz zuhog a sivatagba, mindenestül elnyeli
hatalmas, igaztalan mérlegét a levegőég.
,9
CSÍKI LÁSZLÓ
A válasz
(Egy költő-katonának) Nincs a hadnak, pora annyi,
hópénze se,
hogy lehetne megmaradni, mint részese.
Szavad, ha van: egyedül.
Égre száll az.
Felhőn ír feleletül jobb hazákat.
Ne védj, ne higyj, magad ne und:
ne csatázz már.
Ketten néha jobbak vagyunk egy halálnál.
1988. december 29.
SZENTI ERNŐ GRAFIKÁJA
MARAFKÓ LÁSZLÓ
A virrasztó
A kórteremben hatan feküdtek. A férfit este hozták be. A délutáni mű- szak vége felé, amikor az ember fél szívvel már arra gondol, hogyan fog ott- hon lezuhanyozni, s talán az asszony is fent van még, egy-két szót válthat- nak, amikor ezek a hazamenekülő gondolatok is a fáradtságot jelzik — akkor hirtelen zsibbasztó ütés a felső karján.
Arra még emlékezett: a kész darabokkal már megtöltötték az állványt, azt akarta arrébb tolni, s a szomszéd gép meghajtóműve érte el; a szerelők azt javították, leszerelték róla a védőhálót, s épp kipróbálták, amikor ő be- hátrált a forgórész körzetébe.
A kórházban rögtön megműtötték, aludt, amikor betolták a kórterembe.
Álmában fél szavakat kínlódott ki magából. Senki sem törődött vele, hetek alatt megszokták, hogy a másik kínjának csatakos monológjai közben is le- het fél órákat aludni.
— Gyünnek — lökte ki magából a szót a férfi. — Gyünnek — majd ér- telmetlen hadarás következett. A szomszédos ágyon fekvő öreg mintha azt hallotta volna: „Apu". Ez is mindjárt az apját hívja, ha baj van. S megvolt róluk a véleménye, hogy ezek a maiak rögtön az első nehézségekre elhagy- ják magukat.
A férfi éjfél után tért magához. Zöldes lámpa foszforeszkált a bejárat fö- lött, a fehér ágyak, falak, lepedők felparázslottak. és elhalványodtak a kísér- teties fényben. A mellette levő ágyon valaki hörgött. A férfi nem tudta rög- tön, miért is van itt, de a moccanásra a fájdalom úgy meglódult a karjában, hogy5 beleszédült.
Amikor feltisztult az agya, megszólalt:
— Vizet.
Senki sem mozdult, csak az öreg figyelt fel a hangra; már átaludta a ma- ga pár óráját, s most ébren figyelte a kórház neszeit, a fájdalom bugyraiból érkező távmondatokat, morzejeleket.
— Ott a csengő a falon, hívja a nővért — szólt át, nem is halkítva le a hangját. Nagyothallott, s nem érzékelte, milyen hangosan beszél.
A férfi nem tudta, milyen csengő, milyen falon, s a mozdulat eleve meg- ijesztette, hogy a fájdalom megint leüti, mint egy súlyos zsák.
Az öreg nehézkesen felkelt, valamit morgott. Odacsoszogott a csaphoz;
elmosott egy poharat, és visszavitte a férfihoz. Még a férfi fejét is megtá- masztotta, hogy könnyebben ihasson.
— Köszönöm — és a férfi feje a párnára bukott.
Az öreg visszaevickélt a helyére, nyögve elhelyezkedett, sóhajtozott, me- gint megvolt a véleménye róluk. Az öreg már túl volt a műtétén, a főorvos többször is elmondta neki, mi hogyan történt, ő meg a többieknek, de tulaj- donképpen most sem értette, hogy a vastagbélnél mi is v o l t . . .
A délelőtti vizit után az öreg átszólt a túlsó ágyra.
— Éjszaka beszélt ám!
— Ne haragudjon — mondta a férfi. — Nem szoktam. A vizet meg kö- szönöm.
11
— Kik „gyünnek"?
— Tessék?
— Azt mondta: „Gyünnek." Meg talán azt, „ a p u " . . .
— Tényleg? Az apám nem él.
Az öreg magába szállt. Akkor ez hiába hívja az apját. Szerencsétlen flótás.
— Tudja, mi az érdekes? — szegte meg a hallgatást a férfi. — Hogy a falumban tényleg így mondják: „Gyünnek". Így szoktam meg én is. Persze, most már azt mondom: jönnek. De álmomban, úgy látszik, előjön a r é g i . . .
— De kik „gyünnek"? Mert itt a nővér se igen. Hívhatja percekig.
— Nem tudom. Zavaros álmom volt. Gyerekkoromban, ott, falun, ha a szél megzörgette a rossz ajtónkat, mi az öcsémmel ijedten belecsimpaszkod- tunk az anyánk szoknyájába, hogy valaki biztos be akar „gyünni".
Az öreg felült az ágyában. Fekvéstől összekuszált haja nevetségesen kó- colódott a homlokába, a szemében kíváncsiság, mint a gyerekekében.
— Hol volt a maga faluja?
— Diás. Ide nem messze.
Az öreg szeme keskenyre húzódott.
— Jártam ott.
— Semmi különös. Pár száz ember lakott ott. Most talán több.
— Még a háború alatt jártam ott.
— Mi a szélén laktunk, az országút mellett.
Az öreg szívverése megszaporázott. A férfi melletti ágyon, amelyet egy fehér lepedőszerűség takart el a többiektől, megint hörögni kezdett az ott fek- vő ismeretlen.
Az öreg visszaereszkedett a párnájára. Elnyelte az az éjszaka, amikor a tüzérségi tűztől parázslott az ég alja. A bicikli alól az úttestből kigyötört vá- gott kövek éles pendüléssel csapódtak oldalra. Kerülnie kellett, mert a hídon,
ahol át akart jutni a folyón, már dolgoztak a német utászok: rakták az ak- náikat. Az utat biztosító őrség durván ráförmedt: „Mars!" Pedig neki e l kell jutni az anyja falujába, ott biztonságban lesz arra a néhány napra, ami még hátravan. Hadiüzemben dolgozott, nem piszkálták, de reggel ő is megkapta a parancsot. A társával együtt kellett volna jelentkezniük a város széli lakta- nyában. „Nem látod, az oroszok már itt vannak! őrültség! Gyere te is a m a - mához". „Nem megyek" — mondta a barátja. „Ennek így is, úgy is vége, ak- kor már a hadseregben biztosabb. Az első órában felkoncolnak, ha elkapnak."
„Én megyek" — azzal otthagyta. Szürkületkor indult, a rokonától, akinél la- kott, elkérte a biciklijét. Ez a híd keresztülhúzta a számításait. Estére a k a r t a falu feletti szőlőhegyen lenni, ahol a présházban meghúzná magát. Ez az elte- relés húsz kilométeres kitérőt okoz. Hajnalra lesz a mamánál. S ha addig megmozdul a f r o n t . . .
Hirtelen a nyereg olyan keményen, erőszakosan döfölődött belé, mintha farba rugdosnák. Defekt. Hogy az a . . . Már csak ez a defekt hiányzott. Le- szállt, zsibbadt bicegéssel tolta a kerékpárt. A torkolattüzek fényében látta a közeli falu szélső házait. Ragasztó, gumidarab van nála, némi fény kellene a szereléshez. A legelső házból gyér fény szivárgott ki. Körülnézett, nincs-e kutya. Bár az már ugatna. Megkocogtatta az ajtót. Semmi válasz. Erősebben.
Bentről ijedt női hang:
— Ki az?
, — Jó ember vagyok. Ne féljen. Defektet kaptam, behoznám a kereke- met megragasztani.
Várakozó csend, aztán elfordítják a riglit. Petróleumlámpa fénye a tá- gas konyhában, fiatal anya, a hálóinge fölé valami kendőt terített.
— Nincs rossz szándékom — mondja neki.
A sarokban jókora ágy, szinte elvész benne az ott alvó kisgyerek. A má- sik, nagyobbacska fiúcska az anyja pendelyébe csimpaszkodik.
— Apuci — néz fel.
— Nem apuci jött. Bácsi — inti le az anyja. — Az uram a fronton van, már egy éve.
— Behozhatom a gépet ide? Nem csinálok piszkot.
— Hát hozza . . .
— Mindjárt itt a front. Lehet, hogy holnapra átrohan r a j t u n k . . .
— Jesszusom, egyedül a g y e r e k e k k e l . . . — az asszony bögrét emel le a kredencről. — Egy kis tejet? Kecsketej.
— Köszönöm. Egy pohár víz is megteszi.
— Ne féltse a gyerektől, van még.
A márciusi szél megzörrenti az ablakokat, az ajtót.
A kisfiú odaszalad az anyjához:
— Gyünnek!
Az öreg izzadtan fekszik az ágyában. Ez volna az? Ez a férfi?
— Hol állt a házuk?
— Az országút mellett. A városba vezető úton a legutolsó. Előtte egy d i ó f a . . .
Biztos ez az. Megmondja neki? — és az öreg elbizonytalanodott.
— És az apja? Visszajött?
A férfi merőn ránézett.
— Az apám? Meghalt a fronton. Ismeretlen helyen van eltemetve.
Csak a vízcsap csepegése hallatszott. Árván, árván nőtt fel — gondolta az öreg.
Éjszaka a rákos férfi hörgése elviselhetetlenné vált. Becsöngették a nő- vért, az elszaladt az Orvosért, egész csapat jött vissza, ott szorgoskodtak az ágy körül, aztán halk tanakodás után elvitték. Az ágyat újrahúzták.
Hajnalban a férfi kialvatlan, karikás szemekkel nézett ki az ablakon.
— Meg lehet szokni — mondta az öreg.
— Ezt? Ezt megszokni? — és a férfi legyintett.
— Tudja, hogy én jártam ott, maguknál?
— Hol? — nézett rá dühösen a férfi.
— A faluban. A háború alatt. Megragasztottam a bicikligumimat. Maga lehetett az. Az anyja szoknyájába csimpaszkodott . . . Nem emlékszik? Egy éj- szaka valaki b e z ö r g e t . . .
— Nem. Én nem.
Az öreg elfordult.
— De hát a gyerek nem mindenre emlékszik — tette hozzá a férfi. — A fagylaltra, amit először kaptam, arra igen.
— Kérdezze meg egyszer az anyját — mondta az öreg.
— ö t éve meghalt.
Hát mindenki meghal? — és az öreg dühös lett. Neki is ezt kellene, már régen. De nem itt. Legalább otthon, a megszokott bútorok között.
— Kár, hogy nem emlékszik. Legalább valamire emlékezhetne... A ko- pogtatásra . . . Vagy a felfordított biciklire... a konyha kövén. Én emlék- szem, amikor odabújt az anyjához. „Gyünnek."
13
— Sajnálom — mondta a férfi, és megtapogatta a kötését. Lüktetett a karja. Vajon mi a fenét akarhat az öreg?
Délután, a látogatási idő alatt bejött a családja. Száraz asszonyka — álla- pította meg az öreg. Két kamasz, az egyik egy fejjel nagyobb a másiknál.
Ügy hasonlítanak egymásra, mint két gesztenye. Leültek az ágy szélére, a na- gyobbik reszelős hangon mesélt az iskoláról.
Az öreg félig a fülére húzta a takarót. Bezzeg az ő fia nem fog bejönni.
Igaz, nem lakik a városban, de biztosan a lotyójához megy. Elvált, s az öreg
unokája is a menyénél maradt. • Aztán elment minden látogató, a terem bessüppedt a csendbe.
— Szép gyerekek — mondta az öreg.
— Jó gyerekek — hagyta rá a férfi.
Az öreg a társára, Molnár Ferire gondolt, aki mégis bevonult. Három n a p jnúlva fogságba került, s csak két év múlva tért haza, lefogyva, betegen. A gyárba nem is jött vissza, portás lett egy kenyérüzemben. Tíz éve temették.
Mindenki elment már a régi munkatársak, barátok közül. Csak ő n e m akar meghalni. Nem tud. Pedig mindez már csak kínlódás.
— Tudja — mondta a férfi a túlsó ágyról —, ma is szégyellem. Én üldöz- t e t i el az anyám jövendő férjét. Évekkel azután, hogy megjött a hír apám haláláról, elkezdett járni hozzánk egy özvegyember. Mindig hozott valami fi- nomat: lekopasztott tyúkot, téli körtét. Hentes volt. Megcsinálta a leszakadt ajtót, kerítést. De én undok voltam. Leeresztettem a biciklijét, földhöz vág- tam a süteményt, amit hozott. Az anyám nem győzött mentegetőzni. Aztán lassan elmaradozott. Amikor szakmát tanulni elmentem a városba, keserű vén- ember volt már, legalábbis az én szememben.
— Mind megvénülünk. Aztán meg meghalunk.
Az istenit, mindig a halál — gondolta a férfi, és befordult a fal felé. És félálomban, amikor azt hitte, valamiről lelép, s hatalmasat rúgott a levegőbe, hallotta a zörgést az ablakon. Megjött apu? De félt is a hangtól, és az anyja szoknyájába f ú r t a a fejét. És bejött egy hatalmas alak; anyja keze az ő gye- rekfején megremegett, amint simogatta, és a gyerekszíve még jobban zaka- tolt, mert érezte anyja ideges vibrálását. Aztán a férfi megpaskolta a vállát.
Nem, nem apu, ismeretlen arc, borostás, fáradt, poros, és katonaruha sincs rajta, pedig apu katona. Apu most megy be idegen földön egy házba, egy asz- szony valamilyen más nyelven mond neki valamit, apu nem érti, de leteszi a puskáját, a kemencének támasztja, mutatja, nincs más fegyvere, csak mele- gedni akar. Egy kisfiú, rongyokba bugyolálva, odamegy apuhoz, átfogja a láb- szárát, arcát felfelé fordítja, nagy szemében kíváncsi r é m ü l e t . . . csörömpö- lés, a látogató a puska felé néz, talán az dőlt e l . . .
A férfi felébredt. Nyirkos volt a haja. Átnézett az öreghez. A nővér ott állt, épp kipróbált egy fecskendőt.
— Mi van? — kérdezte a férfi.
— Rosszul van — fordult felé a nővér.
Többen felültek az ágyukban.
Meg fog halni — és a gondolat olyan kiszoríthatatlanul hatalmasodott el a férfiban, hogy nem is volt kedve kérdezősködni.
Még nem volt nős, amikor elhatározta, megpróbál eljutni arra a kör- nyékre, ahonnan az orosz frontról az apja eltűnésének híre jött. A térképen megkereste a fura nevű kisvárost. Aztán a nagy utazási irodák társasútjai- nak útvonalát böngészte, s rájött, arrafelé a vonat sem szokott megállni. Be-
fizetett egy útra, amely még a legközelebb vitt el azon a helyen. A többiek vodkáztak, kártyáztak, hogy elüssék az unalmas zötykölődést. Amikor délelőtt arra a tájékra értek, ő félrevonult egy üres kupéba, és nézte az erdőt: nyír- fák, fenyők, elvétve egy juhar. És az apjára gondolt, akinek arcára nem is emlékezett, minduntalan az anyjával készült esküvői kép jött elő. Meg fel- idézte anyja százszor hallott történetét: „Nem emlékszel, itt, a disznóólnál felkapott, és dobált a magasba..." A fiú nem emlékezett, de férfiként ezt úgy elevenítette fel, hogy érezte gyomrában a repülés csúcsán azt a bizser- gést...
Amikor visszatért a többiekhez, megkérdezték: Rosszul vagy? És töl- töttek neki. A föld szájában szétolvadt apjára gondolt, s egy hajtásra küldte le a bikaerős vodkát, hogy kijött tőle a könnye.
Az öreg ágya elé fehér paravánt húztak.
Ez a vég? — és a férfi gyomra gyorsan összehúzódott. Ilyen ocsmány! És káromkodni szeretett volna. Félt. A gyerekei túlélik, hálistennek. És az öre- get? Sose mesélt a sajátjairól.
ö lesz az egyetlen tanú. Virrasztó. A faluban a vénasszonyok csinálták.
Talán élvezték is. Varjak, még csak fel sem rebbentek, ha bement valaki a halottasszobába.
Nehezen virradt. Reggel a nővér odaszólt:
— Meghalt szegény.
A férfi bámulta a plafont. A fehérséget apró foltok, repedések népesítet- ték be. A sarokban pókhálófoszlány,, a takarító biztosan nem érte el a part- vissal.
Az ablak négyszögében egy fenyőfa ága hintázott.
Utoljára gyerekkorában nézte így az erdőben a fenyőt. Amikor a szén- cinke ellendült róla, az ág még másodpercekig himbált utána, hangtalanul.
SZENTI ERNŐ GRAFIKÁJA
15
KONTRA FERENC
Vadkanra várva
Te mindig gyűlöltél és becsaptál engem! Igazi testvériség nem lehet közöttünk mindaddig, amíg az oroszlánt és az ökröt nem lehet együtt befogni az eke elé;
amíg a holló fehérré nem válik, mint a gólya; amíg a vadkan le nem veti sor- téit, és gyapjat nem növeszt.
így búcsúztál tőle?
Pontosan. Ézsau is így bú- csúzott volna, mondta Kálmán, fittyet hányva arra, hogy szavaiból csak fosz- lányok maradtak, talán csak töredékek, anakronisztikusan idegenek, a hang- zavarban; de igazából ez sem számított, mert kevés dolgot tudtak volna komolyan venni. Egyedül voltak mind a hárman. Vagy talán mind a né- gyen? — és ez a kérdés megválaszolatlanul lebegett fölöttük, beleolvadt a cigarettafüstbe. Hárman maradtak, mintha a kocsinak hiányozna az egyik ke- reke, döcög még, vonszolja magát egy darabig, aztán végleg szétesik. H á r m a n hulltak az avarba, akár az évszakok őszellenes koalíciója. Poharaikban a gin és tonik enyhén tejszerűvé vált a higanygőzlámpa lila fényétől:
optikai csaló- dás, de nem mindig a fény hatására történik, gondolta Zsú, a cigarettafüstöt a hosszú, vékony pohárba fújta, figyelte''a szétfoszló gomolygást a fűrcsa fénytörésben, leplezetlen csalódás ült az arcán, ami átragadt a másik kettőre is:
Dávid idébb-odább tologatta a poharát a kockás abroszon, Kálmán a képet bámulta a szemközti falon. Zsú egy arannyal-ezüsttel tarkított összehajtható üdvözlőlapot vett elő a táskájából. Régóta tartogatta otthon, egy különleges alkalomra tette félre, hogy majd elküldje valakinek. Dániai rokonaitól k a p - ta. És jött váratlanul egy alkalom, akkor úgy érezte, felesleges tovább tarto- gatnia. Támadt egy ötlete, hogy írnia kellene. Tanácstalanul ingatta golyós- tollát a fénytől lilára színeződött papír felett, sehogy sem tudta megfogal- mazni azt az egyetlen mondatot, ami elégtétel és fricska lenne egyszerre, mégsem sértené azt, akinek szól, hiszen mindentől függetlenül még jóban le- hetnek ezután is, mosolyogva köszönhetnek egymásnak az utcán, de valami mégis taszította őket, mint a mágnes pólusai. Mit írjak rá, vonta össze a sze- möldökét, és tekintetét Kálmánra emelte.
Mért éppen én m o n d j a m meg? A te ötleted volt.
Te vagy a prédikátor, mindig elő tudsz hozakodni valami m u t a - tós igazsággal, ami számtalan alkalomra megfelel. Komolyan, te értesz az ilyesmihez... valami zokogtatót, mintha temetésen lennénk.
Dávid meglepet- ten nézett Zsúra, még sohasem látta ilyen élvezettel gúnyolódni. A pincér még három italt hozott. Az üres poharakat pedig szó nélkül a tálcájára rakta, és elvitte. Elnyomta hirtelen a beszélgetések moraját a harsányan felcsattanó ze- neszó. A kövér, hidrogénszőke énekesnő egy hajdani télről búgott szívfacsaró melódiát. Néhány élemedett korú férfi csillogó szemmel emelgette a poharát
az asztaloknál, közben a műnépdal refrénjét üvöltötték, túlharsogva a hang- szórókat is.
Ezt nem nekünk találták ki, mondta Kálmán.
Csak nem irigyled őket? Látod, ők boldogok!
Ily módon én soha nem tudnék boldog lenni, a mi dalaink mások.
De finnyás lettél hirtelen, mondta Dávid.
Ha nekem is egy ka- tonai behívó lenne a zsebemben, aligha válogatnék, inkább szoktatnám a f ü - lem ehhez. Az alkalmazkodás valóságos kincs lehet!
Tudtok ennél okosabbat is mondani? Például azt, hogy mit írjak hőn szeretett barátnőnknek, vágott köz- be a lány, mintha egy vitát akarna megakadályozni, Kálmán dohogását:
igent kell mondani, mindig ugyanezt a szót. Lehet, hogy éppen ők irigyelnek téged, mert már a hited is levetetted, mint valami koszos inget, és most félsz mások őszinteségétől, mert akkor neked is színt kellene vallanod.
Dávid közben másra figyelt. Az énekesnő maga után vonszolva mikrofonja kábelét, közelebb lé- pett a hangosan vigadó vendégekhez. Szeme résnyire szűkült a dal érzékle- tes tolmácsolásától. Törökös ütemek kísérték a dallamot. A ritmust az ezüstös selyembe burkolt csípő is átvette. A férfiaknak szinte a nyála is kibuggyant.
Lehet, hogy a földijei, mondta Kál- mán.
Törzsvendégek, és van a dajnának egy üres éjszakája. Nagy sötétje van odabent, bólogatott Dávid.
Találjunk már ki valamit, türelmetlenkedett Zsú, hosszú körmeivel kockákat rajzolt az asztalterítőre, aztán újra elsimította. Te- kintete a szemközti falra tévedt, a giccses festmény vadászjelenetet ábrázolt vadászokkal és vaddisznókkal. A keret széle több helyen letöredezett.
Talán rajzolj rá valamit, szólalt meg Dávid, mint valami gondolatolvasó.
Egy sablo- nos, udvariaskodó gratulációnak szerintem sincs értelme. Valami rejtjelet kel- lene kitalálni, mondta Zsú.
Kálmánnak valami más jutott az eszébe: legyen a szöveg mégiscsak teljesen konvencionális, az nem tűnik fel senkinek, az még nem ad okot gyanakvásra, de az aláírást már csak ő fogja megérteni:
dombon parkolók;
A másik kettő is szorgalmasan bólogatott, mert értették a célzást, amit csak ők ismerhettek. Az aláírás azért utalt éppen a lejtőre, mert a gyújtással gyakran baj volt, a legváratlanabb helyzetekben mondott csődöt az indító. Időnként, ha elmentek valahova, csak olyan vendéglőt választhat- tak, amely dombon, magaslaton állt, és mellőle minden nehézség nélkül le- ereszkedhettek, a kocsi lendületet vehetett a gyújtáshoz. Hármukon kívül csak Rózsa tudhatta, miért éppen
dombon parkolók
írták alá az esküvői üd- 17
vözlőlapot. Csak találgatták, mi történhetett, mi játszódhatott le benne. Hogy a falu más hajadonjaival ellentétben ő éppen nem akar papné lenni, azt ele- ve tudták róla. Sokat hangoztatta, hogy egyhamar senkihez se megy hozzá, éppen ezért nem illett a képbe ez a váratlan egybekelés, amely minden be- harangozás nélkül, a legnagyobb titokban történt. Talán az éjszakai túrákból lett elege. Mert több oka volt annak, hogy a kis társaság vándorutakra kény- szerült. Zsú a harmadik faluban lakott. Három kürtszó volt a jeladás a ház előtt. A szülei lelkiismeret-furdalás nélkül elengedték, hiszen egy pap ült a volánnál. Kálmán ugyanis református lelkész volt, friss diplomával, ezért a falu nem nézte jó szemmel a kicsapongásait. Ha házibulit rendezett a paró- kián, felháborodottan szidták a kurátorok, hogy nem becsüli a papi kineve- zését, megszentségteleníti az anyaszentegyházat; a tradíció szerint példát kel- lene mutatnia, „viselkednie kellene", mint az elődjének, aki nyugállományba vonult, és a családjával együtt elköltözött, hatalmas üres termeket hagyva maga után, melyeket Kálmán aligha tudott volna mindjárt bútorral feltölte- ni. Csak a legkisebb szobát rendezte be magának. Az intelmek nem félemlí- tették meg. A bulik mégsem maradtak el, csak a létszám csökkent, végül mindössze négyen tartottak ki. Ahányan a kocsiban elfértek. Húsz kilomé- ternyire volt egy szórakozóhely, amely jellegénél fogva is kívül esett a hívek szigorú látókörén; különben is a látszat volt a lényeg, mint mindenben: ha nem látják, nem is tudnak róla,
és senkit sem zavart, hogy legurultak a lej- tőn, rándult kettőt az autó, aztán felengedett a makacssága, megadva magát, felberregett a motorja, folytathatták útjukat. Macskák, nyulak zöldes szemei villantak az országút mentén;
hozzászoktak a sötéthez, az izgalmas kiruccaná- sokhoz, valami pajkos cinkosság is összekötötte őket, és volt ebben a gesz- tusban némi cinizmus is a külvilággal szemben:
halat főztek az udvaron szin- tetizátorzene mellett, a paplak ősi fenyői közt, a rőzseláng vörös, röpködő de- nevéreket festett a templom falára, megpörkölődtek a futóakác levelei. Rózsa egészen közel lakott. Ha hiányzott valami a konyháról, ő szaladt haza érte.
Akkor éppen a merőkanálért; Hegyaljai vörösbort ittak, beleszédültek az éj- szakába,
másnap a lányoknak sehogy sem akarózott elmosogatni. A halászlé paprikás maradványai rászáradtak a tányérokra. Kóbor kutyák ólálkodtak az udvarban. Sehol sem találták a merőkanalat. Amikor már végképp kínos- sá vált az eltűnése, rászánták magukat a nagytakarításra. Dávid a bogrács alján rábukkant a merőkanálra, miután leöntötte róla a nyúlós maradékot. Ró- zsa a lépcsőn üldögélt, egy színes magazint lapozgatott. Kitöltötte benne az önismereti tesztet. Zsúnál mindig volt rágógumi, mindenkit körbekínált, de senki nem kért belőle. Végigtétlenkedték az augusztust. Dávid a fiókjába süly- lyesztette a behívóját, és igyekezett minél kevesebb időt tölteni mellette. Még egy hónapot ellegénykedhetett, volt hozzá pénze is, a nagynénje küldött neki némi márkát Németországból. Fürödni jártak a szakadásra,
lementek a folyó- hoz. Nem csapták be egymást. Csak jöttek az éjszakák és a hajnalok egymás után, reggelig sercegő lemezek, kimerült elemek a magnóban. Végighallgat- tak a karzatról egy istentiszteletet; Kálmán úgy átlényegült, mintha kicserél- ték volna. Valóban elhitte, amit mondott. A prédikációba egészen újszerű ele-
mek is belopakodtak, a hívekben lassan tudatosult, hogy a templomban vé- gül is minden róluk szól. Kálmán számára természetes volt az istentiszteletek, a temetések és a keresztelők egymásmellettisége,
no meg a szórakozás egy- másutánisága, azzal borzolta a lányok idegeit, hogy hetvennel vette be a leg- veszélyesebb kanyarokat, közben az autó magnójából hol zsoltárok szóltak, hol pedig rockzene. A parókia udvarán fékeztek a kerekek. Dávid becsukta a hátsó nagykaput. Ügy lopakodtak előre az épületben, mint besurranó tolvajok.
Két fenyő között felbukkant a hold. Kálmán és Rózsa a kisszoba felé vette útját, visszhangzott a folyosón a kulcscsörgés, ahogy magukra zárták az ajtót.
Hogy ezek milyen szenteskedők és szertartásosak, súgta Zsú. Dávid az ima teremben leterítette a farmerkabátját a padlóra. Az egyre mohóbb, egyre gyorsuló lélegzetvételek és apró nyikkanások visszhangjai csapongtak körü- löttük, mint a szenvedélyes éjszakai denevérek. A szél az ablakhoz lódította az akácfa ágát. Megrebbent a hold az üvegen. A falakon körberakott képe- ken az Újszövetség jelenetei keretezték a termet. Krisztus a vízen jár. Krisz- tus az olajfák hegyén. A besurranó fények megvilágítottak egy-egy arcot.
Zsú mondani akart valamit. Kint feltámadt a szél, talán vihar készül. Bent fülledt meleg volt. Meztelen felsőtestük vadul egymáshoz csapódott, az ölelés szorítássá fokozódott. Örök időkre, vagy csak most utoljára. A Megváltó sze- me láttára vetődött fel a kérdés, útban a fájdalmasan édes zuhanás felé, a tá- voli fényesség felé, ami azonos lehet a feltámadással, bűnök bocsánatával és az örök élettel. A lány keze a fiú arcáról lefelé vándorolt, lassan végigara- szolt a mellkasán, aztán megállapodott a farmernadrág alatt felkeményedő nemi szerven, a cipzár engedelmesen lecsúszott, majd ugyanazzal a mozdu- lattal a nadrág is, végig a lábakon, aztán egyetlen rúgással valahova a sö- tétbe repült, a többi ruhadarab közé, melyek szanaszét hevertek, mint a gátak lerombolt maradványai. A gátjaiktól megszabadult testek átadták magukat a hullámzásnak, ahogy az éjszaka ringatja a csillagokat, ahogy a Megváltó megsokszorozza a halakat, ahogy a teremtés bevégzi a mennyet és a földet.
A lány combjai közé fogta a fiú csípőjét, és hagyta, hogy beléhatoljon, be- töltse a kéj várakozó terét, befogja és megszelídítse ölében a vadkant, szel- lővé omlassza az éjszaka viharát, recsegve-horkanva törje össze a hétközna- pok korlátját, ünneppé nemesítve a biblikus képek körtáncát. A fiú két ke- zébe fogta a vágtázó melleket, aztán lejjebb csúszott a nyirkos bársonyon, és a derék t á j á n megtartotta az egész test súlyát, amely könnyű lett, mint az angyalok, mintha egy végtelenbe vezető
lépcsősoron
indult volna
felfelé, me- lyen diadalmas lüktetés minden lépés; erek duzzadó csúcsai, áhító éhség lök- te előre, aztán a tartóztathatatlan hullámok felrepítették a magasba, ahol egy pillanatra megváltoznak az illatok, minden elveszíti ősidőktől öröklött súlyát, és mindennek megváltozik a halmazállapota. Egyetlen távozó léleg- zetvételben
semmisültek meg, váltak eggyé, hasadtak ketté. Aztán semmi, csak a sötétség szitált nagy pelyhekben a szobára. Nem maradt más a fekete űr- ben, csak a semmiség teljhatalmú ura, aki arra kárhoztatott, hogy a nyájat terelje, kezében a bor vízzé váljon és a vadállatok visszalopakodjanak a sű-
19
rűbe. Lassan megszilárdult alattuk a dohos padló, akácfák száraz k a r j a i je- lentek meg az ablakban. Lassan lélegeztek, kezeik egymás felé kúsztak, sza- vak nélkül keresték egymást. Feloldódtak a terem félénk visszhangjaiban, a szeretkezés nedveinek fanyar illatában,
a közeledő hajnalban. Az izmok ernye- désének apró neszei töltötték ki a föléjük feszülő csendet, a legapróbb szisz- szenést is sokszorosára fokozta az imaterem, lassan kirajzolódtak a székek szabályos, komor vonalai. Zsú megborzongott:
töri a hátam a farmerkabátod gombja. Meg az jutott eszembe: mit keresnék én a mennyországban, amikor ott csak egy csomó imádkozó öregasszony van.
Dávid nyújtózott egyet, alud- hatott is egy keveset. Nézte a lányt, ahogy fürgén magára kapkodja a padló- ról a ruháit, és elindul az ajtó felé. Nyikorgott. Hűvös levegő tódult be. A kert odakint még nedves volt a szemerkélő éjszakai esőtől. A lány a hajnali égbolt felé emelte az arcát, és egyszerre váratlan hangulatok és érzések lo- pakodtak felé; kifürkészhetetleneknek tűntek, de aztán ráébredt, hogy egy- szerűen csak boldognak érzi magát ebben a fenyőillatú reggelben. Itt-ott apró fájdalmak bujkáltak a testében, a szenvedélyek éjszakai emlékei, melyek ab- ban a pillanatban olyan öröknek és szentnek tűntek, mint a félhomályból ki- bontakozó templom, a ciprusok és a folyton csörgedező artézi kút. A közeli emlékek és a hajnali tárgyak együttese úgy hatott rá, mint egy régen hal- lott, fülbemászó dallam. Álldogált egy darabig az udvaron. Valami hiányérze- te támadt:
talán egy cigaretta most jólesne neki. Ügy emlékezett, hogy vala- hol a kocsiban még maradt egy felbontatlan doboz. Az autó az élősövény mel- lett állt, ablakait mintha harmat lepte volna be. Kinyitotta az ajtaját. Meg- nézte a tükörben az arcát, és nagyon nyúzottnak találta. A kabátja a hátsó ülésen hevert, magára vette. Megkereste a cigarettát és az öngyújtót. A Ken- tes dobozt a bal kezében tartotta, fogával kivett egy szálat, közben felkat- tintotta a lángot. A fellobbanó fényre előjött Dávid is. A kúthoz m e n t mos- dani, aztán belegyömöszölte magát a nadrágjába. Mindketten nagyon meg- lepődtek, amikor hirtelen Rózsa jelent meg az udvaron, és sietős léptekkel a kapu felé tartott.
H é . . . szóltak neki szinte egyszerre, mire az megtorpant egy pillanatra. Hátrafordulni sehogy sem akarózott neki, csak megállt esetlenül az autó mellett. Maga sem tudta, mit kellene mondania. Habozott egy darabig, aztán kinyögte végre:
én nem tehetek róla, nem érdekelnek a tücskök. Legszí- vesebben elsírta volna magát. Azon töprengett, hogyan kerülhette volna el,
hogy idáig jusson, de be is látta mindjárt, milyen hiábavaló az udvar köze- pén, két értetlen tekintet előtt ezen tépelődni. Pedig a számvetést előbb- utóbb úgyis el kell végezni, már csak maga miatt is, mert arról m á r végér- vényesen lemondott, hogy esetleg megmagyarázni próbálja közelmúltjának és közeli jövőjének mások számára meghökkentő tetteit. Talán a gyors váltás lehet számukra a legfurcsább, gondolta magában. Egyszerűen elment a kedve az egésztől. Rágyújtott, és végigpergette egy röpke perc alatt az agyában Kálmánnal folytatott éjszakai beszélgetésüket, pontosabban a saját hallgatá- sát, mert teljesen abszurdnak érezte a televízió kékes fényével megvilágított szobát, a nyikorgó ágyat, amely olyan lett, mint egy ravatal. Kálmán fölé-
je hajolt, és azt suttogta neki:
ne félj, kedves, kell, hogy mindketten meré- szek legyünk. Megfeszítetted érzéseidet, és meghallottad a pacsirta szerelmes dalát, a tücskök erotikus ciripelését, a csigák nyálas egyesülését, a böglyöket és a vérszomjas szúnyogokat, megérezted a posványból áradó bomlásszagot, korhadt ág lebegett előtted, és úsztál fe}ém, erős volt a folyó sodrása, de mi elszántak maradtunk. Soha többé nem viszlek oda fürdeni. Aztán lehunyt szemmel folytatta, teljesen figyelmen kívül hagyva a lány komorodó arcát:
megérintetted a parti fák kérgét, megsimogattad a napperzselte fűszála- kat, felemelted a csigát, amely a házát végigvonszolta a karodon. Érzékeid, mint csápok, nyúltak a környező világba. Cipellek át a vágyaimon, hidakon és örvényeken, ahogy a csiga a házát, könnyűnehéz veled minden álmom. Vesd le magadról most a csigaházat. Mindent sorban. Vesd gyorsan! Pihegsz, kicsim, mint a partra vetett hal. Dobd már le a pikkelyeid, te szirén, mert mindjárt elsülök!
Hirtelen lehámozta magáról az ölelő karokat, magára kapta a kabát- ját, és szó nélkül faképnél hagyta Kálmánt. Hogyan lehet ezt megmagya- rázni, tépelődött a két értetlen tekintet láttán. Furcsa grimaszokat vágva áll- dogált az autó mellett, mutatóujjával szíveket rajzolgatott a hamvas ablak- üvegre.
Megszólalsz már végre, mi történt veled, miért vagy olyan, mint egy kísértet? Szóval miért akartál köszönés nélkül elmenni, kérdezte Zsú, és el- oltotta cigarettáját az autó kerekén. Dávid is közelebb jött a két lányhoz.
Most mi a csodát mondjak, mit vártok tőlem, hogy gyónjak, és tenyerével szétmá- zolta rajzait a szélvédőn, patakokban folytak szét a vonalak. Aztán mégis folytatta, inkább csak magának szánva monológját, amely így végződött: mi két sün voltunk kezdettől fogva, inkább szúrva, mint dédelgetve egymást.
Pontosabban nekem volt szúrás ez a fajta dédelgetés. Láthatatlan töviseinkkel inkább taszítottuk egymást; ezt a kapcsolatot csak hirtelen, köszönés nélkül le- het megszakítani. Így egészen rövid ideig lehet megtéveszteni az embert.
Amikor fölém hajolt, valaki másnak a képe derengett fel az emlékezetemben.
Most már tudom, hogy az a kép a kitörölhetetlen, Kálmánt pedig el fogom felejteni.
Mindig is irigyeltelek, mert ilyen távolságból tudtad szemlélni a sa- ját dolgaidat, mondta Zsú.
Ne gondold, hogy ettől könnyebb lesz a dolgom, vá- laszolta némi daccal a hangjában. Zsú szánakozva nézte, milyen esetlen lép- tekkel vág át Rózsa a kerten. Dávid egy nagyot ásított:
ennyi maradt a kor- látlan szabadságból, a külvilágra fittyet hányó vagányságból, a tücsökzené- ből meg a napperzselte vízpartból, gondolta magában. Csak egy füstös ven- déglő maradt, hivalkodóan idegen zenével, koszos abrosszal, egy búgó hangú énekesnővel, és idétlenül nagy fülbevalóival. Lila, higanygőzös italok szálltak a levegőben. A bódítónak szánt fény mindent átszínezett.
Ott állt a tévé kékes fényé- ben anyaszült meztelenül, mint Hágár Ábrahám előtt, akár egy görög szobor, de torzóban maradt az érzés, pedig én mindent megtettem volna!
Meghiszem 21
azt, nevette el magát Dávid, de ő inkább Pétert választotta, és megszökött vele.
Micsoda hülye falusi mondás: még hogy megszökött vele. Lehet, hogy velem többször szökött meg, mégsem tudta senki.
Olyan sikerrel titkoltad a szökéseket, hogy már nyilván Rózsa sem emlékszik rájuk, élcelődött tovább Dávid.
A pincér összegyűjtötte az ü/es poharakat, és kérdően pillantott r á j u k . Kimondhatatlanul körözött fölöttük a kérdés, mint valami dögkeselyű, hogy isznak még vagy odébbállnak.
Persze, fizetünk, mondta Kálmán. Aztán szokás szerint legurultak a lejtőn. Kettőt vonaglott közben a kocsi, aztán beadta a derekát, felbőgött a motor. Rátértek az országútra. Alig volt forgalom.
Kíván- csi vagyok, milyen képet vág, ha megkapja az üdvözlőlapunkat, mondta Zsú, és kényelembe helyezte magát a hátsó ülésen. Azért igazán csinálhattak vol- na lakodalmat, és persze meghívhattak volna bennünket, hiszen Péterék is jómódúak, egy jó háromnapos dínomdánom is összejöhetett v o l n a . . .
. . . mi pe- dig az asztalon roptuk volna, most képzeld csak el, kicsit ízléstelen lett vol- na, nekem már semmi keresnivalóm az ő életében, tette hozzá Kálmán. Dá- vid közben a rádió állomáskereső gombján valami jó zenét próbált találni.
Egyedül voltak az éjszakában. Kálmán a gázpedálra taposott, száguldottak az úton. Két falu között jártak. Kukoricások strázsáltak mindkét oldalon.
Bent szólt a zene,
és hirtelen, szinte a semmiből ott termett előttük valami.
Gonosz varázslat: egy élő tárgy, első pillanatra felismerhetetlen, amorf alak- zat. A fényszóró furcsán torzította az arányait. Megmozdult,
és már késő volt fékezni. Belerohantak. Egy pillanat műve volt. Azonnal megtorpant a szágul- dás, az élő tárgy visszavetette a sebességet.
Úristen, sikoltott Zsú a hátsó ülé- sen. A fényszórók a kukoricatáblára világítottak. Sehol semmi. Kiszáll- tak.
Hova lett a vaddisznó, kérdezték egymástól. Nem létezik, ilyen nincs. A fenébe. Eltűnt. Teljesen összetörte az elejét, vágtak egymás szavába. Aztán újra csend lett, csak a tartályból csöpögött a víz.
Be sem lehet gyújtani, mondta Kálmán, most bezzeg nem jön erre senki.
Ne is jöjjön! Hogy feljelent- senek bennünket tiltott vadászatért, mondta Dávid.
Halljátok, ott röfög a túl- só árokban! Dobjuk be a csomagtartóba, indítványozta Zsú, ilyen zsákmány úgyse pottyan az ölünkbe mindennap!
Még van kedved hülyéskedni?! Húzzuk gyorsan a csíkot, örüljünk, hogy ép bőrrel megúsztuk. Ha a sebesült vadkan ránk támad, megnézhetjük magunkat. Ugyanezt tehetjük, ha idetoppannak a rendőrök.
Ez már biztosan olyan sérült, hogy moccanni se bír, erősködött Zsú, hát nem láttad, milyen meredek ívben repült át az úton, mintha szárnyai
nőttek volna!
Ügy teszel, mintha nem tudnál arról, hogy tavaly éppen ebben a határban tépett szét a vadkan egy meggondolatlan tolvajt: azok az Isten bar- mai zsákkal mentek vadmalacot csenni az erdőszélre. Valami csapdafélét ál- lítottak. A kis csíkoshátúak sivalkodására persze nyomban ott termett a vad- kan. egy böhöm nagy, éppen, mint ez volt. A három .ember háromfelé sza- ladt. Egyikük nyomában a kan. Védett vadászterület volt, magas drótkerítés- sel vették körül. Kettőnek sikerült felkapaszkodnia, de a harmadik pórul járt. A másik kettő a kerítés tetejéről nézte végig, hogyan tépi szét a társu- kat a vadállat. Széthúzgálta a b e l e i t . . .
Ne részletezd! Inkább találj ki vala- mit, szólt rá Kálmán.
Tűnjünk gyorsan el innen! Hol is vagyunk? Egészen közel. És jön a lejtő, az csak jó szolgálatot tehet nekünk, és már otthon is vagyunk. Zsú, kormányozni csak tudsz?! Mi megtolunk hátulról, aztán engedd szabadon futni, a lendület lehet, hogy egészen a templomig elvisz.
Nekifeszül- tek a sérült kocsinak, a fényszórói szerencsére hibátlanul működtek. Rend- ben volt a futómű is. Szinte hangtalanul gördült lefelé. Futottak utána. A lendület valóban bevitte az autót a faluba. Még kétszáz méter maradt a templomig. Nekiveselkedtek mind a hárman. A nyelvük is lógott, mire betol- ták a parókia udvarába. Ott aztán alaposabban szemügyre vehették a sérü- lés helyét, a hatalmas horpadást a bal oldalon. A rács telerakódott sörté- vel.
Ki lehet ezt kalapálni, csak jó mester kell hozzá, szólalt meg Dávid.
Kime- rülten álltak mindhárman a kocsi körül. Olyanok voltak, mint a tábláról ki- ütött sakkfigurák. Zsú mozdult elsőnek. Kivette a táskájából az üdvözlőlapot, és széttépte. A fehér papírdarabok úgy világítottak szanaszét a fűben, akár a mécsbogarak.
KOLCZONAY KATALIN
Kisbáldió
Jövő májusban már tíz leszel, igaz, kiskomám? És kacsintott, ahogy egy valódi bohóc és kötéltáncos tud, aki nem is felnőtt, nem is törpe, hanem maga a LEVEGŐ URA. És most újra itt van a városban. Végre megérkeztek.
És velük megyek. Érdekel is, hogy éjszaka megint szögesdrótot, üvegdarabo- kat cementeztek a kerítésünk tetejére, végig, körbe-körbe. És letaposták még a sziklakertünket is. Honnan fogunk megint virágot lopni? Hülyék, fafejek.
Úgyis akkor mászunk át a laktanyába, amikor akarunk. Megverhetnek, be- zárhatnak. Űgyis ellopjuk a makettjeiket, a házakat, a fákat, a tankjaikat, földúljuk az egész terepet.
23
— Hová rohansz? Mikor támadjuk meg őket?
— Most hagyjatok. Föl a fákra, amíg nem jövök. Figyeljétek a terepet.
Holnap elintézzük őket! Délután pedig hirdetitek a cirkuszosokat.
— F á j még a tenyered?
Erre az elismerést sugárzó kérdésre vissza kellett fordulnom, és nagy- lelkűen az orruk alá dugnom agyonvagdosott, csupaseb tenyeremet.
— Apám, a Pásztornak sokkal kevesebb van! Nagyon csípett a jód?
— Ugyan. Megszoktam már.
Máskor gondosan számba vettük a sérüléseket, minden karcolást, horzso- lást, sebet, foltot, púpot, hurkákat és ruhaszakadást. Ebben verhetetlen vol- tam. Most nem is baj, hogy nem érek rá, hisz tegnap otthon csak hajtépés volt soron. A fene, le kell nyírni a hajam, hogy senki se tudja megmarkolni.
Kopaszra kéne, jó kis bosszú lenne. Hülyeség. Mit szólna a Kisbáldió? Egy kopasz lány, aki cirkuszos akar lenni! És nem is most, hanem csak szeptem- berben leszek tíz!
— Csapos úr! A két legnagyobb korsót! Jó hideget! Sok habbal! A kötél- táncosoknak viszem.
— Aztán le ne szédüljön arról a kötélről a te híres Kisbáldiód!
— ö t ugyan ne féltse!
— Hű, de felvágták a nyelved! És a korsókat se féltsem abban a sebes kezedben? Akarsz inni valamit?
— Most igazán nem érek rá. De még jövök.
— Mondd meg a barátodnak, hogy amiért ilyen csinos kisasszonyt kül- dött, nem számolom föl a két sört.
— Mondja meg maga. És nem is küldött! És nem vagyok kisasszony!
— Ez aztán a meglepetés! Nézzétek, fiúk, ki van itt!
— Hát még mindig van hitelünk a Kispipában?
— Hogy megnőttél! Aztán akarsz-e még kötéltáncos lenni?
— Gyakoroltam. Egész évben. Megmutassam, Kisbáldió? Képzeld, csak egyszer estem le a kerítésről. Épp a szemétdombra. Meg sem ütöttem magam.
— Jójó! Majd később. Este előadás, és nézd, hogy állunk.
— Segítek én, ne félj!
— Én félni? Legfeljebb csak attól, hogy utánadjönnek, hogy merre csa- varogsz. Mondd csak kiskomám, aztán milyen lesz az a bizonyítvány?
— Hát nem megmondtad, hogy mindenből ötöst kell kapnom?
— Nofene! És milyen a magatartásod?
— Csak az négyes, mert a hülye Sárgái feldöntötte a tintatartóm.
— Na idefigyelj. Most hozol még két korsó sört, utána majd beszélünk.
— A szentségit! Jössz le onnan! Na, ne sértődj meg, kiskomám. Talán Katalin cárnőnek hívjalak? Láthatod, hogy még nincs rendesen rögzítve a kö- tél. És este előadás. Gyere ide hozzám. Mondd csak, milyenre fessem magam?
— Mint tavaly. Messziről nevetősre és csak közelről szomorúra. És vörös legyen a hajad. Hol a kockás kalapod?
— Ejha! De jól emlékszel! Te Jóska, szedd csak elő a kalpagom! Tudod, mit? Ezt a mi kis cárkisasszonyunk kapja. Este ő fog kalapozni a Tökmaggal együtt.
— Köszönöm, Kisbáldió. Köszönöm! Meglásd, ügyes leszek. Csak bámulni, csak bámulni, de fizetni, azt nem!? Hogyisne! A felnőttek mind fognak fizetni.
Nekem elhiheted.
— Jól van, jól, csak ne légy szemtelen. Még följelentenek.
— Fessél ki engem is, hogy senki se ismerjen meg. Akkor aztán jelent- hetnek! Különben is, mire értünk jönnének, mi már a Világ Végén leszünk.
Igaz, Kisbáldió?
— Igaz, igaz, cárkisasszony! Most üljön szépen ide a tükör elé. Láthatja, úri kisasszonyoké volt ez valamikor, még ha kopott is rajta az aranyozás. Így ni, most szépen becsukja a szájacskáját, nem izeg-mozog, nem forgolódik, nem pislog. Nevetni aztán végképp nem szabad. És most következik a Nagy Báldió.
Tust kérek, fiúk! Ezt a Kiskatát most bohóccá varázsoljuk. Ide a kék szeme köré fehér festéket, az állára is, és fölfelé a szája mellett, hogy jó nevetős legyen. Most szürkével körberajzoljuk. Szempillát is festünk. Piros pötty az orra hegyére és mindkét orcájára. És most jöhet a sok-sok szeplő. Habár úgy- is annyi van itt, hogy kár a festékért. így ni, már csak a kalap és ez a bohóc- kabát hiányzik! Tessék, lehet n e v e t n i . . . Ajaj, hát ez csak cárkisasszonynak jó, bohócnak aligha! Hát nem rámkente az összes festéket! Kezdhetem elölről az egészet.
— Tessék, tessék! Hölgyeim és Uraim! Nemsokára látható lesz a világ- híres kötéltáncos, a Levegő Ura, Kisbáldió és társulata. Életveszélyes mutat- ványok! Köszönöm. Köszönöm a levegő művészeinek n e v é b e n . . . Háló nélkül, ezer méternél is magasabban. Ügy ám! Ez nagyon veszélyes, de nem kell félni. Kisbáldió nem pottyan a nép fejére, mert ő a Levegő Ura. Az egész vi- lágot bejárta. Világutazó. Most is Indiából és a pampákról jött hozzánk, mert tavaly jól érezte m a g á t . . . Nem baj, megvárom, amíg elő tetszik szedni a pénzt. . . Lesz olyan is, hogy majdnem leesik a biciklije, de elkapja. Köszö- nöm. És ne tessék félni. Halló, halló, figyelem! Rögtön kezdődik az előadás.
Viszed innen a mancsod! Hű, micsoda aljasság! Művészeket meglopni! Mit szólnak hozzá!? Nézzék csak! Ez ő! Ez ő, a Kisbáldió!
— Köszönöm, kisbohócom. Mekkora siker! Ilyen sokan még sosem voltak ebben a városban. Biztosan te trombitáltad össze őket. Fiúk, ugye tudjátok, hogy ezt a sikert ennek a gyereknek köszönhetjük?
— Te is nagy voltál, Kisbáldió. Azért izgultam ám érted. Tudod, a szél miatt.
— Hát izgulhattál is, mert a kötél lazább volt a kelleténél. Mutasd azt a kalapot!
— Igazán adhattatok volna nagyobbat is!
— Nagyobbat? Tökmag a felét se kalapozta össze. Igaz, fiúk?
— Tudod, ha nem néztelek volna titeket is . . .
— Te kis telhetetlen. Most pedig mars haza, mert a végén valóban rend- őrök jönnek érted.
— Igenis, Kisbáldió. Holnap mikor indulunk?
25
— Na igen. Hát persze. Tudod, úgy kell eljönnöd, mintha iskolába men- nél. Reggel 8-ra biztosan mi is elkészülünk.
— Nem baj, ha nem lesztek készen. Én majd segítek.
— Várj csak. A kalapot vidd magaddal. És ezt a pénzt is. Reggel vegyél ennivalót a Bányászboltban. Az útra. Csokoládét is vehetsz. Jó éjszakát, szép álmokat, kis bohóchercegnőm!
— Neked is, Kisbáldió.
Másnap a padláson csak a kopott aranyozású tükrös szekrény fogadott.
És a nagy csöndben mindenütt az ő nyomuk. A tükörre festve gyors mozdu- latokkal egy bohócarc. Nem nevetős. És nem volt rajta kalap. Csak a festék az asztalon. És én nem rajzoltam oda a kalapot.
Pedig tudtam, hogy azt szeretné.
De nagyon fájt a kezem a nehéz aktatáskától.
SZENTI ERNŐ GRAFIKÁJA
Arccal lefele
Feküdt a szó kivégzetten feküdt arccal lefele
feküdt agy- és szívüregben a nemzet emlékezete Elítélten majd kiterítve
feküdt a földben feküdt bennem hány gondolat teteme?!
Elvérzett már koraszülötten a vers is a versem is
és kamaszéletem heve —
Most holtak sikonganak bennem gyötör az is mit meg nem tettem Mert átkozott ki arra retten hogy hóhér édes gyermeke!
Verskoraszülések
i .
A verset már elvetélem Ügy folynak le a sorai éjszakai asztalszélen villogón meg féketéllőn mintha maga a lét folyna és e véres-kéjes gőzzel mintha lelkem párologna!
2.
Szeretnék lenni zengő fénykemény mikor a vas pereg mint a harmat Szerencsétlen torzulása e vers anyátlan-apátlan tűzfalaknak imádkozása koromnak füstnek gyertyafény föl-fölrepülése a fészkekbe hol a jajduló magaslat belenőtt az Isten kék szemébe
\
Őszítő Nagy Ősz
i.
Homlokom alatt sírdomb-világ Emlékeim magzata sápad — Időfehérlés szavak ősze Eget rabolnak s teret! Kinek? ' Sötét madárvonulásnak?
t
II.
Időfehérlés égen földön Emberfehérlés vérevetten!
Meghalok én is egy-egy őszön falevelek alvadtvér-ágyán fekszem idővé fehéredten
III.
Meszesült idő! Fényhervadás Lélekben testben halál árnya Húszévesek arca vált éggé s a távozó vadludakkal mintha a lelkük kiabálna
A gondolat árnyéka
Alkony hernyótalpai árnyak Az éj csillagos páncélosa ^ nesztelen fölénk dübörög Fekete szörnyetege halálnak S hiába lövik sistergő üstökösök igazában nem ütnek rést
a titkok űri nagyfalán
Mert a semmin kell áthatolni halálból az életbe hullni Mint anyánk testén át
hajdanán
RÓZSA ENDRE
A kilenceknek
Azt mondják, hogy pórul jártunk, mint a
kilenc törpe és Hófekete.
Barátaim!
Lehet-e a szónak eredete — léggyökérzete?
Ügy jártunk, mint két kéz, ha tíz ujja egyenként,
csonkolva tűnik el, s az sem baj, mert mit tudott
kilenc ujj,
ráfelel az egy ujj, a hüvelyk — szép bukás ez:
döglesztő siker.
• í ,
\ November sugaraiban
, \
| — Mit himbálsz, körtefa?
— Hurkokat himbálok:
gégefojtót, szépet!
Itt van, tessék . .. Kértek?
— Mit dobálsz, körtefa?
— Torz fejeket ingyen.
Hasztalan mind ép lett — csak kínjában ért meg!
— Mit csupálsz, körtefa?
— Leveleim, ágam:
ne állhassak félre, ha jön az ítélet!
— Mi jöhet még eztán?
— Törzsem csupaszítom, tűzrevalót vágok magamnak magamból.
Átok a gyökérrei s ki ezt nekem mérte!
Olyan repülőgéppel
Farkát csóválva jön a farkasfogú kétely.
Elég az ember.
Mindent megelégel.
A tisztesség,
a szép tiszt, tisztaság valahol késik, nem jött még el.
De emlékezz, kitárt, tenyéralakú hant:
nem szállhat senki föléd olyan repülőgéppel, mely egyszer már
roncsokká rogyva rádzuhant.
BÖGÖZI-KÁDÁR JÁNOS
Alku
Uram,
adj hát egy csöpp nyugalmat!
Hiszlek, vagy nem, a kettőnk dolga csak,
és ha magam szeretem benned, erre, kívülünk, ki ad?
Ez is a kettőnk dolga csak.
Uram, temetőkertjeimbe nem mehetek,
és a dóm zajos. Elárulsz, Uram, Júdás vagy . ..
Kalmárt űztél egykoron ...
Most bámészkodók pénze tölti markod, bő marok.
Uram, bár házad nyugalmát hagyd nekem,
(ne kényszerüljek lator fára, ha csöndet áhítok,)
ha a lelkemét úgysem adhatod.
Csöndet adj, Uram,
hogy kettőnkre figyelhessek — magamra jobban.
Ne legyen testem a templomom, és feldúlt temetőkertem.
Elnyűtt vagyok, használhatatlan, nem kínlódhatom ártatlanabban — szakadatlan.
Mint halott harangja — szaggat az agyam.
Uram, nyugalmat adj, és ha megadod, hiszem, hogy tőled leszek halhatatlan.
1989. július
31
SÁNTA GÁBOR
Részlet E. A. Poe-nak A holló című vershez készített jegyzetanyagából
„... hagyd el ajtóm, csúf madár!"
S szólt a Holló: „Soha már!"
Tóth Árpád ford.
már egy ideje puffadt dülledt szemű sötét madár bitorolja a hátam a vállam a tarkóm a
fejem és akárhogy rázom csak gubbaszt változatlanul vészjósló-némán de lerázni nem hagyja
magát sőt minden kétségbeesett kitörési kísérletet az előzőnél is fájóbban torol meg
de a legkínzóbb hogy képtelenség szembenézni vele nem lehet torkon ragadni és addig szorítani kripta-hideg nyakát amíg csak jéggé
nem dermeszt és nem lehet zokogva átölelni és akadozva a fülébe suttogni hogy te rohadék dög vagy
nekiesni és a tollaiból puha fekhelyet tépni a sarokba szorítottak lehajtott fejű bátorságával nem
és nem nem ismerhetem nem láthatom a hátamat ha pedig tükörbe nézek a madár a tükörrel együtt csal meg amint lehúzza magát hogy csak a sima fénylő üstöke látszik meg a két sunyi
szeme melyet egy rettegő áldozat gyémánt-fénye merevvé üvegez és így lehet tán háborodott holló vagy
netán prométheusz mohó májevője esetleg egy
borzas beteges varjú melynek hibbant agyában ismeretlen isteni szikra lobbant emésztő lángra
de végül is mindegy ki az aki szorít mert hát szorít és nem is akárhogy csak úgy ropog a
vállam és a gerincem is engedelmes-ijedten hajlik rettenetes csőre pedig porladó sivatagot gyomlál zavaros
fejemen s közben két ébenszínű szárnyát kéjelegve teríti szememre gyűrött szemfedőnek hogy aztán elvéve őket az áldozatába förtelmes kórt oltó őrült bénító
szelídségével élvezze a szörnyű emlék láthatóan fojtogató félelmét mely szitává szurkálja a zsugorodó
gyomrot mely megoldja a végbél záróizmát és amely múló mocsokká dagaszt vizeletet nyálat izzadtságot és
könnyet amint elszántan tépdesi lepusztult tarkómról az élettelen cafatokat a karma pedig már a bordáim
között kutat keresve azt az alig-valamit amiből aztán majd fokról fokra sajtol ki minden maradék
érzést akár szeretet az akár gyűlölet akár szánalom vagy talán a belenyugvás okozta végső
