• Nem Talált Eredményt

...eleitől fogva

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "...eleitől fogva"

Copied!
10
0
0

Teljes szövegt

(1)

MOCSÁR GÁBOR

...eleitől fogva

KATONARUHÁBAN 14.

Végre! Közelednek! Jönnek! Lesz már, akinek megadjuk magunkat. Ka- tonai gépkocsikonvoj jön velünk szemben. A gépkocsisor megáll, katonák ug- rálnak le, egyik jobbra, másik balra — szétspriccelnek. Be az árokba. Leha- salnak, fegyvereik csövét nekünk szegzik. Várnak. A mieink lassan, szinte lé- pésben közelítenek. Amott elöl egy tiszt kiáll az út közepére, megálljt int, megállunk. Jön felénk a tiszt, néhány géppisztolyos katona kíséri. No, ő lesz az, aki végre fogságba ejt bennünket. Nézzük az egyenruháját: milyen katona ez? Milyen katonák ezek? A gépkocsijuk — amerikai dzsipp. De egyenruhájuk

— ismeretlen. Szemmel láthatóan vadonatúj, szinte ropogósra vasaitan feszül rajtuk. A tiszt megparancsolja — tolmács segítségével —, hogy fegyvereinket r a k j u k át az ő gépkocsijaikra. Boldogan megtesszük s ezenközben derül ki, hogy ezek a katonák — cseh katonák. Téved a nyugati emlékirat szerzője: mi bizony nem a szovjetek kezére kerültünk. Cseh katonák ejtettek minket hadi- fogságba.

Ma már persze tudom: a csehek megszervezhették a Szovjetunióban a ma- guk légióját — valahol, nem tudom hol, mintha azt olvastam volna, hogy Szvo- boda-légió volt a neve. És megint — nem tehetek róla — belémsajog a kérdés:

miért nem szerveződhetett meg (pedig lett volna önként jelentkező, sok ezer- nyi) a mi Kossuth-dandárunk? A magyar légió? De úgy látszik, nemcsak ne- kem f á j ez, most, a jelenből visszanézve, hanem — hogy hiteles tanút idézzek

— az évekig hadifogságban élő, s ott könyvet író Örkény Istvánnak is. Láge- rek népe című könyvében hiteles jegyzőkönyvet is közöl a magyar légió meg- alakításának reményéről — és kudarcáról. Pontosan azt írja, amit én gondo- lok: ,,Ma már nyilvánvaló, hogy ha a Magyar Légió megalakul, történelmet alakíthatott v o l n a . . . Nem tudom, a terv min bukott m e g . . . Hogy ki felel érte: döntsék el a b e a v a t o t t a b b a k . . . végeredményben mindegy, hogy a kutyát vágjuk-e a fához vagy a fát a kutyához; a Magyar Légió nem született meg, és ez nagy baj volt a hadifoglyoknak, s nagy baj Magyarországnak." Nagyon nagy baj! — én is ezt mondom.

Halad az immár hadifogolykonvoj, előttünk a foglyul ejtők, mögöttünk . . . ahogy a ponyva alól kipillantunk, látjuk, német teherautók. Német katonák

— ők is most már hadifoglyokként. Káromkodunk, szidjuk őket: hát még itt sem tudunk tőlük megszabadulni? Később megtudtuk az elgondolkodtató igaz- ságot: osztrákok voltak azok, nem németek. Azért csatlakoztak — megkérde- zésünk nélkül — mihozzánk, magyarokhoz, mert osztrák eszükkel azt találtak ki: a magyarokhoz csatlakozni érdemes, mert másképp bánnak velük, mintha

„birodalmi" németekkel együtt esnek hadifogságba. Namármost, megválaszo- lásra vár a faramuci kérdés: mi voltunk-e a németek utolsó csatlósai, vagy pedig ezek az osztrákok voltak a mi utolsó csatlósaink?

Sok órás kocsikázás után — hova az ördögbe visznek ezek minket? — az első megállóhely Tábor városa. Nézem a térképet: Csehországnak szinte a leg- közepe. Idáig hozott minket a felejthetetlen emlékű jó öreg Polszki. Bekanya-

(2)

rodott egy laktanya kapuján, ott aztán végleg és örökre megváltunk tőle.

Ahogy leszállunk, őrjöngő tömeg, a tömeg gyűrűjének közepében egy német katonatiszt holtteste, hamarjában megtudjuk, a körzet gauleitere, n e m szökött meg idejében, hát kínzottjai, megalázottjai kimondták rá a halálos ítéletet, és agyonverték, agyontaposták: hófehér inge merő lucsok vér. És akik a laktanya udvarán intézkedni próbálnak? Megint másfajta egyenruhába öltözött katonák.

Amerikaiak. így történt: csehek fogságából amerikaiak fogságába kerültünk.

Fejtsék meg a hadtörténészek, hogyan történhetett ez. Szerintem csakis úgy, hogy miközben a szovjetek a Prágában körülzárt németekkel küszködtek, n a - gyon vigyázva rá, rommá ne lőjék a gyönyörű várost, arany Prágát, aközben egy amerikai ék Prágától délre akadálytalanul hatolt Csehország belsejébe — így jutottunk mi a háború után Csehországban amerikai kézre.

Nagyon untak minket ezek az amik. Meg kell ezt érteni. Képzeljük m a - gunkat egy — mondjuk — Oklahoma állambeli f a r m e r j elölt fiatalember he- lyébe, aki nem jószágait gondozza odahaza, hanem mindenféle tetves, szőrös pofájú gyülevész népséget terelget Tábor városából a strakonicei legelő felé.

Abból a laktanyából ugyanis másnap útnak indították a rengeteg hadifoglyot, a menet élén is meg a végén is amerikai gépkocsik s a cél Strakonice, a v á - roskán áthaladva pedig egy tágas, szép zöld mező: ez lesz itt, az első fogoly- táborunk. Maga a mező. Épület nincs, szabad ég alatt hálunk.

Nem mi vagyunk az első jövevények. Egy komplett német hadikórház te- lepedett a mező közepére, teljes személyzettel, felszereléssel, lakókocsikkal, még a műtőkocsi is velük van. Esténként a kórház élete megvidámodott, böm- böl a rádió s még éjféltájt is fel-felkapjuk a fejünket — női hangok, vison- gások. Ezek magukkal hozták a kurváikat is. Még az, hogy női hangok, vison- gások, de ezek a nők magyarul visonganak! Volt velünk egy Debrecenbe való susztermester, jóképű, barna, zömök férfi, naponta borotválkozott, erről volt nevezetes. Egy délelőtt, ide-oda ténferegve, kivel találkozott szemtől szembe?

A saját feleségével. Ápolónői köpeny a csinos, formás asszonykán. A katona csak nézte, hitetlenkedve bámult: az ő felesége lenne ez a nő itt? Aznap este már nem a németekkel aludt az asszonyka, hozott magával egy sátorlapot, két sátorrudat, a sátrat felállították: ez lett a szállásuk. A háború u t á n Debrecen- ben, a Leány utcán ballagva, a túloldali járdán velem szemben jön az egykori hadifogoly. Űgy tesz, mintha nem ismerne meg. De ki az a nő, akivel karon- fogva közeledik? Első pillantásra — úgy látom —, mintha nem a strakonicei feleség lenne. Nem is. Az ottaninak a haja fekete volt, ez meg itt s z ő k e . . . H a b á r . . be is festhette. De nem. Arcra sem hasonlítanak. Vannak ám sorsok.

Megíratlanok.

Egy reggel riadó: a tábor továbbindul. Felszedelőzködünk, mi gyalogosan haladunk, de jön velünk — lépést tartva a gyaloglókkal — a német tábori kórház is. Bizakodásunk érthető: ennél a szabadtéri táborhelynél csakis jobb helyre, legalábbis fedél alá visznek bennünket. Pár óra gyaloglás után — gon- dozott fasor az út mindkét oldalán — mindenki felkapja a fejét: jobb felől, a dűlőúton szokatlan jármű. Egy ló a szekér előtt, a ló nyaka fölött a hagyo- mányos formájú íves orosz fahám, a szekéren két szovjet katona, minket néz- nek. Aztán m á r nem csodálkozunk: az út mentén szovjet géppisztolyos katonák állnak. Az egész társaságot leterelik az útról, megint egy legelőre: mostantól valóban igaz, amit Jolsvai Viktor írt: „az 1. hadsereg maradványai zömükben a Dunától északra fekvő területen, illetve Csehországban — hazájuktól távol

— a szovjet kezére kerültek". Cseh katonák rakatták le velünk a fegyvert, aztán amerikaiak őriztek bennünket, ők meg — bizonyára valamilyen előzetes

14

(3)

megállapodás, talán a jaltai egyezmény értelmében — az egész hadifogoly nép- séget átvezették a szovjetekhez. Mostantól a szovjetek foglyai vagyunk.

A németek közt — mondjam-e? — kitört a pánik. Ki kell szállniok a gép- kocsikból, ott kell hagyni a kényelmes felszerelést, ágyakat, nőket, mindent, üvöltöznek, szaladgálnak, mígnem a szovjet katonák csoportba terelik őket.

Másik csoportba a nőket, ezek összehajolva pislognak ide-oda: mi lesz velük a németek nélkül?

.. . Negyven év múltán könnyű azt mondani: fölösleges volt az a német pánik, ma már tudjuk, járhattak volna ők rosszabbul is. De akkor! Negyven- ötben! Joggal hihették: kölcsön kenyér visszajár alapon azt kapják vissza, amit ők követtek el a német fogságba került szovjet katonákkal. Megásatják velük saját sírjaikat, s tarkólövéssel „belelövik" őket a gödörbe. Gázkamrákba — tudhatták — nem kerülhetnek, a gázkamra, a szovjet foglyok tízezreinek végső állomása, speciális német találmány. Mondhatom úgy is: szabadalom. Ám arra, hogy járhattak volna a németek rosszabbul is, mondjak magyar példát. Ma- gyar katonák keserves példáját.

Köztünk, magyarok közt is sokan voltak, akik — ama hegyoídalbeli vitat- kozásra hadd emlékeztessek — nyugatra iparkodtak, amerikai fogságba vágy- tak inkább, semmint a szovjetek kezére jutni. Magam is, aki pedig sok min- dent átéltem, hüledezve, riadozva, megrendülten olvastam egy hajdani, szintén rádiós baj- és sorstársam hozzám küldött, 1984. augusztus 16-án Budapesten keltezett levelét. A levél írója, dr. Beiczer László, pontos címe, s hosszú levele, melyből csak néhány mondatot idézek, nálam megtalálható. Sorsunk egy ideig kísértetiesen hasonló. <3 is „honvédő" volt, én is. Ö a Dálnoki Veress Lajos-féle második hadseregnél, én az első hadseregnél. Azt írja, hogy alakulatát:

„ . . . Észak-Erdélyből súlyos veszteségek után Szlovákián keresztül mindvégig zárt alakulatban tartva-őrizve, Morvaország (Eddig a pontos hasonlóság M. G.), majd 1945 tavaszára Észak-Bajorországba szállították. (Most tér el sorsunk!) Itt a sűrű bombázások elől erdőbe húzódva hosszú bolyongás után egy előrenyo- muló amerikai páncélos alakulat körzetébe kerültünk és hadifogságra átvétet- tünk. Ezután táborról táborra szállítva — tehergépkocsikon, vonaton — végül is Franciaország belsejébe vittek. S hogy az amerikaiak a gondjukon könnyít- senek, az egész truppot átadták a franciáknak további megőrzésre . . . Eddig tartott Odisszeánk bevezető része, az előjáték.

Ami ezek után történt, ez maga az INFERNO. Éheztetések, tengődés a lét- minimum alatt, megaláztatások sora, az el nem követett bűnökért. Sokak szá- mára: a végállomás.

Voves (Ile de Francé), Poitiers, St. Jean d'Angely, Cotentin, Mailly le Camp és Romilly-sur-Seine (Champagne) stb. nyomorúságos táborai, ahol könnyen szerzett prédaként a német megszállásért visszavágó fegyveres őrök célpontjaiként a csont-bőrré fogyott honvédek árnyai bolyongtak, éjszakára olyan mocskos barakkok tetvektől nyüzsgő padozatán „pihenve" meg, melyek ajtajára biztonság okából még deszkapántokat is rászögeztek. Ezeket ugyanis korábban németek építették a fogságba esett francia ellenállók számára. Most azonban rajtunk volt a sor — a németek helyett vállalva még ezt is . . .

így azután sikeresen belekapcsolódtunk mi is az európaiak különböző szintű holocauste-rendszerébe . . . Persze furcsa módon olyan „hadifoglyok"-ról volt szó, akik személy szerint sem a maguk részéről, sem a magasabb katonai egységeik részéről egyetlen francia ellen fegyvert nem fogtak, sőt hazánk és Franciaország között a nagy európai kavargásban még hadüzenet sem történt.

Az utóbbi években az itthon megjelent cikkekből, könyvkiadványokból,

(4)

tévéjátékokból (nem is beszélve a ..Magyarországra Menekült Francia Hadifog- lyok Társasága" elnevezésű franciaországi szervezet nyilatkozattevőiről) eléggé ismertté vált, hogy ama magyarországi „évadé"-k itthoni sorsa a befogadók (tehát a magyarok M. G.) részéről lényegesen másképpen alakult a mi francia- országi „prissonier de guerre" életünkhöz k é p e s t . . .

Vajon az elmúlt évtizedek során ki tett nyíltan említést a „balszerencsés"

mikrotörténelmi szituációkról? Pedig az említett infernóbeli állapotok még az ottani viszonyaink között is — már akkor is — botrányt kavartak. Ennek volt köszönhető, hogy az egész alultáplált magyar társaságot a francia „gondo$ko- dás"-ból kiragadva egy amerikai feljavító táborba vitték át (Normandiába), rekordnak számító könnyű testsúllyal... E szomorú rekordról egyébként do- kumentáció is készült fényképekkel, amelyeken az egyes emberpéldányok nya- kába akasztott táblákról a testsúly is könnyen és világosan leolvasható volt.

Vajon hová kerülhettek ezek a fényképek?"

Kérdezi dr. Beiczer László, akinek leveléből személyes jellegű, nagyon ke- serves indulatú kifakadásait mellőzve, idézgettem. Levélírásra az ösztönözte,' hogy olvasta az ÉS-ven megjelent Történelmi lecke történészeknek című írá- somat s benne a mondatot: „Mi az oka, hogy a hazánkba menekült néhány francia meg olasz katonáról bőségesebb irodalom olvasható itthoni sajtótermé- keinkben — a franciákról film is csinálódott —, mint a mi hadseregünkről?"

Más leveleket is kaptam, más indulatokkal telítetteket — miért épp az övét idéztem? Dehogyis sokallom én a franciákról írottakat, dehogyis irigylem én azt a filmet: akkori magyarságunkat, emberségünket dicséri, hogy befogadtuk, óvtuk, védtük és ápoltuk őket, a francia „évadé"-kat. Büszkék lehetünk ma is, Európa előtt is az akkori magyar magatartásra. Jól tettük, ma is vállon vere- gethetjük emiatt magunkat. Azért épp ezt a levelet idéztem, hogy feltehessem a ma már idősödők fülében oly fájdalmas-ismerősen csengő kérdést (újságok naponta visszatérő rovatcíme volt ez): Ki tud róla? Így folytatva: ki tud ró- lunk? Ki mit tud arról, hogy a frontra küldött magyar hadseregek katonái, még a háború után is hogyan kapcsolódtak bele — jóllehet néhány más euró- pai nép sorsához viszonyítva sokkal enyhébb, mégis — dr. Beiczer László sza- vait használva — „az európaiak különböző szintű holocauste-rendszerébe? Öt Európa északnyugati csücskébe, Normandiába vetette ez az európai méretű magyar szétszóróttatás, engem sok ezer társammal együtt Európa délkeleti csücskébe, az Azovi-tenger partjára, a többieket meg ki tudja, hová. És sokak számára hol volt a végállomás? Hát ezért idéztem s voltaképpen ezért íródik ez a fejezet is, hogy ilyesmiket kérdezhessek . . .

Ám e közbevetés után térjünk vissza pánikba esett németjeinkhez s akkori önmagunkhoz. Ahogy lakókocsijaikat elhagyták, az ajtókat tárva-nyitva felej- tették a nagy ijedtségükben. Néhány élelmes magyar — köztük persze én is — be a kocsikba. Egyikből a másikba. Amit találtunk, hirtelen összekapkodtuk:

pár perc alatt kifosztottuk a kórházat. Hogy ott mi volt! Választék ételben- italban. Itt egy nagy papírzacskó, lehet talán benne egy kilónyi valami, de mi?

Babkávé! A háború után, németeknél, babkávé! Be a hátizsákba. Emitt h a - lomban az ismerős, vitaminos kerek cukorka. Amennyi a zsebbe fér. Ezek meg itt fehér tabletták. Ismerősek. Ha egy pohár vízbe beleejtjük, a víz pezsegni kezd, citromízűvé, ihatóvá válik az út árkában poshadó víz is. Itt meg konzer- vek! Az italokat nem bántottam, s jól tettem: ha akkor ott nem tömöm tele a zsebeimet, kenyérzsákomat erőfenntartó élelemmel, nem tudom, írnám-e most ezeket a sorokat.

A következő három hétről nincs sok mondanivalóm. Ráérősen, roppant ké- 16

(5)

nyelmesen ballagdálva haladgattunk, kacskaringós utakon kelet felé. Volt olyan állomáshelyünk, nagyon kellemes fenyőerdő, ahol három napig heverész- tünk. Kosztot rendesen kaptunk, a mi magyar menyecskéink főzték nekünk, immár nem német, hanem orosz beosztásban. Áthaladtunk olyan falvakon, kis- városokon is, amelyeket Csehország lerohanása után osztrák — voltaképpen német — területként kezeltek a megszállók: a házak tetején kidugott vörös zászlókon — ha a nap rájuk sütött — a vörös festés alatt előfeketedett a ho- rogkereszt négy kampója, akár jelképnek is vélhettük. Aludtunk lucernatáb- lákban is, egy ilyen lucernásban két magyar tábori csendőr nem ébredt fel.

Hajnalban — azok mondták, akik ébreszteni próbálták őket — valamiféle ke- serű szag bűzlött halálra tátott szájukból. Megmérgezték magukat. Áthalad- tunk egy falun — mintha senki sem lakna itt. Minden ablak, kapu zárva, egy lélek sincs az utcán. Nyitnánk be az udvarba, hogy igyunk, kulacsainkat meg- tölthessük: a kapuk nyithatatlanok. Kiabálva, mérgesen mutogatjuk őreinknek az üres kulacsot: szomjasak vagyunk! Ök is káromkodnak, veszekednek, aztán lóháton elnyargal közülük kettő a következő faluba. Nincs messze, hamar oda- érünk, s íme, minden ház előtt a járdán vödrökben, dézsákban víz, mellettük merítő edény. A két lovas parancsára kellett az átvonuló foglyok itatására a vizet kitenni, de ez a falu is mintha lakatlan lenne. Azt hiszem, annyira gyű- löltek, hogy látfti sem akartak bennünket, a függönyök sem libbennek az ab- lakokban.

A hadifogoly számára — kezdem megszokni ezt az érzést — az osztható időnek nincs jelentősége. Pontosabban: annak nincs, hogy az idő napokra, órákra osztható. Nem mindegy, hogy vasárnap van, vagy pedig csütörtök? Nem mi döntünk afelől, mi dolgunk lesz holnap, holnapután vagy akár egy hét múlva. Nem vagy már egyéniség, nincs akaratod, pusztán csak tagja vagy en- nek a hosszan hernyózó nyájnak; ha nagyon kiszáradt a szád, nyúlósat köpsz, várod a következő falut, a parancsra kitett vödröket, s ha van gondolatod, ami képzeletedből valami szikrácskát mégis előcsihol, csak egy és ez: kelet felé tart a nyáj. Hazafelé. így hát nem tudhatom, milyen napon, milyen hónap há- nyadikán értünk Brünnbe — helyesebben Brnóba — ahol aztán vagonba irá- nyítottak bennünket. Na hála Istennek, nem kell gyalogolni, vonaton megyünk hazafelé.

Pozsonyban megpihentünk, kijöhettünk a fülledt vagonból, a töltés olda- lában elheveredhettünk. Tatárképű fiatal katona barátkozik velünk, van abban valami röhögtetően mulatságos, ahogy megpróbáljuk egymást megérteni:

mondhatunk neki akármilyen marhaságot, szidhatjuk ahogy akarjuk, nem érti s ha m i felröhögünk, ő is feltolja homlokáról a sapkáját, s velünk röhög. Akadt azért tolmács is, aki odajött a nagy viháncolás zajára. A tatár rámmutat, kér- dez valamit. Azt kérdezi — fordítja a tolmács —, hogy hány oroszt lőttél le odakint a fronton. Én? Hogy én? Mondom neki: egyet se. Rádió. Ti-ti-ti. . .tá- tá-tá. Érti. Továbbmegy, mindenkitől azt kérdezi: hány oroszt lőttél le? Min- denki azt mondja, amit én: egyet sem. A vagonnyi fogoly elcsendesedik. Mintha megéreznénk, dráma ez itt. Egy katona végre mást felel. Azt mondja: tudja-

fene. Az őr rámered: hogyhogy nem tudod? Mivel lőttél? Húsz és feles ágyú- val. A hozzánk képest suhanckorú őr felüvölt, előkapja a hátán lötyögő gép- pisztolyt, aztán fejét két tenyere közé szorítva jajgatva elrohan, mi nyüzsög- het ennek a fejében, hogy szinte repeszti szét a k o p o n y á j á t . . . Amit aztán az a marhaállat tüzér tőlünk kapott. És ha beléd ereszt egy sorozatot? A tüzér konokul leszegi a fejét, feláll s halálsápadtan kapaszkodik a vagonba. Mi meg utána. Indulunk tovább.

17 József Attila Tudominyer/etcm

Magyar Ircdaloret ': té.asti Tanszékek v K--ylira

\ Szsccd, Egyetem u. 2—60 S

(6)

Másik pihenő, másik katona. Ez szőke. Ez is haverkodni akar. Megkérdezi

— csak úgy —: tudjátok-e hova mentek? Persze, hogy tudjuk. Ezt mindenki tudja. Hazamegyünk. Vojna kaput, pasli doma. Mentek a fenét haza. Vissza- mentek oda, ahol voltatok, felépíteni azt, amit szétromboltatok. Van aki fel- nevet: mit ért ez a kölyök a dolgokhoz, hát persze, hogy hazamegyünk. Biztos forrásból tudjuk. Ma már nem tudom a forrást, de vagy a magyar tisztek, vagy a tolmácsok révén csakugyan úgy tudtuk, hogy mi most hazafelé me- gyünk. Sőt, biztos forrásból azt is tudtuk, hogy Budapesten papírt kapunk, dokumentet, hogy a háború után, leszerelt katonaként nyugodtan hazatérhetünk.

De amikor Budapest valamely félreeső zugában megállt a vagonsor, hiába vártuk az ajtónyitást. Sötét éjszaka volt, de azért valahol elöl, csakugyan csat- togni kezdtek a szétrángatott vagonajtók: na ugye, hogy kinyitják végre.

A rácsokhoz felkapaszkodva látom, hogy amott elöl csakugyan sötét alakok futnak a vonattól szanaszét, a szétszaggatott, felkunkorodott drótkerítés nyílá- sain át, meg a drót alatt átbújva szétspriccelnek. De nem katonák. Nem hadi- foglyok. A nők! A nőket szabadon engedték! S máris rándul egyet a vagonher- nyó, haladunk tovább — majd csak valahol Cegléd táján, napfényben áll meg.

Megint kimehetünk szellőzködni. Futva jön a hír, azért nem álltunk meg a fővárosban, mert túlterheltek a pályaudvarok — ez teljesen érthető —, m a j d Szolnokon kapjuk meg a dokumentet. De a vonat átrobog velünk a szolnoki pályaudvaron, valahol megint félreáll egy tanyai állomás kitérő vágányára.

A Dunántúlra valók szinte őrjöngenek a dühtől: hát nem ismerik ezek Magyar- ország térképét? Most aztán mi hogyan vergődünk innen vissza a Dunántúlra?

Nem lett volna egyszerűbb már Budapesten szétereszteni benünket? A szá- momra vigasztaló — másokat d ü h í t ő — hír így hangzik: Debrecenben van a központi széteresztő hely, majd ott... Jólesően bizserget az érzés: akkor engem szinte hazáig szállítanak. Ingyen.

A püspökladányi állomást elhagyva — ezt az állomást, meg az itt kezdődő elágazást jól ismerem — felkapaszkodom a vagon rácsos ablakához, nézni az ismerős tájat. Karom remegni kezd, nem a kapaszkodástól, hanem a felisme- réstől: a vonat jobbra dőlve kelet felé kanyarodik: ez a vonat nem Debrecen felé tart! Leesve az ablakból, meg is mondom a többieknek: nem Debrecen felé megyünk. Hát hová? Arra, még keletebbre, Románia felé. Annak a szőke kölyökkatonának igaza volt: hadifogságba visznek minket. Nem haza.

15. v

Ma is megrohan egy elmondhatatlan érzés, ma is szinte elmarkolja a tor- komat az ernyesztő meghatódottság, ha arra a vonatra, arra az útra gondolok

— Püspökladánytól Biharkeresztesig. Nem azért van ez az érzés, mert akkor tudtuk meg, hogy hadifogságba megyünk — az az emlék már szétoldódott, nincs is róla mit beszélni —, hanem mert az jut eszembe, ami a vonat mel- lett, odakint történt. Mintha soha véget nem érni akaró stafétafutás kísérte volna a vonatunkat a román határig. Parasztok, férfiak is, nők is, de leginkább fürge lábú kisfiúk, kislányok futottak a vonat mellett, hogy a vagonok rácsain kicsúsztatott, szélnek eresztett papírdarabkákat összekapkodják. Mi is dobál- tunk ki apró fecniket, szülők, testvérek címét firkantva rájuk, hátha m e g k a p j á k otthon az üzenetet: élünk, hadifoglyok vagyunk. Az én üzenetem célhoz ért:

a vasútmenti stafétázók közül valamelyik borítékba tette, a megadott címre elküldte, így tudta meg az anyám a halápi tanyán: Gábor fia él. Van erről irodalmunk? Arról, hogy miként futott a vasutak menti nép — kidobált cet- 18

(7)

likre vadászva? Hogyan kereste az ország egyik fele szinte őrjöngve és lihegve az ország másik felét? Hogyan lesték, várták — még évek múlva is remény- kedve — a híreket halottakról is, eltűntekről is a katonák szülei, testvérei?

Az én Lajos bátyám — akivel a fronton egyszer-másszor összehozott a sors — negyvenkilencben került haza, mint Délibábjaim városa című könyvem- ben megírtam, a hadifogságból. De hogyan került ki oda? Ügy, hogy engem keresett. Már zakatoltak kifelé a a tömött fogolyvonatok., amikor két lesová- nyodott lovával, szekerével (haza akarta hozni őket a Halápra, majd milyen jó lesz velük szántani, szekerezni) valahogyan, maga sem tudja hogyan, félig civil- ruhában, mindenesetre katonasapka a fején, Szolnokra keveredett. Kiment az állomásra s hát épp ott egy fogolyvonat. A vagonokba bekiabált: Hé, bajtársak, nincs köztetek az öcsém? Mocsár Gábort keresem! Az öcsémet! Rádiós volt kint a fronton. Nincs köztetek? Nem ismeri valaki az öcsémet? — Mocsár Gábor a neve! Addig addig szaladgált a vagonok mellett a nevemet kiabál- gatva, amíg egyszer csak azt kellett tapasztalnia — döbbenten —, hogy ő maga is bent van a vagonban. S már megy is vele a vonat kifelé. Ö maga sem érti

— hiszen én már negyvenöt novemberében hazakerültem —, hogy miért kel- lett neki negyvenkilencig kint lennie. Azt gyanítja, máig, hogy a neve miatt (Sólyom Lajos) összetévesztették valami hírhedt partizánvadásszal, háborús bűnössel, keretlegénnyel — emiatt. Szól ilyesmiről irodalmunk? Történetírá- sunk? Az én testvérbátyám keserves sorsa nemcsak egyéni sors. Többek sorsa.

Ebben a keservességben az egyetlen — idők teltével — vigasztaló dolog: én író- ként végre rákérdezhetek: miért történt minden, ami történt.

Velem minden a legszabályosabban történt. A vonat hol megállva, de leg- inkább szorgalmasan zakatolva elvitt minket Ukrajnán át, a Donyec medencét érintve, az Azovi tenger partjára, Mariupol városába, a város mellé, lágerbe.

Tudom én, hogy annak a városnak akkori és mai neve nem Mariupol, hanem Zsdánov, de bizonyos esztétikai meg egyéb okokból — aki érti, érti, aki nem érti az okot, annak mindegy miért — szívesebben nevezem úgy, ahogy az ottani civilek akkor is nevezték városukat, Mariupolnak. Az én emlékeimben már csak így marad meg: Mariupol. Márianéző — magyarul. Mit tudjak mondani erről a lágerről? Olyan, mint a többi. Pontosabban: majdnem olyan, amilyen- nek Örkény István az övékét leírta, de mégsem olyan. Ő tisztként volt ott hadi- fogoly, s a tiszteket a mi lágerünkben sem vitték munkára. Aki akart, az ment. Az ő lágerükben zenekar is volt, meg amatőr színpad: saját szerzemé- nyű darabokat játszottak a foglyok, unalmukban. Náluk cserebere is volt;

üzleteket kötöttek egymással. A mienk közönséges közlegényi láger, zenekar, színpad és cserebere nélkül. Nem volt mit csereberélni.

Reggelenként, munkába menet ötös sorokban meneteltünk kifelé a kapun, ötösével könnyebb számolni. Hazafelé jövet, ugyancsak ötösével. Mint egy korábbi fejezetben megemlékeztem róla, engem éppenséggel kazánfűtői beosz- tásba „helyeztek" az ottani óriási acélműben, vagy miben. Jobb kéz felől Háring Laci, bal kéz felől a Bocskay F. C. egykori jobbszélsője, Takács Laci hányta volna be a szenet a kazánba, ha nem lettek volna olyan ügyetlenek, de rendszerint a kazánajtó keretjébe botlott a lapátjuk. Boldogult otthonlétünk idején — mintha ezt is említettem volna már — ugyanannak a debreceni cér- natündérnek csaptuk a szelet, sokadmagunkkal, hát most végre egymás mellé került a három egykori vetélytárs. Legtöbbet Háring Lacinak kellett segíte- nem, mert azon a hírhedt mecenzéfi szilveszteri éjszakán a velünk lakó, leré- szegült németek Lacit bedobták a jeges patakba, csak úgy, mulatságból, szem- üvegének egyik üvege kitört, nem csoda, ha nem látta pontosan, hova kell hányni a szenet.

(8)

Ma már tudom, milyen iszonyatos harcok dúltak e város körül, ezen a vidéken, le délen egészen a Kaukázusig, Leonyid Brezsnyev is írt ezekről a h a r - cokról Kis föld című háborús emlékezésében, de akkor csak a platós vasúti kocsikról széttekingetve — miközben a lágerből a gyárba vitt a vonat bennün- ket — láthattuk a romokat, a háború nyomait, következményeit. Meg abból, ahogy a gyárban a munkások éltek, ruházkodtak, étkeztek. Elmondhatnám, mily szegényes kosztot kaptunk — rendszerint afféle sűrű burizslevest, hor- dókban hozott kisujjnyi tengeri hallal sózva, fűszerezve, — de sirámaim hitele érvénytelen lenne: maguk az ottani civilek, a munkások is nagyon szegénye- sen éltek ezen a háborútól kétszer is agyongyötört tájon, abban a gyárban. Ha a kazán feszmérője megengedte, a szenes gödörből kilépve, hűtött-sózott szóda- vizet ittunk, tartályból, csapból engedve. Egy alkalommal egy idősebb m u n k á s hangoskodására figyeltem oda. A kazánház főnökének kiabált valamit, r é m ü - letemre épp az én bakancsomra mutogatott, aztán meg az ő dróttal összetá- kolt cipőjére. Mutogatásából meg kellett értenem, mi bántja. Az, hogy a n n a k a hadifogolynak milyen jó bakancsa van, az övé m e g . . . Azt hittem, azt akarja, hogy én adjam neki oda az enyimet, de nem. Legyintgetve otthagyta a főnö- köt: belenyugodott, ilyen az élet.

. . . Jártam én ezen a tájon a háború után is, és már újságíróként, 1951-ben.

Éppenséggel a Donyeci iparvidéken át robogott velünk a különvonat a Kubáni alföld, Sztavropol felé. A vonat magyar parasztküldöttséget vitt. Rákosiék

„parasztpolitikájának" egyik szerencsétlen „dobása" volt, hogy száztagú magyar parasztküldöttségeket menesztett a Szovjetunióba: hadd lássák a r á j u k váró szép ú j jövendőt, a kolhozéletet közelről. A mi küldöttségünket — tagjai közt szép számmal voltak jómódú, szép házzal, portával bíró középparasztok is — épp ide irányították a háború idején legázolt, elpusztított, sztavropoli körzetbe, a Kubán vidékére. Majd, ha rákerül a sor, elmondom, hogyan fordult otthon pontosan a visszájára enek az elhibázott propaganda utazásnak a hatása, most csak annyit: a mi parasztjaink döbbenten figyelték az elpusztult-elpusztított vidék romjaiból épp hogy éledező életet. „Néznék meg az én portámat" — súgta a fülembe egy Szécsényből küldött középparaszt. Ám az a késő esti éjsza- kai látogatás egy kolhoz gyermekotthonában! Emeletes épület, mikor odaér- tünk, a gyerekek már aludtak, lábujjhegyen osontunk el az ágyak véginél:

hetven gyerek szuszogott, aludt abban az otthonban. Mind a kolhoz árvája.

Apjuk is. anyjuk is elpusztult a Kaukázus felé törő, Baku olajára éhes, és az olajért mindenre képes kegyetlen német hadjárat idején. Kifelé jövet a küldött- ség nőtagjainak szeméből hullt a könny, mint a záporeső. Ezt csak azért hozom ide a jövőből, hogy magamat is emlékeztessem arra, amit mindenki tud — de vannak, akik elfelejtették — mit szenvedhetett ez a vidék, maga Mariupol kör- nyéke is háborúban, így talán jobban érthetők az elhallgatásaim.

Meg az is: miért idézem meg mégis a háborúk „törvényeinek" ismereté- ben azt a pillanatot, amikor egy reggeli induláskor az alacsony korlátú platós kocsira felugorva, épp a „felugrónál" álló őr lábára dobbantottam a bakancsom- mal, de akkorát, hogy azt hittem, kínjában lelő. Valami ilyesmit várva hebeg- j e m : p a r d o n . . . pardon, mire az őr elnyújtva, panaszosan mondta: nyicse- voooóóó — s sziszegve kapkodta, rázta letaposott lábát. Nem tudhatom, fogoly- társaim milyen emlékeket idézhetnek fel róluk, őreikről, én ezt: egyetlen esetre sem emlékszem, hogy akár durva szóval — nemhogy ütéssel! — töltötték volna ki dühüket, elkeseredésüket rajtunk, egykori ellenségeiken. Még a németeken sem. Pedig lett volna, akár személyes okuk — húszmillió halottnak hány hoz- zátartozója van? — efféle bosszúszomjas bánásmódra. Mintha kezdeném már 20

(9)

érteni anak a tatárképű kölyökkatonának a viselkedését a pozsonyi pihenőben, amikor azt kérdezgette: hány oroszt lőttél le? Magyar a magyarral viszont?

Amikor a Kárpátok gerincén, ama nevezetes bunkerben laktunk, az előttünk kanyarodó kövesúton esténként erődítményépítő munkaszolgálatosokat hajtot- tak hátrafelé szállásukra magyar keretlegények. Felfigyeltünk: ott valaki jaj- gat. Valaki valakit üt. Ki verekszik, kivel? Lefutottunk, puskával a kézben, amit láttunk, agyunkra hajtja a vért: a menet végén a keretlegény bottal veri a lemaradó, sántikáló muszost. Te, csibész — ordítunk rá —, ha még egyszer r á mersz ütni arra a szerencsétlenre, beléd lövünk, te g a n é . . . — ordítunk, káromkodunk, ahogy a szánkon kifér. Lágerbeli, meg kazánfűtői emlékeim rögzítik belém a felismerést: aki szenvedett már, az tudja megérteni a s z e n v e d ő t . . .

Térjünk vissza a lágerbe: nem sok időt töltöttem ott, nem sokáig fűtöttem a kazánt. Alighanem a szenesgödörbeli hőség, meg a hűtött szódavíz közti anti- nómia okozta, hogy — mifelénk úgy mondják: leforráztam a tüdőmet — meg- betegedtem. Tüdőgyulladás! Volt kórháza a lágernek, de csak amolyan hoz- zánk illő. Orvosunk is volt — orosz is, magyar is ! A magyar orvos — szintén fogoly — állítólag egy előkelő budapesti szanatóriumban dolgozott azelőtt, főorvosként, legalábbis a közlegényi legenda szerint — ami kifogyhatatlan.

Ez az orvos papír elé ült s rajzolgatott. Növények leveleit, termését, bogyókat, virágokat. Néhány fogolyosztag ugyanis nem gyárba indult reggelenként, hanem a földekre, gazt tépdesni a cukorrépatáblákból. A rajzokat az orvos odaadta ezeknek: ha ilyen formájú növényekkel, levelekkel, virágokkal talál- koznak, azokat este hozzák be neki. Ezekből a levelekből, virágokból az az orvos gyógyító orvosságot főzött, úgy látszik, bármily előkelő orvos volt Buda- pesten, tudta a népi bölcsességet: fűben, fában orvosság.

Rajtam nem sokat segített: a lázmérő higanyszála minden reggel és este a harminckilenc fok körül állapodott meg. Lázban főttem a szalmapriccsen: én itt fogok megdögleni. Mint aki eltűnt nyomtalanul. Nem szégyellem leírni:

kétségbeesésemben sírtam, bőgtem, amikor híre jött, az ókásokat hazaviszik.

Ma sem tudom, minek a rövidítése ez a két betű: OK. Mi úgy mondtuk:

ókások. Vagyis gyengék, munkára alkalmatlanok. De csak azokat viszik haza, akik nem súlyos betegek, mert a nagyon betegek nem bírnák ki a több napos vonatozás fáradalmait. Én tehát, a harminckilenc fokommal ittmaradok. Itt fogok megdögleni. Nem mehetek haza. A hazamenetelben bizakodó nem súlyo- san betegek között kitört a — nem szakmai nyelven mondva — hazatérési téboly, aminek egyetlen megnyilvánulása: ezek a tébolyodottak folyton egyet- len témáról beszélgettek. Mit fognak főzetni maguknak először, amikor haza- térhetnek, otthon. Paprikáscsirkét. Jó sűrű húslevest. Slambucot. Káposztás- tésztát. Mákostésztát. Halpaprikást. Töltött káposztát. Az éhes ember finom ételekről álmodik, ahogy a szövőlány cukros ételekről. S hogy csakugyan tébolynak lehet nevezni ezt az álmodozást, arra most elmondok egy példát.

Lázas állapotomból arra rebbentem fel, hogy az ételekről álmodozók kedvenc ételemről, a káposztástésztáról vitatkoznak.

Az lesz az első dolgom, hogy káposztástésztát főzetek — mondja egy haza- térési tébolyodott. De azt is megmondom az asszonynak, hogy jó vastagon tegyen a tányéromra, a káposztástészta tetejére cukrot! Akkor a z t á n . . . Mire a másik hazatérő felordít: micsoda ember vagy te? Magyar vagy te? Cukrot a káposztástésztára? A magyar ember a káposztástésztára borsot szór, nem cukrot! Tót vagy te vagy oláh — azok tesznek a káposztástésztára cukrot!

És ezen a marhaságon, hogy cukrot kell-e a káposztástésztára tenni vagy pedig

(10)

borsot, az a két hazatérési tébolyodottságba esett magyar hadifogoly olyany- nyira összemarakodott, hogy ha kés van náluk, talán kiontják egymás belét.

Mondom, hogy van ilyen: hazatérési téboly, mondhatnám mániának is, még akkor is, ha az orvosi tudomány nem iktatja diagnózisai közé.

Most én mit tegyek? Azt találtam ki, hogy amikor a fogolyápoló — maga is fogoly — a hónom alá dugta a lázmérőt, szabályoztam a higanyszál m ű k ö - dését. Ha túlment a harmincnyolc fokon, lepöcögtettem. Lázmérőm minden méréskor bizakodó értékeket mutatott, nem vagyok én már nagyon lázas, akár be is lehet írni a nevemet a hazaindulók névsorába.

Beleírták. Azt az érzést, amikor kitámolyoghattam a kapun, leülhettem a fűbe, várni a vagont, a hazaszállítót! Szegényes motyóm — egy horpadt csajka, kanál, egyéb semmi — mellett üldögélve, megelégedetten állapítottam meg:

okosan kitervelt manőverem, a lázmérő lepöcögtetése fényesen sikerült. Íme, itt ülök a vagonok előtt, várva a beszállásra, s közben kéjesen vakargatom a hasam alját, meg az ujjaim közeit. El ne felejtsem épp most, beszállás előtt megemlíteni, hogy bár ruháinkat a táborba érkezéskor fertőtlenítették, t e t - veink oly gyorsan elszaporodtak, hogy újra megszámlálhatatlan létszámban nyüzsögtek ruhánkban, de emellett — sajnos — bőrünk alá bebújtak a látha- tatlanul apró rüh-atkácskák, ahol aztán szorgalmasan dolgozgattak: ez volt oka kitartó vakarózásunknak.

De miért kellene ezen fennakadni: a háború végén ki nem tetves, ki nem rühes? Az a fontos és emellett minden kellemetlenség eltörpül: itt áll előttünk a három üres vagon és várjuk a parancsot: beszállni! Indulás hazafelé.

(Folytatjuk)

SZABÓ IVÁN RAJZA 22

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

„A földerít- hetetlen bűn, melynek vádalapját nem is lehet megtudni A per című Kafka-regény alap- problémája.” 31 Rába szerint az indokolatlan vétkesség eszméjéből

Ahogy a fürdőszobaszekrényt kinyitottam most az előbb, láttam, ott a pohár – ilyesképp jöttem rá, hogy álmom, gyötört kis mozzanat, becsapott, a' vagy épp boldogított

Volt abban valami kísérteties, hogy 1991-ben ugyanolyan módon ugyanoda menekültek az emberek, mint az előző két háború során; azok az ösvények most is ugyanarra kanyarodnak..

Lassan meg kell éreznie minden magyarnak, hogy kifelé az ország már mindent elveszített ebben a században, ami boldogtalanul vagy bűnösen egy- általán elveszíthető volt..

Ha tehát létre tudom magamat hozni egy műben, akkor az lesz a — most mindegy, hogy milyen minőségű — valóság, amely egy író vagy más művész esetén esztétikailag

Ak- kor még arról volt szó, hogy a német csapatok mögött csupán megszálló és rendészeti felada- tokat ellátó, gyengén felfegyverzett néhány hadosztályt kívánt Horthy

A többség eleinte azon volt, hogy mivel mi már nem foglyok, hanem a magunk urai va- gyunk, megköszönjük a szovjetek eddigi gondoskodását — persze, csak úgy, gondolatban —,

Elmondta, hogy a Führer „súlyosnak látja a mai helyzetet, de utalt a német nép nagy küzdelmére Nagy Frigyes porosz király idejében, akinek akkor még csak 4 millió embere