DOMOKOS MÁTYÁS
H
Esti beszélgetés Hatvany Lajosnéval — Ferenczy Béniről
DM: — Maga mikor ismerte meg Ferenczy Bénit?
HLné: — Én Ferenczy Bénit 1947-ben ismertem meg.
DM: — Hogyhogy ilyen későn?
HLné: — Már régen nagyon nagyra becsültem, mint művészt, s az uramtól ren- geteget hallottam Ferenczy Béniről; úgy beszélt róla, mint egy szerelmes, s ezért roppant kíváncsi voltam rá, de hát ők Hatvanyval még az én időm előtt szétmentek, mint barátság. 1919 előtt nagyon nagy jó barátok voltak. Akkoriban Béni a Noémi- val lakott együtt, s hármasban jártak színházba, kiállításokra, itt Pesten. Az uram, ismétlem, imádta Bénit (még Noémit is, tüskés természete ellenére szeretni tudta, és Valérral, a bátyjukkal is jóban volt); rendkívül nagy művésznek és rendkívül kul- turált, művelt embernek tartotta, de hát — 1919-ben nagyon eltávolodtak egymástól.
Béni akkor nagy forradalmár volt, kommunista, az uram meg — őszirózsás múltja ellenére — már éppen házi őrizetbe került. Lehet, hogy e miatt kölcsönösen kínossá váltak egymás számára? Nem tudom. Ez sose került szóba, de tény, hogy hosszú éveken át nem találkoztak, a bécsi emigrációban sem; az uram viszont mindig úgy emlegette őt, mint egy szerelmes; csak éppen én nem láttam soha Bénit 1947 előtt.
DM: — S ők hogyan ismerkedtek meg? Erről nem beszélt Laci bácsi?
HLné: — Azt hiszem, az én uram még az apjukat is ismerte, hiszen éppen tíz esztendővel volt idősebb Béninél, de az anyjukat egészen biztosan. — Nézze: olyan kis kör volt az az intellektuális réteg akkoriban Budapesten, amely a modern iro- dalom és a modern festészet iránt érdeklődött, hogy akik beletartoztak, azok mind ismerték — személyesen is — egymást. Én mozogtam egészen más körökben akkori- ban, ezért én nem Ferenczy Bénit, hanem a vöröskalapácsos ember rajzolóját, Bíró Mihályt ismertem. No de, amikor 1947-ben Londonból hazakerültünk, egyszer, ami- kor az uram a könyvtárból jött haza, azzal állított be az ajtón, hogy amint hazafelé jövet föl akart szállni a 15-ös villamosra, váratlanul odalépett hozzá Ferenczy Béni, összeölelkeztek...
DM: — . . . Ferenczyék akkor már itt laktak a Jászai Mari tér 5 - b e n . . . HLné: — . . . m i pedig a Pozsonyi út 378-ban. Szóval, nagyon megörültünk egy- másnak, Béni kijelentette, hogy este átjönnek hozzánk, át is jöttek, Erzsivel, s ezzel egy nagyon intenzív barátság vette közöttünk kezdetét. Rengeteget voltunk együtt, annál is inkább, mert Béni is mellőzött ember volt az ötvenes évek elején, az én uram is. Bénit, tudja jól, kirúgták a főiskoláról (ahol 1945-ben — pontosan negyven esztendő múltán — apja örökébe lépve tanár lett ő is), kilakoltatták a műterméből,
a galériákból, az uramat p e d i g . . . hát arra nem is került sor, hogy bekerüljön vala- hová: őt már eleve kihagyták mindenünnen.
DM: — De hát Laci bácsi tanított az egyetemen!
HLné: — De csak mint vendég előadó. Hiába volt nagy sikere, hallgatósága, nem nevezték ki egyetemi tanárnak. — Béni viszont, az állásával együtt az Epres- kertben levő műtermét is elvesztette, s ez volt számára az igazi csapás, mert nem tudott többet nagy méretű szobrokat mintázni. A Jászai Mari téri lakás egyik szo- báját nevezték ki aztán műteremnek, ahol csak kisplasztikát lehetett csinálni, érme- ket, meg rajzolni. (Egyébként, ha nagyon kellett, Martsa Pista műtermében dolgozott időnként — ha jól emlékszem, még a Petőfi-szobrot is ott mintázta.) — Maga is- merte, ugye, azt a szobát?
DM: — Aludtam is benne — Juhász Ferivel együtt — 1956. november 1-én.
A fölmondó leveleket is láttam, mert kettőt is kapott: az egyiket maga Révai írta, rövid, indulatos levél volt.
HLné: — Akivel Bécsben rendkívül jó barátságban volt Béni! Az uram, mint kuriózumot emlegette, hogy Révai is, Béni is, mint lelkes futballdrukkerek, folyton együtt jártak ki a meccsekre, és most Révai mégis egyetértett azzal, hogy Bénit ki- rakják a főiskoláról és a műterméből. Egyébként a Petőfi-szobrát se engedte ki Mi- lanóba: ő közölte — hivatalból — Bénivel, hogy az nem az igazi Petőfi, nem igazi forradalmár — egy suhanc, kihajtott ingnyakkal, kard nélkül. — S Bénit külön imádni lehetett azért, ahogyan ezeket a sorscsapásokat elviselte! Emlékszem, csak arra nem, hányban is lehetett, hogy egy tárlatra három munkát is beküldött, és a zsűrizésről, az eredménykihirdetés után egyenesen idejött mihozzánk. Belépett az a j - tón, és kacagva, az ő jellegzetes kacagásával elmondta, hogy mindenestől kizsüriz- ték. Minden beküldött munkáját visszautasították! Mi szinte halálra váltan fogadtuk ezt a hírt, hogy egy zsűri, amely együttvéve sem ér föl Béninek még a cipője sar- káig sem, ezt megtehette a szobraival, úgyhogy én folyton csak ezt kérdeztem tőle:
— De Béni! Hogy tud Maga ezen így nevetni!? Engem rögtön megütne a szél! — Ugyan, Loli! — nevetett tovább Béni. — Hát Maga csakugyan komolyan, veszi ezt?
Istenem, nem vették be a munkáimat, mondja m á r . . . Ezen nem érdemes izgulni.
A szobor éppen olyan, mintha bevették volna. — Bénit ilyesmivel nem lehetett föl- izgatni, s ekkor éreztem meg, hogy ő, mint művész, annyira biztos önmagában, hogy azok a nímandok, akik éppen olyan pozícióban voltak akkor, hogy kidobhatták a szobrait a tárlatról, nem tudták ezzel megsérteni. Én egész este dühöngtem, ő meg csak nevetve csitítgatott: — Számít az, hogy mit dönt egy ilyen zsűri? Nem érdekes...
DM: — Milyenek voltak általában ezek az együttlétek?
HLné: — Gyakoriak, mert 56 őszéig, amíg Béni beteg nem lett, nem volt olyan hét, hogy legalább egyszer-kétszer ne találkoztunk volna, s rendkívül kellemesek, mert Béni rendkívül kedves volt és művelt; az urammal bármiről olyan jól el tud- tak dumálni. Társaságban Béni elbűvölően kedves volt, szerény, közvetlen — azt hiszem, nagyon biztos lehetett magában: nála bűbájosabb, szeretetre méltóbb ember- rel nem találkoztam az életben. Annyira imádtam őt, hogy nem is volt soha kisebb- rendűségi érzésem ezzel a nagy művésszel szemben, s ő is éreztette velem a barát- ságát. Az uram annyira bízott Béniben, mint barátban, hogy — ő már nagyon beteg volt akkoriban — folyton mondogatta: — Abban a tudatban halok meg, hogy Béni téged sose fog elhagyni! Amíg él, ő mindig törődni fog veled. — Nem így történt:
Béni lett beteg, s az uram halála után (ők már kiköltöztek a Hermán Ottó útra) ritkábban is találkoztunk. De amikor értesítést kapott, hogy kitüntették a nagy Kos- suth-díjjal, ez a félig béna ember fölhívott egyedül telefonon (aztán a feleségével, Erzsivel is felhívatott, s ő elmondta, mi történt): s mivel beszélni sem tudott, csak 112
hajtogatta a telefonba, hogy: — Naa! Naa! — ebből tudtam mindjárt, hogy nem va- laki viccel, hanem ő az, Béni. Nagyokat kacagott a telefonba! Mintha azt mondta volna el a nevetésével: képzeljem el, hogy ő, akit kizsüriztek, most (ilyen későn!) megkapta a 100 000 forintos Kossuth-díjat. Taxit rendeltem, kirohantam hozzájuk.
Éppen kaptam külföldről egy nagy doboz Earl Gray-teát (tudtam hogy azt Béni imádja!), amit magammal vittem. De hát mi mindent kaptam én is tőle! plaketteket, kis szobrokat, r a j z o k a t . . . Mindig kitalált valamit: karácsonyra, üdvözlő kártya he- lyett, Virág Benedeket rajzolt nekem, meg más rajzokat. Felejthetetlen, elragadó ember v o l t . . .
DM: — Testi mivoltában, megjelenésében is egyszerre arisztokratikus, és ugyan- akkor elemien közvetlen lény — mindent megértő szeretet állandó, halvány és szo- morkás mosolyráncával a szája k ö r ü l . . . Ha rágondolok, erőlködnöm se kell, hogy felidézzem magas, karcsú alakját valamelyik kockás kabátjában, könyökén szarvas- bőr borítással. Ellenben, ha kínpadra feszítenének, akkor se tudnám megmondani, hogy mikor is ismertem meg őt; a lénye él bennem, mintha egyidős volna az emlé- kezetemmel (ami nyilvánvaló képtelenség), és nem az alakja köré fonható, „év, hó, nap"-keltezésű történetek. A bizalomnak, amit bennem is, másokban is, azonnal fel- ébresztett maga iránt, abban az ösztönös érzésben találom meg, most utólag is a magyarázatát, hogy Béni bácsi mosolya valami magától értetődő és nyilvánvaló ter- mészetességgel fejezte ki, hogy lényének a derűje éppenséggel a lét reménytelenségé- nek a tudatából táplálkozik, amellyel élete során többször is szembenézni kénysze- rült. Ez az állandó, szomorú mosoly valódi sebeket, alapvető csalódásokat takart, amelyekről ő nemigen beszélt, de soha nem is tagadott. Nem szavakkal: a létezésé- vel. Szemtől szemben, persze, nem tudatosította ezt az ember, csak érezte, mint egy példaélet biztató és bizalmat gerjesztő sugárzását: hogy ez a rendkívüli nagyság az élet és a történelem kalibáni indulataival szemben éppoly védtelen és sebezhető, mint bárki más, közönséges földi halandó. Nekem, s korombeli barátaimnak, Pi- linszky Jánosnak, Juhász Ferencnek, akiket meg is mintázott, Nagy Lászlónak, akit lerajzolt, Vajda Miklósnak, Réz Pálnak, Csernus Tibornak, akik a közelébe kerül- tünk, apánk lehetett volna. 70. születésnapján Juhász Feri így is köszöntötte föl őt
— de hát az ember, a vér szerinti apjával talán nem is tud soha olyan jó viszonyba keveredni, hogy olyan félszeg és buta kérdésekkel is merjen bizalommal hozzája fordulni, mint (én legalábbis) Béni bácsihoz. Akit, hadd jegyezzem meg gyorsan, mert valamiképpen ez is jellemzi az ő emberi természetét, tudtommal soha senki nem szólított Béni bácsinak, mert nem érezte őt senki — bácsinak. A mi szemünk- ben aggastyán Hatvany Lajos éppúgy önmagával érezte egyívásúnak, mint mi, hu- szonéves fiatalembernek, s gondolom, Hubay Miklós vagy Martsa István, Vígh Ta- más, Tóth Endréék, vagy Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Németh László is mind-mind hasonlóképpen voltak ezzel.
HLné: — Én ugyanígy vagyok vele! Még életének utolsó szakasza is, amikor már a János-kórházban látogattam őt, olyan időtlenül maradt meg bennem: nem a kórházi szoba, nem az, ami akkor éppen történt esetleg körülötte, hanem az egész emberből a mosolya, lényének ez a sugárzása, amiről maga beszél — mint egy szí- vet melegítő fényképfelvétel.
DM: — Ilyen melengető, jóérzést sugárzó képeket, azt hiszem, mindenkinek az emlékezete őriz Béni bácsival kapcsolatban. Emlékszem például, hogy egyszer, 56 tavaszán, meglepetésszerűen rám nyitotta a kiadó szerkesztőségében az ajtót, s titok- zatos mosollyal az arcán kiintett a szobából a folyosóra: — Ráérsz? Gyere velem! — S ő, aki már hatvanöt éves elmúlt, és óriási művész is volt mellesleg, mindjárt húzni is kezdett a karomnál fogva, mint egy gyerek, aki arra akarja rávenni a pajtását, hogy szökjenek meg együtt játszani. — Nem lehet — mondtam, ijedten szabadkozva, én, a huszonhét éves, ifjú szerkesztő, aki kutya kötelességemnek éreztem, hogy kéz- iratok fölé görnyedve töltsem a napot. — Ugyan! — Legyintett, ellentmondást nem tűrően. — Azt gondolod, hogy neked ;itt kell őrizni az Olimpuszt? És Illés Endre
sem fogja megtudni. Gyerünk! — A Műcsarnokba mentünk, ahol az évi nagy tárlat anyaga volt kiállítva (ezen már ő is szerepelt szoborral); mint kiderült, azért vitt oda, hogy közvetlenül összevessen az ott lógó képmásommal, Csernus Tibor Három lektor című festményének középső figurájával. (A kép egyébként a kávéházi asztal mellett enerváltan könyöklő „civil" figurákkal, Réz Pállal és Vajda Miklóssal cse- kélységem mellett, s egy tört szárú vörös szekfűvel az asztal középpontjában már- csak profán és frivol témaválasztása miatt is, meglehetős feltűnést keltett a falakon egyébként látható Rákosi-portrék, majesztuózus közéleti figurák — például Darvas József bronz brüsztje —, és átszellemült ecsetvonásokkal megörökített, név-, és arc- nélküli sztahanovisták társaságában.) Béni bácsi meg volt elégedve — a képpel, s akkor kért meg arra, hogy szóljak Csernusnak, hogy szeretné meglátogatni a mű- termében, a Dráva utca 12-ben. — De hogy ismeretlenül is, sőt! valami titokzatos módon, még „láthatatlanul" is milyen abszolút bizalmat tudott ébreszteni az embe- rekben, arról is van egy emlékem: egyszer — 55-ben? 56-ban? nem tudnám meg- mondani — kora délután náluk voltunk, s valahogy a cirkuszra terelődött a szó.
Béni bácsi nagyon szerette a cirkuszt, hiszen családi téma volt náluk a cirkusz v i l á g a . . .
HLné: — . . . mint Picassónál!...
DM: — . . . hiszen Ferenczy Károly jó néhány gyönyörű képet festett a cirkuszo- sokról, a műlovarnőkről, bohócokról, s gondolom, gyerekkorában Béni bácsi is lát- hatott nem egyszer Nagybányán medvetáncoltatókat. Talán a téma, az emlékek hatá- sára Béni bácsit egyszer csak elfogta a tűz, felkapta a telefonkönyvet, s azonnal fel- tárcsázta a Városligetben a Nagycirkuszt. Mi csak a dialógus felét hallhattuk, persze, de egy majdnem dadaista dialógus felét, körülbelül így: — Cirkusz? — Lovak van- nak? — Bohócok? — és így tovább; Béni bácsi, mint nagy lószakértő, s még Bécs- ből a spanische Reitschule bennfentese, tüzetesen kikérdezte a vonal másik végén türelmesen válaszolgató tisztviselőt a cirkuszban látható lóállomány tulajdonságai- ról, amiben nem csak az ő szakértelme volt csodálatos, hanem hogy az a másik em- ber egy pillanatig sem gondolt arra, hogy viccelnek vele. Nyilván a hozzáértése volt lefegyverző, amit mi dadaista szövegnek hallottunk. Nyomban rendelt is négy jegyet, felkerekedtünk, s kimentünk a cirkuszba, ahol remekül szórakozott. Szünet előtti utolsó számként vadállatokat, idomított tigriseket és oroszlánokat is bemutattak; a porondot vasráccsal vették körül, amelyen minden irányból vastag tűzoltótömlőket vezettek keresztül, hogy ha az állatok megvadulnának, hideg zuhannyal le lehessen csillapítani őket. Baj, szerencsére nem történt, de amikor a szünetben ki akartunk menni, az előtérben szinte térdig érő, piszkos víz hömpölygött, ugyanis az elővigyá- zatosságból felszerelt tűzoltófecskendők kivétel nélkül mind lyukasak voltak — Béni bácsi ezen mulatott a legpompásabban.
HLné: — Béni imádta az állatokat, a lovakat különösen. Értett is hozzájuk. Béni egyébként mindenhez értett. Vett egyszer a bizományiban, pár száz forintért egy régi, barokk tabernákulumot (akkoriban kitelepítések voltak, s hihetetlen olcsón, fillérekért lehetett olykor gyönyörű dolgokat is megvásárolni, mert az emberek szo- rultságukban mindent eladogattak): hazavitte, sajátkezűleg lecsiszolta, mint egy asz- talosmester, és rendbe hozta. Amihez nyúlt, az artisztikus volt, amit mondott, az artisztikus volt. Kevés irodalmárral tudott úgy beszélgetni a magyar és a külföldi irodalomról az uram, mint ővele. Mindent elolvasott: öt nyelven olvasott és beszélt.
S rengeteg közös emlékük volt a magyar irodalomból, például Adyról.
DM: — Hogyan készült az a híres rajza Adyról?
HLné: — Béni jól ismerte Adyt. Odament a halottas ágyához és lerajzolta.
DM: — Hogy került oda?
HLné: — Laci vitte magával! Amikor megtudta, hogy Ady meghalt, Bénit és Vedres Márkot odavitte magával. Kora reggel ketten is telefonáltak az uramnak a 114
szanatóriumból: egy ápolónő is, és Csinszka is, hogy Ady meghalt. Az uramnak ko- csija volt, ami akkor még nem volt olyan gyakori dolog Pesten, méghozzá nagy kocsija volt, mindannyian belefértek, akkori feleségével, Christa Winsloe-val együtt, aki szobrász volt, s neki is az volt első gondolata, hogy: — Jaj, a Maxi bácsit vinni kell magunkkal, hogy halotti maszkot csináljon, Béni pedig rajzolja le a halott Adyt.
Azért beszélek erről ilyen részletesen, mert az Ady-centenárium idején nagy viták folytak: ki csinálta Ady halotti maszkját? Beck Judit azt állította, hogy az ő apja
—, mert az apja is ezt állítja emlékiratában. Beck ö. Fülöp tényleg ott volt, az első maszkot azonban Vedres bácsi öntötte. Az uram egyébként azon frissiben föl is jegyezte annak a napnak a történetét, de nemcsak ő, hanem Vedres bácsi is több- ször így mondta el nekem, s később Bölönitől és Földessytől kezdve az összes adys- ták, „Ady-özvegyek és Ady-árvák", ahogyan az uram nevezte őket, saját magát is közéjük sorolva, mind így mondta el —, tőlük is, Vedres bácsitól is nem egyszer hallottam. — A maszk azután bekerült az uram könyvtárába, a könyvek közé, hogy össze ne törjön, mert csak gipszből volt. Én borzasztóan irtóztam tőle, mert öntés közben Adynak a hajszálai is beleragadtak (ami szintén azt bizonyítja, hogy ez volt az első példány). A maszk egyébként sok-sok évvel később, takarítás, porolás köz- ben összetört. Azt hittem, Laci belehal. Egyébként az az ápolónő, aki telefonált az uramnak, levágta számára Adynak azt a bizonyos őszülő hajtincsét is (nyilván pénzt remélt és kapott is ezért tőle), s ez a hajtincs is ott volt abban a bőrből készült, könyv formájú dobozban, amiben az uram Ady leveleit őrizte (a doboz most az Aka- démia kézirattárában van). Amikor én találkoztam ezzel a tinccsel, félig már meg- ette a moly, s bevallom töredelmesen, hogy ezt viszont én magam semmisítettem meg. Elégettem. Laci persze nem tudta, s egyszer, már itt a Pozsonyi úton, amikor Béni is nálunk volt, meg mások is, meg akarta mutatni a társaságnak. — Add ide az Ady-hajfürtöt — utasított —, mutasd meg! — Az nincs! — Hogyhogy nincs?! — Nincs! — Mit beszélsz?! Miért nincs? Hogyhogy nincs? — Nincs hát! Elégettem!! — Te megőrültél?! Elégetted Ady hajtincsét? — El! De versei megmaradtak!
DM: — Béni bácsi mit szólt?
HLné: — Ügy elkezdett kacagni, hogy a könnyei potyogtak.
DM: — Ezekben az éveiben — 47 és 56 között — gyakran szóba került beszél- getésükben Ady?
HL-né: — Állandóan szinte, hiszen Béni is az „Ady-árvák és Ady-özvegyek"
közé tartozott. De hát voltak profánabb közös élményeik is. Így például az uram ki- vitte Adyt Hatvanba. Tudni kell, hogy Laci nem ivott soha, semmilyen alkoholt, azt viszont nem akarta, hogy Ady magában igyon, ezért Bénit is kihívta. Hármasban mentek; Béni tudott inni, ivott is Adyval, neki nem ártott meg. Ady azonban na- gyon rosszul lett, úgyhogy másnap vissza kellett hozni Pestre. Valamikor az első világháború elején történhetett mindez: Ady még nőtlen volt, Laci meg csak a há- ború alatt húzódott meg időnként Hatvanban, hogy ne lássák Pesten mint civilt. Na- mármost: az ötvenes évek elején Hatvan városa elhatározta, hogy kitesznek egy emléktáblát a Hatvany-kastély falára ennek a látogatásnak az emlékére, s Bölönit kérték föl, hogy leplezze le az emléktáblát. — Miért én? — kérdezte Bölöni —, hát Hatvany még él, és az ő vendége volt Ady! — Azt válaszolták, hogy „a báró nem leplezhet le". Bölöni riadtan mesélte nekünk a fejleményeket, de Laci megnyugtatta:
— Leplezd csak le nyugodtan! Azt hiszed engem érdekel, hogy ott táblát tesznek ki, s hogy ki leplezi le?! — Béni ezen rettentő jót mulatott, mert ő tudta igazán, mi is történt akkor, aminek az emlékére most táblát tesznek ki. Hát még, amikor meg- hallottuk, hogy a táblaavatás után a hatvani iskolában dolgozatot írattak a gyere- kekkel, amelynek „Ady Hatvanban" volt a címe.
DM: — No, akkor, amikor Hatvanban együtt borozgattak, Béni még nem volt
„Adysta": később lett az. Megvan Magának az Írás és kép című albuma? Ebben meg
is írja, a Könyvekről című visszaemlékezésében, itt van ni, hogy: „Apám úgy, mint Hatvany Lajos is, nagyon »ellenezte« az olyan költészetet, melyet nem ért tehát mindazt, aminek nincsen tökéletesen egyszerű, világos értelme az első olvasásra, ami fejtörő, rejtett értelmű — pedig a líra kedveli a rejtett értelmeket, hiszen a legrej- tettebb dolgokkal foglalkozik... És a költő, ha hivatása is feltárni szívét — mégis talán ugyanakkor valami szemérmes fátyolát az érthetetlenségnek szereti ráborítani titkaira. Mindez tehát apám tiltó szava folytán tabu volt Nagybányán — így a Nyu- gat irodalma is egészében." Hát nem furcsa, hogy a magyar piktúra egyik megterem- tője, vezéralakja ilyen értetlenül állt szemben a modern magyar líra legnagyobb for- radalmárával? Béni bácsi is csak apja halála után hódolt be Adynak, s megírja azt is, hogy miért? „Ady versei is csak apám halála után tartották meg győzelmes be- vonulásukat nagybányai otthonunkba — bátyám hozta mindjárt az egészet —, kezd- tük a Halottak élén kötettel, ez a háborúveszítés küszöbén, Európa-szerte lobogc forradalom és reménytelenül folytatott offenzívák közt, a távolról hallható ágyú- dörgés morajánál nagy hatással volt rám. Ez vezetett vissza a többi, régebbi kötet- hez. Akkor — az első nemzeti katasztrófa közben — éreztem magamat először iga- zán felnőtt tudattal magyarnak, és ennek révén vonzott és hódított meg Marx Kommunista Manifesztuma, reményt adott ez egy olyan világváltozásra, amikor már nem lesz baj, hogy elvesztjük Erdélyt és Nagybányát, és akkor mindenki valóban
»világpolgár« lehet, aminek apám is gondolta magát." — Erről jut eszembe; hogyan gondolkoztak ők a politikáról? Naivak voltak?
HLné: — Teljesen! Lacinak fogalma sem volt semmiről. De Béni is rendkívül naiv volt: őneki a politika azt jelentette, hogy a Révai mit mond. A Jóska. Nem foglalkozott a politikával. 19-ben szívvel-lélekkel kommunista volt, forradalmár, de azt már képtelen volt megérteni, hogy a párt hatalomra kerülése után éppen ő, a klasszikus stílusú szobrász nem taníthat a főiskolán, s éppen az a barátja köt úti- laput a talpa alá, akivel éveken át járt Bécsben a futballmeccsekre... Ez óriási csalódást jelentett a számára, de ő ilyesmiről nem beszélt soha. Soha, egy rossz fél- mondatot nem lehetett tőle hallani ezzel kapcsolatban, akkor sem, ha egyenesen megkérdezte tőle az ember. Politikáról, nőkről soha nem nyilatkozott — pedig való- színűleg volt néhány élménye az életben, mert nagyon szép ember volt, de ilyes- miről nem beszélt. — Különben Noémi is kommunista volt, még türelmetlenebbül, mint Béni. Mikor hazakerültünk, mindketten tagjai voltak a Művészeti Tanácsnak:
ott valami szörnyűt mondott egyszer a Béninek Noémi, s attól fogva többet nem beszéltek egymással.
DM: — Bécsi életéről nem mesélt? '
HLné: — Erről semmi mást nem tudok, mint hogy az első felesége — akinek a neve se jut most eszembe — osztrák nő volt. Két gyereke volt tőle: Matthias, a fia, akit nagyon szeretett, és Rozi, a lánya. Matthias meghalt, mint német katona a háború alatt, de nem a fronton, hanem baleset következtében; egy teherautón szál- lították őket valahová, s a fiú hátrafelé kiesett a teherautóból. Erről nem szívesen beszélt Béni.
DM: — S a moszkvai éveiről?
HLné: — Nem sokat!
DM: — Miért ment ő oda?
HLné: — Meggyőződésből! Kiment, ott találkozott újra Erzsivel, akit még Nagy- bányáról ismert, és feleségül vette. — Magának se beszélt ezekről az évekről?
DM: — Alig. Néha elejtett egy-egy szót, de én is csak annyit tudok, amennyi a lexikonokban is benne van, hogy négy évet volt kinn, 1932—1935 k ö z ö t t . . . Meg amennyi a munkáiból kiolvasható. Az gyanítható, hogy lelkesedésből ment ki, hiszen 116
előtte, 1930-ban csinálta a Lenin-érmet, s az első szovjet ötéves terv kihirdetésének emlékére egy másikat, a „Pjatiletkát", meg Landler Jenőről két érmet, s egy bronz domborművet, már Moszkvában, amely az emigránsklubba került. S ott kezdte el a művészérmeinek a sorozatát, elsőnek a szatirikus Daumier-rel, aztán Goyáról csinált egyet, melynek hátlapján kivégző sortűz ropog; majd ha jól emlékszem, Michelan- gelóról egyet, a Poussinról, akit nagyon szeretett.
HLné: — Volt még egy tulajdonsága Béninek, amivel kevés ember rendelkezik, hogy egyenes jellem volt: mindig meg merte mondani az igazat. Nem igyekezett szé- píteni semmit, legfeljebb, ha valami nem volt kellemes, elhessegette magától. Ezért nem beszélt az urammal arról sem, hogy mi történt köztük 19-ben.
DM: — Saját munkájáról, terveiről, művészi elképzeléseiről beszélt-e együtt- léteik során?
HLné: — Inkább csak a kenyérkereső munkájáról: akkoriban könyveket illuszt- rált. Műterme nem volt, s pénze se, hogy szobrokat kiöntethessen, rendeléseket sem kapott. Maga nem tudja elképzelni, milyen szegény volt, amikor kidobták a főisko- láról, mert másfél évig azt hiszem, még nyugdíjat sem kapott. — Pénzünk nekünk se volt, de én legalább eladogattam néha bizonyos holmikat, s akkor egy hétig volt miből főzni, de nekik nem volt semmijük. Jól emlékszem például, egyszer Béni át- jött egyedül. Mondtam neki, hogy éppen meg vagyunk híva Hermann Lipótékhoz vacsorára, tartson velünk, ott egészen biztosan van annyi vacsora, hogy neki is jut belőle, s különben is szívesen látják. — Jó — mondta Béni —, elmennék, de nincs villamospénzem. — Nevetett, de éreztem, hogy ez nem egészen tréfa: talán a meg- hívást akarta ezzel elhárítani.
DM: — A Maga életében állandóan kísért, hogy történelmi személyiségeknek ad pénzt villamosra! Nemrégiben Golo Mann emlékeztette egy levélben, hogy ő jelen volt, amikor — a harmincas években — Párizsban pénzt adott a „rote Graf"-nak, Károlyi Mihálynak metróra.
HLné: — Erre én már tényleg nem emlékeztem, de csakugyan sok olyan híres emberrel voltam együtt, akiknek esetleg éppen nem volt pénzük villamosra. Akkor én fiatal voltam, s ők is általában fiatal emberek voltak; Bénivel ez azonban hatvan- éves korában történt, az én uram meg hetvenéves volt, amikor egy vasunk se volt.
Nem tudom megmondani, hogy 49-től 52—53-ig miből éltünk? 53-ban a Petőfi-könyv miatt kijöttek az Akadémiától, a kiadótól, s jelezték, hogy felmerült a könyv kiadá- sának a gondolata (Lacitól addig egyetlen cikket nem közöltek, nem is kértek), de ez az érdeklődés még nem jelentett pénzt. Miből éltünk? Mulatságos dolgok történ- tek, amelyek akkor nem voltak azért olyan szórakoztatóak: például, politikai érde- meinkért szőlőt kaptunk, amit az állam bérelt (ezt még én intéztem el Londonból, mert gyanítottam, hogy ha hazamegyünk se lesz belőlünk szőlősgazda), a bérleti dí- jat a Földművelésügyi Minisztérium fizette — volna, de nem fizette, mert a tiszt- viselők eldöntötték, hogy a bárónak nem fizetnek. Ez állandó huzavona volt, aztán eladogattam dolgokat, úgyhogy Béniékhez képest aránylag rendezett körülmények között éltünk. Bénit a könyvillusztráció mentette meg, a megbízásokat Illés Endre szerezte neki a Szépirodalmi Könyvkiadónál. Addig egy vasa nem volt, mert senki nem vett tőle semmit. Ezek a létgondok viszont egyáltalán nem érződtek a kedélyén:
csodálatos, irigylésre méltó fölénnyel és eleganciával tette túl magát a napi nyomo- rúságokon. Néha megemlítette ugyan, hogy műterem híján nem tud nagy szobrokat mintázni, de ezt se panaszos hangsúllyal. Ugyanolyan derűvel, mint ahogy a kizsü- rizését mondta volna e l . . . Az én uram rettenetes indulattal tudott szidni embereket, ha azok valami rosszat csináltak; Béni azonban soha. Nevetett mindenen. Persze, nem is mertem én őt művészeti kérdésekről faggatni. Nekünk különben is más kö- zös témánk volt: a passziánsz! Szenvedélyes passziánszjátékos volt, talán még Nagy- bányán, a mamájától tanulhatta, aki különben is rendkívüli hatással volt Bénire,
nagyon jelentékeny nő lehetett, Béni mindig így emlegette őt; s engem is megtaní- tott egy csomó passziánszra, de bevallom Magának, elfelejtettem őket, úgyhogy ugyanazt a passziánszot rakom állandóan,- amit valószínűleg szintén tőle tanultam.
— 1957-ben, Laci is a Kútvölgyiben feküdt, Béni is, hosszú hónapokig, s beszélni sem tudott többet, de azért meg tudta értetni magát az emberrel. A kórházi ágya melletti asztalon is rengeteg passziánszot raktunk kettesben úgy, hogy én raktam a kártyákat, s ha Béninek nem tetszett, amit csináltam, akkor mindig azt mondta:
— Naa, n a a . . . ! Ebből értettem meg, hogy máshová kell tenni egy-egy lapot, s ad- dig mondogatta, hogy: — Neem, n a a . . . ! míg sikerült megtalálni végre, az ő akarata szerinti helyét. — De hát, visszatérve Laci és Béni kivetettségére: azért értették meg ők olyan jól egymást, mert tulajdonképpen kettős kivetettség jutott nekik osztályrészül: „tour-retour" osztályidegenek voltak. Az uramat saját köreiben
„osztályárulónak" tekintették, s azért rekesztették ki, az ötvenes évek politikai gya- korlata az ú j világból meg azért, mert „a bárót" látta benne.
DM: — Hát az bizonyos, hogy nekik rendkívül sokoldalú tapasztalatokat sike- rült szerezniük arról a nem éppen lélekemelően tanulságos folyamatról, hogy az életben ritkán következik be az, aminek be kellene következnie, ha az élet menete az emberek ösztönös igazságérzetéhez igazodnék. — Azt hiszem egyébként, hogy Laci bácsinak hosszú évek kiszorítottsága után megjelent első cikke éppen Juhász Feriről szólt, amikor A tékozló ország — 1954-ben megjelent a Csillagban: az Ecce, poéta!
című, nagy feltűnést keltett cikk volt ez. — Mi, nem sokkal e cikk megjelenése után jártunk itt, a Pozsonyi úton Maguknál: Laci bácsi meg akart ismerni b e n n ü n k e t . . . Juhász Feri volt itt, rendkívül elegánsan öltözve; Nagy Laci — ő viszont csíkos ten- gerésztrikóban, amit a Corvin áruház sportosztályán vásárolt (azért emlékszem erre, mert roppant büszke volt rá!); mi voltunk itt, Réz Pál, Vajda Miklós, és én, tehát a „három lektor", s Ferenczyék. Béni bácsi nagyokat kacagott Nagy Lacin, aki nem vett részt a beszélgetésben, hanem elmerülten — lovakat rajzolgatott: Béninek!
HLné: — Nagy Laci, persze nem tudhatta, hogy milyen kritikus szemmel nézett Béni minden lóábrázolást, különösen a lovas szobrokat! A leghíresebb lovas szobrok- ban is talált valami kivetni valót. — Akkor volt ez, amikor az Erzsi első házasságá- ból született fia, Nikola először eljöhetett Moszkvából meglátogatni az anyját. Pár évvel lehetett idősebb maguknál, s alig tudtunk vele szót váltani, mert Nikola csak oroszul tudott, amit viszont mi nem értettünk. De arra emlékszem, hogy Béni és az uram valamilyen kirándulást terveztek, és arról panaszkodtak, hogy nem tud- nak már gyalogolni, mire a Nikola azzal vigasztalgatta őket — nem tudom már, kicsoda volt ott, aki lefordította, amit mondott —, hogy legközelebb majd autóval jön Budapestre, és mindkettejüket elviszi kirándulni.
•DM: — Nem! Ez a látogatás később volt; 1956 őszén. Juhász Ferivel együtt Fe- renczyéknél voltunk, hogy megismerkedjünk Nikolával, de hát mi se tudtunk be- szélni vele, s Erzsi idetelefonált Maguknak — vagy Maga hívta föl az Erzsit? —, s a vége az lett, hogy átjöttünk ide a Jászai Mari térről. Igazi szép, aranyos szeptem- beri délután volt; itt kinn ültünk mindnyájan ezen a hatalmas teraszon, ahonnan az újpesti összekötő hídtól a Gellért-hegyig végig lehet látni az egész Duna-partot, Bu- dát, a Várat, a hegyeket; Laci bácsi nekitámaszkodott a terasz Margit-híd felé néző kőfalának, Nikola pedig elébe állt a nála majd egy fejjel magasabb, előregörnyedő aggastyánnak, nagy szeretettel elkezdte veregetni a vállát, és tréfásan riogató han- gon folyton ezt kiabálta: — Burzsuj! Burzsuj! Arisztyokrat! — Ezen mindenki re- mekül szórakozott; Juhász a könnyeit törölgette a nevetéstől; Béni bácsi ellenben — ezt nem felejtem el, amíg élek — pár lépéssel távolabbról, karbafont kézzel nézte az egész jelenetet, tényleg a „mintázó tekintet" figyelmével, mint aki hirtelen észre- veszi a hétköznapi látványban az egyszeri látomást, az akaratlanul groteszk jelenet- ben a jelképet és a jelenést, hiszen ő volt az egyetlen a társaságban, aki gyűrődés- ről gyűrődésre, hajszálpontosan és élményszerűen ismerhette azokat a történelmi 118
erővonalakat, amelyek Laci bácsi és Nikola sorsát meghatározták. Ez persze, bele- magyarázásnak tűnhet, de valahányszor erre a jelenetre gondolok, folyton belevillan az agyamba.
HLné: — Nem korábban történt ez?
DM: — Biztosan tudom, hogy csakis 1956 szeptemberének a végén, vagy október elején történhetett; tudniillik Nikola is lelkes futballdrukker volt, s már csak néhány nap választott el attól a szovjet—magyar futballmérkőzéstől, amelyre akkor a Szov- jetunióban került sor. Még az „aranycsapat" játszott, s Nikola erősködött, fogadni is akart, hogy ők (mármint az oroszok) győznek; Béni bácsi meg én viszont az ujjunk- kal mutattuk, hogy hány góllal fogunk mi nyerni. — Akkor, azon a meccsen — tör- ténetesen — mi győztünk (l:0-ra egyébként). Nikola a mérkőzés előtt pár nappal utazott vissza Moszkvába. Alig telt el pár hét, ropogni kezdtek a fegyverek, Béni bácsi is beteg l e t t . . . Maga hogy emlékszik vissza erre? Mit tud az ő agyvérzése előtti utolsó napokról?
HLné: — Hát ezt pontosan tudom, mert akkor annyira intenzív barátságban voltunk. Erzsiéknek nem volt már semmi ennivalójuk, ez október végén lehetett, amikor már nem jártak a Pozsonyi úton a villamosok. Átjöttek hozzánk Juhász Fe- rivel, aki akkor náluk lakott, mert a harci események következtében náluk rekedt, s elvittek egy szatyor krumplit meg valamennyi lisztet. Nekem azért volt, mert nem szerettem folyton leszaladgálni a hatodik emeletről, s Lacit se tudtam akármikor itthagyni... Szóval én voltam a szorgalmas hangya, s az olyan magától értetődő volt, hogy a „muzsikáló tücskökkel", Ferenczyékkel megosszam, amim v a n . . .
DM: — . . . talán még én is ettem abból a krumpliból! November elsején, csü- törtök délután valahogy elkeveredtem hozzájuk, s én is ott rekedtem, Béni bácsi azt mondta, hogy aludjunk a műteremszobában, a földön, Juhásszal, s így is történt aztán. Erzsinek volt egy módszere: erősen megmosta a krumplit, kettévágta, száraz kendővel megtörülgette őket, aztán betette az egészet a sütőbe, a kendővel leterítve, s ebből lett a világ legfelségesebb ízű sültkrumplija. Közben beesteledett, halottak napja volt, a Jászai tér, a Körút és Buda minden ablakában gyertyák lobogtak, ha kinéztünk az ablakon, az volt az érzésünk, mintha egy égrekelt temetőt látnánk.
Ügy fél kilenc tájban hirtelen vad lövöldözés hallatszott föl a lépcsőházi bejáratból, a kapu alól. Béni bácsi kinyitotta az ablakot, s hogy jobban lássa, mi történik, egy asztali lámpával a kezében hajolt ki az ablakon, s próbált levilágítani. Fegyveresek kergettek valakit, aki védekezett, de hogy mi történt valójában, azt látni nem lehe- tett, és nem is tudtuk meg soha. Erzsi halálra váltan rángatta vissza az ablakból Béni bácsit, aki mindenről megfeledkezve engedett annak a gyermeki. — vagy mű- vészi? — kíváncsiságnak, ami hirtelen erőt vett rajta. (Máskor is megtörtént ez vele, és sose tudhatta igazában az ember, hogy mi gyújtja föl tulajdonképpen a kíváncsi- ságát.) Másnap reggel, amikor föltápászkodtunk a padlóra fektetett matracokról, Béni bácsi megjegyezte, hogy nagyon borostásak vagyunk, s kínálta a borotváját, késsel borotválkozott, hogy szedjük rendbe magunkat. — A Papa is késsel borotválkozott, de én nem tudtam megtanulni! — mondta Juhász Feri. Én se tudtam bánni a bo- rotvával, s egy hirtelen, dévaj ötletnek engedve megkértem Béni bácsit, hogy borot- váljon meg. Ö szabódott, hogy arra nem képes, én meg azt mondtam neki, hogy egy szobrász, aki tud mintázni, az tud borotválni is. — Ugyanazt kell csinálni a Feri fejével, amit az agyaggal, amikor a portréját csináltad! Csak óvatosabban, mert a húst nem tudod visszaragasztani, mint az agyagot. — A mintázás az más! — vála- szolta nevetve, s nekilátott, hogy megborotváljon — engem. (Juhász nem mert kötél- nek állni.) Istenesen összeszabdalt, s a végén elkezdett bosszankodni, hogy nem sike- rül a dolog, pedig őneki aztán igazán nem ügyetlen a keze. — Kicsit vérző arccal elköszöntem, s aztán már csak a Kútvölgyi kórházban láttam őt viszont: megbénulva
és némán. í
HLné; — Ez a tragédia már november 4-e után történt, talán 15-e körül. Azon a napon, ahogy később elmondták, kiment a városba, ha jól tudom, Martsa Pistát látogatta meg a műtermében. Jó messzire ment el gyalog, s ugyancsak gyalog jött vissza, hiszen közlekedés akkor nem volt, az összelőtt városon keresztül a Jászai Mari térre. Étlen-szomjan érkezett haza, délután fél négy körül, s csak akkor evett.
Nagyon rosszkedvű volt, levert. Én csak azt tudom, hogy ült a fotelban, amikor megszólalt a telefon, ö ment a telefonhoz, Erzsi pedig beleült ugyanabba a fotelbe, ahonnan Béni fölkelt. Erzsi újságot olvasott, aztán — ahogy később nekem elmondta
— egyszercsak észrevette, hogy olyan értelmetlenül beszél a Béni, és odaszólt, hogy beszéljen értelmesen, mert nem értik meg, amit mondani akar. Ekkor Béni még értelmetlenebbül mondott valamit, s már csúszott is le a földre, kezében a telefon- kagylóval. Én itthon voltam, amikor megszólalt a telefon, és szinte nem emberi hangon Erzsi kétségbeesve beleüvöltötte: — Gyere!! Valami rettenetes történt a Bénivel! Valami borzasztó nagy baj történt! — Vérfagyasztó volt a hangja, Laci még az én hangomból is valahogy kivette, hogy nagy tragédia történt, s hajtott, hogy siessek. Lerohantam a földszintre orvos barátnőmhöz, Jaulusz Boriskához, aki fölkapta az orvosi táskáját, és futottunk végig a Pozsonyi úton. Ott találtunk egy fiatalembert... milyen Iván? tudom már! a Rozgonyi Ivánt, aki Erzsivel együtt föl- fektette az eszméletlen Bénit az ágyra. Megkértem őt, hogy rohanjon át a mai Nép- hadsereg utcába a Nádor doktorhoz, s hívja, hozza magával rögtön. Jaulusz Boriska azonnal látta, hogy agyvérzés történhetett, de hát ő nem tudott semmit se csinálni, laboratóriumi orvos volt, nem praktizált. Megjött az öreg Nádor, vért vett, s meg- erősítette azt, amit mi is láttunk.
DM: — Laci bácsi hogy tudta meg?
HLné: — Úgy, hogy hazajöttem és elmondtam neki. Nem lehetett mást csinálni, mert amikor elmentem, ő látta, milyen rémült vagyok, azt is tudta, hova rohantam el, s várta, hogy jöjjek haza, és mondjam el neki, mi történt. Borzasztóan kétségbe esett. — Nádor doktor is azt mondta, amit Boriska, hogy Bénit kórházba kell szál- lítani, de hát akkor ez nem volt egyszerű dolog. Erzsi beszélt telefonon Bernáthné Pártos Alice-zal, s ő tudta elintézni, hogy a mentők bevigyék, másnap, a Lukács kórházba. Átmentem én is, hogy megnézzem őket, s amikor jöttem vissza a Margit- hídon, a híd közepén találkoztam Kassákkal és a feleségével. Valósággal kirobbant belőlem, hogy mi történt Bénivel. Kassák némán végighallgatott, s aztán, kicsit kérdő hangsúllyal, csendesen csak annyit mondott: — Igen?
DM: — Mikor látta utoljára Béni bácsit?
HLné: — Halála előtt néhány nappal. Készültem Londonba, s az elutazásom előtti napon meglátogattam őt a Jánosban. Nem volt eszméleténél (néhány nappal később meg is halt); infúziót kapott, hörgött, csövek voltak a testébe vezetve. Az már nem ő, nem Ferenczy Béni volt.
1979
120
