HERVAY GIZELLA
Szilágyi Domokos
kényszerleszállásai
Nagy szegénységből jött, paraszti portában berendezett paplakból, ahol az egy- ház jászlát fűrészelték fel, ha a dobkályhába tűz kelletett. Édesanyja paplant varrt s a hét gyerek közül valaki mindig tépte a gyapjút éveken át játék helyett, hogy meglegyen a vacsora.
A szatmári kollégiumban szalmazsákjába nem jutott csak némi törek. Gellért Sándor költőtől tanult magyar irodalmat és történelmet olyanformán, hogy a tanár úr földhöz vágta báránybőr kucsmáját és kikiabált magából néhány száz sor Ady- verset dühösen, egy szuszra. Aztán végigvezette kis csapatát a városon, és minden házról, minden kapuról órákon át magyarázott.
Szilágyi Domokos egyetemista korában azt játszotta, hogy minden költő bőrébe belebújt, minden formát kikísérletezett. Közben útban a menzáig és vissza, két- nyelvű könyvecskéből menetrendszerűen tanult meg angolul öt éven át tökéletesen.
A kolozsvári Bolyai Egyetemen akkor Szabédi László nagy kísérlete folyt: költészet- ből és logikából katedrálisokat építeni a szemünk előtt, a pillanat ihletében. Meg- vitatta velünk a magyar nyelv ritmuselméletét, bebizonyította: a népköltészet szem- léletmódjából következik az, hogy nem használ hasonlatot, hanem metaforát. Szabédi László nem sajnált órákat fordítani arra, hogy megértesse diákjaival, hogy miért nem kezdődhet népdal töltelékszócskával. Mielőtt a Bolyai Egyetemből Babes-Bolyai Egyetem lett, mint a Bolyai Egyetem rektora az utolsó doktorrá avatáskor tartott beszédében így búcsúzott: „Mi elmegyünk, de a kövek beszélnek." 1959-ben ön- gyilkos lett.
46
Szilágyi Domokos Szabédit tisztelte, az egyetem tekintélyén tengődőket nem.
Annál a tanárnál, akitől nem tanulhatott semmit, mert csak kiürült frázisokat ismé- telgetett, egyszerűen nem állt vizsgára. De m á r egyetemista korában enciklopédikus műveltségű volt.
Minden nagy erdélyi szellem enciklopédikus műveltségű. Ez a szellemi maga- tartás hagyományosan erdélyi. Annak a létformának, gondolkodásmódnak a követ- kezetes megélése, amely a maga erejéből teremt értéket. A célszerű székely e m b e r észjárása szerint, aki maga építi fel házát, maga ácsolja össze fenyőből, de úgy, hogy abba egyetlen bolti szeg sem kelletik. Ezzel a célszerű észjárással és leleménnyel rokon az a vállalkozókedv, amely a nagy erdélyi enciklopédistákat Európába vezette tanulni, hogy hazaérvén iskolát, nyomdát alapítsanak. Erdélyben élő hagyomány az, ami i m m á r az egész emberiség létszükséglete — a teljességben való gondolkodás.
A célszerű erdélyi szegényembernek sok mesterséghez kell értenie, mert más- képp nincs biztos megélhetése. A szellemi szükség vezette Bolyait, Apáczai Csere Jánost, Pápai Páriz Ferencet, Kós Károlyt, Szabó T. Attilát ahhoz, hogy enciklopé- dikus elmék legyenek. Az erdélyi tudomány művészet és a művészet tudomány.
Kós Károlynak volt energiája arra, hogy műalkotássá emelje az erdélyi népi építészetet, író legyen, irodalomszervező, könyvkiadó, könyvművész, közéleti ember.
Élete legszebb óráit — amint azt Benkő Samunak elmesélte volt — a szántás és kaszálás közben élte át. Menyasszonyának keze írásával készített könyvet j e g y a j á n - dékul, aki azt fodorvászonba kötötte és kihímezte.
A fiatalok közül Bretter György volt az, aki egyszerre tudott radikálisan és a z erdélyi hagyományokhoz természetesen kötődő gondolkodó lenni — nem véletlen, hogy filozófusként az esszében érezte otthonosan magát. Vele sem tudunk v i t a t - kozni többé.
Szilágyi Domokos költészete úgy hagyományos, hogy teljesen új. A magyar nyelv szerelmesének találkozása az egész emberiség közös igényével az egyetemes k o m m u - nikációra. Mértéke az embert megillető végtelen. De ennek a végtelennek, ahonnan Szilágyi Domokos magunkra visszanéz a versben, semmi köze sincs a valláshoz vagy idealizmushoz Ez nem misztikus végtelen, hanem az anyag legmagasabb szervezett- ségi foka. Emberarcú végtelent képzelt el, mosolygó békét. „Álmodd m á r álmom, n e csak aludd — csecsemő-bolygó! — Merre sodor az idő? eljutok oda, ahol az anyag létformája a mosoly?"
Felelősséget vállalt ezért minden elgondolt gondolatért, minden elmulasztott mozdulatért, minden megalkuvásba menekülő életért. Féltett és figyelmeztetett: „ j a j mi lenne a világból, mivé lenne a világ, ha megjósolni mérnők!"
A történelmet átszenvedve tanulta meg a száradó pelenkák reménytelenségét.
De kételkedve és a szellemi szögesdrótok árnyékában is mindig, minden pillanatban újrakezdte, minden verssel elölről kezdte a szigorú és pontos építkezést: berendezni a világot valóságos, nem manipulálható emberarcú renddel — emberséggel.
Kiűzte képzeletünkből a paradicsomi bűn fogalmát, hogy annál pőrébben álljék a történelem ítélőszéke előtt az igazi b ű n : egymást kitudni a szabadságból.
[SZILAGYI DOMOKOS: AMI KELL (MÉG EGYSZER) AMI KELL]
Szerelmes versét a szabadsághoz egy bukaresti boltban írta, ahol két éven át lakott, ahol egy rozzant dívány, meg egy lemezjátszó jelképezte a bútorzatot, egyéb- ként a földre volt szokás ülni, újságpapírról enni. Mikor kész lett a vers, begyalogolt vele a szerkesztőségbe — villamosra pénze éppen nem lévén. Oda-vissza 14 kilo- méter.
Talán éppen a dolgok ilyetén állapota miatt kifogyhatatlan volt az iróniából.
Játékossága önállóság, szellemi fölény. Késpenge élű szatírája ítélet. De mindig csak az áligazságok, a hazugságok ellen. Tiszteletlen volt, mert elfogulatlan szabad szem- mel akart látni. A szójátéktól a szatíráig az irónia minden fegyvernemével élt, így tudott a dolgok viszonylagosságán, esetlegességén, kétértelműségén felülemelkedni.
Így tudta bizonyítani az ember fölényét az emberellenes erők fölött. Feje t e t e j é r e állította a világot, hogy valódi lényege kitessék. Figyelmeztetett, felelősséget vállalt.
„Mutasd meg hát, hogy te vagy a gyilkos szolgák ura s b í r á j a : ítélj!"
De tudott tündérkedni, mint Tamási Áron, tótágast állni egy irracionális világ- ban, hogy a helyén legyen, mint Karinthy Frigyes. Tudta, hová kell tenni a népi- urbánus vitát, ami egyébként Erdélyben — ahol 1568-ban Tordán először m o n d t á k ki a vallási türelmet — nem volt szokásban. Odatette a manipulált vitát, ahová kellett — a történelmi téveszmék közé.
[SZILAGYI DOMOKOS: SZEGÉNYLEGÉNYEK]
1960-ban Bukarestben a véletlen jóvoltából olvasta el Nagy László Havon delelő szivárványát. Nyakába vette a várost Nagy László-kötetet keresvén, Oláh Tibor zeneszerzőnek volt egy Deres majálisa. De nem tudta kölcsönadni, éppen a v e r s e k r e komponált. Végül abban egyeztek meg, hogy másnap reggel visszakapja a könyvet.
Szilágyi Domokos éjszaka lemásolta kézírással és reggel visszavitte.
Nem vett részt az úgynevezett irodalmi életben. N e m volt rá kedve, sem érke- zése. Megállíthatatlanul dolgozott. Mint egy vérbeli kötéltáncos, mindig a legvesze- delmesebb szakadékok fölött egyensúlyozott, mindig ott ütötte fel szellemi sátor- fáját, ahol történtek a dolgok. Mindig azt látta meg, ami többet mondott önmagánál.
Számára még egy pohár pereméről lecsöppenő vízcsepp is a világot mozgató erők üzenete volt. „Mert minden többet jelent mint ami, hisz semmi sincs egyedül."
Ezért tisztelte a hétköznapokat. Szerette a frissen mosott lepedő illatát, szeretett elheveredni a szénában, szeretett a földre ülni, együtt hallgatni valakivel, szeretett utazni. Szeretett inni, éjjel háromkor hintára ülni a parkban, népdalokat énekelni.
De ránk kérdezett: „hát mit fogunk megtudni magunkról, amíg n e m t u d u n k ü n n e - pelni?"
Egyszer lyukas könyökű szvetterben egy áténekelt éjszaka után aludt valamit a kolozsvári állomás másodosztályú várótermében ülve — aztán egy nyomós k ú t n á l megmosakodott és elindult felvonulni önként. Nem lehetett, csak szervezetten. Délig nem akarta elhinni, hogy nem vonulhat fel, mert nem tartozik sehova. Ekkor köl- csönkapott egy kihagyult pongyolát, és felvonult — a Fellegvárra üldögélni a f ű b e n .
Létformája volt a munka. Mert a költészetet m u n k á n a k tartotta, magát a m a - gyar nyelv munkásának — megbecsülvén. A munkát pedig megismerési folyamatnak, teremtésnek. „Ki szűknek érzi a mindenséget: teremt / így szokik a föld a r e n d h e z / Földhöz a Rend." A végtelenig tágított lehetőségek felől fedezte fel a körülötte lélegző világot, aki benne lélegzett. „A világ léptéke a lélek" „A lélek léptéke a munka."
Ugyanolyan természetességgel cipelte fel a történelmet, mint egy dögnehéz zsákot a hátán a tömbház lépcsőjén, ahogy idézett, átvett középkori énekeket, periratokat, b i b - liai szövegrészeket. Az Ómagyar Mária Siralomból úgy idézett egyik versében, hogy keresztalakba tördelte a betűket. Mindig értelme, funkciója van annak, hogy az idézett szöveget hol helyezte el a vers épületében. Mert verseit építette, olyanfor- mán, ahogy a zene építkezik. Nem véletlen, hogy úgy szeretett dolgozni, hogy köz- ben szóljék a zene. „És kellett a Kunst der Füge, hogy szívemet beiktassa a világ összefüggéseibe."
Sajtóértekezlet című kötetét maga szerkesztette meg 1956 és 1971 között írt verseiből, olyanformán fogva fel a verseket, mint egy-egy szólamot, amelyekből szimfóniát komponált. Mindig a nagy összefüggések felől közelített mindenhez, a lábukat lavórban áztató öregek esendőségét a lét végső törvényszerűségeként élte meg.
Ü j világképet, ú j világmodellt teremtett, ú j látószögből fedezvén fel a világot.
Természetes, hogy ú j formában, pontos és gyönyörű nyelven, hiszen egész lényével volt költő. „Szó lélekül kijő a számon. Van kinek és hova szánnom." Ezért a k a r t a megismerni, felismerni az emberi lét minden pillanatát a végtelenig tágított lehető- ségekig. Számára valóságos, kézzelfogható volt a lehetőség, éppen olyan otthonosan 48
mozgott benne, mint a történelemben, a közösségben, a magyar nyelv világában, az irodalomban, a zenében. A történelmet, a nyelvet, a zenét úgy fedezte fel magának, m i n t egy ú j világrészt s a közösséget megajándékozta a személyesen átélt vég- telennel.
Szüntelenül kételkedett. Mert tisztánlátó ember volt, megtanult a történelem őserdejében eligazodni — nem tűrte, hogy az őserdőre kitűzzék a táblát: „Liget" és nem tűrte, hogy betiltsák a bejárhatót — mondván, hogy e r r e kell menni, mert csak itt vannak fák. A r r a ment, ahol úgy mehetett előre, hogy teljes ember maradhasson.
Űgy, ahogy Bartók t a n á r úr, aki a népek dalaiból hallotta ki a disszonanciát, az egyetemes zenei jajkiáltást.
[SZILAGYI DOMOKOS: BARTÓK AMERIKÁBAN]
Politikus költő volt, „megrendeltként szabad". Egész lényével, életformájával, gondolkodásmódjával, költészetével politizált. Költészete egyetemes a szó minden értelmében. Puszta létével tiltakozás mindenfajta emberellenes, népellenes hatalmi manipuláció ellen. Jajkiáltás és érvelés — a közösség és az egész emberiség sorsá- b a n gondolkodó, a lét teljességét megteremtő költészet.
Felelősséget vállalt és figyelmeztetett, hogy t u d j u k : a virág, a gondolat, az ember, a közösség csak
öntörvényűén élhet, mert az embernek van fenntartva a teremtés joga, mert minden gyermeknek betilthatatlan joga van anya-
nyelvén tanulnia, mert minden embernek kijár a végteléh joga, mert elviselhetetlen a közösség megszervezett
megnyomorítása, magányba száműzetése, elnémítása.
Szilágyi Domokos tudta, mit kell tennie a közösségért
„ ... önműködő gondolataim vállaljátok a kínlódok helyett a kínt
csüggedők helyett a csüggedést, aggódok helyett az aggodalmat virrasztók helyett -éjszakát hogy hajnallá sikeredjetek"
Nyitott verseket írt, várta az olvasó válaszát. Együtt írta a verset a közösséggel.
De soha semmit, a saját felismeréseit sem tartotta utolsó egyedüli és végső igazság- nak. Mindig kételkedett. Kételkedett, mert remélte, hogy az olvasó továbbgondolja a verset. Kételkedett, mert csak viszonylag lehetett boldog.
[SZILAGYI DOMOKOS: VISZONYLAG]
A közösség sorsát nem kellett fölvállalnia. Hiszen a vállán volt.
Látomásai pontosak. Képei a lényeg látomásai, képzelete mindig a kis közösség és a világ ütőerét tapintja. Nem együttérez az emberiséggel, hanem f á j neki az emberiség. Mert f á j neki a közösség sorsa. Nemcsak jár a földön, de f á j neki a föld.
Egyetlen menedékének a közösséget tudta:
„Kiülünk a közös mennybolt alá s itt
s most és mindörökké kérges reménnyel várunk a hajnali csatlakozásig."
Mert Szilágyi Domokosnak a költészet nemcsak szép és nemcsak igaz, hanem a közös emberi fájdalom megosztása, kettétört zsíros kenyér, amit együtt falunk be, a 4 Tiszatáj
gondolat, amit együtt gondolunk végig, a sors, amit együtt élünk meg. Lehetőségünk, hogy közösségként eszméljünk.
Ezért idegenkedne attól, hogy klasszikus költővé szoborítsák, irodalomtörténeti centivel lemérjék, ide vagy oda sorolják. Mert ő egyszerűen csak élt, a közösség sorsát élve. Földléptekben gondolkodva. Emberi módon akart élni, úgy, hogy e m b e r i módon élhessen benne és körülötte a közösség, a világ. Öntörvényűén, hogy k o r l á - tozás nélkül haladhasson afelé, aki lehetne. Akivé önmaga teremthetné magát.
Az előítéletektől, közhelyektől, megmerevedett dogmáktól undorodott, a mellé- beszélést úgy rázta le magáról, mint kutya a vizet. A nagy szavakra késpenge élű mosollyal válaszolt. Mikor hétlejes strandpapucsban közlekedett, m e r t cipőre éppen nem volt pénze és mert fütyült az illemszabályokra, aggódni kezdtek érte.
Ő ünnepi évfordulón A tücsök és a hangya című versét mondta el.
[SZILAGYI DOMOKOS: A TÜCSÖK ÉS A HANGYA]
Mosolygott azokon, akik úgy képzelik el a verset, hogy adva v a n az eszmei m o n - danivaló, amit be kell csomagolni szép formába és átkötni szalaggal, lehetőleg m a s - nira. De felháborodott, mikor ez a gondolatmenet félelmetes szellemi manipulációvá fajult, mint ahogy mindig felháborodott, amikor téveszmékkel felfegyverzett érdekek törtek kiszolgáltatottakra.
[SZILAGYI DOMOKOS: HALÁL ÁRNYÉKA]
Pazarolta magát, ahogy ő mondta szükségszerűen és céltudatosan. Megtalálván a költő helyét és dolgát erdélyi költőként a XX. század második felében.
„Szereti a világ ha újraköltik:
Hisz objektív valósággá válik az újraköltés is —:
így lesz a világ halhatatlan.
Mit számít a Te az ö az én halhatatlanságom —
egyedül küzdelmünk számít az egyetemes megmaradásért"
Pedig szeretett egyszerűen csak énekelni, kidalolni, hogy gyönyörű tud lenni az élet — ha engedélyezik. Bizonyság arra, hogy szépnek látta a küzdelmet, amíg küz- denie lehetett, hogy józan volt és fegyelmezett: a Hegyek, fák, füvek című verse.
[SZILAGYI DOMOKOS: HEGYEK, FAK, FÜVEK]
És ezt a versét tartotta a szerkesztői szabvány a társadalmi valóságtól a t e r m é - szetbe menekülésnek, úgyhogy költőknek kellett összeülniük, érvet kovácsolván, hogy a vers megjelenhessék. De összeültek és ezt nem szabad elfelejteni. Minthogy azt sem, hogy könyvei megjelentek. Az Álom a repülőtéren, a Szerelmek tánca, A láz enciklopédiája, a Garabonciás, a Búcsú a trópusoktól, a Fagyöngy, a Sajtóértekezlet, a Felezőidő, az öregek könyve, a Tengerparti lakodalom, a Kényszerleszállás. De ezt azzal a szívós, szelíden is késpenge élű következetességgel é r t e el, ahogyan élt és írt.
Sokan szerették. Igaz, mindenki másért. Ki azért, m e r t a magyar nyelv mívese volt, ki azért, mert avantgarde, ki azért, m e r t klasszikus, ki azért, m e r t f o r m a - művész. De mindenki tisztelte bátorságát, teljességét, tisztaságát, tisztességét.
A rettenettől nem tudhatták megvédeni. Az iszonyattól, hogy nem tudott t o v á b b - élni a vüág és a maga betegségével megalkudván. Mert reményét vissza kellett vonnia.
„Babbá szabadultan"
ezért:
„ha itt vagy, hát szemből halál"
50
öngyilkossága tiltakozás volt, utolsó nagy tiltakozása az emberi lét esendősége, védtelensége — a közösségi lét fenyegetettsége ellen.
Mert bejárván a bejárhatót:
„Csak ez maradt az ég az ég"
és:
„Sűrűsödik a sötétség"
végül:
„Egyedül vagyok mint a sárga napraforgó szomorúsága"
Nem kiálthatta már világgá magát. Az utolsó útra egyedül indult. 38 évesen.
Utolsó társa egy üveg víz volt.
Nagy László búcsúztatta el 1976 októberében.
[ N A G Y L Á S Z L Ó : A K I S Z E R E L M E S L E T T A H A L Á L B A ]
De nekünk az a dolgunk, hogy ne csak megrendüljünk, hanem éljünk a közös életbenmaradás kérges reményével, tündöklő költészetével, amit ránk hagyott. Szi- lágyi Domokos megírta az emberiség lelkiismeretének látleletét, ö kifogyott a re- ményből — ránk hagyta.
Élete, költészete kísérlet az emberi lét teljességére, tisztaságára, tisztességére.
A mi dolgunk élni a lehetőséggel, élni költészetével, hogy egyszerre tudjunk közös- ségi gondban és földléptékben eszmélni.
„Hogy a fájdalom is csak energiaforrás — ó soha más ne legyen!"
HERVAY GIZELLA
Utolsó levél
Szilágyi Domokosnak
Te vagy az élő s én a holt távirányított szívveréssel megtérek hozzád visszahalok csontodba — jöjjön az éjjel sorsod akartam folytatni — látod idehaza is úgy mint otthon árvák vagyunk Ady szemében Ady árvái — nincs már otthon Ady árvái megtérünk mind lábnyomodban holtunkban élők versben bujdosók valahányan meghalni haza hazatérők
