BAKA ISTVÁN
Circumdederunt
H. G. emlékének
A szürkület patkánya már előbújt éles fogakkal feltöri a Nap
dióhéját s farkával félresöpri a szalmaszál-sugarakat
mint ruhásszekrénynek az éjnek szétnyílnak ajtószárnyai
vállfán lóg Isten sok megunt palástja s a Megváltó vérbűzös rongyai e világ-pincében ahol körülkerítnek Isten-szemét és Sátán-limlomok mióta várom már ki szabadít meg és rémlik olykor ott fönn láb dobog álmomban mintha elhagyott lakásom látnám bár nincsen semmi más tudom patkányok árnyak s néha egy homályos fénycsík a felhő-pókhálós falon
Most fagyott meg a pillanat, állóképpé vált a világ,
feloldoztatni bűneim
halovány mécsláng imbolyog.
Most fagyott reám a jelen árkosán, fáradt-hidegen, lidérces barlangfényein botladozik a tévedés.
RAFFAI SAROLTA
8
Ereztem én: sápad a nap,
holdfény gyúl meg a gally hegyén, sistergő éjszakák nyomán
köddé vált kék hajnal dereng.
És ősz a fa és ősz a fű.
Törékeny kéreg már a kéz, fogózna bár, de felsikolt, reccsen a haldokló faág.
És felhőt tapintva kisér becézni szivem édesen a semmibe, a semmibe, óceánokon ringani.
Hámba foghatok sugarat ötször ám, Krisztus öt sebén, tömjénillatban hervad el minden vérvörös kis virág.
Tömjénillatban fuldokol az az utolsó pillanat...
Arcom a jelen. Megfagyott.
Minden kötésből kiszakadt.
Én mondtam volna
Isten veled — én mondtam volna sütött a kilincs hidege.
Lift nyöszörgött, alámerült és engem csendben vont magához az ablak, mintha értene.
Gépmackó dörmögött alant, tüzet pislantott nyúlszeme.
Szökkent.
Fáj. S hogy fáj, a város érzi:
villanyvirágok hímporát most mind eléd teríti le.
Búcsúztam volna.
Gépzene
dübörgi át az életünk — csak dideregnek a szavak.
Isten veled.
Terjed a hang még?
A szótag mind elporlik, rendre, hangsúlyok-színek szemlesütve szivünk bugyrában nyugszanak.
9
