KIRÁLY ISTVÁN
Intés az őrzőkhöz
1915 nyarán született ez a költemény, 1915. augusztus 16-i számában közölte a Nyugat. Az emlékezők szerint Ady életének talán legfénylőbb nyara volt ez. Szinte az idillé. „Csúcsán 1915-ben szép nyár volt" — húzta alá Csinszka emlékezéseiben ezt a mondatot. Alig pár hónappal voltak az esküvőjük után, s mintha csak az el- maradt nászutat akarta volna pótolni: olybá tűnt a világ. Mint Bölöni írta: „a falusi udvarház csöndje, a »-méhes álma*" borult itt egy ideig Ady Endrére... Most érezte először életében a viszonylagos nyugalmat és elégedettséget, a csöndes boldogságot s pár hetét életének úgy élte le ő is, mint más halandó emberfia".
Meleg volt a nyár, de Csúcsán védett a kert. Lombosán, hívón álltak benne a fák. „Itt most csodaszép a világ", „a kertünk csoda, szebb a híres Pallavicini kert- nél" — írta a költő leveleiben. „A világhírű svájci szanatóriumokra" emlékeztette Fehér Dezsőnét is a hosszan elnyúló, tágas Boncza-park. Lenyűgözött innen, fentről, a tetőről, „a nagy fáktól árnyékolt vaskorlátos teraszról" nézve a harsogó Körös, a szűk völgyben kígyózó vasúti sín, az erdőborította hegyek komor méltósága s a köz- tük megbúvó csöndes paraszti lét.
Illett ide, ebbe a kertbe a csúcsai kastély, ez az Alpár Ignác tervezte nyári lak, melyet tornyos, pavilonszerű épületéért várnak neveztek a falusiak. Alpár Ignác nem volt különösebben eredeti építész. A századvégi eklekticizmus reprezentánsai közé tartozott, egyéni látását lefogták az átvett stílusok. De mint a tőle tervezett Szabadság téri két nagy épület, a Tőzsdepalota (mai TV-ház) és a Nemzeti Bank tanúsította, nem pusztán épületet látott; egyben miliőt. Létre tudott hozni egy hang- súlyozottan nagyvárosi teret Budapest közepén. S Csúcsán is megérezte a környezet parancsát, a kívánt összhatást. Reneszánsz stilusú alpesi villák formáival élve, svájci hangulatot lopott be a Sebes-Körös-völgybe. Egy kis egzotikus sziget lett így szinte Csúcsa. Külön törvényű lét. Nemcsak Fehér Dezsőné, de Ady Lajos és Bölöni szá- mára is Svájcot idézte, a védettség világát, Európa nagy mitikus pihenőhelyét.
S a védettség külön birodalmában éltek a hősök is. Egy nagy, hosszantartó vaká- cióban, távol a gondoktól, kívül az időn. A rendelkezésükre álló, fák között meg- búvó külön pavilonban többnyire délig ágyban maradt az Ady házaspár. Utána az épp ott időző vendégek társaságában a rangot adó díszes állatokkal, a két bernát- hegyivel s a kis törpe foxival vonultak le fürödni a Sebes-Körösre — a kivételezet- tek boldog, kicsiny karavánjaként. Igaz: Ady reumájának nem tett jót a hideg, gyors sodrású víz. Ezért épp csak megmártózott, aztán kiült napozni egy kiálló kőre a folyó közepén. Nem csoda, hogy — amint Fehér Dezsőné feljegyezte — „szép, egész- séges, barnapiros színe volt" ezen a nyáron, „amilyen talán még soha". Olykor — fejére törülközőt csavarva — úgy hatott, Bölöni szerint, mint egy maharadzsa.
Sugárzott róla a napfény, a nyár, a belső biztonság és a gondtalan lét.
Fürdés helyett olykor rákászni indult. Volt türelme, hogy órákig elálldogáljon a folyó partján a rákokat vigyázva. Avagy a vár egyetlen flóbertpuskájával „vadászni"
ment a „vadaskertnek" nevezett, gyümölcsfákkal teli, gondozatlan, hátsó, öreg kertbe s lövöldözött a mátyásmadarakra, feltűzve olykor kalapja mellé a ragyogó, kék madártollakat. Vakációzó diákká változott. „Vidámmá és megelégedetté" tette a kö- rülfogó derű, nyugalom, szépség. Még borfogyasztása is csökkent, nem kívánták a kábító szert a pihent idegek. Mint Bölöni írta: „céltudatosan, életkedvvel nézegetett szét újra a csorbult, háborús Világban".
S az emberek között is ilyképp viselkedett. A védettség magabiztossága, az ott- honlét felszabadultsága érződött rajta. Megint „a régi, sihederbeli tréfacsináló" volt:
vidám, közvetlen, évődő, gyermekes. Folytak mindennapos „disznós" kártyacsatái a
Török nagymamával. Enyelegve ugratták, heccelték egymást. Ha a faluból jöttek fel vendégek — öregebb hölgyek a nagymamához vagy fiatalabbak Csinszkához — el- beszélgetett, eljátszott velük. Mint Bölöni írta: meg akart és meg tudott maga körül hódítani újra mindenkit. Hatott a szépség, a tehetség s a hírnév együttes varázsa, megejtett a charizmatikus egyéniség.
Nagy vendégjárás volt ezen a nyáron a csúcsai várban. Kellett a látogató: büsz- kélkedni akartak a fiatal házasok sikeresnek tűnő életükkel. Jöttek Kincs Gyuláék Zilahról, Ferenczy Zsazsáék, Lukács Húgóék Kolozsvárról, Fehér Dezsőék Nagyvárad- ról, Papp Viktorék Pestről. S hosszabb ideig tartózkodtak a várban Ady Lajosék, majd július végén, augusztus elején — épp az Intés az őrzőkhöz fogantatása idején Bölöni GyÖrgyék. Mintha csak a közösen eltöltött, emlékezetes, 1906-os, párizsi nyár tért volna vissza ismételten velük, önfeledt, vidám derűben teltek a napok. Kirán- dulásra indultak olykor Tündérfürdőre, Révre a Zichy-barlangba. Kiruccantak a
„kedves csacsifogaton" a Körös mentén fel a hegyek közé, a feketetói országos vá- sárra. Mint a mikszáthi idillek- hősei jártak a „sokféle, tarka, vásáros nép között".
Elindultak messzebb utakra is. Ekkor jutott el Ady először Erdélybe. Megnézték Brassó ragyogó tiszta utcáit, középkorból ittmaradt épületeit. Majd átmentek Maros- vásárhelyre. Mint egy fejedelmet, úgy fogadták őket. Bernády György főispán sze- mélyes vendégének tekintette „a hírneves poétát". (Az erdélyi dzsentri — már pusz- tán a hagyományok okán is — szellemtisztelőbb volt, mint a hazai.) Megnézték a Wiegand-féle kultúrpalotát, megszemléltek egy katonai zászlóavatást, részt vettek a tiszteletükre rendezett banketten, s a vásárhelyi jellegzetességen, a flekkensütésen.
Majd a főispán kocsiján kirándultak — keresztül a „tisztán tartott, takaros, székely falvakon", „a változatos, gyönyörű vidéken" — a „növekvő erdők és magasságos he- gyek" közt megbúvó messzi Szovátára. Ady „gyermekes jókedvvel fürdött a híres Medve-tó sötétlő, mozdulatlan, nehéz, sós vizében; A kihalt üdülőhely magányossá- gában, a lebegtető vízben, a tóra néző fák áthatolhatatlannak tűnő falszerű csendjé- ben a természet varázsa közvetlen érződött. A végtelenben járhatott a lélek. „Holt- fáradtan", de felvillanyozva értek haza így alig egy hét múltán ismét Csúcsára.
Mint a költő írta: „kevés pénzzel, de tele rajongó csodálattal Erdély iránt". Az idill színeit idézte ez az út, mint az egész, 1915-ös fénylő, csúcsai nyár.
Az idill elhivatott színtere: a nyári esték végtelen nyugalma szimbolizálta leg- teljesebben ezt az időszakot. Nem véletlen, hogy legrészletesebben épp az esték, han- gulatát rögzítették Bölöni beleérző, írói emlékezései. Kiültek ilyenkor a park nyug- ágyas teraszára, s rég volt dolgokat idéztek a lassú, növő csendben. Mint Csinszka feljegyezte: Itóka „mesélt" France-ról, Rodinről, Lichtensteln hercegről és a többiek-
ről. Kitágult a világ az emlékek között: az est befelé is a végtelenbe nőtt. Majd mikor a házban már mindenki aludt, Ady a petróleumlámpa fénye mellett dolgozni kezdett. Ha elfáradva pihenni akart, a kert kanyargós útjain sétált egy kicsit. A Kö- rös zúgása hallatszott ilyenkor messziről, villogtak szerte a kertben a szentjános- bogarak, tündöklött a messzi, csillagszóró éj. Otthonos, védett és szép volt a világ.
Nem véletlen, hogy az Intés az őrzőkhöz épp ekkor íródott.
Mert hozzátartozott ehhez a vershez az itt megjelenített életrajzi háttér, az idillé vált világ. Nemcsak a csillagszóró éj s a szentjánosbogarak konkrét, képi mozzana- taiban élt ott a műben a fénylő, csúcsai nyár: ez jelentette az ihlető helyzetet is.
Hisz egyrészt tűnékenysége, pillanatnyisága, másrészt pedig ünnepi jellege folytán az egzisztenciális pillanatok közé tartozott mindig is az idill. Kiélező, szélsőséges helyzet; határhelyzet volt. A lehető, az eszményi lét villant meg folyvást r a j t a ke- resztül. Előleget adott benne mintegy a jövendő. Átderengett, ha percre is, a mába a zenévé tisztult, otthonná vált világ, az ember örök úlma: az. édenlehetőség. Kimagas- lott így a hétköznapok közül. Kilátópont volt. A gondolkodó ember messzire látha- tott. Felmérhette létezése célját, értelmét. Nem véletlen, hogy amint Goethének a római idillből hozott művei, Petőfi koltói versei, Rilke Duinoi elégiái tanúskodtak róla, kedveztek a gondolati költészetnek mindig is az ily ritka, ünnepi pillanatok.
A huszadik század egyik legmélyebben intellektuális regénye, Thomas Mann Varázs- hegye is ily környezetben, a védettség világában, az idillben játszódott. Jobban áttekinthető volt a kivételezettség, a kiszigeteltség ily perceiben az ellentéteket magá- ban* hordó, bonyolult embersors. Valóság és lehetőség közti feszültség maradéktala- nul, kiélezetten kérdezett, érződött. Látszott az ember előtt álló örökös válaszút: az élet, mint bukás s az élet, mint lehetőség.
Állandó ellentét volt ugyanis az egyéni boldogság ily szituációiban a lét pilla- natnyi csendje, nyugalma, és a mindennapok mélyen ott rejlő, közben sem szűnő meghasonlottsága, tépettsége között. Az idill ugyanis sosem teljes világ, mindig csak sziget, efemeritás. Aláaknázottsága a mélybe szorított gondokon keresztül örökké érződik. Csöppet sem véletlen, hogy az emlékezőktől őrzött színekkel mintegy felese- lőn ekkor sem hiányoztak a keserű szavak az Ady-levelekből. „Mostanában az ön- gyilkosság gondolatával kelek és fekszem" — írta például 1915 júliusában Hatvany Lajosnak. Árnyékok lapultak az aranjuezi szép napok mélyén. Hisz nyugtalanította közben folyvást a képzeletet az anyagi helyzet, az újból meg újból megújításra váró katonai felmentés s nem utolsósorban az 1915. márciusi orvosi vizsgálat eredménye:
a Wassermann-pozitív. A kiújult betegség.
Az egyéni sorson túl a kint diszharmóniája sem kímélte az idillt. Futottak a derűs, napfényes nyárban is folyvást a vár alatt a katonavonatok. Jöttek az újságok, bennük a hírek a változatlan tartó háborúról. Az Intés az őrzőkhöz című versben emlegetett Lido és Florenc hazájában, Olaszországban zajlottak ekkor különös erővel a kímélétlen harcok. Július 18-án indult s a hónap végén még tartott a Doberdo nevet híressé tevő második isonzói csata. Gránátzáporok borították el ezt a távoli sziklás fennsíkot. A memoáríróktól megörökített nyári idill mögött tragédia sejlett.
S ez az ellentét a maga feszítő voltában kihívást jelentett, meggyorsította a gondo- latot. Szorongatón érződött az élet mikéntjéért az emberfelelősség. Hisz ki a lehető élet ízeit, ha az idill percnyi üzenetén át is, de észlelte, ismerte, a céltalanság s undor hulló világában nem nyugodhatott. Ki a boldogságról tudott: őrzővé kénysze- rült, nem vállalhatta már a boldogtalanságot, mint életprogramot. Az emberi létezés alternatíváit felmérő költemény, az Intés az őrzőkhöz megíródhatott.
őrzők, vigyázzatok a strázsán, Csillag-szórók az éjszakák, Szent-János-bogarak á kertben, Emlékek elmúlt nyarakon, Flórenc nyarán s összekeverten Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, díszkócos tánci termen, Történt szépek, éltek és voltak, Kik meg nem halhatnak soha, Őrzött elevenek és holtak, Szivek távoli mosolya, Reátok néz, aggódva, árván, őrzők, vigyázzatok a strázsán.
őrzők, vigyázzatok a strázsán, az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba jeneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hös igék S a csillagszóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe-szőtt hitét, S akik még vagytok őrzőn, árván, őrzők: vigyázzatok a strázsán.
A hangulati összetettség költeménye volt az Intés az őrzőkhöz. Innen eredt, hogy mint az értelmetlen vers mintadarabját, mint „gázokba burkolt ritmikus értelmet- lenségek" gúnyolhatta ki megjelenésekor a Budapesti Hírlap hasábjain Rákosi Jenő.
Igazat adott neki ebben az egykorú olvasói tudat. Egy szálon szerkesztett költemé- nyekhez volt az hozzászokva. Kívülesett elvárási horizontján az itt található, több szálat egymás mellett futtató, polifon jellegű lírai szerkesztés. A huszadik századi költészet sajátsága volt ez az összetettség. Nem véletlenül születtek ekkor rendre oly kritikai műszavak, mint ambiguitás, polivalencia, meghatározatlan tárgyiasság, skematizáltság stb. Mind egyre utalt ez: a vers összetettségére, többrétűségére. Jelez- ték a kritikai terminológia szintjén a költeményfelfogásban végbement változást:
bonyolultabb, összetettebb hangot kívánt egy minden addiginál bonyolultabb szerve- zettségű s minden leegyszerűsítő, metafizikus létmagyarázatot elvető világ. Az Intés az őrzőkhöz című költeményt értelmetlennek tartó olvasóközönség még a XIX., Ady viszont már nemcsak életrajzilag, de szellemileg is az ú j században élt. A nagykorú emberektől megélt, gondolkodásra késztő huszadik század bennszülöttje volt.
Már maga a külső, lineáris kompozíció hírt hozott a versben kísértő sokrétűség- ről. Eltérő hangszínt követelt az előadótól a négyszer ismétlődő, keretező refrén.
Latinovits művészi megoldása híven jelezte ezt a változatosságot, „őrzők, vigyázza- tok a strázsán" — nála nemcsak négyszer, de négyféleképp hangzott. S stiláris-vers- tani szinten is érezhető volt az akart sokszínűség. Mélyen áthatotta a költeményt az ellentétezés. Nem csupán tartalmi síkon feleselt egymással otthonosság- és idegenség- érzés: a rímszerkezetben is adott volt ez a kiélezés. Árván-strázsán, szépet — fene- ségek; állat-hős igék — hitét; soha — mosolya; kertben — keverten csaptak rá egy- másra az eltérő képzetek. S az összetételekben is vibrált a feszültség: különböző hangulati szférából eredt az elő- és utótag (dísz-kócos, állat-hős). Köznapi s ünnepi vegyült együvé. A sokszínűség legfőbb jeleként több-funkciójúságra kiváltképp alkal- mas stiláris alakzatok törtek az élre. Szembeszökően ilyen volt például az első vers- szakra mindvégig jellemző kihagyásos, pointillisztikus mondatszerkesztés. Oly Ady- versekben, mint Egyedül a tengerrel, A Tisza-parton, Álom egy méhesről, Bolyongás Azur-országban stb. az ünnep, az idill hírhozói voltak az ily típusú inszcináló nomi- nális mondatok. Olyanokban viszont, mint Félrevert, harangos napok, A rém-mesék uhuja, Az öreg Kunné stb. — épp ellenkezőleg — a belső gondolati nyugtalanság, a tragédia szólt rajtuk keresztül, összefüggött egymássál ennek a jellegzetesen több- értelmű stiláris alakzatnak domináns jelenléte és a versformálásra jellemző poli- fonikusság. A mélyen ható stiláris szándék megfelelő eszközre talált. Már pusztán nyelvileg vibráló lett a vers. Szétbontva ezt a mélyen ható, a lírai alakításban egy- ségbe fonódó sokrétűséget (s a strukturális verselemzés nagy előnye mindenféle lineá- rissal szemben, hogy ezt az analízist el tudja végezni): legalább négy jellegzetes hangulati szín vált el egymástól: 1. a tragédiáé, 2. az idillé, 3. a pátoszé — s végül mindent betetőzőn — 4. az elégikusságé.
*
A mű tónusbeli meghatározói közt a tragédia jelenléte ötlött szembe mindenek- előtt. Érződött a létezést körülvevő fenyegetettség. Ezt sugallta rögtön az ábrázolt képi szituáció: hadiállapot idéződött meg. Mégpedig nem akármilyen, de a beszorí-
tottságé. Fokozott gonddal vigyázni kényszerülő harcosok látszottak: az őrző volt a főhős. Jelződött rajta keresztül a veszélyeztetettség.
De nemcsak a képi megjelenítés: a veszélyérzetet véste az olvasó lelkébe a kom- pozíció is. Három szereplő volt adott még a vers elején: 1. az intő, megszólító én, 2. a megszólított fi, 3. a védett, őrizett ők. Először az ők tűnt el, s a vers végén már a fi is gyérült: „S akik még vagytok őrzőn, árván" — szólt egyre növekvő remény- telenségben, mind nagyobb magányban az intést mondó hős. Kétszer tűnt fel a vers- ben az árván határozó, mégpedig poétikailag kiemelt helyen: strófazárásban s egyben rímszóként. Az emberi magány, kiszolgáltatottság nagy erővel szólt. Az idő- s tér- kezelés Is tanúskodott erről. A vers időpontja — a kétszer ismételt, hangsúlyozott ma
— a reménytelenség szorításában élt. Nemcsak a „szívek mosolya" volt itt „távoli":
az adott helytől s pillanattól messze, a makro- és mikrovilágban, avagy a tűnt idő- ben rejlett minden szépség. Az én közvetlen valóságát, jelen idejét a következő mon- datok jelezték: „Oly szomorú embernek lenni — S szörnyűek az állat-hős igék.
A szomorú s a szörnyű volt az állítmány a mához kapcsolódón. Érződött, hogy tra- gédia lapult mind nembelileg-történelmileg, mind egyénileg-személyileg nézve az embersors mélyén.
A nembeli fejlődés szintjén leskelő tragédiát jelzőn az első versszakban még csak áttételesen — az emberek aggódásán, árvaságán át — volt megjelenítve a ve- szély, a második szakaszban azonban már konkrét formát kapott, áttételesből köz- vetlenné vált. Hangzottak „az állat-hős igék", gázoltak „a véres s ostoba feneségek".
Akart, szándékolt vulgarizmusokkal aláhúzottan látszott az ellenfél: a háború s ami- nek az. pusztán jelképe volt: a durva, állati lét. Az embertelenség. Megjelenítődött az emberi fejlődés mélyén rejlő tragédia. Az, hogy mindig ugrásra kész a történelem mögött a Nihil, a Semmi: az emberi őrület, a dühödt „feneség".
S nemcsak a nembeli-történelmi, de látszott az egyéni sorsba ágyazott tragédia is. „Oly szomorú embernek lenni" — hangzott a valló szó. S a hullás, a múlás sod- rása érződött. Nyárból ősz felé, az éjjeli bálból a hajnali kijózanodás felé ment a képi rend; a szóró, búcsúztató, kócos jelölte az irányt; a lefelé menést. S mint nagy- hatalom magaslott az idő. Közvetlenül — igaz — nem esett róla szó, de hangsúlyo- zottan adott volt a múlt. A sűrűn ismétlődő -t rag grammatikai metaforává vált, jelentést közölt. Átdobta a lélekbe a maga hangulatát: a befejezettség, a múlás veszedelmét. Történt szép, élt és volt lett itt minden, mi élni érdemes volt. Ítélet- mondón kattogott a múlt. Látszott a halált, a múlást magában hordó tragikus embersors.
A nembeli és az egyéni létezés mélyén rejlő tragédiát jelzőn tépett, zaklatott alakzatok kísértettek a mű stílusában s verselésében is. Elsősorban a mondatszer- kesztés hozott erről hírt. Kapkodón, elliptikusan, inverziókkal szóltak a mondatok.
Túlnyomó részük szabálytalan volt. Az első versszakban például majd ötven száza- lékuk valamely mondatrészt kihagyott. Bonyolultan, rapszodikusan villóztak a rímek.
Hol páros rímként, közvetlen közelről, hol három-négy sornyi messzeségből csengtek egybe, minden szabály nélkül. S tépettséget sugallt a versi szerkezetben kísértő enjambementek sokasága is. Huszonöt százalékos volt itt az áthajlás az Adynál szo- kásos 16,45 százalék helyett. A költői beszéd számos mozzanatában a lélek benső állapotához, a veszélyérzethez simult.
Ugyanakkor azonban nem ontologizálódott el itt a tragikusság, s nem poétizá- lódott át. Nem lett megvetett érzés a boldogság s az otthon-kívánalom. Holott nem utolsósorban a Schopenhauer als Erziehert író s a „heroikus pesszimizmus" vallását hirdető Nietzsche hatására — kiváltképp a háború okozta megrázkódtatás nyomán
— divat volt ez akkor. Még oly józan, racionális gondolkodó, mint Szabó Ervin is arról elmélkedett, hogy „boldog élet lehetetlen; a legmagasabb, amit az ember el- érhet: a héroikus élet". Ady Endre másképp gondolkodott; a boldogság kérdésében sem szerelt le. Ott sem alkudott. Éppúgy, mint később József Attilában s Radnóti Miklósban, a háború borzalmai ellenére is élt benne a remény, hogy van valahol otthon: az idill számára van lehetőség. Világképéhez a boldogságtudat hozzátartozott.
S az Intés az őrzőkhöz is hírt hozott erről. Kísértett a versben a tragikusság mel- lett, mint másik jellegzetes hangulati szín: az idill fénye is. Feltűntek annak belső tartalmi összetevői: 1. az otthonosságérzés, 2. az ünneppé vált lét. Látszott a fenye- getettséggel szemben a más lehetőség.
•
Az otthonosság hírhozójaként az idill hagyományos, elrendelt színtere fénylett:
a nyugtató, nyári éj. Éppúgy mint Csokonainál, Petőfinél vagy Vajda Jánosnál (talán magyar vidéki hagyományokból is táplálkozón) többnyire a békét, a szépséget jelen- tette Ady képi szótárában is a „tűz-nyár" s a hozzá tartozó „bukó csillagos éj".*
S itt is az világolt. A tér-képzetek közt az intimitás zárt, óvó helyei álltak előtérben.
A kertben, termen határozó és Florenc, Lido ez a két konkrét városnév tanúskodott erről. De ugyanakkor belesimultak ezek a meghitt, rejtő, ismerős helyek egy óriás méretű, átfogó egészbe: a csillagszóró éjbe. Az intimitás így nem leszűkítő, nem pri- vatizáló volt: az otthonosságot sugározta szét.
A térmotívum mellett az otthonlét lehetősége jelenítődött meg a hősábrázolás mikénj ével is. Bevésődött a szívbe az egybetartozás, a közösségi érzés. Igaza volt Földessy Gyulának, mikor Ady legközösségibb versei egyikének nevezte az Intés az őrzőkhöz című költeményt. Néhány tartalmi és formai adalék egyértelművé tette a közösség jelenlevő, hívó, békítő erejét. Tartalmi síkon „szívek távoli mosolya" fény- lett: egy összetett, enallagés, szinekdochés képen át megjelenítődött az emberi meleg- ség. Az alakzatban rejlő, hangsúly erősítő, kiemelő szerep megmutatkozott. A kép- típus szinekdochés volta — szívek mondása az emberek helyett — fokozott erővel szugerálta a meghittség érzését. Az emberből nem minden, csak az egyik legszebb, csupán a szív látszott. S az enallagés szerkezet — a távoli jelzőnek átsiklátása a szívek helyett a mosolyok elé — még hangsúlyosabbá tette ezt a szót: a jélző átto- lása révén nyomatékos helyen, birtokos szerkezet élén állott a szív. Maradéktalanul felszabadult így a benne rejlő érzelmi sugárzás: a közösséget, otthont sugalló kon- notáció.
Formai téren pedig néhány grammatikai metafora érzékeltette a többi ember, a közösség óvó jelenlétét. Az igék és a névszók felötlő nagy száma — majd ötven' szá- zalékuk — többes számban állott. Felerősödött a halmozódás révén ennek a nyelv- tani alaknak hangulati kisugárzása: a többes jelleg, a nem egyedüllét. Külön jelen- tést kaptak a verset átjáró -on, -en ragok is. Kinagyítódott az ismétlődés révén á bennük rejlő tartalomközlő mozzanat: a szilárd, egyértelmű meghatározottság, a biztonságtudat, az otthonlétérzés.
Az otthonosság színei mellett, azt kiegészítőn az ünnep idézte a lehetséges idillt.
Mindenekelőtt a képi motívumok hoztak erről hírt. Fent a csillagok, lent a jános- bogarak fénye villogott. Egybesimult mintegy képileg a makro- s mikrorend, csillag- fény öntötte el az egész világot. A csillagszóró szónak hangulata ugyanakkor nem- csak augusztusi nyári éjszakák, de karácsonyesték ünnepiességének is hírhozója volt.
Hiszen a versben a ritmus megosztó, az értelmi tagolást némileg módosító ereje folytán nemcsak a logikai összefüggéstől diktált jelentésben élhetett egy-egy szó: fel tudott sejleni másfajta lappangó jelentése is. Szünetet tartatott mindkét esetben a csillagszóró szó után a versi tagolás: a melléknévbe belecsenghetett így a csillagszóró főnév jelentése is: a karácsonyfák dísze, mint bújtatott képzet, a maga ünnepi han- gulatával a tudat mélyén átsuhanhatott. Fokozódott a fény, az ünnepsugallat nőtt.
S az ünnepigenlés határozta meg a megjelenített emberi tájak milyenségét is. A szép- ség legendás olasz világát jelenítette meg a két konkrét városnév: Florenc és Lido.
A pihenés, a kikapcsolódás, az élet fölött való ünnepi lebegés társult ezekhez a helyekhez kísérő képzetként. Mint ahogy az ünnepet idézte a már-már toposszerű
* Vő. p l . : A k i h e l y e m r e á l l ; A r é g i I s t e n ; Vén f a u n d a l a ; H ű s é g a r a n y o s k a r a ; A K a l o t a p a r t j á n ; A p a r a s z t N y á r ; D ú l k i s a s s z o n y o k n á s z a ; S z e n t J ú n i u s h í v á s a s t b .
bál-, karneválkép is: a hajnali, párás, dísz-kócos tánci terem. Az életigenlés, az élet- szeretet fogalmazódott meg ezen a hagyományos motívumon át: tündöklő fénybe vonódott mindig a bálokon,. karneválokon az emberi létezés.
A közvetlen képi adalékok mellett a nem mindennapiság érzését növelték a grammatikai metaforák is. Így például a szokatlan szavak, a neologizmusok. Firenze helyett a ritkábban használt, így elidegenítőbb, de ugyanakkor a flórát, a virágot áttetszőbben idéző, latin eredetű régi magyar alak, Florenc jött a versbe. Egy hagyo- mányos, jelzős összetételnek, a táncteremnek tánci teremre való szétbontása is alkal- mas volt arra, hogy a megszokottól, a hétköznapitól az ünnepi felé mozdítson.
S nemcsak tépettséget sugallón, de a. maga több funkciójúsága révén ünnepiességet árásztón is hathatott az impresszionista képzőművészeti technikára emlékeztető poen- tillisztikus mondatszerkesztés. Festménnyé vált mintegy a felmutatott világ. Fel- emelkedett a mindennapok fölé. S bujtatott, finom alliterációk zengése adta mind- ehhez a távoli zenét. Az idillbe, a szép világába költözött szinte az emberi létezés.
*
Tragédia és idill, fenyegetettség és otthonlétérzés éles ellentéte határozta meg az Intés az őrzőkhöz belső szerkezetét. Felvázolódott két eltérő jellegű létlehetőség:
1. az élet, mint örök veszélyzóna, kilátástalanság, semmibe vetettség; 2. az élet, mint remény, ünnepígéret, otthonlehetőség. De nem statikusan állott egymással szemben ez a két véglet, a tragédiáé és idillé, hanem alternatívaként. Választhatott az én.
Az adott felelet az otthon melletti kiállás, az innen eredő, nagy dolgoknak, egzisz- tenciális súlyú döntéseknek kijáró ünnepi érzés, méltóságtudat, azaz: a pátosz jelen- tette a vers harmadik lényegi szerkezeti összetevőjét. Mert döntött itt a versbeli fik- tív. én: a fenyegetettséggel szemben az otthonlét mellett, a halál ellenében az élet javára; a tragédiával szemben hangzott az idillakarás, az ünnepigenlés. Ez az állás- foglalás, a pátosz, mint versformáló erő, határozta meg a vers két lényegi poétikai komponensét: a lírai hőst és a lírai cselekményt.
A lírai hőst nézve innen adódott az őrző, mint képi önstilizáció. Kiteljesítve egy régi, valószínűleg az ótestamentumból öröklődő, magyar lírai képi hagyományt: az értékekre néző, felelős élet megjelenítője volt Ady lírájában mindig is az őrző. S ma- radéktalanul kibontakozott az adott esetben is ez a jelentése. Már pusztán azáltal, hogy nemcsak a hőst ábrázolta a mű, hanem szerepét is: megjelenítette a gondjaira bízott értékek, szépségek aggódó, árva tekintetét. „Reátok néz aggódva, árván" — húzta alá a vers inverzióval is hangsúlyozottan (mondatélre dobva a személyes név- mást), a hős felelősségét, a másokért élés kötelességét. S a megjelenítés archaizáló jellege még teljesebbé tette ezt a jellemzést.
Nem tartozott a kuruc versek közé az Intés az őrzőkhöz. De néhány archaizáló stilisztikai jegy mégis asszociációs kapcsot teremtett a magyar múlt közösségi fele- lősséggel élő, hajdani hősei, a kuruc vitézek és az összemberi fenyegetettséggel szem- beszegülő modern hősök között. Az ódon veretű őrző állt őr helyett. Feltűnt a régies sugallató átvádol ige és a strázsa főnév. Bibliai reminiszcenciák bukkantak elő.
Földessy Gyula szerint mintha a 127. zsoltár első versének ezen sorára „Ha az Ür nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző" játszott volna rá a költemény. Régies ízeket hordott magán már egymagában a címben kiemelt intés műfaja is. Ott kísér- tett benne a hajdani adhortatio, admonatio. A múltból jöttek így megjelenítve a köl- temény hősei, mélyre nyúltak le gyökereik. A nemzeti veszélyeztetettséggel szembe- forduló mégisembereknek, a kuruc vitézeknek voltak utódai. Hozzájuk tartozott a megkötött életek lényegi ismérve: a helytállás pátosza, az élet mellett döntő fele- lősségérzés.
S a lírai cselekmény is erről a döntésről tanúskodott. Konfrontáló, szembeforduló attitűd jellemezte a költemény hőseit. Tagadó, tiltó szavak tudósítottak a rossz felé való következetes határvonásról („Nem azért adott annyi szépet"; „Ma sem engedik feledtetni"). Ellentmondást nem tűrő, apodiktikus kijelentések („Az Élet él és élni
akar") hoztak hírt az alkut nem tűrő, belső elszántságról. A döntés, a cselekvés el- rendelt igei módja, a felszólító mód megsokasodott.
A lírai cselekmény irányának hivatott visszatükrözője, a lineáris szerkezet is hírt hozott a meg nem hátráló dacról, elszántságról. Ha az első versszak még érzelmi színnel, a kérlelés hangján szólt, a második már határozottabbá, keményebbé vált.
Nőtt a fenyegetettség. Látszottak a feneségek, az állat-hős igék. De velük együtt fokozódott az ellenszegülés is. Mind határozottabb lett az adhortatio, a buzdító be- széd. Az úgynevezett VAR — az igék-melléknevek aránya — mint általában a drá- mai csúcsokon, alapvetően módosult. 1,25 lett az első versszak 0,25-jével szemben.
S megkeményedett a ritmus is. Ha az első versszakban a tézisre, a másodikban az arziszra esett már többnyire a jambusokon belül az értelmi hangsúly. Az első strófa 33 százalékával szemben 62 százalék lett a másodikban az arzisznyomaték. Eltökélt- séget sugalló, általános jellegű, ítéletet közlő mondatok sorakoztak rendre. Nem szub- jektív jellegű, érzelmi természetű, de törvényeket közlő, észhez apelláló lett az érve- lés. Felmagasodott az idill, az ünnep joga mellett állást foglaló mégisemberség.
*
A modern, huszadik századi ember drámája, egy újkori, evilági teátrum mundi jelenítődött meg az Intés az őrzőkhöz soraiban. Az a kiélezett helyzet, amely meg- határozta többek közt Fagyejev hőseinek, Hemingway öreg halászának, Solohov em- beri sorsot szimbolizáló Szokolovjának dacát, cselekvését. Látszott egyfelől a veszé- lyeztetettség, a nihil, abszurditás, a „véres s ostoba feneség". Látszott másfelől az élet szépsége, a csillagszóró éj, az otthonlehetőség. A modern menny és pokol ezen alternatíváját megélve kényszerült helytállni az én. Vállalnia kellett az otthonlehe- tőség melletti kiállást, az őrző szerepét. A tragikusság és az idill színei mellé így jelent meg, mint harmadik lényegi hangulati összetevő: a schilleri értelemben vett pátosz, az értékek mellett állást foglaló, morális méltósággal teli értelmes szenvedély.
Végül a tragikusság, az idill s a pátosz mellé felsorakozón, azokat szinte egybefogón, bánattal árnyalt végtelen nyugalom — elégikusság — ömlött el a versen. Ez jelen- tette a negyedik — s egyben alapvető — érzelmi-esztétikai hangulati színt, a husza- dik századi forradalmiság jellegzetes színét.
Mert műfaját tekintve (ha rájátszásszerűen intésnek, adhortationak nevezte is művét verscímben a költő) valójában elégia volt az Intés az őrzőkhöz. A művészi formálás már egymagában tanúskodott erről. A nyugalommal kevert bánat hordo- zására alkalmas nyelvi-verstani jegyek léptek előtérbe. Mindenekelőtt érvényesült az elégiákra oly igen jellemző hosszúságtörvény, 12 sornyira nyúltak a versszakok s Adyhoz képest viszonylag hosszúak, 9 szótagúak voltak a sorok is. A szavak terje- delme is eltért a szokottól. Több mint 30 százalékot tettek ki a három, illetve több szótagú szavak az Adynál átlagos 25 százalékkal szemben. Aránytalanul nagy szám- ban tűntek fel hosszú vokálisok (33,34 százalék) és hosszú szótagok (62,5 százalék), s ennek megfelelően erősen spondeizált a jambikus alapsejtelmű költemény, az ütemek több mint 40 százaléka spondeuszból állt. S a hangok közül is a leginkább elnyúló vokálisnak, az á-nak az aránya nőtt meg (12,33 százalék, a köznyelvben szokásos 8,48 százalékkal szemben). Az elégiák töprengő nyugalmához illő, lassú, elnyújtott beszédet parancsoltak a különféle nyelvi-verstani elemek.
A hosszúságtörvény jelenléte mellett — az adott szöveg-összefüggésben — az elé- gia formai hírhozója volt a nominális mondatszerkesztés, a mondatok többsége ily típusú volt. Az elégiára utalt a szófaji megoszlás. A névszók száma majd 60 száza- lékra emelkedett s köztük is kiváltképp a melléknevek száma ugrott meg (majd 25 százalék a különben átlagos 15 százalékkal szemben). Sőt: szerepüket még hang- súlyosabbá tevőn az állítmányok nagy része is melléknévi volt. Végtelen nyugalom ömlött el ilyképpen a versen. Megvalósult a schilleri értelemben vett elégikusság.
Az a fajta érzés, amely Berzsenyi, Hölderlin, Shelley, a Duinoi elégiákat író Rilke s a kései József Attila műveiben élt. Az eszmény iránti lelkesedésből eredt itt a bánat.
Oly ember beszélt, ki nagyon jól tudta, hogy idillként is élhető az élet, adott benne a boldogság-, az otthonlehetőség. De ugyanakkor világosan, áltatás nélkül látta a valós helyzetet is: a veszélyeztetettséget, az otthontalanságot, a tragédia nőttét. Hiába döntött így az otthon mellett, hiába élt benne a boldogságigény, hiába szólt annak pátosza, a szenvedélyes igen: a szomorúság felnőtt. A lélek alapszíne lett az elégikus- ság, a gondolkodó, nyugodt szomorúság, Ady kifejező, találó szavával: „a lemondá- sos hit".
Mert valóban ez a két ellentmondó érzés vegyült el mindig az elégiában: a le- mondás és a hit. Tudta itt a lélek, hogy van eszmény, van otthon, hogy az ünnep egyszer eljön, de messze volt az nagyon. Kérdéses volt, hogy valaha is megéli azt az én. Lemondás kellett itt a továbbhithez: az én problémáin való felülemelkedés.
Az elégián át a huszadik századi másik nagy magyar elégikusnak, József Attilának utolsó szavait alkalmazva reá — a tűzhelyet, családot önmagának már nem, csak másoknak remélő, tisztán látó ember töprengő, nyugodt szomorúsága szólt.
A gondolati költemény sajátos válfaja volt az így megalkotott elégia: a huszadik századi elégia. Nem egy hangulatot fejezett ki: az egyéni élet biológiai korlátoltságát s a nembeli élet végtelenségét, az egyéni tragédiát s az összfejlődés boldogságígéretét egyszerre élő embersorsról beszélt. Adott volt benne a végső kérdésekre választ kereső, önmagán túltekinteni tudó ember jellemző vonása: a gondolat révén való felülemelkedés. Nem véletlen, hogy sok volt a versben a gondolatiságra utaló nyelvi- stiláris adalék, így például az absztraktat-konkrétat egybeötvöző, komplex képalko- tás (szívek távoli mosolya; az ember Szépbe szőtt hite), szófajátvitel, főnevesítés („történt szépek, éltek és voltak"). Megjelent az elvontságot sugalló -ás, -és, -ság, -ség képző (intés, jeneség). S az adott szöveg-összefüggésben, más indiciumokkal együtthatva a gondolatiság, a töprengő stílus hírhozója volt a kapcsolatos kötőszó, az és, s gyakorisága is. Egybefűző, folytonosító hatásuk mintegy sugallta a belső el- révedést.
A gondolatiságra utalt mindezen túl a visszatérő szerkesztési mód, az első és utolsó sort egybecsengető, AXA képletű, keretező, refrénszerű strófaépítés. S nem utolsósorban arra utalt a választott lírai pozíció. Felülállás, magaslaton élés jelle- mezte a költemény hősét. Már pusztán a megszólításos versformálás — az őrzőkhöz beszélés — s a térbeli és időbeli tágasság, nyitottság — a csillagok látványa s a távoli múltaké — érzékeltette, hogy messziről, felülről, nagy távlatokból tekintette át itt a létezést az intés közlője. Mint az elégiáknak az ideált szem elől nem vétő, gondolkodó hősét általában, őt is jellemezte a jelenhez való distanciatudat, a magas- lati lét.' Az elégikus nyugalom épp innen eredt: a felülemelkedésből; a messziről nézésből.
Ebben a gondolkodó, elégikus jellegben teljesedett ki a mű mondandója. A mű- nemet meghatározó fő hangulati szín — az elégikusság — világnézet volt. Jelződött a bánat fölött fénylő, a gondolatadta, végtelen, benső nyugodtságon át, hogy nem szubjektív önkény éltette itt a „csillagszóró éjszakák" mellett helytállni tudó el- szántságot, hitet, az otthonteremtés lehetőségének őrzői reményét, de a megértett valóság. A gondolkodó erő. Kirajzolódott a vers menetében az emberi reményt táp- láló, felülemelkedést, biztonságot adó, három, lényegi, objektív tényező: 1. a termé- szet rendje, 2. a történelem menete, 3. az emberi cselekvés.
*
Elsősorban a természet színeiből áradt a verset átható, bánat felett lebegő, vég- telen nyugalom. Funkciója volt annak, hogy két ízben s verstanilag kiemelt helyen
— nyitásban, zárásban, mintegy keretezőn — tűnt fel a versben a csillagszóró éj.
Látszott az emberi világot körülölelő, otthonos mindenség. Nem a „véres s ostoba feneségek", de az otthonteremtés lehetőségét támogatta a felvillanó, kozmikus szín-
17
tér. Megsűrültek a létezés szavai (élet, él, éltek, elevenek): „az Élet él és élni akar"
biztonsága, hite töltötte el a gondolkodó egyént.
Mint a felülemelkedést, az otthonteremtés lehetőséget szavatoló másik lényegi tényező, a múlt, a történelem tűnt fel. „Történt szépek, éltek és voltak" fénye vilá- golt. Berendezett itt már az ember a maga számára egy külön valóságot, berendezte a társadalmat, az ember létterét. S ennek lényege — Flórenc és Lidó történelmi, konkrét nevével jelezve — az otthon, az ünnep volt. Szépségek, értékek fénylettek a múltban, kik — mint a vers írta — „meg nem halhatnak soha". Együvé kerültek az
„őrzött elevenek és holtak". Az ember a múlt, a történelem letéteményese volt.
S éppúgy mint a természet, meghatározott ez is. Minden olyan, a kétségbeesés mo- dern filozófiáiban kísértő nézettel ellentétben, amely szerint a természet és a tár- sadalom, ez a két, nagy, külső, objektív erő „tömör, masszív, nyers, közömbös" az emberi létezéssel szemben: itt mind a kettő az emberi reményt életre hívó, segítő tényező — az otthon záloga — volt.
Végül adott volt, mint az otthonteremtés lehetőségét szavatoló, harmadik, s egy- ben legfontosabb erő: az emberi cselekvés. Egy tömör képpel „az ember Szépbe szőtt hitéről" beszélt a költemény. Az ember értékekre néző, értékteremtő, célkitűző akti- vitása jelenítődött meg. A természet és a történelem meghatározó erőivel együtt, velük egybeforrva ez adta meg főképp a helytállás, a mégis-emberség, az őrzés értel- mét. Szerkezetileg — mindkét szakaszban, a paralelizmussal egymást erősítőn — szűkülő jellegű volt a strófaépítés. Messziről kezdett, az egyik szakaszban a csillag- szóró éjtől, a másikban az élni akaró élettől, s fokozatosan egy pontba szűkült le a strófa: az őrzőként megjelenített emberek felé. Nemcsak a refrén: ez a kiélező, hangsúlyozó szerkesztés is jelezte, hogy az emberen múlott végső soron minden, reá nézett „aggódva, árván" az élet reménye, az otthonlehetőség.
A maga ellentmondásosságában, a szomorúság, a kétségbeesés bevegyülő színei ellenére is forradalmi vers volt így az Intés az őrzőkhöz. Rákosi Jenő ellenforradalmi -cenzori ébersége jó szemmel vigyázott. Épp annak a Nyugat-számnak nyomán indí-
totta el ő a maga háború alatti támadását Ady s általában az ú j irodalom ellen, amelyben Hatvany Harcoló betűk című cikkével, Babits Játszottam a kezével című költeményével együtt megjelent az Intés az őrzőkhöz. Épp ez a költemény volt szá- mára az egyik legfőbb botránykő. S joggal. A mű valóban forradalmi vers volt.
Nemcsak a forradalmiságra oly igen jellemző megszólításos, felszólításos versfor- málá's tanúskodott erről, de mindenekelőtt a tartalmi mondandó.
Csak a forradalmiság szűk értelmezése — a forradalmiságot nem világnézeti, de pusztán politikai állásfoglalással azonosító szemlélet — nem veszi ezt észre. Az a fajta leszűkítő látás, amely sem a kései Ady, sem pedig a kései József Attila költé- szetében nem képes meglátni a forradalmiságot. Nem tudja megérteni ez a vulgari- záló, egysíkú szemlélet, hogy a forradalmiság nem pusztán valamiféle politikai igen, de sokkal több annál: átfogó világkép, a valóság nagy törvényeihez való eljutás s azok jegyében való cselekvés, az esetlegességeken felülemelkedés. S az Intés az őrzőkhöz soraiban ily hős jelent meg. A kiteljesedett forradalmár, a világ bonyolult- ságát, a fejlődés ellentmondásosságát mélyen megélő, ú j típusú, huszadik századi forradalmár: a valóság forradalmára beszélt.
A valóság forradalmára volt a versben ábrázolt hős háromféle értelemben is.
Egyrészt azért, mert felmérte ez a hős az ember tényleges helyét. Reálisan látott.
Látta a veszélyeztetettséget, „az állat-hős igéket", az eltévedés lehetőségét. Az em- beri létezés szakadékait, tragikus mélyeit számbavevően, illúziók nélkül nézte a vilá- got. A valóság forradalmára volt a versbeli hős, másrészt pusztán azért, mert tudta, hogy ott állnak mögötte hitét támogatón a valóság testvéri erői, a meghatározó két nagy, objektív tényező: a természet és a történelem. Az embernek nem ellenfelei ők, de segítőtársai. Hagyják magukat formálni az ember által, s az ember érdekében, továbbadva folyvást a nembeli kódot: tűnt nemzedékek bennük testet öltő, beléjük vésett hitét, üzenetét.
Végül: a valóság forradalmára volt a versben ábrázolt hős, mert tudta, hogy
mindennél fontosabb az őrző magatartás, a meg nem alkuvó, értékekre néző s érté- keket teremtő, emberi cselekvés. Az a valóságban adott otthonlehetőséget tényleges otthonná változtatni képes igazi erő. Mert van mindig a létben választás, döntés.
Nem alternatíva nélküli az emberi létezés. Győzhet a tragédián az otthonígéret, a helytállni tudás, a mégis-emberség. Igaz: elbukhat az én, tragédiába hullhat az egyéni sors, de nem hiábavaló mégsem az őrzés. Nem reménytelen az emberként létezés.
A költői parancsszó: „S akik még vagytok őrzőn, árván, — Őrzők: vigyázzatok a strázsán" — örök kötelesség.
HÉZSO FERENC RAJZA (ADY: ÁLMODIK A NYOMOR)
2* 19
