Beszélgetés Fekete Gyula statisztikussal és közéleti személyiséggel
Fekete Gyula 1947-ben született, felsőfokú tanulmányai elvégzése után a KSH-ban kezdte szakmai pályafutását, ahol főleg gazdaságstatisztikai témákkal foglalkozott, de nem állt távol tőle a társadalmi egyenlőtlenségek szociológiai jel- legű kutatása sem. A rendszerváltozás éveiben aktív közéleti tevékenységet folyta- tott, 1990 és 1994 között az első szabadon választott parlament tagja volt. Ezt kö- vetően a szakmai munkája mellett – számos civil szervezet tagjaként – továbbra is részt vesz a közéletben.
Bevezetésképpen szólnál néhány szót csa- ládi körülményeidről, gyermek- és ifjúkorod- ról, tanulmányaidról?
Mindkét oldali nagyszüleim részéről pa- raszti származásúnak mondhatom magam, a Miskolc környéki Mezőkeresztes volt nagy- szüleim lakóhelye. Az 1948 utáni politikai- társadalmi változások családunkat is mélyen megrendítették, nagyszüleimet kuláknak minő- sítették, az akkori nagy belső vándorlás ben- nünket is érintett, ugyanis sokan a családunk- ból a városba menekültek, mert ott találtak megélhetést. Iskoláimat Budapesten végeztem, az általános iskola után az Eötvös József Gim- náziumban, egy 56 fős osztályban érettségiz- tem. Itt találkoztam először konkrét statisztikai feladattal, ugyanis engem bíztak meg azzal, hogy az osztály tanulóinak hetenkénti, külön- böző tantárgyakból kapott osztályzatait átla- goljam, és az eredményeket a faliújságra kite- gyem. Emlékszem arra, hogy egy-egy fizika- dolgozat után gyászkeretben jelenítettem meg az osztályzatok tanulónkénti heti átlagait.
Nagyon jó tanáraim voltak, és ennek a későb- biekben is hasznát vettem. Különösen a mate- matikatanárunk volt kiváló oktató és nevelő
pedagógus. Az érettségit követően 1965-ben – gazdasági és társadalmi érdeklődésemnek megfelelően – a Marx Károly Közgazdaság- tudományi Egyetemen folytattam tanulmánya- imat, Elméleti és tervezési szakon. A statiszti- ka iránti érdeklődésemet az is ösztönözte, hogy édesapám (Fekete Gyula író) ebben az időben kezdett foglalkozni a születésszám csökkenésének kérdésével, és segítettem neki különböző statisztikák felkutatásában, összeál- lításában. Az is jelentős hatással volt rám, hogy olyan kiváló statisztikusok előadásait hallgathattam, mint Kupcsik József, Párniczky Gábor és Köves Pál. Így 1969-ben egyenes út vezetett a KSH (Központi Statisztikai Hivatal) munkatársi közösségébe. 1975-ben megnősül- tem, két gyermekem született, akik már „kire- pültek”, így feleségemmel együtt, nélkülük, de szoros kapcsolatban velük éljük életünket.
Itt kell megemlítenem, hogy az 1960-as évek közepén egy körlevélben édesapám arról próbálta meggyőzni az ország vezetőit, hogy a drága bölcsődei ellátásnál olcsóbb lehetne a kisgyermekek otthoni gondozása. „Ha azoknak az anyáknak, akik szüléskor szívesen otthon maradnának néhány évre, minden három éven aluli gyermek után havi öt-hatszáz forint se-
gélyt juttatnánk, csupán gazdasági szempont- ból nézve is mintegy megkétszerezhetnénk az állami dotáció”, azaz a bölcsődei ellátás állami költségeinek „hatásfokát.” Ebből az indítvány- ból született meg később a gyes (gyermekgon- dozási segély) intézménye.
Milyen munkákat kaptál a KSH-ban, mi- lyen szakmai kihívásokkal találkoztál?
Szakmai életem végig a KSH-hoz kötődött, csak egy négyéves parlamenti képviselőség szakította meg ezt a folyamatot. 1969-ben a KSH Közgazdasági főosztályára kerültem, ahol szakterületemhez tartozott – időben különböző hangsúlyokkal – a lakossági jövedelmek és a jövedelemkülönbségek alakulásának nyomon követése, a reáljövedelem- és a reálbérszámítás, a pénz- és természetbeni társadalmi jövedelmek, valamint a lakosság adóterhelésének a vizsgála- ta, továbbá az illegális és a láthatatlan jövedel- mek meghatározása és mérése. Foglalkoztam a jövedelmeket és a fogyasztást, illetve a megta- karításokat szembeállító pénzforgalmi mérlegek készítésével, egyes népességcsoportok – mun- kások és alkalmazottak, parasztok, nyugdíjasok és többgyermekes családok – jövedelmi pozíci- ójának kiszámításával. A hivatalba lépésemkor igen jó szakmai és munkatársi közösségbe kerültem, különösen a Közgazdasági főosztá- lyon, ahol dolgozhattam – akkoriban ugyanis a KSH-ban ezt tartották az egyik legjobb főosz- tálynak – sok olyan munkát végeztünk, amelyek átfogóan próbálták feldolgozni és elemezni a statisztikai adatokat. Miután ez egy integráló főosztály volt, ezért a szakmai főosztályok szakembereivel szerves kapcsolatom volt, a munkaerő témájától kezdve az egészségügyi és a szociális kérdéseken keresztül egészen a gazdaságstatisztikában fontos ipari, kereske- delmi, továbbá mezőgazdasági témákig. Így a KSH szakmai tevékenységének elég széles skáláját sajátíthattam el. Nagyon sok kiváló
kollégát ismerhettem meg például akkor, ami- kor a nemzeti számlákkal kapcsolatos munkák- ban vettem részt. Sokat tanultam Árvay János- tól, e téma kiváló művelőjétől. Egész szakmai és közéleti pályafutásomban súlyt helyeztem arra, hogy elméleti munkásságomat gyakorlati munkával is alátámasszam. Például az 1970-es népszámlálástól a legutóbbiig mindegyikben vállaltam összeírói munkát, főleg azzal a céllal, hogy egyfelől megismerjem a lakosság életkö- rülményeit, másfelől azért, hogy a népszámlálá- si adatok elemzéséhez a gyakorlatban tanulmá- nyozzam a kérdőíveket és a kérdésre adott válaszok természetét. A Közgazdasági főosztá- lyon volt lehetőség arra, hogy az elméleti mun- káinkat gyakorlati tevékenységgel is kiegészít- sük. Például ötévenként részletesen felmértük a lakosság jövedelmeit. Sajnos az a tapasztalatom, hogy megritkultak az elméleti statisztikai mun- ka és a gyakorlati statisztikai összeírás együttes elvégzésének lehetőségei, és emiatt a fiatal kollégák nem tulajdonítanak nagy jelentőséget a gyakorlati statisztikai munkának.
Emlékeim szerint nagy port vert fel az 1980-as évek elején a KSH-ban, amikor – személyedhez köthetően – elkészültek az akkori létminimum-számítások. Ismertetnéd bővebben ezt az igen jelentős munkádat?
Már egyetemista éveimtől kezdve – nem függetlenül apámnak a népességfogyással kapcsolatos publicisztikáitól – érdekeltek a lakosság, ezen belül különösen a gyermekes családok jövedelmi viszonyai és társadalmon belüli helyzetük. Diplomamunkámat is a gyermekes családok jövedelmi helyzetéről írtam, az 1962. évi jövedelmi felvétel adatai alapján. A társadalmi mobilitásról készített doktori disszertációmban is számszerűsítettem a különböző gyermekszámú családokban nevelkedő gyermekek eltérő mobilitási lehető- ségeit. Az akkori hatalom – apám fellépésére
is reagálva – 1967-ben bevezette a három éven át igénybe vehető gyest, és ezen kívül további intézkedéseket is tett a gyermekvállalási kedv ösztönzése érdekében. Azonban – az általam ismert információk alapján – néhány év eltel- tével látható volt, hogy nem lett könnyebb a gyermekes családok jövedelmi helyzete, sőt bizonyos szempontból kedvezőtlenebbé is vált.
Miután a KSH-ban amúgy is jövedelmi, fo- gyasztási statisztikákkal foglalkoztam, kezdett érdekelni az a kérdés, hogy vajon mekkora jövedelem lehet arra elégséges, hogy – igaz rendkívül szerényen, de – a megélhetést bizto- sítsa. Tudatosan kezdtem foglalkozni a témá- val, és megismertem, hogy már a második világháború előtt is végeztek létminimum- számításokat, nem az államhatalom szervei, hanem az akkori szakszervezetek. Bár a pártál- lami időkben a szakszervezetek is betagozód- tak a rendszerbe, de azért volt némi mozgáste- rük, így az 1970-es évek végén kapcsolatba kerültem a szakszervezeti vezetéssel, akik megbíztak azzal a feladattal, hogy számítsam ki a személyek és a családok megélhetésének minimumát. A KSH-ban a munka elvégzését nem akadályozták, sőt még örültek is annak, hogy valaki vállalja ezt a témát. Az ilyen jellegű munkával kapcsolatban általában csak akkor keletkezett konfliktus, ha valaki olyan témához nyúlt, amelyet már valaki saját „fel- ségterületének” tekintett. Ekkoriban a létmi- nimum-számítás szerencsére „gazdátlan” volt.
A létminimum-számításhoz jelentős mód- szertani apparátus kell. Te milyen módszerrel dolgoztál?
Számítási módszerem az volt, hogy minden fogyasztási tételt aprólékosan – az élelmezésen és a ruházkodáson át a lakhatási költségekig – figyelembe vettem. Miután e tevékenységem a főmunkámon kívül esett, és segéderő sem állt rendelkezésemre, viszonylag hosszú időt vett
igénybe az 500 oldalas háttéranyag összeállítá- sa, melyből végül megállapíthatóvá vált a meg- élhetéshez szükséges minimális jövedelem mértéke. Könnyen belátható, hogy a létmini- mum témája egyben politikai kérdés is, hiszen az, hogy egy társadalom mekkora hányada él a létminimum alatt, az nem mindegy, többek között a kormányzati tevékenység minősítése szempontjából sem. Nem volt ez másképpen a pártállami időkben sem, bár a munkát nem gátolták de, a kérdés körüli szakmai vitából a nyilvánosságot kizárták. Politikai játszmák is közrejátszottak abban, hogy ez a feladat a szak- szervezetektől a KSH-ba került. Ezt követően a KSH-ban azonban már az általam alkalmazottól eltérően számították a létminimumot. A hivatal azt a nemzetközi statisztikai gyakorlatban is létező megoldást választotta, hogy megmérje, a létminimumban indokolt élelmiszer-fogyasztás éves költségei az egész évi jövedelmen belül hány százalékot tesznek ki. Ha például 35 szá- zaléknál többet, akkor már ez a jövedelemszint a megélhetés minimumát jelentheti. 1983-tól sem én, sem más szakszervezeti szakértő nem vett részt ebben a munkában. Megjegyzem, ennek a munkának addig nem is nagyon volt értelme, amíg hivatalosan nem közölték a szá- mítások eredményét, márpedig a rendszerválto- zásig erre nem került sor. Az 1980-as évek végétől több szociális civil szervezet mintegy nyolc évig még az általam kidolgozott módszer szerint számította a létminimumot.
Életrajzodból látom, hogy később megint foglalkoznod kellett e témával.
Így van, 1990 és 1994 között parlamenti képviselő voltam, és amikor az 1990-es évek elején a gyors infláció és a növekvő munka- nélküliség a korábbinál élesebben felelevení- tette a létminimum-számítás módszertani vitáit, akkor szakmai előéletemre és szakszer- vezeti kapcsolataimra tekintettel az Ország-
gyűlés engem bízott meg a Tárcaközi Létmi- nimum Bizottság vezetésével. Ebben a bizott- ságban igyekeztem a korábban mellőzött szakszervezetek, a KSH-nak, valamint a szak- értőknek meghívott szociológusok, statisztiku- sok, szociális munkások, továbbá társadalom- tudósok minimális szükségletekről kialakított véleményét összeegyeztetni, kompromisszum- kötésre késztetni őket. Módszertani kérdések- ben is előrejutottunk, mert az általam korábban alkalmazott és a KSH által követett megoldás között is létrejött egyfajta kompromisszum. A mintegy másfél éves munka sikerrel járt, a bizottság tagjainak túlnyomó többsége aláírta a közös nyilatkozatot. Sajnos az 1994-ben tör- tént kormányváltás után a közös nyilatkozat által javasolt programot már nem hajtották végre. A továbbiakban nem foglalkoztam a létminimum-számítással, csupán messziről szemléltem az ismét változó számítási mód- szereket. Amúgy meggyőződésem, hogy álta- lában kell egy iránymutató létminimumadat ahhoz, hogy Magyarország leszakadó népes- ségrétegeinek helyzetén segíteni tudjunk.
Sajnos ez a téma túllépett a statisztikán és nagyon átpolitizálttá vált.
Most térjünk vissza a történelmileg is iz- galmas korszakhoz, az 1980-as évek végéhez.
Végül is, hogy keveredtél a politika világába, hogyan lettél országgyűlési képviselő?
Kicsit messziről kezdeném. Pályafutásom- ra jelentős hatással volt, hogy a KSH engem delegált a személyi jövedelemadózást és az általános forgalmi adózást 1986 és 1988 között kidolgozó Adóreform-titkárság munkatársai közé. E testületben nagyon jelentős munka folyt, sok későbbi meghatározó közéleti sze- mélyiséggel kerültem kapcsolatba, például Kupa Mihállyal. Érezni lehetett azt, hogy a későbbi Magyarország társadalmi és gazdasági életének fontos jogszabályai fognak kikerülni
a kezeink közül. Nagyon izgalmas munka folyt, például 30 ország jövedelem- és forgalmiadó-rendszerét vizsgáltuk, hatalmas anyagot halmoztunk fel, melynek során széles körű és hasznos ismeretekre tettem szert. Már korábban is az volt a véleményem, hogy a személyi jövedelemadózásban valamilyen formában figyelembe kellene venni az eltartot- tak, különösen a gyermekek számát, és adó- kedvezmények formájában könnyíteni a gyer- mekesekre eme új adónem által kirótt magas terheken. Sajnos ezzel a véleménnyel kisebb- ségbe kerültem, így az elfogadott jogszabály- ban ezt a szempontot nem vették figyelembe.
Az akkori publikációs tevékenységemben igyekeztem erre a problémára felhívni a fi- gyelmet, demográfiai, családpolitikai és jöve- delempolitikai tárgyú írásaim jelentek meg a szaksajtóban. Ezekben elsősorban a gyermekes családok növekvő terheiről, azaz egyfajta családi jövedelemadózás szükségességéről, továbbá az aggasztóan növekvő jövedelmi különbségekről, azaz a minimálbér növelése mellett az alkalmazásban állók méltóságát még megőrző maximált bér bevezetésének szüksé- gességéről, továbbá a kistelepüléseken élők riasztó mértékű leszakadásáról írtam.
Ha jól értem, akkor e törekvéseid kudarca is vezetett a közélet és a politika világába, gondolván, hogy e tevékenység segít elképzelé- seid valóra váltásában?
Valóban úgy volt, hogy a szakmai meg- győződésem és a szociális igazságkeresésem sodort el az akkor ébredező politikai mozgal- makhoz. Jelen voltam 1987 szeptemberében Lakiteleken, az MDF-et (Magyar Demokrata Fórum) mint mozgalmat elindító tanácskozá- son, ahol az igazságos és méltányos közteher- viselés szükségességéről tartottam egy rövid előadást. 1988-ban az MDF szervezésében, több mint ezer résztvevővel, Kováts Zoltán
demográfus támogatásával fontos népesedés- politikai tanácskozást tartottak Szegeden, melyen én is részt vettem. Ebbeli tevékenysé- gem is oka lehetett, hogy az MDF-ben szerepet vállalhattam, és később országgyűlési képvise- lőnek jelöltek. Részt vettem 1989 nyarán és őszén a békés átmenetet kidolgozó, ún. há- romoldalú tárgyalások Szociális Munkabizott- ságának kompromisszumokat kereső munká- jában. Mindemellett szerepet vállaltam az akkor megalakuló civil szervezetek szervezé- sében, társadalompolitikai és tájékozató mun- kájukban, így az elesetteket segítő Polgári Tanácsadó Szolgálatban, a magas igényű szakmai vitákat kezdeményező Széchenyi Társaságban, továbbá az egyre inkább elnyo- morított nagycsaládosok érdekeit védelmező Nagycsaládosok Országos Egyesületében.
Akkor most térjünk rá az első szabadon vá- lasztott parlamentben végzett munkádra. A létminimummal kapcsolatos tevékenységedet már említetted, még milyen izgalmas témák tárgyalásában vettél részt?
A gyermekbarát adózási javaslataim kudar- cáról már szóltam, a privatizációval és a kárpót- lással kapcsolatban is eltért a véleményem az MDF-ben uralkodó nézetektől. Mint ismeretes, 1988-tól indult el az állami vagyon privatizálá- sának folyamata. Több közgazdásszal együtt én is azt a véleményt osztottam, hogy a munkavál- lalóknak – annak érdekében, hogy magukénak érezzék a munkahelyüket – részt kell venniük a privatizációban. Jelen voltam a munkástulajdont pártoló Munkástanácsok Országos Szövetségé- nek dunaújvárosi alakuló kongresszusán. Bíz- tam abban, hogy a munkástanácsok mellett a hagyományos szakszervezetekkel – a létmini- mum-számítás okán ápolt közös érdekvédő munkánkra tekintettel – együttműködhetünk az MRP (Munkavállalói Résztulajdonosi Program) sikeréért. Meglepetésemre a szakszervezeti
tisztségviselők azon az állásponton voltak, hogy a dolgozók vagy tulajdonosok, vagy alkalma- zottak, mert e kettő együtt nem működne. 1994 után egyértelműen a munkástulajdonlás ellen léptek fel. Így ez a fajta privatizáció csak rész- ben valósult meg, és az akkori 330 MRP-s gazdálkodó egységgel szemben ma már a He- rendi Porcelán Manufaktúrán kívül nincs is jelentősebb ilyen vállalat. Például Csehország sikeres és a munkavállalók tulajdonosi érdekei miatt munkahelyek százezreit megőrző privati- zációs gyakorlata megmutatta, hogy mekkorát veszítettünk a munkavállalókat a privatizációs döntésekből kitessékelő hazai hozzáállással.
Ehhez kapcsolódott egy másik kudarcom, neve- zetesen az, hogy nem sikerült tíz évre kitolni a kétszintű bankrendszernek – a csehországihoz hasonló – fokozatos életbeléptetését. 1988-ban az állami vállalatoknak a korábbi hosszú távú jegybanki hiteleket le kellett cserélniük többsé- gében öt éven belül lejáró kereskedelmi banki hitelekre. Az 1988-ban öt évre időzített pénz- ügyi „aknák” tömegesen robbantak az első szabadon választott kormány idején. 1992–
1993-ban sok vállalat vált emiatt fizetésképte- lenné, és tömeges lett a munkanélküliség. Más volt szocialista országokban sokkal hosszabb idő, akár tíz-tizenöt év alatt kellett törleszteniük a vállalatoknak a jegybanki hiteleiket, így volt idejük üzleti terveik megvalósításához. Kárpót- lási kérdésekben én a reprivatizáció híve vol- tam, de beláttam, hogy az akkori politikai, gazdasági és társadalmi viszonyok között erre nem volt lehetőség. Megszavaztam a kárpótlási törvényeket, bár – érintettként – megtapasztal- tam azt a sok visszásságot, amelyek a végrehaj- tásukat kísérték. Az államháztartásról szóló törvény 1992. évi elfogadása után – már több év elteltével – az a törekvésem is meghiúsult, hogy ennek a törvénynek az érvényesülése érdekében ismét legyen Magyarországon nemzetivagyon- számítás. Ez 1988-ban, a privatizáció kezdete- kor szűnt meg, holott éppen ezt követően lett
volna szükség a nemzeti vagyon sorsának a figyelemmel kísérésére.
Ekkoriban tárgyalták a rendszerváltozás utáni első statisztikai törvényt. E folyamatban mi volt a szereped?
Az MDF akkori frakciójában mindenki tudta, hogy mennyire kötődöm a KSH-hoz és a tágabb értelemben vett statisztikához, így engem kértek fel vezérszónoknak a statisztikai törvény vitájakor. Jó volt az együttműködés a KSH akkori vezetőségével, és ebben a kérdés- ben elég széles körű konszenzus alakult ki a parlamenti pártok között. Egy ponton avatkoz- tam be a törvényalkotás folyamatába, mégpe- dig a KSH Könyvtár ügyében. A törvényjavas- latból ugyanis kimaradt az, hogy a KSH Könyvtár köteles példányos könyvtár legyen.
Konzultáltam az akkori könyvtár több munka- társával, akik nem lelkesedtek azért, hogy könyvtáruk ismét köteles példányos legyen.
Végül meggyőztem őket, hogy így gazdagabb lehet a statisztikai, a szociológiai és a gazdasá- gi gyűjtőkörük. E téma érdekében benyújtott módosító indítványomat azután a Kormány és az Országgyűlés is elfogadta.
Kissé tágabb, például nemzetközi össze- függésbe helyezve, hogy látod az egész szak- mai és közéleti pályafutásod során végig napi- renden tartott demográfiai kérdést, hogyan látod hazánk népesedési helyzetének jövőbeni alakulását?
A jelenlegi kormánynak a népesedési hely- zet javításáért tett adópolitikai intézkedéseivel egyetértek, hiszen az ezzel kapcsolatos javasla- taim nagy része teljesült, bár – sokakkal együtt – az én véleményem is az, hogy a megtett intéz- kedéseken felül a családi pótlék összegét is emelni kellene. A családi jövedelemadózással kapcsolatos elképzeléseim nem teljesültek,
továbbra is meggyőződésem, hogy ez az adózá- si forma még inkább ösztönzőleg hatna a gyer- mekvállalásra. Sajnos azt látni kell, hogy önma- gában az anyagiak biztosítása nem elégséges a gyermekszám növelésére, én is látom az össze- függést, hogy általánosságban minél gazdagabb egy ország, annál kevesebb gyermek születik.
Ezért sok más demográfussal egyetemben azt gondolom, hogy a társadalomnak a gyermekek- kel kapcsolatos attitűdjén, hozzáállásán kell változtatni, és a társadalomban meglevő érték- válságot kell valahogy kezelni. Jelenleg tevőle- gesen is igyekszem segíteni ebben, ugyanis az elmúlt három évben részt veszek az „Összefo- gás a Gyermek és Családbarát Magyarországért Szakértői Műhely” munkájában, amely egy 350 oldalas tanulmány keretében veszi sorra azokat az intézkedéseket, amelyek szükségesek lenné- nek a magyar társadalom értékpreferenciáinak megváltoztatásához. Például, jelenleg zajlanak a Nemzeti Alaptantervvel kapcsolatos munkála- tok, ennek keretében szükség lenne olyan, a már más országokban bevezetett háztartásvezetési ismeretek oktatására, amely már iskoláskorban megtanítaná azt, hogy milyen felelősséggel jár egy gyermekeket is magában foglaló háztartás vezetése. Egyetértek azzal, hogy az értékválsá- got kezelni hivatott intézkedések csak lassan fejtik ki hatásukat a demográfiai folyamatok kedvezőre fordulásában. Mégis meg kell ezt próbálnunk, mert azt is látni kell, hogy – más országok gondjait ismerve – a lakosságszám növeléséhez esetleg szükséges bevándorolt népesség integrációja mennyi probléma forrása lehet. Véleményem szerint abban is bízni lehet, hogy a munkaerőpiac problémáit a robotizáció előrehaladása is segít kezelni, miáltal a munka- képes korú népességnek több szabadideje lesz, és a javuló jövedelmi helyzet mellett talán a gyermekekkel kapcsolatos attitűdök is megvál- toznak. Ebben az összefüggésben is igaz az a mondás, hogy aki időt nyer, életet nyer, azaz meg kell várni azt, hogy a hozzánk hasonló
családpolitikai intézkedéseket bevezető fejlett világ demográfiai folyamatai jelentős bevándor- lás nélkül is kedvezőre forduljanak.
Csak remélni lehet, hogy az általad felvá- zolt intézkedések segítik a negatív demográfiai folyamatok pozitívra fordulását, mert egy elöregedő, erejét vesztett társadalom a fiatal- ság dinamizmusa nélkül igen nehezen tud válaszolni a XXI. század kihívásaira. Szólnál még néhány szót a jelenlegi nyugdíjas éveidet jellemző tevékenységekről, kedvteléseidről?
Igyekszem tartalmasan kitölteni ezeket az éveket, szociális érdeklődésemnek megfelelő- en 22 éve folyamatosan részt veszek a „Háló- zat” – a Budapesti Díjfizetőkért és Díjhátralé- kosokért Alapítvány kuratóriumában, mely feladatot vállalt a kisjövedelmű, de önmagán segíteni kész háztartások támogatásában. Erre a tevékenységre különösen szükség volt/van a devizahitelt felvevőknél, hiszen sokan voltak olyanok, akik annak érdekében, hogy hitelei- ket visszafizessék, elmaradtak a közműszámlá- ik rendezésével. Az alapítvány anyagi forrása- inak egyharmadát-egyharmadát a fővárosi önkormányzat és a közműcégek adják. A további egyharmadot a megsegített díjhátralé- kosoknak kell állniuk. Ezen kívül apám örök- ségeképpen, de irodalmi érdeklődésemnek is köszönhetően tagja vagyok az „Örökségünk Irodalmi Alapítvány” vezetésének. Az alapít- vány célja, hogy olyan maradandó értékű irodalmi művek kiadását támogassa, melyeket
piaci alapon nem lehetne kiadni. Ez régen is aktuális volt, gondoljunk arra, hogy József Attila „Nagyon fáj” verseskötetéből több hónap alatt is csak hét példányt tudott eladni.
Továbbá a különféle tudományágak civil szervezeteinek az összehangolását célul kitűző Százak Tanácsának alapító tagja vagyok. A Magyar Közgazdasági Társaságban a Demog- ráfiai Szakbizottság vezetésével is megbíztak, e testület segít abban, hogy javaslatot tegyünk a családbarát intézkedések meghozatalára. Sok időmet elviszi a több éve folytatott országgyű- lési szakértői munka. Ennek során is módom van megfigyelni a való élet történéseit, ugyan- is sok esetben hozzám futnak be az egyes jogszabályokkal kapcsolatos lakossági pana- szok, így érzékelem azt is, hogy az íróasztal mellett hozott rendelkezések a gyakorlatban hogyan valósulnak meg. A panaszos ügyekkel való foglalkozásban természetesen segítsé- gemre vannak a statisztikai munkában hosszú évek alatt felhalmozott tapasztalataim. Gyer- mekkori zenei tanulmányaimnak és zenei érdeklődésemnek is köszönhető, hogy időn- ként kedvtelésből zongorázom, fiatalkorom óta mindig énekelek különböző kórusokban, jelen- leg a KSH kórusában is szerepelek.
Köszönöm a beszélgetést, jó egészséget kívánok!
Lakatos Miklós,
a KSH ny. szakmai tanácsadója E-mail: Miklos.Lakatos@ksh.hu
