KOVÁCS DEZSŐ

Szubjektív, elfogult töredékek a vidékfejlesztésről Subjective, biased reflections on rural development

KOVÁCS DEZSŐ

KOVÁCS Dezső: címzetes egyetemi tanár, nyugdíjas kutató, Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont, Regionális Kutatások Intézete; 7621 Pécs Papnövelde u. 22.;

kovacsd951@gmail.com; https://orcid.org/0000-0002-6696-3294

KULCSSZAVAK: vidékfejlesztés; LEADER program; együttműködés; bizalomhiány

Dezső KOVÁCS: honorary professor, retired researcher, Institute for Regional Studies, Centre for Economic and Regional Studies; Papnövelde u. 22., H-7621 Pécs, Hungary; kovacsd951@gmail.com;

https://orcid.org/0000-0002-6696-3294

KEYWORDS: rural development; LEADER programme; cooperation; lack of trust,

Az eredendő bűn, hogy az EU összekapcsolta az agrárpolitikát és a vidékfejlesz‐

tést, lényegében nem változott. A vidékfejlesztés az agrárpolitika „szolgálólánya”

maradt (és ezt már nagyon sokan megírták). Egy pro tra törekvő, ugyanakkor működésében támogatásra alapozott, természeti térben termelő ágazat, mely 60–70 évvel ezelőtt még a népesség több mint felét foglalkoztatta és megélhetését biztosította, más érdekeket hordoz, mint az a népesség, amely vidéken, de már nem mezőgazdaságból él, még ha gyökerei odatartozóvá teszik is. A vidékfejlesz‐

tési intézkedések többsége elsősorban az agrárium közvetlen érdekeit szolgálja vidékfejlesztési címke alatt is. A döntéshozók vidékfejlesztési kérdésekben is ter‐

melői fejjel és szemlélettel gondolkodó emberek. Ugyanakkor a vidéki lakosság többségének érdeke nem agráriumalapú fejlesztési politikát és szemléletet kíván.

A vidékfejlesztésnek helyi összefogásra ösztönzőnek, sokféle gazdasági és társadalmi tevékenység kibontakoztatását segítő, erős közösségi és közösségfej‐

lesztési irányultságúnak kellene lennie. Ez azonban az EU-ban nem tudott ilyen irányban és szellemben fejlődni. Az elmúlt évtizedekben volt egy elveiben és re‐

torikájában megnyerő ún. Közösségi Kezdeményezés, a LEADER program, ami ké‐

sőbb a Közös Agrárpolitika részévé vált. Európai és hazai szociológusok 2000 körül még úgy vélték, hogy majd ez lesz az EU fő (mainstream) vidékfejlesztési eszköze. Ebből semmi nem lett.

A közösségfejlesztés mint tudomány és gyakorlat nem tudott úgy kibonta‐

kozni, hogy az odatartozó ismeretek széles körben elterjedjenek a gyakorlatban is, hogy a helyi demokrácia, a fejlesztés, a közös cselekvés iskolái legyenek. Egye‐

temeinken tanítják, hogy a skandináv országokban a tanulókörök vagy dialógus‐

körök és a népfőiskolák közel két évszázadon keresztül megtették ezt. Nálunk a skan‐

dináv példát felvállaló és helyi viszonyokra igazító népfőiskolai mozgalom nehéz helyzetben van, ugyanúgy, mint a helyi közösségekért sokat tevő közösségfejlesz‐

tők. Az aprófalvak túlélésének egyik intézményes letéteményese – Kemény Bertalan innovációja – a falugondnokok rendszere, szintén fennmaradási gondokkal küzd.

A LEADER program megvalósulása Magyarországon leginkább egy népmesei történethez hasonlítható. A LEADER-ben a térségek között volt is verseny, meg nem is. Az irányítók versenyt akartak a LEADER térségek között, de nem tudták értékelni és eldönteni, hogy kik a befutók. Így mindenki befutó lett, a program az egész országot lefedte. Ezzel együtt a szellemisége valahogy idegen test maradt a hazai világban, kilóg a közigazgatásból (nem is része), kilóg az általános felfogás‐

ból és hétköznapi kultúrából az, hogy együtt kellene működni, partnernek kelle‐

ne lenni civilnek, vállalkozónak és választott vezetőnek. Közösen ötletezni, tervezni, s közben átláthatóvá tenni, hogy ki mit csinál és hogyan. Ami másutt természetes, az a hazai társadalomfejlődésben még idegen, hiába a sok próbálko‐

zás. Saját gyerekeimen tapasztaltam az USA-ban, Missouriban, hogy az ottani is‐

kolások már hat–nyolc évesen megtanulták a csoportmunkát, a feladatmegosztást, a közös gondolkodást és alkotást. Nálunk ez nehezen akar menni.

A LEADER programból egy agyonbürokratizált, lenyomott, akadozó, futósza‐

lagszerű valami lett. Az eredeti elvek és célok és a valóság köszönő viszonyban sincsenek egymással. Néhány elkötelezett ember még életben tartja az akciócso‐

portokat, de érződik, hogy az egész LEADER, a maga alulról építkező elveivel, a he‐

lyiek bevonásával, a döntéshozatallal stb. csak púp a hivatalosságok hátán. Lehet úgy vidéket, közösséget fejleszteni, hogy négy–öt év eltelik a program indításától, és még mindig csak a papírok tologatása folyik? Ez alatt jórészt az adminisztratív és döntéshozó hierarchia térfelén pattog a labda. A vidékfejlesztési hierarchia olyan tömegű szabályt teremtett, amelyet a vidékfejlesztéssel hivatásszerűen fog‐

lalkozók sem ismernek részleteiben. És a következmény? Hosszú várakozás felső szintű adminisztratív döntésekre, jóváhagyásokra. Az érintettek pedig, akik tenni szeretnének valamit, már rég kiábrándultak az egészből. Jellemző vesztes–vesztes helyzet. Már tíz évvel ezelőtt megkapta az alábbi véleményt az akkori Vidékfej‐

lesztési Hivatal vezetője egy fórumon: „ha nyolc hónapig egy pályázatbeadás után nincs eredményhirdetés – ha sokat dolgoznak az embereik, ha nem –, rossz a rendszer” (Kovács, Póla, Finta 2011, 24.). A rendszerhez azóta sem mertek érdem‐

ben hozzányúlni, s a helyzet nem javult.¹

A kép egyre elszomorítóbb, ha végiggondolom, hogy az elmúlt 25 évben a vidékfejlesztéssel kik foglalkoztak vezetőként és hivatalnokként. Nevek említése nélkül: hol van már a kezdeti lelkesedés és tűz, hogy eljött az idő és lehet mozdí‐

tani valamit a vidék helyzetén? A vidékfejlesztés a politika számára csak egyfajta

„próbapad” volt ifjú politikusok kipróbálására, illetve szavazatgyűjtésre. A leg‐

több ifjú politikust egy idő után bármelyik oldalon félreállították, nem személyi alkalmatlanságuk miatt, hanem a rendszer összetettsége, rugalmatlansága okán.

A vidéken zajló változások nem rövid ciklusokban, hanem hosszabb folyamatok‐

ban mérhetők. Ehhez politikai türelem, belátás és józanság kell. Ha a vidék csak a szavazatokért kell, annak hosszú távon nem lesznek jó következményei az ott élőkre nézve. Vajon megvolt, megvan ez a türelem és politikai egyetértés a mai Magyarországon a vidék felemelésére? Ki–ki eldöntheti a saját válaszát.

A vidékfejlesztési tevékenységekben, mint mindenben, van kockázat. Ezt azonban a legalsó szinten csak a helyiek viselik. A felsőbb szinteket szerződések stb. védik, ők nem hibázhatnak. Van-e felelős, ha az adminisztráció lassúsága, ér‐

dektelensége miatt tönkremegy egy vállalkozás, vagy megszűnik egy civil össze‐

fogás? Ha változik a piaci környezet és megugranak az árak, ha nincsenek elér ‐ hető szakmunkások és szakértelem? Jobb esetben vissza lehet lépni az eredeti elképzeléstől és a megállapodástól. Rosszabb esetben pedig bukik a vállalkozás, az összefogás, mert az elvekkel szemben egy átláthatatlan, garanciákat (időben/

szakértelemben) nem biztosító rendszer működik.

A ’90-es évek nagy tanulási folyamata a szubszidiaritásról, a kistérségekről, a helyi közösségekről ma már nyomokban sincs jelen. A szubszidiaritást mint alapvető elvet, melyet a katolikus egyház is hirdet, már nem is lehet hallani, em‐

legetni, nem hivatkoznak rá hazai politikusok. Az alulról jövő kezdeményezések és építkezés helyett „szavazóbázis-építés” folyik jobb- és baloldalról egyaránt. Jól látható ez például a falusi turizmus támogatásában, ahol egy újonnan belépő szolgáltatói réteg kapott támogatást milliárdos forrásokból (akik azután vagy szolgáltatnak, vagy a saját javukra építkeztek), a kicsiket, azokat, akik két–három vendégszobával rendelkeznek, a „retró falusi vendéglátást” pedig el lehetett fe‐

lejteni. Ugyanígy, a LEADER térségek lehatárolása kísértetiesen követte az ország‐

gyűlési választókörzetek határait az évezred első évtizedében.

A vidékfejlesztéssel kapcsolatos tudások rutinszerűvé váltak, a módszerta‐

nok nem fejlődtek, elsősorban a pénzszerzés/pénzosztás került a gyelem közép‐

pontjába. A vidékfejlesztési tudás mára jórészt adminisztratív tudásra szűkült, a jogszabályok ismeretét jelenti és nem azt, hogy miként lehet adott közösségek‐

ben bizalmat építeni, egyik pontról a másikra jutni, a közösség egyetértésével újí‐

tó dolgokat kitalálni, elmozdítani ügyeket a holtpontról. A nyilatkozó politikusok szétosztott milliárdokról beszélnek csak, a megnyíló új jogcímekről stb. Ugyanak‐

kor a programok értékelésén, a jelentéseken túl nincs szó a vidékfejlesztés intéz‐

mény- és szervezetrendszeréről mint a rendszer gerincéről, hiányzik a kritikai kutatás és elemzés. Még 1998-ban írtam egy ilyen kutatási tervet az akkori vidék‐

fejlesztési főosztályvezetőnek (minisztériumi kérés volt, hogy írjunk ilyeneket) a vidékfejlesztési intézményrendszer kutatásáról mint induló új jelenségről. A ja‐

vaslatot a tanszékvezetőnk terjesztette elő a minisztériumban. A válasz az volt, hogy „na nehogy má’ a kutatók ilyesmibe is beleüssék az orrukat”! Mára elmond‐

ható, hogy elborzasztó az elmúlt időszak szervezeti összevisszasága, az intézmé‐

nyek oda- és visszaszervezése, az apparátusok óriási uktuációja és sok esetben az a tudáshiány, ami a vidékfejlesztésben tapasztalható.

Nem tudni, mi zajlik a tekintélyt parancsoló intézményi cégtáblák mögött, milyen játszmák mennek, ki a hozzáértő, jóindulatú és ki nem, ki az, aki lelkét is kiteszi az ügyekért, és ki az, aki a saját karrierjét építi. Milyen okok játszanak sze‐

repet a nagy uktuációban? Hogyan tanítják be azokat, akik az egyetemekről ki‐

lépve ezekben az intézményekben találják meg első munkahelyüket? Sok-sok nyitott kérdés. A vidékfejlesztő adminisztrátorok döntő többsége a papírokkal van elfoglalva, és nem az emberekkel. Jelent, adminisztrál és kipipálja, amit a pontozási és szempontrendszerekben elvárnak.

A vidékfejlesztés projektekre darabolódott szét, amelyekből adott helyszíne‐

ken nem áll össze egy fejlesztési folyamat. A bürokrácia által vezérelt működésből ritkán jön ki megelégedést kiváltó eredmény. Ha megvalósul valami, az is annyi

„fájdalommal” jár, hogy kedvezményezettjei, alanyai nem szívesen, vagy nem úgy gondolnak rá, mint sikertörténetre, hanem mint valamiféle összevisszaságra és káoszra, amit jobb elfelejteni.

A vidékfejlesztés az a terület, ahol hosszú távú, tervezett, az érintettekkel folyamatosan kapcsolatban állva egyeztetett, ugyanakkor kellően rugalmas folya‐

matoknak kellene végbemenniük. A döntéseket pedig a szubszidiaritás klasszikus elve alapján kellene meghozni, vagyis az érintettekhez a legközelebb, s a bizalom‐

nak mint az irodalomból ismert, jelentős költségcsökkentő és a tevékenységekhez nagyobb sebességet adó tényezőnek is nagyobb szerepet kellene adni. Tapasztal‐

tam is, hogyan működik ez Norvégiában, a skandináv országokban, az USA-ban.

Nálunk a bizalom hiányát az adminisztratív túlbiztosítás és lassúság, az ügyek megkésettsége, a döntések hárítása, felfelé tolása mutatja leginkább. Köles Sán‐

dor (1999) már több mint húsz éve felrajzolta a bizalom hiánypiramisát. Ha nincs bizalom, akkor akadozik az együttműködés, ami ahhoz vezet, hogy majd hiányoz‐

ni fognak információk, ami tudáshiányhoz vezet, az pedig pénzhiányt eredmé‐

nyez. Ha van bizalom, akkor a folyamat fordítottja történik. Két amerikai szerző, Covey és Merrill ezt képletbe is foglalta és úgy jellemezte a bizalmat, hogy az „a

1. ábra: A bizalom hiánya és következményei The lack of trust and its consequences

Forrás: Köles (1999)

rejtett tényező, ami mindent megváltoztat.” Végül is, ez nem bonyolult, hisz na‐

gyon szűk körben szinte mindenki gyakorolja: „Ha csökken a bizalom, a sebesség is csökken, a költségek pedig megemelkednek. Ha a bizalom növekszik, a sebesség is nő, és a költségek csökkennek” (Covey, Merrill 2011, 33.).

Ma nem láthatók, nem ismerhetők a vidék „hősei”. Ma már nem hallható olyan vallomás, mint ami az új évezred első évtizedében egy fórumon hangzott el:

„Nekünk ez a LEADER az életünk. Mi elkötelezett hívei vagyunk ennek a módszernek, ennek a gondolkodásmódnak, ennek a fajta életvitelnek, és mindenki látja, hogy vidéken a LEADER és a 3-as tengely az a lehetőség, ami a kisembereknek, a kicsi gazdáknak, a vállalkozóknak, picit az önkormány‐

zatoknak, a civil szervezeteknek kiindulási lehetőség lehet. Természetesen ebből nem lesz senki milliárdos, milliomos, de talán egy picivel jobb élete lesz. Vagy legalább tartani tudja azt az életszínvonalat, ami eddig megvolt, és ha egy picit tudja a vállalkozását fejleszteni, már nem voltunk hiába”(Kovács, Póla, Finta 2011, 23.).

A két évtizede még büszkén vállalt hivatás mára keserű nosztalgiává vált.

Ma már nem ismertek szélesebb körben azok, akik a vidék előrelépésének zászló‐

vivői voltak, vagy jelenleg is azok, akik helyben, a közösség érdekében tesznek.

Nincs szervezett keret, ahol egymástól tanulhatnának, egymás jó gyakorlatait át‐

vehetnék. (A felsőbbség instrukcióit nem tartom ilyennek.)

A vidéki társadalom leszakadó csoportjait nem lehet a mai általánosan alkal‐

mazott projektalapon felzárkóztatni. Tíz–tizenöt–húsz éves programokban kelle‐

ne megfogalmazni az adott közösségekre, csoportokra, településekre szabott célokat, és kisebb szakaszokra bontani a megvalósítást, folyamatosan ellenőrizve az előre- és visszalépést. Rugalmas cselekvési lehetőséget kéne biztosítani azok‐

nak, akik ilyenre vállalkoznak, de a mostani adminisztratív keretek ezt nem teszik lehetővé. Mindezt nem lehet távolról vagy távmunkában végezni. Meg kellene ta‐

lálni azokat a misszionáriusi tudattal rendelkező embereket, helyből vagy más‐

honnan, akik hittel és szívvel-lélekkel végeznek ilyen munkát.

Az előcsatlakozási alapok évtizedes próbája, majd a két és fél programozási időszak 16 éve feltételezné, hogy begyakorlott tervezési, programozási és meg‐

valósítási intézményrendszer működik a Strukturális Alapokra. Az utóbbi évti‐

zedben megjelenő gyakorlat és politikai közelítés átírta a korábban elsajátított és begyakorlott formákat, és ez okoz némi zavarodottságot az érintettek körében. A regionális tudomány – mely szükségszerűen nemzetközi és kritikai alapállású – sem tudta még feldolgozni a mai területi viszonyokat alakító rendszert. A két évtize‐

dig tartó európaizációs tanulási és fejlesztési folyamat, a tanult és követett elvek és kifejezések – melyek vidéken is útmutatást adtak – bizonytalanná váltak és mintha jelentésüket és hatókörüket vesztették volna. Somlyódyné (2020) alapos elemző tanulmányának megállapításai is alátámasztják ezt az állítást.

Ami a vidéket illeti, a LEADER helyett a Magyar Falu Program (és más nem‐

zeti fejlesztési program) föntről kínálja a lehetőségeket, gyors módon, pénzosz‐

tásra törekedve. Ugyanígy más programok is „elszívták a levegőt” (és a pénzt) a LEADER, az alulról építkező közösségfejlesztés elől.

Európa új, nagy kihívások előtt áll, jelentősen változni fog az előttünk levő időszakban. Mi pedig itt vidéken küzdünk a régi kihívásokkal, a falvak elöregedé‐

sével, a szegénységgel, a atalok elvándorlásával, a munkahelyek, szolgáltatások hiányával, több térségben a gettósodással stb. Vajon fel tudjuk-e venni a tempót, kihasználni az európai integráció előnyeit, amit ma már természetesnek érzünk, vagy visszalépünk a nemzetállami keretekbe, és onnét próbáljuk alakítani a jö‐

vőnket? G. Fekete Évára és a saját elmúlt 70 évemre gondolva én az előbbi válto‐

zatot látnám szívesen.

G. Fekete Éva rengeteg kitűnő elméleti és módszertani tanulmányt, cikket, ajánlást írt, tréningeket vezetett, előadott, érvelt, vitatkozott. Nagy érzékenység‐

gel és empátiával foglalkozott a kistelepülések, az elmaradt területek problémái‐

val és kereste a megoldásokat. Gondolatai, javaslatai ma is időszerűek. Érdemes lenne egy kötetben vagy sorozatban összegezni és újból kiadni írásait, hogy értel‐

mezhető és követhető legyen az a gondolati ív, fejlődéspálya, amin keresztülment.

Azért is, hogy ez a tudás szembesíthető legyen mindazzal, ami Magyarországon történt és történik.

Jegyzet

1 Ezekről részletesen írtunk a Gazdaság és Társadalom 2011/3-4 es számában (Kovács, Póla, Finta 2011), továbbá a Borsodi füzetekben 2018-ban (Kovács 2018). Ez utóbbi szintén G. Fekete Éva emlékére összeállított különszám volt.

Irodalom

Covey, S. M.R., Merrill, R. R. (2011): A bizalom sebessége. HVG könyvek

Kovács D. (2018): A LEADER program 2010-2018 közötti időszakának néhány jellemzője Magyaror‐

szágon. Észak-magyarországi Stratégiai Füzetek. Gazdaság – Régió – Társadalom, 3., 31‒54.

Kovács D., Póla P., Finta I. (2011): A LEADER program és az alulról építkező vidékfejlesztés néhány ta‐

pasztalata Magyarországon. Gazdaság és Társadalom, 3‒4. http://gt.nyme.hu/gt_2011_3-4_05_ko‐

vacs_et_al.html

Köles S. (1999): A közép-kelet-európai piramis és a vidéki közösségfejlesztés szerepe. A Falu, 2., 39-42.

Somlyódyné, Pfeil E. (2020): A vidéki térségek felzárkóztatásának feltételei és eszközei uniós szem‐

szögből – Visszatérés az endogén erőforrásokra alapozott fejlesztési szemlélettől az újrael‐

osztó támogatáspolitikához Magyarországon. Tér és Társadalom, 4., 18-44.

https://doi.org/10.17649/TET.34.4.3298