ta nu lm án yok PRO PUBLICO BONO – Magyar Közigazgatás, 2020/3, 144–175. • Antal Tamás
A MAGYAR KIR. IGAZSÁGÜGYMINISZTÉRIUM BIZALMAS ÜGYEIBŐL – I. RÉSZ: HADIÁLLAPOT, FORRADALMAK, KONSZOLIDÁCIÓ
1From the Secret Documents of the Ministry of Justice of the Kingdom of Hungary Part I: War, Revolution, Consolidation
Dr. habil Antal Tamás PhD, LLM. egyetemi docens, Szegedi Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Európai Jogtörténeti Tanszék, antalt@juris.u-szeged.hu
E tanulmány a Magyar Királyi Igazságügyminisztérium megmaradt archivált iratain alapul, amelyek a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában találhatók, azon belül is az I. világ- háború alatti és utáni évek dokumentumai áttanulmányozása nyomán összegyűjtött adatok fel- használásával készült. Olyan témákat foglal magában, mint a király helyetti gyámkormányzás és a nádor tisztének újragondolása, a trianoni békeszerződés megkötéséhez és végrehajtásához szükséges igazságügyi intézkedések megtétele, a hazai nemzetiségek jogállásának megítélése, egy- szersmind adalékokat szolgáltat az utolsó magyar király, IV. Károly, valamint gr. Károlyi Mihály és több miniszter életútjához, különösen Tomcsányi Vilmos Pál működéséhez, aki a háború és a forradalmak utáni stabilizációban vállalt jelentős szerepet.
Kulcsszavak:
I. világháború, igazságügy, Magyarország 1918–1920., nemzetiségek, népköztársaság 1918–1919., Trianon
1 E közlemény a KÖFOP-2.1.2–VEKOP-15-2016-00001. azonosító számú, „A jó kormányzást megalapozó közszolgálat-fejlesztés” című projektben, a Hivatásrendek történetének vizsgálata az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban című Államtudományi Kutatóműhelyben (NKE/4826-4/2017) valósult meg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem támogatásával.
ta nu lm án yok •
The author of the present paper examines the archived sources of the history of the former Ministry of Justice of the Kingdom of Hungary during and after World War I. This part contains data about the ministerial regulation on the provisory in war conditions as well as the drafted legal norms on the establishment of the institution of regentship for the case when the king cannot perform his duties. The pre-activities concerning the conclusion of the Peace Treaty of Trianon and some of the diplomatic problems that came up with the neighbour states in the same period can also be found in the chapters. One can read supplements to the life of King Charles IV and Count Mihály Károlyi, the fate of the minorities living in Hungary, and the career of the then ministers of justice, especially Vilmos Pál Tomcsányi who took part in the stabilisation of the post-war public law.
Keywords:
World War I, administration of justice, People’s Republic, Trianon, Hungary 1918–1920, minorities
ta nu lm án yok
1. BEVEZETÉSAz egykor volt Magyar Királyi Igazságügyminisztérium (Igazságügyminisztérium) (1848–
1849, 1867–1944) történetének kutatását jelentősen megnehezíti az a széles körben ismert tény, miszerint annak iratanyaga az Országos Levéltárban az 1956. évi szabadságharc alatt keletkezett tűzben elégett,2 ezáltal a megmaradt kútfők forrásainak szigorúan kro- nologikus rendben való feldolgozása csaknem lehetetlenné vált. Minderre tekintettel rész- letes tudományos munkák nem keletkezhettek, noha a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának a K577. és a K578. számú állományában találhatók szakmailag értékes, de nagyon heterogén, eshetőleges tartalmú dokumentumok. Így e minisztérium működé- sének lineáris időrendben történő rekonstruálása – a hagyományos kutatói módszerrel és a teljesség igényével – valóban nem végezhető el, de a bombatalálatot túlélt iratok még ekként is nyújtanak ismeretlen vagy kevéssé ismert adalékokat a magyar igazságügyi igaz- gatás múltjához.
Érdekességként hozzátesszük, hogy a megmaradt iratanyag egy jelentős része annak köszönheti a létét, hogy még a szabadságharc előtt kiemelték különféle célokból, ezért nem az eredeti helyükön őrizték azokat, amikor a tűz kitört. Számos irat a magyar és a nemzet- közi munkásmozgalom múltjának kutatása végett került át az Országos Levéltárból a párt- és munkásmozgalom-történeti archívumokba az 1950-es évek első felében, ezzel véletlenül kerülve el a fizikai megsemmisülést.
Az iratanyag két állománya közül a K578. sorszámúban úgynevezett elnöki bizalmas iratok (= B.i.) találhatók, amelyek a mindenkori igazságügy-miniszter által titkosítani ren- delt dokumentumokat tartalmazzák. Az egyes ügydarabokat növekvő rendszámmal látták el a keletkezésük során folyamatosan, miáltal kronologikusan haladnak 1906-tól 1945-ig.3 Az éppen aktuális történelmi–politikai helyzet határozta meg, mely minisztériumi iratok kerültek e kategóriába. Az I. világháború idején például az igazságügyi szervezet igazga- tásával kapcsolatban kibocsátott minisztertanácsi és szakminiszteri rendelkezések – mai fogalmaink szerint normatív szervezetszabályozó eszközök, utasítások – szerepelnek bennük, amelyek lehetnek konkrét esetet érintők, de generálisan követendő normák is.
Némelyek csupán egy-két lapból, mások vaskos iratkötegekből állnak. Közös jellem- zőjük ebből következően az is, miszerint az ismert nyilvános közlönyökben és hivatalos jogszabálygyűjteményekben – különösen az Igazságügyi Közlönyben s a Magyarországi
2 Gyenesei József: A magyar levéltári szervezet 1956-ban. Levéltári Szemle, 56. (2006), 3. 16–23., ide különösen:
20–22.
3 A levéltári állomány dokumentumai összesen 1438 vegyes tartalmú és terjedelmű iktatási tételbe vannak ren- dezve. Ezek egy időrendi mutató alapján kutathatók, amelynek bejegyzései röviden a tartalomra és a jellemző évre utalnak. A mappák gyakran nem tartalmazzák az adott ügyben keletkezett összes iratot, de az esemé- nyek fonala rendszerint rekonstruálható belőlük. A B.i. jelzetszám folyamatosan növekvő azoknál az ügy- daraboknál, amelyeket anno ezzel láttak el. Bizalmas természetű iratok ugyanakkor a K577. állományban is találhatók. A lelőhelyre történő hivatkozás: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (a továbbiakban:
MNL OL).
ta nu lm án yok •
Rendeletek Tárában – nem publikálták őket, azaz a megismerésük csak levéltári forrá- sokból lehetséges.
A szóban lévő anyagokban számos ismert történelmi személy – jogász és nem jogász – kéz- iratára bukkanhatunk. Mivel a mechanikus írógépet éppen a 19. és a 20. század fordulóján találták fel, a szövegek egy része gépelt, viszonylag könnyen olvasható, azonban a múlt század elejéről inkább még a kézírásos lapok dominálnak. Megtapasztalhatja a kutató többek mellett, hogy miként szerkesztették és iktatták ez időben a hivatali dokumentu- mokat: a négyoldalas papírdossziék előlapján (külzetén) akkoriban is az irattározási ada- tokat tüntették fel, majd a kívánt szöveget a második, belső oldalon kezdve, hasábosan kezdték rávezetni a papírra. Ha a rendelkezésre álló hely (tehát összesen három oldal) nem volt elegendő, külön sorszámozott belíveken folytatták, amelyeket végül a dossziémap- pába helyeztek. Szükség szerint mellékleteket szereltek hozzájuk, amelyek gyakran ma már hiányoznak a levéltári állagból. Nem lévén még modern másolási technológia, ha több- szörözésre volt szükség, vagy indigólapokat használtak az írógéphez, vagy a tintával írott dokumentumokról kézzel készítettek egyeztetett másolatokat, hitelesített kiadmányokat.
A lényegesebb körözvényeket általában nyomdai úton sokszorosították.
2. A TÖRTÉNELMI HÁTTÉR
A jelen tanulmány a történelmünk azon éveinek megismeréséhez nyújt adalékokat, ame- lyek az ezeréves királyi Magyarország megszűnésének időszakára, vagyis jobbára az 1918 és 1922 közötti intervallumra esnek. Ennek a rövid, de annál inkább sorsfordító korszaknak a jobb megértéséhez az alábbi alkotmány- és politikatörténeti eseményeket emeljük ki.
A közszájon forgó vélekedéssel szemben az Osztrák–Magyar Monarchia voltaképp sohasem minősült államnak a szó nemzetközi jogi és alkotmányjogi értelmében. Inkább egy politikai kifejezés volt a maga korában is, mintsem egzakt közjogi jogalany. Arra utalt, hogy két szuverén közép-európai ország: az Osztrák Császárság (az osztrák örökös és egyéb tartományok), valamint a Magyar Királyság (a magyar Szent Korona országai) egy sajátos államkapcsolatot hoztak létre egyező akarat-elhatározással, vagyis egy reál- uniót, miközben a szuverenitását egyébként mindkettő megőrizte. Ekként nem létezett a közös kül- és hadügyön kívül más olyan, az állami főhatalomhoz tartozó joghatósági kör, amelyet a két ország együtt gyakorolt volna, miként nem létezett jogilag közös államfő vagy kormány sem.
A külügy is csupán részben – diplomáciai értelemben – volt közös, mert a nemzetközi szerződések ratifikációját már külön-külön végezte el a két állam, pontosabban a Magyar Országgyűlés és a Birodalmi Tanács (Reichsrat). Előfordulhatott, hogy az egyikük beve- zette a saját jogrendszerébe a külügyminiszter által parafált nemzetközi szerződést, míg a másik nem; ez utóbbi esetben csak az előbbi államban lépett hatályba. Nem létezett közös törvényhozó szerv, a két legiszlatíva a delegációk útján érintkezett, aminek azonban nem volt önálló döntési jogköre: a megállapodásokat a két törvényalkotó külön-külön hozta
ta nu lm án yok
meg lehetőleg – de nem mindig – megegyező tartalommal. Mind a nemzeti kormányok és a hozzájuk kapcsolódó közigazgatási rendszer, mind a központi költségvetések, nemkü- lönben az igazságszolgáltatási szervek, teljesen függetlenek voltak egymástól, tehát nem léteztek „szövetségi” (osztrák–magyar) orgánumok sem föderatív, sem konföderatív érte- lemben, amit post festa az Állandó Nemzetközi Bíróság is megerősített.5Mindebből következően az I. világháborút követő békeszerződések ezt a speciális feje- delmi uniót szüntették meg – s nem egy önálló államot. Éppen 100 éve annak, hogy gyors egymásutánban mindkét ország történelmi területe feldarabolódott az ugyancsak egyedi körülmény, az I. világháborús vereség okán,6 ami a Kárpát-medencében részben új államok létrejöttével, részben a már létezők területének megváltozásával járt. 1918. október 28-án deklarálta Csehszlovákia a megalakulását, nem sokkal rá a Lajtán túl kikiáltották az örökös tartományokra nézve a köztársaságot, amit az ottani ideiglenes nemzetgyűlés november 12-én erősített meg (az Ausztria elnevezés csak ezután vált hivatalossá).7 Ezzel párhuza- mosan, november 11-én újjáalakult Lengyelország, miután véget ért az 1795 óta tartó per- manens felosztása, bár a szovjet-orosz és ukrán intervenciók miatt nyomban védekezésre kényszerült. December 1-jén összeforrt a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, a későbbi Jugo- szlávia is, miután október végén Horvátország és Szlovénia kivált az addigi államkötelék- ből.8 A román csapatok megszállták Erdélyt, mint a „harmadik román fejedelemséget”, és a Partiumot; például október 6-án – éppen az aradi vértanúk emléknapján – foglalták el Aradot. Erdély és a Román Királyság unióját szintén december 1-jén proklamálták.9
A bizonytalan államterületűvé vált Magyarországon november 16-án kikiáltották a nép- köztársaságot (az akkori fogalom a demokratikus köztársaságnak felelt meg!), amelynek kormánya a rövid fennállása alatt azonban nem tudta a végrehajtó hatalmat az ország
4 Lásd a magyar korona országai és az ő Felsége uralkodása alatt álló többi országok között fennforgó közös érdekű viszonyokról, s ezek elintézésének módjáról szóló 1867. évi XII. tc. 29–40. §-ait.
5 E kérdést elemzi: Szabó István: Decentralizált egységállam – szövetségi állam – államszövetség. In Gosztonyi Gergely – Révész T. Mihály (szerk.): Jogtörténeti Parerga 2. Ünnepi tanulmányok Mezey Barna 65. születésnapja tiszteletére. Budapest, 2018. 255–261.; Nagy Károly: A nemzetközi jog. Budapest, Antológia, 1999. 101–102.
6 Ruszoly József: Európa alkotmánytörténete. Előadások és tanulmányok középkori és újkori intézményekről.
Budapest, Püski, 2005. 395–396.; Pölöskei Ferenc – Gergely Jenő – Izsák Lajos (szerk.): Magyarország tör- ténete, 1918–1990. Budapest, Korona, 1995. 8–12.; Görög Staub Károly – Patay Géza: Wekerle Sándor. Buda- pest, Helikon, 2011. 210–227.; Horánszky Lajos: Tisza István és kora. Budapest, Tellér, 1994. 1287–1323.;
Hajdu Tibor: A nemzeti kérdés és az 1918–1919-es forradalmak. A dualizmus nemzeti politikájának csődje és a Monarchia felbomlása. In Andics Erzsébet (szerk.): A magyar nacionalizmus kialakulása és története.
Budapest, Kossuth, 1964. 232–279.; Jászi Oszkár: A Habsburg-monarchia felbomlása. Budapest, Gondolat, 1982.
7 Szabó István: Ausztria államszervezete, 1918–1955. Budapest, PPKE JÁK, 2010. 37–51.; Wilhelm Brauneder:
Osztrák alkotmánytörténet napjainkig. Pécs, Janus Pannonius Tudományegyetem, 1994. 235–249.; Soós Katalin: Burgenland az európai politikában (1918–1921). Budapest, Akadémiai Kiadó, 1971. 7–27.
8 Jerzy Topolski: Lengyelország története. Budapest, Gondolat, 1989. 301–317.; Heka László: Szerbia állam- és jogtörténete. Szeged, Bába, 2005. 147–171.; Heka László: A szláv államok jogrendszerei. Szeged, JATEPress, 2008. 24–29., 66–81., 85–87.
9 Fráter Olivér: Erdély román megszállása, 1918–1919. Tóthfalu, Logos Grafikai Műhely, 1999; Veress Emőd (szerk.): Erdély jogtörténete. Budapest, Forum Iuris, 2018. 369–371. (A hivatkozott fejezet Fegyveresi Zsolt munkája.)
ta nu lm án yok •
egészére kiterjeszteni, illetve a hadiállapot nem várt fennmaradása – valójában a kapitu- láció ellenére bekövetkező fokozódása – közepette a de facto működő államszervezetet kialakítani. Az országgyűlés szünetelt, az országos Nemzetgyűlés összehívásának meg több közjogi akadálya is létezett – főként, hogy nem szerepelt a magyar (történeti) alkot- mányban. Az sem volt tisztázott, miként szervezzék meg a választásokat: az utolsó dualiz- muskori választójogi törvény, az 1918. évi XVII. tc. nem lépett hatályba, az 1913. évi XIV.
és az 1914. évi XV. tc.-eket pedig a megváltozott körülmények miatt nem szándékozták, illetve már nem lehetett végrehajtani. Az 1918. évi I. és az 1919. évi XXVI. néptörvényeket (demokratikus választójog) az ideiglenes népkormány ugyan a Nemzeti Tanáccsal egyetér- tésben bocsátotta ki, de csak az anyagi jogi szabályokat tartalmazták sommásan.10 A tervbe vett alkotmányozó nemzetgyűlés még nem ülhetett össze, a nemzetközi és diplomáciai helyzetben teljes káosz uralkodott, így végül a baloldali hatalomátvételt és a tanácsköztár- saság létrehozását (1919. március 21.) nem tudta sem az új államfő, gr. Károlyi Mihály, sem az általa kinevezett, Berinkey Dénes vezette népkormány megakadályozni.11
A Garbai Sándor és Kun Béla nevével jelzett szovjet (bolsevik) típusú „tanácskor- mány” még súlyosabb legitimációs deficittel nézett szembe, mint az elődje, ennek ellenére az államhatalom gyakorlatában – főként a nemzeti véderő újjászervezésében és a Magyar- országi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság alkotmánya kiadásában12 – négy hónap alatt mégis tudott eredményeket felmutatni, ám mindezt az addigi alkotmányos intézményekkel és a többségi társadalmi értékrenddel nyíltan szembefordulva tette, ami miatt szükségképpen nem lehetett tartós életű. Közben Aradon egy ellenkormány ala- kult gr. Károlyi Gyula elnökletével, amely hamarosan a francia megszállás alatt lévő Sze- gedre menekült – e város ténylegesen kívül állt a tanácsköztársaságon, mert a francia haderő folytonos jelenléte okán a munkások direktóriuma öt nap után távozni kénysze- rült13 –, s aminek a közjogi (alkotmányjogi) helyzete utóbb is szinte definiálhatatlan.
Az 1919 augusztusában létrejött hatalmi vákuum végül egy de facto – tehát való- jában csak politikai konszenzuson nyugvó – minisztertanács alakításának kedvezett, amely maga sem látta időszerűnek használni sem a „királyi”, sem a „nép” jelzőket, mivel az államforma tulajdonképpen rendezetlen volt. Ugyanakkor a Friedrich István vezette ideiglenes kormány a népköztársaság intézményeitől részben, a tanácsköztársaságéitól tel- jesen elhatárolta magát. Az ősz folyamán létesített fővezéri méltóság legalább annyira nem
10 Siklós András: A népköztársaság. In Ránki György – Hajdu Tibor – Tilkovszky Loránt (szerk.): Magyar- ország története, 1918–1919, 1919–1945. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1976. 85–98., 125–144., 161–177.;
L. Nagy Zsuzsa: Magyarország története, 1918–1945. Debrecen, Multiplex Média, 1995. 27–42.; Hajdu Tibor:
Az 1918-as magyarországi polgári demokratikus forradalom. Budapest, Kossuth, 1968.
11 Pölöskei–Gergely–Izsák (1995) i. m. 13–18.; Hajdu Tibor: Károlyi Mihály. Politikai életrajz. Budapest, Kossuth, 1978. 293–295.; Hajdu Tibor: Ki volt Károlyi Mihály? Budapest, Napvilág, 2012.; Károlyi Mihály: Az új Magyar- országért. Litván György (szerk.): Válogatott írások és beszédek, 1908–1919. Budapest, Magvető, 1968. 256–267.
12 Halász Pál – Kovács István – Peschka Vilmos (szerk.): A Magyar Tanácsköztársaság jogalkotása. Budapest, Köz- gazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1959. 55–72., 143–147., 183., 195.; Borsányi György: Kun Béla. Politikai élet- rajz. Budapest, Kossuth, 1979. 139–198.; Hajdu Tibor: A Magyarországi Tanácsköztársaság. Budapest, Kossuth, 1969.
13 Blazovich László: Szeged rövid története. Dél-alföldi évszázadok 21. Szeged, 2005. 125.
ta nu lm án yok
volt része a történeti alkotmánynak, mint az év elején létrehozott köztársasági elnöki sem, az államszervezetbeli közjogi helye úgyszintén vitatott volt: a minisztertanácsnak nem lehetett tagja a felelős minisztériumra addig irányadó szabályok szerint (1848: III. tc.), de államfő sem volt, az pedig, hogy a hadügyminiszternek legyen alárendelve, ellenkezett a céljaival.14 Ebben a paradox helyzetben egy ideiglenes, egykamarás, ezért nem ország- gyűlésnek, hanem „csak” Nemzetgyűlésnek hívott törvényhozó testület alakítása mutat- kozott megoldásnak, amihez a választási rendszert kénytelen kelletlen ismét rendeleti úton konstruálták.15 Horthy Miklós budapesti bevonulása így demonstratív, nem közjogi aktus volt, az utóbbira az 1920. évi I. és II. tc.- ig várni kellett. A kormányzó által kinevezett magyar minisztertanács jogállása abban feltétlenül különbözött a dualizmuskoriakétól, hogy a felelősségre vonásának módját az 1920. évi X. tc. rendezte egy új fórum, az Alkot- mányvédelmi Bizottság útján, ami legalább annyira fontos változás volt, mint az államfői hatalom közjogi provizóriuma.A trianoni békeszerződés csak 1921 júliusában lépett hatályba, ezáltal a hadiállapot de jure az 1918. évi novemberi kapitulációs nyilatkozatok ellenére majdnem három évvel később ért véget, ami nem csupán jogi szempontból igaz: a szerb csapatok Újszegedet például 1921 augusztusáig ténylegesen megszállva tartották. Addigra azonban a Kárpát- medencében és Csonka-Magyarországon is sok minden megváltozott.
3. AZ IGAZSÁGÜGY-MINISZTER JOGÁLLÁSA
A Magyar Igazságügyminisztérium a szóban lévő években, a hadiállapot és a forradalmak alatt is működött, mi több: éppen 1918 őszén költözött be az új székházába, ami hosszú vára- kozás után akkorra készült el. A népköztársaság hónapjaiban a minisztériumok továbbra is az 1848. évi III. tc. jogi bázisán álltak16 – annyival egészítették ki, hogy a minisztereket a kezeikre bízott pénzek vagy egyéb értékek netalán elsikkasztásáért a törvény rendes útján kellett felelősségre vonni (1919: XXII. ntv.) –, valamint ahhoz képest bővültek is, mivel a vallás- és közoktatásügyi igazgatás ketté vált egy-egy önálló szakminisztériumra, továbbá a kormány döntött a Német Minisztérium és a Népgazdasági Minisztérium felállításáról
14 MNL OL K578, B.i. 502/1., 502/2.
15 Ruszoly József: Az első nemzetgyűlési választások előzményeihez. In Ruszoly József: Újabb magyar alkotmány- történet, 1848–1949. Válogatott tanulmányok. Budapest, Püski, 2002. 188–203.; Ruszoly József: A nemzetgyű- lési választások ügye a Friedrich-kormány előtt 1919 augusztusában. In Ruszoly József: Újabb magyar alkot- mánytörténet, 1848–1949. Válogatott tanulmányok. Budapest, Püski, 2002. 204–206.; Szabó István: A választási rendszer az 1920-as nemzetgyűlési választásokon. In Máthé Gábor – Révész T. Mihály – Gosztonyi Gergely:
Jogtörténeti Parerga 1. Ünnepi tanulmányok Mezey Barna 60. születésnapja tiszteletére. Budapest, ELTE Eötvös, 2013. 348–355., Szabó István: Az államforma kérdése 1919/1920 fordulóján. In Mezey Barna – Révész T.
Mihály (szerk.): Ünnepi tanulmányok Máthé Gábor 65. születésnapja tiszteletére. Budapest, 2006. 585–597.
16 Szabó István: Néhány gondolat a miniszterek jogi felelősségéről a Lajtán innen és túl. In Balogh Judit – Szabó István (szerk.): 65 Studia in honorem István Stipta. De iuris peritorum meritis 10. Budapest, KGRE ÁJK, 2017.
417–428.; Ruszoly József: „Egy új alkotmány Magyarországnak”. Az 1848: III. tc. létrejötte. In Ruszoly József:
Újabb magyar alkotmánytörténet, 1848–1949. Válogatott tanulmányok. Budapest, Püski, 2002. 7–25.
ta nu lm án yok •
(1919: VI. és X. ntv.) is. A tanácsköztársaság alatti igazságügyi igazgatás azonban nem volt ily módon a korábbi jogszabályainkhoz kapcsolható, a létezését csak a „hatalom átadására”
és a szükségszerű folytonosságra alapozhatta.
Friedrich István és Huszár Károly kormányai kimondva-kimondatlanul is visszatértek az 1848/1867. évi gyökerekhez, ugyanakkor a kinevezésük a történeti alkotmányra tekin- tettel nem volt szabályos, és a közjogi felelősségük sem volt tisztázott. Az előbbi prob- lémát a kormányzói méltóság konstruálása oldotta meg később (1920: I. tc.), a közjogi felelősség tekintetében azonban – igazodva az egykamarássá vált törvényhozó szervhez és az 1918. október 31. után 1919 augusztusának végéig kiadott jogszabályok megkérdőjele- zett alkalmazhatóságához – változtatásokra nyílt szükség.
E célból fogadta el az első Nemzetgyűlés (1920–1922) az 1920. évi X. tc.-et, amely sze- rint a miniszterek felelősségre vonására irányuló közjogi bíráskodást egy újonnan létreho- zott testület, az Alkotmányvédelmi Bizottságból alakuló bíróság gyakorolta, amely a vád alá helyezettekkel szemben a Nemzetgyűlés feloszlatása esetén is köteles volt eljárni. Az Alkot- mányvédelmi Bizottságba a Nemzetgyűlés titkos szavazással elnököt, két helyettes elnököt és 30 tagot választott a magyar állam olyan „független állású” polgárai közül, akik nem voltak tagjai a törvényhozó szervnek.17 Ezzel egy időben a Curia és a Közigazgatási Bíróság a teljes üléseikben titkos szavazással 15-15 tagot választottak az elnökeik, a másodelnökeik, a tanácselnökeik és az egyéb bíráik sorából.18 A megválasztott 60 személy e tisztet nem uta- síthatta vissza. A Nemzetgyűlés a miniszter vád alá helyezését az összes tagjai általános többségének szavazatával rendelhette el. Ennek megtörténtekor az ítélőbíróságot az Alkot- mányvédelmi Bizottság elnöke az alábbiak szerint alakította meg, míg a vádlóbiztost maga a Nemzetgyűlés jelölte ki.
17 Az 1920-ban megválasztott elnök dr. Tőry Gusztáv volt igazságügy-miniszter, az elnökhelyettesek dr. Szilassy Aladár volt közigazgatási bírósági másodelnök és dr. Concha Győző egyetemi tanár, kir. udvari tanácsos lettek.
A Nemzetgyűlés által választott tagok: Raffay Sándor bányakerületi ágostai evangélikus püspök, gr. Mikes János szombathelyi püspök, Hanauer A. István váci püspök, dr. Zsigmondy Jenő ügyvéd, bányai evangélikus felügyelő, Petri Elek református püspök, dr. Juhász Andor budapesti kir. ítélőtáblai elnök, gr. Dessewffy Aurél belső titkos tanácsos, gr. Esterházy László belső titkos tanácsos, Nagy Ödön volt kereskedelmi és váltótörvény- széki elnök, Darányi Ignác volt földmívelésügyi miniszter, Dubravszky Róbert volt földmívelésügyi állam- titkár, gr. Somssich László belső titkos tanácsos, gr. Széchenyi Bertalan belső titkos tanácsos, Pap Elek nyu- galmazott államtitkár, dr. Gaál Jenő műegyetemi tanár, dr. Popovics Sándor volt pénzügyminiszter, Bernáth István magyar gazdaszövetségi alelnök, Berzeviczy Albert az MTA elnöke, br. Kürthy Lajos volt közélelme- zési miniszter, Végh József nyugalmazott kúriai bíró, Grosschmid Béni egyetemi tanár, dr. Nagy Ferenc egye- temi tanár, dr. Nagy Ernő egyetemi tanár, dr. Réz Mihály egyetemi tanár, dr. Polner Ödön egyetemi tanár, dr. Kossalka János műegyetemi tanár, dr. Sebess Dénes volt igazságügyi államtitkár, Németh István református püspök, Bartheldy István nyugalmazott táborszernagy és Csanády Frigyes belső titkos tanácsos. Forrás: MNL OL K577, L8. (1920).
18 A bíró tagok felsorolása (1920): Vargha Ferenc, Deák Péter és dr. Baloghy György kúriai tanácselnökök, Adolf Sebestyén, Rötth László, Füzesséry Tibor, Istvánffy Lajos, Dániel Lajos, Olchváry Zoltán, Agorasztó Péter, Magyar István, Dicsőfi Sándor, Jékey Dániel, Módly Béla és Csizinszky Ágost kir. kúriai bírák; Sárfy Guidó és dr. Szinyei-Merse József közigazgatási bírósági tanácselnökök, Baróti Ede, Gullya László, Gyurkovich László, Horváth Géza, Lampel Hugó, Szeless László, Várady József, LeFevre Dezső, Szász Béla, Majzik Viktor, Bothos Gyula, Kéler Gyula és Székács Aladár kir. közigazgatási bírák. Forrás: MNL OL K577, L8. (1920).
ta nu lm án yok
A Bizottság elnöke a kitűzött határnapon a megjelentekhez kérdést intézett, tudniillik, hogy nem állt-e a megválasztott tagok valamelyike a vádlottal egyenes ágon vagy unoka- testvérig bezárólag oldalágon rokonságban, vagy a tagok valamelyikére nézve a vádlott elítélése, illetve felmentése nem járt-e vagyoni előnnyel vagy kárral, és általában volt-e tudomásuk olyan viszonyról vagy körülményről, amely a megválasztott tagok valamelyi- kének elfogulatlanságát aggályossá tette. Az esetleg bejelentett akadályok felett az elnök a jelen levő bizottsági tagok előtt – az illető tagnak, a vádlóbiztosnak és a vádlottnak vagy a védőjének meghallgatása után – határozott. Ha az elnök a rokonsági viszonyt vagy a vagyoni érdekeltséget megállapította, illetve az aggályt alaposnak találta, az érin- tett tagot a bírói tiszt alól felmentette, valamint azt is, akit e tisztség ellátásában súlyos betegség gátolt. Az ítélőbíróság megalakítását akkor lehetett folytatni, ha mind a tagsággal rendelkező bírák, mind az egyéb polgárok sorából választottak közül legalább 18-18 fő bennmaradt és jelen is volt.A bíróságot 12 rendes és négy póttag kiválasztásával úgy kellett létrehozni, hogy hat rendes és két póttagja a bírák, illetve ugyanennyi az egyéb polgárok sorából választottak közül származó legyen. E tagok kiválogatásánál fele-fele arányban mind a vádlóbiztost (vádlóbiztosokat), mind a vádlottat (vádlottakat) esküdtszéki jellegű visszautasítási jog illette meg (voir dire).19 Mindkét csoportból annyi tagot utasíthattak vissza, ahánnyal több volt a megmaradtak száma a bíróság megalakításához szükséges rendes és póttagokénál.
Ha ez a szám páratlan volt, a vádlott eggyel több személyt utasíthatott el. A bíróság az így kiválasztott 12 rendes tagból állt, de a vádbeli kérdések tárgyalásánál e tagokon felül a pót- tagoknak is jelen kellett lenniük, ugyanis a rendes tag akadályoztatása esetén a helyébe a sorshúzás sorrendje szerinti és ugyanazon csoportba tartozó egyik póttag lépett.20
A bíróság az elnökét a saját kebelében titkos szavazással választotta meg, aki ezután a tárgyalás előkészítése végett a tagokból egy háromtagú tanácsot hozott létre. A beér- kezett indítványok felől, valamint általában a tárgyalás kitűzése előtt esetleg felmerülő minden olyan kérdésben, amely előzetes bírói intézkedést tett szükségessé, a tanács hatá- rozott. Maga az érdemi bizonyításfelvétel nyilvános, szóbeli tárgyaláson történt. A vád alá
19 Badó Attila: Ártatlanok vagy bűnösök? Az Egyesült Államok esküdtszékeinek vitatott döntései. Szeged, 2016.
248–251., 259–276.; Antal Tamás: Törvénykezési reformok Magyarországon (1890–1900). Ítélőtáblák, bírói jog- viszony, esküdtszék. Dél-alföldi évszázadok 23. Szeged, 2006. 197–200., 265–277., Antal Tamás: Az angliai esküdtszéki rendszer kritikája és reformja a 19. század elején. Jogtudományi Közlöny, 70. (2015), 2. 79–89.
20 A törvény 8. §-a a voir dire-ról ekként rendelkezett:
„(1) A bíróság tagjainak kiválasztása úgy történik, hogy az alkotmányvédelmi bizottság elnöke a megmaradt bizottsági tagoknak külön papírszeletre írt nevét felolvassa és egyfelől az ítélő bírák sorából, másfelől az egyéb polgárok sorából választott tagok nevét külön-külön urnába helyezi. (2) Az elnök az urnában levő papír- szeleteket előbb az egyik, azután a másik urnából egyenkint kihúzza, és mindegyik papírszeletnek kihúzása és a rajta levő névnek felolvasása után kérdést intéz előbb a vádlóbiztoshoz, azután a vádlotthoz, illetőleg védő- jéhez, hogy az illető tagot elfogadják-e? (3) Erre a vádlóbiztos és utána a vádlott »elfogadom« vagy »visszauta- sítom« szóval nyilatkozik. A nyilatkozás elmulasztását elfogadásnak kell tekinteni. (4) Ha az elnök az urnából annyi olyan tag nevét húzta ki, akiket a jogosultak egyike sem utasított vissza, amennyi az illető csoportból a bíróság megalakításához szükséges, vagy ha a jogosultak visszautasító jogának kimerülte után a szükséges számból még hiányzó tagok neveit az urnából kihúzta: a bíróság tagjainak névsorát felolvastatja. (5) Póttagok azok lesznek, akiknek nevét az elnök utoljára húzta ki az urnából.”
ta nu lm án yok •
helyezett miniszter bűnösségének megállapításához legalább nyolc szavazatra volt szükség, egyéb kérdésekben a bíróság egyszerű szavazattöbbséggel határozott. Szavazategyenlőség esetében az vált határozattá, ami a vádlottra nézve kedvezőbb volt. Az eljárási rendjét egye- bekben a bíróság a bűnvádi és a polgári perrendtartás alapelveinek figyelembevételével maga állapította meg.
A vádlott bűnösségének és a cselekmény súlyának figyelembevételével a bíróság a büntető törvényekben ismert bármely büntetést a belátása szerint, szabadon alkalmazhatta, ezen- felül a vádlottat az államkincstár javára megállapítandó összeg megfizetésében is marasz- talhatta, az alkotmány súlyos megsértése esetében pedig ellene a hazaárulók vagyoni fele- lősségéről szóló 1915. évi XVIII. tc.-ben megállapított jogkövetkezményeket21 szintén kimondhatta. Az állam magánjogi igénye felől a bíróság maga határozhatott. Az ítélettel szemben nem létezett jogorvoslat, azaz végérvényes volt, mivel az 1920. évi XVII. tc.-ben foglalt kormányzói kegyelem erre az esetre nem vonatkozott; végrehajtási kegyelmet leg- feljebb csak a törvényhozó szerv adhatott.
E rendelkezéseket – visszaható hatállyal! – alkalmazni kellett azokra nézve is, akiket a Nemzetgyűlés, mint az e törvény életbelépte előtt – habár nem alkotmányos úton – lét- rejött minisztérium (kormány) tagjait, avagy mint az 1919. március 21. előtt alakult nép- köztársaság elnökét (azaz gr. Károlyi Mihályt) vagy miniszterét az 1848. évi III. tc.-ben meghatározott valamely cselekmény22 miatt netán vád alá helyezte. A jogszabály célja tehát nemcsak a jövő minisztereire és kormányaira tételeződött, hanem megalapozta a Károlyival szemben érvényesítendő későbbi felelősségre vonás egyik lehetséges módo- zatát is.
21 Az 1915. évi XVIII. tc. 1. és a 2. §-ainak (1) bekezdései ekként rendelkeznek:
„1. § (1) Akit a háború idejében az a nyomatékos gyanú terhel, hogy az ellenséghez pártolt és azt kémkedéssel, fegyveres szolgálattal vagy másnemű szolgáltatással támogatta, vagy evégből ellenséges csapathoz csatlako- zott, vagy önként ellenséges területre távozott, annak belföldön található ingó és ingatlan vagyonára az állam igényének biztosítása végett a kir. ügyészség indítványára, akár a polgári, akár a katonai büntetőbíróság hatás- körébe tartozik az elkövetett bűncselekmény miatt a bűnvádi eljárás, azonnal – a veszély igazolása nélkül is – a végrehajtási törvénynek megfelelő zárlatot kell elrendelni. Az ily zárlatot az igazságügyminiszter által külön kijelölendő vizsgálóbíró rendeli el.”
„2. § (1) Aki az 1. §-ban említett cselekménnyel a magyar büntető törvényekben meghatározott felségsértés vagy hűtlenség bűncselekményét követi el, a cselekményéből keletkező kár, sérelem és egyéb hátrány megté- rítéséért – tekintet nélkül a hátrány nagyságára és arra, hogy tényleg bekövetkezett-e – a belföldön található vagyonával akként felel, hogy az a bűncselekmény elkövetésével törvénynél fogva az államra száll.”
22 Az 1848. évi III. tc. 32. §-a ekként fogalmazott:
„A ministerek feleletre vonathatnak: a) Minden oly tettért, vagy rendeletért, mely az ország függetlenségét, az alkotmány biztosítékait, a fennálló törvények rendeletét, az egyéni szabadságot, vagy a tulajdon szentségét sérti, s általuk hivatalos minőségükben követtetik el, vagy illetőleg adatik ki. b) A kezeikre bízott pénz, s egyéb értékek elsikkasztásáért, vagy törvényellenes alkalmazásáért. c) A törvények végrehajtásában, vagy a közcsend és bátorság fenntartásában elkövetett mulasztásokért, a mennyiben ezek a törvény által rendelkezésükre bízott végrehajtási eszközökkel elháríthatók valának.”
ta nu lm án yok
4. A GYÁMKORMÁNYZÓI ÉS A NÁDORI MÉLTÓSÁG TERVEZETEAz I. világháború és az azt követő forradalmak idején az Igazságügyminisztérium több- ször foglalkozott az utolsó magyar király, IV. Károly joghelyzetével a trónfosztásról szóló 1921. évi XLVII. tc.-et megelőzően is.23 Gr. Tisza István kormánya készíttetett egy terve- zetet 1917-ben, amit azonban átdolgozás végett akként kért Wekerle Sándor módosítani, hogy a magyar király tartós akadályoztatása esetén elsősorban a királyné, míg a király kis- korúsága idején elsődlegesen az anyakirályné lássa el a gyámkormányzó tisztségét.24 Tőry Gusztáv igazságügy-miniszter25 a gyámkormányzóról szóló második tervezetet 1918 júni- usában véglegesítette, egyúttal mellékelt egy lényeges észrevételt arról, hogy e kérdésben az osztrák Reichsratnak ugyancsak döntenie kellett, mert a fent említett reálunióból ere- dően, s arra tekintettel, hogy az osztrák császár és a magyar király egyazon személyben perszonifikálódott, az államfő jogállása kérdésköreiben a két állam törvényeinek egymásra tekintettel kellett lenniük.26 Az 1848 ősze óta betöltetlen nádori méltóság újjáélesztése szintén szóba került lehetséges megoldásként: a vonatkozó törvénytervezet 1918. október 28-án megállapított szövegét éppen az őszirózsás forradalom idején küldte el a miniszté- rium a kormányfőhöz, aki a kézbesítéskor már gr. Károlyi Mihály volt.27
Ugyan mindkét jogszabálytervezet a népköztársaság két héttel későbbi kikiáltása miatt meghaladottá vált, az alkotmánytörténeti jelentőségük okán és mert tudomásunk szerint ezek szövegét eddig – legalábbis a szóban lévő forrásból – még nem publikálták, az alábbi- akban először közöljük azokat:
Törvényjavaslat a gyámkormányzóról [Tervezet, 1918]28
1. § Ha a király kiskorú, vagyis tizenhatodik életévét még nem töltötte be, vagy ha őt a királyi hatalom gyakorlatában egyéb ok tartósan akadályozza, a királyi hatalmat kiskorú- ságának vagy akadályoztatásának megszűntéig gyámkormányzó gyakorolja.
2. § Azt, hogy az 1. § értelmében gyámkormányzóságnak helye van, vagy, hogy véget ér, a kormány előterjesztésére az országgyűlés mindkét háza együttes ülésen állapítja meg.
23 [Anonim]: IV. Károly visszatérési kísérletei. Kiadja a M. Kir. Minisztérium (2 füzetben). Budapest, é.n.; Somogyi István: Hartensteintől Funchalig. Egy királydráma története hiteles adatok nyomán. Budapest, Szerzői kiadás, 1936.; Zsiga Tibor: Horthy ellen, a királyért. Budapest, Gondolat, 1989. 97–158.; Hegedűs Sándor: Az utolsó trónfosztás. Budapest, Kossuth, 1970. 173–184.
24 MNL OL K578, B.i. 444/1–4.
25 Bódiné Beliznai Kinga: Tőry Gusztáv – kodifikátor és kúriai elnök (1857–1925). In Bódiné Beliznai Kinga (szerk.): A Kúriai és elnökei IV. Budapest, HVG-ORAC, 2016. 11–51.
26 MNL OL K578, B.i. 444/5–7.
27 MNL OL K578, B.i. 444/8.
28 MNL OL K578, B.i. 444/5.
ta nu lm án yok •
A kormány az országgyűléshez a gyámkormányzóság fennmaradásáról évenkint, meg- szüntetésére nézve pedig az ezt maga után vonó ok beálltával haladéktalanul jelentést tesz.
3. § Amennyiben a 4. § értelmében más intézkedés nem történt, a gyámkormányzói tiszt abban az esetben, ha a királyi hatalom gyakorlásában a nagykorú király van tartósan aka- dályozva, első sorban a királynét, másodsorban az özvegy anyakirálynét, harmadsorban az uralkodóháznak cselekvőképes nagykorú tagjait illeti meg, mégpedig az utóbbiakat abban a sorrendben, amelyben az 1723. évi I. és II. törvénycikk értelmében29 a trónöröklésre hivatva volnának.
A király kiskorúságának tartamára a gyámkormányzói tiszt betöltésére, amennyiben a 4. § értelmében más intézkedés nem történt, elsősorban az özvegy anyakirályné, utána pedig az előző bekezdésben harmadsorban felsoroltak az ott megállapított sorrendben hiva- tottak.
4. § A nagykorú király arra az esetre, ha a királyi hatalom gyakorlásában tartósan aka- dályozva volna, önmagának, valamint az 1. § esetére utódainak gyámkormányzót rendelhet a 3. § szerint erre hivatottak közül, tekintet nélkül az ott megállapított sorrendre. Ugyanígy kirendelheti továbbá közülük azt is, aki a gyámkormányzó halálának vagy őt tartósan gátló más körülmény beálltának esetében a gyámkormányzó tisztet viselje.
Az előbbi bekezdésben említett kirendelések érvényességéhez okirat szükséges, amelyet a király a közös külügyminiszternek, továbbá a magyar és az osztrák miniszterelnöknek jelenlétében ír alá, és amelyet, ha azt a király szellemi és elhatározó képességének teljes bir- tokában állította ki, a nevezett miniszterek ellenjegyeznek.
29 Az 1723. évi II. tc. a hivatkozott tárgykörben ekként rendelkezett:
„5. § ő legszentségesebb császári és királyi felsége [=III. Károly] férfiágának magvaszakadtával (mely magsza- kadást Isten legkegyelmesebben távol tartani méltóztassék) az öröklési jogon való utódlást Magyarországban és koronájában, s az Isten segedelmével már visszaszerzett és visszaszerzendő ehhez tartozó részekben, orszá- gokban és tartományokban, felséges osztrák házának [=Habsburg-ház] nőágára is és pedig első helyen a fent tisztelt most uralkodó legszentségesebb császári és királyi felségnek.
6. § Azután, ennek magvaszakadtával, a néhai boldogult Józsefnek [=I. József],
7. § S ezeknek is magvaszakadtán, a néhai dicső Lipótnak [=I. Lipót], császároknak s Magyarország királya- inak ágyékából leszármazókra, és ezeknek törvényes, római katholikus, mindkét nemű ausztriai főherczeg utó- daira, a most uralkodó legszentségesebb császári és királyi felség részéről a Németországban s azon kívül fekvő és Magyarországgal, meg az ehhez kapcsolt részekkel, országokkal és tartományokkal, az előrebocsátott jog s rend szerint, feloszthatatlanul s elválaszthatatlanul, kölcsönösen és együttesen örökösödésileg birtoklandó más országaiban s tartományaiban is megállapított elsőszülöttségi rendhez képest, uralkodás és kormányzás végett átruházzák. […]
9. § És ekképpen, a felséges osztrák házba [=Habsburg-ház] behozott és elismert eme női utódlást (kiterjesztve arra most, mindenkorra az 1687. évi 2. és 3., s hasonlóképen az 1715. évi 2. és 3. törvénycikkeket) a fentebb említett rend szerint megállapítják.
10. § S elhatározzák, hogy azt e felséges ház említett nőága az előbbi módon örökösökül és utódokul megje- lölt mindkét nemű ausztriai főherczegek azt elfogadják, helybenhagyják és az ország s a hozzá kapcsolt részek, országok és tartományok karainak és rendjeinek az előrebocsátott és a legszentségesebb császári és királyi fel- ségtől [=III. Károly] hasonlóan legkegyelmesebben előzetesen megerősített hitleveles, valamint más fentebb kijelentett szabadságaival s előjogaival együtt, a fent idézett czikkelyek tartalma szerint, minden következő időkben, koronázás alkalmával megtartsák.”
ta nu lm án yok
A király a jelen § alapján tett intézkedéséről a kormány az országgyűléshez haladékta- lanul jelentést tesz.5. § A gyámkormányzó a királyt megillető összes fejedelmi jogokat az alkotmány keretei közt a király nevében gyakorolja. Gyámkormányzói tisztének viselésében személye sérthe- tetlen és felelősségre nem vonható.
Gyámkormányzó a tisztét csak akkor gyakorolhatja, ha az országgyűléshez a miniszter- elnök ellenjegyzésével ünnepélyes okiratot intéz, amelyben magát az alkotmány sértetlen fenntartására, valamint általában a törvények megtartására kötelezi, és ezt az országgyűlés mindkét házának együttes ülésében esküjével megerősíti.
6. § A gyámkormányzót a kiskorú király személyére, különösen az ő nevelésére vonatkozó kérdésekben uralkodói gyámtanács támogatja, amely a gyámkormányzón mint elnökön felül négy tagból áll. E négy tag közül kettőt a magyar, kettőt pedig az osztrák kormány előterjesz- tésére a gyámkormányzó nevez ki.30
A kiskorú király nevelésének irányítása azonban abban az esetben is az özvegy anyaki- rálynét illeti meg, ha a gyámkormányzói tisztet nem ő viseli. E feladatában őt az előző bekez- désben említett uralkodói gyámtanács támogatja.
7. § Ha azt, aki a gyámkormányzói tisztre hivatva van, e tiszt viselésének megkezdé- sében vagy folytatásában súlyos betegség vagy más ok tartósan gátolja, és akadályoztatását az országgyűlés mindkét háza együttes ülésben megállapítja, a gyámkormányzói tisztet mással kell a 3. § értelmében betölteni.
Az előbbi bekezdés rendelkezését kell alkalmazni akkor is, ha a gyámkormányzói tisztre hivatott özvegy anyakirályné újabb házasságot köt, vagy ha az uralkodóháznak az a tagja, aki a gyámkormányzói tisztre hivatva volna vagy az uralkodóháznak az ő ágához tartozó más tagja [egy] harmadik államban az állam feje.
A királyi hatalmat a jelen törvény értelmében már gyakorló gyámkormányzó nem veszti el a gyámkormányzói tisztét azért, mert az uralkodóháznak a királyhoz a 3. § szerint közelebb álló tagja időközben nagykorúvá vált, vagy, mert időközben megszűnt az az egyéb ok, amely miatt a gyámkormányzói tisztet nem ő viseli.
8. § Ha a 2. vagy a 7. §-on alapuló megállapítás végett az országgyűlés egybehívása szük- séges, a minisztérium előterjesztésére és a miniszterelnök ellenjegyzésével az, akit a gyám- kormányzói tiszt a jelen törvény értelmében megillet, az országgyűlés egybehívását a királyi hatalom gyakorlásának reá szállása előtt is elrendelheti.
9. § E törvény hatályba lépésének és érvényben maradásának az a feltétele, hogy Auszt- riában, az ott fennálló jogszabályok értelmében alkotott hasonló rendelkezések lépjenek hatályba és maradjanak érvényben.31
30 Ez a paritás az 1723. évi Pragmatica Sanctióból következett, amely az uralkodói államfői hatalom felosztha- tatlan és elválaszthatatlan (indivisibiliter ac inseparabiliter) gyakorlását írta elő a Magyar Korona országaira és az osztrák örökös tartományokra nézve. Lásd ehhez az 1723. évi II. tc. 7. §-át az előző lábjegyzetben!
31 Lásd az 1867. évi XII. tc.-nek a 4. lábjegyzetben hivatkozott §-ait, valamint konkrét példaként hasonló jog- technikai megoldásra: Antal, Tamás: A Hundred Years of Public Law in Hungary (1890–1990): Studies on the Modern Hungarian Constitution and Legal History. Novi Sad, Agape Doo, 2012. 55–76.
ta nu lm án yok •
Ha a 2. §-on alapuló megállapítás értelmében az egyik államban gyámkormányzóságnak helye nincs vagy ott véget ért, az nem állhat be vagy nem maradhat fenn a másik államban sem.
A gyámkormányzói tisztnek a 7. § értelmében mással való betöltése csak abban az esetben állhat be, ha a gyámkormányzói tisztre hivatott személy akadályoztatásának a 7. §-on ala- puló megállapítása mindkét államban bekövetkezett.
10. § A jelen törvény életbe lépésével hatályukat vesztik azok a korábbi jogszabályok, ame- lyek az ezúttal szabályozott kérdésekre vonatkoznak.32
11. § Ezt a törvényt a minisztérium hajtja végre.
Törvényjavaslat a nádori méltóság betöltéséről és a nádor jogköréről [Tervezet, 1918]33
1. § A nádori méltóságot haladéktalanul be kell tölteni.34
A nádort az országgyűlés mindkét háza együttes ülésben szabadon választja a magyar állampolgárok közül.
A nádor megválasztását törvénybe kell iktatni.35
2. § Ha a király kiskorú, vagyis a 16. életévét még be nem töltötte, vagy ha őt a királyi hatalom gyakorlásában egyéb ok tartósan akadályozza, a koronás királyt megillető összes fejedelmi jogokat az alkotmány korlátai közt a király nevében a nádor gyakorolja. Ugyanez áll, ha a király a miniszterelnök ellenjegyzésével az országgyűléshez intézett okiratában kije- lenti, hogy a királyi hatalom gyakorlásával a nádort bízza meg.
Azt, hogy a királyi hatalom gyakorlása az előbbi bekezdés értelmében a nádorra száll, a kormány előterjesztésére az országgyűlés állapítja meg. Ugyancsak a kormány előterjesz- tésére az országgyűlés állapítja meg, hogy a királyi hatalom gyakorlása a nádorról a királyra száll vissza. 36
3. § A második § első bekezdésében megállapított tisztének viselésében a nádor személye sérthetetlen és felelősségre nem vonható.
A nádor tisztét csak akkor gyakorolhatja, ha az országgyűléshez a miniszterelnök ellen- jegyzésével ünnepélyes okiratot intéz, amelyben magát az alkotmány sértetlen fenntartá- sára, valamint általában a törvények megtartására kötelezi, és ezt az országgyűlés mindkét házának együttes ülésében esküjével megerősíti.
Az előbbi bekezdésben említett okiratot és a nádor eskütételét törvénybe kell iktatni.
32 E rendelkezések különösen a nádor jogállását érinttették. Lásd a 34–37. lábjegyzeteket!
33 MNL OL K578, B.i. 444/8.
34 Az 1847/8: III. tc. azon intézkedéseinek, amelyek a nádor mint királyi helytartó jogkörére vonatkoznak, módo- sításáról és a nádorválasztás elhalasztásáról szóló 1867. évi VII. tc. 2. §-a szerint „mindaddig, míg a nádori méltóság hatásköre a felelős kormányzat elveivel megegyezőleg, törvény által szabályozva nem lesz: a nádorvá- lasztás elhalaszttatik”.
35 Lásd ehhez az 1608. évi koronázás előtti 3. tc., az 1848. évi II. és III. tc., illetve az 1867. évi VII. tc. rendelkezé- seit.
36 Vö.: 1485. évi 2. és 10. tc.-kel, az 1526. évi 22. tc.-kel és az 1848. évi III. tc.-kel.
ta nu lm án yok
4. § Ez a törvény kihirdetésének napján lép életbe.Ugyanakkor hatályukat vesztik a fennálló törvényeknek mindazok a rendelkezései, melyek a jelen törvényben foglaltakkal ellenkeznek; különösen hatályukat vesztik azok a rendelke- zések, amelyek a nádort a királyi hatalom gyakorlásán kívül hatósági jogkörrel is felruházták.37
5. § Ezt a törvényt a minisztérium hajtja végre.
A két szöveg között a legjelentősebb különbség abban áll, hogy míg az első a gyámkor- mányzói méltóság létesítésével egy új közjogi intézményt hozott volna létre, külföldi min- tákra, addig a második a magyar alkotmánytörténet keretei közé törekedett beilleszteni a jogi probléma megoldását. Szintén lényeges rámutatni arra, hogy a nádorról szóló tervezet csak néhány nappal a forradalom előtt készülhetett el, körülbelül a birodalmi reformról kiadott császári manifesztummal egy időben, ezért az osztrák törvényhozásra már nem is utalt, attól függetlenül kívánta a király helyettesítését szabályozni. Érdemes összevetni A Magyar Szent Korona országai függetlenségéről szóló törvénytervezettel, amelyet Weker- lével és Szterényi Józseffel együttműködve ugyancsak Tőry Gusztáv (minisztériuma) fogal- mazott meg.38 Viszont megegyeztek a fentebbiek abban, hogy kiemelt jelentőséget tulaj- donítottak az országgyűlés jogainak, valamint a felelős magyar kormány parlamentáris kötelességeinek; egyben akarva-akaratlan mintául szolgálhattak a későbbi kormányzói tisztség formulázásához is.
5. KÖZJOGI ÉS NEMZETKÖZI JOGI KÉRDÉSEK A BÉKESZERZőDÉS ÉS A FOGOLYCSERÉK KÖRÜL
1919 novemberében a Külügyminisztérium arról kért állásfoglalást, hogy a tanácsköztár- saság alatt a „vörös hadsereg” által a szövetséges (antant) és a társult hatalmaknak a fegy- verszüneti megállapodást megsértve okozott károkért a magyar állam vajon felelősséggel tartozott-e? Az aláírás nélküli válaszirat – ami ténylegesen egy tervezet lehetett – több szem- pontból érdekes. Először, mert expressis verbis rögzítette a következőket: „[A] gróf Károlyi Mihály vezetése alatt álló kormány már kezdettől fogva képtelennek bizonyult a rend fenn- tartására, s ehelyett csupán a kormányzat látszatának a felkeltésére szorítkozott, amidőn saját akarata gyanánt tüntette fel azt, ami a lakosság egy csekély, minden zavargásra kap- ható és részben a felbomlasztott fegyveres erő kereteibe illeszkedett rétege egyes felbujtók üzelmei folytán tőle zavargások, fegyveres tüntetések útján és más hasonló módokon kierőszakolt.”39 Ugyanakkor hozzátette a véleményező, hogy a helyzetet súlyosbította
37 Pl.: az ország és a jászok-kunok főkapitánysága, az örökös Pest vármegyei főispánság, a birtokadományozási jog, a helytartói hatalom, az egyes különbíráskodási jogok. L. különösen az 1485. évi 4., 9., 11. tc., 1498. évi 47.
és 70. tc., 1523. évi 51. tc., 1556. évi 35. tc., 1608. évi k.u. 2. tc., 1609. évi 66. tc., 1715. évi 5. és 33. tc. s az 1723.
évi 4. tc. rendelkezéseit.
38 Görög Staub – Patay (2011) i. m. 213–214.
39 MNL OL K578, B.i. 505/1.
ta nu lm án yok •
a szomszédos megszálló államok azon jogszerűtlen magatartása, amellyel a demarkációs vonalat egyféle „gazdasági határvonal gyanánt kezelték”, és a magyar javakat a maguk részére elszállították. Másodszor, azért is érdekes, mert kifejezetten úgy fogalmazott:
„amidőn gróf Károlyi Mihály kormánya a növekvő anarchiát már egyre kevésbé tudta lep- lezni, az uralmat a bolsevikiekkel szövetkezett szociáldemokrata vezéreknek adta át, akik nyomban hozzáláttak a rémuralom szervezéséhez, oroszországi mintára”. Azonban nyo- matékosan jelezte az Igazságügyminisztérium átirata, hogy az antanthatalmak a kialakult és az orosz mintából ismert körülményeket nem akadályozták meg, noha a fegyverszüneti megállapodások tartalma és a tanácskormány kezdeti szervezetlensége miatt a stratégiai helyek megszállásával elejét vehették volna a kibontakozott proletárdiktatúrának. De nem- csak ezt nem tették meg, hanem még a Szegeden működő, gróf Károlyi Gyula-féle ellenkor- mány tevékenysége elé is akadályokat gördítettek.
Végkövetkeztetésül a válaszirat úgy fogalmazott: azon jogelv alapján, miszerint nem tarthattak igényt kártérítésre, akik a kár bekövetkezését a jogaikkal élve maguk elhárít- hatták volna, „a bolsevista rémuralom alatt nekik okozott károk megtérítését nem köve- telhetik”. Ezt támogatta az a hivatalos nézet is, miszerint a forradalmi kormányzótanács
„nem volt a magyar állam képviselete”, a vörös hadsereg pedig „nem volt a magyar állam hadserege”, ezért azok magatartását és a nemzetközi kötelezettség megszegését nem lehe- tett a magyar állam terhére róni.40 A trianoni békeszerződés jóvátételre vonatkozó cikke- lyei egyébként e károkról kifejezetten nem rendelkeztek, de az is igaz, hogy maga a hadi- állapot nemzetközi jogi értelemben csak a diktátum életbelépésekor, 1921. július 26-án szűnt meg.41
Az Igazságügyminisztérium a fogolycserék előkészítésébe is aktívan befolyt, mivel a mindenkori külügyminiszter 1920 szeptemberétől kapcsolatot tartott az igazságügyi kormányszervekkel különböző, esetünkben a román állam által kiadni kért, politikai bűncselekmények miatt vagy egyébként fogva tartott személyek ügyeiben is. A felkuta- tásuk annál inkább érdekében állt a magyar hatóságoknak, mert „az illetők feltalálásuk esetén a közel jövőben valószínűleg felhasználhatók lesznek román börtönökben síny- lődő magyar állampolgárok kicserélés útján való kiszabadítására. […] E tárgyalások esetleg lehetővé teszik nagyobb számú érdemes honfitársunk kicserélését elítélt vagy bűn- vádi eljárás alatt lévő, általunk fogva tartott román állampolgár[ral] vagy román nem- zetiségű bűntettessel.” Mindezekre tekintettel Tomcsányi Vilmos Pál – immár minisz- terként – szeptember 14-én felszólított több főügyészséget, hogy mielőbb készítsenek kimutatást a felügyeletük alatt álló büntetés-végrehajtási intézetekben lévő említett fogva- tartottakról, különösen a súlyosabb bűntettek miatt elítéltekről. Annak érdekében, hogy
40 MNL OL K578, B.i. 505/1.
41 A m. kir. minisztérium 1921. évi 7.200. M.E. számú rendelete a trianoni békeszerződés életbelépéséről.
In Magyarországi Rendeletek Tára (a továbbiakban: MRT) 1921. Budapest, 1922. 241–242. (A jelen tanulmány 39–41. jegyzetpontjaihoz tartozó két bekezdésnyi fenti szöveg első közlésének helye: Antal Tamás: Az Igazság- ügyi Minisztérium története, 1867–1944. Fejezetek a polgári kor évtizedeiből. Az Igazságügyi Minisztérium tör- ténete, 1867–1990, 1. kötet. Budapest, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 2018. 86–87.)
ta nu lm án yok
mennél több egyenkénti cserére kerülhessen sor, utasította az ügyészségeket arra is, hogy a folyamatban állott perek „fokozott szigorral kezeltessenek, értve ez alatt azt, hogy vitás esetekben a királyi ügyészség az ilyen bűnügyekben lehetőleg a megengedett legsúlyo- sabb minősítés alapul vétele mellett tegye folyamatba a bűnvádi eljárást, illetőleg emeljen vádat”. A külügyminiszter, Csáky Imre szigorúan bizalmas megkeresésében egyébként a „bizonyos társadalmi állással bíró, értékes magyar állampolgárok kiszabadítása” for- dulat szerepelt. Ugyanakkor tudatában volt, hogy „a bűntettesek kicserélése a nemzet- közi jognak nem intézménye”, valamint annak is, hogy ez a csere nem lesz hosszú távon fenntartható, mivel jóval több magyar rekedt Románia területén, mint fordítva. Egyúttal máris megnevezett egy férfit, az egyik oláh püspök rokonát, aki iránt az átirat szavai sze- rint a „románok élénk érdeklődést” mutattak, továbbá hét másik személyt, akik szintén Magyarország területén tartózkodtak.421920 szeptembere végén a miniszterelnökségről rövid úton érkezett az újabb megkeresés, amely részint bővítette, részint pontosította az előzőt, mivel abban a közölt nevek még hiá- nyosan és többször pontatlanul szerepeltek. Szóba hozott 11 román és egy szlovák nemzeti- ségű egyént, akik neveit az előző jegyzékben feltehetően élőszó alapján rögzítették, ez lehe- tett az elírások oka. Volt közöttük többek közt egy főszolgabíró, egy csendőrőrmester, két főhadnagy, egy battonyai lelkész és leánya, valamint egy mérnök is, azonban az nem derült ki, miért tekintették őket lényegesnek a román hatóságok. Október elején pedig sürgető átirat érkezett az igazságügy-miniszterhez; az addigi kutatások nemigen vezettek ered- ményre.43
Egy későbbi dokumentumból megtudhatjuk, miszerint elterjedt az a hír, hogy az egyik keresett román állampolgár mintegy „túszként” volt internálva Debrecenben, és ezért az ő kicserélését kötötték ki feltételül egy Kolozsváron egyébként felmentett férfi bíróság általi szabadon bocsátásához. A túszként való fogva tartásról szóló hírverést a magyar hatóságok határozottan tagadták, de az államhatár mindkét oldalán ismerhették azt, mert az igaz- ságügy-miniszter ekként utasította a debreceni királyi főügyészt: „[A] közvélemény felvi- lágosításának módja a Méltóságod belátása szerint társadalmi úton, amennyiben azonban a híresztelések amúgy is közszájon forognának, és a megcáfoló nyilatkozatnak a román hatóságokhoz való eljuttatása másként nem volna remélhető, sajtóközlemény útján is tör- ténhetnék. Amennyiben méltóságod az utóbbi módot megfelelőbbnek találná, a legcél- szerűbb volna, ha a helyi sajtóban a bűnügy valamely perszakáról jelennék meg közlés, s ezzel kapcsolatban a cikk illetékes helyről szerzett információként helyezné el a közle- ményben a fentebbieket.”44 A sajtóközlemény meg is jelent, amit a Külügyminisztérium köszönettel nyugtázott, azonban november végén az ügyben fokozódó diplomáciai nehéz- ségekre és nyomásra hivatkozva némi magyarázkodással a külügyminiszter mégis arra kérte Tomcsányit, hogy a Debrecenben 8–9 hónapja fogva tartott Selagian nevű személyt
42 MNL OL K578, B.i. 536/1.
43 MNL OL K578, B.i. 536/3., 536/15.
44 MNL OL K578, B.i. 536/22.
ta nu lm án yok •
bocsáttassa szabadon cserébe egy Flohr néven hivatkozott tiszttért oly módon, „amint ezt az ügy mai állása jogászi szempontból leginkább megengedi”.45
1921 januárjában a további fogolycserék előkészítése befejeződött, aminek keretében ezúttal Szegeden fogva lévő újabb három román egyén sorsa tűnt kedvezőre fordulni.
Az igazságügy-miniszter ekként fogalmazott: „[E] kérdésnél a külügyminiszter úr rámu- tatott arra, hogy a diplomáciai tárgyalások elhúzódása ránk nézve azzal a káros következ- ménnyel is járt, hogy független bíróságaink, így különösen a katonai bíróság, azok közül a foglyok közül, akikre az oláh kormány különös súlyt helyezett, a vád alól többet jog- erősen felmentettek és szabad lábra helyeztek.” Ezzel szemben a külügyi kormányzat a még jogerősen fel nem mentett vagy szabadon nem bocsátott román állampolgárok, illetve ily nemzetiségű személyek kicserélését találta volna megfelelő tárgyalási alapnak, ezáltal Tomcsányi kénytelen volt az illetékes királyi főügyészeket oda utasítani, hogy a potenci- ális „kicserélési objektumokat” (vádlottakat) lényegében tartsák vissza, a további intézke- désekre pedig dr. Csopey Dénes budapesti ítélőtáblai bírót rendelte be minisztériumi szol- gálattételre.46
Az ideiglenesen gr. Teleki Pál vezette külügyminisztérium január közepén egy tanul- ságos átiratban összegezte az addig történteket. Ebből kiderül, miszerint a két állam között nem hogy közvetlen, de még „quasi-diplomáciai összeköttetés” sem állott fenn, ezért a tárgyalások egy Fouchet nevű főmegbízott és a francia kormány közvetítésével zajlottak, ez utóbbi külügyminisztere azonban a bukaresti követségen keresztül érintke- zett a román kormánnyal számjelsürgönyök útján, amely eljárás felettébb megnehezítette és időben elnyújtotta a kommunikációt. Mindezt a román fél valaminő szándékos késlelte- tésnek tekinthette, noha Magyarország részéről a cserék ajánlata hamar elfogadtatott, csak a számok és a személyek tekintetében nem volt egyezség. Úgy látszott, hogy az 1920 szept- emberében Franciaországon keresztül küldött diplomáciai jegyzékünk nem a maga tel- jességében jutott el Bukarestbe, hozzájárulva ezzel is a félreértésekhez. Közben egy átme- netileg internált mérnök azt a rémhírt terjesztette Romániában, hogy a szóban lévőkkel Magyarországon kegyetlenül bántak, sőt, ők már nem is éltek, amit egy kolozsvári ügyvéd nyomban politikai agitációra használt fel: „[Á]llítólag 100 román városban és helységben, mindenesetre Bukaresztben, Kolozsváron és Crajován s még néhány helyen monstre nép- gyűléseket tarttatott, amelyeken a névszerint felsorolt magyar tisztek által megölt román testvérek[ért], valamint a magyar tisztek által megvert Popescu, a román katonai misz- szió vezetőjéért bosszúállásra, s e végből a román hadseregnek a Tiszáig való előnyomu- lására izgatott.” Ezzel párhuzamosan a román törvényhozás képviselőházának egyik alel- nöke hasonló értelemben szólalt fel Bukaresten. Súlyosbította a szerencsétlen helyzetet, hogy – miként már említettük – a kiadandókról közvetve átnyújtott román jegyzék komoly névelírásokat tartalmazott, így többeket a magyar hatóságok nem tudtak azonosítani, amit a szomszédos államban szintén úgy értelmezhettek, mint annak eufemisztikus bevallását,
45 MNL OL K578, B.i. 536/25.
46 MNL OL K578, B.i. 536/26. (8108–Pol. számú, 1921. január 24–25-i igazságügy-minisztériumi irat.)
