MESE ÉS TÁRSADALOM Ámi Lajos, egy cigány mesemondó
élete és műve
•
TALE AND SOCIETY Th e Life and Work of Gypsy Storyteller Lajos Ámi
Fabula aeterna
Szerkeszti / Edited by BÁLINT PÉTER
II.
Biczó Gábor
MESE ÉS TÁRSADALOM
Ámi Lajos, egy cigány mesemondó élete és műve
•
TALE AND SOCIETY
Th e Life and Work
of Gypsy Storyteller Lajos Ámi
Debrecen, 2014
Kiadó / Published by Didakt Kft ., Debrecen Debreceni Egyetem, GYFK
Alkalmazott Narratológiai Műhely, Hajdúböszörmény (Debrecen University, GYFK Applied Narratology Workshop)
A kiadványt támogatta az Emberi Erőforrások Minisztériumának Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkársága.
Th is publication is supported by Th e State Secretariat for Social Inclusion at the Ministry of Human Resources
A kötet kereskedelmi forgalomba nem kerül.
Th e volume is not for commercial sale.
Lektorálta / Proofreader KOTICS József Idegennyelvi lektor / English language proofreaders Christina Aline NEUHAUS, Louis J. MATTIA, Paul SCOTT
Szerkesztette / Edited by DALLOS Csaba ISBN 978-615-5212-20-8
Nyomdai munkák / Printed by Kapitális Kft ., Debrecen
TARTALOM / CONTENTS
MESE ÉS TÁRSADALOM
Előszó ...7
1. ELMÉLETI KERETEK ...9
1.1. Téma ...9
1.2. Elméleti keretek, a mese olvasásmódjai ...13
2. A MESEMONDÓ ÉLETTÖRTÉNETE ...41
2.1. Erdész Sándor: Ámi Lajos életrajza ...41
2.2. Az élettörténet és a mese ...116
3. A MESEMONDÓ ÉS TÁRSADALMA ...119
3.1. A népmese mint társadalomtudományi forrás ...119
3.2. A mesemondás és élettörténet – a biográfi ai elemek ...147
3.3. Az etnicitás a mesében ...175
3.4. A „modern” a népmesében ... 195
Bibliográfi a ... 213
Ámi Lajos a kötetben tárgyalt meséi ... 220
TALE AND SOCIETY Foreword ... 223
1. THEORETICAL BACKGROUND ... 225
1.1 Th e Subject... 225
1.2. Th eoretical Framework: Methods of Interpretation ... 229
2. LIFE STORY ... 257
2.1. Sándor Erdész, Th e Biography of Lajos Ámi... 257
2.2. Th e Life Story and the Tale ... 329
3. THE STORYTELLER AND HIS SOCIETY ...331
3.1. Th e Folk Tale as a Source of Social Sciences ...331
3.2. Storytelling and Life Story – Biographical Elements ...357
3.3. Ethnicity in the Tales ... 383
3.4. ‘Modern’ in Folk Tales ... 401
Bibliography ...417
A List of Ámi’s Tales Mentioned in this Book ... 427
„Mutato nomine de te fabula narratur”1 (Horatius)
ELŐSZÓ
1.
A Debreceni Egyetem Gyermeknevelési és Felnőttképzési Karán működő Alkalmazott Narratológiai Műhely kutatócsoportja Fabula aeterna címmel könyvsorozatot indít útjá- ra. A kétnyelvű (magyar–angol) kötetek elsősorban a Kárpát–medencei roma és más népek mesevilágának örökségét dolgozzák fel, értelmezik és teszik hozzáférhetővé az érdeklődő közönség számára. Kutatási tapasztalataink alapján számos olyan kiemelkedő mesemon- dó-személyiség hagyatéka áll rendelkezésre forrásanyagként, melyek tanulmányozása segít megérteni a lokális társadalmak, a mesemondó és közössége mindennapi viszonyait. A soro- zat vállalt célja, hogy a mese- és történetmondók életművével foglalkozó hazai kutatók szá- mára publikálási lehetőséget és egyben fórumot teremtsen.
Hitünk szerint a mese kortárs reneszánsza, a közvélemény érdeklődése, az újabb szö- vegközpontú és társadalomtudományi megközelítések elégséges alapot képeznek soroza- tunkhoz. A kortárs mese-divat mögött álló okok közül minden bizonnyal kiemelkedik a hagyományos mesében adott örök, óvatosabban fogalmazva időtálló egyetemes tartalom, a műfaj keretei között kínálkozó szellemi alkotószabadság, ami a mesemondó és minden- kori hallgatósága számára lehetőséget nyújt az értelmezői közösséggé szerveződésre. A me- se-műfaj narratív gyakorlatában rendelkezésre álló tartalmi és formai hagyomány elemi funkciója szerint évszázadokon átívelve közvetít jelenünk és múltunk között. Továbbá szem- pontunkból kiemelkedő jelentőségű, hogy esélyt teremt az egymásnak első pillantásra ide- gen kultúrák párbeszédére. Reményeink szerint sorozatunk sikeresen segítheti a kölcsönös megértést a gazdag mesekultúrával (verbális és történetmondói kultúrával) rendelkező, de megítélését tekintve perifériális kisebbségi roma közösség, illetve a többségi társadalom kö- zött.
2.
Jelen kötet a műfaj társadalomtudományi jelentőségének kérdésével foglalkozik egyetlen mesemondó, Ámi Lajos életművének tanulmányozásán keresztül. Célunk annak bizonyítá- sa, hogy a mesemondó repertoárjában megőrzött és értelmezéseivel kiegészített vagy átdol- gozott szöveghagyomány betekintést kínál életvilágába. Egyedi perspektívából világítja meg 1 „Miután megváltoztattad a nevet, a mese rólad szól.” (Quintus HORATIUS Flaccus: Szatírák. I.
69–70.)
lokális szociokulturális közösségének jellemvonásait, beleértve saját személyes státuszának önértelmezését, továbbá szövegeibe beépít korának tágabb társadalmi-történeti összefüggé- seire vonatkozó refl exiókat is.
Mint minden tudományos vállalkozás, jelen kötet sem jöhetett volna létre a szerzőt inspiráló szellemi közeg és alkotótársak közreműködése nélkül. Szeretném ezúton is kö- szönetemet kifejezni Kotics Józsefnek, aki gondos szakmai-lektori véleményével segítette munkámat. Ugyancsak hálás köszönettel tartozom Ratkó Lujza folklorista támogatásáért, Erdész Sándor örököseinek és a Jósa András Múzeumnak, akik a gyűjtő hagyatékában fenn- maradt Ámi Lajosra vonatkozó anyagot, kéziratokat és fotókat a rendelkezésemre bocsátot- ták, így segítve a kutatómunkát. Szintén köszönetemet szeretném kifejezni kollégáimnak, az Alkalmazott Narratológiai Műhely tagjainak, elsősorban Bálint Péternek és Bódis Zoltán- nak, akikkel hosszú évek óta közösen foglalkozunk mesekutatással. Végül, de nem utolsó- sorban köszönöm feleségemnek és gyermekeimnek, hogy nem csak türelemmel segítették, de bölcs észrevételeikkel is támogatták a könyv létrejöttét: hisz a mese mindenkitől és min- denkinek szól.
1. ELMÉLETI KERETEK
1.1. Téma
Jelen kötet Ámi Lajos mesemondói hagyatékával foglalkozik. Az éppen fél évszázada el- hunyt Ámi, akárcsak a hasonló nagy formátumú elbeszélők, mesemondó egyéniségek, élet- művével a mese kulturális státuszára és funkcióira vonatkozó kérdések sokaságát veti fel.1 Miként lehetséges, hogy az élete jelentős részét Szamosszegen, a Szatmári-síkság keleti pe- remvidékén leélt analfabéta, apai részről cigány, anyja révén magyar származású, ám roma identitású mesemondó az 1960-as évek elején 263 történet kollekciójából álló repertoárt hagyott örökül az utókorra? 2 Ki valójában az a személy, akinek a mai olvasó számára is érdekfeszítő, cselekményes és roppant szórakoztató történetei több mint 1500 oldalnyi ter- jedelemben láttak napvilágot? Mi jellemzi azt a lokális társadalmat, Ámi mesemondói kö- zösségét, amely „kitermelte” és működésének teret kínálva, lényegében „művészetének”
keretfeltételét szolgáltatta?3 Mi az a szellemi tartalom, ami ebben a hatalmas szövegkor- puszban rendelkezésre áll, és miként lehetséges az ehhez való hozzáférés? Sőt kérdés az is,
1 Ámi Lajos 1886-ban született Vásárosnaményban és 1963-ban halt meg Apagyon.
2 Ámi meséinek gyűjtője Erdész Sándor volt, akinek legfontosabb műve a szamosszegi mesemon- dó repertoárjának kiadása. Ámitól 263 történet került lejegyzésre, ebből 252 jelent meg három kötetben 1968-ban az Akadémiai Kiadó gondozásában. A gyűjteményből kimaradt 11 obszcén történet és tréfa, amelyet nem közöltek. (ERDÉSZ Sándor (szerk.): Ámi Lajos meséi I–III., Akadé- miai Kiadó, Budapest, 1968.) Erdész Sándor 1929-ben született Szobon, egyetemi tanulmányait a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem muzeológia szakján végezte el, ahol 1963-ban dok- torált. Végzett muzeológusként első munkahelye az egykori Népművelési Minisztériumban volt 1953-tól. Az 1956-os forradalomban a jászberényi munkástanács vezetőjeként tevékenykedett, amiért a bukást követően rövid időre bebörtönözték, majd Ortutay Gyula közbenjárására meg- bízhatatlanként Nyíregyházára száműzték, ahol a Jósa András Múzeum munkatársa lett. Később a Sóstói Falumúzeum vezetője lett, ami hátráltatta kutatásaiban, bár ennek ellenére a 60-as évek életének leggazdagabb gyűjtőidőszaka. Ámi Lajos mellett, Ruszkovics István, Jóni Anna és Jóni Ferenc életművét is felgyűjtötte. Erdész Sándor tudományos pályáján több mint háromszáz cik- ket, tanulmányt, kötetet publikált. (vö. RICZU Éva: „Erdész Sándor szakirodalmi munkássága”, In: Páli István (szerk.), Jósa András Múzeum évkönyve 2006., Jósa András Múzeum, Nyíregyhá- za,) 1989-ben nyugdíjba vonult ugyan, de szakírói tudományos munkásságát 2001-ig folytatta, majd 77 esztendős korában, 2006-ban hunyt el. (vö. PÁL István: „Erdész Sanyi bácsi meghalt”, In: uő. (szerk.) Jósa András Múzeum évkönyve 2006., Jósa András Múzeum, Nyíregyháza,) 3 Általános és jól értelmezhető tapasztalat, hogy a mesemondói közösség leépülésével a mesemon-
dó történeteinek készlete fokozatosan beszűkül, a gyakorlás alkalmainak ritkulásával a felejtés a repertoár, az aktív mesetudás megkopását eredményezi. „A mesemondást az életformában, men- talitásban és a mindennapok kultúrájában bekövetkezett változások erősen érintették. Megrövi- dültek és megritkultak az együttléti alkalmak. Az emberek szűkszavúbbak, zárkózottabbak lettek.”
(Keszeg Vilmos idézi Hermann Bausingert, In: KESZEG Vilmos: A történetmondás antropológi-
hogy korunkban, jelöljük így, a késő-modernitás korában, a mese műfajával, illetve a mese fogalmához kötődő képzetekkel kapcsolatos gyanakvás, előítéletek árnyékában van-e egy- általán értelme általános tudományos vizsgálat tárgyaként kezelni a lokális folklór szemé- lyes teljesítményeit? Ugyanis manapság a mese és az abban teremtett „világ”, amint erre a köznyelvi használat világosan utal, a mindennapi gondolkodásban a realitással szembeállí- tott fenoménként tűnik fel, gyakran pejoratív konnotációt vesz fel.4
A fenti kérdéseket sorra véve jelen elemzés természetesen és reményeink szerint konklú- ziói mentén meggyőzően érvel amellett, hogy a mese, az ezt megalkotó és átörökítő me- semondó fi gurája, a működésének keretét képező közösség szociokulturális jellemvonásai fi gyelemre méltó tanulságokkal szolgáló tárgyát képezhetik a tudományos igényű vizsgá- latnak.
Hipotézisünk szerint egyrészt bizonyítható, hogy a mesei gondolkodás műfaji adottságai a valóságértelmezés sajátos és paradigmatikus formájaként kínálnak esélyt a mesemondó és közössége számára a saját lokális szociokulturális életvilág közvetlen refl exióján keresz- tül általános egzisztenciális, társadalmi és etikai kérdések megfogalmazására és kifejtésére.
A kötet fejezetei – a mese társadalomtudományi forrásszövegként történő értelmezésének lehetősége; a mesemondó biográfi ai motívumainak kérdése; az etnikai identitás kérdése; a
„modernitás” témája a mesében – Ámi Lajos életművének tükrében a lokális közösség per- spektívájából megfogalmazott komplex világmagyarázatot tárnak elénk.
ája, Kriza János Néprajzi Társaság, BBTE Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszék, Kolozsvár, 2011. 119.)
4 A „meseszép” a magyar nyelvben egy jelenség szinte valószerűtlen, illuzórikus esztétikai mi- nőségére utal. A „mesés” jelzői használata arra vonatkozik, hogy az adott jelenség mesébe illő, hihetetlen, ezzel jelezve, hogy a minősítés tárgya létjellegét tekintve kívül esik mindazon, ami valóságos (reális). A „mesebeszéd” alaptalan, koholt híresztelés, ami lényegénél fogva olyan do- logra utal, ami nem igaz. Sőt a mese igei használata a magyarban gyakorlatilag a hazugság szi- nonimája: „Ne mesélj!”, azaz mondj igazat!
A mesének a közgondolkodásban tulajdonított alacsony státuszérték jut kifejezésre abban az álta- lános meggyőződésben is, mely szerint a mese gyermeki műfaj. A példabeszéd igényével és morá- lis tanulság megfogalmazásával operáló elbeszélésforma azoknak a szórakoztatására és okítására jött létre, akik (mint a gyerekek) hajlamosak és/vagy képesek a realitás és a fi kcionalitás közöt- ti határok fi gyelmen kívül hagyására. A szembeállításban kétségtelenül fontos szerepet játszik az elitkultúra és a népi kultúra szétválása, amely a mesét az utóbbi reprezentatív terrénumaként fogja fel. (vö. KOVÁCS Ágnes: „Népmesegyűjtés”, In: Morvay Péter (szerk.), Útmutató füzetek a néprajzi adatgyűjtéshez, 3. sz., Magyar Nemzeti Múzeum – Néprajzi Múzeum Etnológiai Adat- tár, Budapest, 1956. 4–5.) A gondolat továbbá közvetett szerepet játszott a mese leértékelődésé- ben, és teret nyitott hanyatlástörténeti értelmezésnek, amint erről Hermann Bausinger Hans Naumann-nak az első világháborút követően a „leszálló kultúrjavakkal” (gesunkenen Kulturgut) kapcsolatban kifejtett téziseivel összefüggésben írt. (vö. BAUSINGER, Hermann: „Folklore und gesunkenes Kulturgut,” In: Deutsches Jahrbuch für Volkskunde, Bd.12, 1966, Akademie Verlag.
15–25.)
Másrészt feltételezésünk szerint, Ámi Lajos világértelmezése a cigány kisebbségi közös- ség társadalmi gyakorlatainak, kulturális jellemvonásainak, etnográfi ai sajátosságainak és értékkészletének aspektusaira támaszkodva, egyben ezek megismerésére és elemzésé- re szolgáló forrásként áll rendelkezésre. Másként fogalmazva, a meseszöveg a mesemondó és közössége társadalmi valóságára, valamint a többségi társadalommal kialakult viszony- rendszerre, együttélési modellre és az ezzel kapcsolatos nézetekre vonatkozó elképzelése- ket is megjelenít.5
Végül, de nem utolsósorban a mesemondó életműve a lokális társadalmi diskurzus té- mavilágát átfogó igénnyel mutatja fel oly módon, hogy ebben jól azonosítható az egyéni- ség személyes sorsára vonatkozó önértelmezése, valamint közösségében elfoglalt helyével és társadalmi szerepével kapcsolatos véleménye. Röviden, álláspontunk szerint a mese (ese- tünkben Ámi műve) olyan komplex társadalmi fenomén, szocio-narratívum, amely a je- lentéseinek értelmezését megalapozó kulturális ismereteket önmagában hordozza. A sorolt szempontok jelzik, hogy mesemondónk szövegvilágát, sőt mi több a keletkezése alapjául szolgáló körülményeket is alapvetően társadalomtudományi szemszögből vizsgáljuk és ér- telmezzük.
Az elemzés elsősorban Ámi Lajos szövegeinek értelmezésére épül. A munka során fel- használásra kerültek a gyűjtője és életrajzírója, Erdész Sándor hagyatékából fellelt és nem közölt forrásértékű dokumentumok. Ezek közül kiemelkedik a mesemondó életrajzának szövege, melyet gyűjtője tematikusan rögzített beszélgetések hangzóanyagából állított ösz- sze és jegyzett le. A kötetben feldolgozott szintén fontos szövegek Erdésznek a gyűjtéssel és Ámi mesemondói tevékenységével kapcsolatban megjelentetett tanulmányai.6 A munka el- méleti hátterét a kritikai-antropológiai szövegértelmezés teóriái, valamint a narratív iden- titás és a xenológia tárgyterületén kidolgozott kortárs koncepciók képezik.
A kötet szövege a mesekutatás területén rövidebb-hosszabb megszakításokkal végzett elemzőmunka eredménye, amely majd’ tíz éve vette kezdetét. Tartalma kisebb részben ko- rábbi munkatanulmányokra és konferencia előadások teljes körű átdolgozására épül, illetve túlnyomórészt a monografi kus feldolgozás számára készült elemzés. A kötet hosszabb időt követelő elkészültének magyarázata az az egyszerű tény, hogy Ámi grandiózus életművének szövegvilágában az eligazodás nem egyszerű feladat. Másfelől az elemzésre választott téma, tehát a mese és a társadalom kapcsolatának igen tág kérdése, valamint a vonatkozó bősé- ges szakirodalom allúziók és asszociációk szerteágazó lehetőségével csábítja az értelmezést, melyek végiggondolása, majd a hivatkozásrendszerben érvényesített önkorlátozás ugyan- csak időigényes munka volt.
Ámi Lajos a kötetben feldolgozott meséinek listáját melléklet tartalmazza. A mesék típus- besorolásánál a gyűjtő-etnográfus Erdész Sándor által alkalmazott Aarne-Th ompson (AaTh ) klasszifi kációs rendszert használtam. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy számos mese
5 Ámi életében több mesemondó közösséget is kiszolgált, de a leghosszabb ideig Szamosszegen te- vékenykedett.
6 A tanulmányok listáját a kötetvégi bibliográfi a tartalmazza.
esetében az egyértelmű tipizálás nem lehetséges. Ennek oka, hogy a történetek gyakran sa- játos logika mentén több szüzséből vett epizódból és motívumból állnak, ezért a klasszifi - káció bonyolult képletei az egyértelműen nem besorolható mesék esetében csak zavarnák az elemzést.
A kötetben közölt fotókat Erdész Sándor készítette 1960-ban. A fotók eredetijét a nyiregy- házi Jósa András Múzeum fotótára őrzi.
Utcakép Ámi Lajos háza előtt Street view in front of Ámi Lajos’ house
1.2. Elméleti keretek, a mese olvasásmódjai
1.2.1. Ámi életműve és a mesemondói egyéniségkutatás
A kiindulásként megfogalmazott hipotézisek a modern mesekutatás egyik kiemelt szak- területeként meghatározható egyéniségvizsgálatok példáival, céljaival vagy eredményeivel összevetve nem nevezhetőek teljes mértékben újszerűnek. Ugyanis, amint az közismert, az etnográfi ában a mesemondó egyéniségvizsgálata, azonfelül közösségével való kapcsolatának kutatása hosszú múltra tekint vissza és alapvetően társadalomtudományi szemléletű értel- mezésnek számít. A magyarországi kutatások Ortutay Gyulának a bátorligeti Fedics Mihály 1936–38 között rögzített meséihez kapcsolódó elemzéseivel vették kezdetüket.7 A részben az életutak feltárására épülő, illetve az egyéniség társadalmi beágyazottságára fókuszáló vizs- gálatok a mesekutatás fontos irányát képezték. Faragó József,8 Dégh Linda,9 Erdész Sándor10 elemzései mellett az egy-egy nagyformátumú mesemondó életművét tárgyaló, az utóbbi év- tizedekben megjelent monográfi ák szerzői, Nagy Olga,11 Nagy Ilona,12 vagy Görög–Karády Veronika13 kötetei kiemelt hatást gyakoroltak a téma tudományos vizsgálatára. A teljesség igénye nélkül hivatkozott szerzők a meserepertoár, az egyéniség és a lokális mesemondói közösség között kialakult komplex kölcsönhatási rendszer eredőjeként láttatják az általuk vizsgált színtér tulajdonságait.
7 Az adatközlők egyéniségével kapcsolatos érdeklődés már a 19. század végén megjelent. Jankó Já- nos, Kalotaszegről írt munkájában (1892) falvanként sorolta fel az adatközlők nevét. (vö. JANKÓ János: Kalotaszeg magyar népe, Magyar Néprajzi Múzeum, Budapest, 1993.) Kiemelkedő előz- ménynek tekinthető Kálmány Lajosnak az egyházaskéri juhászbojtár, a 31 éves Borbély Mihály meséit tartalmazó kötete és az ebben megjelent mesemondó egyéniség elemzése. (vö. ezzel kap- csolatban BORI Imre: Borbély Mihály, In: Bori Imre, Juhász Géza, Szeli István (szerk.), Pingált szobák. Borbély Mihály meséi, Fórum, Újvidék, 1976. 347–358.; és KALAPIS Zoltán: A bánáti me- semondó. Adalék Borbély Mihály életrajzához, In: Magyar Szó, 1977. május 15–27. 79–99.) 8 FARAGÓ József: Kurcsi Minya havasi mesemondó, In: Ethnographia. LXXVIII. 1967. 238–262.
9 DÉGH Linda: Pandur Péter meséi, Franklin Társulat, Budapest, 1942.; DÉGH Linda: Märchen.
Erzähler und Erzählgemeinschaft dargestellt an der uıngarischen Volksüberlieferung. Akademie Verlag, Berlin, 1962.; DÉGH Linda: Folktale and Society. Story-telling in a Hungarian Peasant Community, Indiana University Press, Bloomington-London, 1969.
10 Erdész kétségtelenül legfontosabb munkája mellett ugyancsak fi gyelemre méltó, a szintén ebben az időszakban felgyűjtött másik szabolcsi cigány mesemondó, a ramocsaházi Jóni Ferenc élet- műve, amely azonban jóval kisebb publicitást kapott.
11 NAGY Olga: Cifra János meséi, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1991.; NAGY Olga, VÖŐ Gabriella:
Havasok mesemondója, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002.
12 NAGY Zoltán – NAGY Ilona: Az ikertündérek. Zagyvarónai népmesék, Akadémiai Kiadó, Buda- pest, 1990.
13 GÖRÖG–KARÁDY Veronika: Erdős Lajos mesei világa és meséi, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2009.
A mesemondói egyéniségkutatás kétségtelenül fontos teljesítménye volt, hogy a folklór- ban az orális hagyománykészlet reprezentatív elemeként kezelt mese-műfaj értelmezé- sét, a téma tudományos vizsgálatát a 20. században meghatározó tipológiai, klasszifi káló szemléletű leíró-néprajzi feladat színvonalát meghaladva, összetett társadalomtudományi problémát képező kérdésként fogalmazta újra.14 A magyarországi kutatásokban kitüntetett elemzési szemponttá fejlődött az az álláspont, mely szerint a mesemondó és a személyében képviselt repertoár aktív és rendszeres közlésalkalmakhoz köthető előadása elválaszthatat- lan az egyéniség társadalmi környezetének minőségétől.15 Úgy tűnik, hogy a mesemondói egyéniségkutatás az 1960-as évektől tartó újabb hulláma az etnográfi a klasszikus tárgy- kezelési stratégiáját meghatározó étikus látásmód helyett egyre inkább a modern szocio- kulturális antropológia terepmunka-felfogásához köthető émikus elemzési pozíció mentén értelmezi vizsgálatának tárgyát.16 Az egyéniség státusának kérdése, a repertoár és a közös-
14 Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a tipológiai-klasszifi kációs rendszerek, például a fi nn Antti Aarne által megalapozott, majd Stith Th ompson által (1928-ban és 1961-ben) kibővített mese- típus index, illetve legújabb átdolgozott verziója, a Hans-Jörg Uther munkája eredményeként 2004-ben megjelent (ATU) katalógus elengedhetetlen segédletek a kutatásban. Ugyancsak fon- tos a nemzetközi mintára kidolgozott, Kovács Ágnes által kezdeményezett, majd Benedek Ka- talin közreműködésével létrehozott tízkötetes Magyar Népmesekatalógus (1982–2001), amely a hatalmas korpuszban (a népmesei szöveghagyományban) történő eligazodás nélkülözhetetlen kalauza. Másként fogalmazva, az egyéniségkutatás komplex témaként történő kidolgozása és az ehhez köthető szemléleti fordulat a népmeseanyagra vonatkozó kritikus tömegű és rendszere- zett ismeretek birtokában vált lehetségessé. (KOVÁCS Ágnes (szerk.): Magyar népmesekatalógus I–X, MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest, 1982–2001)
15 Dégh Linda a mesemondó státuszának értelmezésében bekövetkező fordulatot annak a felisme- réséhez kötötte, hogy ellentétben a klasszikus etnográfi ai értelmezéssel a mesélő nem a hagyo- mány szolgai megismétlését végzi, hanem alkotó tevékenységet folytat, ami elválaszthatatlan a mesemondói közösségtől. Mindehhez hozzátartozik az a tény is, hogy álláspontja szerint a mese
„művészi” igényű alkotás, melynek közvetítése megköveteli az elbeszélői tehetséget. A mesemon- dó elsősorban tehát verbális előadói képességei okán emelkedik ki és tölt be közösségi funkciót.
(vö. DÉGH Linda (1962) 163–64.) Dégh Linda azt is világossá teszi a nagyformátumú egyénisé- gek életrajzának elemzése alapján, hogy többségük színes, változatos életet élt és közösségének többségével összevetve világlátását komplex tapasztalati horizont alapozza meg. (i. m. 170.) 16 Leegyszerűsítve az émikus látásmód arra törekszik, hogy a kultúrákat „belülről”, a közvetlen ta-
pasztalás útján megismert saját kategóriáik alapján ragadja meg. Az antropológiai megértés alap- ját képező ismeretek forrása és elsajátításának színtere a terepmunka, amely tudományfi lozófi ai értelemben szembeállítható a tudomány művelésének eminens helyszíneként felfogott akadémi- ai-intézményi feltételrendszerrel. A 19. század utolsó harmadában kibontakozott társadalomtu- dományok tárgykijelölési gyakorlatában a korabeli természettudományok tudományfelfogását követve az objektivációs igény volt a meghatározó szervező elv. Ennek lényege az a meggyőző- dés, hogy a tudomány művelésének előfeltétele az objektíven megismerhető tárgy meghatározá- sa, amelyre vonatkozóan módszeres és elégséges tapasztalat birtokában lehetséges és célszerű tárgyilagos és törvényszerű kijelentések megfogalmazása. A mese-fenomén eredetileg, akárcsak a korai etnográfi a bármely tárgya, étikus, tehát a megfi gyelő szempontjából objektív formában
ség kapcsolatviszonya a cigány közösségekből kiemelkedett mesemondók esetében további összefüggések megfogalmazására kínálnak lehetőséget.
Vekerdy József a cigány közösségeknek vándorló életmódjuk okán társadalomtudomá- nyi értelemben általánosan tulajdonított nagyfokú adaptációs készséget, majd ennek men- tén a mindenkori befogadó többségi társadalomhoz való alkalmazkodás képességét a cigány mesekultúra sajátosságainak magyarázatára használta fel. Elképzelését, mely szerint a ci- gány népmesék tartalmilag és szerkezetileg is azonosak a magyar és egyéb európai mesék- kel, fenntartásokkal kell fogadni.17 Redukcionista szemléletét, azaz hogy a cigány verbális kultúrát csupán adaptált elemekből építkező hagyománykészlettel jellemezte, a tudomá- nyos közvélemény kritikával fogadta. Kutatásai alapján ráadásul azt vélelmezte, hogy a mesék átvétele nem jelentette az ezek keletkezéstörténetét és funkcióit képező komplex ha- gyományrendszer adaptációját, ami aztán azzal járt, hogy a cigány mesemondók a tradí- ció gyakorlatától mentesülve a motívumokkal és epizódokkal szabadabban bántak, mint más etnikus közösségek mesemondói. Az egyéni fantázia segítségével újjászervezett struk- túrák azt eredményezik, hogy a cigány mesék sokszor egészen új tartalomban és szerkezet- ben, gyakran töredékes formában megkomponált szüzséként kerülnek elbeszélésre.18 Éppen az egyénítés gyakorlata és az életmódból következő más kultúrákkal való találkozások té- nye vezet arra a belátásra, hogy a cigány mesék nem értelmezhetőek egyetlen etnikus ha- tás eredőjeként.
Vekerdy tipológiai szempontból megfogalmazott általános észrevételei a töredékes szer- kezeti sajátosságokat illetően részben összhangban állnak Banó Istvánnak Ámi Lajos me- séire vonatkozó megállapításaival.19 Ugyanakkor éppen a cigány népmesék és hagyományos mesemondó közösségeik eltérő jellemvonásai, a tipológiai megközelítésből megjelölhető hi- ányosságok hátterében álló kulturális és társadalmi tulajdonságok azok az összetevők, ame- lyek további sajátosságokra irányítják fi gyelmünket.
Eredetileg a „klasszikus” cigány mesemondó közösségeket leíró elemzések közös jel- lemzőként zárt csoportokról számoltak be, amelyek leképezték a szegregált és perifériális társadalmi léthelyzetre jellemző elzárkózási stratégiákat. A közösségek működését, a me- semondás alkalmainak formális szerveződését a helyi hagyományok és archaikus szokások uralták. Végül, de nem utolsósorban a cigány mesemondás alkalmait elemző etnográfi ai le- írások az orális hagyománygyakorlat közösség és kultúra megalapozó funkcióinak a jelen-
(szöveg) rendelkezésre álló témaként merült fel. A kérdés részleteivel kapcsolatban lásd HARRIS, Marvin: Th e Rise of Anthropological Th eory, Columbia University Press, New York, 1968. 250–
289.
17 VEKERDY József: Cigány nyelvjárási népmesék, KLTE, Debrecen, 1995. 9–13.
18 i. m. 11.
19 BANÓ István: Népmese. In: Vargyas Lajos (főszerk.), Magyar Népköltészet, Akadémiai Kiadó, Bu- dapest, 1988. 32.
tőségét hangsúlyozták.20 A hagyományos közeg, a szilárd keretek különösen kedveztek az egyéniségek kiemelkedésének.
Ámi Lajos élettörténetéről tudható, hogy esetében a mesemondó közösség, a szolgáltatást igénybevevő közeg közel sem volt stabil.21 Erdész Sándor a mesemondó életrajzi elbeszélé- se alapján több különböző, az életpálya más és más szakaszaiban megszerveződött alkalmi közösségről tudósít. A szatmárnémeti téglagyárról, az első világháború idején töltött ka- tonai szolgálatról, majd a szamosszegi környezetről, ahol először házánál alakult ki mese- mondói közösség, majd a lokális igény kielégítésének formájaként a helyi kocsmában kapott nagyobb nyilvánosságot Ámi mesélése. Erdész nagyobb részletességgel a Szamosszegi Dózsa Termelőszövetkezetben elsősorban a munkaalkalmakhoz, különösen a dohánycsomózáshoz kapcsolódó eseti közösségekről írt, amely gyakorlat szemtanúit, a dolgozókat személyesen is meg tudta kérdezni.22 A rendelkezésre álló források alapján bizonyosra vehető, hogy Ámi körül zárt szerkezetű, a fentiekben „klasszikusként” aposztrofált cigány mesemondói közös- ség, talán a két világháború közötti szamosszegi időszak egy rövid periódusától eltekintve, nem alakult ki. A változékony, az alkalmazkodást követelő helyzetek, amelyek a mesemon- dó színes életútjának következményei, a sajátos mesemondói stílusban, a mesék szerkeze- ti felépítésében és tartalmában ambiguitásként tükröződnek. Ezek szerint meséi egyszerre őrzik a cigány népmesékben szervesült hagyománykészlet sajátos jellemzőit és ezzel párhu- zamosan tükrözik az egyéni tehetség kibontakozásában fontos tényezőként szerepet játszó adaptációs készséget: az egyéni tapasztalatok integrálását és a történeteknek a mindenkori alkalmi hallgatóság igényeihez igazításában nélkülözhetetlen egyéni fantázia kiaknázását.
Az eddigiekből talán jól következik, hogy nem értünk egyet azokkal, akik Ámi és a hason- ló karakterű mesemondók történeteit a népmesék esztétikai értékének és élvezhetőségének csökkenéséhez vezető bizonyítékok tárházaként olvassák, vagy csupán a mesemondó által használt források sokféleségéből magyarázzák a sajátos szóhasználatot, nyelvi leleményeire mint zavaró, a műfaj általános hanyatlását reprezentáló tényezőkre tekintenek.23 Éppen el-
20 A hagyományos cigány mesemondó közösségek sorolt jellemvonásait pontosan visszatükrözi Szapu Magdának a kaposszentjakabi gyakorlatot bemutató elemzése. Karádi Antal mesemondá- sa és a halottvirrasztás szokásrendje között bonyolult és kulturálisan szabályozott kapcsolatvi- szony állt fenn. (vö. SZAPU Magda: Mesemondó és közössége Kaposszentjakabon, MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest, 1985. 9–24.)
21 Ámi életrajzát biográfusa és gyűjtője Erdész Sándor feldolgozta ugyan, de a nagy terjedelmű, rendkívül szuggesztív módon és részletesen elmondott életútinterjú szövegét elemzésünk szem- pontjából fontos forrásnak ítéljük, ezért a kötet 2.1. Erdész Sándor: Ámi Lajos életrajza című fe- jezetben közöljük.
22 vö. ERDÉSZ Sándor: A néphagyomány élete egy szamosháti termelőszövetkezetben, (kézirat) Jósa András Múzeum Adattára, Nyíregyháza, 1960.
23 BANÓ István (1988) 32. Dégh Linda a tudatos mesemondók esetében a változó szerkezetet, a me- semotívumok összevonását vagy éppen a kihagyását a mindenkori hallgatói igényekhez való al- kalmazkodás következményének tekinti. (DÉGH Linda: Folktales and Society, Indiana University Press, Bloomington, 1989. 180.) Ámi életművét felfoghatjuk, Leza Uff ernek a mesemondói gyakor- latot a mesemondók három alapvető típusát kidolgozó felosztását követve, az úgynevezett tudatos
lenkezőleg, Ámi, ha úgy tetszik, a műfaj újítójaként éppen az élethelyzetéből következő al- kalmazkodási kényszer okán, és az egyéni boldogulás eszközeként élt tehetségével igyekezett érvényesülni mindenkori közösségeiben. Ennek eredménye álláspontunk szerint az egyedi mesélői gyakorlat, ami egyrészt rendkívüli repertoárt eredményezett, másrészt és ebből ki- folyólag a tudományos igényű meseelemzés előtt új utakat nyit meg.
Az Ámi Lajos életműve kapcsán röviden vázolt sajátosságok lehetőséget kínálnak az egyé- niségkutatás bevett szempontjain túl további, a repertoár értelmezését támogató olvasói perspektívák kidolgozására. Mivel Ámi meseszövegeihez való viszonyunkat, mint minden lejegyzésre került életműhöz kapcsolódó befogadói magatartást, alapvetően az olvasótevé- kenység minősége határozza meg. Ajánlatunk ezért a mesék értelmezésének módszertani szempontú újragondolását célozza. Az orális szöveghagyomány átirataiból keletkezett me- sék lineáris, tehát elsősorban a szüzsék cselekményének menetét követő mechanikus értel- mezése helyett a párhuzamosan alkalmazott és egymást kiegészítő komplex olvasásmódok bevezetését javasoljuk. Az alábbiakban elsőként a meseszöveg működését eredeti módon meghatározó hermeneutikai szabályokból levezethető olvasásmód bemutatására kerül sor.
Másodszor a kortárs antropológia tudománytörténetében az 1980-as években végbement kritikai fordulathoz köthető szövegcentrikus kultúra-értelmezés egyik variációjával össze- függésben a narratív portré lehetőségére alapozott olvasási stratégiáról lesz szó. Végül, Ámi Lajos meséinek olvasói értelmezését támogató harmadik módszertani keretfeltételként, a mesemotívumok strukturális-funkcionális olvasásmódjának lehetőségét tárgyaljuk.24
Ugyanakkor elöljáróban és a hitelesség érdekében le kell szögeznünk, hogy az alábbi- akban a mesemondó és közössége kapcsolatait tükröző oeuvre, tehát esetünkben az élet- művének értelmezésére (olvasására) ajánlott elemzői perspektívák kizárólag módszertani jelentőségű, a megértést elmélyítő és pontosító szempontok. Azaz a mese hermeneutikai szabályai, a narratív portré, illetve a strukturális-funkcionális olvasásmód fogalmi alakza- tainak bevezetése nem azt jelenti, hogy a fenti fi lozofémák vagy az ezekhez tartozó elméleti megfontolások bármely eleme akár egyetlen mesemondó esetében konkrétan rendelkezés- re állnak a meseszövegekben. Sőt álláspontom szerint messzemenően óvakodni kell attól, a gyanú árnyékát is el kell kerülni arra nézvést, hogy a mesében tudatosan használt, netán re- fl ektált fi lozófi ai tartalmat tételezzünk!25
mesélő példájaként. Jellemvonásai közé tartozik többek között az eredetiség, a tudatos alkotásra törekvés, amit közössége is elismer, továbbá hogy büszke emlékezetére, módszeresen tanulta a me- séket és szívesen improvizált. (vö. DÉGH Linda (1989) 174.)
24 A javasolt szövegolvasási stratégiák természetesen a tudományos megközelítés szempontjából érdekes értelmezési lehetőségek és a felvetés elsősorban a mese-jelenségének interdiszciplináris szemléletű elemzése melletti érveléshez kapcsolódik.
25 Tulajdonképpen kérdés, vajon a meseértés egyáltalán miért kell, hogy számot tartson elméletre?
Nem arról van-e szó tehát, hogy bármely teoretizálás a mesétől tartalmi és formai értelemben is de facto idegen eszköz, ami éppen elleplezi a mese szellemi lényegét, ahelyett, hogy támogatná ki- bontakoztatását. Álláspontunk szerint a korszerű meseértelmezés teoretikus megalapozását két pragmatikus szempont indokolja. Egyfelől az, hogy egy-egy nagy formátumú mesemondó élet-
Bár a mese eredetileg verbális műfaj, amely a közlésben és az ennek terét képező mese- mondási alkalmak során keletkezett, létezett és folyamatosan változott, manapság már csak rögzített szövegként állnak az olvasó rendelkezésére. Éppen ezért a mesemondó egyénisé- gektől az utókorra hagyott szövegkorpusz tudományos igénnyel végrehajtott vizsgálatának minden körülmények között a textus által kínált értelmezési tér keretei között kell utat ta- lálni egy olyan lokális kultúrához és az ezt reprezentáló alkotó személyiséghez, amely már nyomaiban sem létezik. Álláspontunk szerint a mesék több szempontú, aprólékos, szinte a fi lológiai műgond igényével történő olvasása feltárja a szövegek polifon szerkezetét, az ösz- szetett jelentéshalmozódás rétegzettségének és működésének mechanizmusait és segít el- kerülni a spekulációt.
Úgy véljük, hogy a mese hermeneutikai, a narratív portréhoz kapcsolódó és strukturá- lis-funkcionális olvasásmódja a szövegközpontú meseértelmezés három párhuzamosan al- kalmazható módszertani értékű elemzési szempontját képezi.
1.2.2. A mese hermeneutikája
A meseszöveggel kapcsolatos olvasói viszonynak az értelmezésben feltételezett kitüntetett szerepe a helyzet általános természetére vonatkozó állásfoglalást követel. Az ugyanis kér- dés, amennyiben találkozásunk a mesékkel nem keletkezésük és működésük eredeti orális formája, hanem a nyomtatott szöveg, akkor a szellemi tartalom hordozóközegének váltása, hogy tehát az élő nyelv helyett az írott jelekben testet öltő történet megértésének feltételei az átvitel következményeként mennyiben változnak meg. Fontos ez, már csak azért is, mert a mesemondás helye, amint erre a szakkifejezés is utal, a közösség, mely nélkül nincs mesé- lés.26 Ehhez képest az olvasói magány a befogadás gyökeresen eltérő formája, ahol az értel- mezésnek egészen más körülményekre kell fi gyelemmel lennie.27 A meseolvasás, lássuk be, lényegében pótcselekvés, amennyiben azért történik, mert nincs mód a mese hallgatására.
Az olvasásból kimaradó „élő mese”, tehát a közösség hiánya több, mint az értelmezést hát- ráltató formai körülmény. Mivel a mese egyik szociokulturális funkciója éppen a közösség, mint értelmezőközösség megteremtése, ezért ennek nélkülözése az olvasásban a meseértel- mezés feltételeinek újragondolását követeli.
műve önmagában is annyira komplex és sokrétű szövegvilág, amelyben a tájékozódás általános alapelvek leszögezése nélkül kudarcra van ítélve. Másfelől a tudományos elemzés a mindenkori elméletet műveleti-módszertani eszközként hasznosítja, a mese szövegvilágához történő alkal- mazkodás általános eljárásmódjaként valósítja meg.
26 Az elemzés az orális kulturális hagyományból (esetünkben Ámi Lajos életművéből) kiemelt nép- mesék rögzített szövegváltozatainak kérdésével foglalkozik, és nem tárgya a műmese, vagy az írói átiratok egyetlen formája sem.
27 Az olvasói magány közhelyes művelődéstörténeti téma, így például az ikonográfi ai ábrázolásá- nak is óriási hagyománya van az európai kultúrában. (vö. LONG, Elisabeth: Textual Interpreta- tion as Collective Action, In: Jonathan Boyarin (ed.), Th e Ethography of Reading, University of California Press, Berkeley, 1993. 180–211.)
Az újabb olvasóközpontú (reader-response) elméletek az olvasó fenomenológiailag igazolt elszigeteltsége miatt érzett bénultságot, pontosabban az elbeszélt nyelv hiányával azonosí- tott helyzet sajátosságait új megvilágításba helyezték. Ezek közös lényege, hogy a megértést az olvasó és a szöveg közötti értelmezési térben lejátszódó eseménynek tekintik, ahol a jelen- tés megszólaltatásának fontos szociokulturális előfeltételei vannak: egyrészt az olvasástevé- kenységben való szocializáltság, másrészt a szöveg megértésének alapját képező társadalmi beágyazottság, tehát a jelentéshez való hozzáférést szavatoló kódok készlete.28
Az a három olvasásmód vagy olvasói beállítódás, melyeket Ámi Lajos meseszövegeinek értelmezéséhez az alábbiakban ajánlunk, a szövegekben rejlő elemzési lehetőségek kiakná- zását támogató módszertani fogásoknak tekinthetők, egyúttal a sikeres olvasás szociokul- turális feltételeinek elsajátítására ösztönöznek. Elsőként a mese hermeneutikája kapcsán a műfaj formai-szerkezeti sajátosságaiban kódolt, a mese szerkezeti lényegeként azonosított megértő gyakorlat működését vizsgáljuk.
Az ember alapvető egzisztenciális tulajdonsága a megértő létmód.29 Az egyén, bármely lo- kális szociokulturális életközösség tagjának tekintjük, személyes életvilágát a boldogulásra késztetettség jegyében a megértő világviszonyulás keretei között igyekszik megszervezni.30 Az egyén és közösség kapcsolatát defi niáló antropológiai megalapozottságú hermeneutikai szabály lényege, hogy az ember társadalmi életét párhuzamosan látjuk a kollektívára törekvő individuumok kooperációjának, rivalizálásának és az egyén önmegvalósításának, aminek eszköze az értelmezés- és megértésközösségben létrehozott egyetértés és/vagy nézetkülönb- ség.31 A társadalmi élet az alkotó individuumok a szociokulturális környezetükre vonatko- zó értelmezéseiből önértelmezésként levont következtetéseinek alkalmazása, a társadalmi cselekvés indoka és egyben magyarázata. Ebben az összefüggésben és általános értelemben a mese olyan műfaj, amely a létlehetőségek analízisét tárgyaló természetes emberi beállító-
28 Lásd LONG, Elisabeth (1993) 191–192.
29 HEIDEGGER, Martin: Lét és idő, Gondolat, Budapest, 1989. 281–289.
30 A boldogulás (good life), ahogy erről Robert Redfi eld korszakos elemzésében értekezett, külö- nösen a hagyományos paraszti társadalmakban a mindennapi világviszonyulást meghatározó általános értékorientáció megnyilvánulása. (REDFIELD, Robert: Th e Peasant View of the Good Life, In: uő. Peasant Society, University of Chicago Press, Chicago, 1956. 105–142.)
31 Tudománytörténeti szempontból az antropológiában és a szociológiában nagyjából egy időben, a 80-as évek elején teljesedett ki az úgynevezett interpretív fordulat. A gondolat részben a hermene- utika, vagyis a társadalomtudományi megértésfolyamat gyakorlati kérdéseinek tisztázása körüli alkalmazási kísérletek (Geertz), valamint a fenomenológiai szociológiából kinőtt etnometodoló- gia (Garfi nkel) ötvözésére támaszkodott. (vö. BLEICHER, Josef: Th e Hermeneutic Imagination, Routledge, London-Boston, 1982. 125–136.) A hermeneutikai tradíció kiaknázásával próbálko- zó szerzők a társadalmi életközösségek megértésében a jelentés (jelentésadás, jelentéskeresés, jelentéstalálás) és jelentésközvetítés összefüggéseit állították középpontba. Az etnometodológi- ai megközelítés számára a hétköznapi tudás, tehát a társadalmi egyének a saját környezetüknek tulajdonított értelemtartalom keletkezésével kapcsolatos tevékenysége volt a fontos. (vö. BODOR Péter: Az éteren túl: a megismerés társas konstruktivista felfogása, In: Replika, 26. sz. 1997. júni- us 105–119.)
dás eredményeinek összefoglalását beszéli el, és mint a valóságértelmezés eredeti formája egyetemes kulturális jelenségként áll rendelkezésre.
Bár a világ minden kultúrájában tetten érhető verbális műfajról van szó, a mese miben- létének lényegére vonatkozó tudományos közmegegyezés, defi níció nem áll rendelkezésre.
Sőt, az egymást kizáró meghatározások és az ezeket megalapozó szempontok sokfélesége el- bizonytalanító. A válasz a kérdésre, hogy mi a mese, amilyen egyszerűnek tetszik első pil- lantásra, annyira zavarba ejtően bonyolultnak bizonyul a részletek tükrében.32 Úgy tűnik, a mese tipológiailag megalapozott általános meghatározása elé elsősorban a fogalom alá be- sorolt formailag és szerkezetileg látványosan eltérő szövegek közötti feltűnő különbség té- nye áll. A kortárs nyelvhasználatban – elvonatkoztatva a kifejezésnek a 19. század elejétől gyakorlatilag napjainkig tartó jelentésbővülését jellemző szemantikai folyamattól – a mese
32 A mese defi niálhatatlansága a témával foglalkozó irodalomban fellelhető meghatározások ellent- mondásosságára, kizáró értelmére utal, de nem cáfolja, hogy a jelenséggel foglalkozó kutatók az akadémiai használat követelményeinek megfelelően alapvető kérdésekben – esetleg még abban is, hogy valójában mi is a mese – konszenzusra jutnak. Jelen elemzésnek nem célja a defi níciók összehasonlítása, értékelése vagy kritikája, ezért csak a rend kedvéért említünk néhány példát a kérdéssel kapcsolatos tanácstalanság szemléltetésére.
Például Kirk szerint, aki vállalkozott a népmese és a mítosz közötti különbség megfogalmazásá- ra, a meséknek „nem elsődleges sajátosságuk, hogy komoly témákkal vagy jelentős problémák és gondolatok végiggondolásával foglalkoznak…” (KIRK, G. S.: A mítosz, Holnap, Budapest, 1993.
65.) Ezzel szemben Lukács György tanulmányában, amit Balázs Béla hét meséjéről írt éppen el- lentétes véleményt olvashatunk: „a mese ellenben (a novellával való összehasonlításban) az egész életnek, a legtágabb értelemben vett életnek, amelyben most a lélek metafi zikai lényege éppen úgy benne foglaltatik, mint a puszta létezés, a természettel való diff erenciálatlan együtt egzisz- tálás, véletlen voltát teszi stilizációja középpontjává”. (LUKÁCS György: Ifj úkori írások, Magvető, Budapest, 1977. 710.) Első pillantásra világos, hogy Lukács, Kirk véleményével szemben, a me- sét a kultúra olyan „formájának” tartja, amely lényegénél fogva komoly témákat mutat be. Bár Kirk kijelentése a tradicionális népmesékre vonatkozik, mégis könnyű belátni azt, hogy mivel a Lukács-tanulmány alapjául szolgáló Balázs Béla-mesék motívumai részben klasszikus népme- sékből származnak, ezért a műmese és a népmese közötti különbség, melynek meghatározása sokszor ugyancsak igen nehéz, nem lehet hiteles alapja a véleménykülönbségének. (Balázs Béla Ibolya című meséjében az idősűrítés vagy a csodálatos utazás motívuma a tündérmesékből vett közkedvelt fordulat.) Hasonlóan szembeállítható Propp orosz mesekutató és Darnton, neves me- seszociológus elképzelése is. Propp konklúziója százegy orosz varázsmese struktúrájának leírása és alapos elemzése után az, hogy a történetek elvétve merítenek a való életből, a tényekből; vagy- is nem árulkodnak az elmúlt korok társadalmi, historikus viszonyairól. (PROPP, V. Jakovlevics:
A mese morfológiája, Osiris, Budapest, 1995. 107–108.) Ezzel szemben Darnton – aki a 18–19. szá- zadban lejegyzett francia mesék analízisére alapozva, az egyes történetek különböző verzióinak összevetése alapján – megállapította, hogy a mesék fontos forrásai lehetnek mentalitástörténe- ti kutatásoknak, mivel ragyogó leírásait tartalmazzák a (középkori) társadalmi állapotoknak, és azzal, hogy milyen eseményekre, társadalmi környezetre vezethető vissza egy-egy történet szü- letése, tükrözik a kulturális emlékezet konstitúciójának logikáját. (DARNTON, Robert: Lúdanyó meséi, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.)
gyűjtőfogalomként viselkedik. Mégis, a terminusértékű kifejezés jelentéstartományában és ürügyén zajló diskurzus, elvi és gyakorlati értelemben egyaránt számot tart a mese értelem- tartalmát illető elemi konszenzusra.33
A „mi a mese” kérdésre adható és a tárgyra vonatkozó diskurzust legalábbis részben tematizáló válasz nyomozása a tipológiai-formai megközelítéssel szöges ellentétben álló megközelítés előtt nyit utat. Ha a „mi a mese” kérdést a „mi történik a mesében” kérdéssel helyettesítjük, akkor mód nyílik arra, hogy a minden mesében lezajló megértő értelemmoz- gás mibenlétének és mikéntjének általános tartalmát a mese egy lehetséges defi níciójának rögzítésére használjuk fel. Lényege szerint a mese hermeneutikai fenomén, pontosabban a mese attól az, ami, hogy benne az olvasó a megértés-esemény jelenségével a mese feltétele- ként találkozik. Az első pillantásra talán homályos kijelentés további magyarázatra szorul.
Ezek szerint minden mese története megragadható egyfajta értelmezési kísérletként, ahol a mindenkori hős igyekezete a mesei feladat megoldására nem más, mint hermeneutikai erő- feszítés, gyakorlat, a megértő alkalmazkodás próbája annak érdekében, hogy sikerrel járjon történetében. A mese-szüzsé a világ rendjében így vagy úgy bekövetkező hiánnyal előálló feladattal veszi kezdetét és a hiány megszüntetésére tett kísérlet, a rend (kozmosz) helyreál- lítását célzó próbálkozás elbeszélését tartalmazza. A siker annak a függvénye, hogy a hős, és ezzel összhangban a többi szereplő, miként érti, megérti-e az előálló szituációt, ami elő- feltétele annak, hogy megoldja feladatát.
Másként megközelítve, a mese a hős utazásának, útjának bemutatása. A történet az
„úton” folyik konkrét és átvitt értelemben egyaránt, ahol az események egymásra követke- zése a történet időben lejátszódó kibontakozásának irányát jelöli ki. Az „út” metaforája az élet hétköznapi nehézségeinek, feladatainak feldolgozására tett kísérletre utal, amihez a tá- volság leküzdése, a szerencsés megérkezés reményének képzete kapcsolódik. A siker vagy a kudarc csak az „úton” tanúsított magatartáson, ügyességen, bátorságon, az éppen adott hely- zet értelmezésén, a szituáció megértésén áll vagy bukik. A mese „útja” az interpretátor, tehát a mesemondó és mindenkori hallgatósága szempontjából a hős megértő-értelmező munká- jának parafrázisa. Az „út” keresztül-kasul behálózza a mesét, és amennyiben ragaszkodunk a metaforikus beszédmód lehetőségeihez, az élet meséjét egyaránt.
A mese lényegét képező hermeneutikai mozzanat értelmezése a fi lozófi ai hermeneuti- kából kölcsönzött néhány összefüggés rögzítésével tovább pontosítható. Amennyiben a hős utazását az idegen világ megismerésének az ismeretlen jövőbe kiteljesedő eseményeként lát- juk, akkor a mese általános sémája szerkezetileg felfogható a hermeneutika schleiermacheri
33 Jelen elemzésben a mese-fogalom megkülönböztető kitétel nélküli általános használatát fenn- tartjuk a klasszikus varázsmese, vagy ennek szerkezeti felépítését alapvetően megőrző típusok, mitikus mese, a novellamese és a legendamese jelölésére. A részletektől elvonatkoztatva tehát a mese strukturális felépítését tekintve olyan elbeszélő szöveg, amely mesei elemekből, motívu- mokból és epizódokból építkezve képez narratívát. A felépítést meghatározó strukturális rend általános sémája leegyszerűsítve: a kiinduló szituáció, a mesei feladat anomália vagy hiány for- májában történő ábrázolása, a hős színrelépése, a feladat megoldására tett sikerrel vagy bukás- sal végződő kísérlet.
meghatározásának pandanjaként. Röviden összegezve, az ember a világban való tájékozó- dása során ott szorul rá a megértő erőfeszítésre, ahol az „idegen-idegenség” jelenségeivel néz szembe, vagyis tapasztalatai (ismeretei) evidens módon nem segítik az eligazodásban. Az
„idegen” (a „Másik”) ugyanis csak refl ektált létmódként gondolható el.34 Schleiermacher ki- mondta, hogy az idegenre irányuló megértés sikere az ezt célzó eljárás egységének, a meg- értés általános módszerének függvénye.35 Felhívta a fi gyelmet arra, hogy ahol idegenséget tapasztalunk, vagyis ahol a megértés nem közvetlenül játszódik le, ott mindig lehetőség nyí- lik a félreértésre. Az idegenség a megértő „én” és a „Másik” közötti távolság metaforája.36 Ezek szerint minden hermeneutikai feladat célja kettős. Részben a távolság megszüntetése, vagyis a megértés folyamatában az idegenség felszámolása megy végbe úgy, hogy a megér- tésben törekszünk a félreértés elkerülésére. A megértés célja az „idegen” pontosan értése.
A mese hermeneutikája szempontjából két fontos tanulság adódik. Egyrészt az „idegen”
ambivalens létmód, amennyiben soha nem teljesen ismeretlen, hisz csak ebben az esetben tűnhet fel a megértés tárgyaként. Az „idegen” az ismerős és az ismeretlen sajátos elegye, köz- tes fenomén.37 A mesehős világtapasztalata, tehát a feladat teljesítését célzó törekvés részben a feladat megértését, a saját értelmezési horizontnak való megfeleltetést, másrészt az ebben adódó idegenség megismerését, azaz a feladat megoldását jelenti. A megértés továbbá min- dig valamiféle egyetértés megteremtését célzó próbálkozás. Az „idegen” álláspontja iránti ér- deklődést a „mit jelent mást gondolni” és a ”mit jelent másképp lenni„ természetes kérdések horizontjába illeszthetjük. Következésképp – egzisztenciális és szociokulturális értelemben egyaránt – mindenki rá van utalva a „Másik” másságának, amint a hős az előtte álló isme- retlennek a megértésére irányuló erőfeszítés sikerére, mint önmaga másságának elismerte- tését a kölcsönösség elve alapján szavatoló eszközre.38
34 „A hermeneutika az ismert etimológia nyomán: a. a gondolatok helyes előadásának művészete, b.
a másik beszédének egy harmadik számára történő helyes közvetítésének művészete, és c. a má- sik beszédének helyes megértésére irányuló művészet. A hermeneutika tudományos fogalma a harmadik meghatározásra vonatkozik mint az első és második közötti közvetítőre.” (SCHLEIER- MACHER, Friedrich: Hermeneutik und Kritik: Einleitung in Hermeneutik und Kritik, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1993. 75.)
35 SCHLEIERMACHER, Friedrich: A hermeneutika fogalmáról F. A. Wolf fejtegetéseivel és Ast tan- könyvével összefüggésben, In: Filozófi ai hermeneutika (Szöveggyűjtemény), Budapest, 1990. 29–
60.
36 i. m. 33.
37 Az „idegen” hermeneutikai státuszát kétségtelenül befolyásolja a személyében képviselt megha- tározatlanságtól való félelem. Fellépése a világérzékelés mindennapi rendjét megzavarja: a fi zi- kai és pszichikai távolság természetes lineáris összefüggéseit ellentmondássá teszi. Az „idegen”
fi zikailag közeli, ellenben lélektanilag távoli. (BAUMAN, Zygmunt: Moderne und Ambivalenz, In: Uli Bielefeld (Hrsgb), Das Eigene und das Fremde, Junius Verlag, Hamburg, 1991. 30.) Az ’ide- gen’ a közeli és távoli inkongruens egysége. (SIMMEL, Georg: Exkurzus az idegenről, In: Biczó Gábor (szerk.), Az Idegen, Csokonai Kiadó, Debrecen, 2004. 56.)
38 Az azonosság és másság reprezentációjának kérdésével kapcsolatban lásd HELLER Ágnes: A tár- sadalomtudományok hermeneutikája, In: uő. Életképes-e a modernitás, Latin Betűk, Debrecen,
Ebben az összefüggésben az is világossá válik, hogy a mese hermeneutikája olyan olva- sásmód megalapozását teszi lehetővé, amely nem csupán az egyes meseszövegekhez tarto- zó megértésfeladattal szembesít, hanem az életmű egészét magában foglalja. A mesemondói szövegvilág egésze, az oeuvre „hőse” maga a mesélő, aki a repertoárból, a történetek kollek- ciójából teremtett kereteket társadalmi valóságának – beleértve önmagát – értelmezésére használja. Az életmű szintjén a mesemondói értelmező tevékenység két színterét jelölhetjük meg. Egyrészt beszélhetünk a mesemondó saját személyére vonatkozó biográfi ai, élettörté- neti vonatkozású interpretációiról, illetve ezeknek a komplex szocio-narratívumként felfo- gott életműben kidolgozott koherenciájáról. Az életmű az önmegértés eszköze és színtere, amennyiben a meseszövegek – amint Ámi esetében látni fogjuk – az önrefl exió nyilvánvaló helyei. Másrészt a mese hermeneutikája az oeuvre szintjén a mesemondó társadalmi való- ságára vonatkozó megértési gyakorlatának megfi gyelését és elemzését jelenti.
Összefoglalva, a mese hermeneutikai szabályaira apelláló olvasásmód – az egyes történe- tek és az oeuvre szintjén – gyakorlati értelemben azt jelenti, hogy az olvasó a hős történetét a mesemondó szövege nyomán a mesei feladat megoldása érdekében végzett értelmező mun- kaként ragadja meg. Az „idegen” megismerése és félreértésének elkerülésére tett erőfeszítés a hős a mesei jövőre irányuló nyitottságaként tárul fel a szövegben.39 A hős útja, életútja a megértő létezés parafrázisa, melyről a mesemondó tudósít oly módon, hogy elbeszélésében a hős történetén keresztül lehetőséget kap az önértelmezésre, és ennek keretében – egyide- jűleg – társadalmi és kulturális környezetének értelmezésére. Ezek szerint a mesemondó az, aki kapcsolatot teremt a két valóság – a mesei és a társadalmi valóság – között, hírrel van, közvetít oly módon, hogy tevékenységének tárgyát és forrását képezi, mind saját személyé- nek mind közösségének értelmezése.40 A mesemondó egzisztenciális értelemben a „mondás”
és az ebben végrehajtott értelmezés által létezik és tölti be társadalmi szerepét, amelynek bi- zonyítéka maga az életmű.
1.2.3. Narratív portré
Ki tehát a mesemondó? A sokat tárgyalt kérdés néhány, Ámi Lajos életművének elemzését érintő szempont erejéig esetünkben sem megkerülhető feladat. Mint arról röviden már volt szó, a mesemondói egyéniségvizsgálat keretei között elemzéseket végző kutatók értelmezései a funkciók és a tulajdonságok számos összefüggését megvilágították: röviden, a mesemon- dó a lokális szociokulturális környezettel kölcsönhatásban a meserepertoárt megőrző, át-
1997. 45.
39 Heidegger meggyőzően írt az emberi élet egzisztenciális alapélményeként a jövőre fokuszált időirányultságról, ami egyben időtudatunk alapvető vonatkoztatási pontja. (vö. HEIDEGGER, Martin: Az idő fogalma, Kossuth, Budapest, 1992. 41–44.)
40 Heideggertől tudjuk, hogy a Märchen (mese) kifejezésben nem a „mese” a lényeg, hanem a szó- tő, a Mär-, ami alapjelentését tekintve hírt, híradást jelent. (PONGRÁCZ Tibor: Daimoniosz to- posz, (Doktori értekezés), Debreceni Egyetem, Debrecen, 2011. 28.)
hagyományozó és formáló személy. Valójában a mesemondó a mesei repertoár által létezik, közösségének konkrét szociokulturális szereplőjeként részben maga alkotja meg karakterét azzal, hogy a környezetében támadt szükségletet tevékenységével kielégíti.41 Ezek szerint a mesemondó életműve, annak rögzített írásos szövegként forgalmazott változata felfogható egyfajta komplex narratív univerzumként. Az első hallásra talán kissé homályosnak tetsző fordulat – tehát a meserepertoár (oeuvre) olyan összetett szövegvilágként történő meghatá- rozási kísérlete, melynek értelmezése módszeresen megalapozza a mesemondó és a közös- sége között kialakult kommunikatív térben keletkezett szövegek egzisztenciális, társadalmi és etikai tartalmának kifejtését – a mesék olvasásának termékeny szempontját képezheti.42 Pontosabban, a mesemondónak a közössége közreműködésével keletkezett és ápolt komplex szövegvilága a személyéhez köthető narratív portrét alkot. Másként fogalmazva, felvetésünk szerint lehetőség kínálkozik arra, hogy az olyan jelentős mesemondók életművét, mint Ámi Lajosé, az elbeszélő által létrehozott autonóm világértelmezésként olvassuk.
A narratív portré társadalomtudományi műfajként a kortárs szociokulturális antropo- lógiában fi gyelemre méltó elemzési módszerként létezik.43 Előzménye egészen a 18. század utolsó harmadára kibontakozott klasszikus biográfi áig nyúlik vissza.44 Az élettörténet és en- nek speciális formája, az önéletrajz olyan szöveg, amely a reprezentált individuum időrend- ben feltárt önértelmezésének összefüggésében mutatja fel a korszak társadalmi és kulturális
41 Ámi Lajos a vele készült életrajzi interjúkban számos összefüggésben beszélt arról a szükséglet- ről, amit környezete személyes képességeire apellálva folyamatosan fenntartott. Ugyancsak ta- nulságosak gyűjtője, Erdész Sándor által készített további interjúk, amelyeket A néphagyomány élete egy szamosháti termelőszövetkezetben című dolgozatában elemzett. Ámiról, aki a TSZ ti- zenkét alapítójának egyike, tagtársai alapvetően pozitív véleménnyel voltak. A tanulmányból ki- derül, hogy a mesemondás alkalmait a dohánycsomózóban vagy a mezőről hazafelé általában környezete kezdeményezte. (vö. ERDÉSZ Sándor (1960) kézirat)
42 A mesemondás narratív tevékenységének elméleti kidolgozását a magyar nyelvű mesemondók életművének példáin keresztül Keszeg Vilmos valósította meg, aki a mesemondás társadalmi funkcióiról részletesen értekezik a történetmondás antropológiai jellemvonásait összegző ta- nulmányában. (vö. KESZEG Vilmos (2011) 87–123.) Keszeg Vilmos a mesemondás narratológiai terével kapcsolatban kifejtett és Dell Hymes, amerikai nyelvészeti antropológus munkásságára visszanyúló elemzésének kiemelkedő tétele a mesemondói közösségek beszélőközösségekként történő értelmezésére tett javaslat. Az elképzelés lényege, hogy a mesemondás társadalmi funk- cióit a lokális kommunikatív struktúrák függvényeként kell tanulmányozni.
43 A narratív portré fogalmát az antropológiai portré elméletének keretei között tárgyaljuk. (lásd BICZÓ Gábor–SZÁSZ János: Csillagok vándora. Antropológiai portré a domokosi Szász Jánosról, KVAI, Miskolc, 2008. 8–20.)
44 Természetesen a biográfi a történetének évezredes múltját – Xenophónnak Szókratész életrajzát bemutató Memorabiliájától a középkori szentek életét leíró szövegeken keresztül, és például Fran- cis Baconnek a Tudor uralkodóházról írt munkáján át egészen Rousseau hírhedt, Vallomások címmel jegyzett könyvéig tartó folyamatot – nem kívánjuk bemutatni. A hivatkozás csupán arra utal, hogy a portré műfajának biográfi ai előzményei hosszú múltra tekintenek vissza.
jellemvonásait.45 Egyik első klasszikus antropológiai portréként szokás említeni Th eodore Kroebernek az utolsó yana indiánról írt életrajzát, ami betekintést kínált egy kihalt törzs kultúrájába és társadalmi életébe.46 Ishi történetének szövege szerkezetében az írói koncep- ciót, tehát az utolsó „kőkori ember”-nek a civilizációba történő beilleszkedését, a kulturális távolság áthidalásának folyamatát tárja az olvasó elé. Merőben más elképzelést követ Vin- cent Crapanzano Tuhami: egy marokkói portréja című kötete, amely a műfaj kibontakozásá- nak elméleti és módszertani jelentőségű mérföldköve.47 A kritikai antropológiai szemléletű könyv rámutat arra, hogy az idegen kultúra bennszülöttjének elbeszélésével való találko- záskor a megértés korlátait a semlegességre és „láthatatlanságra” törekvő antropológus a terepmunka során elkerülhetetlenül és szemtől szembe tapasztalja meg. A portré, tehát a beszélő komplex narratív univerzumának megértésére alapozott vállalkozás az antropoló- giai megértés relativitására vonatkozó felismerés bizonyításának eszközeként került kidol- gozásra Tuhami karakterében.
Crapanzano a mesélő analfabéta cserepesmester által teremtett narratív univerzum ant- ropológiai megértésének nehézségeivel kapcsolatban fogalmaz meg esetünkben is fi gyelemre méltó szempontokat. Történt, hogy egyik beszélgetésük során Tuhami tragikus gyermek-
45 Az élettörténeti (életrajzi) módszer a társadalomtudományokban részben a biográfi a önrefl exív szövegformaként történő kiaknázására épülve fejlődött az 1980-as évektől rendkívül népszerű elemzési eszközzé. (vö. ATKINSON, Robert: Th e Life Story Interview, In: Qualitative Research Methods, 44, Th ousand Oaks, London-New Delhi, 1998.; és DENZIN, Norman K.: Interpretive Biography, In: Qualitative Research Methods, 17, Newbury Park, London-New Delhi, 1989.) 46 Ishi nevét – jelentése, férfi – 1911-ben a személyével foglalkozó kiváló amerikai antropológustól,
Alfred Kroebertől kapta, miután egy kaliforniai kisváros vágóhídjánál húslopási kísérlet miatt őrizetbe vették, majd a rendőrség antropológusokat kért meg arra, hogy próbáljanak szót érteni az ismeretlen nyelven beszélő férfi val. Az életrajzi rekonstrukció alapján az 1860 körül születhe- tett Ishi elbeszélése a telepesekkel történt összeütközések következtében megfogyatkozott közös- ség végnapjainak beszámolójaként vált közismert irodalommá. A könyv írója Kroeber felesége, Th eodora, aki az 1961-ben megjelent első szövegváltozatot elhunyt férje jegyzeteinek felhaszná- lásával állította össze, noha Ishivel személyesen sohasem találkozott. (lásd KROEBER, Th eodo- ra: Ishi, az utolsó vadember, Kossuth, Budapest, 1981.) A szöveg Ishi elbeszéléséből rekonstruált kronológiai rendbe szerkesztett élettörténet, amely két nagyobb egységből áll. Az első részfeje- zet az indián saját közösségével töltött életét, míg a második rész családtagjai halálát követően a Berkeley Egyetem Antropológiai Tanszékének Múzeumában alkalmazottként 1911-től haláláig megélt időszakot mutatja be.
47 A könyv egy írástudatlan marokkói cserepesmester élettörténete, aki közösségének perifériális karaktere, és akinek hite szerint felesége, ’A’isha Qandisha, egy női démon, aki miatt soha nem nősült meg. A szerző Tuhami elbeszéléséből, illetve ennek lehetséges interpretációjából, vala- mint az értelmezéssel kapcsolatban felvetődő elemzési problémák refl exív kimunkálása alapján dolgozta ki a portré szövegét, amit műfaji kísérletnek aposztrofál. (CRAPANZANO, Vincent: Tu- hami. Portrait of a Moroccan, Th e University of Chicago Press, Chicago, 1980.) A könyv szövege szerkezetileg a szerző elemző-értelmező passzusaiból, a beszélő szövegének parafrázisaiból és Tuhamitól vett idézetekből épül fel.
kori élményéről mesélt.48 Pásztorként dolgozott, amikor barátjával együtt hirtelen magával ragadta a megáradt vádiban gyorsan hömpölygő víz. A történet szerint, míg barátját elso- dorta az áradat és meghalt, neki sikerült egy öszvér hátában megkapaszkodni és kievickél- nie a partra. A kérdésre, hogy mit érzett az események után, a következőket fogalmazta meg válaszként:
„– A fejem száraz volt, mint egy szikla. Két napig néma voltam. Azóta mindent csak szenvedésnek találok. Néhányan azt mondták, hogy soha nem fogok megházasodni.
Minden barátom házas kivéve engem.
– Gondoltál arra valaha, hogy meg tudtad volna menteni?
– Mindkettőnket magával ragadott a víz. Egyikünk sem tudta, hogyan kell úszni. Ha az öszvér közelebb lett volna, akkor tudtam volna segíteni. Nem tudtam kimozdítani álló helyzetéből. Ha elértem volna a barátomat, ő lehúzott volna magával a mélybe. Ha el- sodort volna a folyó, az egész nyáj odaveszett volna.”49
Crapanzano a Tuhami narratív portréjában adott megértésfeladatot a kulturális „ide- gen” szövegvilágában teremtett interpretációs helyzet csapdájaként állítja be. Mit tudha- tunk meg a szövegből a beszélőről? Megismerhető-e egyáltalán a másik abból, amit magáról elmesél? E látszólag naiv kérdések az antropológiai megértés lényegét illetik, amennyiben élesen láttatják a tényt, hogy a „másikhoz” való megértő viszonyulás kitüntetett vonatkoz- tatási pontja, támpontja a narratíva. Crapanzano álláspontja szerint, és erre a felismerésre saját Tuhamihoz kapcsolódó személyes megértéstörténetének kritikai felülvizsgálata alap- ján jut el, a „Másik” szövege olyan komplex világértelmezés, amely eredeti perspektívából és elemző látásmóddal kínál bepillantást a „Másik” társadalmi életvilágába, kultúrájába. Ám csak akkor, ha a megértésfeladat részének tekintjük azt a kérdést is, hogy melyek azok a kö- rülmények és feltételek, amelyek lehetővé teszik az adott narratív világértelmezést. Valójá- ban tehát nem az a kérdés, hogy Tuhami történeteiben igazat mond vagy sem, elbeszélése szilárd tényeket tartalmaz vagy nem. Ahhoz, hogy a narratíva mindenkori értelme, a törté- netek jelentése megnyíljon, sokkal fontosabb annak megértése, hogy mi és milyen az a vi- lág, ami Tuhamit mint beszélőt lehetővé teszi.
Crapanzano emlékezete szerint a megértő perspektíva átállításának szükségességét Tu- hami narratív világértelmezésével kapcsolatban a barát halálának történetét elbeszélő szö- veg elemzésekor ismerte fel. Kulcstörténetnek nevezte és a felvétel idején Tuhami folytonos metaforizációs beszédmódjának tipikus példájaként azonosította, amelyben felismerni vél- te a portré alanyának saját tehetetlenségével, perifériális társadalmi élethelyzetével kapcso- latos magyarázatainak gyökerét.
„Akkor nem értettem meg, hogy a valóság egy metafora az igazságra – és nem azonos azzal. Tuhami a kezdetektől fogva az igazságot mondta (…), de én csak a valóságot fi -
48 Crapanzano, Vincent (1980) 129–130.
49 Uo. 130.
