Ba
Hal fiata
$
HALÁLOS
FIATALSÁG
B A L A Z S B É L A
HALÁLOS FIATALSÁG
D R Á M A
G Y O M A 1917. KNER IZIDOR KIADÁSA
MINDEN JOG A S Z E R Z Ő É
1852'ií
/jt~ ÓM/
GYOMA 1917.
HAJÓS EDITHNEK
SZEREPLŐK:
DOBRAY ÁGNES
DOBRAY FÉLIX, UNOKATESTVÉRE JÓZSA MIKLÓS
LILI, ÁGNES KOLLEGÁJA BÁRÓ LUBLÓY
JULCSA, ÁGNES CSELÉDJE JANI, PINCÉR
E L S Ő F E L V O N Á S
Dobray Ágnes szobája. Egyszerű, és komoly, inkább férfiszobára emlékeztet és látszik, hogy zenész lakja.
Jobbra és balra ajtó, szemben két függönyös ablak.
Az ablakok között kerevet, előtte asztal. Elől balra nagy zongora, jobbra nagy íróasztal. Homályos téli
idő. A szobában jóformán sötét van.
ÁGNES: (huszonötéves, termetes, kissé kemény arcú és súlyos mozgású lány. A zongora előtt ül arcát kezébe temetve, mozdulatlanul. Hosszabb szünet múlva kopognak a baloldali ajtón. Ágnes ijedten felugrik)
EGY HANG KÍVÜLRŐL: Jó estét Ágneske! Be
jöhetek?
ÁGNES: (fáradtan visszaül. Ismét kopognak) EGY HANG: Bejöhetek?
ÁGNES: (nem felel)
FÉLIX: (elegáns és „csinos“ fiatalember: bejön) Ágneske? Hát itt vagy? Hu, be sötét van. Alig látlak.
Aludtál Ágneske? Felébresztettelek? (Ágnes nem fe
lel, nem mozdul) Te már a zongorád előtt alszol, mint a jó huszár a nyeregben ? Talán bizony húst is puhítasz alatta a régi magyarok módjára? (Ágnes nem felel. Félix felcsavarja a villanyt) Jó reggelt Ágneske. Mi a fenét csináltál itt a sötétben? Szelle
meket idéztél vagy komponáltál?
ÁGNES: (nem felel, nem mozdul)
FÉLIX: (csendesen, szerényen) Zavarlak, Ágnes?
Menjek el? Ha megengeded visszajövök később.
Viszontlátásra.
ÁGNES: (fáradtan, nehezen feláll) Maradj.
FÉLIX: Igazán nem zavarlak ? Sötétben rendesen olyat szokott csinálni az ember amiben nem szereti magát zavartatni. . . . Mért nem gyújtottál világot?
ÁGNES: Nem tudtam.
FÉLIX: Felcsavarni a villanyt?
ÁGNES: Védekezni az éjszaka ellen. Jött a sötét
ség, hát jöjjön. Mindegy.
FÉLIX: No, mi lelt, öreg ? Búnak adtad a fejed? Mi ? ÁGNES: Hagyj békén.
FÉLIX: Sápadt vagy.
ÁGNES: Ne törődj vele.
FÉLIX: Á gneske--- Búsuljon a ló. Nem jó ne
künk evvel elkezdeni. Tudod. Elvisz, mint a víz és benne rekedünk.
ÁGNES: Minden elvisz, mint a víz. Csak az a kér
dés, mibe akarunk belefulladni.
FÉLIX: Hát komoly a baj ? . . . . Ágneske, n o ! Hopp! — Nézd csak mi van itt. Nézd csak, nézd csak. (egy cserép virágra mutat, melyet bejöttékor oda csempészett) Hát ezt a szép virágot kitől tetszett kapni ?
ÁGNES: (fáradt érdeklődéssel) Most hoztad?
FÉLIX: Nem én. Semmit sem hoztam. így görbül
jek meg!
ÁGNES: (mint fent) Köszönöm Félix. Kedves vagy.
FÉLIX: De mondom, hogy én nem hoztam. Te — talán ez itt nőtt. Ez talán a zene virága amiről a múltkor meséltetek. Mit gondolsz ? Mindjárt megszólal.
Pszt. (furcsa trombitahangot utánoz az ajkával) ÁGNES: Csak ne volnál mindig olyan ostoba.
FÉLIX: Tudod te ezt csinálni ? Nem akarod meg
tanulni? Mint muzsikus hasznát veheted. No próbáld.
— No. — (muzsikál)
ÁGNES: Nincs jobb dolgod, mint az unokahugod- nak rózsát hozni januárban? Nem fér már el a tár
cádban a pénz?
FÉLIX: Nem.
ÁGNES: Mióta?
9
FÉLIX: Épen ma dél óta. Épen az első emeleten ebédeltem derék közös nagybácsinknál. Épen száz koronájába került.
ÁGNES: Nem szeretem ha ott kérsz. Mért nem szólsz nekem?
FÉLIX: Csak nem vehetek neked a saját pénzeden virágot. Ezt lásd be.
ÁGNES: Két hét óta vagy Pesten és már harmad
szor fogy el a pénzed. Baj lesz.
FÉLIX: Hagyd el. Úgy sem tart már soká az egész komédia. Még nehány kis nap és a Hamburg-Amerika Linie valamelyik elegáns dohányzójában írok képes
levelezőlapokat. Lehet, hogy csak az olajoshordók között. Sőt lehet, hogy egész másvalahol. De képes
levelezőlapokat fogok írni. Azt érzem. Neked is, majd meglátod.
ÁGNES: Mi lesz veled, Félix ?
FÉLIX : Téged érdekel ? Engem nem. így vagy ú g y : egyszer csak vége lesz.
ÁGNES: Hát öreg, nem jól megy a mi dolgunk, mondhatom.
FÉLIX: Az enyém jól megy, csak derék közös nagybácsinknak nagyon rossz szegénynek. De hát mit csináljak? Összehozott a fene tegnap a Singer Rudival meg a Csikánnyal. És azok mindig pezsgőt akarnak inni. Muszáj nekik.
ÁGNES: (idegesen felfigyel, az ajtóhoz lép és hallga- tódzik)
FÉLIX: Nagy hecc volt Ágneske. Tüzpánikot ren
deztünk a Kaszinó-kávéházban. Ha-ha-ha. Láttad
10
volna, micsoda figurák rohantak ki a szeparékból.
Fene nagy ramazuri volt. Aztán persze pofozkodás lett. Holnapután kénytelen leszek két derék kereskedőt megvagdalni. — Mit hallgatódzol? Ide se figyelsz?
ÁGNES: Semmi. — Rettenetes ez a ház. Minden lépés hallatszik. Bele lehet őrülni!
FÉLIX: Minek fülelsz hát az ajtón ?
ÁGNES: Mi van a Kaszinó-kávéházzal ? — Mért állsz össze avval a csőcselékkel, mondd?
FÉLIX: Avval, aki szóba áll velem, Ágneske.
ÁGNES: Szamárság! Mért nem jössz ide ?
FÉLIX: Még gyakrabban ? Ide csupa rettenetesen okos és komoly ember jár. Nem szeretem magam mindég szégyelni. — Megárt nekem.
ÁGNES: Gonosz természetünk ez nekünk, Dob- rayaknak. (leül a kerevetre)
FÉLIX: A Kaszinó-kávéházban nincs mit szégyelni.
És ott úgyis minden mindegy.
ÁGNES: (maga elé bámulva) Értem.
FÉLIX: Ne értsd te ezt Ágneske. — De ha nem értenéd, előtted is szégyelném magamat.
ÁGNES: (valami keserű megvetéssel) Előttem?
FÉLIX: Igaz, hogy az nehezen menne, mióta együtt fogtunk békákat az ófalusi pocsolyákban. Pedig annak húsz esztendeje. Egész nap kis piros bugyogóban szaladgáltál. Ha-ha-ha. Emlékszel a kis piros bugyira?
Hiába, most már akármilyen zongoraművésznő lehetsz.
Vége a tekintélyednek. Sose tudtál átmászni a keríté
sen. Emlékszel? (Ágnes mellé ül és a vállára teszi a karját)
11
ÁGNES: Emlékszem. — Olyan dolgok jutnak eszembe mostanában, amikre sohse emlékeztem azelőtt. Minden ok nélkül, hirtelen. Munka közben. Éjszaka.
FÉLIX: Mért épen most?
ÁGNES: Nem tudom. De érzem a régi borszékek szagát és hallom a tornác padlóját csikorogni. — Rossz jel.
FÉLIX: Mért volna rossz jel ? Mienk volt az, Ágneske.
ÁGNES: Az ember akkor fordul hátra, ha nincs tovább út.
FÉLIX: Bár ne volna. Nem mennék egy hét múlva Amerikába. Inkább az a baj Ágneske, hogy nagyon is elvisznek az utak.
ÁGNES: Talán ép azért. Értünk jönnek a régi dolgok. — Hagyjuk ezt, Félix.
FÉLIX: Ne hagyjuk. Miről beszélnénk? Én ezekben a régi dolgokban vagyok csak együtt veled, Ágneske, mert most — látod, most én a Singer Rudival vagyok.
Hát ha vizitelni akarok nálad, akkor a tíz év előtti ófalusi házon kell kopogtatnom. Kipp-kopp. „Otthon van a.kis Ágneske?" „Itthon vagyok" feleli.
ÁGNES: De nem vagyok itthon, Félix. Annak vége van.
FÉLIX: Én mégis úgy érzem, mintha ez a felnőtt ruha csak a kis piros bugyogóra volna ráhúzva, én az egész fene felnőttséget nem hiszem el. Azért van minden baj.
ÁGNES: Jobb volt régen.
FÉLIX: (jobban magához húzza Ágnest) Ugy-e
jobb volt? Jó volt a Félixkével is tutajozni a Her- nádon. Mi? (megcsókolja a kezét)
ÁGNES: Az ember otthon volt.
FÉLIX: Aztán kimászott az ember a kerítésen meg
nézni, hogy milyen is az a felnőtt világ. Nem jó.
ÁGNES: Hiába. — Kint van. Nem lehet vissza
menni.
FÉLIX: Nem lehet? — Egy kicsit se? Úgy tréfából se ? Én például így csókoltam meg a kis Ágneskét — (csókolja) Meg így . . . Oh, még mindig te rendel
kezel a világ legfehérebb nyakával.
ÁGNES: (eltolja Félixel. Indulat nélkül) Te pedig mindjárt kapsz egy nyaklevest. Menj, menj. Ülj csak szépen oda a másik asztalhoz. Mi ütött beléd ? Udvarolsz ?
FÉLIX: Rettenetes, hogy te milyen szigorú vagy.
ÁGNES: Nem vagyok tréfás kedvemben. Megmond
tam már a múltkor, hogy viselkedj tisztességesen.
Mit akarsz? El akarsz csábítani?
FÉLIX: Hát az olyan rossz volna Ágneske ? ÁGNES: (feláll) Rossz volna.
FÉLIX: (az íróasztal elé ült) Haj de szomorú világ.
Már a bohém művésznők se szeretnek csókolódzni.
Akkor úgyis vége mindennek. — Ezt a tenger kottát mind te írtad? Ez még mindig a Józsa Miklós szim
fóniája ?
ÁGNES: (kinéz az ablakon. Nyugtalanul járkál, aztán megint az ajtóhoz lép hallgatódzni) Mért nem mégy ki megint a Julcsához, ha csókolódzni akarsz, vagy miért nem mégy a Kaszinó-kávéházba? Mi?
13
FÉLIX: De hátha te jobban tetszel, Ágneske, mit csináljak ?
ÁGNES: Mért voltál kint tegnap mégis a konyhában?
FÉLIX: Istenem, ha te bemégy egy boltba, mindig azt veszed, ami a legjobban tetszik? Szegény ember annyiért vesz, amennyi telik tőle.
ÁGNES: Te legalább becsületes vagy.
FÉLIX: Mit hallgatódzol már megint ?
ÁGNES: (visszajön) Semmi. Rossz szokás. — Ostoba, alávaló, undok szokás!
FÉLIX: Vársz valakit ?
ÁGNES: Ha még egyszer az ajtóhoz megyek, hát --- h á t --- 1
FÉLIX : Mi lel ? Vársz valakit ? ÁGNES: (nem felel. Hosszabb szünet)
FÉLIX: (az íróasztalon kotorász) Ezt a sok kottát mind tegnap óta írtad? Hát van jó dolgod? Egész nap ezt csinálod?
ÁGNES: Egész nap.
FÉLIX: Majd segítek, Ágneske, jó? Tanultamén is kottát írni a Venczel bácsitól. De hát nem tud Józsa Miklós a szimfóniáinak más kopistát találni? Miért sóz mindent a te nyakadba?
ÁGNES: (felugrik) Ne turkálj az íróasztalomon ! Menj onnan!
FÉLIX: (feláll) No-no. Nem csináltam semmit. Min
dent visszarakok. Itt van, Józsa Miklós összes müvei.
(szünet múlva) Emlékszel még a Wencel bácsira?
Hogy jártunk együtt hozzá? Emlékszel arra a keringőre amit négy kézre kellett tanulni? (a „Donauwellen“
14
néhány taktusát fütyüli) Rég volt. Van vagy tizenkét éve. De akkor tetszettem ám neked. Ne is tagadd.
Emlékszel arra a kis padra a pajta mögött? Hogy ültünk ott este?
ÁGNES: Hét órakor jött a vonat át a hídon.
Mindennap bejött a világ egyik végén és kiment a másikon.
FÉLIX: És mikor megcsókoltam a karod és két na
pig nem mertünk egymásra nézni. Emlékszel milyen ostobák voltunk?
ÁGNES: (halkan) Az szép volt, Félix. — Az ember ül a kis pádon és a hídon megy a vonat és az a szerelem. Az ember otthon volt.
FÉLIX: (csendesen) Hát nem volna jó, ha vissza lehetne mászni a kerítésen?
ÁGNES : Ott nem volt hurok az ember torkán, melyet minden hitványság cibál. Hurok, nem is tudom ki kezében és szorít és fojt szakadatlanul. Bele kell fulladni, (leül a zongora elé és eltakarja az arcát)
FÉLIX : Ágneske. . . mi meg szoktunk mindent mon
dani egymásnak.
ÁGNES: Egyszer csak jön valahonnan egy idegen jöttment. Tegnap még hírit sem hallottam. És cér
nára fűz, mint a cserebogarat, és zümmögök körbe- körbe-körbe. Gyerekkorunkban csináltuk. Emlékszel ?
FÉLIX : Hát szerelem . . . Az bizony nem úri dolog.
ÁGNES: Nem ! az nem. Úri dolognak nem mondható.
FÉLIX: Józsa Miklóst várod ?
ÁGNES: (hosszú szünet múlva) Dél óta ülök itt és várok.
15
FÉLIX: Bizonyosan dolgozik. Tudod, hogy olyankor mindent elfelejt.
ÁGNES: (keserűen) Tudom.
FÉLIX: Józsa Miklósnak szabad.
ÁGNES : Senkinek sem szabad !!
FÉLIX: Mért vagy hozzá olyan szigorú ? Jó fiú ő csak kicsit vadember.
ÁGNES: Nem szeretem a vadembereket!
FÉLIX: Pedig szép dolog az, ha valaki igy nem alkuszik. Mióta nyomorog és kiizködik, de azért úgy hordja a nyakát, mint egy hímpáva, mint egy zsiráf.
Legény az, a kutyafáját! Könnyű a Lublóy úrnak ele
gánsnak lenni. De ha Józsa Miklósnak kicsit kopott is a nyakkendője és kevésbé fényes is a körme, nekem inkább kellene m in t. . .
ÁGNES: (keserű indulattal) Nekem nem !! (az asz
talra hajtja a fejét)
FÉLIX: (csendesebben.) Neked nem? . . . Ágneske . . . (Ágneshez megy és megsimogatja a haját) Neked nem?
— Hát kit várunk dél óta?
ÁGNES: (feltámaszkodik) Dél óta? Tegnap este óta! Attól a perctől fogva, hogy kiment az ajtón.
Várok. És bejön az este és rám fekszik és úgy érzem, mintha belesüppednék a padlóba és várok, várok, várok.
FÉLIX: Úgy látszik az asszonydolog nem nagyon fontos Józsa úrnak.
ÁGNES: (feláll) Igaza v a n ! És akiket valaha meg
váratott és faképnél hagyott mind megérdemelték.
Igaza v a n !
FÉLIX: Ágneske mondok neked valamit. Nekem úgyis van egy üzenetem Miklós számára. Úgyis beszélnem kell vele. Elmegyek érte, bepakolom egy autóba és ---
ÁGNES: El ne merj menni!
FÉLIX: De komolyan, igazán beszélnem kell vele.
ÁGNES : Itt m aradsz!
FÉLIX: Hát j ó --- itt maradok. De azért tudod
— ha én neked volnék ugyan nem váratna magára senkisem.
ÁGNES: Hiszen csak ezek a lépések, ezek a lépések ne hallatszanának! Hallom a liftet járni, a kaput csu
kódni. Mintha az idegeim volnának a lépcsőre terítve le az utcáig. Minden hordár sáros csizmájától szív
dobogást kapok. — Pfuj, pfuj!
FÉLIX: De most azt hiszem, hogy most csakugyan ide jönnek.
ÁGNES: Bánom is é n ! Csak jöjjenek! Beszélj tovább.
Mit mondtál? Beszélj! (Az ajtón kopognak. Ágnes nem felel, Félix várva Ágnesre néz. Másodszor kopognak)
FÉLIX: Szabad. (Lili bejön)
LILI: (kissé hetyke elegánciával „érdekesen“ öltözött Ágnessel egykorú lány. Beszédje, mozgása, hirtelen villanó) Jó estét. Nini Félix! Maga is itt van?
FÉLIX: Jó estét, Lili kisasszony. Megéreztem, hogy jönni fog.
LILI: Azért nem akart beereszteni ? Mi ? Mért nem akartatok beereszteni ? Majd megfagytam odakint.
Jaj de fázom, (hirtelen felrántja az ajtót és kikiált) Julcsa! Julcsa! Teát hozzon nekem. Rögtön mert meg-
2 17
fagyok. Rettenetesen forrót. Ugye hoz aranyos ? (be
csukja az ajtót) Ugyan, Félix, dörzsölje a kezem. Mit áll itt hiába?
FÉLIX: (odaugrik) Parancsoljon. — Szivem minden melegét, ha kívánja, (melengeti Lili kezeit)
LILI: Nem mindet, kedves barátom. Nagyon szé- gyelné, ha aztán én mégis fáznék. Te Ágnes, milyen hideg v a n ! Már csörög a vér az ereimben.
FÉLIX: (Lili kezére fekteti a fülét) Csörög.
LILI: Ma éjjel biztosan meg fognak fagyni a madarak. Nem gondolod Ágnes ? Én mindig attól félek, mikor ilyen hideg van. Mi bebújunk meleg szobákba, meleg ágyakba és a varjakat a mezőn betemeti a hó és szegény kis sovány verebek neki
repülnek az ablaknak. (összerázkódik) B rrr! Nem fogok tudni aludni.
FÉLIX: Látott már maga köhögő varjut és náthás verebet?
LILI: Menjen ! Mindent komédiára fordít. Eressze el a kezem, (átmegy a szobán) De náthás huszártisztet, azt láttam. Két perccel ezelőtt. Mondja, huszártisztek nem fagynak meg?
FÉLIX: Soha! Mért?
LILI: Mert az én főhadnagyom megint megvárt a zenede előtt. Idáig eljött utánam. Olyan hősiesen rug
dosta a kardját, hogy kénytelen voltam neki csókot inteni a kapuból.
FÉLIX: Úgy ? Kompromittálni méltóztatik majd Ágnest.
LILI: Ennyi igazán kijár szegénynek hűségéért. Utá
lom, ha a nők olyan nagyon takarékoskodnak magukkal.
Mesterségesen srófolják fel az értéküket, mert kevés van. Igaz?
FÉLIX: De nem sajnál hiábavaló reményeket éb
reszteni ?
LILI: Honnan tudja, hogy hiábavalók, kedves Dob- ray úr?
FÉLIX: (meghajtja magát) Meg vagyok róla győ
ződve, hogy művészi méltóságán alulinak tartaná.
LILI: Ugyan, ugyan! Ha erdőben járok, befaragom egy fába a nevem. Nem árt az a fának. Férfiak közt járok. Kicsit beléjük faragom magam. Nem hal abba bele senki. Igaz-e Ágnes?
ÁGNES: Mit piszkolod be magad ilyen intimitásokkal ? LILI: Ugyan Ágnes! Hát árt az nekem ? Hozzám ér az? Én nem tudom mért gondolja némely ember, hogy minden mozdulata, szava, csókja a testéhez van nőve, mint ágak a törzshöz. Lejár az, Ágneske. Szórni kell, szórni. — Mint a gyümölcsöt, mint a virágot!
(forog és jelzi a kezével) Szórni szavakat, csókokat.
Szórni, szórni, szórni.
FÉLIX: Nekem i s ! Nekem i s !
LILI: Magának i s ! Mindenkinek! Mindenkinek!
(hirtelen megáll Ágnes előtt) Mi lel már megint?
Bezzeg ha tudnád micsoda hírt hoztam.
FÉLIX: Ágneske nagyon szigorú hozzánk csapodár emberekhez.
LILI: Hja, könnyű annak, aki kézben van.
ÁGNES: Gondolod?
LILI: (a szájára üt) Pfuj! Most ostoba voltam és
2* 19
ízléstelen. Utálatos vagyok. Ágnes, bocsáss meg.
(Ágneshez megy és elébe guggol) Ne haragudj már.
Inkább üss pofon.
ÁGNES: Eressz. Nem haragszom. Menj.
LILI: Nem megyek. Szégyelem magam.
ÁGNES: No. Bolond. Eressz.
LILI: (feláll) Tudja, Félix, ez olyan nő, hogy az ember akkor is szégyenli magát előtte, ha nem csinált semmit.
FÉLIX: És akkor már inkább csinál valamit, hogy értelme legyen a dolognak.
LILI: Bizony isten úgy van. No sebaj. Olyan hirt hoztam neki, hogy mégis szeretni fog. Mert azért neki szeretni kell engemet, akár akarja, akár nem.
(hirtelen Ágneshez) Vége! Érted?
ÁGNES: Nem.
LILI: Vége minden nyomorúságnak, minden bajnak és vége a te szigorúságodnak. Érted?
[ ÁGNES: Nem.
LILI: Gyerekek, hogy milyen hírt hoztam! Á gnes!
Kezdődik az uj élet! (Julcsa behozza a teát)
ÁGNES: Hát igyuk meg a teát mielőtt kezdődik az uj élet.
LILI: Úgy tesz mintha nem volna kiváncsi rá. Az tudniillik csorbát ejtene a méltóságán. Jó. Hát nem mondom. Julcsa adjon egy pár gombostűt. Leszakadt a szoknyám zsinórja.
JULCSA: Majd felvarrom, Lili kisasszony.
LILI: Nem kell. Jó lesz egyelőre így is. Köszönöm.
ÁGNES: Julcsa. Jöjjön csak ide.
JULCSA: Itt vagyok, kisasszony kérem.
ÁGNES: Közelebb.
JULCSA: Egészen itt vagyok már.
ÁGNES: (megfogja Julcsa fülét) Ki volt magánál tegnap délután a konyhában? Mi?
JULCSA: (nevetve) Jaj, jaj, aranyos kisasszony.
Mit fog Lili kisasszony gondolni.
LILI: Már gondolok is.
ÁGNES: Nem megmondtam, hogy nálam nem sza
bad másnak legényeket fogadni csak nekem? Mi?
JULCSA: De é n ---ha, ha, ha.
ÁGNES: Na ez egyszer még lóduljon.
JULCSA: (elmenőben Félixre nevetve) Aranyos drága kisasszony.
ÁGNES: (megfenyegeti) Vigyázz magadra! (Julcsa el) LILI: Hát legények járnak Julcsa kisasszonyhoz ? ÁGNES: Ó is szórja virágjait. De nem húzza ki magát az ügyből, utána. Ő a legkülönb valamennyiünk közt. — Itt a cukor. Itt a rum. (valamennyien asztal
hoz ülnek)
LILI: Itt a cukor, mondja, itt a rum ! Mintha semmi sem történt volna, (felpattan) Nálam voltak D arvasék!
ÁGNES: Úgy?
LILI: Na ? Csak ennyi ? Nem tudod kicsodák Dar
vasék.
ÁGNES: Zenemükereskedés, imprezárió.
LILI: Még mindig nem érted ? Szerződést ajánlottak a triónknak európai körútra. Hallod? Minden költség fedezése, személyenként tízezer korona. Kezdetnek! A
21
többi a sikertől függ. Vége a leckeadásnak. Vége minden nyomorúságnak. Ki a világba! Szabad, szép, igazi müvészélet. Egy hónap múlva indulunk. T e ! Egy hó
nap múlva, Dánián, Norvégián, kezdjük. Női trió még nem járt. Ott szeretik az ilyet. Dicsőség lesz, pénz lesz, nagy élet lesz! Ágnes! Mit bámészkodsz ? Süket vagy? Nem hallod?
ÁGNES: (felkönyököl. Csendesen) Aztán piros virág lesz a hajunkban és piros szallag a derekunkon, mint a női zenekaroknak?
LILI: Pfuj! Te vagy a legcinikusabb ember akit ismerek.
ÁGNES: (nem felel. Kezébe támasztja az arcát) LILI: Aztán miért? Talán nem játszunk úgy mint az akadémiai quartett.
ÁGNES: A lábunkkal.
LILI: No lám.
ÁGNES: Csakhogy az nem sok.
LILI: És külföldön nem akárhány rosszabb quartett járkál ? A müncheniek talán jobbak ? Avval a zsiros első hegedűssel, aki a melódiákról előbb lefújja a habot mint a sörről? Nem tudom mit akarsz? Most kinyílik előttünk a kapu és zuhognak be a tapsok, koszorúk, újságcikkek, fényképek, Berlin, Szentpétervár, fejedel
mek, ordók. Itt fogom hordani. Itt lesz, nem hiszed?
FÉLIX: Nem ott kell.
LILI: De én itt fogom!
ÁGNES: Lehet.
LILI: Félix hallja? Lehet! Hát semmi megjegyezni valód nincs erre?
ÁGNES: De. Az, hogy művészek mutogassák ma
gukat, ha kedvük tartja, de a magamfajta szegény mesterember maradjon otthon és adjon leckét buta kislányoknak.
LILI: (megdöbbenve) Micsoda? Mért volnánk mi mesteremberek? Én egyáltalában nem érzem magam mesterembernek!
ÁGNES: De én. Csak magamról beszéltem.
LILI: Hát ez megint mi ? Mióta lettél ilyen szerény ? ÁGNES: Egy idő óta.
LILI: Nem értem ! Mi történt ? Hova lett a te híres önbizalmad ? Hallottál valami fene nagy zongoristát ? Vagy nem tudtál valamit megtanulni?
ÁGNES: Nem.
LILI: Hát mi történt ?
ÁGNES: Semmi . . . Szerény lettem.
LILI: Nem, nem értem ! Félix, maga érti ? (járkál) És arról, hogy te világosan, értelmesen beszélj, per
sze szó sem lehet. Most egyszerre mesteremberek lettünk. Eddig inasok voltunk! (visszajön Ágneshez és széket húz melléje) Hát nézd Ágnes, beszéljünk oko
san. Ugy-e azért álltunk össze tavaly hárman, hogy koncerteket adjunk és körútra menjünk majd. Igen, vagy nem?
ÁGNES: Akkor még nagyon fiatal voltam.
LILI: (felpattan) Nahát! Félix hallja 1 (erőt vesz magán és visszaül) Nézd Ágnes, csak gondolkodj. Hát meg
fogyott a tudásunk vagy tehetségünk azóta ? Egy hó
nappal ezelőtt még te dolgoztál legszorgalmasabban.
Sikereink voltak. Voltak-e vagy sem ? Felelj!
23
ÁGNES: (lehajta a fejét) Nem tudom.
LILI: De azt remélem tudod, hogy az egész pá
lyádról van szó, az életedről?
ÁGNES: Tudom.
LILI: N ahát! Azért lettünk muzsikusok, hogy lec
kéket adjunk? Azért szálltál szembe a famíliáddal?
Azért dolgoztál, kínlódtál annyit? Nem is művész, aki így elkedvetlenedik.
ÁGNES: Hiszen mondom, hogy nem vagyok.
LILI: (felugrik, izgatottan) Mit akarsz evvel mon
dani ? Mondd ? Mit akarsz ? Dobjam most tüzbe a he
gedűmet? Mi? Akasszam fel magam? Férjhez öljem magam? Szüljek huszonöt gyereket? Mit akarsz?
ÁGNES: Semmit. Mondtam már, hogy csak magam
ról beszélek. Rólad nincs szó.
LILI: Persze, nincs szó ! Tudom. Te nem vagy mű
vész, ugy-e? És mit mondjak akkor én? Igazán nem tudom, hogy mért bántasz engem mindig.
ÁGNES: Én téged ? Nem értelek. Ez az én dolgom.
LILI: Persze. Semmi közöm. Azt hiszed te, hogy én magamnak nem vagyok elég ember?
ÁGNES: Sose mondtam, Lili. Mi bajod van ? LILI: (járkál) Semmi. Mi bajom volna, (szünet után hirtelen Ágnes felé fordul) Hát beszéljünk végre értelmesen. Intézzük el. Itt nem arról van szó, mes
teremberek vagyunk-e, asztalosok-e vagy lakatosok, hanem arról, hogy kitűnő szerződést ajánlottak ne
künk európai körútra. Az egész jövődről, az életedről van szó. Most dől el.
ÁGNES: (feláll) Most dől el? (körülnéz. Szünet múlva) Akkor már eldőlt.
LILI: Mit jelentsen ez ? Talán hogy nem akarsz ve
lünk jönni?
ÁGNES: Azt.
LILI: Mi ?! Nem ! Á gnes! De hát mért, mért, mért ? ÁGNES: Megmondjam az igazat? Rájöttem, hogy nem érdekel a mesterségem.
LILI: Mi ? Nem értem.
ÁGNES: Furcsa, ugy-e ? Nem érdekel. Nincs hozzá semmi közöm. Olyan előttem, mint, mit mondjak, a gőzgépgyártás.
LILI: Mi ez, Félix ? Komolyan beszél ? ÁGNES: Nem. Tréfálok.
LILI: Mondhatom, kezd az eset érdekes lenni. Ág
nes te ?! És mióta jöttél erre rá ? ÁGNES: Egy idő óta.
LILI: Félix hallja? Egy idő óta. Azóta is lettél olyan szerény?
ÁGNES: Azóta.
LILI: Úgy ? Most már értem. És mindez azért, mert . . . (elharapja a szót. Szünet)
ÁGNES: Ez csak leleplezés.
LILI: Leleplezés?
ÁGNES: Akinek igazán fontos a mestersége, avval nem történhetik ilyesmi. Ez csak hitvány nőstények
kel történhetik.
LILI: De Ágnes! Szégyen, gyalázat!
ÁGNES: Leköphetsz. Én már leköptem magam.
(hosszabb szünet)
25
LILI: (csendesen, furcsa meghatottsággal) Bolond vagy. Az vagy. (Ágneshez megy és megfogja a kezét.) Nézd Ágneském, hallgass rám. Jó ? Te kitűnő nő vagy, rettenetesen komoly és jobb muzsikus vagy mindnyájunknál, de az ilyen dolgokban, hogy is mondjam . . . kicsit fiatalon gondolkodok Hallgass az öregre. Nézd. Volt a mesterséged amit szerettél, aztán mondjuk jött még más valami amit szeretsz.
Mért muszáj neked itt választani ? Te úgy élsz, mintha két dolog egyszerre nem férne el a világban.
ÁGNES: Nem fér.
LILI: (egyre izgatottabban) Nézd Ágnes, ez go
nosz hangulat. Belátom. Beteg vagy. Vedd úgy, mintha beteg volnál. De épen azért velünk kell jönnöd. Le
vegőváltozás kell. Az ember utazik, világot lát, uj benyomások, uj emberek, hullámzó tarka nagy élet, és aztán a művészet . . . Meglásd szabadabb leszel, erősebb, mozgékonyabb. Hát nincs igazam ? Felelj!
Félix, nincs igazam ? Hát szabad így megbéklyóztatni magad szántszándékkal ? Mi értelme van ennek ? Mondd!
ÁGNES: Hagyjuk ezt. Nincsen itt semmi béklyó. Egy
szerűen úgy van ahogy mondtam: nem érdekel a muzsika.
LILI: De . . .
ÁGNES: Sem a muzsika, sem uj benyomások, sem semmiféle „tarka, nagy élet." Tehát mindez nem vál
toztatna semmin.
LILI: (kifakadva) De egész nap Józsa ur szimfó
niáit másolni, az érdekel, mi ? (szünet múlva) Ágnes, bocsáss meg. De Istenem, Istenem mi lesz most?
ÁGNES: Vigyétek el a Tóth Olgát*
LILI: Csak nem ülök oda avval a citromfagylalttal Brahmst játszani!
ÁGNES: Majd segítek nektek uj programmot össze
állítani.
LILI: (toppant) De hát nem arról van szó! Te g y ere! Mit hagysz most el engem ? ! Nem bánom. Én sem megyek. Ha te nem jössz, én sem megyek. Egye meg a fene az egészet, (duzzogva leül)
ÁGNES: (Lili vállára teszi a kezét) Az nagy osto
baság és könnyelműség volna, Lili. Ha én kitörném a kezem, te abbahagynád a muzsikálást? Mit törődsz te velem?
LILI: Az! Mit törődök! (eltakarja az arcát)
ÁGNES: Lili no. Csak nem sírsz? Mért épen én kellek? Tóth Olga ép olyan használható mint én.
Majd más programmot állítunk össze.
LILI: Citromfagylaltprogrammot.
ÁGNES: A Csajkovszki D-durt kitünően játsza és mást is. Majd holnap délután gyertek fel hozzám. Általá
ban jó lesz, ha kezded ügyeidet rendezni, ha egy hónap múlva utazol. A leckékkel hogy lesz? Helyet
tesítésről kell gondoskodni. Ti most már ne adjatok leckéket, hanem gyakoroljatok. Tóth Olga óráit el
vállalom én.
LILI: (kétségbeesve) Félix! Hát mit csináljunk ev
vel az őrülttel? Szóljon már egy szót! Mit ül itt mintha süket volna és vak és néma!
FÉLIX: (csendesen félreült. Szerényen) Ebbe én nem szólhatok bele. Én ehhez nem értek.
27
LILI: Mit kell ehhez érteni ? Ez kétszerkettő négy.
Hiszen hallotta. Hát nincsen igazam?
FÉLIX: (csendesen) Azt hiszem, hogy Lilinek van igaza.
LILI: No hát!
ÁGNES: (feláll és a homlokára szorítja a kezét) Igaza van? Én is azt hiszem.
LILI: Á gnes!
ÁGNES: Csakugyan furcsa, hogy nem megyek el.
Ez volt az életcélom. Végre is tudtam, hogy mért lettem muzsikus és mért szálltam szembe az egész családommal . . . Most nem tudom. Ki vagyok fosztva.
LILI: Ágnes! Az Istenért, mi e z ! Forog velem a szoba. Nem értem. Ilyen komédiát azért? Csak azért?
ÁGNES: Ha úgy tetszik, ,,azért“. Ez kényelmes megoldás.
LILI: (leül) Ö rült!
ÁGNES: Na és most fejezzük ezt be. Azt hiszem elég volt. Mondd, tulajdonképen mennyit kell majd nektek játszani azért a tízezer koronáért?
LILI: Ő rült!!
ÁGNES: Lehet. Mit csináljak ? Mégse szabad, hogy kihasználtassátok magatokat ? Csak kérlek, kérlek, ne bőgj. Mindjárt itt lesz Lublóy. És nem szeretek kö
zönséget a scénákhoz.
FÉLIX: (feláll) Oh, Lublóy úr jön máma? Akkor ha megengedik hölgyeim, most eltűnők.
ÁGNES: Mért?
FÉLIX: A báró úr túl müveit nekem. Nagyon szé- gyelem magam előtte. Tudod Ágneske. Azonkívül
azt hiszem, hogy nagyon utál engem, amiben talán igaza van.
ÁGNES: (Félix vállára teszi a kezét) Mikor jössz megint, öreg?
FÉLIX: Holnap ilyenkor, ha nem vagyok terhedre.
ÁGNES: De elbúsultad magadat. Egész hosszú az orrod. Mi lel? Talán csak nem miattam?
FÉLIX: (szomorúan mosolyog) Semmi Ágneske...
Ingyenjegyet kaptam volna az első sorba. Szép vi
rágokat küldtem volna neked. Kár.
ÁGNES: Ostoba vagy, Félix.
FÉLIX: (hirtelen elfordul, Lilihez lép) Jó estét Lili.
Ne sírjon. Ázott talaj nem jól tart.
LILI: Menjen a fenébe!
FÉLIX: Épen oda megyek, Lili. Sietek. Viszont
látásra, hölgyeim, (el)
ÁGNES: (szünet múlva) No, még mindig nem tudtál megnyugodni?
LILI: (keserűen) Hiszen semmi közöm hozzá. Igaz ?
— Mondd csak: mért vetsz meg te engem tulajdon
képen ?
ÁGNES: Ostobaság . . . . (az ajtón haligatódzott) Micsoda lárma van ma ebben a házban!
LILI: Hát ne hallgatódz! Mit állsz az ajtóba ? ! ÁGNES: Mondom Lublóyt várom. Búcsúzni jön.
LILI: (feláll) Mi? Búcsúzni? Hát mikor utazik?
Kedden nálam volt és egy szóval sem említette. S ő t!
ÁGNES: Lehet, hogy csak azóta határozta el.
LILI: Óh hogyne! Tisztában vagyok már vele is.
Nagyon régen el volt ez határozva. De mi köze hozzá
29
a Lilinek? Épen a Lilinek mi köze hozzá? Szép emberek vagytok!
ÁGNES: Mért „mi“ ? LILI: Épen olyan mint t e !
ÁGNES: Lehet. Én is azt hiszem, hogy sok hason
lóság van köztünk.
LILI: Hát minek álltok akkor egyáltalán szóba ve
lem? Mit hagyjátok, hogy az ember tapogasson, kapargáljon, próbálgasson, mint valami kilincstelen ajtón? Kilincstelen, rozsdás ajtók vagytok.
ÁGNES: Ne irigyeld ezt, Lilim.
LILI: Mit bánom én ! Úgyis el fogok utazni. Bánom is én. Nem jövök többet vissza. Soha, soha!
ÁGNES: Hagyjalak egyedül Lublóyval ? LILI: Nem. Megyek is el. Nem akarom látni.
ÁGNES: Mégis beszéljetek, Lili.
LILI: Minek?
ÁGNES: Azt hiszem becsületesebb volna. És oko
sabb is.
LILI: Hát ez becsületes eljárás volt ? Mi ?
ÁGNES: Ha beszélnétek, azt hiszem kisülne, hogy az volt . . . És én nagyon szeretném, ha ez kisülne.
LILI: Minek ? Olyan mindegy, becsületes vagy nem becsületes. Én északra, ő délre. Talán sohse látjuk többet egymást.
ÁGNES: (nagyon komolyan) Lili . . . Egyszer már elhagyta valaki Lublóyt búcsú nélkül. Akkor szakad
tak le a kilincsek róla.
LILI: (szünet múlva, halkan) Én nem leszek ön
gyilkos. Attól ne féljen.
ÁGNES: Pszt. Azt hiszem jön. (hallgatódzik) Ez Lublóy.
LILI: Te megismered a lépését? (csengetnek) ÁGNES: Minden ember lépését megismerem ebben a házban. Minden cselédét. A postásokét is.
LILI: Furcsa. Milyen pompás hallásod van. Én ezt nem tudnám, (kopognak)
ÁGNES: Szabad. (Lublóy bejön.)
LUBLÓY: (előkelő megjelenésű, harminc esztendős, kissé izomtalan mozgású férfi. Modora rezervált, szinte hideg) Jó estét, Ágnes. Jó estét, kedves Lili.
ÁGNES: Jó estét.
LILI: (nem felel)
LUBLÓY: Szerencsém van máma, hogy együtt ta
lálom magukat. Innen magához akartam menni, ked
ves Lili. Bizonyára tudja már . . .
LILI: Mit ? — Én semmit sem tudok báró úr.
LUBLÓY: Nem mondta Ágnes ? Mi most búcsú
zunk.
LILI: Ugyan ? Ne mondja ! LUBLÓY: Elutazom, kedves Lili.
LILI: Igazán? Elutazik? No lám! És hová, ha nem indiszkrét a kérdésem?
LUBLÓY: Egyelőre Szicíliába. Onnan valószínűleg átmegyek Athénba.
LILI: Úgy ? És mért utazik oda, báró ur, ha nem vagyok tolakodó?
LUBLÓY: (csendesebben) Azt hiszem azért, mert megváltottam már a jegyemet és megrendeltem a szobákat. De lehet, hogy nemsokára több okom is lesz.
31
LILI: (halkan) Gondolja ?
LUBLÓY: (szárazon) Egyébként görög templomo
kat akarok nézni odalent.
LILI: Úgy. — Az nagyon érdekes lehet. Könyvet fog írni róluk? (Ágnes az asztalhoz megy és hátat fordít)
LUBLÓY: Talán. Ha már meguntam nézni őket.
LILI: Úgy. Rólunk is könyvet fog írni?
ÁGNES: (hirtelen mozdulattal kifelé indul) Csinál
tatok magának teát.
LUBLÓY: Ne fáradjon, kedves Ágnes. Nem kérek teát. Ma már kétszer kellett innom és talán kell még vagy kétszer. Összes búcsúlátogatásaimat el kell vé
geznem máma. Ide is csak egy percre jöttem.
ÁGNES: Mért ? Mikor utazik ? LUBLÓY: Holnap éjjel.
LILI: Micsoda ?! Holnap ? ÁGNES: Már holnap utazik?
LUBLÓY: Igen.
ÁGNES: (hirtelen megfordul és kimegy) LUBLÓY: Á gnes! Kérem . . . (hosszú szünet) LILI: (halkan, zavarban) Mért utazik el ?
LUBLÓY: (mosolyogva) Utazni ? Ez olyan hősiesen hangzik. Én csak eleresztem magam mint a roulette labdát . . . És gurulok.
LILI: Mért nem mondta meg nekem, mikor nálam volt utoljára?
LUBLÓY: (nem felel)
LILI: Mért volt szabad ezt Ágnesnek tudni és ne
kem . . . épen nekem nem ?
LUBLÓY: Féltem a búcsúzástól. A befejezés hamis perspektívájától. Az utolsó napba összegyűlnek az összes régi napok. És ez túlnagyitja a dolgot. Az ember hajlandó többet befejezni, mint ami volt.
LILI: (fájdalmas, megindult hangon) Kedves jó báró ur — — attól félt ugy-e, hogy nagyon anga- zsálni találná magát? Kár volt. Értem már. Nem is
mert. Kár. Én sokkal kényelmesebb és veszélytele
nebb vagyok mint gondolta. Patent. Nem robban.
Nem hagy foltot. . . Attól félt, hogy a holnapját is számonkérném ? Nem báró ur. A holnapra magam
nak is szükségem van. Ami máma van, az van. Azt élem, azt vállalom. Holnap nincs.
LUBLÓY: De . . . talán én nem élek, és ezért a mát sem vállalhatom.
LILI: Engem féltett?
LUBLÓY: Ne becsüljön túl. Nem vagyok jó. Csak attól féltem, hogy hazudni találok.
LILI: Nem, nem hazudott! Nyugodtan elutazhatik.
Dehogy hazudott. Inkább meg se mukkant. Nagyon becsületes volt.
LUBLÓY: Ez nem volt becsületes.
LILI: Maga is azt hiszi ? Hát akkor mért tette ? LUBLÓY: (fojtott megindultsággal) Mert elvesz
tettem a jogomat hozzá, hogy valakinek az életéhez nyúljak.
LILI: Hát ez is jog szerint megy ? És mikor veszti el az ember ezt a jogát?
LUBLÓY: Ha egyszer megölt valakit.
LILI: (fájdalmas ijedtséggel megragadja Lublóy
3 33
kézéi) Lublóy! Lublóy nem igaz! Hiszen nem tehet róla, hiszen nem tudhatta!
LUBLÓY: Nem tudtam . . . Mert nem értek hozzá.
Az ember ne nyúljon olyanhoz, amihez nem ért.
Hagyjuk ezt.
LILI: No csak nem vett engem ilyen komolyan ? Csak nem hitte, hogy velem baj történhetik? Lássa én már máma kikezdtem egy huszártiszttel. Bizony Isten. Kérdezze meg Ágnest. Én már ilyen vagyok.
Igazán. Ne legyen lelkiismeretfurdalása.
LUBLÓY: Maga kedves, Lili és jó.
LILI: Ugy-e ? Majd még sajnálni fogja.
LUBLÓY: Meg vagyok róla győződve, (hosszú szünet)
LILI: Lublóy! Szerelmes volt maga valamikor Ágnesbe ?
LUBLÓY: Nem.
LILI: Most egy csúnyát kérdezek. Mért ragaszkodik hát Ágneshez jobban mint hozzám?
LUBLÓY: Mert az mindkettőnkre veszélytelen.
LILI: (hirtelen felugorva) Szeretett engem vagy nem? Feleljen!
LUBLÓY: (szünet múlva) Azért utazom el, hogy erre ne kelljen felelnem.
LILI: De most még itt v a n !
LUBLÓY: Már nem vagyok itt. (hosszú szünet, Ágnes bejön)
LILI: Én is elutazom á m ! LUBLÓY: Elutazik? Hová?
LILI: Csak elutazom. Egy fiatalemberrel.
LUBLÓY: Bravó ! De komolyan elutazik ? Szerző
dést adtak Darvasék?
LILI: Igenis, szerződést adtak s egy hónap múlva utazom, tu d ja !
LUBLÓY: Gratulálok, Lili. Hiszen ez pom pás! No lássa. Most kezdődik csak az élete. Az a bizonyos nagyszerű, izgalmas, színes, kalandos, igazi élet.
Ugy-e örül?
LILI: Igenis örülök. Hiába gúnyolódik.
LUBLÓY: Remélem játszani fogják Józsa Miklós f-dur trióját?
LILI: Kivel ? A citromfagylalttal ? LUBLÓY: Tessék?
LILI: Hiszen maga nem is tudja. Idehallgasson!
Ágnes nem akar velünk jönni!!
LUBLÓY: (Ágnesre néz. Szünet múlva) Gondoltam, hogy nem fog elmenni.
ÁGNES: (hirtelen) Gondolta ?
LUBLÓY: Régi jó barátok vagyunk mi ketten, Ágnes.
ÁGNES: (izgatottan) Mért? Mért gondolta? Két év óta készülök erre a körútra. Ez volt egyetlen célom. Honnan tudhatta azt maga, hogy egyszer csak eszembe jut mást határozni ?
LUBLÓY: Az embernek nem jut ilyesmi „egyszer csak" eszébe.
ÁGNES: (halkan) Hát odajutottunk már, hogy ezt tudni lehetett?
LILI: Hát mit szól ehhez az őrültséghez ? Kérem az istenért, édes Lublóy, beszéljen vele. Magára in
kább hallgat.
3* 35
LUBLÓY: Mit mondjak?
LILI: Mit mondjon ?!! Hát mindenki megbolondult?
Beszélje rá, hogy jöjjön velünk!
LUBLÓY: Félek, hogy nem sikerülne.
LILI: Itt v a n ! íme a régi jó barát. Hát jó neki itt, mondja? Nézze! Hát szabad neki így itt maradni?
Hiszen evvel minden lehetőségről lemond? Elrontja az egész életét. De a régi jó barát még biztatja.
LUBLÓY: Csak tiszteletben tartom a sorsát.
LILI: De ez öngyilkosság!
LUBLÓY: Részben az.
LILI: Felháborító! Felháborító, hogy hogy beszél!
LUBLÓY: Istenem . . . . Olyan sokféle nagy élet- folyók ömlenek keresztül rajtunk, olyan sokféle irányba akarnak vinni. Ha az egyikkel el akarunk menni, a többit meg kell ölni.
LILI: Kérem ne filozofáljon. Ez nem tréfa!
LUBLÓY: Igaza van, kedves Lili. De ha maga például elmegy a trióval, akkor a huszártisztjének vége. Nem ?
ÁGNES: Mondja, Lublóy. . . . ha az ember a többi életet megölte. . . . biztos, hogy avval az eggyel, amelyik elsodorta___életben marad ?
LUBLÓY: (halkan) Nem biztos, Ágnes.
ÁGNES: Tehát most dől el. Mi? Most dől el hogy melyikkel megyek, (járkál) Ez roppant különös.
LUBLÓY: Micsoda, Ágnes ? ÁGNES: Hogy minden összevág.
LUBLÓY: Nem tudom mire gondol.
ÁGNES: Maga is elmegy, Lili is elmegy, Félix is elmegy. Mindenki elmegy. Mindenki. Egyedül leszek.
LUBLÓY: Mivel vág ez össze ?
ÁGNES: Már mind elmennek, akikhez valami kö
zöm volt. Akik más életet jelentettek nekem. Elmarad mellőlem a többi élet. Ahogy mondta. Marad az az egy. Az az egy, amelyik ellen mostanig küzdöttem.
És most dől el. Mert ha most itt maradok, egyedül maradok — — akkor vége.
LUBLÓY: Van egy propositióm, Ágnes.
ÁGNES: üs akkor annak az egynek vagyok kiszol
gáltatva és nincs más.
LUBLÓY: Ágnes — van nekünk egy régi közös tervünk. Nem emlékszik ?
ÁGNES: Nem emlékszem.
LUBLÓY: Pedig sokat beszéltünk róla hosszú éj
szakákon át, már négy év előtt, mikor először talál
koztunk Gáboréknál, már akkor beszéltünk róla, hogy nincs tehetségünk az élethez és minden kicsúszik a kezünkből.
ÁGNES: Nem emlékszem.
LUBLÓY: Megbeszéltük, hogy majd ha már semmi se maradt, utazni fogunk együtt. Nézünk szép dolgo
kat és nem csinálunk semmit. .
ÁGNES : (szórakozottan) Megbeszéltük ? LILI: N a ! Most kezdődik csak !
LUBLÓY: Jöjjön velem, Ágnes. Most. Talán itt az ideje. Nekem nagy szívességet tenne. Előbb-utóbb adoptálnék egy ismeretlen gyereket. így adoptálok egy ismerős testvért.
37
ÁGNES: (nem felel, járkál)
LILI: íme a mesebeli princ, illetve báró. Mondom, hogy álom. Hipp-hopp táltos lovam, vidd el Ágnest Szicíliába.
LUBLÓY: Csomagoljon és jöjjön. Nem nekünk való ez az eleven élet. Öregek vagyunk mi ehhez. Ké
nyelmes, csendes penzióban fogunk lakni, idegen emberek közt. Senkinek semmi köze. Magának lesz, úr lesz és semmi sem fog történni. Mert mi ketten ugyan nem veszélyeztetjük egymás nyugalmát. Mi, Ágnes? Csak épen, hogy az ember ne felejtsen el beszélni és sajnáltathassa néha magát sentimentális, nyavalyás óráiban.
ÁGNES: (nem felel, járkál) LILI: Felette csábitó ! LUBLÓY: Jöjjön, Ágnes.
ÁGNES: (hirtelen megáll) Elmegyek ! LILI: Mi ? Elmégy Lublóyval ? ! ÁGNES: Nem. Veletek megyek.
LILI: (kitörő örömmel) Ágnes!! Velünk jössz ?!
Éljen! Hát nem mégy a mesebeli báróval 1 Már azt hittem elvisz. Tőled minden ostobaság kitelik. Már magam is kezdtem mindenféle folyókat látni, amik
ben fulladozunk! De hiszen tudtam, hogy ez lehetet
len. Lehetetlen. Dobray Ágnesben meg kell hogy szó
laljon a művész.
ÁGNES: (vállat von. Megvetően) „M űvész!"..
Elmegyek, mert — — mert nem merek itt maradni.
Mert ez alkalom. Mert nem óhajtok belefulladni Józsa Miklós úrba.
LILI: Bravó!
LUBLÓY: Mért nem jön velem ?
ÁGNES : Az ember keresse meg a kenyerét. Le
gyen legalább valami címe a világban. Aztán . . . LUBLÓY: Aztán?
ÁGNES: Jó az ha az ember rászorul a munkára.
Jó bujósdi.
LUBLÓY: Maga még nem elég öreg, Ágnes.
ÁGNES: Lehet. Lehet, hogy van bennem valami fiatalság. Érzem néha mint egy nyilat a mellem kö
zepében.
LILI: Én nem bánom, hogy mért jössz. Csakhogy jössz. Mit tudtok ti a fiatalságról? Majd én megmu
tatom nektek. Lublóy, nem jönne velünk? Kedves meseprinc jöjjön, illetve guruljon. Nincs kedve?
LUBLÓY: (mosolyog) Késő. Már rendeltem jegyet és szobákat.
LILI: Hát Ágnes. Idehallgass. Holnap ötkor nálam találkozunk. Ott lesznek Darvasék. Ágnes! Nem hall
gatsz ide? Ez roppant fontos. Holnap határozunk el mindent. Józsa Miklós f-durját is, és aláírjuk a szer
ződést. Idehallgatsz? Holnap ötkor.
ÁGNES: (szórakozottan) Igen. Holnap ötkor.
LUBLÓY: Az nem fog másfél óránál tovább tar
tani. Hét óra tájon feljönnék mégegyszer egy pár búcsúszóra.
ÁGNES: (m. f.) Igen.
LUBLÓY: Most pedig mennem kell. Nem jönne velem, Lili ? Mégegyszer automobilozni ? Merre van dolga ?
39
LILI: Megyek, kedves princ. Nem fog engem ilyen könnyen lerázni. Tehát holnap énnálam, Ágnes. Jöj
jön Lublóy.
LUBLÓY: Jó estét, Ágnes. Viszontlátásra.
ÁGNES: Igen.
LILI: (Ágneshez lép, halkan) Ágnes, mi lel ? Félsz neki megmondani? Csak nem ijedsz meg egy férfitől?
N o ! Súgjak valamit ? Az a vonat, amelyik elvisz, vissza is hoz ahányszor akarjátok. Nem tragikus ez csak költséges. No szervusz. Jöjjön Lublóy. (az aj
tóban) Holnap ötkor el ne felejtsd! (elmennek) ÁGNES: (mozdulatlanul áll középen. Hosszú szünet) JULCSA: (bejön balról) Kisasszony kérem . . . Men
jek el süteményért ? A teavizet feltettem. Mit hozzak ? ÁGNES: (felijedve) Mért ? Minek ?
JULCSA: Jön a Miklós úr.
ÁGNES: Honnan tudja ? JULCSA: Láttam jönni.
ÁGNES: (dühösen ráordit) Hol volt?! Megint a kapuban ácsorog? Nincs dolga a konyhában? Ha mégegyszer az utcán ácsorog, kihajítom ! Érti ?!
JULCSA: De hiszen . . . de hiszen a kiasszony
nak tetszett mondani, hogy . . .
ÁGNES : Én mondtam ?!! (szünet múlva, egész csendesen) Lehet. Kitelik tőlem. Én mondtam, (lehor
gasztolt fejjel az asztalhoz megy és leül.) JULCSA: (félénken) Mit hozzak?
ÁGNES: Nem volt elég a te szeretődet várni órák- hosszat, most az enyimet várod, mert nincs annyi becsület bennem, hogy magam álljak ki.
JULCSA : Mit hozzak ?
ÁGNES: Nem fogod többet várni. Ne félj.
JULCSA: Nem baj az, édes kisasszony. A férfit várni muszáj. Az már így van.
ÁGNES: Gondolod, hogy muszáj ? JULCSA: Muszáj bizony.
ÁGNES: Igazad lehet. Elmenni hozzá nem kell.
Beereszteni sem kell ha nem akarom. El is lehet szökni. Élni sem kell. De várni, azt muszáj. Akárhol, akárhogy. Várni muszáj. — Várni, (az asztalra fek
teti a fejét)
JULCSA: Mit hozzak édes kisasszony ? ÁGNES: Látja, nem jön. Máshová ment.
JULCSA: Ide a kávéházba ment be. Csak egy percre, kisasszony, az újságíró urakhoz. Rögtön itt lesz. Meglássa aranyos kisasszony. Mindjárt itt lesz.
ÁGNES: Ott fog maradni. Amint szokta. Elfelejt feljönni.
JULCSA: Nem is szép a Miklós úrtól.
ÁGNES: Jól teszi. Igaza van. Igaza van. Igaza van.
JULCSA: Bizony nem jól teszi.
ÁGNES: (hirtelen felugrik és az ajtó felé figyel) Jö n ! Menjen!
JULCSA! Mit hozzak?
ÁGNES: Menjen!!! (Julcsa balra elmegy. Szünet.
Csengetnek. Azután kopognak az ajtón) ÁGNES: Szabad.
MIKLÓS: (Jön balról, mozdulataiban valami gyer
mekes barbár frissesség van. Fanatizmus és energia su
gárzik róla.) Jó estét Ágnes, (csókolgatja Ágnes ke-
41
zéi) Jó estét, jó estét. Jó estét ma mindenkinek. Ma mindenki pihenjen és mosolyogjon és engemet sze
ressen. (nyújtózkodik) Oh, oh, be jó itt! Fürdő. Ke
gyetlen hegymászás után illatos fürdő, (csókolgatja Ágnes kezét) Én azt hiszem, te nem is tudod, milyen jó nálad. Neked nem szakadatlan boldogság az, hogy mindig nálad lehetsz ? Hogy a tied ez a kéz és min
dig magaddal hordhatod, kiveheted a zsebedből és megnézheted? Hallatlan gyönyörűség lehet. Mondd akkor is ilyen a te kezed, ha én nem vagyok itt?
Mondd. Lehet az én világosságom máshol is, ahol engem nem világit? Talán nincs is neked kezed, ha én nem vagyok itt. Mi ? Csak úgy kigyullad a karod végén, mikor én belépek, (nevet) Ugy-e nem igaz, hogy mások is ihatják az én világosságomat? (át
fogja Ágnes derekát.) Ugye te nem is létezel, ha én nem vagyok itt? Ugye?
ÁGNES: (eltolja Miklós karját) De igen.
MIKLÓS: (kedvesen) Ágnes, no. Haragszol ? Nem lehet. Ma este nem lehet haragudni. Ma ünnep van, születésnap van, karácsony van. Ma ajándékot kapunk.
Ma engem nem szabad szidni.
ÁGNES: Foglalj helyet. Hogy mulattál egész nap?
MIKLÓS: Szidás! Ez is szidás. Nem gilt.
ÁGNES: Hol jártál?
MIKLÓS: Hát mulattam. Hát csavarogtam, rossz voltam. Hát elkéstem és megvárattalak.
ÁGNES: Semmi. Megtörtént máskor is.
MIKLÓS: (nevet) Szidás, szidás. Nem gilt. Ma en
gemet szeretni kell. Érti? Szeretni, (megfogja Ágnes
kezét és cirógatja vele a saját arcát) Szeretni, így cirógatni engem. Szépen.
ÁGNES: (szomorúan mosolyogva megcirógatjá) No, ülj le, fiam.
MIKLÓS: Ez beszéd. Ez nem szidás. Hát nézz rám.
Nézz! Hol voltam? Nem látod hol voltam, nézd.
ÁGNES: Nem látom.
MIKLÓS: (diadalmasan) Kész a szimfóniám.
ÁGNES: (tárgyilagosan) Egészen kész? Hang
szerelve ?
MIKLÓS: És most merj szidni. Most merj hara
gudni. Dolgoztam és nem tudtam abbahagyni. Nem eresztett. Meg kellett csinálni, (az öklével a levegőbe üt) Azért is. Ha fáradt vagyok is, ha összeesem is, ha vársz is reám. Azért i s ! Megfulladtam volna, ha abba hagyom, de megfulladtam volna, ha még to
vább tart. De készen van. Ágnes, készen v a n ! No, most szidj. Nem, Ágnes. Ma örülnöd kell és engemet szeretni. Ma kedves leszel hozzám és jó. Győztem.
És most fáradt vagyok, és itt vagyok, és boldog akarok lenni. Á gnes!
ÁGNES: Hogy mulattál a kávéházban ?
MIKLÓS: A kávéházban? Honnan tudod, hogy ott voltam?
ÁGNES: De hiszen oda mégy, ahova akarsz.
MIKLÓS: A szimfónia előadása miatt beszéltem azokkal. Te mondtad, hogy beszéljek velük.
ÁGNES: Mit mondtak ?
MIKLÓS: Fél tőle a csőcselék.
ÁGNES: Biztosan megint gorombáskodtál velük.
43
MIKLÓS: Megmondtam, amit gondoltam.
ÁGNES: Mindig encanaillirozod magad.
MIKLÓS: Szidás!
ÁGNES: Minek tudják ők azt, hogy te mit gon
dolsz? Minek ereszted olyan közel az embereket?
MIKLÓS: Nem értem.
ÁGNES: Tudom. Ezt te nem érted.
MIKLÓS: Nem. Nem értem. Nem értem, hogy mért rejtegessem magam és mért vigyázzak. Itt va
gyok: jót akarok és igaz vagyok. Mért kell ezt tit
kolni? Azt csinálom, amit muszáj nekem. Erről nem tehetek. Ez van. Mint ahogy a folyó folyik és a tenger hullámzik. Ezek tényei a világnak. Kinek jut eszébe titkolni, hogy valahol folyik egy folyó és hullámzik egy tenger?
ÁGNES: (csendesebben) Megutáltatod magadat és ártasz magadnak.
MIKLÓS: És ha más jussom nem volna hozzá, hát ez van. Én szenvedek meg érte és előre tudom és nem bánom! De ezt a népséget nem szabad ki
kerülni. Ezt csak átlépni szabad.
ÁGNES: (vállat vonva) Csinálj amit akarsz.
MIKLÓS: Különben ez most mindegy. Készen van a szimfóniám. Még ebben a szezonban elő fogják adni és nagy sikere lesz.
ÁGNES: De nem fogják előadni és ha előadják nem lesz sikere.
MIKLÓS: Te ugyan nem nagyon biztatsz és lel
kesítesz, Ágnes.
ÁGNES: Mit mondjak ? Hazudjak ?
MIKLÓS: Nem. De biztatnod, uszítanod kellene engemet mégis. Friss szél kellene . . .
ÁGNES: (vállat von) Nem tudok. Túl sok bajom van magammal. Megmondtam neked mindjárt kez
detben, hogy hagyj békén, hogy nem leszek jó ne
ked. Nem megmondtam?
MIKLÓS: (Ágneshez lép és megfogja a kezét) No Ágneském. Azért ne légy mindjárt olyan keserű.
Hiszen csak úgy mondom. Nem szorultam én rá biz
tatásra, hál istennek. Senkiére. Hiszen ha nekem asszonyra lenne szükségem, hogy dolgozni tudjak — akárkire — akkor most mindjárt eltemetném magam.
No — mért ráncolod úgy a homlokod? Nem baj az.
Hidd el nincsen énnekem szükségem a világon senkire.
ÁGNES: (elhúzza a kezét) Tudom.
MIKLÓS: Te csak szeress. Az csak ráadás legyen.
Ajándék, pompa. Majd megjön a diadal is. Ha ma nem hát holnap. Ha tiz év múlva sem, hát húsz év múlva. Le kell feküdni a csőcseléknek.
ÁGNES: Addig pedig éhen halhatsz. Jobb volna ha a zenedei kineveztetéseddel törődnél. Beszéltél már az igazgatóval?
MIKLÓS: (leül az asztal mellé) Nem. Bánom is én!
ÁGNES : Nem jól teszed. Végre is mindent nem végezhetek helyetted. Ugy-e ? . . . És ha elutaznék . . . például . . . akkor magadnak kellene törődnöd ezekkel a dolgokkal. Ugy-e?
MIKLÓS: Én végzem a munkám. Isten tartozik fizetni. Végre a világhoz tartozom én is, vagy mi?
Akkor hát azoknak az erőknek, melyeket keresztül
45
zúdít rajtam, kell, hogy medrük legyen valahol:
helyük, kapcsolatuk a világgal; értelmük! Különben leszakadnék róla és elrepülnék, mint a sár a kerék
ről . . . Megrakta a máglyát a mellemben. Rendben van: égek. A többi az ő dolga.
ÁGNES: Csak olyan biztos volna, hogy mindig jól végzi a dolgát.
MIKLÓS: Egyelőre jól végezte. Kész a szimfóniám.
Hogy tudsz ilyenkor is búsulni, Ágnes? Nem értem!
Kész van, megvan, valóság! Akkor minden rendben van a világon. Holnap már másolhatod. Mennyire vagy a harmadik tétellel?
ÁGNES: Kész.
MIKLÓS: Kész? Igazán? Pompás vagy Ágnes!
Hogy tudtad elvégezni ennyi idő alatt? Hiszen akkor egyebet sem csináltál ? Tulajdonképen nem járja, hogy ilyen szolgálatokat kérek tőled.
ÁGNES: Nem te kérted. Én kértem.
MIKLÓS: Mégis . . . Az egész időd.
ÁGNES: Nincs jobb dolgom.
MIKLÓS: Akkor hétfőre talán meg tudod csinálni a negyediket is? Nagyszerű! Vagy talán már vasár
napra is. Igaz, hogy az hosszabb és . . . ÁGNES: (a szavába vág, szárazon) Meglesz.
MIKLÓS: (felugrik) Pompás! Ez is meglesz hát.
Nem tudok élni amig valami nincsen egészen a mar
komban. De hiszen így akkor minden rendben van.
(megfogja Ágnes kezét) Hát te nem örülsz neki Ágnes?
Hogy lehet az ? Mért nem örülsz ? Hiszen neked csi
náltam !
ÁGNES: (keserű mosollyal) Nekem? Ha én nem volnék nem is komponálnál?
MIKLÓS: Mért vagy olyan keserű megint ? Mi ez Ágnes? Ugyan fejtsd meg végre. Úgy ülsz a szomo
rúságodban, mint valami csukott fekete várban. Sohse fogom én azt megközelíthetni? Soha?
ÁGNES: Azt hiszem, Miklós, hogy soha.
MIKLÓS: (Átfogja Ágnes derekát) De ! Ágnes, d e ! Hiszen ennek nincs értelme. Nem lehet értelme. Ha ezt valaki úgy látná: anyagi gondjaid nincsenek, beteg sem vagy, akit szeretsz az viszont szeret.
Dolgozol, még sikereid is vannak. Azt hinné, hogy te vagy a világ legboldogabb embere. Nem lehet érteni, hogy neked mi bajod van.
ÁGNES: Pedig az nagyon egyszerű.
MIKLÓS: Mi hát? Csak egyszer beszélnél ró la!
Csak egyszer tudhatnám, hogy miről is van szó.
ÁGNES: (vállat von) Minek?
MIKLÓS: (elereszti) Ágnes! Hogy minek?! (Julcsa bejön a teával és süteménnyel. Ágnes az asztalhoz megy és tölt)
ÁGNES: Itt a teád Miklós. Gyere és ülj le.
MIKLÓS: Julcsa kérem, legyen olyan szives, ha van itthon, főzzön nekem néhány lágy tojást.
JULCSA: Teához?
MIKLÓS: Nem ebédeltem máma.
ÁGNES: (leteszi a kannát) Nem ebédeltél? Mért?
Hogy lehet az? Mért nem ebédeltél?
47
MIKLÓS: Mert dolgoztam. Reggel kilenckor ma
gamra zártam az ajtót és most jöttem ki. Be kellett fejeznem a szimfóniát.
ÁGNES: De hiszen ez őrültség! Már megint nem eszel rendesen. Julcsa, szaladjon! Sonka is van, gyümölcs is. Siessen!
JULCSA: Oh, istenem ! Van forró víz. Egy perc alatt, (szaladva el)
ÁGNES: Most meg már nem ebédel! Ilyen szamár
ságot! Igyál teát. Nem érzed magad rosszul?
MIKLÓS: (megfogja Ágnes kezét és magához húzza) Nem. Jól érzem magam. Olyan vagyok, mint a ré
szeg. A mellemben zúg még az egész zenekar. Még nem álltak meg a kerekek. Mintha óriási szélmalmok járnának bennem. És Ágneském, mégis kész v a n ! Nem álom! Nem gyötrő híg vágy ! Megvan. A mar
komban van. Itt van. Most boldog vagyok Ágnes. Gyere Ágnes. Szeress Ágnes. Megérdemlem. (az ölébe húzza)
ÁGNES: (bágyadtan, tehetetlenül ellenkezik) Eressz!
Hagyj!
MIKLÓS: Édes, egyetlen. Hiszen minden hangja neked szól. Nincs benne más, mint szerelem. Kitártam a karom a szobámban otthon és téged szólítottalak az egész nagy zenekarral. Nem hallottad? Azt érez
tem, hogy hallanod kellett egy lélekzenekart, mint egy szerenádot, az ablakod alatt. Nem hallottad?
Nem dűlt be az ajtón, ablakon? Ha most azt mon
danád, hogy el tudod játszani, nem csodálkoznék.
Nem tudod? (csókolja Ágnest) Édes, édes, mondd, nem tudod?
ÁGNES: Miklós! N e! Hagyj!
MIKLÓS: Mért hagyjalak? Nem hagylak! Édes, egyetlen! Ugy-e máma szeretni fogsz! Ugy-e máma, ugy-e máma? Ugy-e nem ellenkezel többé? Ugy-e azért védekeztél csak eddig, mert valami nem volt kész. Álom volt, köd volt a szerelmünk. De most, most készen van a szimfóniád. A szerelmünk háza.
Kész, nagy zengő épület. Be van fejezve. Most be
vezetlek téged és az enyém v ag y !
ÁGNES: (hirtelen erőszakkal kiszakítja magát) Eressz!
MIKLÓS: Ágnes!
ÁGNES: (az Íróasztalhoz megy) Idd meg a teát.
Kihűl. Nem ebédeltél máma.
MIKLÓS: (Feláll.) Hát mért van ez ? Mondd, mért?
Ágnes! Nézz ide. Mért nem akarsz az enyém lenni?
Egy hónap óta szeretjük egymást. Azt mondod sze
retsz. Látom, hogy szeretsz. Hát mért kínozzuk egy
mást oktalan vággyal? Mért van ez a megoldatlan, gyötrő, örök disszonancia ? Nap nap után. Meddig még? És miért, miért?
ÁGNES: Nézd, — — kiméletesebb lehetnél. Már gyakran kérdezted ezt, pedig tudod, hogy nem tudok erről beszélni, hogy kínos nekem.
MIKLÓS: Csak tudnám, hogy mért! Ha legalább megmondanád az okát! Talán belenyugodnék. Lehet, hogy belenyugodnék. De ezt a küzdelmet egy látha
tatlan, érthetetlen valamivel nem bírom. Nem bírom!
Az agyvelöm magába karmol! Hát mi van itt ? Mért nem beszélsz egyszer, csak egyszer őszintén velem?
4 49
ÁGNES: Ne kiabálj kérlek. Kihallatszik a kony
hába. Tudod, hogy ezt nem tűrhetem.
MIKLÓS: Ágnes, ez rettenetes! . . , Szeretlek. Te is szeretsz engem. Egy hónap óta mindennap együtt vagyunk. Csak egymással élünk. Lélegzeni sem tu
dunk egymás nélkül. Hiszen te sem ! Magad mond
tad. És m égis! Mégis Lublóyval meg a Félix unoka
öcséddel őszintébben beszélsz, mint velem. Mintha én volnék a legidegenebb!
ÁGNES: (papirvágóval farigcsálja az íróasztalt.
Kis szünet múlva) Hát ez igaz. Nem?
MIKLÓS: Ágnes!
ÁGNES: Lublóyt öt év óta ismerem. Félixet huszonöt év óta. Téged egy hónap óta.
MIKLÓS: Hát ezen múlnak emberi viszonyok ? Hát nem elég egy perc, hogy belelássunk egymásba?
Hát nem ismersz te engem? Ide nézz.
ÁGNES: Hagyjuk ezt Miklós. Ezt te nem érted.
MIKLÓS: Ágnes, hát mit kell itt érteni? — Egy v a n : belénk üt, mint a villamos áram és elvisz mint a folyóvíz.
ÁGNES: Épen az a baj.
MIKLÓS: Ez baj? Ágnes, nézz a szemembe. Ez baj? Hát baj volt az az első este, mikor találkoz
tunk és nem hallottuk amit játszanak és nem értet
tük mit mondanak és úgy jártunk mint a részegek?
Ágnes! Baj volt az ?
ÁGNES: (nagyon halkan) Baj volt.
MIKLÓS: (közeledik Ágneshez) És mikor búcsúzni kellett és álltunk egymással szemben és elfelejtettük,
