• Nem Talált Eredményt

tiszatáj 6 5

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "tiszatáj 6 5"

Copied!
136
0
0

Teljes szövegt

(1)

Q tiszatáj

6 5

- É V F O L Y A M

PILINSZKY 90 Hankovszky Tamás

Hernádi Mária Móser Zoltán Takács Zsuzsa Tandori Dezső

Afra János Borbély Szilárd

Filip Tamás versei

Louis-Ferdinand Céline Sántha József

Nathalie Sarraute prózája

Csontváry-kiállítás E g e d e n és Szentesen

'bős Éva írása

2011. december

(2)

tiszatáj

IRODALMI FOLYÓIRAT

Megjelenteti a Tiszatáj Alapítvány Kuratóriuma a Csongrád Megyei Önkormányzat,

Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata és a Nemzeti Kulturális Alap

támogatásával Nemzeti Kulturális A l a p

nka

HÁsz RÓBERT főszerkesztő

A N N U S GÁBOR, ORCSIK ROLAND, T Ó T H ÁKOS s z e r k e s z t ő k DOMÁNYHÁZI EDIT k o r r e k t o r

SZÉKELY A N N A s z e r k e s z t ő s é g i t i t k á r

Felelős kiadó: Tiszatáj Alapítvány Szedés, tördelés: Tiszatáj Alapítvány A lapot nyomja: E-press Nyomdaipari Kft.

Szeged, Kossuth Lajos sgt. 72/B Felelős vezető: Engi Gábor

Internet: www.tiszataj.hu e-mail: tiszataj@tiszataj.hu

Szerkesztőség: 6741 Szeged, Rákóczi tér 1. Tel. és fax: (62) 421-549. Levélcím: 6701 Szeged, Pf. 149.

Terjeszti: Lapker (Magyar Lapterjesztő Rt.)

Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága 1008. Budapest, Orczy tér 1.

Előfizethető valamennyi postán, kézbesítőknél, e-mailen: hirlapelofizetes@posta.hu, faxon: 303-3440

További információ: 06 80/444-444 Egyes szám ára: 500 forint.

Előfizetési díj: negyedévre 1200, fél évre 2400, egész évre 4800 forint.

ISSN 0133 1167

(3)

Tartalom

LXV. évfolyam, 12. szám / 2011. december

S

ÁNTHA

J

ÓZSEF

Egy hosszú tél ... 3

T

ANDORI

D

EZSŐ

„Ami egyszer csodálatos formát nyert…” ... 11

B

ORBÉLY

S

ZILÁRD

A paraszt Párkák ... 13

F

ILIP

T

AMÁS

Mind közt a legközelebb; Hidegmeleg ... 19

L

OUIS

‐F

ERDINAND

C

ÉLINE

London Bridge (részlet) (Fordította: Szávai János) ... 21

N

ATHALIE

S

ARRAUTE

Tropizmusok (részlet) (Fordította: Lombár Izabella) ... 33

Á

FRA

J

ÁNOS

iszony az; pszichózis; sosem ugyanaz a távolság; be‐ gyűjtés ... 39

A

NTONIN

A

RTAUD

leveleiből (Fordította: Szabó Marcell) ... 42

T

AKÁCS

Z

SUZSA

Gyökértelenség és hazatalálás ... 53

M

ÓSER

Z

OLTÁN

Egy szárnyasoltárról (In memoriam P. J.) ... 58

Levelek Pilinszky Jánosnak (Közreadja: Hafner Zoltán) ... 62

H

ANKOVSZKY

T

AMÁS

A „hit közegében” fogant esztétika ... 89

mérlegen

H

ERNÁDI

M

ÁRIA

Két könyv Pilinszkyről A művészet metafizikája (Hankovszky Tamás: Pilinsz‐ ky János evangéliumi esztétikája. Teremtő képzelet és metafizika) ... 107

Tájkép halállal (Sebők Melinda: Halálmotívum Rónay György és Pilinszky János tájköltészetében) ... 110

K

ÉRCHY

V

ERA

Artaud és írás‐test‐vérei (Artaud, avagy a gondolko‐

dás szenvedéstörténete) ... 113

(4)

B

AKONYI

V

ERONIKA

Az önszeretet eljárásai (Michel Houellebecq, „a szu‐

permarketek Baudelaire‐je” és a francia Michelin‐

útikönyvek szerzőtársai [Michel Houellebecq: A tér‐

kép és a táj]) ... 117 K

OVÁCS

K

RISZTINA

Értésformák (Danyi Magdolna: Értelmezések. Váloga‐

tott értekező írások) ... 122

I

BOS

É

VA

Víz és tűz (Kosztka tények – Csontváry legendák) ... 127

I

LLUSZTRÁCIÓK

C

SONTVÁRY

K

OSZTKA

T

IVADAR

művei a címlapon, a 18., 32.,

52., 61., 88., 106. és a 126. oldalon (Válogatás a szegedi és

a szentesi Csontváry‐kiállítás anyagából. Fotó: Füzi István)

M

ÓSER

Z

OLTÁN

fényképei

Pilinszky Jánosról a 10.., 12., 57.,

105. és a 116. oldalon

(5)

SÁNTHA JÓZSEF

Egy hosszú tél

Azon a télen nagyon sokat fáztam. Nem egyfolytában volt hideg, de mintha percről percre egyre hidegebb lett volna. Ha hazatértem az utcákon való hosszú kóborlása‐

imból, amelyek során a penészesre fagyott flaszteron mindegyre valami rugdosni való jégdarabot kerestem, hogy még járás közben is élénkítsem a végtagjaimban egyre lassuló vérkeringésemet, s úrrá legyek a mindenemen elhatalmasodó bénult‐

ságomon, a lakást reménytelenül tágasnak találtam, különösen ügyelnem kellett a nyirkos falak mellett, amelyek kiszorították magukból a jeges levegőt, és szinte su‐

gárzó permetként hatolt belém, újabb merevséget okozva teljesen legyengült szer‐

vezetemnek. Meg voltam győződve, hogy bizonyos folyamatok belső túlszabályozá‐

sa következtében testem egyre csak a hideg termelésével felel mindenre, a saját életfeltételeinek, életben tarthatóságának ellenében működik, és a belétáplált ener‐

giákat hűtésre használja, ahelyett, hogy életszükségleteimnek megfelelő ruganyos‐

ságot kölcsönözne a hidegségtől összegémberedett izmaimnak. Az ágyam mellé vastag szivacsot állítottam, a szekrényekből, heverőkről összegyűjtöttem minden takarót, levetett gyapjas pulóvert, tollas molinókat, csak ezután bátorkodtam levac‐

kolni magam, ha már úgy gondoltam, hogy belülről jól kibélelt kuckót tudok belőlük építeni a testem köré. Ami egyfolytában hiányzott ezekben a hónapokban, az az eredendő melegség volt, amelyet akár bentről kifele, akár kintről befele érezhettem volna, amihez képest percről percre elviselhetőbb lett volna a hideg, így azonban éppen az alapmeleg híján egyre inkább úgy véltem, hiába is időzöm ennyi súlyos ta‐

karó alatt, testem hőmérséklete újra csak a hűlés irányába mozdul el.

Gyermekeim néhány hete egy kutyaólat szereztek, és egymás mellett kuporogva abban töltötték a leghidegebb napszakokat, most is éreznem kellett, hogy a szoba egyedüli melegségei ők, mély álomba merült testük felől szaglásztam a langyosság édeskés illatát, folytonos vacogásommal azonban nem akarván zavarni őket, újra csak nekiindultam a hózivatarral fenyegető éjszakának.

Sokan fázhattak ugyanúgy, mint én ebben a városban, mert utcaszerte apró tü‐

zek fölé görnyedtek az emberek, a szél sodorta szemétből, régi lombokból próbál‐

tak melengető parazsat csiholni, de vagy a tüzelni való volt kevés, vagy a vihar tá‐

madt fel megint, s a gyenge, pelyhes kis lángokat ezer felé szórta. Dühösen méreget‐

ték egymást, ha többen is megpróbáltak idegenként egy‐egy tűzfészeknek a közelé‐

be jutni, nem volt se idejük, se elegendő kitartásuk, hogy megfelelő mennyiségű rő‐

zsét kaparjanak össze a közeli parkokban, s kellő nagyságú máglyát rakva, akár

(6)

4 tiszatáj

többen is összefogva, valóságos melegséget támasszanak egy‐egy szélárnyékos ka‐

pualjban.

A kocsmáros, akihez bejártam az ilyen éjszakákon, ha nem is a hideg, de legalább a szél ellen óvjam csontig lesoványodott testemet, forralt bort rakott elém, és hosz‐

szú beszédet tartott arról, hogy ő hamarosan abbahagyja a fázást, elege van belőle, és egyáltalán mindenből elege van már ebben az életben, mert itt senki nem emlék‐

szik már a nyárra, nincs olyan vendége, aki megélt volna akár egyetlen tavaszt, csak téli és télies vendégei vannak, mint a gleccserekbe fagyott kőkorszaki vadászok, és régen abbahagyták már az ivást, mert megtapasztalták, hogy attól csak még jobban kihűl az ember teste. Megszokott helyemről elállva, mert a szél vadul belekötött a zárt ablaktámlákba is, a rég nem használt rozsdás hűtőpult tetejére ülve végignéz‐

tem a szokatlan lehangoltságot mutató söntésen. Hisz nemrégiben még ragyogott itt minden! – kiáltottam szomorúan, de a kocsmáros nagyon el volt foglalva valami üvegcsével, csak később válaszolt. Az idén télen nyitottam meg, ebben az évszakban pusztult minden el, még néhány nap, aztán végképp bezárom. Amíg a forró bor át‐

járt, és a kocsmáros beszélt a közelemben, rendszerint szundítottam egy keveset, nagyjából ez fedezte már a napi alvásszükségletem. Visszatérő álomlátásaim voltak, egy makettszerű tengerpart homokjában feküdtem, és érezni akartam a forró ho‐

mok és a déli nap melegét. Volt ott még egy műpálmafa is és egy céllövölde, de ezekkel nem sokat törődtem, ahogy a közeli tengerre se vetettem soha egyetlen pil‐

lantást sem. Amíg a forró bor lassan átjárta testem, megtaláltam azt a melegséget, amelybe érzékeimmel kapaszkodva, és e kacér hőt megsokszorosítva hinni tudtam az álom valóságában. Aztán néhány perc múlva újra csak dideregve ébredtem, és a második pohár bort már rendszerint elutasítottam. A testemet úgysem tudtam vol‐

na kétszer egymás után becsapni, az álomba merülés olyan energiákat kívánt tőlem, hogy lemondtam hamarosan az efféle kísérletekről.

Ám most egészen másként történt mindez, a homokban fekve olyan melegséget éreztem, amely egész testemet áthevítette, feküdtem, és boldog voltam, olyan mé‐

lyen aludtam ezen a déli nap perzselte homokszőnyegen, hogy bár az álmomban nem ébredtem fel, de a kocsma valóságát valami különös édeskés szag miatt újra érzékeltem. Még azt is gondolhattam volna, hogy ott a tengerparton a kocsmáról álmodom, ha nem lett volna ez a forróság már elviselhetetlen. Felültem a homok‐

ban, és megpillantottam a kocsmáros testét, ő is ott feküdt egy régi korokat idéző csíkos fürdődresszben, pedig eleddig mindig egyedül voltam ezen a tengerparton.

Belőle áradt az a hévség, amelyet eddig soha meg nem tapasztaltam. Akkor vad zo‐

kogást hallottam, és nehéz szívvel menekülni igyekeztem a kályhaként parázsló kocsmáros közeléből. Felnyitottam a szemem, és láttam, hogy a kocsmáros ég. Ben‐

zinnel öntötte le magát, az egész teste tőlem karnyújtásnyira lángokban állt. Hát‐

rább léptem, ekkor rogyott le a földre, tétován kiszaladtam, hogy segítségért kiált‐

sak, de olyan vad és jeges szél ostromolta a bejárati ajtót, hogy két lépésnél tovább

nem jutottam. A hideg újra csontomig hatolt. Visszatérve néztem lassú haldoklását,

(7)

2011. december 5

újabb lángok szaladtak körbe a testén, s amikor nem mozdult többé, a maradék benzint is ráöntöttem, közelébe húzódva nem is hagytam ott, míg csak reggel felé már egészen a lángok martalékává lett.

Különös érzés volt az a melegség, amely a kocsmáros testéből belém szállt.

Mintha valamely részegségből ocsúdtam volna fel, egyszerre újra tudtam gondol‐

kodni, bár nem voltak jelentős gondolataim, és azok is nagyon szűk körben mozog‐

tak. Azt jutott először eszembe, hogy hullákat kellene meggyújtani városszerte, és akkor kissé megmelegedhetnének az emberek. Csodálkozva számolgattam, hány órán keresztül is volt éltető kályhám ez az egyetlen emberi test, amiért őszintén há‐

lás voltam neki. Ott a kocsmában, miközben a kocsmáros halálába már belenyugod‐

tam, égő teste közelében gondoltam először arra, hogy felkeresem a Grófnét, hisz neki is a napokban halt meg a férje, és én semmi jelét nem mutattam a részvétem‐

nek. Nagyon szomorú voltam a Gróf halálának hírére, hisz régi, közeli ismerősöm volt, de ez a mély szomorúság csak most lett számba vehető emberi érzelemmé, amikor a meleg kocsmában töltött este után valamiként újra érző lénynek tekint‐

hettem magam. Most tudatosodott bennem, hogy milyen mértékben elembertele‐

nedtem, és ehhez az is kellett, hogy a kocsmáros a közelemben elhamvassza magát.

Bármiként is volt, ott a kocsmában, a reggeli lassú lehűlésben megkívántam ezt a mélységesen szomorú látogatást, és bár nagyon távol lakott a Grófné, ezen a regge‐

len úgy éreztem, hogy bármire képes volnék, hogy egy ilyen hosszú tél után az igazi emberi melegséget még egyszer megérezzem.

A gyermekeim otthon körbevettek, kérdezgettek, nem tudták elképzelni, hol töl‐

töttem az éjszakát, hogy jégtől deresedő szakáll nélkül tértem haza, szinte lesülve, mint egy tengerparti nyaralás után. Még nagyobb lett ámulatuk, amikor a jeges víz‐

ben hónapok óta először tetőtől talpig lefürödtem, meg is borotválkoztam, azt az öl‐

tönyömet vettem magamra, amelyet a feleségem temetésére vásároltam, és csak egyetlen egyszer volt rajtam. Igaz, a nadrág nem volt egészen fekete, a kabát pedig jó húsz kilóval súlyosabb énemre választottam, de egészében a gyermekeim, akik e hosszú tél során már teljesen elfeledték, hogyan is nézett ki az apjuk, most büszke boldogsággal forgattak és gyönyörködtek bennem. Nem ígértem nekik semmit, de megpendítettem, hogy némi reménykeltő hírek nyomába eredtem, s lehetséges, bár ne vegyék semmiképpen biztosra, estére némi meleget csiholunk ebben a fagyve‐

remben.

Lassú léptekkel indultam ki az állomásra, egy virágosnál valami száraz koszorú‐

félét vettem, csodálkoztam is, hogy még nem rabolták ki, és nem gyújtották fel a portékáit. Ez egy olyan önbizalom növelő kirándulás volt a részemről, amelynek a következményeiről persze a legcsekélyebb elképzelésem sem lehetett. Még a vonat‐

ra szállva is gömbölyödött, egyre hízott, és kiteljesedett jelenlétem, ha mellém tele‐

pedett egy csavargó külsejű egyén, óvatosan átültem egy távoli üres fülkébe. Cso‐

dálkozásomra a gondolataim is olyan fürgén és virtusokkal telve követték képzele‐

tem hajlékony íveit, hogy lelki gazdagság dolgában már‐már kész voltam a Grófné‐

(8)

6 tiszatáj

val való könnyed csevegésre. Közbe‐közbe megemlékeztem a jó kocsmárosról, aki elkeseredettségét mindenképpen nemes célok érdekében fejtette ki, hiszen hol is lennék most az ő önkéntes tűzhalála nélkül.

Leszállván a közeli állomáson, azt sem tudtam, hol vagyok. A köd is leereszke‐

dett, és arra is rá kellett ébrednem, hogy gyalog még sosem tettem meg az állomás‐

tól a Grófék hajlékához vezető utat. Tudtam jól, hogy a Gróf és a Grófné egyeteme‐

sebbek nálam, fontosabb személyek, kiváló társasági kapcsolatokkal rendelkeznek, esténként, ha vendégeket fogadtak, lampionokkal világították ki az egész bejáratot.

Bár sokkal szegényebbek voltak nálam, sokkal‐sokkal szegényebbek, ha bálba men‐

tek, mindig kölcsönzőből vettek ki frakkokat, agaraikat is kölcsönben tartották, még néha könyveket is kölcsönöztek, hogy ne legyenek üresek a nappali könyvespolcai.

Most úgy voltam ezzel, hogy elvihet az ember gondolatban mindent egy ideig a saját útján, de aztán hirtelen valamely erős emóciótól megzavarva, elhagyja, elveszíti, maga a tárgy akadályozza, hogy valamely sejtelmes jelentésváltozás következtében már útitársként elfogadja. És nem csak a körülményei, de a magáról támasztott tisz‐

ta kép is gyorsan foszladozni kezdhet.

Mindig lovas kocsit küldött értem a Gróf, sosem kellett gyalogosan megtennem az állomástól hozzájuk vezető utat, bár pontosan láttam, hogy a Gróf önmaga kocsi‐

sa volt, egyszerű hajdúöltönyt húzott magára, és úgy viselkedett, mintha egy meg‐

kopott szerény uradalmi cseléd lenne. Én pedig úgy tartottam illendőnek a Gróf szegénységére való tekintettel, hogy engedtem magamat lerakni az elülső bejárat‐

nál, és megvártam, amíg libériás inasnak öltözve megnyitja ajtaját, és aztán megint sokat kellett várnom, hogy végre grófi gúnyájába átöltözve a legnagyobb szívélyes‐

séggel fogadjon. Kivártam türelemmel mindezt, mindig elölről mentem be, a főbejá‐

raton, és minden grófi díszletet, amelyek között éltek, valóságosnak fogadtam el.

A kandallót is, amelyben sohasem égett tűz, mert nem építettek hozzá kéményt az egyszerű sorházban, a kardokat, amelyek a falon lógtak, és vacak színházi kellék‐

ként kerültek a házba. A Grófot és a Grófnét is egyre csak kerülgettem, nehogy meg‐

lássam a hátukat, a tarkójukat, amelyek magától értetődően üresek voltak, a hom‐

lokuk mögött egyszerűen nem volt semmi.

Ekként most a néptelen állomáson, ahova megérkeztem, nem várhatott a kocsis hajdúöltözetben, és én sem várhattam, hogy valaki elmondja, merre is kellene men‐

nem. Megszeppenve nézegettem az utcácskákat, mind egyformának tűntek, távolról semmi nem jelezte, hogy melyik is lehetne a Grófék fényűzéssel berendezett palotá‐

ja. Aztán ruházatomat alaposan megtépázó szélben a koszorút is elvesztve futkároz‐

tam le‐fel, több utcát végigjártam, próbáltam beazonosítani a környéket, de az el‐

múlt évek alatt annyira megnőttek a fák, megváltoztak az épületek, hogy reményte‐

lennek tetszett az eligazodás. Órára pontosan megjött a fájdalom, amely mint egy textilminta, bele volt szőve a mindennapjaimba, amikor is a melegség végleg el‐

hagyta a testemet, és helyére beszüremlett a régi otthonos hideg. Próbáltam a moz‐

dulataimat kihámozni testem merevségéből, amely úgy ült meg rajtam, mint valami

(9)

2011. december 7

csonthéj, valósággal fel kellett törnöm, hogy lépni tudjak. Egy szűrt fényből, mivel lassan sötétedett, olyan furcsa érzésem támadt, hogy ezt a sejtelmességet valaha már láttam belülről, a másik oldaláról. Belépve, a feljárathoz vezető karcsú lépcsőn, amelyet eleddig egy orgonabokor takart el, hirtelen bizonyosan éreztem, hogy jó helyen járok. A Grófné a vörösmárvány fogadószobában ült egyedül a kanapén egy cobolyprém bundában, egy végszükségben leledző pillanat domináns személyisé‐

geként, aki mozdulatlanságával képzeli hitelesíteni önmagát, leragadt szárnyai ugyanakkor még megőrizték hajdan volt méltóságát. Az egész terem üres volt már, a régi bútorokat elszállították, visszavitték ezek szerint a nemességi bútorraktárak‐

ba, balról a márványkandalló megerősítette bennem a gyanút, hogy jó helyen járok.

Nem nézett fel, hiába kopogtattam, majd többször is nevén szólítottam, csak mikor vele szemben leültem, akkor kérdezte meg szokatlanul idegen hangon: Ugyan, ho‐

gyan talált rám? Olyan vagyok a Gróf halála óta, mint egy hűtőláda, a maga léptei pedig üreges döngéseivel, mint a meghívott Vendég érkezte a Don Giovanniból, fűz‐

te még hozzá, aztán hosszan hallgattunk. Mivel az ő hangja lágyságában is erős volt, és a csupasz teremben bántó visszhangot ébresztett, én, amennyire csak tudtam, egészen csöndesen szóltam hozzá. Örömmel látom, hogy még nem késtem el, és le‐

róhatom kegyeletemet a halott előtt, mondtam, és odaléptem a vörösmárvány ko‐

porsóhoz, amelyben a Gróf látszólag hiánytalan testi nagyságában feküdt. Megren‐

dülésem őszinte volt, de a Grófné hangja élesen hátamba hasított, felidézte sokszori látogatásom gyanús félreérthetőségét. Nem Magára vártam, hanem valakire, aki majd segít rajtam. Hogy idehozza végre a családi kripta kulcsát, amelyet kétszáz éve elveszítettek. Kértem, hogy beszélgessünk, hiszen talán lehetne egymásnak mit mondanunk, harminc év barátságnak is felfogható emberi közelsége semmiképpen nem sikkadhat el. Én már rájöttem, folytattam, hogy magamon belül kell berendez‐

kednem, megkeresni az üres helyeket, mintha a bőrömön belül folytatódna a kinti világ, ott is van ablak, ajtó, ott is van kint, nagyon finom anyagból készült szelídség, amely arra ösztönöz, hogy minden durvaságot magamból eltüntessek.

Ez a hideg, mondta egyszer csak a Grófné, alig hiszem, hogy ezt Maga valaha is felérné ésszel… Ott az a kis ablak, azon keresztül nézem a kert apró mozgásait, a madarakat, amint a kristályokba dermedt udvaron a megtalált eleségbe csőrüknél fogva belefagynak.

Most elképzeltem, amint a régi bútorok között, a homályos belső térből kitekint a nappali világosságra, és észlelnie kell, hogy a Gróf halála pillanatától itt nem foly‐

tatódhat semmi. Képzeletünk érzéseket szül, mondtam halkan, de képesek va‐

gyunk‐e ezekkel az emóciókkal visszakapaszkodni a fára, amiről éppen leestünk?

Vagy még nem értünk el oda, ahol érzéseink majd újra tárgyat fognak? Most két hústömb méregeti egymást a henteskampókon, és nagy baj lenne velünk, ha a pilla‐

nat valóságát egész életünktől kirekesztenénk. A Grófné hallgatását újabb, még

hosszabb hallgatással törte meg.

(10)

8 tiszatáj

Amennyire csak tudtam, próbáltam megtartóztatni magam, bár minden gondo‐

latom újra csak a meleg körül forgott. Olyan állapotba kerültem megint, nagyrészt a Grófné embertelen pillantásainak hatására, mint tegnap este voltam, amikor az alapmelegséget kerestem, a hozzám tartozót, a belém égetettet, amely abból indul ki, hogy az emberi test hőfoka normális esetben nem süllyedhet harminchat fok alá.

Egy pillanatra felálltam, hogy megérintsem a kezét, kíváncsian, hogy melegnek, vagy legalábbis langyosnak érzem majd. Olyan jeges ujjakat még sohasem tapintot‐

tam. Egy fagyban megrekedt, ráncaiba merevedett öreghölgy ült előttem, aki eltö‐

kélte, hogy a vastag púder alatt omlik össze, miközben az arca még kényszeredetten mosolyogni tud.

Nem tudom, milyen megfontolásból mondtam ki aztán a végső szót, talán még összegémberedve arról is beszéltem, hogy a test minden állapotában képes a hő‐

termelésre, és van a lassú égés, ami életet táplál, és van a gyors égés, ami életet menthet. Végső konklúzióm az volt, hogy ebben a nagy márványteremben semmi‐

képpen ne hagyjuk kárba veszni a Gróf úr testét. Magam sem értettem, hogy is ka‐

landoztak el ilyen irányban a gondolataim, és szabadkozásul, miután a Grófné úgy nézett rám, mint egy kóros személyiségre, gyorsan hozzátettem, hogy csak bizonyos társadalmi pozícióban lévő és megfelelő anyagi háttérrel rendelkező emberek tehe‐

tik meg, hogy beláthatatlanul gazdag érzelmi világgal bírjanak, és érzékenységük, akár az illatok, mindenfelé egyformán szétáradjanak. Én magam is azt tapasztaltam, hogy kedvező körülmények között előjönnek az érzésmintáim, és olyan gazdagnak gondolom magam ilyenkor lelkiekben, hogy különös történeteket képzelek el szün‐

telenül, hogy könnyeimet gátlások nélkül onthassam. De a bélyeg, a kimondott szó után már rajtam ragadt. Hosszan töprengtem, miután a Grófné nem volt hajlandó rám se nézni, miként is kerültem ide, s egyre csak alattomosságom mértékén cso‐

dálkoztam. Amire nem gondoltam eddig, most zavarba ejtően bizonyosságnak tűnt:

az érzések és az érdekek ugyanegy fának a gyümölcsei. Lehet, már a kocsmában is az volt a rejtett szándékom, amit magamnak se vallottam be, hogy a Gróf hullája mellett mindketten jól felmelegedhetnénk. Aztán a gyerekeimnek tett ígéretre gon‐

doltam, abból is valamiként a Gróf hullája hullott elém, de hogyan is képzeltem, hogy elcipelem nekik ezt a nagy, testes embert? Igen, igen, úgy fognak majd felnőni, igazi melegség és emberi érzések nélkül. Jól el vannak összebújva a kutyaólban, amíg kicsik, de egyszer eljő a pillanat, amikor érzéseket választ magának az ember, vonzalmakat vásárol, miként is lehetne számukra biztosítanom, hogy tudják meg, mire is vágyakozzanak, ha egész életükben ott hordják majd magukban a kutyaólak melegét?

Takarodjék innen, maga kannibál! – ordított rám hirtelen a Grófné. Láttam, hogy abban a pillanatban jéggé vált a víz az előtte álló pohárban. Nem lepődtem csöppet sem meg, a szóhasználat téves súlypontján sem éreztem méltánytalanságot megsér‐

tett személyiségemet illetően. Összességében valami hasonló dologban járok el,

ezek a szép, emelkedett lelkek honnan tudhatnák, hogy a kocsmáros önfeláldozása

(11)

2011. december 9

indított el ezen az úton, amin – úgy gondoltam – ezentúl járnom kell. Ő megadta az első lökést, a lehetőséget, hogy magamtól boldoguljak. Ezek szerint én vétettem el a továbbiakban a sorsomat, a jövőmet, egyszerűen rossz lóra tettem. Nem tudtam mozdulni sem, pedig indulni akartam. Ha az ember nagyon fázik, mindenképpen lé‐

pést kell tartania az érzéki észleléseivel, hogy a mindig ott leselkedő képtelen oda‐

adást valahogy megfékezze. A jég látványától való borzongás hirtelen odadobta egész testemet a reszketésnek. Még sosem éreztem ennyire, hogy anyagi természe‐

tű a lényem, úgy rángatott, mint egy jancsibohócot a prémbundába burkolózott Grófné előtt, szinte testem összes szennyesét kiteregette, és valóban azt éreztem, hogy ez a látvány semmiképpen nem méltó hozzá. Megszégyenülve távozni akar‐

tam, de megakadályozott izmaim képtelenségig növekvő rángatózása. Néztem a Grófnét, és egy pillanatra felrémlett bennem, hogy vajon ő meddig lenne képes visz‐

szatartani a bensőjében dolgozó fagy munkáját. Egy ilyen szomorú látvány, mint én voltam akkor, felidézhet némi részvétet vagy undort, amely lerombolja a legjobban megépített gátakat is. Még mindig itt van? – kérdezte élesen. A legjobb szó rá, hogy:

igen – mondtam teljesen értelmetlenül. Menekülésemet mindenképpen feltartóztat‐

ja a testem állapota, majd a már régen meglesett, koporsó melletti üvegre mutatva, megkérdeztem, nem adna‐e egy kortyot, hogy némi erőre kapjak? Felálltomban kí‐

sérletet tettem, hogy az üveg felé lépjek, ő azonban sokkal gyorsabb volt nálam, de ahogy felkapta, abban a pillanatban kicsúszott a kezéből, és az egész termet elárasz‐

totta a benzin csábítóan szétáradó illata. Nagyon lassan hagytam el a házat, néha röhögtem, utána zokogás jött rám. Igazából a Grófnéról teljesen megfeledkezve csúsztam‐másztam kifelé, mint a kígyó bőre, úgy maradt utánam a vörösmárvány terem, ahol egyébként az elmúlt évtizedek során néhány boldog estét is eltöltöttem.

Mikor elkezdődik egy történet, valaminek a vége kezdődik el, gondoltam ma‐

gamban a sötét utcán. Látványosan az utolsókat rúgom, kivéreztettem magam egy hiú reménységben. Büszke voltam, hogy távozni tudtam onnan, de a külvilág sokkal taszítóbbnak tűnt. Reménytelennek éreztem, hogy elérek az állomásig, de azért nagy türelemmel lépegettem. Hamar kiderült, hogy mennyire megváltozott a világ, amióta Grófék hajlékába betettem a lábam. Egy alak tűnt fel, nem is nagyon titkolta érdeklődését az irányomban, egy zöld palackkal a kezében egyre csak közelebb jött.

Tudtam, aki az ilyen szörnyű hidegben reszket, az a legvégső kétségbeesésének ad találkát. Közelembe érve, udvariasan felé fordultam: Kedves Barátom, mondottam neki, mindannak a bizonyossága, ami megerőltetés és küzdelem nélkül a miénk, amit olyan természetességgel veszünk igénybe, mint az izmainkat, csak egy állandó és sokáig észrevétlen feltöltődés, újra‐termelődés folyamatában vehető ismétleg birtokunkba, s mikor ez szűnni kezd, és ezek a megerősítések elmaradnak, akkor az agyunkkal megpróbálunk még teremteni egy visszaágazott világot, amely lemond a dolgok sokaságáról, új típusú szükségletekkel is megelégszik, míg végül már a moz‐

dulatlanságban halad tovább kitűzött céljai felé. Láthatóan olyan állapotban volt,

mint én már hónapok, évek óta. Szavaim, ha ugyan eljutották hozzá a bömbölő szél‐

(12)

10 tiszatáj

ben, annyit jelentettek számára, hogy ez az ember fagytában hal meg, tántorgása csak egy kőszobor – a szelek játékának köszönhető – kiismerhetetlen és renitens egyensúlyozása. Ajánlatomat, hogy a hátán cipeljen el a vasútállomásig, és juttasson vissza otthonomba, ahol testemből felszabadult energiákat gyermekeimmel együtt zárt helyen élvezhetné, kerek‐perec visszautasította.

Sok‐sok szemet láttam még a hosszú tél során a bokrok ágaiból kínlódásokkal kirügyező üvegszerű levelek takarásában felcsillanni, de aztán a halmazom, amely‐

ről rég sejtettem, hogy oktalanul semmibe vesző elemek esetleges szövevénye, már nem tudott engemet felmutatni, talán nem volt kinek, úgy éreztem, hogy visszatér‐

tem, mint a csillagok és csillagképek egy gyönyörűen kiravatalazott sötétségbe, ahol

már egyedül és izoláltan ragyognak sejtjeim parányi, engem soha többé összerakni

képtelen tűfényei.

(13)

2011. december 11

TANDORI DEZSŐ

„Ami egyszer csodálatos formát nyert…”

(Pilinszky Jánosnak)

Tragikus, mint minden elmerült éden. S ha épp csak

tolmácsolok valami ilyet; ami egyszer már csodás formát öltött. Egyszerűen és igénytelenül. Olyan egyszerű lenne örökké élni velük, oly semmi igény.

Elkezdeném visszapergetni az életemet e kilenc madárért. Uszodába járnék, ingyen jeggyel, a régi uszodába. Végigmennék az Erzsébet királyné úton, még nem tudnék újabb ismerőseimről, kiknél az ő rokonaik élnek. Tágas lenne a hirtelen, elhihetetlen tavasz a januári éggel, az üres fákkal, hatalmas házikenyerekkel a húsboltokban. Nem gondolnék vágóhidakra, és képzeletemet újabb s újabb lények vonzanák. Ahogy ma is. Mi ez akkor, hajnalban, ahogy felébredek, és fázom? Pedig milyen meleg van miattuk, mennyire kell nekik ez a meleg. A vak rögtön vizelni kezd, ha csak egy fokot süllyed a hőmérséklet. Ülök a téli, sötét hajnalban, mely nem a megkönnyebbülést hozza, nem az első jelet, ülök a fürdőszobában, és vacogok. Aztán elkezdek borotválkozni, és képes volnék elfogyasztani egy választott ebédet. Erről nem volt szó, amikor rájuk találtam. Tovább fogok élni. Vagy nem? Kilenc halál, kilencszer nem tudom hány hajnal, kibírhatatlan vízszintes testhelyzet. Minden kibírhatatlan, ami nem az igazi. Minden kibírható.

Megyek, vitamint gyúrok kenyérgalacsinokba, ápolok egy sötétlila lábat. Majd csak visszanyeri rendes fakó drapp színét. Mondd, csakugyan, mi is lett a kutyáddal?

Tudod, akit odaajándékoztál. Én ezt tudom, mi; én is adtam oda, egyetlen egyszer, madarat. Mintha

másodszor hullt volna ki onnét, ahol valami már egyszer

csodálatos formát nyert, vissza tragikus édenébe.

(14)

12 tiszatáj

Milyen könnyű lenne ezzel a puszta borítékkal, csak így végigmenni, amerről hoztam őt hat és fél éve, végigütögetni könnyedén az ágak végeit. De hát a súly, a táp, az etetés sincs közelebb ahhoz, ami oly

távol került tőlünk, az egyszerűség és az igénytelenség.

[1984]

(15)

2011. december 13

BORBÉLY SZILÁRD

A paraszt Párkák

1a

Az első szál, amelyet az istenek a motólára vetettek, a Hajnalvégen bomlott ki, ahol a szegényebb istenek laktak, akiknek beljebb nem jutott hely. Vagy máshonnan jöttek, és itt találtak maguknak menedéket. Ahogy a 1b

hidegben a mezőn álló nyáj lassan odébb ment, mert a kívül állók a boly meleg közepébe vágytak.

De nem tudtak oda jutni, ezért aztán a szél‐

árnyékos túlsó oldalra által toporognak. Ezért 1c

kívánkoztak a falu szélén lakók is a főutcára, hogy egyszer majd a templom mellé költöznek be. Így vágytunk mi is el lentről, a Cigánysorról fel, az ottani nyirkos falú, penészes házból. A faluvégi köves út a temetőnél ért véget, ahol a csorda, a konda és a libanyáj taposta ki a gyepet.

1d

Augusztusra a kiégett legelő fölött kelet felé

nézve délibáb remegett a levegőben. A Tapónak

vize a kókadt levelű botókák alatt ekkor már

mind elapadt. A buzogányok barna bársonya

kényszerből bomlott ki, hogy a szél vigye

el a magvakat innen. Hátha jövőre vagy esetleg

másutt lesz majd víz. Mert mindennek megvolt

az ideje, hogy mikor száradjon le a szamárkóró,

mikor érjen be a csipkebogyó a kökénnyel. A

(16)

14 tiszatáj

2

munkáknak is megvolt a megszabott ideje. És mindent egyszerre csináltak az istenek. Meg‐

szólták azt, aki nem úgy tette a dolgát, ahogy a többiek is. Azt mondogatták, hogy a járt utat a járatlanért el ne hagyd. Az ösvényről sose lépj le, mondogatta Máli, mikor a zsenge búzavetésen át mentünk a Nagyerdő felé, a kerülőutat rövidítve. Mert mindenki valamerre ment napközben, de annyira nem sietett, hogy egy órára ne álljon meg beszélgetni, akár a legnagyobb dologidőben is éppen. Az istenek ilyenkor pletykálták. Azt, aki épp nem volt 3a

ott. Aztán meg a Rámpán vagy a tejcsarnokban, reggel és este, amikor a ház környékén már felesleges, eladásra szánt frissen fejt tejet, felöntötték a mérőbe. Hosszan beszélgettek mindenről, ami eszükbe jutott éppen. Mert a sietség több órás késlekedést is elviselt. Az 3b

öregfalu házainak, amelyek még a háború előtt, az ántivilágban épültek, ablaktalan hátsó falai a porták mezsgyéjén húzódtak. A széles eresz alatt, két kovácsoltvas kampószegen függött egész évben az esztováta két oldalszéle.

Gerendájuk kézi fűrésszel készült. Gyalulásuk pedig durva kétnyelű késsel. Ezért a közös minta szabálytalan kivitelezése messziről lerítt róluk. A módos házakat erről, a szövőszék oldalszéleiről meg lehetett ismerni. Ahol nem függött a hátsó eresze alatt, az nem számított valamire való portának. Ott nem volt rendes a 4a

gazda. Lusta az asszony. A kora tavasszal jött

el mindig az ideje ennek, amikor napokkal

korábban előre jelezték már a hátulsó

szomszédnak, hogy valamelyik nap majd

(17)

2011. december 15

általmennének, tudja, szövés lesz, zokon ne vegye, áthoznák az esztovátát. Mert most fogják az egész évben összegyűlt rongyot, meg a többit megszőni. A konyhában állították aztán fel a szövőszéket mindig, 4b

mert megvolt a rendje és az ideje ennek. Aztán mindenki összeszerelte, odahívták a gyerekeket, hogy segítsenek és megjegyezzék, mit hova kell beszerelni. A pulyák futottak fel, hozták le a padlásról a nyüstöt, a lábtyűt, szakajtóban a vetélőket, a bordát, meg a többi alkatrészt is sorban. Ekkor indultunk mi is fel Máliékhoz, hogy segítsünk. Mentünk végig a járdán, ahol 4c

az egyutcás falu az országútra merőlegesen nyúlt az erdő felé. A fentet a templom jelentette, oda felmentünk, bár alig egy méterrel lehetett csak fentebb. Az öregfalu utcájának a felső végén volt az a templom, amelybe csak az ajtóból kukkanthattam be. A fakazettás mennyezetből koporsóformán kiképzett láda nyúlt le alá. A falak hófehér, idegen világa vakított. A torony 4d

nélküli épület mellett a fa harangláb kicsit odébb állt. Itt fordul az út bal felé. Jobbra figyel a régi parókia, bádoggal fedve, hatalmas és elhanyagolt kertje pihen. Az iskolaigazgató szolgálati lakása most 4e

az egész. Az út néhány ház után jobbra ível,

ahonnan már a végtelen mező következik, meg

a régi út, a lezárt református temető, mert a falu

többségében református. Odébb a picinyke görög

temető mellett vezet tovább. A túloldalon van az

újonnan nyitott köztemető. A csorda erre jár

minden reggel és este el. A falu egyik cigánya

(18)

16 tiszatáj

kíséri őket, a gazdák természetben fizetik ki hó elején. A járandósága a családjára is számol.

5a

És innen már látni az ég alját, a nem túl távoli szomszéd falut is, ahol vasútállomás van, ahová régen kisétáltak, ha Szatmárra mentek iskolába, piacra, hivatalba és orvoshoz, ha nagyon muszáj volt. A falu birtokosa után a kövesutat Barkóczynak hívták. Az öregek néha még mondták, noha újabban Rákóczira keresztelték. Erre merőlegesen futott a Főutca egyenest, amelyet a templom után már Hajnalvégnek mondtak. Ez szép, mert arunnan jött be minden hajnalban Auróra, a szemérmes 5b

istenasszony. Először balra tartott kicsit, majd a jobbra kanyarodva az öreg templom előtt halad el és az utcafronti apró ablakokra a piruló rózsa színét leggyentette. Ha tovább haladt, elérte a Rámpát, ahol a Barkóczy utca a makadámköves közútba futott be. Korcsma van ott, bolt meg a buszmegálló.

6

Balra az urasági majorból már csak a magtár erődítményszerű tömbje maradt meg. Az intéző kastélyát szétbontották, a felszabadulás után vitte mindenki, hogy építsen belőle magának sütőkonyhát, kótert, disznósólt, füstölőt vagy épp a kóró vagy deszkafalát cserélje téglára, a tetejét meg cserepezze be végre. A szurkos 7a

vászonra állított lábai a szövőszéknek az elmúlt

évben benyomódott mélyedésébe kerültek idén

is. Pont oda, ahol a helye volt tavaly, oda tedd,

mondta Máli. Mindent pont ugyanúgy kell, mert

ez a rendje. A mozdulatok sose vágytak lenni

mások, se az ugratások, a viccek, az átkok és

a remények se. Anyám és Máli befűzték a vezető

szálakat, miközben arról beszéltek, amit épp

(19)

2011. december 17

hírelt faluszerte a pletyka. Mert a pletykákat Máli mind tudta betéve azonnal, hogy mék portán 7b

mi esett. Ki nem seperte el vasárnap reggel elég korán az utcafrontot, az udvart. Ki volt a Gusztiné temetésén kilencszáznegyvennégy komisz telén, meg hogy mit főztek a virrasztásra a tőtött káposzta mellé. Ki ivott az illendőnél többet, és így tovább. Azt ide fűzd be, nézd csak, mondta. Jegyezd meg: három ige egy szál, 7c

ezt mindig így számoltuk, nagyanyádtól tanultam,

mondta Máli. Vihogott, hogy ha olyan nagyokos

vagy, fejtsd meg ezt a találós kérdést: Ezer madár

elindul, közülük egy megsántul, mind az ezer

megáll. Na mi ez, nagy okos? És az utolsó szálat

megkötötte, majd fogával elszakította a végét, beszélve

továbbra. A szájába ragadt szöszt a földre kiköpte.

(20)
(21)

2011. december 19

FILIP TAMÁS

Mind közt a legközelebb

Árnyak lengő terhe alatt ül a kertben, és a fény zöld palackjából tölt magának.

Megvilágosítja benne a vért: hogy a bordái alatt összepréselt szervei egy darabig jobban lássanak.

Kimenekült a tülekedésből, átmenetileg se legyen középpont, ne múljon rajta semmi.

A nyárkohó salakja a város utcáin szétterül, savanyú füstjén arcok aszalódnak. Az övét feszesen tartja egy száraz mosoly. Mintha egy íjászé lenne, aki fegyver nélkül gyakorol, célra tart, a célt elveszíti, pedig csak hátra kéne fordulnia.

Nagyító alá tesz mindent, mit eddig írt: csak a burjánzó részletek látszanak.

Mindenből csőd lesz és közelkép.

S hogy mi lesz mind közt a legközelebb?

Talán az elkerülhetetlen magyarázat, kipusztult nyelven elhangzó igaz beszéd.

Hidegmeleg

Mintha egy régi film kelne

életre körülötted: cinema

verítékben úszik a nyár,

kívül a bőröd, alatta inged –

nem tudod kigombolni többé.

(22)

20 tiszatáj

Úgy írta magát beléd a nagy kísérlet, hogy néha már azt hitted, sikerülhet. Pedig a taglejtésed nem takar belőled semmit, mindig is kilátszott igazi éned. Csak azért mentettek föl, mert tudták, magadat már úgyis börtönbe küldted.

A labirintus eltévedt önmagában, egy ravasz kis róka kéne, hogy kitaláljon.

Mennél utána szépen, hátha

szivárvány, vagy tiszta, világos

kávéház vár odakinn. Ha meg

oszlató ék, legfeljebb beállsz

az ellened tüntető tömegbe.

(23)

2011. december 21

LOUIS‐FERDINAND CÉLINE

*

London Bridge

(

RÉSZLET

)

Annyira nyugtalan voltam, hogy majdnem tanácsot kértem Sosthène‐től. Az élet ne‐

hézségeit emlegettem… hogy minden bolondságért előbb‐utóbb meg kell fizetni…

hogy a bácsi fáradtnak látszik… hogy biztosan túlhajtja magát… hogy a kishúga sincs jó színben… De választ egyikre sem kaptam.

Sosthène kizárólag önmagára gondolt, a saját problémáira. Közben pedig halálra zabálta magát, de mégsem hízott. Olyan volt a Sosthène, mint én, imádta a lekvárt…

falánknak is mondhatnám, a narancs dzsemre hajtott rá leginkább, annyit falt belő‐

le, hogy az rettenetes. A szobába hozták nekünk reggelenként a teljes breakfastet.

Úri életmód! Vajas pirítós, csokoládé, amit csak akartunk… meg haddock és szardí‐

nia és gyümölcsök. Szörnyű lett volna, ha félbeszakad, de örökké persze mégse tarthatott, ami azért szomorú

… Sosthène állapota romlott, hiába evett sokat, sőt egyre többet. Az elején még hízott, de mostanra már csak fogyott. Nyolcszor‐tízszer egymás után tépett ki a klo‐

tyóra. Nem bírta abbahagyni… egész nap, de éjjel is… folyton fölébredtem… arra, hogy rohan a budira, az ajtót meg nyitva hagyja…

A végén aztán jól letoltam.

– Feldobjuk mindjárt a talpunk, barom, és te le se szarod!

– Inkább te vagy, aki le se szarja, faszfej!

Rettentő dühösen felel…

– Le se szarod, amit csinálok! Fosok! Igen, fosok! Mert muszáj! Gondjaim vannak, bizony, uram! Mert hol is fogok élvezkedni egy hét múlva? Hol is? te fasz! Urasá‐

godnak semmi gondja! Uraságod kizárólag a családjával törődik! Uraságodnak kizá‐

rólag azon jár az esze, hogy hol vesz házat magának!…

– A kísérletektől van a kólikád?

Föltettem végre a kérdést.

Nem felel! Rohan ki a mosdóba, jön vissza, leül, beszélgetünk.

– Holnap! – böki ki. – Holnap megyünk!

* Louis‐Ferdinand Céline (1894–1961) Párizs külvárosában született Louis Ferdinand Destouches né‐

ven, a Céline nevet nagyanyja után vette fel. 1932‐ben jelent meg Az utazás az éjszaka mélyére c. re‐

génye, amit 1936‐ban a Halál hitelbe követett. A huszadik század egyik legmeghatározóbb és legvita‐

tottabb francia írója. Stílusával új irodalmi nyelvet teremtett, megújítva ezzel a francia és a világiro‐

dalmat. A London Bridge c. kötet hamarosan megjelenik a Kalligram Kiadónál.

(24)

22 tiszatáj

Nagyon határozott.

– Ki hova?

– Kipróbáljuk az erőt!

– Akkor tényleg beteg vagy?

– Ne! Könyörgök, te kis gyilkos! Legyél velem rendes, ha csak egyetlen egyszer is… Ne felejtsd el, hogy nem vagy egyedül! Hogy én találtam ki az ezredest! Az egész bulit!

Most meg jelenetezik…

– Nekem köszönheted, hogy zabálhatsz! Hogy ennyire boldog vagy, gondold meg, nekem köszönheted, úgy hogy most egy pillanatra erőltesd meg magad!

– Mit akarsz?

– Tudni szeretném, hogy mire megyünk vele… megvan az egész, érzem tökélete‐

sen…

– Biztosan?

– Biztosan.

– De félsz azért?

– Inkább lámpaláz… nem mondhatnám, hogy félek… de támadt egy ötletem…

pazar!… nem mondom meg előre… majd meglátod!… túl sokat fecsegsz… még el‐

mondanád a cicádnak!… Na jó, akkor indulhatunk is…

Hűha! Most jól elkapott… De szórakoztató is volt ugyanakkor… Csavargással csábított… Tudta, hogy az a gyengém… De Virginie is az eszembe jutott… Nem érde‐

kes… Egy óra múlva már itthon is vagyunk, megyünk és jövünk… letudjuk a kísérle‐

tet… próbát teszünk, mennyi benne az erő…

Megállapodtunk.

– Akkor viszont tudni fogsz mindent! Szétcsapunk minden akadályt!

Már a gondolattól is fickándozott örömében a Sosthène.

– Ohó! Tátva marad a szád, attól, amit látni fogsz, kölyök! Most figyelmeztet‐

lek!… Nem kell hozzá más, csak egy kanál meg egy szalvéta‐gyűrű… ezzel, de így tartsd… tak! tak! tak! és máris mehet! Ütöd a taktust… én meg bele a tömegbe… de egészen közel maradj, hogy halljam!…

– Indíts! Gyerünk! Hopp! röpülünk!…

Gyorsan felöltözünk, összegöngyöli a kínai ruhát, apró csomag a hóna alatt, és indulás.

Még majdnem teljesen sötét volt. Lábujjhegyen megyünk lefelé, az utcán aztán gyorsítunk… fölugrunk az első villamosra… hajnalodik… ködös hideg… októberben jártunk… dideregtünk…

– Hová mész? – kérdezem megint…

– Azt nem mondhatom meg!… Minden a meglepetésen múlik… A tiéd a szertar‐

tás!… De át kell élned! Ha nincs meglepetés, akkor nincsen hatás! Nincsen flui‐

dum!… akkor nem jönnek a szellemek!

– Ja úgy?

(25)

2011. december 23

Szeretek kételkedni…

– A gáz miatt is csináljuk!… Érted? a ritmus! Befogjuk a hullámokat… abban van a lényeg!

– A Goád megvan még?

Csak tájékozódom.

– Hogy megvan‐e? Haha! gyermek! Majd meglátod! Megérted! Hamarosan! A koz‐

mikus sugárzást! Hóó! Hóóó! Hóóó!

Micsoda önbizalom! A villamos zsúfolásig tele! Törzsutasok, bérletesek, útban Ludgate‐be, alkalmazottak, áruházi eladók, sápadt, sovány, nyomorúságos alakok, egy egész kocsira való balek… a férfiak dohányoznak, ködöt is szívnak, és az újság‐

jukba sercintik a turhát. Nem valami paradicsomi állapot ez a kora reggel!… A lon‐

doni villamosban olyan szagok terjengenek, mint a tengerjáró rakterében… itt messze járunk! Távol‐Keleten, maláj kuplerájban, a mézes pipadohány… talán a szan‐

tál szagától.

Talán a villamos utasainak is ez jár a fejében, miközben összezsúfolódva, csiz‐

másan, ide‐oda dőlve, egymásba kapaszkodva, a váltóknál egymásra zuhanva, az ut‐

casarkokon meg‐megzökkenve utaznak a High Point‐tól Shepperdig, keresztül a dombos elővároson, az ezernyi kis ház, apró kert, muskátli ágyás, rendezett virá‐

goskert mentén,olyan vidám mint ezer és ezer sír a halottak napján. Az ég az oka, amelyik pirkadattól délig mindig egyformán ronda.

Minden megállónál újabb lökdösődő felszállók, holtfáradtan a munkától, pedig még el se kezdték, hölgyeim, uraim, aggódnak, nehogy elkéssenek, botladozó, foly‐

ton bocsánatkérő kísértetek…

– Beg your pardon!

Pépé jutott eszemben a villamosban.

– Nem nézzük meg? – kérdem tőle.

Már egy hete nem látta… Aggódik biztos az asszony…

– Mindenki aggódik, fiatalember! Mindenki! Ilyen az élet! Aggódnak!… Én is ag‐

gódom…

Nem erőltetem a témát.

Szívtelen egy pasas. De ezt tudtam róla…

Mire Shepperd Bushba értünk, laposra passzíroztak minden utast! Végállomás!

Rohan a tömeg a metró felé! Le a mélybe! Már el is tűntek! Dübörög mindenki lefelé!

Hóha! Elegem van a sötétből! Okkal méghozzá! Mondom, hogy menjünk inkább busszal.

– Hová megyünk?

Nem is felel.

A megtestesült titok. Játszom a sértettet. Megmakacsolom magam.

– Csináld csak, ahogy akarod, én nem megyek tovább! Metróval nem megyek!

(26)

24 tiszatáj

Végül enged, fölszállunk egy buszra, a 61‐esre, irány a centrum. Katonával tö‐

mött az autóbusz. A Charing Cross, minden rosszaság támaszpontja felé gurul nagy nehézkesen.

Közben megvirradt. Az úttest, az egész Strand zsúfolva csíkos kekiruhás bakával, utánpótlás a harctérre, Flandriába, a csatamezőre, de kinn voltak már a kurvák is, a Bridge‐től kezdve minden sarkon, föntről, az emeletes buszból néztem, ráismertem mindre, a Cascade bigéi, a Gencive bigéi, a Jérôme bigéi, aztán a Ginette, meg a Bi‐

goudi, a Winham Road sarkán a nagy pub, az Étincelle előtt.

Megbök, figyelmeztet, leszállunk, Villiers Street!

– Megmagyarázok majd mindent! Futás!

Na, ezt nem bánom.

A kínai kocsmába tartunk, ahol először találkoztunk, az emelkedő közepén áll, és az alagútra néz. Az óriási gépzongora szól, ugyanúgy, mint a múltkor, trombitál, do‐

bol, a fényfüzérek pedig kigyulladnak, ahányszor a cintányér megszólal. Mint a menny‐

dörgés, olyan a ricsaj a kocsmán belül…

Sosthène ordítva mondja:

– Fölveszem a ruhámat…

Rohan a klotyóba. Nem marad sokáig, amikor visszajön, teljesen kínai, kifestve, copfosan, lábszárvédősen, citromsárga kalapban…

Mondom is:

– Kiöltöztél! Bravó! Mutasd a sárkányodat!

Megfordul, mutatja, vörös és zöld és tüzet okádik, ragyogó hímzés. A pincér‐

lányok odajönnek csodálni, valódi selyem, azt tapogatják.

– Meg vagy elégedve?

Szenzációt keltett, a pulttól odasereglett hozzánk az összes piás, bámulták a há‐

tát, fogdosták a sárkányt. Röpködtek a viccek…

A tea meg a sütemény után bedobtunk még a csajokkal együtt három konyakot is.

– Honnét van a suskád?

Erre csak annyit mond, hogy „Humm!”

Mikor indultunk, egy büdös fillér nem volt nálunk… Csoda volt már az is.

– A többit majd hogy csinálod? Nincs már sok időd. Talán egy órád? Hogyan csi‐

nálod?

– Tudod, mi az a bátorság? – ezzel felel.

– Dugig vagyok vele! Tetőtől talpig!

– Akkor majd látsz valamit.

– Régóta ígéred, ideje volna, hogy meg is kapjam! Hogy én is lássak valamit belő‐

le! És hol akarsz elkápráztatni?

Sejtettem, hogy kinn fogunk marháskodni, provokáljuk a tömeget, akadályozzuk a forgalmat, így szokta idomítani, magához édesgetni a szellemeket és a Goát, a ma‐

ga szolgálatába kényszeríteni a hullámaikat… Komoly munka. Láttam, hogy egyre

izgatottabb, a harmadik konyak után már keresztbe állt a szeme, nem tudott meg‐

(27)

2011. december 25

maradni a fenekén. Mozgott a válla, vibrált az egész teste. Kicsi hozzá ez a kocsma.

A vendégek röhögtek rajta. Hülyének tartottak bennünket… engem zavart.

Megkérdezem:

– Erősnek érzed magad?

– Kezdd a villával!

Kezdem is rögtön, tak, tak, tak… a kíséretet, amit kért… csak rögtönzök…

– Nem hoztad el a fémtálat?

Nem tud meglenni szemrehányás nélkül.

A fán nem igazán szólt, de azért kasztanyettára emlékeztetett…

– Tudni fogod?

– Naná!…

Sejtettem azért, nem szoktam tévedni, hogy le fognak bennünket kapcsolni. De azért eljöttem vele, hagytam, hogy átöltözzön, hozza a szalvétagyűrűt, mutogassa magát, játssza a fakírt, mert különben soha nem megy haza, soha nem tér vissza Willesdenbe, ott hagy csapot papot, szegény Virginie magára marad a bácsival és a képzelgéseivel… hogy abból meg mi lesz? kék‐zöld, egy kis családi korbácsolás. Nem ússza meg.

Vagyis lehetetlen.

A basszusát! Végigcsinálom! Ha meg lekapcsolnak, annyi baj legyen!

– Akkor gyerünk, öreg – mondom –, próbáljuk meg! de siess! Egy óránk van rá, nem több! Mi a fenére készülsz? Nem volna jobb hazamenni? Gondoltál rá, hogy mindent szanaszét hagytunk? Hogy nem raktunk rendet a műhelyben? Kinn hagy‐

tuk a szerszámokat! A rohadt életbe! Biztos dühöng már az ezredes! Idáig hallom!

A csaj meg kap a seggére!…

– Menj csak! baszd meg, te barom! tűnés… ha már segíteni nem akarsz!

– Dehogynem akarok, inkább siess! Mit tökölsz annyit! Kimegyünk? Vagy ma‐

radsz?…

Nézte a vendégeket, aztán a kinti forgalmat, a járókelőket a Villiers Street‐en.

– Tíz percre van még szükségem! – jelenti ki végül határozottan. – Fogd a pofád, és csináld, amit mondok.

– Jó! Rendben, csinálom, de ne felejtsd el, hogy tizenegyre otthon kell lennünk!

– Valami baj van a felvégen?

– De van ám!

Még mindig nem tudtam, hogy mi a fenét tervez… Táncolni akar az utcán? Kére‐

getni?…

Rákérdezek nyíltan.

Szembenéz, rázza a fejét…

– Hűha! – szólal meg aztán. – Kicsi vagy te hozzá, nem érted, mire való a próba‐

tétel…

(28)

26 tiszatáj

Fizet… megy kifelé… én meg a nyomában… megtapsolnak, ahogy kivonulunk…

Fél tizenegy lehetett… Fönn a Stranden nyüzsögnek a zsaruk… Ezt rögtön kiszúr‐

tam, ez az idejük, ilyenkor van őrségváltás a Whitehallnál.

Megismétlem:

– Siess azért, nem tudom, mit akarsz csinálni, de nem örülnék, ha felismernének a csajok a Square‐en, a Cascade kurvái, jobb volna, ha nem.

Pontosan arra tart, átvágunk a Trafalgar téren, Nelsontól alig három méterre vonulunk el, szerencsére föl se néz, bele van merülve a rajzaiba. Pedig Sosthène fel‐

tűnést kelt, járókelők, bakák veszik körül, azt hiszik, hogy toborzó, hogy beöltöztet‐

ték a toborzáshoz, hogy mindjárt beszélni fog, hogy föláll egy szappanos ládára a Gallery mögött, ezen a helyen lehetett abban az időben, ugyanúgy, mint a Hyde Parkban, nyilvános szónoklatokat tartani.

Megy tovább, nem áll meg. Az

Empire

előtt megyünk el, jön a kereszteződés.

Húha! megáll a szívverésem, a Leicester Street… Őrült talán, jut az eszembe, be akar nézni Cascade‐hoz, eldicsekedni a szép ruhájával. De nem, megy tovább, már a Cir‐

cusnál járunk, a színház előtti járdán, ahol a kocsik csak nehezen tudnak megfor‐

dulni, mert mindig iszonyatos a forgalom, mind lépésben haladnak! Jönnek minden‐

felől, leginkább a Regentről meg Tottenhamból. A rendőri bódé pont a Cupidótól jobbra áll. A Birodalom szíve, ahogy mondják…

Látom, hogy Sosthène hirtelen megtorpan… négy‐öt méterrel lemaradva követ‐

tem, hogy ne lássanak azért együtt.

Hátraszól: „Ott van!”

Megáll, habozik, ingadozik, egyelőre az autófolyam mentén egyensúlyoz…

Az jut eszembe, hogy ennek elege van, mindjárt a busz alá veti magát! Ebben az öltözékben! Na, ezt megkaptam! Öngyilkos akar lenni!… és képes volt ezért idecső‐

díteni!… Kétségbeesésében és félelmében! Tanúra van hozzá szüksége!

Hátrább vonulok a járdáról. Beállok a színház paravánja alá, az újságárusok kö‐

zé. Sosthène integet, menjek már…

Jól van haver!

Kiabál:

– Gyere már! nem harapok!…

Közelebb lépek.

– Most pedig, Ferdinand bátorság! Következik a nagy kihívás! Indíts a zenével!

Kapd el a ritmust, közel maradok, hallanom kell… Előbb a fával, aztán gyöngyözte‐

ted… esőcseppek…

tü… tü… tü… Közben engem figyelsz… Le nem veszed rólam a

szemed! Én pedig kimutatom a Goa erejét! Visszafordítom a kocsisort! Megsemmisí‐

tem a rendőrséget! Most beszélj! Szarakodok?

Ez durva volt.

– Nem! Nem szarakodsz!

Kihívás, tisztán és egyszerűen. Indulás a járdáról, lelép, vonul az úttesten. A út‐

kereszteződésben álló zsernyák látja, hogy közeleg, sípol neki, integet, hogy fordul‐

(29)

2011. december 27

jon vissza. A sípszóra minden megáll, a buszok, a teherautók, a targoncák. Sosthène emeli az egyik lábát, aztán a másikat, tánclépés, lép még hármat vagy négyet, föl‐

hajtja a ruháját, és megáll a kocsisor előtt, amivel megállít mindenkit. Keresztbe fonja a két karját. Iszonyú a ricsaj, elhallatszik egészen Oxfordig. Autódudák és ve‐

zetők őrjöngnek. Sikerült leállítania az egész Circust, minden sávot, ameddig ellá‐

tok, mindenütt recsegnek a kürtök. Ő pedig áll egyhelyben, hősiesen. Aztán nekiáll szidni őket. „Bifsztek! – így beszél – Csönd legyen!

Chut up Angliának! A Goa erő‐

sebb nálatok! Forduljatok vissza!”

Azt szeretné, ha megfordulnának.

– Gyere ide hozzám! – ezt már nekem üvölti. – Gyere ide!

Ujjong, hergeli magát, harsog lelkesedésében, ledobja az ujjasát, megmutatja ne‐

kik, milyen az igazi tánc…

– A kilencvenkettest játszd nekem!…

Nem emlékeztem a kilencvenkettesre… Emlékeztet.

– TAK! tak! tak! TAK!…

Visszalépek a járdára. Nem fogok neki játszani se kilencvenkettest, se mást! Bot‐

rányból ennyi már éppen elég! Gesztikulál, hajladozik… ez a kilencvenkettes figu‐

ra… ráismerek… kaszál a karjával… tekergeti magát… grimaszol… hajladozik, mint‐

ha nem volna csontja… nehéz… kecsesnek nem mondható… erőlködik… kevés a he‐

lye… az autóktól egy karnyújtásra… zúg harsog rettenetesen… úgy bömböl a csorda végig a Regent Streeten, hogy csak elmosódottan látom a házakat, szédülök a jár‐

dáktól, mert annyira remeg a dühtől a mindenség, füttyög az összes zsaru a Marble Archtól egészen idáig, viharzik a sok sípszó, egyre élesebben visszhangzik, elnyom minden hangot, a motorzúgást, a látásomat, a nézésemet, a fejemet, mindent.

A zsaru ott fönn a kis dobogón hiába üvöltöz, céklavörös, sípol és tombol, szétve‐

ti a düh. Hiába ordítja Sosthène‐nek, hogy Go way!… Go way!… Fool! Scrum!

Sosthène nem is hallja… Ujjong, integet nekem, földöntúlian boldoggá teszi a si‐

kere. Mutatja a teherautókat, a buszokat, ahogy mind ott reszketnek a lába előtt, hö‐

rög, dörög, fújtat a sok motor, mert nem kapcsolható sebességbe, csikorog, durrog, recseg, puffog itt minden. Az egész föltartóztatott csorda, a füstölgő, dühöngő, ro‐

tyogó, aszfalton megfékezett szörnyetegek. Húúú! Iszonyatos… az Empire‐től a

Ro‐

yalig tart az undorító dugó, egy törpeharcsa nem férne a kocsik közé, a bolha hiába

keresné a kicsinyeit. A közlekedési rendőr nem bírja tovább, hiába ugrál a dobogó‐

ján, hiába próbálta elkergetni Sosthène‐t, föladja, a helyét, a kis zászlóját, a fülkéjét, mindent, leereszkedik az úttestre… Teljesen kimerült a dühöngéstől… Vurstliba illő óriás, magas, széles vállú, nagytenyerű…

A két fehér kesztyű már ott táncol Sosthène feje fölött, mindjárt megoldja a hely‐

zetet, agyonvágja…

Sosthène még mindig táncol, egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát… önkívü‐

letben rázza a fejét…

– Will you stop! – üvölt rá a rendőr… – Will you stop rascal?

(30)

28 tiszatáj

Annyira hangosan bömböl, hogy hallom mit mond… túlordítja a motorok viha‐

rát, a dudákat, a szirénákat, a járdán összezsúfolódott tömeg moraját.

Sosthène fut a zsaru elől, tánclépésben a kamionok között, bakugrás, szökellés, siklólépés, forgás! Földet ér… kukucs! Mindezt a buszok közt! Háromezer busz dü‐

börög… pokoli a torlódás, a ricsaj, ötezer trombita, dudák, sípok, kipufogók, féktelen ellenállás a Charing Crosstól Tottenhamig, az Utolsó Ítélet harsonái. Hajsza! Sos‐

thène után.

Ő meg tovább táncol, olyan varázslatosan, mintha nem tudná, kicsoda, fölröpül ruhástól, lebeg, pörög, kecsesen, csodásan, huncutul, szárnyas tündérként a buszok között, eltűnik, aztán előtűnik megint, bújócskázik, a Véda kilencvenhat képének a figurái ezek; a zsaru meg magán kívül, pokolian őrjöngve, a seggét emelgetve üget a nyomában.

Csak bámultam, többet nem tehettem, csak nem kezdek bele most a villázásba!

Nem is hallaná. Engem viszont széttépnének.

Az óriás zsaru bele‐beleütközik a buszokba, horpadnak a karosszériák… Sos‐

thène folyton kicsúszott a kezéből… Mintha nem volna súlya… csak leheletnyi!…

A tömeg iszonyúan élvezte! Örömünnep! Tombolnak!

Jobb ha nem keveredem bele, elég ha együtt ordítok a többiekkel. Biztatom Sosthène‐t, ahogy megvívja harcát a fakabáttal, ahogy megfuttatja a krapekot a dü‐

börgő káoszban, a recsegő szörnyetegek sűrűjében. Most aztán megkapják a sport‐

jukat, vele az izgalmakat…

– Go on! Men!… Cut him short fellow!… és puak! puak! Vúúúú!…

Mintha trombitálnék! Bedobom magam! Maradjon csak a zsebemben a fémtál meg a villa… meg a kanalam… Jobb, ha nem figyelnek föl rám… Jól szórakoznak a bakák is. A buszok teli voltak egyenruhásokkal… Leszálltak, hogy jobban lássák, ho‐

gyan folyik a vadászat… Gesztikulálnak, utánozzák Sosthène‐t… körtáncba kezde‐

nek… ellepik az úttestet… körbeugrálják a civileket… egymás kezét fogva… elkapta őket is a láz… a körön belüli bakkhanáliában néhány részeg, gyufaárusok, egy virág‐

árus kocsi, meg két sirály és egy veréb, ott köröznek Sosthène feje fölött. Jól láttam az egészet. A tömeg lezúdult a járdáról, elárasztotta, teljesen ellenállhatatlanul a Circust, az egész Piccadillyt, a kereszteződéseket, elsodorta a rendőröket, a kocsiso‐

rokat, megállított és összezavart mindent, hátrább tolta az autóbuszokat, és közben félelmetesen zúgott… BRRUMM!… BRRUMMM!… BRÚÚÚ!…

Sosthène irányította az őrületet, el is hasadt tőle a ruhája, beleadott apait‐anyait!

A szeme engem keresett! Inkább összehúztam magam… Az óriás zsaru hiába küsz‐

ködött, bekerítette a körtánc. Nem tudta, merre forduljon… Felkapta, sodorta, pör‐

gette, magába rántotta a farandole… körbe a házak, körbe az autók körül… Álom‐

ként csúszott be a dörgő autóbuszok, a dühödten egymásba gabalyodott szörnyete‐

gek közé… Ünnepelt London szíve, és mindez Sosthène hibájából! Húha! ezért még

megfizetünk, biztos vagyok benne… Jön majd a visszahatás, megkapjuk még érte a

magunkét!… Próbáltam suttyomban felszívódni, Tottenham felé tartottam volna. De

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

Auden Musée des Beaux Arts című költeménye olyan jelentős kezdő- pont, amely számos más angolszász (angol és amerikai) költőre gyakorolt hatást, a legkevés- bé sem

szem, a maga orrán is végiggördült egy, majdnem felnevettem, mert láttam, hogy csiklandozza, de nem nyúl oda, nem törli le, talán, hogy az a pár ember a sír körül,

Nem véletlen, hogy például a magyar irodalomban is azokat a sorokat szeretem legjobban, amik elemezhetetlenek, mert akkor csak arról lehet szó, hogy aki ezt leírta,

„Két héttel a leszerelés előtt, ennek mi értelme volt?” (169.) – találjuk a rö- vid kommentárt a Garaczi-regényben, ami huszonnégy hónapos börtönt vont maga után. A

Ahogy a fürdőszobaszekrényt kinyitottam most az előbb, láttam, ott a pohár – ilyesképp jöttem rá, hogy álmom, gyötört kis mozzanat, becsapott, a' vagy épp boldogított

Volt abban valami kísérteties, hogy 1991-ben ugyanolyan módon ugyanoda menekültek az emberek, mint az előző két háború során; azok az ösvények most is ugyanarra kanyarodnak..

a „M.”, három évvel fiatalabb tőlem, ő ő egy ilyen hát nem tudom pedagógiai szakközépiskolát végzett, ott érettségizett, majd az mellett még egy ilyen OKJ-s

In 2007, a question of the doctoral dissertation of author was that how the employees with family commitment were judged on the Hungarian labor mar- ket: there were positive