tiszatáj 5 9. É V F O L Y AM

Teljes szövegt

(1)

tiszatáj

5 9 . É V F O L Y A M

Pályi András, Ferdinandy György

novellája Bogdán László,

Gergely Ágnes, Tőzsér Árpád versei

Tanulmányok Baka Istvánról, Németh Lászlóról, Kulcsár Szabó Ernőről

„A Tisza-parton mit keresek?"

(Hollósi Zsolt beszélgetése Pál József professzorral)

Diákmelléklet:

Kafka regényeiről

Ár £3$

10

2005. október

(2)

tiszatáj

IRODALMI FOLYÓIRAT Főszerkesztő:

OLASZ SÁNDOR

Szerkesztő:

HÁsz

RÓBERT

A szerkesztőség tagjai:

A N N U S GÁBOR

(művészeti szerkesztő)

DOMÁNYHÁZI EDIT

(nyelvi lektor)

HAJÓS JÓZSEFNÉ

(szerkesztőségi titkár)

tiszatáj

Megjelenteti a Tiszatáj Alapítvány Kuratóriuma

a Csongrád Megyei Önkormányzat, Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata, a József Attila Alapítvány és

p a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma r f f Nemzeti Kulturális Alapprogram

- ** támogatásával.

NEMZETI KELTI BÁLIS ÖRÖKSÉG

MiNis/iTiuiMA Felelős kiadó: Tiszatáj Alapítvány.

Szedés, tördelés: Tiszatáj Alapítvány.

A lapot nyomja: Officina Press Kft., Szeged.

Felelős vezető: Kinyik Erika.

Internet: www.tiszataj.hu e-mail: tiszataj@tiszataj.hu

Szerkesztőség: 6741 Szeged, Rákóczi tér 1. Tel. és fax: (62) 421-549. Levélcím: 6701 Szeged, Pf. 149.

Terjeszti a HÍRKER Rt. és az NH Rt. Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodá- ban (Budapest, XIII. Lehel u. 10/A, levélcím: HELIR, Budapest 1900), ezen kívül Budapesten a Ma- gyar Posta Rt. Levél- és Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáin, vidéken a pos-

tahivatalokban; közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Postabank Rt.

11991102-02102799-00000000 pénzforgalmi jelzőszámra.

Egyes szám ára: 350 forint.

Előfizetési díj: negyedévre 900, fél évre 1800, egész évre 3600 forint.

ISSN 0133 1167

(3)

Tartalom

LIX. ÉVFOLYAM, 10. SZÁM 2005. OKTÓBER

P

ÁLYI

A

NDRÁS

: Édes hármasban ... 3 G

ERGELY

Á

GNES

: Altatás után ... 16 B

OGDÁN

L

ÁSZLÓ

: Robert Browning a tengeren, Ahab ka-

pitány hajóján ... 17 F

ERDINANDY

G

YÖRGY

: A csapat ... 23 T

ŐZSÉR

Á

RPÁD

: Keresztút (Molnár Albert, miután az ör-

dög Prágában bécsi katedrával és pápistasággal kí- sértette, visszaindul Altdorfba) ... 27 S

TAAR

G

YULA

: A székelyek fizikusa (Beszélgetés Toró Ti-

borral, Akadémiánk külső tagjával) ... 29

T A N U L M Á N Y

I

MRE

L

ÁSZLÓ

: Németh László és a XXI. század ... 46 F

RIED

I

STVÁN

: Megold(hat)atlan (?) kérdések a szöveg,

a medialitás és a filológia körül (Széljegyzetek Kulcsár Szabó Ernő könyvéhez) ... 50 O

LASZ

S

ÁNDOR

: Messe Szexárdique (Baka István Szek-

szárdi mise című regénye mint látomásos prózai szö- veg) ... 69

K R I T I K A

K

OLOZSI

O

RSOLYA

: A gyerek szerint a világ (Rakovszky Zsuzsa: A hullócsillag éve) ... 74 B

ÓNUS

T

IBOR

: Az irodalmi narratív felszámolása (Hárs

Endre Én – túl a nyelven c. könyvéről) ... 80

(4)

„A Tisza-parton mit keresek?”

H

OLLÓSI

Z

SOLT

: „Meg kell próbálnunk minden erővel felmutatni az igazi értékeket” (Beszélgetés Pál József irodalomtörténésszel) ... 89 Szerkesztői asztal ... a belső borítón

I L L U S Z T R Á C I Ó

L

IPTÁK

G

YÖRGY

grafikái a címlapon, a 15., 22., 45., 68.

és a 73. oldalon

D I Á K M E L L É K L E T

L

ENGYEL

Z

OLTÁN

: Az igazság félreértelmezései és a tanúság lehetősége Franz Kafka regényvilágában

(5)

Édes hármasban

A Lehel-piacnál leszállok a metróról, a táska pántja húzza a vállam, megint tele van könyvvel, cipelem a szerkesztőségbe. Ősz fejjel értelmiségi lettem, nem hit- tem volna. Ma már könnyű azt mondanom, a sors külön kegye, hogy így történt.

Amilyen balfék vagyok, pár évvel a rendszer összeomlása előtt kértem felvétele- met a pártba. Nem vettek fel. Ráadásul még a minisztériumból is kiraktak. Rá- jöttek, hogy nem vagyok elég megbízható káder azon a bizonyos bizalmi poszton.

Új életet kellett kezdenem. Itt a Lehel térnél nincs mozgólépcső, nehézkesen fel- caplatok az aluljáróból, húzom a lábam. Fenn, a széles járdán, a kalapos kirakata előtt egy sudár, gyanakvó tekintetű férfi derűs arccal méreget. Mit akar? Isme- rem? Nem ismerem? Lépjek oda hozzá, mutatkozzam be? „Bartos István." Na ne.

Semmi bizalmam a fiatalok iránt, nem ismerem a reflexeiket. Jobban teszem, ha rá se hederítek. Ez a kalapos az egyetlen bolt, amely az én időmben is ugyanígy itt állt, a többi üzlet mind megváltozott. Bekanyarodom a Kresz Géza utcába, ahol persze nyoma sincs a macskakőnek, egykor lovaskocsik zötykölődtek rajta a piac felé, felpillantok a két első emeleti ablakra, itt telt a gyerekkorom, a fehérre mázolt keret kissé lepattogzott, különben minden olyan, mint hajdan. A behúzott függöny mögül anyám lesi a lépteimet. Anyám?! Legfeljebb az égből, lassan két évtizede már.

Nézem, ablakán a redőny kiugrott a sínből, jobboldalt megereszkedett, lóg, nem lehet se leereszteni, se felhúzni; minden reggel arra ébred a drágám, hogy szemébe tűz a nap. Jó egy hete ígérgetem neki, hogy kibontom a redőnyházat, megpróbálom visszaugrasztani a rolót a sínbe, de nem jutok hozzá, estére érek haza a minisztériumból, ráadásul a létrát külön ki kell bányásszam a régi cseléd- szobában felhalmozott kacatok mögül. Egyébként nekem is megvan a magam baja, az istenbe is. Végre otthagytam a művésznőt, elhúzódó, keserves szakítás volt, és negyvenéves fejjel visszaköltöztem anyámhoz. Csakhogy idehaza még egy belevaló káromkodást se ereszthetek meg, hisz a tisztességben megőszült szent- fazékból azonnal előbújik a könyörtelen inkvizítor, ha ilyesmi üti meg a fülét. Egy órát kukoricán térdepeltet a sarokban. „És te hagyod magad?" - kacag Regina.

Jaj, dehogy, dehogy! Az egész életem egyetlen nagy lázadás a keresztény anyák

rémuralma ellen. Most is a legszívesebben tábortüzet raknék a szoba közepén és

(6)

nagy, pogány erotikus táncot járnék Reginával a tűz körül. Új szeretőm van, igazi érett, mindentudó asszony, egy barátságos barna test, bizalmat érzek iránta, jól- esik odasimulnom hozzá, eltölt mellette a belső béke, vége a ragaszkodás és a ki- szolgáltatottság értelmetlen kálváriájának, ami a művésznő iránti szerelmemet jellemezte! Regina három napon át az anyagyűlölet szent igéit súgja a fülembe,

a Royal Szállóban lakik a Lenin körúton, közvetlen a Vörös Csillag mozi mellett, ahol a filmszemle folyik, arra érkezett, egyenesen Koppenhágából. Meghívott vendég, a magyar kultúra egyik nyugati nagykövete, akit ötvenhatban tinédzser- ként még disszidens szülei vittek magukkal, így aztán ma a legszívesebben haza- települne, ha nem lenne egy dán fizikus férje és egy gyönyörű szőke, kék szemű kisfia, aki egy kukkot se tud magyarul. Én is tinédzser voltam a felkelés idején, mondom neki („ellenforradalmat" kellene emlegetnem, minisztériumi főelőadó- ként elsajátítottam én a megfelelő politikai argót, ám egy nyugatra szakadt öt- venhatos magyarnak mégsem mond ilyet az ember), de egész idő alatt az anyám szoknyáján ültem, ki se tettem a lábam az utcára. Nem volt bennem kalandvágy.

Hallgattam a kinti fegyverkattogást, arra gondoltam, hogy amint kilépek a ka- pun, lepuffantanak, s élni akartam. Rájöttem, hogy a túlvilágot és más, ehhez ha- sonló dolgokat illetően egy szót se hiszek el anyám meséiből, elkezdtem hát ész nélkül ragaszkodni az élethez. Azóta is ezt teszem. Regina most felvisz éjszakára a hotelszobájába, ehhez viszont kell némi kalandvágy, hisz a szállodai szabályzat határozottan tiltja az éjszakai vendégfogadást; igaz, a fesztivál miatt még késő este is akkora a nyüzsgés a recepciónál, hogy az akció minden zökkenő nélkül si- kerül. Reggelig szeretkezünk. „Mondd a szemébe anyádnak, hogy gyűlölöd. Csak így szabadulsz meg tőle." Ő megtette a saját anyjával, pontosan akkor, amikor eljött az ideje, s máig vállalja, büszke rá. Egyébként feministának vallja magát, és valóságos kis előadást tart az ágyban a jövő pszichoanalitikus társadalmáról, amelynek alapvető feltétele a szent anyaság tabujával való leszámolás. Én meg közben barátságos, nap barnította testét dicsérem, nem látni rajta se a melltartó, se a bugyi nyomát. Hát persze, nevet rám, a nyarat minden évben a rovinji natu- rista kempingben töltik, ott süttetik magukat. Mármint a dán fizikus, a szőke kisfiú meg ő. „És lám, a bőröm még most, februárban is emlékszik a nyárra.

A test nem felejt, különösen azokat az órákat nem felejti, amikor teljes életet él.

Márpedig az én testem csak Rovinjban, a Vörös szigeten él teljes életet." És el-

hallgat. „Csak ott? Ez mit jelent?" Nem válaszol. Inkább visszatér kedvenc esz-

méjéhez: „Az istenek nem az égben laknak, hanem a fejekben. A családi istenek

is. És minden isten meghal, ha ki mered mondani, hogy gyűlölöd. Hogy semmi

szükséged rá. Egyszerűen nem létezik többé." Csak nézem őt, nézem. Miről be-

szélsz? Hívőnek tartasz? Sose voltam hívő. Azt hiszem, még gyerekfejjel sem,

anyám nagy keserűségére. De csak magamban morfondírozom, nem mondom ki

hangosan, nincs kedvem vitatkozni.

(7)

A négy esztendős Bééitől a legnehezebb elszakadnom, április végén névnapja lesz, talán veszek neki valamit, és megkeresem. Két évig, amíg a művésznővel éltem, én voltam az apja. Most egyik percről a másikra őt is elveszítettem. Vagy mégsem? Van egy lestrapált Volkswagenem, azzal kiviszem Reginát Ferihegyre, megvárom, míg felszáll a gép, hazavergődöm a csúcsforgalomban, anyámnak megint epegörcse van. Kegyetlenül szenved, összeszorítja az ajkát, egyetlen szó- val sem panaszkodik, mégis rém látványos, amit művel; arra gondol, milyen szá- nalmas kis kín az övé az isteni megváltó szörnyű szenvedéséhez képest, s ez a vallási tudálékosság rányomja a maga hivalkodó bélyegét a legapróbb gesztusára is. Eltűnik belőle minden lágyság és érzelem, markáns, férfias vonásai lesznek, egy csepp irgalom se marad a szívében önmaga iránt. Teri, a húgom az ágya mellett áll, fölé hajol, tehetetlenkedik, nedves zsebkendővel törölgeti a verítéket a homlokán. Ekkor veszem észre, hogy Béci is itt lábatlankodik a lakásban. Hogy került ide? Teri úgy tesz, mint akinek magától értetődik, hogy itt a gyerek. „Ha már hazalátogatott - mondja - , meg kell fürösztened." Hazalátogatott? Ezt hogy érted? Vállrándítással jelzi, hogy nem ér rá velem foglalkozni. Egyébként az apja hozta ide Bécit. A művésznő állítólag néhány házzal odébb, a Kresz Géza utcában vett ki egy albérletet. Ahelyett, hogy végre visszaköltözne a saját budai két szobás lakába, ahonnan én már hónapok óta eljöttem! Vagy épp most költözik? És ezért került hozzánk a gyerek? Nem tudok semmit, nem tartom vele a kapcsolatot, csak Teritől hallok ezt-azt. A húgom most a gyerekszobai zöld karosszékben ül, gyömöszölgeti a visszeres lábát. Anyám bevett valami görcsoldót és végre elszen- deredett. „Több tisztelettel beszélhetnél az édesanyáddal" - prédikál nekem.

»Nem is szóltam hozzá." „Hát ez az. Hazajössz, és nem is szólsz hozzá." Napok óta rossz a gázbojler a fürdőszobában, ma se hívtam ki a szerelőt! Nemcsak a re- dőny, még ez is. Valahogy vizet kell melegítenem Bécinek. A konyhában előkere- sem az óriás alumínium fazekat, gyerekkoromban abban forraltuk a vizet. Anyám akkoriban teknőben mosott, kemény, téglaforma mosószappannal, a kádat tele- engedte hideg vízzel, abban öblített. Megvan a fazék, beviszem a fürdőszobába, fogom az óriás merülő forralót, bedugom a konnektorba. Mit tettem, úristen, én hülye állat! Hát nincs is víz az edényben! Izzik a hatalmas spirál az üres fazék- ban, most mit kezdjek vele, rángatom a drótot, ki akarom húzni a konnektorból, nem enged, az istenit, valahogy meg kell töltenem a fazekat vízzel, valahogy meg kell töltenem, megpróbálom az izzó forralóval együtt odaemelni a kádhoz, de túl rövid a drót. Kínlódom, nyitva a fürdőszobai ajtó, Teri keresztbe vetett lábbal szemléli a gyötrelmemet, csupa megbotránkozás a tekintete. Mit káromkodok folyton! Hosszú fejtegetésbe kezd, hogy ez a hang, amit használok, tűrhetetlen, nálunk sosem volt szokás. „Inkább segítenél vizet melegíteni" - vágom oda neki.

Készséggel feláll, kijön a fürdőszobába, megáll mellettem, de nem segít, haza kell

mennie, megvan neki a maga családja. „Miért nem a konyhában, a gázon mele-

(8)

gíted a vizet?" - kérdi. Valóban, miért nem? Most már mindegy, ezt a helyzetet kell megoldanom. Rá is jövök, mi a megoldás, leemelem a tust a kádcsapról, a ró- zsája épp eléri az alumínium fazék peremét, odaakasztom, csurog az edénybe a víz, sistereg-prüszköl az izzó spirál. Megkönnyebbülök.

Nekilátok fürdetni a gyereket. Fogom a nagy furnértálcát, beviszem a szo- bába, leteszem Béci elé a földre, lépj rá, mondom, rálép, felemelem, tálcán vi- szem a kádhoz, imbolyog rajta, sehogy sem tetszik neki a dolog. Hát akkor el- hajítjuk a tálcát, és zsupsz be a vízbe, én is utána vetem magam, együtt lubicko- lunk. Nem is kád ez, inkább uszodai medence, hisz mások is fürdenek benne, úsznak, ugrálnak, fröcskölnek, a medence szélén ott a fürdőszobai szappantartó, megmosdatom Bécit, rém mocskos, a körme alatt vastag fekete kosz, hosszan szappanozom, dörzsölöm a körömkefével, majd a fehérneműt is kimosom, ami rajta volt, szappannal, itt a vízben, aztán ellököm magam a parttól, beljebb úszom, viszem magammal a gyerek kiszappanozott cuccát, hogy a mélyvízben alaposan kiöblítsem, rendesen mélyül a medence, ha ugyan még egyáltalán me- dencének nevezhető, inkább maga a tenger, a rovinji Vörös sziget sziklás partja, rákok, kagylók, mindenféle számomra ismeretlen tengeri herkentyűk a kristály- tiszta azúrban, kiöblítem Béci fehérneműjét, reggelig a fűtőtesten megszárad, mire az apja újra érte jön. Ha egyáltalán. Meg kellene néznem, hogy tényleg Béci-e ez a gyerek, a húgomtól kitelik, hogy összetévesztette valakivel. Egyáltalán hon- nan ismeri ezt a kölköt? Valaha is látta? Két évig éltem a művésznővel, egyszer sem keresett meg azalatt, se ő, se az anyám, közönséges kurvának tartották a nő- met, csak azért, mert gátlástalanul összefeküdt egy elvált minisztériumi tisztvise- lővel, miközben ők azon rágták a fülem, érvénytelenítsem egyházilag is a felbon- tott házasságomat. Újra meg újra előálltak ezzel az eszement ötlettel, az érvény- telenítést kérvényezni lehet a római pápánál, mondták, csak hazudni kell hozzá valamit, hogy teszem azt, eleve nem akartunk gyereket. De minek, könyörgök, minek, ha egyszer nem vagyok hívő! Még most is füstölgők magamban, ahány- szor eszembe jut. „Magadban füstölögsz? Miért? Miért nem mondod a képébe?

Anyám, nem érdekel a római pápa, szarok rá, hogy mit gondol a válóperemről!

Azt hiszed, megint kukoricára térdepeltet?! Egy fenét. Végre tudomásul veszi."

Ez Regina. Itt ül a gyerekszobai zöld karosszékben, ahol az imént Teri. Az istenit!

Hogy kerülsz ide? Hát nem vittelek ki a Ferihegyre? Nem szállt fel veled a gép?

Egyáltalán ki engedett be? Ide, ebbe a lakásba! Csak nem a húgom? Teri, ó Teri,

mire nem vagy képes, te ájtatos szarkeverő. „Nem rakunk tábortüzet a szoba kö-

zepén? Nem táncoljuk el végre a magunk nagy erotikus tébolyát? Gyere, no

gyere." Egyetlen mozdulattal leveti a ruháját, nincs rajta bugyi. Jól karban tar-

tott, negyvenes nő, kívánatos barna test, kissé kikozmetikázott pinabodor. Most

nem nevezném barátságosnak, talán mert nem hiszem, hogy a jelen helyzetben

oltalmat tudna nyújtani. Tartok tőle ugyanis, hogy benyit az anyám. A halottaiból

(9)

is feltámad, ha megérzi, hogy a paráznaság tort ül az ő szent otthonában. Regina látja, hogy rettegek, és élvezi, valósággal ihletet kap tőle, szédítő meztelen has- táncba kezd. Kihívóan, fennhangon, mámorosan kacag, káromolja az égieket, reng a csípője, hullámzik a melle, kitolja a seggét, gyere már, gyere, hív, követel, szuggerál, tisztában van a maga hatalmával. Úgysem tudok ellenállni. A gyereket szerencsére már lefektettem, befordult a falnak, alszik, odahajolok hozzá, figye- lem a lélegzetét, az orrát, az ajkát, ártatlan, szelíd álomarcát. Nem is Béci ez, nem is Béci! A mi kettőnk csemetéje szundikál itt, a mi kettőnké Reginával! Nem a szőke dán kisfiú, hanem egy sötét sörényű, turcsi orrú magyar. Mióta? Mióta élünk együtt? Mióta van nekünk gyerekünk? Részeg öröm árasztja el a tagjaimat, mintha alkohol csörgedezne az ereimben. Feltámad bennem a kan, az erőszakos, követelőző állat, kieresztem a karmaimat, elkapom a nőt, a védtelen, meztelen hastáncost, magam alá gyűröm, le se vetkőzöm hozzá, csak a sliccem cipzárját tépem fel, és máris benne vagyok, odaszegezem a földhöz, kurvásan vonaglik alattam, honnan tudod, hogy ezt akarom, honnan, persze nem én vagyok az első férfi az életedben, még, még, te kis feminista ördög, játszd el a kurvát, bocsásd áruba azt a szajha testedet, hadd verem beléd a faszom, jaj, a faszom, az utolsó pillanatban mégis kicsúszik alólam, akár egy kígyó, épp amikor elélveztem volna, az istenit, táncol tovább a tűz körül, hamisítatlan, varázs erejű szerelemistennő, megérinthetetlen, ring a csípője, hullámzik a melle, odakínálja a seggét, gyere, gyere, mondja, itt mindenki meztelen, a Vörös szigeten vagyunk, Rovinjban, amióta hazatelepültem és szültem neked egy fiút, idejárunk minden nyáron édes hármasban, itt mindenki meztelenül ropja a táncot, ne félj, engedd el magad, csak a tested ritmusára figyelj.

Nyílik az ajtó, ott áll anyám hófehér bárgyú-ártatlan arccal, mereven, némán, akár a templomi Szűz Mária szobor, fájdalom szaggatja a szívét, éles nyilak me- rednek ki belőle. Igazi, áporodott templomi ájtatosságbűz lengi körül, hányinge- rem van tőle. Vacog a fogam, összeszorul a gyomrom, kiver a hideg. Mindjárt megszólal, mindjárt kicsúsznak a száján az első jámbor, szemforgató szavak, az ő saját nevelésű, szenteskedő kis viperái, így szokta, hosszan dédelgeti őket a ke- belén, hogy végül útjukra eresztve, mérgükkel halálra marjanak bennünket. Most azonban iszonyú lázas titok érik bennem, a testem legmélyén, a legrejtettebb zugban, valami tébolyult, kitörni készülő erotikus vulkán. Innen, ebből a mélyen szunnyadó lázból szakad fel a gyűlöletem, valami elementáris, elsöprő erejű anyaundor. Ebben a szobában nőttünk fel a húgommal, ebben a babaházban, so- sem mertük kirúgni az oldalát, de nem ám, jellemző, hogy még ma is gyerekszo- bának hívjuk. És egyetlen egyszer se láttuk egymást meztelenül, az istenbe is!

Tudniillik ha a fürdőszobai ajtót és az anyámék szobájába nyíló jobb ajtószárnyat

egyszerre kinyitottuk, a kettő összeért, és a sarokban afféle öltözőfülke keletke-

zett. Anyám találta ki nekünk ezt a ravasz, vallásos megoldást, hogy este meg

(10)

reggel elrejtőzhessünk egymás elől, ha öltöztünk, és mi igazodtunk hozzá,

eszünkbe sem jutott véteni a szemérmesség e beteges parancsolata ellen. De en-

nek most vége, egyszer s mindenkorra. Látod, itt táncol ez a nap barnította pa-

rázna nő, egy dán fizikus felesége és az én új szeretőm, minden pórusából süt az

érzékiség imádata, hamarosan beadja a válókeresetet, néhány hét alatt lezajlik

a per, hazatelepül, nekem is szül egy kisfiút, egy sötét sörényű, turcsi orrú ma-

gyart, Máténak hívjuk és semmi körülmények közt sem kereszteljünk meg,

a legszívhasogatóbb anyai könyörgésre sem! Még ki se ejtem e szavakat, Regina,

aki az ajtónyitásra ugyan abbahagyta a táncot, máris kihúzza magát, csepp zavar

sem érződik benne anyaszült meztelensége miatt, ellenkezőleg, öntudatos natu-

ristaként büszkén vállalja a pucérságát, s mellesleg tudja, hogy nincs az a fájdal-

mas szűzmáriás pozitúra, amivel szemben az ő ruganyos barna teste ne jelentene

elsöprő, kéjes fölényt. Hosszan, elszántan farkasszemet néz anyámmal, aki hiába

nagymester a vallásos lelkület pózainak hivalkodó kiaknázásában, most nem lel

semmiféle használható fogást e kéjsóvár nő megszégyenítésére. Feladja a szeme-

zési párbajt, leereszti a tekintetét, vesztett. A templomi márványból faragott jég-

hideg Szűz Mária, aki fagyos leheletével meg akart semmisíteni bennünket, lázas

szeretőket, összetört, elolvadt, nevetséges lett. Egy fáradt, megtört, kisemmizett

öregasszony néz ránk, táskás szemekkel, hátrafésült szürke hajjal, irgalomért kö-

nyörög. Ne, ne, ne könyörülj rajta! Jól ismerem, ha vesztes, felettébb alázatos,

ám érezze csak meg a talajt a lába alatt, rögtön feltámad benne a zsarnok. Regi-

nának nem kell kétszer mondani, különben sem ő az a nő, aki kedvét leli az ir-

galmasság gyakorlásában, ellenkezőleg, valósággal kigyúl az anyai szenvedés

láttán, csak ámulok rajta, ahogy ez a diadalittas felszabadultság, e dölyfös sze-

relmi gyönyör, amitől hűtlen partnerükön kisstílű bosszút vevő tini lányok te-

kintete szokott fényleni, elönti egész valóját, átformálja vonásait, titokzatos mél-

tósággal ruházza fel testtartását, egyszerre mutatva infantilisnak és ördöginek az

érett, buja asszonyt. Mámorító, érzékeket felajzó látvány: a győzedelmes, sugár-

zóan erotikus test kevélyen lefitymálja a szánalmas gönceibe burkolózó, bukott

hamis mágus emberi elesettségét. Az élet, e gyönyörimádó kéjenc és akarnok itt,

a szemem láttára pökhendien arcul csapja a mulandóságot és a halált. ,Asszo-

nyom - szól Regina, kristályosan cseng a hangja - , az ön fia úgy döntött, hogy

a mai napon leszámol mindazzal a kétszínű szenteskedéssel és ocsmány prüdé-

riával, ami az ön nevelése folytán megmérgezte az életét, ami rabláncra verte őt,

nehogy természetes vágyaira és ösztöneire hallgatva, megismeije az élet erotikus

totalitását." Anyám nem válaszol, behúzza a vállát; nincs jobb ötlete, a szeren-

csétlenségét igyekszik hangsúlyozni. A nőm láthatóan máris úgy tartja őt a fogai

közt, akár a karvaly az elrabolt, tátogó csibét. Meg is eshetne rajta a szívem, de

nem, nem, nem kérek a saját ellágyulásaimból. Végre eljött az óra, hogy beolvas-

sak neki. „Tudom, mit akarsz mondani, anyám. Hogy irgalom is van a világon.

(11)

Hát nincs többé irgalom, vége. Meg akarok szabadulni tőled, élni akarok, elegem volt belőled! Élni, élni, mindenféle gátlás, ostoba félelem, belém ültetett lelkifur- dalás nélkül! Tudd meg, tavaly ősszel is erre vágytam, ezt kerestem, nem is a mű- vésznőtől akartam megszabadulni, hanem tőled! Hisz a művésznő a te sátáni vál- tozatod volt, ezért volt rá szükségem, leszarta az istent, akit te imádsz, és imádta a szexet, ami neked a kárhozat. És én hülye, mégis visszaköltöztem hozzád! Csak hát hova az úristenbe költözhettem volna? Nincs lakásom, nincs semmim, a le- strapált Volkswagenen kívül. Nem is akartad, hogy legyen bármim. Hogy birto- kolhass, hogy rád legyek szorulva. Erre kellett neked a vallás is, az egész kurva istenfüggőség, amit belém neveltél. Hogy ő hitelesítse az anyaság szent tabuját.

Miféle anya vagy te, miféle mocsok egy anya! Képes voltál kisgyerek korban belém ültetni ezt a mételyt, csak azért, hogy egy életen át a kezedben tarts. Hát nem! Az isten faszát, hallod?! Az isten faszát. Ezentúl én diktálok. Összeházaso- dunk Reginával, elfogadod őt, megkedveled, szeretni fogod, vagy kitekerem a nyakad." Nyomorult öreglány, kis híján összeroskad vádbeszédem súlya alatt.

Elhaló hangon megkérdi, hogy hol fogunk lakni. „Hol?! Mit gondolsz, hol! Itt, a gyerekszobában." „És mindennap tüzet raktok a szoba közepén?" Na végre. Ta- lált magának valami ürügyet, valamit, amibe beleköthet! Vagy első perctől ki- nézte végső érvnek a pislogó parazsat, hogy ezzel majd falhoz állít? És végül tény- leg előrukkolt vele. Ráadásul odalép a tűzhöz, megpiszkálja az elszenesedett rő- zsét. Szánalmas, mondhatom. A gyereket meg észre se veszi, ott alszik az ágyon, nyakába húzza a paplant, nem zavartatja magát.

Megint a templomban térdepelek, az istenit, a gyerekkori gótikus templom- ban, ahol unalmamban annyit bámultam a kövek fantáziáitan mintázatát, hogy ma is bármikor le tudnám rajzolni. Hogy kerültem ide, megint valami anyai csel- vetés rejlik e fejlemény mögött? Mint amikor kukoricán térdepeltem a sarokban, a káromkodásaim miatt! Egy idő után észrevétlenül hátraeresztem a fenekem a mögöttem lévő padig, megtámasztom magam, így nem olyan fárasztó a térden- állás. Nem is igazi térdeplés ez, hisz félig ülök. Gyerekkori reflex, akkor rendsze- resen éltem e rafinált könnyítéssel, ha túl sokáig kellett efféle imádságos pózban maradnom. Lépteket hallok, fél szemmel figyelem, ki a jövevény. Maga Szilágyi elvtárs siet végig a templomhajón, a minisztériumi főnököm, katonás léptekkel, sötétszürke öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben, mint mindig, ugyanolyan határozottan és otthonosan, akár a minisztériumban. Megáll, az oltár felé fordul, térdet hajt, habár nem vet keresztet. Jó kis firma, ki gondolta volna róla, hogy ide

• z

jar. Alighanem észrevett, érzem, hogy engem figyel, nem mozdul. Zavarba jövök.

Mit akar? Mi baja velem? Csak nem az, hogy nem térdepelek rendesen? Vagy mi?

Kivár, én is kivárok, mindketten úgy teszünk, mint akinek nincs is köze a másik-

hoz. Jó, legyen meg a te akaratod, ha már templomban vagyunk. Kiegyenesedem

a térdeplőn, nem támaszkodom tovább, és odapillantok rá, meg van-e elégedve

(12)

velem. Int, hogy menjek oda hozzá. Azzal beül a gyóntatószékbe, a pap helyére, jellemző, behúzza maga után az ajtót. Mi egyebet tehetnék, a másik oldalon be- lépek én is. Újra egy térdeplő, az istenit. Leereszkedem rá. Vékony pulitúrozott furnércsíkokból készült rács húzódik köztünk, az aljában mindkét oldalon kis párkány, ő rákönyököl a magáéra, odadől, látom a fülét a rács túloldalán. Ugyan mit kellene itt most meggyónnom? A művésznővel való törvénytelen viszonyo- mat? Tudniillik van neki egy férje, a gyerek apja, bár évekkel ezelőtt elvált már az útjuk. Vagy Regina iránti lázas vonzalmamat? Neki is van férje, gyereke, együtt is él velük. Hogy mire kellek akkor én neki? Jó kérdés, de nem a gyóntatószékben fogok erre választ adni. Vagy az anyám elleni lázadásomat? Neki már nincs férje, apámat jó tíz éve eltemettük. Emlékszem, abban az öltönyben feküdt a ravatalon, amelyet a legjobban szerettem volna örökölni a ruhatárából, azóta elrohadt a földben a drága angol szövet. „Légy jó fiú", mondta a halálos ágyán, és én jó fiú maradtam, mind a mai napig, de most kész, ez a történet be van fejezve. Látom, Szilágyi elvtárs bólogat, igen, ezekről a dolgokról van szó. Hangsúlyozza, hogy igazán korrekt, jó munkaerő vagyok, mondhatni pótolhatatlan. Lehet rám szá- mítani. Ezért is ajánlották évekkel ezelőtt, hogy kéljem felvételemet a pártba, de én akkor nem kértem. Szerencsére, teszi most hozzá. Tudniillik a vezetés egy- általán nem örült annak, hogy két esztendeje minden formalitás nélkül összeáll- tam az ismert színésznővel. Ezt a színészek bármikor megtehetik egymás közt, de egy minisztériumi főelőadóval szemben másfajta erkölcsi elvárások vannak ér- vényben. Akkor is, ha nem a színházi főosztályon dolgozom. Ha ott dolgoznék, azzal nyilván összeegyeztethetetlen lenne az ilyesmi. így is számtalan bejelentés feszegeti viselt dolgaimat. Most a saját fiamnak tekintem a művésznő kisfiát, vagy sem? Már-már bűnösen elhanyagolom az anyámat, azaz két évig feléje se nézek, vagy ellenkezőleg, a nyakán akarok élni? De ez a legújabb ügy tényleg több a soknál. Följárok a Royal Szállóba éjszakázni egy dán állampolgár szobájába?

Mit képzelek? A szocialista állam valóban igyekszik jó viszonyt ápolni azokkal a disszidensekkel, akik nyugaton jeleskednek a magyar kultúra terjesztésében, de attól a disszidens még disszidens, azaz a nép ellensége. Hát elhagyta és elárulta a hazáját! „De Szilágyi elvtárs! Miért itt kell ezt megbeszélnünk? Miért nem a mi- nisztériumban?!" Látom, sértetten leveszi a papi stólát a nyakából, összehajto- gatja. Még ez is, úristen! „Nagyon kérlek, édes fiam, ne vágj a szavamba. Nem azért jöttem ide, hogy felelősségre vonjalak. Szerettelek volna jó útra téríteni. Ha nem hallgatsz rám, magadra vess." Feláll, csapódik a gyóntatószék ajtaja, ott- hagy. Édes fiam! Ez meg miféle stílus? Én is felkecmergek, kitámolygok, ő már nincs sehol. Olyan az egész, akár egy lidérces álom.

Szilágyi elvtárs, hallgass meg, szánj rám egy kis időt, gyónni szeretnék, el-

mondok mindent részletesen. Reginának volt egy barátnője, Emese, egy film-

gyári asszisztens, afféle fehér húsú, vastag combú keresztény úrilány, aki esze-

(13)

veszetten szeretett volna feloldódni a művészvilágban, de messziről lerítt róla

a neveltetése. Hiába tette túl magát az otthonról hozott erkölcsi normákon, nem

járt vele senki. Imponáltam neki, már hogy ne imponáltam volna, nem nagy

kunszt, de meg is esett rajta a szívem. Jól ismertem azt az átkot, ami ő rajta ült,

sok szempontból analóg volt a sorsunk. Ettől függetlenül nem feküdtem volna le

vele, ha Regina nem megy vissza a következő nyáron is családostul Rovinjba,

a Vörös szigetre. Azt állította, hogy a férjével évek óta nincs szexuális kapcsolat

köztük, a férfi csak az intézeti munkájának él, ő egész nap nem is látja, bár tudja

róla, hogy időnként betér egy Peep Show-ba, kivesz egy kabint, és ott könnyít

magán, ám őt ez az egész nem érdekli, ő már az erotikus életét rég függetlenítette

a férjétől. Csakhogy elutaztak az Adriára! Én meg egyfolytában őket láttam ma-

gam előtt, ahogy reggeltől estig meztelenül hevernek a tűző napon, a forró szik-

lán, füvön, vízen, kék tengerben, a két felhevült, felajzott, kéjre sóvárgó test,

olyan isten nincs, hogy ne nyalják-falják egymást, annyit azért én is tudok a ter-

mészet lázas déli erotikájáról, ilyenkor leomlanak a legreménytelenebb, meg-

csontosodott válaszfalak is, még szép, hogy ennyi hatalma azért maradt a termé-

szetnek felettünk. Rátettem a kezem Emese térdére, nemtörődöm mozdulattal

belopakodtam a lenge nyári ruha alá, ő meg libabőrös lett az izgalomtól, szó nél-

kül levetkőzött, ott hevert előttem egy nagy darab, pipis fehér hús, semmi

szexiset nem találtam benne, úgyhogy részemről kis híján kudarccal végződött

a dolog, amit a férfiúi önérzetem nehezen dolgozott volna föl. Mit tehettem, be-

hunytam a szemem, Regina nap barnította, feszes combjára koncentráltam meg

az általa felszított anyaellenes szenvedélyemre, hisz annak is kéjvágy lappang

a mélyén, tudom én, libidó nélkül nem létezik emberi kreativitás, így aztán csak-

csak rám jött a merevedés, rámásztam a lányra, belé nyomultam, bár ehhez kel-

lett némi manuális segédlet, se ő nem volt elég kívánós, se én, úgy tűnt, csupán

a lelke ábrándozik a dugásról, a pinája közben száraz, mint a tapló. Aztán ahogy

a koppenhágai fizikus família hazament az adriai édenből, rögtön felhívtam Regi-

nát a minisztériumból, mindig innen hívom, persze félórával munkakezdés előtt,

ezt a terhet az én pénztárcám már nem bírná el, és előadtam neki az egész

Emese-ügyet. Lett belőle hadd el hadd, de rendesen. Lecsapta a kagylót, vissza-

hívott, megátkozott, szakított velem, kijelentette, hogy nem fog lemondani rólam

holmi pesti szűzkurvák kedvéért, különben is vegyem tudomásul, hogy az övé va-

gyok, az egész taszító promiszkuitásommal és érzelmi felelőtlenségemmel együtt,

majd ő gatyába ráz, vagyis kellőképp átnevel a korszerű feminizmus jegyében,

tudniillik az az egyetlen progresszív világkép, amely képes harmóniává oldani

a férfi és a nő örök harcát, csak hagyjam magam, azaz higgyek neki, ő ismeri meg-

igazulás és az újjászületés útját, és egy szép napon tényleg elválik a dán fizikus-

tól, hazatelepül, ott fogunk élni a Kresz Géza utcai lakásban, édes hármasban az

ő kék szemű, szőke kisfiával, aki megtanul magyarul, már szó se volt a turcsi orrú

(14)

kis magyarról, igaz, én se erőltettem a témát, egyetlen témát se erőltettem, mert

egyre inkább tartottam tőle, ő viszont mondta, mondta a magáét, anyámat be-

adjuk az öregek otthonába, ha egyáltalán megéli, korántsem muszáj megélnie, de

ha kell, hát lesz rá pénzünk, ne féljek, rendesen lesz pénzünk, valami fenséges,

belső elíziumi tájat festett elém, az lesz az életünk, csak rajtunk múlik, nekünk

kell megtalálnunk a meghitt béke és az erotikus megváltás e rejtett birodalmát

saját magunkban, az érzéki totalitás új, pogány édenét, ami a jövő zenéje, a víz-

öntő kor új vallása, mindenféle mitikus mesék, túlvilági képzetek és istenek nél-

kül, csakis belőlünk, emberekből születő átlényegült lét. Hallgattam, hallgattam

a szövegét, elzsongított a megszállottsága, a szavak muzsikája, de azért újra meg

újra megjegyeztem - már a sokadik telefonnál tartottunk - , hogy a férfiúi kíván-

csiságot nem lehet kioltani a magamfajta emberből, és speciel azt sem hiszem,

hogy hosszabb ideig ellenék azon a pórázon, amit ő készít nekem; igen, igen, vá-

gott a szavamba, ha úgy tetszik, hát a szabadságodat kérem cserébe ezért az ero-

tikus paradicsomért, le kell mondj a fene nagy kötetlenségedről, édesem, hisz ezt

a totalitást csak ketten együtt érhetjük el, külön-külön soha. Anyám kórházba ke-

rült, meglátogattam, sápadt volt, mint a viasz, meg kéne bocsátani neki, súgta

egy hang, a régi jó fiú hangja, mert előbb-utóbb meghal, de csak néztem, néztem

az elgyötört, agyonnyúzott testet, szétfolyt a kórházi ágyon, éreztem, hogy na-

gyon mesze vagyok még a megbocsátástól, igen, igen, mondta a nyomorúságos,

félholt anyatest, a szabadságodat kérem cserébe, kisfiam, a túlvilági üdvösségért,

le kell mondj a fene nagy kötetlenségedről, hisz az istenfia érted is meghalt a ke-

reszten, nem értettem, mi ez, kész téboly, ki beszél itt, miféle hang, anyámnak

nem is mozog a szája, talán Regina, őt hallom, már mindenütt Reginát hallom, az

utcán folyton hátrafordulok, mögöttem jön vagy csak azt hiszem, akár valami kí-

sértet, szemmel tartja a lépteimet, vagy mit tudom én, most itt fekszik előttem az

ágyon, isten bizony, a haldokló anyám szakasztott Regina, mielőtt végleg eltávo-

zik az erotikus paradicsomba, még egy utolsó kísérletet tesz, hogy engem is ma-

gával vigyen, részletesen beszámoltat, kivel találkozom munka után, voltam-e

szombaton moziban, melyik minisztériumi szobában hány kolléganő dolgozik,

hány évesek, hánynak van férje, melyik jár miniben, melyik nadrágban, mikor

láttam Emesét utoljára, ez ügyben minden további nélkül hazudok, hisz tegnap is

találkoztunk, Emesét nem lehet levakarni rólam, azóta már kétszer is lefeküd-

tünk egymással, kezdünk összeszokni, előkerül Kárpátiné is, az exnejem, valami

osztrák ösztöndíjkérelem miatt bejön a minisztériumba, megkeres, már csak

a hecc kedvéért is megkérdem tőle, nem akarja-e egyházilag érvényteleníteni

a házasságunkat, csak mosolyog rajta, bár ő még ma is templomba jár, ez már min-

dennek a teteje, Regina magándetektívet fogad, tisztán akar látni a nőügyeim-

ben, októberben Budapestre készül egy filmes konferenciára, a Budapest torony-

szállóban lakik, ott folyik a tanácskozás, állunk éjjel kettőkor a szálló parkolójá-

(15)

ban, nem várom meg, hogy leszámoljon velem, egyből a tárgyra térek. Szakítani akarok, üvöltök.

Megpróbálom felidézni szó szerint, Szilágyi elvtárs, ami történt, mert ez a végső szócsata mondhatni sorsdöntő volt számomra.

- Miféle anya vagy te, miféle mocsok egy anya! Nem, nem is igazi, csak egy hazug álanya! Aki kitúija a többieket a maguk természet adta pozíciójából, hogy magát koronáztassa anyává!

- Mi van? Kivel beszélsz? Megőrültél?

- Semmi máson nem jár az eszed, csak a mások birtoklásán! Elülteted ben- nem a mételyt, az édes álmot, az elíziumi táj és az erotikus paradicsom meséjét, csak azért, hogy egy életen át a kezedben tarts!

- Házasságot ígértél!

- Hívő vagy, hívő! Becsaptál, csaltál, igazi hívő vagy!

Rázza a fejét.

- Te New Age hívő! New Age! Ez az, olvastam róla egy cikket!

- Semmi közöm a New Age-hez, semmi közöm!

- És a Mátéhoz? A mi kis Máténkhoz? Ahhoz sincs közöd?

- Hülye, el van kötve a petevezetékem.

- Hazudsz, most találod ki.

- Ez az igazság.

- Igazság?! Most rajtakaptalak! A legalpáribb meséket adtad be nekem. A tu- dós féij, aki Peep Show-ba jár kielégíteni magát. Meg az erotikus éden, ami után megnyaljuk a tíz ujjunkat. Csak éppen előbb fel kell fedezni. A mi kis Máténk!

Akivel kempingezni járunk a Vörös szigetre.

- De szemét vagy.

- Az, képzeld, szemét vagyok. És képzeld, felszabadítom magamban a szent gyűlöletet ellened. Megérdemled, te kis családi isten. Rászolgáltál.

- Feljelentelek. Feljelentelek házasságszédelgésért. Tudod, mit mondtál? „Bár- mikor elveszlek feleségül. És szépen hazatelepülsz." Szó szerint, az első beszélge- tésünkkor. Ott a Royal presszójában, mielőtt felcsempésztelek a szállodai szo- bámba.

- Most találod ki!

- Aztán telefikáztad az ágyam, te állat! Azon az első éjszakán. Reggelre csupa fika volt a szállodai ágyam.

- Mit ki nem találsz, úristen...

- É n meg felszabadulást és kibontakozást kínáltam neked. Erotikus totalitást.

Nevetséges. Én, a szerelem papnője elhitettem magammal, hogy egy ostoba, szem- ellenzős bürokratában képes leszek felébreszteni a természeti lényt...

- Szabadságról papoltok mind, és rabság lesz belőle.

- Ezt mondd a minisztériumban a főnöködnek, ne nekem!

(16)

- A Szilágyi elvtársnak?

- Vagy a Kádár elvtársnak. Mit bánom én.

- Ne politizálj, jót mondok, ne politizálj. Kis feminista New Age hívő, min- dent tudunk rólad. A magándetektívet is, akit rám állítottál.

- Na és? Talán nincs jogom hozzá? Majd meglátjuk. Én nem hagyom ennyi- ben, az szent. Te bunkó.

Sarkon fordultam, otthagytam. Ő még utánam kiáltott, de elcsuklott a hangja:

- Te bunkó hivatalnok.

Látod, Szilágyi elvtárs, a lehető legrosszabb fordulatot vett a történet, amit persze előre tudhattam, csak hát a kellő éberség, az, sajnos, hiányzott belőlem, mert ugye egy disszidens az disszidens, ahogy ott a gyóntatószékben oly bölcsen megjegyezted. Én akkor még okoskodtam, meg is sértődtél, de tény, hogy mire kikóvályogtam a templomból, már rájöttem, hogy el kell gondolkozzam a szavai- don. Merem állítani, ha nincs az a kijózanító beszélgetés köztünk, sosem kötök ki Emese mellett. Nem beszélve arról, milyen isteni magyaros kajákat tud főzni ez a lány, pörköltet, gulyást, brassóit, imádom. Azt mondják ugyebár, hogy a férfiakat a hasukon át lehet megfogni. Az ilyen Regina-szerű erotikus papnők meg egy rántott levest se képesek összeütni. Különben is itt az ideje, hogy megkomolyod- jam, túl vagyok az életem delén. Eldöntöttem, összeházasodunk Emesével, csak

anyám halálát kell megvárnunk, ami legfeljebb egy-két hét, s akkor ünnepélyesen megkérlek, legyél te az én esküvői tanúm. Emese is hozza a főnökét a filmgyár- ból, nagy hepajt csapunk, a központi házasságkötőben tartjuk a szertartást, akár Kárpátinét is meghívhatjuk az új férjével, tulajdonképpen jóban vagyok vele, csak a művésznőt meg Reginát ne. Hogy mindenki előtt világos legyen, részemről vége a bohéméletnek. És akkor most tényleg kérem a felvételemet a pártba, re- mélem, te is támogatod.

Leadtam a könyveket a szerkesztőségben, megyek haza Újpestre a metróval.

Emesével mindjárt anyám halála után elcseréltük a régi lakást egy három szo- básra, két kislányom van ugyanis, a nagyobbik idén érettségizik. Ezt Bécinek me- sélem a metrón, pont mellé ülök le. Ami maga a sorsszerű véletlen. Már a kala- pos üzlet előtt meg akart szólítani, ő volt az a sudár férfi, aki méregetett. Aztán mégse szólt, talán azt remélte, megismerem. Két évtized múltán?! És a metrón megint összeakadunk! Most már rám köszön, nem késlekedik. Summa cum laude diplomázott, mondja, fizikus lett belőle, kinn járt ösztöndíjjal a koppenhá- gai Bohr Intézetben, pár napja érkezett haza. Ráemelem a tekintetem. Komolyan beszél ez a gyerek, vagy tréfál? Igen, találkozott Regina férjével. „Bartos István?"

- kérdezte a dán fizikus. „Ismerem." És? Mást nem mondott? Olyasmit, hogy „ez

az ember akarta elcsábítani a feleségemet"? Nem? Csak éppen úgy alakult a hely-

zet, hogy felvitt magához? Megható. Hogy súlyos baleset érte Reginát? Valóban?

(17)

Látod, erről én nem is tudtam. Közvetlenül a szakításunk után? Hát elég kelekó- tya állapotban volt. Hogy tök dekoncentráltan lépett az úttestre? Épp egy autó elé? Szörnyű. Mi? Agyvérzés? De felépült, igaz? Nem? Nem teljesen? Tolókocsi- ban? Most is tolókocsiban ült? Nem? A fotelban? Öregasszony lett, viaszarccal, szétfolyó testtel? Sima, hátrafésült hajjal? És a férj? Mit mond? Hogy lám, az asszonykája csendesen őrzi a családi tűzhely melegét? Azóta is? Be szép. És bol- dog vele?

Béci lehajtja a fejét, mint akinek erre már nincs kedve válaszolni. Nyilván,

mondja mégis, kis idő múlva. Még két megállót utazunk együtt, hallgatunk.

(18)

G

ERGELY

Á

GNES

Altatás után

Mikor a dzsungel mélyi álom

átér a tekergő liánon,

és mert kitölti a tudattalan,

ideje, titka sincs, csak útja van,

csak útja van, és az is úttalan,

kifosztott fénysáv, és boldogtalan,

szótlan erősség, úgy őrzi a mát,

mint halott kicsinyét az elefánt,

álom és álom lassan összenyit,

egymásba csúszik tér felett a sík,

lenn kanyarog felhő és aljnövényzet,

mint harsona, a fénytelen enyészet

valamit szól, jövendöl, eltalál,

nincs végítélet, most még nincs halál,

most még lüktető rangja van a sebnek,

a sebes ágak még egyenesednek,

a fatörzs roppan, roppanni való,

lehet árbocrúd, felhőkarcoló,

hat hét, egy ezredév, és visszaállt

az idő, és a kifosztott halált

elemészti a titok, hogy a fény

átüt egyre a liánok helyén,

és nem ködli le, most még, a sötét

az elefántok emlékezetét.

(19)

B

OGDÁN

L

ÁSZLÓ

Robert Browning a tengeren, Ahab kapitány hajóján

„A szürke tenger, fekete táj, a hold, mint sárga, görbe kés.”

(Browning: Éjszakai találkozó)

1. Rumok Ahabbal

Hullámra hullám. Elisabeth szólít. Időnként ma is hallom a portugál szonetteket.

Elszivárog egy nyári alkony Még együtt voltunk. Felhőkbe vész hullámok közül kigyúlt arca.

„Ön bánatos, de semmi vész...”

Visszahozhatja álom, stanca?

Repülőhalak seregelnek, nem nyerhetek soha kegyelmet.

Ahab kapitány rummal kínál.

„Igyon Róbert. Ezt is ott vettem, régi kocsmánkban, a kínainál.”

2. A tőr

A rum tette? Az átkozott likőr, amit Ahab rumjára ittam?

Annyit éreztem, megváltoztam.

Kezembe honnan került a tőr?

Egyszerre ott volt. Hátam mögött

patkányok motoztak a falban.

(20)

Hol voltam, hol meg nem is voltam.

Elisabeth is ott körözött a sorok közt, sirva integetett.

Tőr élén csillant meg a fény.

Ha lenne egy kevés remény megmentene, hiszen szeret.

Arcomat néztem a tőrpenge hideg tükrében. „Vége! Vége!”

3. A döglött Moby Dick

Elaludtam a függőágyban.

Körémzárult a vörös sikátor.

Koldusok vettek körül. Fáztam.

Menekültem a kapitánytól.

Ahab a fehér bálna után indult. Én végleg ott ragadtam.

Hét egymást követő éjszakán Kóvályogtam sikátorokban.

Egyszerre megláttam a bálnát.

Míg Ahab üldözte, kifogták mások. Rettegve lerajzoltam.

Jött Ahab. Sírva üvöltötte:

„Bálnámat az őrdög elvitte!...”

És nem tudtam, hogy a tetthely hol van?

4. A seholban

Ott köröztem a sikátorban.

Egyre Moby Dick szemét láttam.

Koldusok marcangolták. Álltam.

s nem tudtam a sikátor hol van?

Felriadtam és elmeséltem a kapitánynak bizarr álmom.

„Nincs több ily bálna a világon!

Szelleme tovatűnt az égben.

(21)

Csakugyan ő volt? Ő lett volna?!

(Ahab krákogott, káromkodott.)

Őt látta volna. Az átkozott

egérutat nyert a seholba?

Meglépett mégis. Mi lesz velem?

Mit csinál Moby Dick nélkülem?”

5. Vörös sikátorban sárga szamarak

Ittunk s a vörös sikátorban hold hajtotta sárga szamarak köröztek, verset unt szavak kóvályogtak a seholban.

Elisabeth élt. Megérintett.

Üldögéltünk a kínainál.

Előbb-utóbb rummal kínál.

Mielőtt utolér a végzet.

Nyomot keresünk. Megszakad, elvész.

Megyünk utána pampán, tengeren.

Álmokon baktatunk át, éjeken.

Szétfoszlunk, ábránd ragad el, szélvész.

Sárga szamarak. Hold hajszol köre, míg be nem hullunk a gödörbe.

6. Ahab kapitány,

a harmadik pohár rum után

„Mit beszél Róbert? Arcán zavar.

Hős életének nem lehet vége.

Hallottam meghalt felesége.

Ezért szomorú? Mit akar?

Írjon verseket! Lopja vissza

az alvilágból. Nem kései

a vakremény. Hold kései

marcangolják? Varázslatokba

(22)

bízzon, mint egykor Orfeusz, s megint meghátrál Cerberusz.

Miért hallgat? Mért nem felel?

Pokolbéli kisértetek sem győzik le a verseket.

Ihlete nem hagyhatja el!...”

7. Fogyó hold

Ónszürke tenger. Némaság.

Nem segít ima, színlelés.

A hold vöröslő görbe kés.

Megsebezi az éjszakát.

Hőzöngés, elszánt tettetés sem segít. Elveszett hazák tornyainak harangszavát tépi a szél, hullámverés.

„Megidéztél? Hát itt vagyok.”

Elisabeth jön. Mosolyog.

Könnyei fehér fellegek.

Nincs-szíve szívemért dobog.

Lüktetnek benne verssorok.

Hullámtaréj fölött lebeg.

8. Atlantisz

Kézenfogott és kettényílt a tenger.

Atlantisz ott várt, lenn a kékes fényben.

Medúzák, ráják között, észrevétlen suhantunk el, majd egyszer elmesélem, de most, kék cápák között lebegve, ujjbegyét alig érintve, boldog

voltam, azt hiszem. Sírt vagy mosolygott?

Szél nem járta néptelen terekre

értünk. A holt város mozdulatlan

(23)

nyújtózott el a kéklő kábulatban, dór oszlopok közt Ahab várt reánk.

Mellette ringott a fehér bálna.

Kapuként setétlett kitátott szája.

Elnyelt bennünket és az éjszakát.

9. A bálna gyomrában

Hogy Elisabeth, Ahab hova tűnt nem is sejtettem? Elnyelt a bálna gyomrának bűzlő, rothadt félhomálya.

Belek alagútján, kiderült, nehéz előre jutni. Émelyegtem, elnézve Moby Dick vöröslő máját.

Lüktetett, pulzált, félig elfordulva haladtam tovább a bűzlő pokolba, köröttem döglött, szétmarcangolt ráják.

Jónás jutott eszembe, hajdanában így vándorolt ő is a cet gyomrában.

Innen minden út kifelé vezet.

Sírtam, okádtam, vádoltam magam.

Tudva az önvád itt már hasztalan.

Vonzott Atlantisz. Nagy, kéklő terek.

1o. Hajnal

Ahab élesztett. „Túl sokat ivott, iszonyúan berúgott, higyje el.

Sajnálom, Róbert, bárkit megkever a rum. Álmában sírt, kiáltozott.

A vízbe akart ugrani – lefogtam Kárt ne tegyen magában – lekötöztem.

Higgye el, nekem sincsen mibe hinnem.

Amíg aludt, én Dickről álmodoztam...”

Hullámok fölött hajnal közelgett.

(24)

Szóltak szívemben megint a versek.

Hát ennyi volt. Túléltem az éjszakát.

Láttam Atlantiszt. Elnyelt a bálna.

Ismét rájöttem minden hiába.

Elisabethet vártam s a halált.

2oo5. február 25–27., április 14.

(25)

F

ERDINANDY

G

YÖRGY

A csapat

A világban, amibe beleszülettem, még játszottak a gyerekek. Együtt: a kertek alatt mindig volt egy kalyiba, vagy valami sűrű bokor. Egy vén diófa, aminek fészket lehetett rakni az ágaiban.

Nekünk az almásládák illatos léceiből eszkábált házat Jankovszki úr, a ker- tész. Azokban az időkben nagy, lapos ládákban érkeztek a polgári otthonokba az almák, nagyanyám kiszedegette és sorbaállította őket a szekrény tetején.

A ládákat pedig felhasogatták, amíg csak ez a házépítés eszükbe nem jutott.

Mi öcsémmel attól fogva itt, a sufniban rejtegettük a gyufát és az aranyfilteres virginia-cigarettát. A csúzlit és a házi készítésű bodza-sípot.

És itt alakult meg Fehér Sas csapata. A nagyvilágban akkor már dübörgött a háború, természetes volt, hogy a mi korosztályunk is szövetségeseket keresett.

Nem voltunk sokan, öcsém és Pap Jóska mellett egy Frédi nevű kövér szom- szédgyerek. Azt, hogy szomszéd, nem szó szerint kell érteni. Jóska és Frédi lent laktak a Vércse utca sarkán, ott, ahol nem volt se kertész, se villanegyed.

A házak itt egy-egy keskeny üvegverandából álltak, mögöttük pedig szoba, konyha. Hátul budi, elől jégverem. Nagyapa elmagyarázta, hogy nekünk, akiknek több jutott, szeretnünk kell a szegénygyerekeket. Azt ugyan nem mondta, hogy engedjük be őket a kertbe, de hát rácson át szeretni ugye csak moziban lehet.

Jóska görbelábú, girhes fiúcska volt, és tökkopasz. Ebben nem volt semmi különös: kisgyerekkoromban nekem is nullás géppel nyírták a hajam.

Mezítláb mászott be hozzánk, fekete klottgatyában, és nagyokat füttyentett az ablak alatt. Akkoriban még roskadoztak a gyümölcsfák a hegyoldalon, ő pedig el- csámcsogott a korai cseresznye vagy a kajszibarackfa ágaiban.

– Te, Gyurka! – toppant néha elém. Úgy köll szarni!

Ő volt az egyetlen a környezetemben, aki néven nevezte a dolgokat. Állandó

hasmenése volt a cseresznye-idényben. A magokat lenyelte, mint a madarak, azután rendre kitojta őket az orgonabokrok alatt.

Egy szó mint száz, megalakult a csapat. Az eskü szövegét Jóska szavalta el, mi csak utánamorogtuk. Esküszünk az élő Istenre, hogy Fehér Sas csapata – soha egymást el nem hagyja!

Tüzet raktunk, szívtuk az aranyszipkás virginiákat, néztük a lángokat. Kelen- föld felől már egészen közel dübörgött a front.

*

(26)

Azután átcsapott fölöttünk. A villanegyed kiürült, szomszédaink követték a visszavonuló hadsereget. A hegyoldalban csak néhány hozzánk hasonló régi család maradt.

Itt, a romok között alakult újra a csapat. Nagyanyánk háza lett a főhadiszállás, addigra kinőttük már a sufnikat. Őket, az öregeket, a korai cseresznyefa alá te- mettük, ahol volt egy üres bombatölcsér: nem kellett megásni a sírokat. A ker- tészék visszaköltöztek vidékre, a kert is gazda nélkül maradt.

Mi pedig összeszedtük a lőszert, a puskákat és a gránátokat. Mindenki tartott tőlünk. Tekintélyt vívott ki magának a csapat.

Még a megszállókkal is beszélő viszonyba kerültünk. A kucsmás kiskatonák- kal, akik esténként átfésülték a romokat. Megfúrtunk, és két tégla közé szorítot- tunk egy-egy színes rakétát. Alig lőttük ki őket, megérkeztek az oroszok.

Lett egy lány is a csapatban, Kósa Inci, aki – akárcsak Jóska – a Vércse utcá- ban lakott. Belé volt szerelmes a Fehér Sas. Reménytelenül: mi akkor hirtelen növésnek indultunk, azon a tavaszon, de Jóska apró, görbelábú fiúcska maradt.

És kopasz. Ráadásul lilára festették a kobakját, mint egy húsvéti tojást. Inci- nek két ágaskodó copf volt a feje búbján, nagy lány lett belőle, Fehér Sasnál fél fejjel magasabb.

Jóska egyre elkeseredettebben robbantgatott. Rohambili billegett a fején, a klottgatya fölé, az övébe, kézigránátokat dugdosott.

Volt mindenféle azokból is. A fanyelűek, amiket a honvédek dobáltak, a tojás és a kukoricagránát, valamennyi között a legalattomosabb. Később – mondják – be is tiltotta valamelyik emberbarát szervezet.

Tény, hogy egy ilyen kukorica detonált Jóska kezében. Tele lett a hasa apró repeszekkel, néhány szilánk az arcába is jutott. Emlékszem, nézett rám, lucsko- san, kétségbeesetten. A szemében néma, állati bizalom. Elvégre én voltam a ba- rátja. Mi voltunk a csapat.

Igazi hős azonban még így se lett belőle. Inci nekem mutatta meg a bugyiját,

ő pedig – bepólyázva bicegve is csak a régi, lilafejű kisfiú maradt.

Azután helyreállt a rend. A nyugatosok házaiban idegenek éltek, a katonák eltakarították a romokat. Nagyanyámékat exhumálták. Feltárták a bombatöl- csért, és identifikálták – mennyi új szó! – az elhunytakat.

A bajonetteket kátránypapírba csavartuk. Nem tartottuk meg csak a roham- biliket. Ősszel pedig megkezdődött a tanítás, anyám internátusba – amolyan ja- vítóintézetbe – adott.

Amikor kikerültem onnan is, már sercegett a szakállam. Távoli emlék volt csak a sufni, a front.

*

Múltak az évek. Belőlem buszkalauz lett, bőrtáskával a nyakamban jártam

a várost. Öcsém tanított egy Tisza-parti faluban. Pap Jóska továbbra is a régi,

üvegverandás házban lakott, de hogy mi lett belőle, azt nem tudom. Egyszer,

(27)

hajnalban, utazott a buszomon. Nem kértem tőle jegyet, egymásra néztünk, né- mán, komoran.

Azután újrakezdődött a lövöldözés. A béke soha nem tartott sokáig a hegy- oldalon. Akkor láttam utoljára őt. Baktattam a kettes végállomása felé, a Lejtő úton. Vércse utca sarkán állt valami teherautó, és fegyvereket – dióverőket – adogattak fel a ponyva alá zubbonyos, micisapkás alakok. Egy pillanatra megáll- tam. Köszöntünk volna egymásnak? Mindegy. Nem hívtak. Nélkülem állt össze a csapat.

Ez hajnalban történt, én pedig kétrészes beosztásban voltam aznap. Így mondták, aki csak csúcsforgalomban dolgozott. Amikor végeztem, már nem állt ott a teherautó. Még nem volt dél, a hegy csúcsán kisütött a nap.

Akkor kezdődött a fegyverropogás. Megálltam a Lejtő út és a Vércse utca sar- kán, ott, ahol a kövér Frédi lakott. Az első golyó jajongva csapódott a sövénybe.

Gellert kapott.

Rám lőttek, kétségtelenül. Nem volt kívülem senki az utcán. De honnan? Nem volt mindegy, hogy melyik utca torkolatában hasalok.

Így aztán helyben maradtam. Leporoltam magam, és mentem tovább, fel a hegyre, a bőrtáskámmal a hónom alatt. Otthon felmelegítettem a levest, aludtam egy órát. Négyre lent voltam újra a Lékai téren. Kezdődött a második műszak:

a délutáni csúcsforgalom.

Később többször is megálltam a Vércse utca sarkán. Bemértem magam.

A zárda ablakából is jöhettek a lövések, de a Csapó-udvar padlástere is erre nyílott.

Mindig valami távoli orvlövészt kerestem. Az, hogy a Jóskáék konyhájából lőttek volna rám, eszembe se jutott.

Mindegy, vége lett ennek is. Átcsapott újra a hegy fölött a front. A villanegyed ismét kiürült, most teherautók vitték a határra a fiatalokat.

Jóskáról Svájcban hallottam legközelebb. Az újságok megírták, hogy a genfi tó partján megsütötték a hattyút a magyarok. A képen Fehér Sas szakértő kézzel forgatta a nyársat.

– Éhesek voltak – írta a riporter.

– Gyerekek, hattyúk!

– Én csak egyet látok – morogta Jóska, és piszkálta a tüzet.

Így adtam tovább, harminc éven át. Valahogyan így is történhetett: Fehér Sas szerette a szójátékokat.

Amikor visszakerültem a trópusról, hallottam, hogy a barátom is gályarab-

ságban töltötte ezt a három évtizedet. Megálltam a tónál, ahol annakidején kö-

rülültük a tüzet, és azt hittem, hogy minden, igen, minden elmerült a múlt mély-

vizeiben. Egyedül maradtam, mint az ujjam. Öcsém nem írt, hazamenni pedig

még akkor, harminc év után se lehetett.

(28)

A tó partján néha összejöttek a régiek. Hivatalnokok voltak, fogorvosok. Szo- morú, magányos emberek. Pap Jóskáék kihullottak a rostán. Kinek is jutottak volna eszébe! Semmivé vált, akiből – mint mondtuk – semmi sem lett.

*

Nem tudtuk, hogy idő kérdése minden. A múlt állóvize kidobja magából a ré- gieket. Keleten megnyíltak a határok, aki tehette, hazamehetett.

Újra végigbaktattam én is a hegyoldalon. Megnéztem a kertet, a sufni és a régi ház helyét. A korai cseresznye alatt, a bombatölcsérből csak egy alig észrevehető horpadás maradt. Hát igen. Itt szívtuk az aranyszipkás virginiákat, ide, az orgo- nabokrok alá szartuk a cseresznyemagot.

Néha megáll előttem ő is, a barátom. Girhes fiúcska, görbelábú és tökkopasz.

Esküszünk az élő Istenre – mondja. Folyik az orra, és könnybe lábad az én sze- mem is. Ide, ebbe a sarokba temettük a bodzasípokat.

Kósa Inciék kivándoroltak. Ki tudja, merre. Az a két ágaskodó copf a feje búbján! Ma már nem látni ilyen lányokat.

A kövér Frédi kopasz. Lefogyott.

– Te vagy az – mondja. Megismertelek.

Micisapka és rojtos pulóver. A nadrágja szakadt.

– A Jóska? – kérdezi. A szájában feketék a fogak.

– Hazajött ő is. Itt állt, ahol most te állsz. Azt mondta, házat épít.

Keresi a szavakat.

– És? Felépítette?

Frédi legyint. Megy vissza a házba:

– Á, dehogy.

A járdaszegélyek töredeznek. Itt kapott gellert a golyó. Még nem volt dél, a hegy csúcsán fehéren a nap.

Nézem a zárda homlokzatát, a Csapó udvaron a padlásablakokat. Mind a kettő túl messzire van. Ő lőtt volna rám, a barátom? Ez volt a búcsúja? Hogy még egy- szer, utoljára, megugráltatott.

Megyünk fel a hegyre. Néha rám néz: nem is olyan alacsony. Soha egymást!

A szemében néma, állati bizalom. Elvégre én voltam a barátja. Én vagyok a csapat.

A Lejtő úton egyre több az idegen. Megveszik a Frédi telkét, a barackosokat.

Kacsalábon forgó üvegpalotákat építenek. A kaszálókat lebetonozzák, parkoló lesz belőlük. Zöld övezet. Irodaházak, ott, ahol a korai cseresznye és a kajszi- barack.

Nem játszanak: vérebeket tartanak. Mindenki mindenki ellen. Kit érdekel az

összetartozás! Fehér Sas. A csapat.

(29)

T

ŐZSÉR

Á

RPÁD

Keresztút

M

OLNÁR

A

LBERT

,

MIUTÁN AZ ÖRDÖG

P

RÁGÁBAN BÉCSI KATEDRÁVAL ÉS PÁPISTASÁGGAL KÍSÉRTETTE

,

VISSZAINDUL

A

LTDORFBA

Töpreng a sötét, virradjon-e már?, és latol az elme, érdemes-e

virradni?, nem jobb-e a nagy, nyugalmas, osztatlan éjszaka, melyben a tárgyat még nem választja el a fény a tárgytól, s az embert önmagától tudata?

Molnár Albert!, tudósnak mondanak, vess most számot magaddal, életeddel:

ki vagy?, mit ér, amit eddig tanultál?

Mit ér a teológia s a jog,

s mit ér a bölcselet, ha te, magadról nem tudhatsz meg semmit sem általuk?

A tudás – a jó s rossz pólusai

helyett – kétséges pántokra akasztja a lélek üvegét, s az megvakul, mint tükör az elfelejtett falon.

Áll az ember a keresztutakon, s míg ott bogár s egér elboldogúl,

ő jobb s bal lábát sem ismeri föl:

rág az eszme, mint a csontban a szú.

Prága, Altdorf, Bécs – végül egyre megy!

Az egyénből a világ közt csinál, kísérti torral, fényes városokkal, de önmagán túlra, álságba, hegyre, sivatagba, téves térbe viszi. –

Mentsük lelkünket, az egyént: magunkat, hová az Úr a terekből kiszállt!

Bomolj, világ, én elhagylak, bomolj:

dúvad ortja mívelt téreidet,

(30)

agyara péz s bérelhető tudás!

Bomolj, világ!, láttam szerkezeted, vagy véltem látni, bomlott óra volt, mit bomlott órás vaskóval javított, s megrettent, ha az óra is ütött;

véltem látni dühödt rugóidat, s csalót, ki ganéjjal kenegetett – annyi már az ütköző érdek a tengelyeidben, hogy csak ütközet billentheti meg a tárcsáidat. – Az új század felhúz vagy összetör:

én lelkem szigetére vonulok,

hol az égből maradt még tán darab. – Bomolj, világ! – S fald fel önmagadat!

Epilógus

Vérrel tött írást az ördögnek pénzért – vegyül a korok tanulsága.

Egy korai menekvő tudós költő

Prágában – ennyi! S a költőben Prága!

Az ég s a föld (pénz, kény, önzés) tudása – vergődő lélek a világi latban:

ember a térben, s tér az emberben, s az egész mérleg a gondolatban.

S a sokezer éves libikóka tengelye mai fordulat:

Minek is kell fegyvert veretni

belőled, arany öntudat!

(31)

A székelyek fizikusa

B

ESZÉLGETÉS

T

ORÓ

T

IBORRAL

, A

KADÉMIÁNK KÜLSŐ TAGJÁVAL

– Professzor úr, mit jelent neked ez a mondat: „Énlaka felett, a Firtos lova hátán, le- hajtott fejjel elaludt a Gondviselés.”

– Sok mindent! Tamási Áron Tüzet vegyenek balladai hangulatú novellájából idéztél.

Annak kezdő sorait. Ami felett elaludt a gondviselés, az a szülőfalum, Énlaka.

– És a Firtos lova?

– Igen, ezt illik megmagyarázni, kevesen tudják. A Firtos-hegy a Hargita legnyugatibb nyúlványa. A meredek hegy Énlakára néző oldalában van egy andezittufából álló rész, mely lovat formáz. Messzire ellátszik, és a környékbeli falvaknak jelzi az időjárás alakulá- sát: amikor a Firtos lova kifehéredik, jó idő lesz, ha megszürkül, eső készül. A Firtos-hegy körül egykor castrumban római katonák táboroztak, utána vár épült oda, majd a minori- ták kolostora. Alatta van a kicsi falu, Énlaka, a régi Udvarhely megyének, Udvarhelyszék- nek nyugati peremén. Édesanyám ott dolgozott helyettes tanítónőként. Énlaka színtiszta unitárius falu, kicsi gótikus templomának kazettás mennyezete őrzi az egyik legismertebb, 1668-ból származó székely rovásírásos emléket. Református édesanyám a szomszédos Etédről származott. Később áthelyezték Nagygalambfalvára, Kányádi Sándor falujába, ahol összeismerkedett édesapámmal. Ott született a bátyám. A velem várandós édes- anyám még visszautazott Énlakára, hogy összeszedje a holmiját, de a visszaútra már nem hagytam neki időt. Az iskolában láttam meg a napvilágot, édesanyám kis tanári szobájá- ban. Énlakának azonban csak hat hétig voltam lakosa.

Gyermekkorom emlékvilága egy festői szépségű erdővidéki faluhoz, Magyarhermány- hoz köt, ahol szüleim tanári állást kaptak. Erdővidék Háromszék megye északnyugati szeglete, borvizekben és székely legendákban gazdag tája, aminek Barót a központja.

A csaknem húsz falucskájából meglepően sok kultúránkat gazdagító ember került ki: Apá- czai Csere János, Baróti Szabó Dávid, Bölöni Farkas Sándor, Hermányi Dienes József, Kriza János, Nagybaconi Nagy Vilmos, végül, de semmiképpen sem utolsóként a számomra talán legkedvesebb székely mesemondó, Benedek Elek. Magyarhermány a Hargita déli lá- bánál fekszik, onnan már nem visz tovább az út. Hermány fölött magasodik az 1558 m ma- gas Kakukk-hegy, ahonnan a Barót-pataka ered, majd falunkat elhagyva átfolyik a völgyön.

A medvék gyakran bejártak a falunkba, főként ősszel, amikor a szilva érett. Az egyik öregasz- szony éppen szedte a fa alól, amikor valaki hátulról megbillentette. Megfordult, hogy tilta- kozzon, ehelyett elájult az ijedtségtől. Ugyanis egy medve tessékelte arrébb, az is a szilvát szedte. Nénénknek az ijedtségen kívül szerencsére nem esett komolyabb baja.

– Irigylésre méltó gyermekkorod lehetett ebben a csodavilágban.

– Gyönyörű évek voltak. Miénk, a gyerekeké volt az egész falu. Ismertünk minden bokrot, virágot, minden madarat, madárfészket. Nehezen hiszik el nekem, de így volt:

Ábra

Updating...

Kapcsolódó témák :