Burleszk szonett az elmúlásról

Még csak fél hat, és teljesen beborult, lebbenti szárnyával az utcát a hegyen lelt Éliás, a vizet, s mindent, ami mozdul, mintha csendesebb lenne a zörgés, mondja Tandori Dezső

Megvakítom őket azzal, hogy az ország másik végébe költözöm.. Nem írok többet róluk, mégis körém gyűlnek,

mintha természetes az lenne, hogy vakolatlanok maradnak a házak, s felébe hagyják.. a járdát, és meggondolatlan, odatapasztott erkélyek, „jó az,

gálsz, hogy állj még.”), vagy az Allevatioés a Concitatio – és a sor ízlés és megítélés szerint még bőven folytatható lenne, holott ez idáig még csak a kötet első

Úgy hurcolom én, küszködve, magammal Ezt a rohadt petrarkista hagyományt, Cifrázva csillogó gyönggyel, szalaggal, Mint kétes értékű, díszes rakományt.. Mint kit Ámor nyila

A túléléshez bizony szükség volt és van rá, e nélkül biztos, hogy például fiam szörnyű balesetéből nem tudtam volna lelkileg kigyógyulni, csak így, hogy vele együtt

mindegy hogy hiszek-e abban amit mondok ha az utókor kérdéshorizontjába állít és kiszopogat mint egy velőscsontot minél rögeszmésebben beszélünk félre olvasatunkat

Azt kellett volna felelnem; nem tudom, mint ahogy nem voltam abban sem biztos, hogy akár csak a fele is igaz annak, amit Agád elmondott.. Az tény azonban, hogy a térkép, az újság,