B ÁLINT P ÉTER
„és én kések közt ülök itt”
KASS MÛHELYÉBEN
„Egész életemben arra kényszerítenek, hogy tudatlanságomat kifecsegjem és
[ tudásomat elhallgassam”.
(Weöres Sándor)
Egy bizonyos Albert Marquet nevezetű úr, aki a francia impresszionista fes- tészet nagyjainak az árnyékában alkotta meg a saját (remek)művét, egy napon ekként összegezte közönségének mindazt, amit évtizedek alatt létrehozott:
„Nem tudok sem írni, sem beszélni, csak festeni és rajzolni. Nézzék amit csináltam, miként sikerült kifejeznem magam, vagy feneklettem meg; minden esetre, ha akár a saját hibájukból, akár az enyémből nem értenék meg, semmit sem tehetek”.
Bár szeretjük a festőt, a grafikust olyasféle szerzetként elképzelni, aki nem lévén a szavak embere, bárhol és bármikor szólaljon is meg, köznevetség tár- gyát képezi, mert hiszen mondataiban fúrton-fúrt hibát hibára halmoz, s noha rendre összekeveri az idegen szavak értelmét, mégis oly makacsul ragaszkodik használatukhoz, akár kisded a kedvenc csörgőjéhez, a festőként létezésnek a szavakkal történő kifejezés képtelensége, vagyis épp ez „megfeneklés”-élmény a korán felismert lényege. A történeti hűség kedvéért persze nem árt pontosí- tani; a „festőként-levés” alapélménye aligha más, mint az évezredek óta meg- ismétlődő rácsodálkozás arra, hogy a vizuális jelekkel és a színekkel akkor is képes vagyok önmagamat kifejezni és folyamatosan beszélni, ha hallgatok, a csenden is átszüremlik belőlem valami, ami engem is éppen úgy meglep, mint azt, akit a csönd méltósága és varázslatos hieroglifái bámulatba ejtenek. Akkor is meg tudom érteni és értetni magam általuk, ha a barlangfalra, az agyagcserép oldalára, vagy vízmerítésű papirosra való „képírásnak” más fajta szabályai van- nak, mint a nyelven beszélésnek, amit mások és sok ezer más okból választa- nak. Egyszóval ez a szavakkal „megfeneklés” egy életre szóló kudarc, mely, bár elegendő ösztönzést adhat egy más fajta „metanyelv” megtalálására, önmagá- ban mégsem nyújt megfelelő biztosítékot arra, hogy a metanyelv használata révén nem leselkedik-e ránk újabb csapda.
Bármely festőnek sokkal hamarabb hajlandók vagyunk megbocsátani, ha saját mesterségéről vagy életművéről nem tud világosan és érdekfeszítően be- szélni, mint egy írónak, ha nemcsak hogy a saját mesterségéről, de akár egy festő vagy szobrász, akár egy zeneszerző vagy színész művészetéről nem képes
elbűvölően és okosan szólani, ugyanis ezt is hivatása részének gondoljuk.
Talán, mert még mindig annak az egyébként téves elképzelésünknek vagyunk a rabjai, hogy a szavakkal többet s árnyaltabban lehet elmondani, mélyebben és meggyőzőbben lehet beszélni a létezésünkről, mint akár a zenei hangokkal vagy a színekkel; illetve hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy irodalmi mű által leírtakból könnyebben megértjük létezésünk törvényeit és menetét, mint egy szimfóniából vagy festményből, mivel szavakkal építkezik. Talán, mert azt hisszük, hogy a szavak – amelyeket az évszázadok során egymást követő nem- zedékek képviselői épp abból a kifejezési vágyból és megnevezési kényszerből alkottak meg, értelmeztek újra, s láttak el időről időre más jelentésekkel, ami valamennyiünket magával ragad használatuk idején, amikor értelmük elégte- lenségére és jelentéstartományuk szűkösségére döbbenünk rá –, csalhatatlanul és egyértelműen fejezik ki azt, amit mondani szeretnénk velük és általuk.
Ám akárhányszor is húzzuk elő a szavakat emlékezetünkből vagy az értel- mező szótárainkból, egyfajta zavar vesz erőt rajtunk, annak legyőzése végett megpróbáljuk más viszonyba és megvilágításba helyezni őket, hogy gondolata- inkhoz simuljanak. Minél nagyobb gyakorlatra teszünk szert ebben a „kirakós- játékban”, annál világosabban látjuk, hogy a szavak alig is tesznek mást, mint egyszerűen körülkígyózzák és behálózzák a még artikulálatlanul gomolygó gondolatot, amely születése pillanatában egyelőre csak keresi a neki megfelelő formát, a ráillő öltözéket és szerepet, hogy teljes vértezésében elénk léphessen.
Nekiveselkedünk a kezdeti élmény és gondolat lejegyzésének, és már az első pillanatban eldől, hogy urai vagyunk-e a szavaknak, a velük történő építkezés- nek, avagy sem. Ha nem vagyunk elég éberek, a szavak el- és megfojtják az eredeti élményt, a kiinduló gondolatot, vagy más irányba terelik a gondolat áradását és szárba szökkenését, s csak akkor vesszük észre, hogy álnok módon rászedtek bennünket, amikor irkánkba lejegyezve láncolatukat, újraolvassuk a mondatokat, melyekben feszengenek a gondolatok, falsul szólnak az egyes szavak s más fajta élményt szólaltatnak meg, mint amilyet szándékunkban állt rögzíteni.
Az első mondatban addig húzzuk a nem kívánt szavakat, addig-addig mó- dosítjuk, helyettesítjük valamelyik másikkal őket – olykor a többszöri neki- futás során teljes mértékben átalakítva, újraírva a nyitó mondatot, akár számos variációjában is –, amíg összhangot nem érzünk a bennünk megszólaló élmény és a papírra vetett mondat között. Ez az éber figyelem és tudatos önellenőrzés, javításra készenlét és kiinduló gondolathoz ragaszkodás oltalmaz meg bennün- ket a szavak labirintusában való tévelygéstől, a gondolati zavarosságtól és a kényszerű újrakezdéstől. Ezért a kezdő és nyitó mondatok tétje nem más, mint a „mű” megírhatósága, végiggondolhatósága, más szóval akként való léte- zése, milyen sorsot szántunk neki. Az író azon törekvése, hogy mindjárt az írás elején fülön csípje az eredeti élményt (amely rögtön az első mondatválto- zatban magára óhajtja ölteni teljes vértezését, mintha nem bízna eléggé az őt
követő mondatok logikus igazodásában, párbeszédre nyitottságában, fegyel- mezettségében, az íróval „összejátszva” jelzőfűzérekkel, értelmező és magya- rázó tagmondatokban terpeszkedéssel nehezíti el önmagát, néha oly mérték- ben, hogy az író egyszerre kimondhatatlan vágyat érez a hallgatólagos meg- egyezés felrúgására), s az első javítás során megszabaduljon azoktól a sallangok- tól, melyek fogalmazványa írásakor szükségképpen eredményeztek egyfajta túlírtságot, alig is különbözik a grafikus első vázlatán tett erőfeszítéstől.
A grafikus ceruzája vagy tolla meglódul a papiroson, akár úgy, hogy ideges türelmetlenséggel több vonalat rajzol egymás mellé vagy fölé, hogy a részletet vagy az egész témát megelevenítő „kereső vonalak” sűrűre szőtt hálójának se- gítségével iparkodjon megtalálni azt a vonalat, mely végül is látványosan is kö- rülhatárolja a formát; akár úgy, hogy egyetlen lendületből vázolja fel a látott vagy emlékezetből felidézett képet, ám amint elakad a lendület, esetenként az elrajzolás mértéke bosszantóvá válik, a grafikus félre dobja a vázlatot és másik lapon kezd az „újraíráshoz”, az előbbi vagy sokadik előző hibáiból és hiányos- ságaibólokulva.Akárígy,akárúgytörténikacsöndmegtörése,akezdetés vég, illetve a közbülső folyamat megannyi lenyomatát őrzik a papirosok. E kétféle vagy „sokszor kétféle” eljárás elsősorban nem a tehetség és képesség minőségé- ről, sokkal inkább a csöndön átütő jelek és beszédmód megválasztásának nem kevés vesződséggel, vajúdással járó folyamatáról tesz tanúbizonyságot.
A változatok éppoly sokfélék és eltérőek lehetnek, mint az írói stílusok, melyek egyedisége a gondolkodás természetéből és a nyelvhasználat választé- kosságából, s az alkotó fegyelmezettségéből és ízléstelenség elleni ádáz harcából fakad. Igen, a rajzok, miként az egyes írásművek is, lehetnek olykor modoro- sak, finomkodón mesterkéltek, a mindentudás vértezetében tetszelegve nagy- képűek, a filozófiai húrokat pengetésük ellenére is végtelenül semmitmondóak és felületesek; olykor pedig egyszerűségük ellenére is drámai erejűek, mély- áramlásba rántók, képzeletet megtornáztatók, szenvedélyre ösztönzők; s per- sze a két véglet között, az alkotói hajlamtól és ízléstől, jellemtől és tehetségtől függően az imént sorolt erényeket és hibákat ötvözve legalább oly sokfélék, ahány írói vagy „képírói” beszédmód érhető tetten az egyes művek esetében.
És ne feledkezzünk meg az időről sem, melyből egy-egy mű létrehozására, kinek-kinek másként mér a megrendelő vagy az alkotói szándék! Noha tudjuk jól, ez sem perdöntő a mű minőségének a szempontjából. Valéry egyenesen azt állítja, hogy a legjobb művei mindig váratlan megrendelésre születtek s nem belső szükségletből. Colin Banks pedig, Kass János munkálkodásának több év- tizedes ismerője és barátja, azt hangsúlyozza: „Kassnak nem mindig adatott meg az idő, a pénz vagy a lehetőség, hogy valamit kétszer, négyszer, vagy akár tízszer is megismételjen, amíg az valóban tökéletes lesz. Mindannyian ilyen terhek alatt görnyedünk, de Kass mintha nem mindig érzékelné, hogy a nagy nyomás befolyásolhatja azt, amit csinál”. Bár akinek megadatott az a kivételes szerencse és az idejét sem sajnálta arra, hogy Kass műhelyében egy kicsit kuta-
kodjon, ráérősen átlapozza az évtizedek alatt felgyülemlett vázlatokat és rajzo- kat (melyeket némi hanyagsággal és rendezetlenséggel őriz Kass számtalan mappáiban, hiszen az egyszer már megoldott művek sorsa kevésbé érdekli, mint az éppen soron következő), az némiképp másként vélekedik az idő- és pénzhiány nyomásáról, a megszállott munkamániáról, hiszen Kass már csak a szenvedélyes ötletkeresés, a jobb és a még jobb megoldásra törekvés okán is igyekezett mindig több vázlatot készíteni egy-egy téma kibontása során.
Ha az írók a napló-, vagy levélírást a „mesterséggyakorlás” egy fajtájának vélik, akkor a vázlattömbbe vagy bármiféle fecnire, szalvétára, papírosra rög- tönzött rajztöredékeket, krokikat is bátran annak tarthatjuk. S bár a gyanútlan szemlélőt megtéveszti Kass egyetlen lendületből fogant, elképesztő forma- és arányérzékkel, s mesteri vonalvezetéssel végigrajzolt alakjainak s „történetei- nek” a látványa, melyről azt hiszi, hogy valamennyi eleme „csak úgy” kipattan a grafikus fejéből és mesteri rajztudása mozgósításával rögvest végleges formát is öltött; azt azért mégsem árt tudatosítani, mielőtt valamiféle „mítosz” áldoza- tává válnánk, hogy Kass, épp a vázlatok ezrei tanúsítják ezt, a mégoly erős nyomásnak és sürgetésnek is ellent tudott állni legalább annyi időre, hogy a fe- jében megszületett ötletet egynéhány változatában papírra vesse. Noha Kass stílusa olyan természetű, hogy szinte egy tömbből s egyetlen vonal segédletével bontakozik ki egy részlet vagy a sok kis részlet gazdagsága (egyszerűen nem tudja el- és letagadni, hogy keramikusnak készült és szobrászambíciókat is dé- delgetett, s az agyaggal vagy a kővel birkózás mindig az álom „kibontásával”
kezdődött számára), mégsem az évek alatt megszerzett rutin vezeti a tollát.
Kétségtelen tény, hogy tiszta és meggyőző erejű formák létrehozásához egy- felől biztos, anatómikusan pontos rajztudás, másfelől több-kevesebb türelem szükséges, ami a kroki-változatok készítésének feltétele; Kass mindkettővel rendelkezik.
Érvelésemmel nem azt igyekszem bizonygatni, hogy Kass valamennyi rajza
„tökéletes” volna (hiszen hol Don Quijote lovának a szeme csúszott lejjebb a kelleténél, hol egyik-másik nőalak tompora, combja, térdkalácsa sikeredett elnagyoltra);azirántaérzetttiszteletéscsodálatnemfeltétlenülavatelfogulatlan bírájává, miként nem is zárja ki ennek lehetőségét. Ellenben óva inteném a mégoly elszánt híveit és felettébb szigorú kritikusait is attól, hogy elhamar- kodott és sietős véleményt mondjanak rajzairól, pusztán az irigylésre méltó le- tisztultság és a zavarbaejtő termékenység okán. Hiszen Kass semmit sem utál jobban az alkotói slendriánságnál, felületességnél, nagyképű handabandázásnál, s ha mások műveit bírálja, sohasem a hibákat és elrajzolásokat pécézi ki első- ként (ugyanis számtalan íróval együtt vallja, hogy az egyik mű hibáit és hiá- nyosságait egy másikkal, az éppen soron következővel is ki lehet javítani), ha- nem a szakmai igényességet az alkotói tisztességet és önbecsülését, vagy éppen ezek hiányát fürkészi árgus szemmel. Kass, lett légyen bármennyire is „korsze- rűtlen” az a fajta bölcselkedés, amely azt hirdeti, hogy ami jó, vagy a jóságra
törekszik, annak valamiképpen a széphez is köze van, nem tágít a jó és a szép összefüggésének esztétikai és morális kölcsönhatásától. Noha jól ismeri azt az intelmet, miszerint „épületes eszmékkel” is lehet rossz művet létrehozni, de azt is tudja, hogy néhány ezer év művészete szinte mindenre és mindennek az ellenkezőjére is bőségesen kínál példát.
„A művészet csak edzés kérdése” – írja egy helyütt Valéry, amit értelmezhe-* tünk úgy is, hogy egyetlen alkotó sem születik „mesternek”, inkább csak a ta- nulóévek kitartó szorgalma és a szüntelen mesterséggyakorlás, a nyilvánosság számára láthatatlanul zajló műhelymunka és az életben bizonyos stációk be- járása révén válhat mesterré az, aki a művészet valamelyik formáját választja az önmegismerés és önkifejezés terepének. És értelmezhető úgy is, hogy akár egyetlen alkotás létrehozása is megannyi vázlat készítését, töredékekben való kibontását és az újra- és „átírások” révén történő kiérlelését feltételezi még a gyakorlott művésztől is. Vannak, akiket érdekel a műhelymunka során kelet- kezett „forgácsok”, befejezetlenül hagyott és sokféle változatot mutató vázla- tok sokasága, mely valamiképpen rávilágít arra, ahogyan a kezdetből, a hozzá- toldások és lefaragások, az újbóli nekirugaszkodások és hirtelen kiinduló pont változások nyomán, a végkifejlethez eljut az alkotó.
A források láthatóvá válása, a kezdeti benyomások és első ötletek tanúság- tétele, a papíron meg-megszaladó toll félresiklásainak és pacáinak hol kedvet szegő, hol pedig képzeletet meglódító hatása, a már-már megoldottnak hitt mű egy részletével szemben érzett elégedetlenség, s a hiányosság fájdalmát enyhí- teni szándékozó újbóli erőfeszítés, mely újabb változatok sokaságát hozza létre, a „kész mű” élvezetének olyan fokára juttatja el esetenként a titkok iránt érdeklődőket,hogyazalkotásrészeseinekvélhetikmagukat.„Mindenmű a kö- rülmények műve: ez csupán azt jelenti, hogy e műnek volt kezdete, vagyis- hogy az időben kezdődött, s ez az időbeli pillanat a mű részét alkotja, mivel- hogy nélküle, a mű csak egy megoldhatatlan probléma lett volna, semmi más, mint az írás lehetetlensége.” Maurice Blanchot e megállapítása talán igazolja is a felfokozott érdeklődését mindazoknak, akik a kezdet pillanatának mindvégig való jelenlétét és kibomlásának bonyolult útvesztőjét szeretnék nyomon kö- vetni,lépésrőllépésre,egyetlenpillanatrasemszemelőltévesztveazalkotómeg- ingásait és habozásait, melyek éppúgy gondolkodásának sajátjai, akár a kezdő gondolat, mely nem ritkán oly mértékű változáson esik át, hogy alig is tud- nánk felismerni a vázlatok hiányában, vagy kommentár nélkül.
A vázlatok a képíró naplófeljegyzései, melyek a „satuba fogott” ötlet meg- munkálásának és alakításának során, egyszer az ötlet szinte követhetetlen szí- neváltozásáról és makacs ellenállásáról, máskor az ötlet keltette emlékekkel, élményekkel és belső kétségekkel birkózás napi gondjairól, megint máskor pe- dig az ötlet és ötletet formáló kölcsönös gyanakvásairól, fenntartásairól, von- zásairól és taszításairól vallanak. Ugyanakkor a vázlatok jelek is, melyek épp-
úgy vezetnek bennünket egy ismeretlen és megannyi rejtelmet ígérő cél felé, akár az erdei gyalogtúrázót a fa kérgére festett keresztek; s bár megtehetjük, hogy időről időre átvágunk egy elénk bukkanó tisztáson, vagy levágunk egy csalitoson át vezető ösvényt, mert azt hisszük, hogy egy másféle tájékozódási pontot választva és jó szerencsénknek köszönhetően ugyanoda jutunk el, ahova a jelek segítségével szándékoztak irányítani, csak hát ne feledjük, nyilván volt valamilyen oka és célja annak, hogy bizonyos utakra tereltek bennünket.
S vannak persze olyanok is, akiket egyszerűen zavar, hogy a „mű” egyszeri- ségéről és megismételhetetlenségéről, tökéletességéről és befejezettségéről ki- alakított képüket jelentősen módosítják és rendre összekuszálják a megőrzött vázlatok, s nem is ragaszkodnak feltétlenül hozzájuk, mert nem gyanítják, hogy az „egyszeriség” mögött gyakorta a véletlenek sokasága rejlik, s a képírás közbeni vesződségnek, a vajúdásnak az eltüntetésére legalább akkora erőfeszí- tést tett az alkotó, mint amennyi kínnal végigrajzolta a szárba szökkenő ötle- tet. Miként azt sem sejtik, hogy a „befejezettség” maga sem más, mint egy át- meneti állapot, mely akár a képzelet kifulladása és a teremtő erő fáradsága, akár az alkotó továbblépésre képtelensége és hirtelenül rátörő érdektelensége okán, a „mű” későbbi újragondolása alkalmával, egy másfelé ágazó műhöz vezet el (ez olykor az eredeti kiinduló pont ellentételét is állíthatja). Vagy pedig egy- fajta „bebábozottságban való megrekedés” állapota, amely arról árulkodik, hogy bizonyos üdvterv és a jóbi vereséget követő belátás hiányában, az alkotó örökre lemondott a pille-létről, s ekként a Kafka-által emlegetett „féreg-létet”
választja. Kell-e mondani, hogy minden, ami „bebábozott” és ebben az álla- potban marad, az egyedül a sötétségben, legfeljebb a szűrt fényben érzi jól ma- gát; hogy a „bebábozottnak” az átláthatatlan, az iszamós, a bűbájos, a maszk- kal fedett, a burok alatt láthatatlanul romló és omlatag a természetes közege, hiszen fél a fénytől, mely egyszerre világítaná át pőreségében és emlékeztetné illékony létének gyors beteljesülésére.
Kass, miként maga is többször utalt rá, nem „hívő” a szónak abban az ér- telmében, ahogy a napi rendszerességgel imádkozók, a közösségben üdvözülni vágyók esetében szoktuk ezt mondani, s még csak nem is „panteista”, amiként oly sok alkotóról szerették-szeretjük ezt okkal, vagy ok nélkül feltételezni pusztán azért, mert egyfajta természetrajongás, természeti törvények ősi együtthatásának és állandóságának a fürkészése érdekelte őket. Annak ellenére, hogy sem nem hívő, sem nem panteista a szó vegytiszta értelmében, némi megszorítással és fenntartással mégiscsak elmondható róla az, amit a szentté avatott assisiről írtak egy helyütt: „Ferenc nem volt panteista, csupán mindent mélységesen szeretett és tisztelt. Semmi és senki fölött nem akart uralkodni, még az élettelen dolgok fölött sem. A világ neki Isten nagyságáról beszélt. Innen ered kü- lönleges viszonya a növényekhez, állatokhoz.”
Félreértés ne essék, anélkül, hogy már életében „szentté” akarnók avatni Kasst – vaskos könyvének különös címe ellenére Sartre sem tette ezt a bűn és
romlás virágzásában örömét lelő Genet esetében –, s olyan erényeket igyekez- nénk neki tulajdonítani, amelyeket bizonyára maga is hevesen visszautasítana, aztazértillikelismernünk,hogyegynémelyvonásában:akiátkozottakésatár- sadalom peremvidékére szorultak nyomorúsága iránti nyitottságában, rászed- hetőszívjóságában, szerelmeihez fűződő hűtlen hűsége ellenére is megnyilvá- nulószeretetéhségében,rajzolásközbenitöprengvebölcselkedésébenésavona- lakkaltörténő„prédikálásában”azassisibeliFerencképviselteembereszményre emlékeztet. Különösen szembeötlővé válik egynémely jellembéli párhuzam, ha emlékezetünkbe idézzük Ferenc Alverna hegyi böjtölése idején állatokhoz in- tézett szózatát és Kass olykor csak vázlatokban megőrzött, olykor végsőnek hitt állapotukban maradt rajzai sokaságában rejtjelezett vallomásait.
Azon persze érdemes eltöprengeni, hogy a világ és a lét Kass számára való- ban az Isten nagyságáról vallott-e, avagy sem. Néha az a gyanúm, az értelmet- len szenvedéseket kiálló Jóbként s a megaláztatásokat elszenvedő Pálként veszi tudomásul Kass, hogy Isten (aki az ítélethozatal vagy próbatétel idején, mérhe- tetlen felindulásában olykor hajlamos elvetni a sulykot, máskor pedig a gyű- lölködés és bosszúállás Istene is) erősebb és hatalmasabb lévén nála, kedve sze- rint győzi le bármikor őt, ezért hát zúgolódás és háborgás nélkül teszi tovább a dolgát az ínségben és gyötrődés idején is, mintha semmi sem történt volna, nem feledve, az Úr az üdvígéret egyetlen letéteményese. Egyébként is, aki azt hiszi, hogy csak és kizárólag az a jó „hívő”, aki Isten létezéséről és minden- hatóságáról naponta tanúbizonyságot tesz imáiban, ám a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” parancsolatról szüntelen megfeledkezik, az mélységesen té- ved, Isten számára ugyanis – miként egy óhitű rabbi tanításából tudjuk –, nem az a fontos, hisz-e valaki benne avagy sem, hanem az, hogy megtartja-e törvé- nyeit. Kassnál valamennyi biblikus tematikájú metszeten, s a Mózesről, a Szent Ferencről, a térdeplésbe helyezkedőkről és a kezüket imára kulcsolókról készí- tett vázlatokon sem érhető tetten más, mint az emberi és állati lények, a ter- mészetes anyagok és szervetlen létezők feltétlen tisztelete, és a felebarát szere- tetére intő isteni parancsolat természetes kisugárzása.
Nem árt észben tartani, hogy Kass, magánemberként és művészként egy- aránt betartott egyfajta sorrendiséget mindennapi tetteiben; vagyis már azelőtt is „etette” a teraszára ma is naponta visszatérő madarakat, hogy megrajzolta volna a Szent Ferenc kép változatait, s nem témájának nagyszerűségétől fel- indulva és megmámorosodva prédikált a komor télben faggyúért és vajért kor- látra kucorgó rigóknak, verebeknek. Miként Johannája sem az „orléans-i szűz”
körül szövődött legenda és mítosz nyomán született illusztráció csupán, ha- nem a hatalommánia háborítatlan terpeszkedésétől, a korrumpált közösségi lét elviselhetetlenségétőlmegcsömörlöttművészérezlelkirokonságotazzala szim- bólummá vált törékeny lénnyel, aki a humánum évezredes törvényeit és a tár- sadalmi szerződéseket minduntalan a saját és önös érdekeikhez alakító hitáru- lókkal szembeni ellenállás, az igazságkeresés, az áldozathozatal és az erkölcsi
lázadás útját választja a „hit védelmezőivel” folytatott reménytelen harcában.
SazanakronisztikusésmegmosolyognivalóDonQuijoteis,nyilváncsak azért szerepelhetakülönösalakokatfelvonultatómenazsériában,mertKasséppolyan szélmalomharcotvívsajátkorában(amikorisapolitikusokatés gazdasági szak- embereket Marx Tőkéjéből inkább csak a „tőke” izgatja, semmint az eszme, s az erényességfogalmavalamiképpenösszekeveredikajellemgyöngeségekből
„erényt kovácsolás” napi gyakorlatával), mint az egykori spanyol nemesúr.
Aki oly mértékben képes felindulni a társadalmi méretűvé vált hazugságo- kon, az intézményesített létrontáson, a különböző hitek és eszmék „lovagjai- nak” pöffeszkedésén és embermilliók sorsával való cinikus játszadozásán, a ki- átkozók letörhetetlen gőgjén, mint Kass János, s akit akarata ellenére tesz „lá- zadóvá” a bármely hit nevében fellépő kiközösítők, bármely eszme törvényeit megcsúfoló „törvénytevők” áldásosnak aligha mondható ténykedése, az kény- szerűségből válik maga is hol assisi-féle „madaraknak prédikáló” szerzetessé, hol az inkvizíció ármánykodása és megfélemlítése ellenére is máglyahalált vá- lasztó Johannává, máskor pedig a letűnt értékek Don Quijotét idéző védelme- zőjévé. Azt, hogy a Kass-féle erkölcsi magatartás, s bizonyos erkölcsi elvekhez való ragaszkodása a „szentség” köreibe emel-e egy művészt, anélkül persze, hogy valóságosan és az egyházi procedúrát betartva avatnák „szentté”, avagy sem, bajos volna eldönteni. Mindenesetre a szentségnek számos körét és foko- zatát ismerik a vallásbölcselők, s a „poeta sacert” az isteni rendről és a létről szóló tudás egyik legfőbb letéteményesének tartják.
Aki ismeri Kass személyiségét és életművét, az tudja, hogy nemcsak * Leonardoért, a „fellegjáró” s néha azon túl is vágyakozó „madáremberért” ra- jong, hanem általában is az egész reneszánszért. Zavarba ejtően sokféle mester- ség és hivatás iránti nyitottsága; s alapos műveltségén túl az udvari emberre oly jellemző udvariassága (mely sokak szerint csak a Kosztolányiéhoz hasonlítható abban, vagy épp abban az értelemben, ahogy Karinthy meghatározta: „udvari- asnak lenni több, mint jónak lenni, mert az udvariasságban mindig benne van a jóság, ami viszont civilizáció nélkül ártalmasabb és rombolóbb lehet a leggono- szabb szándéknál. (...) Az udvariasságban minden benne van, amit a makacs pró- féta külön-külön keres, lenézve, olcsó különbségnek tartva az udvariasságot – benne van az igazi demokrácia, és benne van az igazi humanizmus”), ékes bizo- nyítéka e reneszánsz vonzalmának. Aki ismeri Kass rajzait és műveit, az tájé- kozott abban is, hogy kezdettől fogva hajlandóságot mutatott a Kerényi által
„lélektani realitásokat” hordozó archetipikus jellemek megragadására és a szer- zetesi rendbe vonulók belső lelki csöndjének faggatására. Mindahány képén egyszerre és együtt van jelen a tragikus végzetbe torkolló drámaiság és a csönd ihlette madaraknak szóló prédikáció; a pokol mélyére szállás és Orpheusz mindkét léttől fermentált tudása; az üdvöt ígérő eszmék falsettojától borzadás
és Bartók vagy Kurtág „zörejeinek” hátteréből fölhangzó sikollyal tiltakozás a létrontók ténykedése ellen.
Ezért is fordult előszeretettel – de sohasem előítélettel vagy a huszadik szá- zadi embernek azzal a bizonyos „jól értesültségével”, mely gőgössé és felfuval- kodottá teszi a megelőző korok képviselőivel szemben – az antik tragédiához vagy a reneszánsz kor alakjaihoz. A régmúltból előhívott „hősök” vagy elhíre- sült egyének ugyanis Kass szerint rendelkeznek egy olyasfajta ismerettel, amely máig sem tudatosult vagy tisztázódott megnyugtató módon bennünk, a modern kor emberében. Az alkotói lélekben érzett örökös nyugtalanság és atörténelemnek(amelyalighatöbbegyhuzatospassage-nál,aholegymáshoz kí- sértetiesen hasonló cezaromániások és csörgősipkás bohócok vonulnak át idő- ről időre), mint az „abszolút szabadság”, akarom mondani némelyek számára teljesen szabadon elkövetett igazságok és tömegmészárlások többismeretlenes egyenleténekamegoldóképlethiányamiattimegoldhatatlansága,illetvea meg- közelítő módszerek kitalálása fordítja Kass érdeklődését hol Oedipuszhoz vagy Keresztelő Jánoshoz, hol Ferenchez vagy Johannához, hol a Kékszakállúhoz vagy egy bohóchoz. Bármelyiket is idézi meg, elsősorban is a lelküket faggatja, bennük az örök emberit, a humánust kutatva, s hát ebből is jól látszik, hogy Kass afféle szenvedélyes és javíthatatlan lélekbúvár is, aki fejet hajt ugyan Freud és Jung előtt, mégis maga igyekszik alakjai pszichéjét feltárni. Vala- mennyi Kass-alak a létezők mélységes szeretetéből és tiszteletéből fogant. Nem hódítanak, inkább kényszerűségből meghódolnak az erőszakosak előtt; nem parancsolnak, legfeljebb rimánkodnak és könyörögnek; nem harsánykodnak, legtöbbször annak vagyunk a tanúi, hogy ajkukra fagy a mosoly; nem szentes- kednek, ehelyett igyekeznek valamilyen életörömet találni a lét elviselhetővé tételére; nem hivalkodnak a bűnnel, többnyire szégyenlősen hajtanak fejet sa- ját bűneik miatt; nem ítélkeznek mások felett, sorsválasztásukkal és a súlyos ítélet elhordásával az ítélkezők felett mondanak ítéletet.
Kass Oedipusza, ez a Pythiák pletykálkodásától és királyi ficsúrok nyegle sértegetéseitől rászedett „fattyú”, akiben a becs- és bírvágy oly fokra hágott, hogy nem átallott a legsúlyosabb bűnöket is elkövetni, gyilkosságtól a vérfer- tőzésig, egyedül a vak jós hályogoszlatása nyomán látja meg mivé is vált, s hol
„irgalmas Istent” kiáltva takarná el a szemét, hol a földre borulva rejtené arcát a porba. Az istenítélet idején érti meg, hogy a pokolból szabadulás hosszadal- mas procedúrája sem lesz könnyű, hiszen a bűnhődését megkeserítik véréből származó fiai, akik az indulatot és hatalomvágyat, s lányai, akik pedig a döly- föt és alázatot örökölték tőle. Mindkét Oedipusz-rajz emlékezetünkbe idézi Barlach szobrait, az Orosz koldusasszonyt, a Kételkedőt és a Fázó leányt, s persze minél tovább kutakodunk a lehetséges és kézenfekvő párhuzamok után, előbb Rodin, majd Medgyessy neve is a nyelvünkre kívánkozik.
Kékszakállúja a lélekben, a gondolatban, s olykor a valóságban is gyilkossá váló egyént ragadja meg, aki a takargatni vágyott titkaiba és lényének rejte-
keibe bepillantókat rendre megsemmisíti. Képtelen ugyanis szeretni, átlátszóvá és megszólíthatóvá válni, mert hiszen az önzőség, a maszkok mögé rejtezés, avadösztönöktébolyaolymértékbenuraljajellemét,hogyaszeretetükbenpő- rérevetkezőket,avédteleneketésasebezhetőketcsakmegölnitudja.Devajon nem öljük-e meg magunkban minden nap a morális lényt, hogy önáltatásaink, önzőségeink és becsvágyaink valóra válása érdekében lépkedjünk fölfelé egy sehova sem vezető lépcső fokain? Nem öljük-e meg azokat az emlékezetünk- ben és szívünkben őrzött lényeket, akik valaha szívből szerettek bennünket és túl mélyre, messzire merészkedtek lelkünk labirintusában, s álarcaink mögé látva, természetünk alantasságára ösmertek? Nem öljük-e meg minduntalan az egykoron mindenért rajongó és terveket szövögető kamaszt, aki szent naivitás- sal és hetykén hitt egyfajta élettervben, amelynek létjogosultságát és érvényes- ségét önnön jellemgyöngeségeink révén függesztettük fel?
Szent Ference – aki a legjobban fémjelzi mind az életmű, mind Kass termé- szetét –, az egyes változatok tanúsága szerint csak hosszas és lázas vajúdás nyomán nyerte el végső formáját; az újraírás során mind a fejtartása, mind ujj- görbítése megváltozott, egyre esendőbb, szelídebb, saját szigorú regulájához következetesebben ragaszkodó és magányosabb lett, mintha csak a böjt idején merte volna önmagának is bevallani, hogy a leghívebb tanítványok és „bará- tok” is szép lassan elpártoltak tőle, mert a mindennapos koldulás és nélkülözés elcsigáztakitartásukat,azerdőnemazistenibőségetésmenedéketjelenti többé a számukra, hanem a remetelét és vadsóskaevés iszonyatát; s a lappangó szen- vedélyeket megkísértő emberi szó még mindig elevenebben hat rájuk, mint a létezés egyszerűségét és egyszeriségét bánat nélkül echózó madárfütty.
Mily különös, Kassnál egyetlen veréb, rigó, pinty is többet tud a természeti létben zajló (s csak számunkra, paradox módon a leggyilkosabb és legvéreng- zőbb fenevad számára hátborzongató) kiválasztódás, „egynapélés”, fajfenntar- tásért vívott ádáz küzdelem, túlszaporodás elleni öngyilkos védekezés évezre- des törvényeiről, mint bármely imádkozó szerzetes, parancsot vagy bullát fel- olvasó grandseigneur, Johannát rágalmazó csuhaberci. Kass madarai, ezek a tö- rékeny testű angyali hírnökök, akik néha ázottan bújnak össze s jászolmelegre vágynak, néha pedig derűsen szárnyalnak a böjtöléstől deliráló és látomásoktól elcsigázott Ferenc előtt és körött, hogy intelmeit hallgassák, ki-ki áhítatosan, hátraszegett szárnnyal lesve minden egyes szavát, nem vágynak oly előkelő rangra és hírnévre, mint Picasso galambja. (Az első pillanatban szemérmetlenül túlzónak tűnő Picasso-hasonlatot emlékezetem szerint Colin Banks említette először; s noha nem áll szándékomban megkérdőjelezni találó megállapítása jo- gosságát, a fenti megszorítással mégis bátorkodtam élni, mert minden hasonlat- nál mélyebben ragadja meg Kass jellemét e különbségtétel). Madarai szerények, didergők,elgémberedettek,egyszóvalalétértreszketéssebezhetőpéldányaivala- mennyien; például az az oltalmazó tenyérben melegedő kis veréb, aki minden- félefenntartásésfélelemnélkülbízzasorsáta„teremtő”kezére,melyösszerop-
panthatná,foglyulejthetné,földhözteremthetné,haéppenakedveúgy tartaná, éppoly önfeledt ártatlansággal kucorog a teremtő kézben, akárcsak Ferenc a fák odvában, hisz egyként vallják, „ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”
Nem állhatom meg, hogy e kézről ne mondjak valami személyeset. Kiseb- bik lányom, aki éppen nagy beteg volt akkoriban, amikor e rajzot megismer- tük, egy este az ölembe kucorodott s azt mondta: „mily jó lenne, ha Isten en- gem is így venne a tenyerébe, ahogy ezt a kismadarat. Sokat imádkozom ezért, de mintha nem hallaná. Megkérem Janót, rajzoljon nekem is egy ilyen tenye- ret.” Akkor döbbentem rá, hogy Kass rajzait a gyermekek ártatlanságával és szívjóságával lehet és kell szemlélni, megérteni, talán mert valamennyiből ez a szívjóság, szeretet és létderű árad. Tudom, saját keserű tapasztalataim okán talán a kelleténél is jobban, hogy a „szívjóság” szót nem is ildomos leírni ma már, amikor bármely szó, amelyik az érzelmek húrjain játszik, eleve gyanút kelt akár a legnagyobb művészek esetében is; de hitem szerint csak azokban, akik e szó valódi tartalmát hírből sem ismerik vagy a szeretetet szégyelleni va- lónak vélik.
Egyébként Kass, akárcsak Szent Ferenc vagy a madarai, nem bőbeszédű természet. Mint ahogy a nyomtatásban megjelent nyilatkozataiból sem egy mondén nagyvonalúsággal fecsegő, magamagát nárcisztikusan mórikáló egyén tárul elénk, akként „alakjai” is feltűnően zárkózottak (Kassák tükrében: „töm- bösek” és meggyőzően „tömörek”), vagy még inkább zártak, „befelé gombol- kozók”. Mintha az Alföldre boruló égbolt sötétje és az estvéli Tisza-part távoli harmonikaszót elnyelő csöndje telepedett volna a szívükre; mintha a szem- határig futó róna egyetlen nagy csapdaként tartaná fogva őket, a „gödörbe eset- teket”, s a rettegést és félelmet egyedül Kass fivére és nővére, a Nap és a Hold (s a háromarcú istennő, Hékabé valamennyi kedves társnőjével: Démétérrel és Perszephonéval együtt) oszlathatná szét, csillagfényével világítva bele abba az áthatolhatatlan és súlyos sötétségbe, melyben rabként időznek. Nem őrjítő Kass rajzain az a feszültség, amely a gránitkemény kőtömbből faragott mázsás, mackósan lomha, esetlen, bariton hangon dörmögő, mégis inkább saját tehe- tetlenségük és menekülésre képtelenségük tudatától kővé meredő alakok és az öklömnyi, reszketeg, szél hátán kecsesen libbenő, időnként saskeselyűk prédá- jává váló madarak között feszül? Hát nem őrjítő ez a befelé gombolkozás és égbe szökkenés, álmokat delejező Ikarosz-sors és a „semmi ágán” gémberedés, ijesztő dörmögés és „egynapélés” örömétől átitatott csivitelés között észlelhető feszültség? S kérdezzük tovább bátran, nem őrjítő, hogy hiába is hallgatnánk bele az Alverna hegyén böjtölő Szent Ferenc vagy a pusztában bujdosó Keresz- telő János madarakhoz intézett beszédébe – mely az egyik rajzon az áhítatos figyelemmel felröppenő verebekhez, a másikon a közeli istenítélettől rettegő
„kőfejű” madarakhoz szól –, süketek lévén az üzenetre, a Szóra, az Igére, kívül rekedünk az értés és megértés körén ?
*
Kassnak akad olyan kritikusa, aki rosszalló véleményének ad hangot, ami- ért a kafkai szorongás, az oedipuszi szégyenkezés és az örök vereségélmény – amely tagadhatatlanul jellemzi látomásait – komor színezetet és túlontúl sötét tónust kölcsönöz a rajzoknak, ellentétben a meseillusztrációival vagy pajzánul erotikus rajzaival. S persze akad olyan Kass-rajongó is, aki a hófehér papiros teréből mindössze néhány vonallal kimetszett alakokban, az emberi lélek és jellem archetípusaira ismer rá, s léttel telítettségüket, zsigerekig ható erejüket tartja e Kass-figurák legfőbb erényének, s az életmű gyöngyszemeinek.
A meseillusztrációkon életre keltett, pajkosan eleven és csibészes humorú
„hősökkel” ellentétben, az egy-egy lélektani realitást megtestesítő alakok (a szá- zadelő oly sok magyar regényéből ismerőssé vált dzsentrik és polgárosultabb ivadékaik, a dosztojevszkiji félkegyelműek, nagyvárosi nyomoroncok és mai alakváltozataik), egy pillanatra sem hagynak kétséget bennünk afelől, hogy ko- mor világukban egyhamar nem következik be az a szerencsés fordulat, mint ami a mesékben szokott. A „vasorrú bábák”, a „kegyetlen mostohák”, a „ron- tást előidéző szörnyek”, a pénzen megvehető bírák fondorlatos ármánykodásu- kért nem valószínű, hogy elnyerik méltó büntetésüket és a valamiféle isteni igazságtétel révén helyre áll a rend.
Ám nem illik elfeledni, hogy a meseillusztrációk és a létértelmező rajzok létrejötte között majd két évtizednyi időkülönbség van. Miként bizonyos tör- ténelmi eseményeket és sorsmeghatározó pillanatokat sem árt az emlékeze- tünkbe idézni a sietős ítéletalkotás előtt. Ugyanis Kass, alig huszonegynéhány évesen, amikor is épp az ígéretek és álmok beváltására készülődött, mindjárt az indulás pillanatában kénytelen volt szembesülni egyfajta „propagandisztikus- messianisztikus” üzenettel, mely, polgári gyökerei okán, nem igazán tudta sem lázba hozni, sem feltétlen hívévé tenni. Ennél fogva, alig egynéhány nemze- dékbeli társával együtt, kívül rekedt a szédületes világmegváltásról szónoklók körén. Nem mintha távol állott volna tőlük a „világmegváltás” nagyon is ter- mészetes vágya, épp ellenkezőleg; csak hát sem a hivatásos világmegváltók fra- zeológiája, sem az „emberfejekkel labdázás” nem ébresztett bennük kedvet a csatlakozáshoz. Talán mert idejében érzékelték azt az elviselhetetlen és kibír- hatatlan mélytengeri nyomást, melyet kétkedve-hívőként is csak halkan, láto- mások mögé rejtve mertek még önmagukban is tudatosítani, akár Weöres az Íme, a sebzett föld énekében:
„Sok volt a pompázó harag, mégtöbb
a változó szegénységben az igazi nyomoruság”.
S az egzisztenciálisan cseppet sem veszélytelen kívül állás, mely esetenként az elhallgatást, másoknál a kényszerű „beszédmódváltást” eredményezte, Kasst a gyermek- és ifjúsági könyvek illusztrálásához vezette. Ha igaz valakire, hogy ez a kényszerű kitérő nem csupán a meg- és túlélést jelentette, hanem az életmű kiterebélyesedését és megtermékenyülését is, Kassra mindenképp igaz,
hiszen az a fajta szívjóság, „igazi nyomorúság” szerteoszlatására törekvés, lé- lekben megőrzött álomkergetés, sajátos Nakonxipán-világ teremtés, önfeledt ceruzával és tollal mesélés, ami Kass alkotói természetének mozgatórugója, e csodaországban és az „elveszett birtokon” maradéktalanul megvalósulhatott.
Akényszerpályánlevésbőlperszeévtizedekigtartószolgálatlett;smikéntköltő- ink egy jelentős, s nem is akármelyik része, gyermekverseiben, Kass illusztrá- cióiban menthette meg a lelkét és hitelét, alkotói kedvét és bölcselkedői hajla- mát a handabandázástól, a pártpropagandához igazodástól, az „egy nyelven”
beszélés csordaszellemétől, az erkölcsi lesüllyedéstől. S vajon lehetett-e annál okosabban, belső tartást szilárdítóbban megfogalmazni a gyermeki szívjóságot, játékosságra hajlandóságot és álarctalanságot megőrizni vágyó alkotói életter- vet, mint ahogyan Weöres tette a napi parancsok és hangzatos művészi mani- fesztumok árnyékában:
„Kitakarom a gyermeket, hogy szépségeiben válogathass, lássam őt a te szemeddel is”.
Az Istenasszony című vers költőjéhez hasonlóan, alig másfél évtizeddel ko- rábban s Európa egy másik távoli szegletében, ott, ahol Cioran szerint a ma- gyarhoz fogható méreteket ölt az évszázados „szomorúság” és társtalanság él- ményéből fakadó ulyssesi vágy, egy tükörben megsokszorozott álarcai mögé rejtező költő, Fernando Pessoa, illetve egy Alvaro de Campos nevű egyén, ugyanezt a „gyermeket” hívja elő emlékezete fényképlemezéről:
„Levettem álarcomat, s megláttam magam a tükörben. – A gyermeket, aki sok-sok éve voltam.
Semmit sem változott...”
A szüntelenül változó és mégis mindig változatlan gyermek, meghökkenve szemléli az átváltozás különböző stációiban rekedt „féreg-alakjainak” önkívü- letben tekergőzését, létre foganásuk lehetetlenségét. S noha az „egynapélők”
bölcsességével tudja, hogy a bebábozottságban vergődő férgek képtelenek ki- törni a burokból, s bármely pillanatban egy ragadozó áldozataivá is válhatnak, aszíneslepkévéválásegyetlenesélye:aváltozatlanulmegőrzöttPsyché-létüdv- ígéretére emlékezés és a maszkokon, a báb-sötétségen is átvilágító fény utáni vágyakozás. A tükörországban járó és a gyermek szépségeit kitakaró Kass, az
„igazi nyomorúság” világából, a „csordultig részegek” kültelki korcsmájából az elveszett birtokra vezető utat keresi szüntelen, akár Alain-Fournier nagy Maul- nes-ja, mert az álmaiból felderengő ünnep és csoda, fény és szívjóság a boldog- ság ígéretével delejezi.
