A szocialista realizmus

S i ö B í

Xlll. é t f . 4. •». IRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS TÁRSADALMI LAP 1959. április

K . — : — . . „ . - ,

A szocialista realizmus

a z u j u í f á g írót Q y a f e o r í a t a (Részletek L. Szoboljev szegedi előadásából)

TARTALOMBÓL:

Solohov:

-ÍJ-

Modernség—realizmus a színpadon

-ÍJ-

A Tanácsköztársaság szociális intézkedései egy kőnyomatos tükrében

A MAGYAR—SZOVJET BARAT- SAGI HÓNAP vendégeként az élő szovjet irodalom egyik reprezen- táns egyénisége és köztiszteletben álló veteránja, Leonyid Szoboljev elvtárs, az OSZSZK írószövetségé- nek elnöke, tisztelte meg szemé- lyes látogatásával a Tiszatáj írói munkaközösségét.

L. Szoboljev 1898-ban született Irkuiszkban, régi katonacsaládból.

A családi hagyományok szerint Pétervárott tanult katonai iskolá- ban, majd 1918—1931-ig a szovjet haditengerészetben szolgált, aktív tisztként. Első műve 1925-ben je- lent meg. Ezt a »Generáljavítás«

című regénye követte, amely rö- videsen kilencedik kiadásban jele- nik meg a Szovjetunióban. Leg- kedveltebb m ű f a j a az elbeszélés.

1942-ben "Tengeri lélek« címmel állított össze kötetet novelláiból és elbeszéléseiből, amelyért iro- dalmi Sztálin-díjat kapott. A Nagy Honvédő Háború idején haditu- dósítóként dolgozott és számos el- beszélést írt a harci események- ről. 1954-ben ismét regénnyel je- lentkezett — címe: »Zöld sugár«.

L. Szoboljev ugyanakkor évek óta jelentős . irodalmi szervező- munkát vége^:, s ezalatt igen sokat tett a nemzetiségi irodaimákért.

Az OSZSZK írószövetsége első alakuló kongresszusán elnökévé választotta.

A szegedi írókkal való találko- zásakor L. Szoboljev a vendéglá- tók kérésére kifejtette nezeteit az irodalmi élet több időszerű kérdé- séről. Érdekes és tanulsagos elő- adásából feljegyzés alapján köz- lünk részleieket.

A világ dolgai

nem függnek az egyén szeszélyeitől

TÖBB fontos kérdés közül első- ként a szocialista realizmus té- m á j á t ragadta ki L. Szoboljev, mint olyan kérdést, amely nap mint nap foglalkoztatja a szovjet írók, irodalmárok és esztétikusok közvéleményét is.

— Ahhoz, hogy a szocialista rea- lizmusnak, mint alkotási módszer- nek a lényegét megértsük és egyedül helyes elvnek fogadjuk cl

— kezdte fejtegetését —, rövid pillantást kell vetni a vele ellen- tétes irányú irodalmi gyakorlatra.

Közismert dolog, hogy a nyugati irodalom a két világháború között és azóta krónikus bomlási folya- maton megy keresztül. Az ebből eredő teljes eszmei káosz különö- sen szembeötlő a második világ- háború óta. Ez az irodalom elju- tott a szürrealizmuson és a dada- izmuson keresztül a teljes ab- sztrakcióig, s így teljesen megrok- kant az író eszmei és gondolko- dási joga.

Ez a háttér kitűnően illusztrálja, hogy a halE.tíó irodalomnak — így a szovjet irodalomnak is — valamilyen módot kellett keresnie az ezek elleni védekezésre.

A szocialista realizmussal, mint fogalommal, ezért már a szovjet írók Gorkij vezette első kongresz- szusán is találkoztunk. Ha vissza- gondolok arra az időszakra, ma- gam is látom, hogy már akkor is ez volt az egyetlen helyes felfo- gás az olyan író számára, aki a társadalmi forradalom, a szocialis- ta forradalom és haladás híve.

Ebben a fogalomban szerintem a valósághoz való közeledés mód-

jának szocialista felfogása érde- mel különös figyelmet. A "szocia- lista szó általános emberi érdeke- ket fejez ki. Minden kor és nép felelős írói azért dolgoztak, alkot- tak, hogy az emberi életet jobbá tegyék. " Ebben a törekvésükben szembe kellett és számos ország- ban ma is szembe kell helyezked- niök a fennálló társadalmi rend- del, s ez a körülmény írói tevé- kenységük kritikai oldalát erősíti.

De a világ jelentős részén elérke- zett az az idő, amikor az állam ugyanezt a törekvést szolgálja, te- hát a szembehelyezkedés éppen ellenkező értelmű. Ebben az ú j időszakban ú j módon kell dolgoz- ni, s nagyon sokat kell kísérle- tezni, hogy az irodalom betölthes- se megváltozott társadalmi szere- pét.

Az én szememben a szocialista realizmus ezt jelenti: a valóság hű, művészi tükröztetése, pártos, bolsevik szemmel. Ez az a mód, ahogyan mi a szovjet népet és ifjúságot az ú j társadalom szá- mára nevelni tudjuk. A szocialista realizmus az ú j világ írói gya- korlata és nem lehet olyan mód- szert találni, amely azt helyettesí- teni tudná. Ajánlanak nekünk más utakat, de ezek kivétel nélkül az individualizmus vágányára vezet- nek. Tarthatatlanságuk felől min- denkit egyszeriben meggyőz az az igazság, hogy a világ dolgai nem függnek az egyén szeszélyeitől.

Az individualista rendszerint az élet sötét színeit keresi, annak ár- nyékos oldalait járja, s erre h a j - lamosak a kezdő, fiatal írók is, jóllehet az igazi művésznek min- dig bizonyos filozófiai álláspont- ról kell néznie az életet. Ez a filozófiai alap pedig nem lehet egyéb, mint a kor leghaladóbb, legtudományosabb ideológiája.

Közelebb az élethez!

— A SZOVJETUNIÓBAN a XX.

kongresszus után egyes írókörök- ben "népszerűvé-" vált az úgyne- vezett kritikai álláspont, s külö- nösen a firtalok között hatott, noha ősz fejek is hajlottak efelé.

Tudvalévő, hogy a fiatalságban mindig pptencionális tiltakozás él, de nem minden esetben látják, mi ellen kell e tiltakozásnak irá- nyulnia. Egyszerűbb, ha azt mon- dom: forrófejűek, s így olykor el- vesztik reális ítélőképességüket.

Néhányuknak megtetszett a szó- banforgó kritikai szerep, mely rendszerint mások véleményéből

táplálkozott, s egészen furcsa el- veket is vallottak. Ilyen banális törekvés volt például az "iroda- lom szerkesztők nélkül- elve is, amely a teljes szellemi anarchiz- mus követelése.

Az ilyen és ehhez hasonló fel- fogások jórészt a nép, 'az élet is- meretének hiányából táplálkoztak.

Ismerek egy fiatal költőt, aki egész sereg hasonló szellemben fogant verset nyújtott be egyik folyóiratunkhoz. Mivel tehetséges ígéret volt, azt mondtuk neki:

Menj el a kolhozokba, szovhozok- ba, bányákba és gyárakba, köze- lebb az élethez — és a néptől ta- nulj életszemléletet, amely előre tekintve ítéli meg az életet. Visz- szajőve igen jó verseket alkotott.

Az idegen befolyásnál erősebbnek bizonyult a friss élmény, az élet- ismeret és az írói becsületesség.

Mondani sem kell talán, hogy mindez jórészt nevelés kérdése.

A fiatal írókat kézen kell fogni, személyesen is, intézményesen is.

A mi írószövetségünknek van egy szanatóriuma, ahol egy hónapra szabadságra utazik az orvossze- mélyzet. Idén nem lesz szünet:

36 tehetséges fiatalt gyűjtünk itt össze erre a hónapra, az Orosz- Szovjet Sziwetségi Köjíársaságból, nogy zavartalan a.KOu si lenetősé- get biztosítsunk nekik és a leg- jobb élő elbeszélők közvetlen se- gítségét: megszervezzük az elbe- szélők szemináriumát. Meggyőző- désem, hogy ha mindegyik fiatal csak egy kiváló elbeszélést alkot is itt meg, olyan irodalmi sortüzet tudunk leadni folyóiratainkban, amely az egész irodalmi életet még jobban felfrissíti, s van egy közmondás: siker sikert szül. Nem vagyok babonás, de ha ez igaz, ugyanezek a fiatalok a második sortüzet is le tudják majd adni.

Sok idő és fáradság — de megéri.

Á korszerű témákon nőttek az irodalom óriásai

LEONYID SZOBOLJEV részle- tesen beszélt a mai, modern té- mák irodalmi feldolgozásáról is, mint a legelemibb írói kötelesség- ről.

— Az olvasók legszívesebben azokat a könyveket forgatják, amelyek róluk szólnak. Ezt a kö- rülményt feltétlenül tisztelnie kell annak az írónak, aki meg a k a r j a szerezni az irodalmi közvélemény megbecsülését. Azután él egy olyan felfogás, miszerint a törté- nelmi változások mindaddig nem tudatosodnak, nem, gyökeresednek meg az emberekbén, amíg nem rögzítik azokat jelentős irodalmi alkotásokban. Tehát ha például Tolsztoj nem írta volna meg a Háború és béké-t, Furmanov a Csapajev-et, Solohov a Csendes Don-t — és így tovább —, akkor nem élne olyan hitelesen az em- berek tudatában a napoleoni had- járat és a polgárháború. Amennyi igazság van ebben az elképzelés-

ben, ugyanannyi az írónak cím- zett nyájas hízelgés.

Ha tárgyilagosan Ítéljük meg a dolgot, más oldalról kell megkö- zelíteni a témát. Mindig azok az irodalom legnagyobb, legnépsze- rűbb alakjai, akik saját korukról saját koruknak írnak. Az irodalom óriásai szinte kivétel nélkül kor- szerű témákon nőttek naggyá.

Puskin, Lermentov, Tolsztoj és Csehov életművéből is az a rész a maradandóbb, amelyet erős szálak kötnek az egykorú társadalmi való- sághoz. A Borisz Godunov és az Anyegin azonos író két nagy mű- ve. A kettő között pedig a mai olvasónak is az a kedvesebb, amely az akkori orosz élet enciklopédiá-

ja — az Anyegin.

A Szovjetunióban — a meggon- dolások miatt — az irodalompoli- tika is elsősorban a mai témára irányul. De azt is érdemes figye- lembe venni, hogy nincs nagyobb, szebb írói feladat, mint ennek a forradalmi korszaknak a művészi tükröztetése — kis és nagy irodal- mi művekben.

Lehet, hogy naívságnak tűnik, de szabad legyen ezek közül is a kis műfajokat pártfogásba venni.

Az olyan hatalmas alkotások, mint a Golgota vagy a Csendes Don, el- készülnek különösebb biztatás nélkül is, hiszen a nagy művész nagyot alkot. De van egy igen hálás és hatásos irodalmi m ű f a j : a novella és az elbeszélés — eze- ket fel kell karolni. Ezekben lehet leghamarabb tettenérni a mai való- ságot. Az olvasók pedig szeretik, várják ezt a műfajt. Magyarorszá- gon tapasztaltam, hogy sok elbe- szélésgyűjteményt adnak ki olcsó,

füzetes formában. Ezt, hazatérve, a mi kiadóinknak is javasolni fo- gom, mert kitűnő mód arra, hogy a legfrissebb irodalmat olcsón az olvasó kezébe adjuk, s így gyor- san megismertessük a tehetséges fiatal írógeneráció tagjaival is. Ez a kezdeményezés úgy is visszahat, hogy az író látja a mai témák művészi feldolgozásának szüksé- gességét, s nem gondol arra, hogy évtizedek, évszázadok védőfala mögé bújjon, ami fiatal írónak

megbocsáthatatlan! — fejezte be előadását L. Szoboljev.

A modernisták és a „játékszabályok'-

A BARÁTSÁGOS beszélgetés so- rán újabb kérdések merültek fel, amelyekre L. Szoboljev készsége- sen és az előbbihez hasonló szí- vélyességgel válaszolt.

Válaszában lényegébenvéve két kérdéssel foglalkozott hosszabban, amelyek fejlődő szocialista irodal- munk egyik jelenlegi problémáját, a modernista irányzatokhoz való viszonyt érintették.

— Én is azt vallom — mondta Szoboljev elvtárs —, hogy az író- nak nemcsak joga, de kötelessége is az ú j kifejezési formák keresé- se. Ügy gondolom, hogy egy alko- tás lényege a szocialista tartalom s ha az író ezt a tartalmat nem dobja el holmi öncélú formai újí- tások kedvéért, akkor e mondani- való kifejezése érdekében fölhasz- nálhatja ezeknek a különben retrográd polgári irányzatoknak egyes formai elemeit, stílusbéli sajátosságait is. Mégegyszer hang- súlyozom: a szocialista tartalom művészi kifejezése érdekében! Per- sze, az is bizonyos, hogy érett, letisztult eszmeiségű gondolatok kifejezésére sokkal alkalmasabbak az ugyancsak érett, egyszerűvé nemesedett, klasszikus formák.

Egyébként, amikor a modern forma és a szocialista tartalom egységének problémáiról kérdez- nek, mindig szívesen hivatkozom Majakovszkijra, aki futurista köl- tőként kezdte, s a szovjet líra leg- nagyobb képviselőjévé nőtt.

Ami pedig az üres formával ka- cérkodó modernistákat illeti, az én véleményem az, hogy pályát té- vesztett emberek: zsonglőrnek sok- kal jobban megfelelnének, mint írónak. Amit ők csinálnak, az szemfényvesztés, az olvasó becsa- pása. S azoknak, akikből ennyire hiányzik az írói felelősségérzet, akik nem átallják lépten-nyomon fölrúgni a játékszabályokat, nos, az ilyen játékosoknak nincs he- lyük a pályán . . .

MAX ZIMMERING:

r

p l I j k l L l

Az arcán nem volt se szépség, se báj, szerette mégis udvar és a cár.

Csak asszonyában nem dúlt szerelem és soha nem volt egy kopekje sem.

De képzeletvilága gazdagon virágozott ki szárnyaló dalon s a nagy hazában mindenütt szívet

kapott, hol versvirágot ültetett.

És szellemének fáklya-sugarát lobbantotta sötétségen át —

a nagy hazában roppant fényjelet, amely egy új kor tiszta fénye lett.

Ember volt, láng volt, izzó szenvedély, szívében az igazság volt a cél

s a szabadság volt Biblia. Korán.

Saját tüzében égett el korán.

1949.

G. I. fordítása

SZEL/TD TISZTELQÉST A H Ő S Ö K E M L É K E E L Ő T T

Ara 2 It

J j í i m j á r ó l - t a n i / á r a

i.

Sokat és sokfelé mászkál, ven- dégeskedik a magamfajta ember.

Beletekint a családok életébe, menhaUgatja, hogy mit mond egyik szomszéd a másikról, a má- sik meg az előbbiről, s a történe- tek, emberi sorsok fonalán elin- dulva annyiféle színét, örömét és keserűséaét bogozhatja ki az em- beri életnek, amennyire csak fut- ja erejéből, érzelem és értelem- világából Es ha látó szemmel jár-kél a sokat utazó ember, évek alatt mindenféle arcok, beszélge- tések, történetek, emlékek halmo- zódnak fel valahol belül, ott ahol az ilyenféle dolgoknak a raktára van.

Arról a világról — a tanyákról

— amiről itt szó lesz, sokfélét leuet írni és beszélni. Hiszen min- den tanna szinte különálló világ a világban. Mert még a legkö- zösségibb tanyai ember is sokkal inkább elzárkózik a közösségtől, mint mondjuk a falusi lakos. Min- den család éli az ő egyéni életét, amelynek külön rendje, szabálya van. Hogy jó világ, vagy rossz világ ez a tanyai? — csak úgy könnyedén nem lehet megállapí- tani. Ilyen is, meg olyan is. Min- denféle. Dehát azért írom le eze- ket a sorokat, hogy néhány apró darabkáját ábrázoljam a mai ta- nyai életmódnak.

küli&-ULMi.áii gxtzdájtáJ A hódmezővásárhelyi határnak egy távolabb eső részét jelölik e névvel: Külső-szörhát.

' K. Márton 12 holdas gazdáról ázt mondta egy tanyai tanító is- merősöm, hogy az olyan megátal- kodott ember, amilyent ő még nem látott. A világ megváltozhat körülötte, de K. Márton mindig olyan marad, mint amilyennek ő megismerte ezelőtt húsz évvel.

A tanyaudvaron a gazda foga- dott. Megismerkedésünk első per-

ceiben észrevettem rendkívül nagyfokú és érzékeny bizalmat-

lanságát. Ugyancsak gyanakodva méregetett, minden szemevilla- nása azt kérdezte: ugyan miért jöttél, mit akarsz, mi kellene?

ö vizet húz a vályúba, itatás- hoz készülődik. En meg csak be- szélek hol erről, hol arról. Kere- sem a közös nyelvet, amelyen szót ér,..etünk egymással. Ám u-oa törekszem, a gazda csak szűken méri a szót. Hanem amikor ve- zet, a vályúhoz itatni a két lo- vat. oda szólok neki:

— Melyik kovács rontotta el a sárgának a bal hátsó lábát?

K. Márton hirtelen fölnéz, egyenesen a szemembe. Pár pilla- natig olyan meghökkenten mére- get. Ebben a másodpercben érez- tem: megvan a közös nyelv.

Ugyanis észrevettem, hogy a sár- ga erősen sántít a hátsó bal lá- u„ra. Tudia az ördög: a kovács verte-e a szöget a vatkoláskor éíO ..ús^a vagy valami más b"J érte a ló lábát, dehát mert láttam a friss vasalást, eziránt érdeklőd-

tem. És eltaláltam. Csakugyan az történt hogy a tanyai kovács na- gyon borközi hangulatban pat- kolta a lovat és a pata helyett élő húsba ment a szög.

Szinte percek alatt bizalmasabb kapcsolat kezdett kialakulni kö- zöttünk a nazdával. Nem kérdez- te ő, hogy mennyire értek a ló- hoz, de máris alapom volt a be- szédre. Csak egy fél mondattal adtam értesítésére: én is tanyán nőttem fiatalKoromban, bántam

lovakkal. Ezután már tanácsot kért: mit csináljon a ló lábával.

Nézegette. ketten a sárgát, ö vezette körül az udvaron, én meg vizsgáltam. Csak azt mondhattam

K. Mártonnak, vigye állatorvos- hoz mielőtt nagyobb baj lenne.

Ha vadhús nőtt a szög sértése nyomán, akkor azt ki kell vágni és rendbe jön a sárga.

Itatás után befelé tessékelt a gazda a tanyába. Pedig előzőleg vagy egy óráig ácsorogtunk a hi- degben az udvaron, mert nem volt annyi bizalma, hogy akár- csak a konyhába is invitáljon.

Letelepedtünk a szobában, a kemence mellé. Gazdálkodásról, rokonokról, ismerősökről, az egész életről szó esett itt egy hosszú es- tén. így ismertem meg nagyjából ezt az aránylag jómódú szőrháti gazdát. Es így jöttem rá arra is„

hogy tanító ismerősömnek csak félig-meddig van igaza. Bár le- het, hogy ez a féligazság még rosszabb, mintha teljesen igaza lenne.

K. Márton ugyanis feleségével és 30 éves fiával él ezen a 12 hol- das tanyán. Gazdálkodnak. Ter- melnek búzát, kukoricát, árpát, kevés lucernát, de nagyjából olyan módszerekkel és olyan szinten, mint ahogy ezelőtt 20—30 évvel tették. A tanya nádfödeles, az is- tállón cserép van. Az élet minden évben ismétlődik, s változatossá- got csak az évszakok hoznak.

Újság, könyv iránt érdeklődöm.

—. Minek az?. Nem az a mi dol- gunk! — válaszolja a gazda, egyúttal felesége és fia helyett is nyilatkozva. Mert itt szava csak a nazdának van. Olyannyira, hogy a szomszédok újságolták: a fiát sem engedi megházasodni.

— Szórakozás?

— Van nekünk elég télen is, nyáron is — válaszol ismét a gaz- da, célozván arra, hogy éppen elég az ő dolgutí minden évszakban.

Azután még újságolta,'hogy a rá- diót sem szívlelheti. Szinte kérke- dő büszkeséggel mondia: ha el- megy a tanyai italboltba és szól a rádió, inkább nem iszik fröcs- csóL Kifordul a csárdából, hogy még vetetlenül se kelljen hallgat- nia a rádiót.

Végigbeszélgettük az estét, ám a Leavegén csak kifakadtam: Hony lehet így élni? Elzárkózva min- dentől, Nem kivánKoznak a vá- roson? Es ekkor K. Márton el- újságolta, hogy a 30-as évek vé- gén akart ő házat építeni a vá- ros szélén, de adótartozás miatt elárverezték a telket. Azóta is ke- serűséggel gondol arra az árve- résre, s egy életre elment a ked- ve, hogy valami újdonságot vi- gyen véghez. Mostanában egysze- rűen lenézi, semmibe veszi azo- kat a tanyai embereket, akik öregségükre a városba költöznek.

Mert úgymond — ő itt született és most már itt is hal meg.

Szóval ilyen ember K. Márton.

Sokáig gondolkodtam afölött, va- jon mit mondnatok magamban:

Helyeselhetem-e, vagv el kell ítél- nem K. Mártanék életmódját. Hát helyeselni semmiképpen sem le- het. Am a helyeslés és az elítélés között még annyiféle árnyalat van, hogy bőségesen válogathat az ember.

QjualácU eüwtit a. fuuztán.

Találni azután a tanyák vilá- gában egészen másféle embert is, mint az én szőrháti ismerősöm.

Egyik alkalommal a csereböKé- nyi kövesútról letérve rovom a dűlőutat befelé a tanyák közé. Az egyik tanya bejáró útjáról — előttem vagy száz lépésnyire — kiforaul egy rövidbekecses, kucs- más ember. Utóiértem.

— Mi újság errefelé?

— Me"volnánk. Csakhát fúdo- gál a szél. Tudja járt itt egy idő- ben olyan nóta, hogy: Veresházi pusztán fú a szél, Szegény le- renu itten búsan él... Most meg másféle szél fúdogál, és a szegény le"étv< is máskcvven él, vagy leg- alábbis szeretne!

— A nóta hova lett?

— Megvan. De kinek, minek daloljuk, ha már egyszer csak a fele igaz.

— A fele?

— Az. A szél fúvása! A szö- vetkezet felől fú, osztán a sze- génységet is egyszer csak elfújja.

És amikor újdonsült ismerő- söm ezt mondja, kacsint rám

egyet, füttyent is hozzá; a kezé- vel meg mutatja, hogy milyen hirtelen fújja el a szél innen a tanyák világából a szegénységet;

mármint: 'i szegény emberek gondját, búját..,

Megemeli a kucsmáját, kezet- nyújt az én emberem és oldal- vást is, meg előre is lépegetve el- indul egy szép akácfás tanya fe- lé. Nem érdeklődöm tőle mély- rehatóbban a veresházi határ

dolgai felől, mert járásából, be- szédéből egyaránt látszik, hogy rendkívüli disznótoros vagy név- napi hangulatba keveredett e nap délutánjáig. Bortól-e, pálinká- tól-e? — nem éreztem meg.

De hogy dűlőúti ismerősöm sza- vai igaznak bizonyultak, arról pár óra alatt meggyőződtem.

Nemrégen alakult Cserebö- kénynek ezen a veresházi határ- részén Május 1, néven egy új termelőszövetkezet.

Kétségtelenül nagyon érdekfe- szítő téma egy ilyen új közösség létre jövetele, a gazdálkodás kez- detének küszködése, hogy miként szántanak, vetnek, honnan sze- reznek állatokat és a többi. Ám most nem erről írok, hanem va- lami másról, ami még talán en- nél is érdekfeszítőbb.

Papp Istvánék a 135-ös tanyá- ban laknak, ők is tagjai a most alakult szövetkezetnek. A tanyai tanító igazít útba, ő ajánlja, hogy keressem csak meg Pappékat, akkor megtudom én töviről-he- gyire minden lényegét ennek a szövetkezet-alapításnak.

A fiatal Papp-család három ta- gú. Feleségével, három éves kis- lányával él itt ez a 26 éves fia- talember. A tanya nem az övé. J.

Tóth Lajos öcsödi embertől bérli a körülötte levő 6 hold földdel együtt. Két év óta munkálja ezt a koromfekete, esős időben na- gyon ragadós, jótermő földet.

— Meguntam az eddigi életet

— magyarázza Papp István. — Kevés benne az öröm. Pedig nem panaszkodhatom. Munkáltam ezt a hat holdat, időnként még el- mentem a gépállomásra, vagy a rizstelepre is dolgozni, s elő- teremtettem a megélhetést. Csak ez kevés. Nem az élelem, meg a ruházkodás kevés, hanem valami más. Nem is tudom pontosan, micsoda. Talán az élet. Az a ke- vés nekem, hogy mindig csak ilyen kis földön gazdálkodjam.

Érti ugye?

— Magyarázza csak:

— Nézze: Az én apám itt la- kik a szomszédban. Tanyája, hat és fél hold földje van. Azon gaz- dálkodik és művel még haszon- bérbe másik hat holdat. A 22 éves öcsém is vele van. Nem szó- lok én semmit az apámra, de az életmódban nem egyezünk vele.

ö csak a tanyát, a földet tartja valamire, én meg azt mondom:

nekem az élet mindennél fonto- sabb. És hat holdon én nem va- gyok boldog. Inkább nehezteljen rám, akkor is a szövetkezetbe ál- lok. Majd meglátja ő is, hogy nekem van igazam.

Végighallgatom ezt a jóvágású, szép feketehajú fiatalembert, még a feleségét is megkérdezem, hogy ő így vélekedik-e? Azt mondja a fiatalasszony: kettőjük szülei oly nagyon különböznek egymástól, mintha nem is itt él- nének ebben a tanyavilágban. A fiatalasszony édesapja ugyanis hosszabb ideje tagja egy másik tsz-nek; vagyis szövetkezeti em- ber. Más a kapcsolatuk tehát o fiataloknak velük és más idős Papp Istvánékkal.

Hát íme így alakítja az élet változása a kapcsolatokat, ilyen- féle ellentétek bontakoznak ki az eldugott tanyák világában a pa- rasztfiatalok és az idősebbek;

nem egyszer szülők és fiúk között.

H o r v á t h László MMW*

A M A G Y A R TANÁCSKÖZTÁR- S A S Á G 40. é v f o r d u l ó j á r a az Ál- lami Népi Együttes L a t i n k a Sán- dor tragikus sorsú m á r t í r balladá- ját vitte színpadra. A félórás tánc- d r á m á b a n a 40 év előtti kor ele- venedik meg.

C S A J K O V S Z K I J : " A N Y E G I N "

c. o p e r á j á t filmesítik a Szovjet- unióban. A h a l h a t a t l a n zenei és irodalmi alkotás megfilmesítése m á r f o l y a m a t b a n van. A főszere- peket V. Medvegyejev és A.

Szprinkova a l a k í t j a , I. K u b á i k és G. Visnyevszkaja énekli.

ÜJ OPERÁK A NAGYVILÁG- BAN: Pirandello: »Hat szerep ke- res egy szerzőt« c. darabját Hugó Weisgall amerikai komponista ope- rává dolgozta fel. Andersen meséi is megszólalnak rövidesen opera változatban. Theodore Chanler »A macska és az egér«, Bemard Ro- gers »A fülemüle-", Douglas Moore pedig »A császár új ruhája-" c. me- sét dolgozta fel operának.

G I A C O M O P U C C I N I születésé- n e k 100. é v f o r d u l ó j á n a » T u r a n - dot« h a l h a t a t l a n melódiája szólalt meg a milánói Scala színpadán.

Az előadás előtt az előcsarnokban ünnepélyesen leleplezték Puccini mellszobrát.

A SZOVJET ZENESZERZŐK SZÖVETSÉGE főtitkára Tyihonov Hrennyikov nyilatkozatot tett köz- zé a XXI. kongresszus zenei vonat- kozásait illetően. Figyelmünk egyre inkább a jelenkor témái felé fordul. Ez természetes, hiszen ml ragadhatná meg jobban képzele- tünket, mi adhatna jobb témát művészeinknek, mivt a romantiká- val, a munkáshétköznapok hősies- ségével telített kor egyszerű em- bere? Feladatunknak tartjuk, hogy a zene eszközeivel ábrázoljuk mindazokat az új jelenségeket, amelyek jellemzik a szovjet nép, a kommunizmus alkotóinak életét."

OD4ALLT a Zetor kereke mellé és félszemmel hunyorítva a vékonydongájú traktoros barátságos ar-

cára pillantott.

— Aggyisten!

A traktoros leállította a motort. Lemá- szott a földre és köpött. — A fene enné meg ezt a port! —

Kezet fogtak.

— Az agronómust keresném — mondta a gépész és kedvtelve nézte az alacsony, kajlakalapos atyafi mögött a tanácsház- udvarról kifelé tartó takaros menyecske hintázó járását.

— Az agronómust? — csukta be ismét egyik szemét a kajlakalapos.

— Azt a! — fordult feléje az olajos em- ber, miután a menyecske eltűnt a kerítés mögött.

— No, akkor az én vagyok.

— Maga?

Az olajos munkás olyan lelki nyugodt- sággal mondta ezt a »magát", hogy az ag- ronómus egyből tágra nyitotta mindkét szemét, ami részéről alighanem sértődés- félének a jele volt. Megköszörülte a tor- kát és hangja is keménnyé vált. Hivatalo- sabb lett.

— Oszt mivégbül, ha szabadna tud- nom? ...

— Avégbül, hogy átvegye amit hoztunk

— mosolyodott el a munkás és hangjából, magabiztosságából az agronómus heccelő- dést vélt kiérződni. Elhatározta, hogy ezt visszaszolgálja valamiféleképpen. mert azért, hogy az ember falusias kinézésű, azért még nem kell itt heccelődni. For- duljon fel az a magasságos göncölszekér ...

— Oszt mit hozott? — ha szabadna, — mondta egészen hivatalosan, de rá sem nézett a traktorosra, hanem mint akinek az ügy a fontos, kutatni kezdett a pótko- csiban.

Amaz nézte, vajon behunyja-e vizsgáló- dás közben a félszemét? Az agronómus behunyta. Nevetni azonban a traktorosnak nem volt ideje, mert a kajla kalap alól

máris feléje villantak o szemek. Kérdően, haragosan.

•— Ezeket hozták?

— Ezeket.

— Hm ... hm... — fontoskodott az ag- ronómus. — Haj-haj kérem. Könnyen meglehet, hogy ezeket nem vesszük át.

A gépész arcát a szavakra élénk piros- ság öntötte el.

— Hogy-hogy nem veszik át? — kér- dezte ingerülten és szemének villanása el- árulta, hogy a sértődöttség á'pártolt őhoz- zá. Az agronómus elmosolyodott.

— Hát úgy, hogy esetleg nem kellenek

— mond'a még mindig keményen, de azért már nem annyira hivatalosan, ne- hogy túl sok olajat tegyen a tűzre, ami ni, most még pirosabbra fűtötte a gépész arcát, fülét.

•— Még csak ez kérie éppen, meg a zá- poreső — fakadt ki mérgesen a génész. — Még csak ez kéne. Hogy ne vegyék át.

Hát mit gondolnak maguk? Fejőstehén az a vállala'? Új permetező kéne? Az anti- krisztusát neki!...

miközben így han- goskodott, észrevette.

A GÉPÉSZ

hogy a kajla kalap alatt hirtelenül egé- szen megváltozik az arc. Eszébe jutott, hogy nem veszekedni jött ide, hanem át- adni a vermetezőket, aztán haladni gyor- san tovább, mert három napig is eltart, mire mind átadja és csak aztán mehet haza.

— Szóval nem veszi át? — kérdezte most már nyugodtabban, de határozottan.

Az agronómus hunyorított.

— Nem azt mond ám, hogy nem veszem át, hanem, hogy esetleg... Arra az eshe- tőségre gondoltam, hogy esetleg nem jók a gépek. Ugyebár.

— A.z más — húzódott mosolyra az ola- jos ember ábrázata. — Hát nézze meg, ilyenek!

A segédvezető, a másik olajos, aki ed- dig csendben üldögélt a pótkocsiban, le- ráncigált négy gépet a sok közül.

— Ócska ez mind — mondta oktatólag.

És védte ő is a vállalati érdeket. — Ócs- ka, de jó.

Már úgy tűnt, hogy megtörténik az át- adás, hanem az agronómus megint hunyo- rítani kezdett a jobbik szemével. — Baj van — mondta — hiányzik valami. — Méghozzá egy cső, meg egy szórófej hi- ányzik.

Ügy ropogtatta a szavakat, mint malac a répát. ízesen, élvezetesen. De a trakto- rosnak megint pirosba szaladt a füle. Jól emlékezett rá, hogy a cső meg a szórófej tavaly ősszel éppen itt maradt, mert ami- kor itt járt a gépekéri, hirtelenül nem ta- lálták. — Maga ez a kajlalcalapos öreg- isten mondta akkor, hogy tavasszal majd ennyi hiánnyal hozzák ki a gépeket — mérgelődött magában a gépész — most meg úgy tesz, mint aki semmit se tud.

— Hát az lehet, hogy nincs meg a cső, meg a fej, de arrul maga tehet, nem én

— csapkodták az agronómus fülét a trak- toros szavai.

Csúnyán összeszólalkoztak, de az agro- nómus nem akart emlékezni és amikor hirtelenül eszébe villant, hogy tényleg azt a huncut farsangját neki, hát a cső, meg a fej itt maradt, akkor már úgy hi'tet nem lesz jó engedni, meri esetleg a tekin- télybe kerül. Vitatkoztak volna tovább, ha a munkás rá nem szól nyugodtan ül- dögélő társára, hogy vigyük akkor, majd kell másutt.

— Megálljunk! — állította meg a ké- sziilödöket az agronómus. — Más módon kell ezt elintézni, meri a gépeket ide

küldték, nem máshová. Ha pedig ide küldték, akkor nem vihetik el, meri a községé.

örült az agronómus, hogy ilyen ügyes gondolat szorult két füle közé és még el is mosolyodott. Erezte, hogy nyeregben van. Csakhogy az olajos ember kobakja sem volt ám üres.

— A községé, amit átvettek — jelentet- te ki enyhülő mérgében a zetoros.

Az ám — sápadt el a kajlakalapos és le- kapva a kalapot élénken vakarászta a fe- jét.

— Na, — szólt rá a segédvezető és ola- jos ábrázata széles mosolyra derült. — Na? Mi lesz sógorkám? Átveszi, vagy nem. Vagy azt akarja, hogy ezt is Genf- ben döntsék el?

A két munkás nevetett.

— Hahahaha ... Genfben ... Hahahaha...

— még mit nem. Ott semmit sem dönte- nek el édesapám. Érti? ... Hahahahaha .. •

IMIKOR abbahagyták, az agrono- mus kérte az írást és gyorsan aláírt.

— No látja — nyújtotta kezét köszönés- re a traktoros — ez a beszéd.

A gépész elindult a traktorhoz, a segéd- munkás meg felkászólódott a pótkocsira.

Az agronómus meg nézte őket és azon gondolkodott, hogyan adhatná vissza a kölcsönt, mert érezte, hogy nagy kölcsönt kapott. Szeme a vontató mellett tébláboló kecskére tévedt. A kecske aprókat fújva, szinte köpdösve nyaldosta az egyik per- metező csövet. A kajlakalapos halkan fel- nevetett. Odalépett a fába szerelt rézcső- höz, annak egyik végébe ügyesen benyo- mott egy kecskebogyót, aztán felállt és rászólt a gépészre.

— Javítottak maguk ezeken a gépeken valamit?

— Amelyik rossz volt, mind megjaví- tottuk — mondta a gépész.

— Meg hát — szólt közbe a másik munkás — nem peceráj a mi üzemünk.

Az állami vállalat — elvtársam — felelős- séggel dolgozik.

— Hogy lehet akkor, hogy ez a cső nem szelel? — mondta az agronómus.

— Ez? — ugrott melléje a gépész.

— Ez hát!

A gépész felkapta a csövet, megtörölte a végét, aztán belefújt. Dehát hiába eről- ködött, hiába dagadt az arca, a cső nem szelelt.

— Nem szelel? — kérdezte a segédve- zető egészen sápadtan az izgalomtól.

— Nem az anyját neki — köpött na- gyot a gépész.

— Add ide! — szólt rá amaz. Megfújta ő is, jó erősen, aztán káromkodott.

— Anyába a betűt, hát én mán recse- gek, ez még csak nem is szelel. Enné meg a .fene!

S bevágta a csövet a többi közé, helyet- te pedig ledobott egy másikat, ami sze- lelt. Aztán a vontató gyorsan eliramodott.

A kajlakalapos meg csak állt az udvar- ron és még a könnye is kicsordult úgy hahotázott. Nevette, hogyan viszi a két városi a kecskebogyót.

SOLOWOVí

- RÉSZLET A REGÉNY MÁSODIK KÖTETÉBŐL AZ UTÓBBI IDŐBEN, mint általában, Scsukar apó-

nak semmi sem sikerült, de ez a nap szinte teljes egészében kisebb-nagyobb bán- talmakból, sőt szerencsétlenségekből tevődött össze, úgy, hogy napnyugtára, a garmadával rázúduló megpróbálta- tásoktól végülis teljesen összetörve, Scsukar még babo- násabbá vált, mint bármikor életében... Nem, mégsem lett volna szabad olyan elhamarkodottan beleegyezni Da- vidov akaratába és vállalkozni a telepre való utazásra, mikor már kora hajnalban oly félreérthetetlenül baljós- latú előjelek mutatkoztak...

A kolhoz-vezetőség udvarától Scsukar apó alig két ház- tömbnyi utat tett meg lépésben, aztán megállította csődö- reit az út közepén s anélkül, hogy leszállt volna a bakról, csüggedten lehorgasztotta a fejét és mély gondolkodásba merült. Mi tagadás, volt min gondolkodnia: "Hajnal előtt azt álmodtam, hogy egy tarka farkas rontott rám. De vajon miért tarka? És vajon miért pont énrám kellett rontania? Mintha rajtam kívül nem volna elég ember a világon! Na, és ha történetesen valaki másra rontott volna, valami fürge fiatalra, én meg távolról figyeltem volna, hát mondhatom, az is szép kis öröm, még álmom- ban is a mások bajával kínlódni! Nekem az ilyen játé- kokhoz semmi kedvem. Felébredtem, a szívem úgy zaka- tol, hogy majd kiugrik a mellemből, no, ez is egy finom érzés egy ilyen kellemes álom után, a végén még ennek is befellegzik. De megint csak, mért volt az a farkas olyan végzetesen tarka és nem természetes szürke? Jót jelent ez? Nem. nem, semmiképpen sem jelenthet jót. Pi- szok egy előjel, annyi szent, következésképp az utazás is balul üt majd ki nekem, hasonlóan piszokul, máskent nem Is lehet. És mi volt, amikor már ébren voltam? Nem találtam se a sapkámat, se a dohányzacskómat, se a ko- zákkaftánomat... Ezek se valami jó előjelek... Nem kellett volna engedelmeskedni Davidovnak s nem tenni egy lépést se...!" — töprengett Scsukar apó csüggedten, miközben szórakozottan szemlélte a kihalt utcát, a fonott kerítés fedezéke mögött meghúzódó tarka borjakat és az út porában hemzsegő verebeket.

Már-már elhatározta, hogy visszafordul, de eszébe ju- tott minapi összezördülése Davidovval s így megmásí- totta elhatározását. Akkor is, épp úgy, mint ma, a rossz előjelek teljesen leverték őt, és kereken megtagadta, hogy az első brigádba utazzon, hivatkozással baljóslatú álmára, mire Davidov jóságos tekintete hirtelen elsötétült, fagyos- sá és metszővé vált. Scsukar megrémült s esdeklő pil- lantások között mondta: "Szjomuska, életem! Húzd ki szemedből a tüskéket! Hiszen szemeid olyanokká váltak, mint a láncos kutyáé: gonoszak és kegyetlenek. Pedig tudhatod, mennyire nem kedvelem ezeket az átkozott ra- gadozókat, amelyek láncra fogva ülnek és csaholnak a tisztességes emberekre. Ugyan mire való volna összevesz- nünk. Elmegyünk, vigyen el az ördög, ha már egyszer olyan átkozottul makacs vagy. Csak ha valami baj törté- nik velünk útközben — én semmiért se felelek!«

Az öreg szavaira Davidov felnevetett és tekintetében azonnyomban felcsillant újra a jóságos mosoly. Megvere- gette tenyerével Scsukar kiszáradt, csontos hátát és azt mondta: "Ez már beszéd! Utazunk, öreg én felelek anyó- kád előtt teljes testi épségedért, miattam meg ne nyufl- taiankodjál!-* Mindez eszébe jutott Scsukarnak, elmoso- lyodott és most már a legkisebb ingadozás nélkül csa- pott ostorával a csődörök közé "Megyünk a telepre! ör- dögbe ezekkel az előjelekkel, ha pedig valami történik

— feleljen érte Davidov, mert én aztán nem vagyok haj- landó felelni érte, ha bármi ocsmányságba keveredünk útközben. Kiilöpben is, Davidov derék gyerek, velem mindig rendesen viselkedik, minek haragítsam meg."

A tanya felett a reggeli főzés nyomában még ott ka- vargott a fűtőanyagként használt szárított trágya keser- nyés füstje, az út felett virágzó labodák illatát hemper- gette a könnyű szellő s az istállók mellett elhaladva Scsu- kar apó orrát megcsapta a tehénalom és a párolgó tej gyermekkorától ismerős szaga. Az öreg megszokott moz- dulattal végigsimította szakállát, vaksin hunyorogva kö- rülnézett, szinte szívta magába az egyszerű tanyai élet szívéhez nőtt képét, egy alkalommal még ostorát is meg- csördítette, hogy elhessegesse a kocsi kerekei alól a cso- portba verődött, ádáz dulakodásban levő verebeket, de amikor Antip Gracs udvara mellett elhajtott, a frissen sült kenyér illata lágyan összekeveredett a megpörkölő- dött káposztalevelek szagával, amelyeken általában a ke- nyereket kisütik — eszébe jutott, hogy tegnap dél óta nem evett és olyan éhséget érzett, hogy fogatlan szájában egyszerre összefutott a nyál.

csináljak, no, ha egyszer szeretem a tiszta levegőt! Hát inkább legyen háromszor átkozott minden malac, sem- hogy összebüdösítsen körülöttem mindent! Hadd sétáljon az udvaron két tiszta tyúkocska meg velük egy akkurá- tos kakas, elég gazdaság ez már nekünk az anyókával egy egész életre, csak gazdagodjanak a fiatalok, nekünk arra az égvilágon semmi szükségünk sincs már. Maka- ruska is igazat ad nekem és azt mondja: "Apóka, te már tiszta proletár lettél és jól teszed, hogy lemondasz a kis- tulajdonról is." Erre aztán barátságosan azt felelem neki-

»Lehet, hogy jó dolog a proletáriátushoz tartozni, de azért semmi kedvem kásán meg üres scsin élni. Isten vele meg a proletariátussal, de ha nekem a munkaegységekre nem adnak húsokcskát, vagy, mondjuk, szalonnát, hogy legyen mit belefőzni a scsibe, akkor télen egyszerűen el- patkolok. Akkor aztán mire megyek a proletár névvel?

őszre meglátom, mit hoz nekem a munkaegység elszámo- lás, aztán akkor majd megint belefekszem a kis tulaj- donba.«

Scsukar apó gondokba mélyedve ráncolta homlokát, majd fennhangon folytatta:

— Annyi bosszúság van ezzel a rendezetlen élettel!

Minden újszerűen történik, akkora fordulatokkal, hogy a legügyesebb táncosnak is dicsőségére válna...

A csődöröket a kerítéshez kötözte, kinyitotta a kertka- put, s gazdamódra, megfontolt, lassú léptekkel befordult az útilapúval övezett tornácra.

A KONYHÁBAN félhomály volt, a szobába vezető ajtó zárva. Scsukar apó a padká- ra tette összelapított sapkáját és az ostort, amelytől Tro- fim legnagyobb bánatára egy pillanatra se vált volna meg, körülnézett és minden esetre számítva, megkérdezte:

—- Anyóka! Élsz még?

A szobából gyenge hang szűrődött ki az ajtón át:

— Éppen, hogy élek... Este óta fekszem, a fejemet se tudom megemelni. Mindenem fáj, ráz a hideg, még a suba alatt se tudok megmelegedni. Alighanem lázam lehet...

Téged meg mi szél hozott haza, öreg?

Scsukar kinyitotta a szobaajtót és megállt a küszöbön:

— Máris indulok a telepre, csak hazaugrottam valami harapnivalóért.

— Miért kell már megint menni?

Scsukar fontoskodva megsimította az állát, s mint aki nem szívesen beszél, kibökte:

— Fontos küldetés, a földmérőért megyek. Davidov elvtárs azt mondja: Apóka, ha már te se tudod elhozni nekem azt az embert, akkor rajtad kívül senki el nem hozza." Földmérő ugyanis egy van az egész kerületben, nekem meg ismerősöm a Sportnoj, s irántam való tiszte- letből rögtön hajlandó eljönni ide, — tette hozzá magya- rázólag Scsukar és nyomban áttért a dolgok lényegére:

— Készíts már valami harapnivalót nekem, késlekedni nincs időm.

Az öregasszony válasza üresen csengett:

— Ö, szerencsétlenem! Hát mit adjak neked enni? Hi- szen nem főztem semmit, be se gyújtottam a kemencét.

Szedjél a kertben egy pár uborkát, aludtejet meg találsz a konyhában, tegnap este hozta a szomszédasszony.

Scsukar apó palástolatlan megvetéssel hallgatta élete- párjának szavait, a végén aztán keserűen kifakadt:

— Friss uborkát, aztán rá aludtejet? Teljesen megbo- londultál öreg astrolabia? Mit akarsz, hogy végképp elve- szítsem minden tekintélyemet? Hiszen tudod, hogy úgyis gyengén állok a gyomrommal, az ilyen ételektől aztán teljesen elkészülnék, mit csinálok akkor a telepen? Ke- zembe fogjam a nadrágomat? A csődöröktől egy lépésre el nem mehetek, mi marad hátra? Az utca kellős közepén veszítsem el tekintélyem maradványait? A legalázatosab-

ban köszönöm! Edd csak meg magad az uborkát és igyál

rá aludttejet, én ilyen kockázatot nem vállalok magamra.

Nem tréfadolog az én foglalkozásom, magát Davidov elv- társat fuvarozom, nem játszhatom a te uborkáiddal! Meg- értettél, vén aprobacia?

A száraz faágy nagyot nyikordult az öregasszony alatt, Scsukar apó nyomban védekezésbe vonult. Még be se fe- jezte szónoklatát, mire az öregasszony állapotában máris csodálatos változás következett be: fürgén felugrott az ágyról, kezét csípőre tette és kitört belőle a felháboro- dás. Az imént még gyenge hangja szinte acélos csengést vett fel, amikor fejkötőjét félrecsapva megszólalt:

— Hát mi kellene neked, te vén csavargó, hogy húsos scsive 1 etesselek? Vagy talán rakott palacsintát zabálnál?

Nem mondanád meg, mindezt honnan vegyem, amikor a kamrádban egereken kívül nincsen semmi, de még azok is éhendöglenek? És meddig akarsz még engem érhetet- len szavakkal sértegetni? Micsoda astrolabia meg apro- bacia vagyok én neked? Makarka Nagulnov megtanított téged mindenféle haszontalan könyvek olvasására és te elég bolond vagy ahhoz, hogy még örülj is neki? Én be- csületes asszony vagyok — becsületesen éltem veled, rád- pazaroltam legszebb fiatalságomat és most öregségemre nem tudod, hogyan szólítsál?!

A dolog eképp váratlan és Scsukar apónak nem sok jót ígérő furdulatot vett, így aztán az öreg jobbnak látta a konyha sarkába visszakozni s onnan próbálta békltgetni felhevült életepárjáti

— Maradhass, maradhass már, öreg! Hiszen ezek nem sértő szavak, hanem tudományos becézések. Egyet jelent ha azt mondom, hogy lelkecském, vagy azt, hogy astro- labia ... Egyszerűen azt mondja az ember, hogy »galam- bocskám", a könyvnyelvben ugyanez így hangzik: "apro- bacia". Isten látja lelkem, nem hazudok, saját szememmel olvastam abban a vastag könyvben, amit Makaruskától kaptam, te meg, tudja az ördög, mire gondoltál. Látod, ezt jelenti, ha az ember végetvet a teljes írástudatlan- ságnak! Tanulnod kellene, ahogy én is tanulok és akkor minden szót megértenél, úgy mint én, ez a valóság!

Scsukar hangjában annyi meggyőző erő volt, hogy az öregasszony valamennyire lecsillapodott, de még mindig kétkedve nézett urára, miközben felsóhajtott:

— Késő volna nekem már tanulni, meg aztán semmi értelme sincs. Neked is, vén fatuskó, a saját nyelvednél kellene maradnod, máris mindenki rajtad nevet.

— Hadd nevessenek — mondta Scsukar apó elnézően, de vitatkozni már nem volt kedve.

HOSSZAN KANALAZTA a kis tálkából az aludt- tejet, gondosan, lassan harapdálta hozzá a darab fekete kenyeret, s közben egyre az ablakot nézte és gondolkodott: "Aztán miért siessek?

Akkor kell sietni, ha valaki a halálán van és várja az utolsó kenetet. Ez a Sportnoj viszont földmérő — nem pap, Davidovnak pedig esze ágában sincs meghalni, tehát kár elsietni a dolgot. Az örök világosságba mindany- nyian elérünk, a halálért még senki nem állt sorban...

Tehát, amint kihajtok innen a tanyáról, lefordulok egy mellékösvényre, hogy egy ördög se lásson, szundítok egy jót, addig majd a csődörök eszik a finom füvet. Estere majd csak odaérek Dubcov brigádjába, Kuprijanovna mindjárt jól megvacsoráztat, aztán majd a hűvösben, éj- jel megérkezek a telepre. Ha, ne adja isten, Davidov tu- domást szerez erről az esetről, egyenesen a szemébe mon- dom: "Pusztítsa el az átkozott Trofim kecskéjét — akkor nem fogok útközben aludni. Egész éjjel ott hempergett mellettem a szénában, ki tud úgy aludni? Az ember csak jobban elfárad!-"

Felvidulva a Dubcovnál való vendégeskedés kellemes perspektívájától, Scsukar elmosolyodott, de az öregasszony máris sietett elrontani a kedvét:

— Mit kérődzői, mint egy idióta? Ha küldtek, hát eriggy, és ne túrkálj, mint egy ganajtúró a trágyában.

Azokat a bolond könyvszavakat pedig vesd ki a fejedből és nekem ilyeneket ne mondjál, mert eltöröm a seprű- met a hátadon, te vén bolond!

— Bármilyen bot a két végéről — dörmögte Scsukar értelmetlenül.

De megpillantván a haragos ráncokat »úrnőjének« arcán, gyorsan kiitta az aludttejet s búcsúzkodni kezdett:

— Te meg feküdjél csak, kedvesem, ok nélkül ne kel- jél fel, gyógyulj meg mielőbb, én pedig megyek.

— Isten veled! — kiáltotta utána az öregasszony, nem épp a leghizelgőbb hangon és hátat fordított neki.

G. I. fordítása

£OOOOOOC 0<KKKKK>«>W>!>(>0(K)<KH 0 W K K K K K ) 0< > 0 < K H H> < > 0( K K > 0 0 < K H > ^ ^

MAJAKOVSZKIJ:

e n m

de nem úgy,

SCSUKAR A P Ó

melynek Iátköre mint a középszer jelleme,

Az egész

saját teknőjébe veszett.

Földnek

látta volt átfogó szelleme, azt is,

mit az idő elfedett.

Hozzád

és hozzám

de eszméink hasonló tán, sűrűbb

rétegződése:

egy-egy

másfajta ránc

gúnyosabb a homlokán, vagy keményebb vonás

Nem diadalmas. ajkára vésve.

éles kanyarral a mellékutcába for- dította a csődöröket s megindult hazafelé, hogy valamit harapjon az út előtt. Már mesz- sziről észrevette, hogy kunyhójának kéményéből nem száll a füst és elégedett mosollyal gondolta: »Lustálko- dik az öregasszony, biztos pihen még. Ugy él mellettem, mint valami hatalmas hercegnő. Nincs bánata, sem eh- hez hasonló kellemetlensége ..."

Nagyon kevés kellett ahhoz Scsukarnak, hogy az elége- detlenségből és búskomorságból minden átmenet nélkül az önelégültség kellemes hangulatába kerüljön. Hiába, no, ha már egyszer ilyen volt a természete. Lustán megeresz- tette a gyeplőt és elgondolkozott. "És vajon kinek köszön- heti, hogy úgy él, mint az égi madár? Nem kétséges — nekem. Nem hiába vágtam le télen az üszőt, isten látja lelkem, nem hiába. Most aztán az üsző nélkül az anyó- kám nyugodtan lehet! Szépen kialhatja magát. Ha viszont az üsző felnőtt volna, kelhetne hajnalban, alig, hogy pity- mallik, hajthatná az átkozottat a legelőre, egész nap ott törhetné magát a legeltetéssel, hogy este holtfáradtan tér- jen haza. Aztán másnap kezdődne elölről, meg gondos- kodni télire takarmányról, meg tisztán tartani, náddal vagy szalmával befedni az istállót... Majd bolond len- nék! Az se volt butaság tőlem, hogy még a birkákat is mind szétkergettem! Talán legeltessem azokat is, és resz- kessek az átkozottakért egész nap: hogy ki ne törjenek a nyájból, hogy szét ne tépje őket a farkas. Nekem az ilyen ocsmányságból egy hosszú életre elegem van, kín- lódtam már úntig eleget, az asszony is úgy elhitványult, elviselödött, mint egy ócska kapca. Aztán meg nézzük a malacot, nincs belőle egy darabunk se és nagyon helyes, hogy nincsen. Kérdem én, mi az ördögnek kellene nekem malac? Először is, a szalonnától mindig gyomorégést ka- pok, másodszor pedig — ugyan mi a fenével hizlaljam őt.

amikor alig van két marék lisztem a kamrában? Éhen- dögölne nekem és a visításával megőrjítene... Aztán disznó lenne belőle — az a koszos állat: állandóan ret- tegjek, hogy elviszi a pestis, vagy valami más hasonló nyavalyakórság? Várjam, hogy ma döglik meg, vagy hol- nap? A bűzétől meg tele lenne az egész udvar, amikor én csak tiszta levegőt szeretek szippantani, amelyben nem

keveredik más csak a fű meg a kerti növények illata. Mit o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o o OOOOOOOOOO>000-00000ooooooooooooooooot^

ki eltipor, kemény kényúr, amint testeden lépdel.

kedvességet áraszt, amint

társai felé nyúl, ellenségeihez

vasnál keményebben

Volt, hogy ér el.

gyenge lett, leverte lábáról Ami nekem,

mint a mifajta, testi szenvedése,

mondjuk — a biliárd,

mert szemem élesedik rajta, néki a sakk volt —

hadvezérek

hasznos kedvtelése.

S a sakkot

valódi harccal keverte, ahol a

parasztok

már nem sakkfigurácskák, és a legelemibb diktatúrával

kiverte a tőke-királyt

meg a börtön-bástyát.

Ugyanaz kedves

néki és énnekem.

Mért hogy én is,

ki nem voltam

néki közvetlen jóbarát, szédült gyönyörrel

adnám oda életem, ha visszahozhatnám

egyetlen sóhaját.

És nem egyedül!

Jobb lennénk,

mint bárki?

Hang sem kellene,

csak mozdulat a szájon, és mind a falvakból,

a tárnákból,

a bőrükből

ngranának m á r ki, hogy valamennyi előálljon!

(Radó György fordítása)

A M O D E R N S Z Í N P A D R Ó L , A SZOCIALISTA REALIZMUSRÓL ÉS A KRITIKÁRÓL

VITAINDÍTÓ CIKKÉBEN a Ti- szatáj világosan felvetette a mo- dern, szocialista-realista színház

esztétikai problémáit, és elemezte a "fantázia színpad«, mint a szo- ciailsta realizmus egyik eszközé- nek lényegét. A színház iránt ér- deklődők körében visszhangra ta- lált a felvetett probléma és m á r többen szóltak hozzá a kérdéshez, de a hozzászólások lényegéből ki- tűnik, hogy a felvetett kérdést részleteiben is elemezni kell, hogy a modern színház lényegét meg- közelítsük és mindenki számára érthetővé tegyük.

Nem szabad elfeledkeznünk ar- ról, hogy a színházművészet folya- matosan egységes művészetté ala- kul, magába olvasztva több, egyéb- ként önálló művészeti ágat. Fejlő- dése nyomon kísérhető történel- münk folyamán a rituális szertar- tásoktól a modern társadalmi drá- mákig. A színházművészetben ezek az összeolvadó művészeti ágak egyre inkább alárendelik önálló- ságukat egy közös irányítónak, a drámai mondanivalónak. Tehát a színpadművészet fejlődési iránya a realizmus, a lényeg kiemelése.

Természetesen a mai ember lelki- világának, temperamentumának, világnézetének megfelelő lényeg művészi kiemelése.

A különböző művészeti ágak egymásra jelentős befolyást gya- korolnak, és így ne higgyük, hogy a többi művészeti ágaknak nem ugyanazok művészi törekvéseik és célkitűzéseik, tehát részünkre n e m közömbös a színházművészet egy- ségébe olvasztott, egyébként ön- álló művészeti ágak fejlettségi fo- ka, illetve fejlődési irányvonala.

Talán ezen a ponton találkozunk először tisztázandó kérdésekkel.

A képzőművészet, grafika, de méginkább az építőművészet ter- mészeténél és adottságainál fogva napjainkban viszonylag előre tör a művészetek soraiban és a fen- tiekben megfogalmazott kereteken belül haladottabb kifejező eszkö- zökkel dolgozik. Ez természetesen érezteti hatását a színpadművé- szetben is. Ez a magyarázata, hogy napjaink színházművészetében ínemzetközileg is) a színpadi de- koráció újszerűsége dominál. Nem tehetünk róla, hogy a színészi já- ték és rendezői gyakorlat még nem tudja megtalálni az új, egy- séges stílust. Saját véleményem az, hogy ez a forradalmasító esztéti- kai támadás a színházművészet naturalitása ellen egészséges és alapja a modern játékstílus ki- alakításának is.

Az eddigi tapasztalatok azt mu- tatják, hogy a lényegre utaló, stili- zált díszletekben a rendezőknek és a színészeknek jóval nagyobb in- vencióra, művészi átélésre van szüksége, mint a naturális díszlet- képekben. A nagyobb m u n k á t azonban mindig mélyebb művészi élvezet követi, és az így eszközölt színpadi hatás mély nyomokat hagy a néző lelkében. A lényegre összpontosuló figyelem is szoro- sabbá fűzi a színész és néző kap- csolatát és így a produkció művé- szi színvonala emelkedik.

A díszlettervezés mint önálló művészi alkotó munka, csak nap- jainkban kapta meg különleges hangsúlyát. A díszlettervezés a színpadi kivitelező munkákból, te- hát az asztalos, festő, majd később festőművész munkakörökből fejlő- dött önálló, tervező művészi alkotó munkává. Ennek jelentősége nap- jainkban a téralkotás és. színkom- pozíció, valamint a drámai mon- danivaló hangsúlyos kifejezésében rejlik, és kevésbé a manuális rajz- készségben, vagy festői adottságok- ban. Napjaink tervezőinek inkább téralkotó művészeknek kell len- niük, mint festőművészeknek. Így a díszlettervezés műfajilag köze- lebb került az építészethez, mint a pikturához. A téralkotó képes- ség fontosabb feladat, mint a kép- zőművészeti kiviteli adottság és ebből a tényből igen sok ellentét keletkezik, rendező és tervező kö- zött, aminek megoldását még nem sikerült megtalálni. Itt kell be- szélnünk arról, hogy rendezőink

képzőművészeti ismeretei, vala- mint téralkotó képességük rend- kívül alacsony szinten állanak és irányító szerepük sokszor gátolja vagy károsan befolyásolja a szín- padi produkció elérhető művészi színvonalát.

T u d n u n k kell azt, hogy a művé- szetek fejlődésében mindig az vált hangsúlyossá, ami előbbre tudta lendíteni, meg tudta újítani a mű- vészeti ágat. Most, úgy tűnik — külső behatásra (film, televízió, reklám-grafika stb.) —a vizualitás és a tér forradalmasítja a színhá-

zat. Természetesen elsősorban nem anyagi okokból, hanem magasren- dű művészi ihletből. A díszletter- vező ma m á r több, mint a díszle- tek festője, vagy színes képek kí- vánság szerinti összeállítója. Ma már önálló alkotó művészi felada- tai vannak, melyek alapjaiban végzetesen befolyásolják a produk- ció létét és sikerét.

TÉVES FELFOGAS AZ IS, hogy szakmai gyakorlatban megkülön- böztetünk reálista és modern szín- műveket, amiket kétféle, realista és modern előadásban kell bemu- tatni. Ez ellentmondás. A haladó színművészet éppen abban zseniá- lis, hogy egységesen, tehát napja- ink igényeinek legmegfelelőbb re- alista keretben állítja színpadra azokat a klasszikus vagy modern darabokat egyaránt, amiknek mon- danivalójuk örökérvényű vagy nap- jaink tükörképe. A művészi reali- tás igényét a formák és keretek nem befolyásolják. Nem szabad abba a hibába esnünk, hogy min- dent egy kalap alá veszünk és így valamennyi előadást két részre osztunk, naturalista-realista és modern előadásra. Nem minden realista előadás naturalista, és nem minden modernkedő absztrakt irányzat modern és haladó a szó nemes értelmében. A modernség korszerűséget jelent s mint ilyen, jelentése csak azokra a darabokra alkalmazható, amik valóban korszerűek, egységükben, teljesen függetlenül megjelenési formájuktól. Ez a cikk is csak a haladó modern törekvéseket elem- zi és azok mélységeit, igazát bi- zonygatja és nem a felszínes, tar-

1 talomnélküli absztrakció mellett foglal állást, még akkor sem, ha az elkápráztató köntösben jelenik meg. A produkcióknak gyökerük mélyéig, eszméikben kell modern- nek lenniök, nem pedig csak külső formájukban. A modern, szocialista eszmeiséget láthatóvá, érzékelhe- tővé fonni segít a kivitelezés for- m á j a és, ha az eszmei tartalom világosan kibontakozik az előadás- ban, a legmodernebb produkciók sem jelentenek absztrakt megol- dást.

Az ál-konzervativizmus azonban, ami szintén napjaink egy kedvenc betegsége, hiába próbálja bármely kor művészeti formáit vagy eszté- tikai nézeteit egyedüli üdvözítő elméletnek kikiáltani, nem érhet el eredményt. Ez a módszer hala- dásellenes s így tarthatatlan állás- pont.

A MI SZÍNHÁZMŰVÉSZETI ÉLETÜNKBEN a leggyakoribb tü- net a századvég »Meiningeni« stí- lusának és a színpadművészeti gyakorlat különböző variációinak alkalmazása, mint egyedül lehet- séges és megérthető színpadi rea- lizmus.

Idősebb korosztályunk mereven ragaszkodik ehhez az irányzathoz, bár ennek igaza erősen vitatható.

Ezek a nézetek a bemutatott m ű - vek instrukcióiból, dramaturgiai adottságaiból indulnak ki, elfelejt- ve azt, hogy egy-egy remekmű születésének időpontjai rendszerint felesleges korabeli sallangokat ag- gatnak az egyébként örökérvényű művekre. A modern feldolgozás- nak kötelező feladata ezeknek a zavaró sallangoknak az eltávolítá- sa. Hogy csak egy példát említ- sek: Puccini a Tosca I. felvonását a római Della Valle templomba helyezi, a III. felvonását pedig az Angyalvárba. A Tosca bemutató- jának idején ezek az instrukciók megszabták a rendező és a ter- vező fantáziájának irányát. Azon- ban az azóta eltelt idő igazolta a mű zseniális voltát és ebben első- sorban nem történelmi helyének, hanem drámai mondanivalójának örökérvényét. Napjaink Tosca be- mutatójának kötelező törvénye, hogy a történelmi helyszínről a hangsúlyt a drámai mondanivaló- ra helyezze át és képszerű kifeje- zéssel a zseniális műben rejlő fél- tékenységet, hazaszeretetet, ke- gyetlenséget, sírig tartó szerelmet juttassa kifejezésre szabadon vá- lasztott eszközökkel, nem törődve a mű korabeli instrukcióival. Ezek- hez a merész rendezői elgondolá- sokhoz, modern dramaturgiai vál- toztatásokhoz kell a biztos művé- szi érzék és bátor kezdeményezés, ami a modern művész első krité- riuma. — Gondoljunk csak operá- inkra, melyeknek dinamikus drá- mai mondanivalójuk elsősorban zenéjükben rejlik, és minden meg- jelenítési sallang, dramaturgiai kötöttség csak bemutatójuk korá- nak következménye, amit egy ha- ladottabb kor kötelezően változtat meg és értékel.

A hagyományokhoz való ragasz- kodás relatív művészi igény, kü- lönösen akkor, ha az nem a mon- danivaló lényege, hanem dekoratív körülményeinek avult f o r m á j á t jelenti.

Átlapozva egy-egy hírneves szín- ház százéves történetét, láthatjuk, hogy az emberi ízlés és művészi igény mennyit változik az évek alatt anélkül, hogy a remekmű- vekben változtatni kellene. Min- denki számára világos, hogy az 1860-ban bemutatott Lohengrint annak eredeti kosztümjeivel nap- jainkban nevetséges dolog lenne bemutatni, azonban miért találjuk természetesnek, hogy napjaink Lohengrinjét ugyanazokban a dísz- letekben játsszuk, a rendezői fel- fogásról és játékstílusról nem is beszélve.

MEGLEPŐ, hogy kritikusaink és színháztudománnyal foglalkozó író- ink milyen keveset vitáznak, il- letve foglalkoznak a korszerű szín- padművészet esztétikájával. Ha következtetéseket a k a r u n k ebből a tényből levonni, azt kell monda- nunk, hogy ők maguk sem hisznek a színházművészet egységes voltá- ban, tehát megoldhatatlannak lát- ják annak esztétikai és stílusprob- lémáit. Ez pedig nem így van. A problematikus kérdéseket sokkal mélyebb elemzéssel kellene vitatni és esztétáink e termékeny viták- ban segíthetnének világra hozni a modern színházművészet önálló stílusát, egységes esztétikai elveit.

Sajnos, szakszerű elmélyedt kri- tikát még hivatásos kritikusaink- tól sem kapunk, akik rendszerint csak irodalmi szinten elemzik egy- egy színházi produkció sikerét, és elzárkóznak a színpadművészet egységes bírálatától, tehát a deko- ráció, a színészi játék és a rende- zés egységének elemzésétől. Külö- nösen félnek az alkalmazott kép- zőművészeti kivitelnek, rendezői koncepciónak, színészi játékstílus- nak, a d r á m á t elősegítő vagy hát- ráltató megoldásának elemzésétől.

A szakszerű, elmélyedt kritika pedig sokat segíthetne a modern szocialista, realista színpadművé- szet helyes fejlődési irányának ki- jelölésében. A szakszerű kritika hiányának tudható be, hogy a színházat kedvelő emberek széles tömege tulajdonképpen tájékozat- lan a színházi produkció születésé- nek körülményeiben és nem is- meri még távolról sem a színház- zal foglalkozó művészek egyéni és kollektív problémáját. Érdekes tü- net az is, hogy a kritikának nincs meg a kellő hitele sem szakmai körökben, sem a közönség széles tömegeiben. Ez valószínűleg azért van, mert a kritika nem tölti be pedagógiai hivatását.

Művészeink egységes tapaszta- lata, hogy egy-egy újszerű színha- tást, a megszokottól eltérő kivitelt vagy akár merészen elmondott mondanivalót a közönség bizalmat- lanul fogad és ilyenkor a kritika nem siet segítségükre, hogy mély elemzéssel, önálló művészi látásra nevelné. Sajnos, n e m divat a me- részebb gondolkodásnak és látás- nak az a formája, amely előítélet nélkül fogadna újszerű kísérlete- ket és azok újító tendenciáit a maguk valóságában értékelné. Pe- dig higgyék el, nem szégyen egy- egy kellemes színhatásnak, meg- lepő drámai feszültségnek, újszerű, szokatlan megoldásnak őszintén örülni, ha az teljesíti hivatását még akkor is, ha nem hasonlít az előző évek gyakorlatához. A mo- dern haladó művészetnek sok, ön- álló éleslátással bíró, igényes párt- fogóra van szüksége, a szakmai és a laikus közönség soraiból. Enél- kül modern színházi kultúra el sem képzelhető. A korszerű kriti- ka elsőrendű feladata, hogy meg- tanítsa a nézőket a művek befo- gadására, értékelésére s arra a művészi látásra, amely elsőrendű feltétele a modern színpadművé- szet kialakulásának.

CSELÉNYI JÓZSEF W M M M a W W W W W W M M M i «M

HAYDN EMLÉKÉRE a jubile- umi év alkalmából zenekari hang- verseny volt a Szegedi Zenemű- vészeti Szakiskola nagytermében.

A műsoron megszólaló D-dur zon- goraverseny és a Londoni szim- fónia nagyszerű előadását Lendvai Ernő tanár készítette elő s a szakiskola hallgatóiból alakult ze- nekar vezetésével — ez alkalom- mal elsőizben — nagy sikert ara- tott. A főleg i f j ú ' '3 ,*vö- zönség Szatmári Géza zeneesztéta

bevezetője után művészi élvezet- tel tehette magáévá a műveket. Ez a kezdeményezés figyelemreméltó, melytől még sokat vár Szeged ze- nei élete.

S Z E G E D I M Ű V É S Z E K

és szovjet vendégeik

Güfsl W

> : • •

I f f l p t ^ f p p Jf S l i í t v ^

liliiiiÉf

I

1 1 I 1 1 1 1 1 1

• / H B B S

L E

ti"

* HT1®' § g g

D. O J S Z T R A H ÉS KÍSÉRŐJE A K Ö Z O N S É Q T A P S A I T F O Q A D J A

B O R I S Z O V A B A R Á T I BESZÉLQETÉSE M I K L Ó S K L Á R Á V A L ÉS V A S Z Y V I K T O R R A L

^ f w i l i : f l Í

B. P U Z I N , M O L D O V Á N S T E F Á N I A ÉS S Z A B Ó M I K L Ó S K É T NÉP B A R Á T S Á Q Á R A K O C C I N T A N A K

( L i e b m a n n B é l a felv.)

Hímjei iLidÁiLtáj&k

BORISZ PUZIN SZEGEDI VENDÉGSZEREPLÉSE

MÁRCIUS HÓNAPBAN a ma- gyar—szovjet barátság elmélyíté- sére vendégművész érkezett Sze- gedre, Borisz Puzin személyében. A kievi Ali. Akadémiai Színház művé- sze kulturált énekével ú j csúcso- kat mutatott szerepeiben. Verdi:

Traviata című operájában első fel- lépésekor Germont György alakí- tásával már megnyerte a közönség tetszését. Különösen a II. felvonás híres Apaáriája átélt előadása vál- tott ki nagy tapsvihart. Csajkovsz- kij: Anyegin című operája ritkán szólal meg Szegeden, de ez alka- lommal az operaelőadás napja ze- nei ünneppé vált. A szerző lírai érzésektől áthatott, a lélekrajz finom eszközeivel megrajzolt mu- zsikája nagyszerű interpre tálóra

talált Puzin mesteri alakításában.

Puskin híres regényalakja a maga valóságában lépett színpadra. A korabeli társadalom jellegzetes figurája nemcsak játékával hatott ránk maradéktalanul, hanem sze- rep-karakterének megfelelő hang- vétele, a műben megírt érzelmi fokozódás őszinte kifejezése felejt- hetetlen élményt jelentett Szeged operakedvelő közönségének. Az utolsó felvonás nagy szerelmi ket- tőse, melyben méltó p á r j a Moldo- ván Stefánia, az operaművészet nemzetközi színvonalú előadás- módját érte el. Mindkét operát megszólaltató művészek, a zene- karral együtt, élen Vaszy Viktor- ral, tudásuk legjavát nyújtották az est sikeréhez.