K I L Á T Ó
KANYÓ ZOLTÁN
A R A C I O N A L I S T A LÍRA LEHETŐSÉGEI ÉS KORLÁTAI
GONDOLATOK BERTOLT BRECHT KÖLTÉSZETÉRŐL
H a l á l á n a k 10. é v f o r d u l ó j á r a
A brechti költészet egészét semmiképp sem foglalhatjuk a racionalizmus fogal- mába. Brecht fejlődésének első szakasza egészen más jegyben áll: a háború mint a valós külső világ drasztikus megnyilatkozásának élménye kérdésessé tette szá- mára kora német lírájának, az expresszionizmusnak alapvető tételét, a szubjektum, a költői belső világ elsőrendű, -meghatározó voltát, a szellem uralmát a tárgyak felett. Ezt a [szemléletmódot igyekszik a visszájára fordítani: a mindent meghatározó szellem helyébe a mindent meghatározó érzéki tényeket, az ember állati funkcióit helyezi, ám így végső soron az expresszionizmus problematikájának foglya marad, költészete „negatív" expresszionizmus. Kétségtelen, ebben a lázadó magatartásban lehetőség szerint adottak az expresszionizmus meghaladásának feltételei, a belső élménynek a külvilágba való kivetítése helyett valóban az önálló léttel rendelkező külső valóság elemeinek megragadására törekszik-, azonban minthogy az anyagi világtól való függést az ember érzéki-állati megnyilvánulásaiban látja, ill. itt abszo- lútizálja, ezeket a biológiai tényezőket végeredményben az expresszionista ön-tudat szerepében lépteti fel, vagyis hatókörük tényleges határát szétfeszítve egy bizonyos mértékig misztifikált alapelv jellegét kölcsönzi nekik, -másrészt ezeknek a biológiai tényezőknek ilyen funkcióba állítása -sajátos belső ellentmondást foglal magába: ezek az elemek tudatot meghatározók, de tudaton kívüliek; ennek az ellentmondásnak a megoldhatatlansága önemésztő kiábrándultsághoz vezet — az érzéki tények önma- gukban, közvetlen megnyilvánulásukban nem nyújthatnak sem kielégítő távlatot, sem a szubjektív tiszta szellemmel teljesen egyenrangú filozófiai-esztétikai alter- natívát. A korláttalan abszolutizált Énnel végelemzésben csak az egészen általánosan felfogott Nem-Ént lehet szembeállítani, a tudat csapongó játékával szembe a tények szigorú vaslogikáját — az arisztotelészi színházzal szembe a nem-arisztotelészi „epi- kus -színházat" az asszociatív, egyre inkább tudatalatti összefüggéseken nyugvó lírával szembe végsőkig tudatos, racionalista költészetet.
Ez a racionalizmus mint költői-esztétikai alapállás egyértelműen materialista jellegű filozófiai koncepció következetes, minden elvi kompromisszumtól mentes iro- dalmi -kivetítése; tiszta, pozitív — -mert belső, sajátos törvényekkel rendelkező — álláspont. Mint következmény logikusan adódik az anarchistán mindent tagadó kiindulásban meglevő érzéki-anyagi elemekből, s egyúttal a dialektikus költői pálya új, az elsőtől lényegileg, belső minőségében különböző fokát jelzi: az anyagi lét meg- jelenésének közvetlenségéből az objektív összefüggések-tudatos megragadásának ál- talánosságába emelkedik, s ezért esztétikai megvalósulásában szükségképpen el- veszti az egyszeriiségből adódó érzéki ragyogást, elvontabbá, színtelenebbé válik.
Nem a racionalista líra genezisét, sem magának a -brechti líra racionalista szaka- szának időbeni fejlődését próbáljuk meg felvázolni, kizárólagosan a racionalista esztétikai-írói alapállásból adódó általános elméleti következmények vizsgálatára szorítkozunk.
A brechti racionalizmus tehát következetesen materialista szemléletmód esz- tétikai vetülete. Alapaxiómája: a költői szubjektum feladata a külvilág törvény- szerű jelenségeinek az emberi gondolkodás objektív törvényei alapján történő, esztétikailag lezárt formában való rögzítése. A külvilág maga költ, a szubjektum szerepe a törvényiszerű felismerésében és megformálásában merül ki, nem alkot, csak leír. Ilyenformán a racionalista líra a klasszikus hegeli esztétika fogalmai
szerint egyáltalán nem líra, s nem minősülhet annak az expresszionista elmélet és költői gyakorlat szerint sem; „epikus líra": a szubjektum szabad megnyilatkozása helyett a szubjektum máslétének, az objektumnak sajátos öntörvényei által meg- kötött, a szubjektív tudat közvetítésével történő jelentkezése. Így a negáció — ha nem is áll a költői magatartás eszmei középpontjában !— továbbra is a brechti líra szembeötlő jegye; csakhogy itt a tagadás, a kritika oka az elméletileg szigorúan körülhatárolt esztétikai felfogás belső értékítéleteiből való eltérésben rejlik: a kö- vetkezetesen materialista-racionalista koncepció szükségképpen tagadja a szubjektum szabad teremtő megnyilatkozásának minden formáját. Ha a költői szubjektum nem adhat mást, mint a világ általános törvényeiben megragadott, logikailag sűrített és esztétikailag harmonikus formában rögzített képét, nem kapcsolhatja össze tetszése szerint a külvilág elemeit: az asszociációra épülő képalkotás — nemcsak a teljesen szubjektívvá vált expresszionista költői nyelv, hanem az. olyan elemi szókép is, mint a hasonlat vagy a metafora — „a gonosztól való", a racionalista líra lényegétől idegen, benne meg nem tűrhető jelenség. Ha viszont egy szókép vagy más költői alakzat mégis- megjelenik, átértékelt értékként, újlényegű lényegként lép fel: for- málisan változatlanul szókép, lényegét tekintve azonban nem a szubjektum játéká- nak terméke, hanem a külvilágot elvont, gondolatokba összesűrítő értelemé, rendel- tetése nem öncélú esztétikai hatás, hanem — elsősorban — valamely logikai abszt- raktum érzékletesebbé, pontosabbá, s egyben pontatlanabbá, azaz művészivé, esz- tétikaivá tétele. Hajszáira azonos eljárást követett 'Brecht a tandrámák és általában a korai epikus színház elméletének, gyakorlatának -kialakításakor; a parabola mint költői eljárásmód kimutatható a racionalista líra korszakában keletkezett versek jelentős részében is. A parabola a fent jellemzett költői magatartásnak lényegileg megfelelő megjelenítési forma: az esztétikum tulajdonképpeni területén túllevő elvont általános a célszerűen kiválasztott konkrét egyes példájában villan fel — a szubjektív, asszociációkra épülő lírával szembeni lehetséges- ellenpólus, célszerűen, tudatosan szerkesztett költészet.
Amennyiben a lírai szubjektum többé nem tárgya önmagának, a tárgy az objek- tívnak tételezett külső világ, szükségképpen bizonyos távolság kell hogy legyen a tárgy és a tárgyat felfogó, esztétikailag megformáló költői Én között. Ennek az epikus nem-azonosulásnak a révén a szubjektumból egyedül lényegesnek tartott ráció a maga általánosságában szabadon lebeg az egyes jelenségek szintje fölött, ez utóbbiakkal való kapcsolatában szerepe aktív, meghatározó, hozzájuk fűződő viszo- nya kritikai. A költői szubjektum és objektum ilyen értelmű kapcsolatát n e m jelle- mezhetjük kielégítő módon a schilleri szentimentalizmus kategóriájával, a kettő közötti viszony jellegét tekintve nem esztétikai többé, hanem inkább természettudo- mányos: a kísérletező és a kísérleti anyag közötti kapcsolat áll példaként Brecht előtt. Természetesen ez a kritikai magatartás s a belőle -kinövő V-Effekt nem je- lentheti -a természettudományos kísérleti módszereknek az esztétikumra való al- kalmazását, a cél csak az, hogy a tárgy ne mint önmagától értetődő dolog jelenjék meg a -költő és a közönség tudatában, hanem mint tudati, racionális probléma, vagyis hogy -a tárgy -ne csak, ill. elsősorban ne esztétikai jegyei, hanem fogalmi je- lentése révén hasson. A kritikai szemlélet ad alapot a logikai absztraktum és a konkrét egyes kapcsolatának dialektikus felfogásához is: a fent jellemzett megfelel- kézési viszony mellett lehetséges — elsősorban kisebb formákban, a parabolisztikus ábrázolás egészének -alárendelve — az egyes konkrét jelenségeknek a — jobbára ki- mondatlan — elvont gondolattal va'ló látszólagos vagy tényleges szembeállítása, vagy egyes jelenségek célzatos, 'bizonyos általános összefüggésre sejtetni engedő provokatív összefüggése. Ilyenkor az olvasó előtt nem pusztán az az intellektuális feladat áll, hogy az esztétikailag -megformált jelenségsorban az absztraktum moz- gását felfedezze, hanem hogy az ellentmondásosságában is többé-kevésbé egyértel- műen sugalmazott jelenség-komplexumból saját erejéből, bizonyos önálló logikai műveletek elvégzése után jusson -el a kívánt, az összetevők által eleve meghatározott általánosításig. A gondolkodás, az intellektuális játék öröme lép az esztétikai élvezetek filozófiailag semmi esetre sem egyértelmű szférája helyébe, illetve éppen ez a -racionálisan felfogott külső valóságból — Brecht átfogóbh -kifejezését használva
— a produktivitásból fakadó, szigorú, külső törvényszerűségek közé szorított szellemi élvezet a tudati fokra emelt szubjektív és tudatalatti elemektől megtisztított esztéti- kai élvezet.
A racion-alisa esztétika ugyanis -nemcsak a szubjektum szabadosságával áll szem- ben, de -tagadja a tudatalatti megnyilvánulásának minden formáját is, éspedig a fentiekben jellemzett következetességgel: túl a tudatalattira apelláló minden polgári izmus egyértelmű negációján ismételten az alapelemekig hatol, s a döntő minőség- beli változást éppen az építőkövekben, az -alapokban végrehajtott változtatással éri
.el. Végelemzésben ugyanis valóban „nem-tudatos"-nak .miinősül a rím és ritmus -mint a kedélyre ható bizonyos fokig irracionális, zenei elem. A rím egyszerűen el-
tűnik, a ritmus részben új értelmet nyer: mint gondolatritmus a racionális tartalom logikailag célszerű, helyes, s így esztétikailag szép tördelését, beosztását jelenti, a zeneiség viszonylatában pedig az ösztönösen, hagyományosan szabályos ismétlődés-
től való minduntalan szándékos eltérést. Ez a szabálytalan ritmus tehát nem a be- szélt „prózai" nyelv köznapi ritmustalanságával tagadja a költői nyelv sajátos zenei
ritmusát, hanem az ismétlődés szabályosságának szabálytalanná tételével; ám ekkor az eddig öntudatlan, ösztönös ritmus mind a költő, mind az olvasó számára tuda-
tossá válik, ösztönössége elidegeníttetett, a racionalista-kritikai szemléletmód al- kotórésze lett. A tudatalatti — vagy hogy általánosabb fogalmat alkalmazzunk — a nem kizárólagosan tudatos elemekkel való leszámolásinak szükségképpen ki kellene terjednie az ösztönélet szférájára is, annál is inkább, mivel ennek a kérdéskomp- lexumnak a költői-írói fejlődés korai szakaszában meghatározó szerep jutott, ámde
éppen ez az a pont, ahol a racionalista esztétika-filozófia a kérdés egyszerű, s csak átmeneti ignorálását nem tekintve megoldásnak — a maga szélsőséges igényeivel szükségképpen holtpontra jutott; éppen a ráció és az ösztön összeférhetetlensége és konfliktusa lesz majd a késői alkotó periódusban az az elméleti probléma, amelynek
•a megoldását Brecht a Galileitől a Hofmeisterig darabjaiban és költeményeiben sza- kadatlanul keresi.
A racionalista líra belső, elméleti ellentmondásainak feltárása előtt szükséges- nek látszik az, hogy az esztétikai-filozófiai kategóriák általánosságából leszállva a költemény mint körülhatárolható- s egyúttal meglehetősen átfogó esztétikai egység keretei között igyekezzünk konkretizálni a racionalista líra sajátos, pozitív jegyeit.
Ezen a .szinten megfogalmazva a racionalizmus azt jelenti, hogy a lírai alkotás első- sorban gondolati, logikai — tehát .nem érzelmi, zenei, .metrikai .stb. — egység.
A tárgy rendkívül tudatos elrendezése, kiszámított megszerkesztettsége iránti igény, -amely — a kifejezés spontán szabadosságára való törekvés mellett — századunk lírá-
jának kétségtelenül alapvetően jellemző tendenciája, jelentkezik itt tisztán ós abszo- lút érvénnyel, csakhogy i t t a racionalizmus, a tudatosság nem csak a szerkezetet, -a formát határozza meg, hanem a tartalmat is, sőt mindenekelőtt éppen a tartalmat:
a mondanivaló belső racionalizmusa szükségképpen maga után vonja a szerkezet stb. tudatos megformálását. A költemény ugyanis ezek szerint egy önmagában teljes, logikailag lezárt gondolat harmonikus kibontásaként fogalmazódik meg. A logikai elem, a jelentés primátusa .nyilvánvaló, ugyanakkor a .harmonikus kifejezés igénye
— hiszen ez nem adódik teljes egészében közvetlenül magából a gondolat anyagából
— egyrészt szubjektív elemet csempész az erőszakoltan ohjekfivizált koncepcióba, másrészt a tartalmat filozófiai elvontságából ¡kiemelve esztétikaivá teszi. Végered- ményben ez a szélsőséges és következetes racionalista líra sem törhet ki a bűvös körből, a racionalista gondolati mag, a kritikai szemlélet "ellenére a lírai alkotás .szubjektív játék marad, a jelen esetben olyan játék, amelyben a szubjektum meg-
nyilatkozásához a logika tudományos és ésszerű építőköveit használja fel. Legszem- betűnőbb a logikai objektív módszer önkényes irodalmi felhasználása az arisztotelé- szi szillogizmusok adaptálásában: a bizonyítandó tétel kimondása után felvonul a többnyire önkényesen megválasztott, nem teljes bizonyító anyag mint a tudományos
•értékű premisszák sora, míg legvégül megjelenik — quod erat demonstrandum —
•a kérdéses tétel, csakhogy ez a tétel Brechtnél tényleges igazságtartalma szempont- jából többnyire eleve abszurd, a logikai bizonyítás által végsőkig groteszkké tett
"belső ellentmondás — tehát a szillogizmusnak mint módszemek funkciója és értéke sajátos, tudományos felhasználási módjától alapvetően eltérő; objektív racionalista jellege a szubjektív szándék, az elidegenítés céljának rendelődik alá. (Nyilvánvaló, bogi' a módszer ilyen értelmű szubjektív felfogása nem oldja fel teljes egészében a tartalom racionalista jellegét, az előbbi esetben pl. a szillogizmus objektivitását meg- szüntető elidegenítés .racionalista gondolati műveletet rejt magában, ill. ilyenre épül.) Ezt a szempontot .nem szabad figyelmen kívül hagyni akkor, amikor a racionalista tartalom harmonikus kifejtésének módszertanilag leglényegesebb mozzanatát: a hegeli—-marxi dialektika alkalmazását próbáljuk megragadni. Brechtnél a gondolat mindig ellentmondó tételekre bomlik, ellentétek, ellentmondások kettős tükrében mutatkozik meg, éspedig akár úgy, hogy a két ellentmondó tétel expressis verbis megjelenik, akár úgy, hogy az ellentmondás kérdés formájában fogalmazódik meg, akár úgy, hogy egy tétel látszólagosan egyoldalú kifejtésében tulajdonképpen annak tagadása, megszüntetése jut kifejezésre. A dialektika mint módszer kétségtelenül a legjobban megfelel a racionalista objektív jellegű tartalomnak, szinte ez utóbbi :szükségszerű megnyilatkozási formájának tűnik, azonban nem szabad elfelejtenünk, -hogy a dialektika az adott körülmények között nem a megismerés általános mód-
szere, hanem elsősorban az esztétikai megjelenítésé; nem jelenti a gondolat pontos,, szabatos rögzítését sem, hiszen itt elegendő a logikai elemnek egy-egy kevésbé lé- nyeges mozzanaton át való felvillantása, vagy közvetett, áttételes bemutatása.
A brechti kísérlet éppen ebben a vonatkozásban a legeredményesebb; a dialektikus gondolkodási módszerben meg tudta ragadni az esztétikai momentumot, s így a.
költői kifejezés lehetőségeinek körét közvetve és közvetlenül nagymértékben kiszé- lesítette. A dialektika alapelvének ti., hogy a dolgok, jelen esetben a gondolat:
mozgása ellentétek harcában valósul meg — az esztétikára, pontosabban az iroda- lomra való alkalmazása szükségképpen a nyelvi anyag újraértékeléséhez vezet;, hogyan lehet pl. a szavak formai adottságaiban rejlő belső gondolati és érzelmi fe- szültségeket megfelelő környezetben esztétikailag kiaknázni? Éppen Brecht költé- szete bizonyítja, hogy ilyen és ehhez hasonló problémák megoldása nem visz szükség- szerűen formalista nyelvi játékba, sőt az elvont általános sokoldalú és belsőleg ki- egyensúlyozott megragadását teszi lehetővé, ha a játékosságot — s ez Brecht szerint a művészet egyik alapvető kategóriája — mint lényegi mozzanatot tényleg jelenva- lónak kell is elismernünk. De ezen a közvetlen eredményen túl Brecht esztétikai, felfogásából és költői gyakorlatából szinte magától adódik a korunk költészetének fejlődését messzemenően befolyásoló kérdés, vajon nem lehetne-e a dialektikához- hasonlóain a tudományos gondolkozás más alapvető módszereit is esztétikailag érté- kesíteni. Ha realizálható ez a merész brechti elképzelés, akkor a produktivitás maga.
valóban közvetlenül élvezhetővé válik, és az ember megismerésének állandó előre- haladásával, a természet feletti uralmának fokozatos kiterjesztésével párhuzamosan az esztétikai megismerésében is mind előbbre jutna, másrészt az esztétikai szféra és a tudomány között kiépülő belső lényegi viszony lehetővé tenné a szubjektumtól mind függetlenebbé váló ismeretanyag visszavételezését, a fenyegető elidegenedés fokozatos feloldását.
Bármint ítéljen is az idő ennek az elgondolásnak a megvalósításáról, a f e l - vetett kérdés valóban jelentős, az esztétika és a költői gyakorlat igen fontos össze- függéseit érinti, úgyhogy még ha tévesnek is bizonyulna a koncepció, nagy lépéssel jutnánk előre az esztétikai kategóriák és alapfogalmak tisztázásaiban, ill. megis- merésében. De ha ilyen vonatkozásban egyelőre -nem is lehet jogosult és megalapo- zott az ellenvetés, a racionalista líra, ill. esztétika fent vázolt rendszerével kapcso- latban joggal merülhet fel néhány -kritikai megjegyzés. Eddigi okfejtésünkből ösz- szefoglalóan leszűrhető az a megállapítás, hogy mihely nem kiszakította n önmagunk- ban, vagy hasonlóan kiszakított kategóriákkal polemikusán szembehelyezve vizsgáltuk a racionalista líra jellegzetes alapfogalmát, hanem ha mégoly általánosan is — a költeményből mint esztétikai egységből indultunk ki, az elvontan vizsgált kategóriákról kiderült, hogy lényegük, funkciójuk más, s a racionalista líra minden következetes szélsőségessége ellenére is helül van a klasszikus esztétika — igaz, meglehetősein nagyvonalúan felfogott — határain. Nyilvánvaló az, hogy a szubjektív elemet végső soron nem sikerült Brechtnek kötlészetéből kiiktatnia. Bármennyire objektív jellegű is a mondanivaló, a művészi megformálás eleve szubjektív k ö n t ö - sében soha nem jelenhet meg elvont törvényként, a lírai megnyilatkozás nem tu- dományos reflexió vagy legalábbis nem pusztán csak az, az egyéni vélekedés mint:
lényegi mozzanat a lírában mindig jelen van, a Brecht által objektív törvény- szerűségként előadott gondolat legbelső gondolati-logikai jellege szerint a még oly- annyira objektivizált lírai Énnek a világról alkotott sajátos felfogása, szubjektív interpretáció. A brechti racionalizmus nem emeli fel a -lírát a tudományos objekti- vitás elvont régióiba, a tudományos objektivitás mint igény -és mint eszmény fel- oldódik a művészet sajátos szférájában. De amennyire megváltozott a lírai vers kontextusában a tudományos objektivitás jelentése, olyannyira új, és eredeti j e l e n - tésétől eltérő a természettudománytól kölcsönzött „kritikai magatartás" szerepe is:
elsősorban nem a megkérdőjelezett összefüggések logikai kontrolljához vezet, hanem
— a műalkotás esztétikai integritásának végső soron meghatározó szemszögéből nézve olyan eszköz, amely az esztétikai egység belső kontinuitását minduntalan -meg- szakítja, s az esztétikum és a rajta kívül levő, benne fel nem oldott logikai abszt- raktam között kapcsolatot teremt — a romantikus-szubjektivista iróniával ellentétes előjelű, hatókörében azonban vele nagyjából megegyező, negatívumában is eszté- tikai alapelv. A tudatalatti elemek leküzdése sem járhatott teljes sikerrel: a ritmus'
— legyen bár szabálytalan, „negatív", tudatos — végelemzésben mégiscsak ritmus marad, sőt éppen akkor, amikor költemény valóban elvont tudományos koncepciót fogad magába (Das Manifest), a ritmus hagyományos, szabályos alakját ölti fel, mintegy jelezve ezáltal, hogy a -költészetben az elvont gondolatnak szükségképpen le kell merülnie az esztétikai anyagba, s valamely formában kapcsolódnia kell.
hozzá. A racionalista líra kategóriáinak teljességre, kizárólagosságra törekvése sehol.
sem jut célba, mindig fennmarad valami a leküzdendő ellentétekből, s ezek, a do- mináló racionalizmus által eltakarva és háttérbe szorítva, de vele együtt határozzák meg végső soron ennek a lírának a lényegét. Ez az egyértelműségre való törekvés- belső ellentmondást rejt magában, Brecht ugyanis — materialista jellegű filozófiai meggondolásokból kiindulva — egy abszolút érvényű objektivizált tartalom érde- kében nulUfikálni igyekszik a költészet tulajdonképpeni anyagát, vagyis olyasmit kíván megvalósítani, ami eleve lehetetlen.
Azonban bármennyire ellentmondásos és belsőleg meghasonlott is az az elmé- leti alap, amelyre a racionalista líra felépül, ez a költészet mégis realitás, sőt — ha nem is tudományos, csak a tudománytól inspirált költészet — bizonyos értelemben korunk, a „tudományos korszak" költészetbeni realitása. Végeredményben a klasz- szikus korszak eltűnése óta valamennyi esztétika hasonló ellentmondások szorításá- ban vergődik, s ha csak a brechti líra fejlődésének síkján vizsgáljuk a kérdést, ta- pasztalhatjuk, hogy Brecht a fent vázolt látszatmegoldás feladásával nem jutott-
tovább az ellentmondás nyílt bevallásánál a különböző elemeknek egymással való tényszerű szembeállításánál', s bár ez a magatartás a művészeti gyakorlat síkján valóban harmonikusabb alkotásokhoz vezethet, elméletileg egyáltalán nem oldja meg-
a problémát, sőt éppen az ellentmondás kibékíthetetlenségének tényén alapul. Az adott körülmények között a racionalista esztétika és költői gyakorlat minden megkö- töttsége és meghasonlottsága ellenére is reális, bizonyos vonatkozásban sokat ígérő- lehetőség korunk költészete számára, ha nem is az egyetlen lehetőség.
KŐSZEG FERENC
ALFRED A N D E R S C H
Alfréd Andersch a Gruppé 47, a híres német írócsoport tagja; Magyarországon, az özönvíz után című antológiában megjelent két elbeszélése, a Nagyvilág-ban egy rádiójátéka. Ilit ezenkívül -három regényt, két kötet novellát, számos hangjátékot, esszét, cikket, útleírást. A Gruppé 47 szervező folyóiratának, a később betiltott.
Der Ruf-nak egyik alapítója vol't, majd két éven át újabb folyóiratot adott ki.
Életrajzából néhány motívumra érdemes figyelnünk, ezeket minden német lexi- kon és irodalmi kézikönyv felsorolja, több adatot viszont . önéletrajzi regényéből _ sem tudünk meg. 1914-ben született Münchenben, apja -katonatisztként súlycsa.n megsebesült a háborúban; a háború után meggyőződéses nacionalista maradt, be- tegen és elkeseredetten élt a bajor fővárosiban. A-ndensch -fiatalon csatlakozott a kommunista párthoz, pártfunkcionárius: ifjúsági vezető lett. A hitleri hatalomátvétel másnapján letartóztatták, Dachauba internálták. Három hónap múlva kiszabadult,, s egy újabb letartóztatás után az illegális párt -munkájában nem vett többé részt.
Egy laboratóriumban dolgozott ezután technikusként, a háború kitörésekor ka-to-- nának hívták be. 1944-ben az ola-sz fronton megszökött, és amerikai fogságba került..
Kiszabadulása után, 32 éves korában kezdett írni.
Az életrajzi motívumok egyben írói motívumok. Ahogy Thomas Mann-nál a lübecki patríciusvilág, majd a megőrizve-megszüntetett polgári lét élményei, a hu- manizmus és az irracionális erők -megszemélyesített összecsapásai újra meg újra megismétlődnek, és az egész életmű összefüggésében egyre táguló szimbólumrend- szert alkotna-k, amelyben minden történésnek önmagánál többet jelentő szerepe és funkciója van, úgy záródnak egységes szimbólumrendszerré Anderschnél a párt- munka, a párttól való visszavonulás, a kényszer és a kényszer lerázása: a szökés a szabadságba. Andersch élményei és motívumai a nyugati haladó értelmiség általános problémáit érintik, szemléletében a Kelet és a Nyugat földrajzi-történelmi határán álló ember útkeresése tükröződik.
A fasiszta -diktatúrában eltöltött tizenkét év és a háború valamennyi német író ós elsősorban a Gruppé 47 tagjai számára alapvető él-mény. Böll világosan megírja:
az antifasiszta emigránsok ismerik a nácizmust, de sosem látták -mindennapjait, nincsenek emlékeik mozdulatokról, hangsúlyokról. A háború utáni nemzedék ezzel a tudástöbblettel ír. Minden alakjukban az eltitkolt régi mozdulatot, az elfojtott, régi hangot keresik, a torz múlt árnyát a beteg jelenen. Gü-nter Grass Pléhdob-jának hőse, a danzigi Oszkár a fasizmus előretörésének idején — groteszk szimbólum —
