KISEBB KÖZLEMÉNYEK
Bergson felfogása az emlékezetről.
Az emlékek megőrzésére és pusztulására vonatkozólag az volt áz általános nézet, hogy az emlékek az agy anyagának molekuláris modifikációjában őriződnek meg és raktározódnak el az egyes agy- karélyokban s az emlékezet pusztulásának vagy kisebbedésónek az az oka, Hogy ezek a raktárak többé-kevésbé megrongálódnak. De ennek a feltevésnek-ellentmond a legtöbb tény, melyet az emlékezet megbete- gedésénél figyeltek meg. Ezért már Wundt is máskép magyarázta az emlékek megőrzését. Szerinte nincsenek az agyban képzeteket meg- őrző központok, hanem vannak érzéki benyomásokat csoportosító centrumok. És pedig a homlokkarélyban foglal helyet az apperceptió általános szerve. Ezenkívül vannak más részleges centrumok, melyek a képeket elraktározni képtelenek és csak a képeket reprodukáló törekvéseket őrzik meg.
Bergson még tovább ment. Bebizonyította, Matiére et memoire, essai sur la relation du corps á l'esprit c. művében, hogy az a fel- tevés, mely az emlékeket az agy közvetlen funkciójává teszi, megold- hatatlan elvi nehézségeket támaszt és" eredményei összeegyezhetetle- nek a belső megfigyelés és az agy-pathológia adataival. Az agysérü- lések által okozott emlékezeti zavarok nem onnan származnak, hogy az emlékek a sérült területet foglalták el és így vele együtt elpusz- tultak. Ezek a sérülések a mi lehetséges vagy keletkező cselekedetün- ket érték. Majd megakadályozták a testet abban, hogy a tárggyal szemben a kép felhívásának megfelelő állást foglaljon el, melynek közvetítésével végbemehetett volna emlékeink között a kiválasztás ; majd elvágták e sérülések az emlékek kapcsolódását a jelen valóság- gal és így elnyomták az emlék megvalósulásának utolsó fázisát, a cselekedet fázisát, vele. együtt az emlék megvalósulását is.
Minden tény azt az elméletet támogatja, mely az agyban csak közvetítőt, átmenetet lát az érzetek és a mozdulatok között. Ez az elmélet csak azt az egy tevékenységet tulajdonítja-a testnek, hogy az emlékeket a jelen valóság felé irányítja. Az agy ez elmélet értei-
inében úgy működik közre, hogy egyrészről előhívja a hasznos emlé- ket, másrészről ideiglenesen eltávolítja a többit mindet. A memóriát
"teljesen függetlennek tekinti Bergson az anyagtól, bár nem tudja azt, 'hogy az emlékezet mikép helyezkedett bele az anyagba. Matiére et
mémoire nála annyi, mint anyag és szellem. Az ő nézete: a múltnak
•magában való tovább élése, integrális fenmaradása. Szerinte minden szellemiség alapja a memória. Az értelmi műveleteket leszállítja magaslatukról. Inorganikus eszközöket alkotni képes tehetségnek
"tartja.1 •
Wundttal szemben Bergson azt állítja, hogy égy képből semmi
•sem maradhat meg az agy szubstanciájában és hogy épúgy nem lehet külön apercipiáló centrum sem. Bergson szerint az agy szubstanciájá-
•'ban a virtuális percepció érzékszervei vannak elhelyezve, meljekre úgy hat az emlékek intenciója, mikép a periferián elhelyezett valódi érzékszervekre a tárgy hatása. Tudjuk, hogy a külső hatások adnak létet az agykéregben vagy más centrumokban az elemi érzeteknek, hogy nekiink mindig elemi érzeteink vannak és hogy minden per-
"ceptio az érzetek igen nagy számát foglalja magában, melyek mind együtt és bizonyos meghatározott rendben vannak elhelyezve. Hon- nan van ez a rend és mi biztosítja az együttlétet? Jelenlevő anyagi tárgynál a felelet kétségtelenül ez : A rend és az együttlét egy érzék- szervtől származik, melyre egy külső tárgy hat. Ez a szerv pontosan abból a célból van berendezve, hogy az egyidejű ingerek egész soka- ságának megengedhesse, hogy azok őt bizonyos módon, bizonyos rendben befolyásolják, mindig eloszolva az érzékszerv felületének nekik megfelelő részén. Ez az érzékszerv tehát egy szörnyű nagy zongora, amelyen a külső tárgy egyszerre hozza létre ezer hangjegyű akkordját. Egy pillanat alatt, meghatározott rendben előhívja az elemi érzetek rendkívüli sokaságát, melyek az érzékelő központ összes érdekelt pontjainak felelnek meg. De hagyjuk el a külső tárgyat vagy az érzékszervet vagy mind a kettőt. Akkor is keletkezhetnek ugyan- azok az elemi érzetek, mivel ott vannak ugyanazok a húrok készen ugyanoly módú rezonálásra. De hol van a zongora, mely megengedi, hogy ezer meg ezer egyszerű hangjegy ráüssön és ugyanannyi egye- süljön ugyanabban az akkordban? Ha van «képek régiója®, hol a képek üledéke lenne elhelyezve, Bergson felfogása szerint az nem lehet más, mint ilyenfajta zongora.
Az értelmi hallás esetéhen (l'audition mentale) a tevékenység lokalizációja biztosnak látszik, mert a homlokkarélynak meghatározott
•sérülése azt megsemmisíti. Azonban másrészről meg nem lehet meg-
* L'évolution oréatrice 151 1.
18*
2 - 2 7 6 KISEBB KÖZLEMÉNYEK.
engedni, még kevésbé felfogni az agy szubstanciájának egyik regiójá:
ban elhelyezett képek üledékét. Csak egy valószínű feltevés marad tehát, hogy t. i. ez a régió magának a hallásnak a centrumára vonatkozólag szimetrikus helyét foglalja el az érzékszervnek, mely itt, a hallás esetében, a fül. Ez a régió egy értelmi fül lenne tehát (l'oreille mentale). Ezzel a feltevéssel kapcsolatban megszűnnek azok az ellentmondások, melyeket az előző elméletek magukkal hoztak.
Bergson kimutatja, hogy multunk két teljesen különböző forr mában marad fenn és pedig lelki motorikus mechanizmusok alakjá- ban, minő pl. egy betanult vers és önálló emlékek alakjában pl. egy hely képe, melyet csak egyszer láttunk. Nézzük az első formát. Tanu:
lünk egy verset. Először elolvassuk skandálva minden egyes sorát, azután többször ismételjük. Minden új elolvasásnál a szavak jobban és jobban kapcsolódnak s végül órganizálódnak. Ebben a pillanatban szószerint tudjuk. Azt mondjuk, hogy emlékké lett. és emlékezetünkbe vésődött. Figyeljük meg a fasisokat, melyeken át haladtunk. Minden egyes elolvasás sajátos egyéniséggel jön vissza emlékezetünkbe. Lát- juk a körülményekkel együtt, melyek az elolvasást kísérték és ame:
lyek most is bekeretezik. Különbözik ez az elolvasás azoktól, amelyek megelőzték és amelyek időrendben követték. Yagyis minden egyes elolvasás úgy tűnik fel előttünk, mint történetünknek egy-egy meg- határozott eseménye. Azt mondjuk, hogy annak az elolvasásnak az emléke bevésődött emlékezetünkbe. De ugyanazt mondjuk az egész betanult versről is. Mind a két esetben ugyanazt a szót használjuk, pedig teljesen különböző dologról van szó. A szószerint megtanult vers- nek, mint emléknek, ugyanazok a tulajdonságai, mint bármelyik elsa- játított szokásnak, pl. az Írásnak. Mint szokás ez is először az egész cselekedetnek a felbontását, azután az összerakását követelte. Mint minden szokássá vált testi művelet, ez is egy mechanizmusban hal- mozódott össze, melyet teljesen végigmozgat egy kezdő lökés.
Ellenkezőleg egy, pl. a második elolvasásnak az emlékében a szokásnak egyetlen jellemvonása sincs meg. A kép szükségkép rögtön bevésődik az emlékezetbe. A többi elolvasások mind [más és más emléket adnak. Mindegyik egy-egy eseménye életünknek. Lényege, hogy időhöz kötött és azért nem ismétlődhetik. Mindaz, amit a következő olvasások hozzácsatolnának, csak megváltoztatnák eredeti természetét.
Ha tovább megyünk, azt látjuk, hogy az öntudat az emlékek eme két faja között még mélyebb és pedig természeti különbséget is feltár. Bármely elolvasásnak vagy tanulásnak az emléke képzet és csupán képzet. A szellem intuíciójához tartozik, melyet tetszésünk szerint megnyújthatunk és megrövidíthetünk. Tetszésszerinti tartamot
jelölhetünk ki neki. Semmi sem gátol azt egyszerre áttekinteni, m i n t valami képet. Ellenkezőleg a megtanult vers emléke, még ha arra szorítkozunk is, hogy ezt a verset a belsőnkben ismételjük, akkor is meghatározott időt kíván, a szükséges artikulacióknak összes mozgá- sait. Ez tehát többé nem reprezentáció, ez cselekedet. Az egyszer megtanult versnek egyetlen olyan jegye sincsen, mely elárulná ere- detét és helyét a mult emlékek között. Jelenünk részét alkotja, mint bármely szokásunk, a járás vagy az írás. Megélt, megcselekedett inkább, mint reprezentált. Belsőnkben keletkezettnek tarthatnánk, ha nem emlékeznénk az egymásutáni tanulások reprezentációira, melyek á megtanulásra szolgáltak. Ezek a reprezentációk tehát függetlenek és mivel megelőzték a megtanult és most már tudott emléket, az egy- szer már megtanult nélkülük is meglehet.
Tehát két, elvben független memória van. Az első emlékezeti képek alakjában jegyzi fel mindennapi életünknek minden esemé- nyét, "ahogy lefolytak. Nem hanyagolja el egyetlen részletét sem.
Minden testnek meghagyja helyét és idejét. Hasznosság vagy gyakor- lati alkalmazás hátsó gondolata nélkül felhalmozza a multat csupán természeti szükségesség következtében. Ez teszi lehetségessé a fel- ismerését egy már érzékelt képnek. Multunk lejtőjén felhaladva, hozzá- menekülünk mindig, amikor ott egy képet keresünk. De minden kép- zet keletkező cselekvésben folytatódik és amily mórtékben az egyszer
•már érzékelt képek fixálódnak és sorakoznak ebben a memóriában, époly mértékben modifikálják a szervezetet a keletkező mozgások, melyek a képeket folytatták és így a testben cselekvésre való beren- dezéseket hoznak létre. Bymódon egészen más természetű tapaszta- lat keletkezik és összeállított mechanizmusok sorozata rakódik le a
testben számosabb és számosabb, változatosabb és változatosabb reak- ciókkal a külső hatásokra, kész válaszokkal a lehetséges interpellá- ciók folyton növekvő számára. E mechanizmusokról akkor veszünk csak tudomást, mikor gyakorlatba lépnek. A jelenben felhalmozott erőfeszítések egész múltjának az öntudata is memória, de az elsőtől teljesen különböző, mindig a cselekvés felé törekvő, a jelenben tar- tózkodó, de csak a jövőt tekintő memória. A múltból csak áz értel- mesen összeállított mozgásokat őrizte meg, melyek a múltban felhal- mozott erőfeszítést reprezentálják. A mult erőfeszítéseit nem az emlé- kezeti képekben találjuk fel, melyek azokat visszaidézik, hanem a szigorú rendben és szabályosságban, melyekkel a jelen mozgások végbemennek. A valóságban ez nem reprezentálja többé a mi mul- tunkat, hanem játssza azt. És ha mégis megérdemli a memória nevet, az nem azért van, mert a régi képeket megőrzi, hanem mivel hasz- nos hatásukat egész a jelen pillanatig kiterjeszti.
2 - 7 8 KISEBB KÖZLEMÉNYEK.
Midőn a pszihológusok az emlékezetről, mint valami megszer-.
zett képességről beszélnek, mint olyan impresszióról, mely ismétlődve mélyebben és mélyebben bevésődik, feledik, hogy emlékeink igen nagy többsége azokra az eseményekre és életünknek azon részleteire vonatkozik, melyek soha nem ismétlődnek. Azok az emlékek, melye- ket szándékosan, ismétléssel szerzünk, ritkák, kivételesek. Ellenkezőleg, minden pillanatban feljegyzi emlékezetünk a maguk fajtájában egyetlen tetteket és képeket. Mivel azonban a megtanult emlékek a leghaszno- sabbak, jobban szeretjük az emlékeknek ezt a faját állítani az első- sorba, ezt tenni emlékmodellé és • a spontán emlékben nem látni mást, mint ugyanezt a jelenséget keletkező állapotban, mint meg- tanult leckének a kezdetét. Pedig az ismétlésnek egyáltalán nem az.
a hatása, hogy az egyik fajt átalakítja a másikká. Szerepe csupán jobban és jobban kihasználni a mozgásokat, melyek a spontánt ífoly- tatják, hogy azokat egymás közt organizálja ós mechanikus testi szo- kásokat hozzon létre. Ez a szokás különben csak azért emlék, mert -emlékezem rá, hogy azt megszereztem. És hogy megszereztem, arra
csak azért emlékezem, mert hivatkozom a spontán memóriára, amely időrendbe állítja az eseményeket és csak egyszer jegyzi be-'őket.
A két memória közül tehát inkább e spontán a par excellence me- mória. A második, melyet a pszichológusok rendesen tanulmányoznak, inkább az emlékezet áltál megvilágított szokás.
Igaz, hogy a vers betanulásának a példája elég, mesterséges.
Azonban életünk meghatározott számú tárgyak között folyik le, me- lyek többé-kevésbé gyakran újra elhaladnak előttünk. Közülük minde- nik, amikor érzékeljük, keletkező mozgásokat produkál bennünk, melyekkel hozzájuk alkalmazkodunk. Ezek a mozgások ismétlődve moto- rikus mechanizmusokat hoznak létre, a szokás állapotába mennék át és nálunk bizonyos attitude-öt determinálnak, melyek automatikusan követik a tárgyak képzeteit. Ez idegrendszerünknek a rendeltetése, így keletkezik a megfelelő reakció, a környezettel való egyensúly, egyszóval az adaptáció, amely az életnek általános célja. És egy olyan előlénynek, amely megelégednék magával a puszta éléssel, nem is lenne más dologra szüksége.
De ugyanakkor, amikor végbemegy ez a percipiáló folyamat;
-ós az adaptació, amely a múltnak - motorikus szokások formájában való megőrzésében végződik, az öntudat feljegyzi a helyzetek képét, amelyeken keresztül haladt és azokat abba a sorrendbe állítja, amely- ben következtek. Mire szolgálnak ezek az emlékezeti képek? Azzal, hogy mégőrződnek'a memóriában és reprodukálódnak az öntudatban, nem vetkőztetik-e ki eredeti természetéből az élet praktikus jellemét összekeverve az álmot a valósággal? Kétségtelenül igy lenne, ha-jelen
öntudatunk, vagyis az az öntudat, mely idegrendszerünknek a jelen helyzethez való pontos adaptaciójára veti épen fényét, nem távolítaná el a mult képek közül mindazokat, melyek a jelen képzethez illesz- kedni nem tudnak és nem képesek vele hasznos egészet alkotni.
A hasznosan kapcsolt képek medréből legfeljebb csak bizonyos számú zavaros, a jelen helyzetre nem vonatkozó emlék csap ki és azok körül egy kevésbé megvilágított szegélyt alkot, mely óriási sötét övben vesz el. De ha jön egy eset, amely az agy által a külső izgalom' és. a motorikus reakció között fentartott egyensúlyt megzavarja, ha egy pillanatra meglazítjuk a szálak feszültségét, amelyek perifériától peri- fériáig haladnak a centrumon át, akkor az elhomályosodott képek tüstént teljes világosságra kerülnek. Ez történik kétségtelenül álmunk
ideje alatt. A két memória közül az aktívnak és motorikusnak állan- dóan vissza kell tartani az elsőt, vagy legalább is belőle csak azt kell elfogadni, amelyik megvilágíthatja és hasznosan kiegészítheti a jelen helyzetet.
De eltekintve ettől a szolgálattól, a spontán memória képeinek még más hasznuk is van. Kétségtelen, hogy ezek az álmok képei/
Kétségtelen, hogy rendesen akaratunktól függetlenül jönnek elő vagy"
tűnnek el. Ezért, hogy valóban tudjunk valamit, hogy az állandóan rendelkezésünkre álljon, pontosan kell megtanulnunk, vagyis a spon- tán képet egy azt pótolni képes motorikus mechanizmussal kell helyet- tesítenünk. Szerencsénk, hogy van egy sui generis erőfeszítésünk,"
mely eszközli, hogy magát a képet is visszatartsuk bizonyos ideig öntudatunk fényében és így nem kell a véletlentől várni ugyanazon helyzetnek esetleges ismétlődését, hogy az azt kisérő mozgásokat szo-' kássá organizáljuk. Az elfutó képet arra használjuk, hogy állandó mechanizmust alkossunk vele, mely azt pótolni tudja. A látási és hal- lási képek, melyeket iparkódunk a mozgások által rekonstruálni, már- az első recitálás után is ott vannak lelkünkben láthatatlanul és hatá- rozatlan'rosszullét érzésében felismerjük a hibát, melyet épen elköve-' tünk, mintha az öntudat sötét mélységéből valamiféle figyelmeztetést kapnánk. A teljes kép ott van, de fugitiv, valódi árnykép, mely elenyészik abban a pillanatban, amikor motorikus tevékenységünk körvonalát fixálni akarná.
Mialatt a motorikus készülékek kialakulnak, előbbi lelki életünk tovább él az időben elhelyezett eseményeinek minden részletével.
Szüntelen visszatartva a'gyakorlati és a jelen hasznos öntudata által, azaz a"percepció és az akció, között kifeszült idegrendszer sensori-' motorikus egyensúlya által, ez a memória csak azt várja, hogy á:
jelen impresszió és az azt kísérő mozgás közt egy rés jelentkezzék, hogy képeit oda bejuttassa/Erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy múl-;
2 8 0 KISEBB KÖZLEMÉNYEK
tunk folyamán végighaladva felkeressük a jelenre vonatkozó, szemé- lyes, lokalizált emlékezeti képet. Ezzel az erőfeszítéssel elszakítjuk magunkat a cselekedettől, hova a jövő felé irányító percepciónk haj- lít bennünket. A cselekedet visszaszorítja az emlékezeti képeket. Elv- ben a jelen félretolja a multat. Azonban a valóságban a mozgás, a cselekedet mégis hozzájárul az emlékek feléledéséhez, mert az összes lehetséges reprezentációk közül a jelen percepcióhoz hasonlónak a kiválasztását a képzeteket követő befejezett vagy keletkező mozgá- sok készítik elő. Idegrendszerünk szerkezete folytán ugyanis olyan lények vagyunk, akiknél a jelen impressziók megfelelő mozgások- ban folytatódnak. Ha a régi képek tudják folytatni e mozgásokat, akkor kihasználják a kedvező alkalmat, hogy a jelen impresszióba becsússzanak és ahhoz alkalmazkodjanak. A valóságban megjelennek tehát az öntudat előtt, jóllehet a jelen helyzet által befedve kellene maradniok.
Míg a külső képzet bennünk mozgásokat kelt, melyek a képzet fő vonalait jelzik, addig memóriánk a kapott képzetre irányítja a régi hasonló képeket, amelyeknek a mi mozdulataink már megraj- zolták a vázlatát. így a memória újrá alkotja vagy inkább kétszerezi a jelen képzetet, visszalökve vagy saját képét vagy valami ugyanolyan fajtájú emlékezeti képet. Ha azonban az emlékezeti kép nem tudja fedni az észrevett képnek minden részletét, felhívás megy a memória mélyebb területeihez, míg más ismert részletek nem jönnek kivetődni a képzet azon részeire, melyeket nem ismerünk. Münsterberg és Külpe kísérletei igazolták, hogy mivel minden emlékezeti kép alkal- mas jelen percepciónkat magyarázni, úgy beleszövődik, hogy nem tudjuk többé elválasztani, hogy mi belőle a percepció és mi az emlék.
Müller megállapította, hogy a folyékony olvasás valódi jóslás-műve- let. Szellemünk itt is ott is szed néhány jellemző vonást és a közö- ket betölti emlékezeti képeivel, melyek a papirosra dobva a valóban nyomtatott vonásokat helyettesítik. Tiszta érzékeléseink bezárt kör- höz hasonlók, hol az érzéki kép a szellemre irányítva és az emléke- zeti kép a térbe dobva egymásután hatolnak. Ez a művelet vég nél- kül folytatódhatik, miközben a memória folyton erősíti és felgazda- gítja a képzetet, amely körforgásában jobban és jobban kibontakozva a kiegészítő emlékek növekvő számát vonja magához.
Rendesen a jelen percepció határozza meg szellemünk irányí- tását. De a figyelem feszültségi foka szerint, melyet szellemünk adoptal, a magaslat szerint, amelyre helyezkedik, ez a képzet ben- nünk az emlékezeti képeknek kisebb vagy nagyobb számát szabadít- hatja fel. Összes, életünk folyamán lokalizált személyes emlékeink alkotják együtt memóriánk burkolatát, melyet úgy képzelhetünk el,
mint egy igen nagy kört. Ez a kör a figyelem, koncentrációjának foka szerint koncentrikus körök módjára összeszorul vagy kitágul.
Az egész memória belép mindegyik körbe, mivel a memória mindig jelenvaló. De ez a memória, mely rugalmasan majd összeszorul, majd kiterjed, a szuggerált emlékek növekvő számát sugározza a tárgyra. Majd magának a tárgynak a részeit, majd a kísérő részlete-
ket, melyek azt megvilágítják. így, miután az észrevett tárgyat, mint függetlent rekonstruáltuk, vele rekonstruáljuk a közelebbi és távolabbi kondíciókat, melyekkel egy szisztémát alkot.
Amily mértékben közelednek az emlékek a cselekvéshez, oly mértékben szűkülnek a körök. Ezek a körök ugyanazon kisebbített emlékeket hordozzák, jobban és jobban eltávolodva személyes és ere- deti formájuktól, jobban és jobban alkalmazkodva mindennapiasságuk- ban a jelen képzetekhez. Elérkezik az a pillanat, amelyben az így redukált emlékek oly jól beleszövődnek a jelen képzetbe, hogy az ember nem tudja megmondani, hol végződik a képzet és hol kezdő- dik az emlék. Az emlékeknek a mozgáshoz és ezáltal a külső kép- zethez való közeledtével a memória működése is nagyobb gyakorlati fontosságot nyer. A minden részletükkel és egész érzelmi színezetük- kel reprodukált emlékezeti képek az álmodozásnak vagy az álomnak a képei. Ellenben a cselekvés arra törekszik, hogy koncentrálja a memóriát.
Nézzük most a memória két formája között levő kapcsolatot.
Mert úgy tűnik fel a dolog, mintha a spontán memória az ürességbe felfüggesztve lebegne a test ós mehanizmusai, az organizált memória felett. De, ha meggondoljuk, hogy nem érzékelünk soha mást, mint közvetlen multunkat, egészen máskép fog feltűnni a dolog. A másod- perc töredékéhen, ameddig a fénynek lehető legrövidebb percepciója tart, a rezgések trilliói foglalnak helyet, melyek közül az első az utolsótól végtelen távolsággal van elválasztva. Percepciónk tehát még ha oly pillanatnyi is, a visszaemlékezett elemek megszámlálhatatlan sokaságából áll és a valóságban minden percepció már emlék. Való- ságban• csak a multat percipiáljuk. A tiszta jelen a múltnak meg- foghatatlan haladása őrölve a jövőt. Ha öntudatunk a jelenről már memória, a határ, melyet a mechanikus és a spontán memória között felállítottunk, itt szorosan egybe fog fonódni. Ebből az új szempont- ból tekintve, testünk nem egyéb, mint reprezentációnknak változatla-
nul újraszülető része,, a mindig jelenlevő rész. Ez a test kép maga is és azért nem halmozhatja fel a képeket, mert ő is részét alkotja a képeknek. Fantasztikus vállalkozás volt tehát az agyba lokalizálni a mult képzeteket. Nem ezek vannak benne, ő van azokban. A test átjáró helye a kapott és visszaküldött mozgásoknak, az egységnek az
2 - 2 8 2 KISEBB KÖZLEMÉNYEK.
ismertető jele azon dolgok között, amelyek hatnak rá és azok között, amelyekre mi hatunk. Egyszóval a sensori-motorikus fenomenának á székhelye.
A tettek memóriája, melyet az összes sensori-motorikus szisz- témák alkotnak, pillanatnyi. Alapul szolgál neki a mult valódi emlé- kezete, a spontán memória. Ez rendelkezésükre bocsátja a mechaniz- musoknak mindazt az emléket, amely alkalmas őket munkájukban támogatni és a tapasztalat értelmében irányítani a motorikus reak- ciót. Ebben áll az érintkezés és hasonlóság útján való asszociáció.
De másrészről meg a sensori-motorikus készülékek módot adnak a tehetetlen, azaz nem tudatos emlékeknek, hogy testet vegyenek, materializálódjanak, hogy a jelenbe lépjenek. A jelentől megy a fel- szólítás, melyre az emlék felel és a jelen cselekedet sensori-motorikus elemeinek kölcsönzi az emlékezet az élet színét, melegségét.
A «jó egyensúlyán, vagyis az élethez tökéletesen adaptált embe- reket az összhang szolidaritásából ismerjük fel, amellyel náluk ez a két kiegészítő memória egymásba fonódik. A tettek emberét jellemzi egyrészt az a készség, amellyel egy adott helyzethez segítségül tudja hívni az összes emléket, amely rávonatkozik, másrészt jellemzi az a biztos elzárás is, amellyel visszatartja az öntudat küszöbén jelentkező haszontalan és közönbös emlékeket.
A gyermekek memóriája feltűnő fejlettségének az a magyará- zata, hogy még nem szolidarizálták emlékezetüket viselkedésükkel.
Szokásosan követik a jelen benyomást és mivel a cselekedet náluk, ném alkalmazkodik az emlékezet útmutatásához, emlékeik sem korlá- tozódnak a cselekedet szükségességéhez. Csak azért tűnik fel, hogy könnyebben tartanak valamit emlékezetükben, mivel kisebb Ítélő- képességgel, különválasztással emlékeznek. Az értelem fejlődésével kapcsolatban az emlékezet látszólagos kisebbedése' az emlékeknek a cselekedettel való növekvő organizációjára vonatkozik. Az öntudatos, memória kiterjedésében elveszti azt, mit penetráló erejében nyer.
Kezdetben az álmok memóriájának könnyedségét birta és valóban álom-memória volt. Mindenki megfigyelhéti az emlékezet exaltációjáfe bizonyos álmokban és bizonyos somnainbolikus állapotokban. Az eló- vülteknek hitt emlékek meglepő pontossággal jelennek meg újra.
Gyermekkorunk teljesen élfeledétt jeleneteit minden egyes részletében újra látjuk. Beszélünk nyelveket, melyekre nem is emlékezünk, hogy valaha tanultuk őket. De semmi sem tanulságosabb ebben a tekintet- bén, mint az, ami történik a vízbefulókkal és a felakasztottakkal.
Újra éledve kijelentik, hogy látták maguk előtt sorban elhaladni, rövid idő alatt életük minden elfeledett eseményét, legjelentéktelenebb körülményeikkel együtt ugyanabban a sorrendben, ahogy keletkeztek-
Az az ember, aki álmodná létét ahelyett, hogy élné azt, épen így látná szemei előtt minden pillanatban múlt története részleteinek végtelen sokaságát. Míg az, aki visszautasítaná ezt a memóriát mind azzal együtt, ami ezt létrehozza, ahelyett, hogy reprezentálná létét, szüntelenül játszaná azt. Tudatos automata volna, követné a hasznos szokások lejtőjét, melyek az ingert megfelelő reakciókban folytatják.
Az első sohasem jutna ki a részlegesből' és az egyéniből. Meghagyná minden képnek idejét és helyét és azt látná, hogy miben különbözik a többiektől. De nem látná, hogy miben hasonlít hozzájuk. A máso- dik vezetve mindig a szokás által, egy helyzetből csak azt a részt különböztetné meg, mely gyakorlatilag hasonlít az előző helyzetekhez.
Az egyiknek teljesen kontemplativ memóriája volna, amely csak az egyest ragadná meg látomásában. A másiké motorikus volna, amely általánossága bélyegét nyomja a cselekedetre. Azonban ez a két vég- let sohasem jelenik meg teljesen izolálva. A normális életben szoro- san egymásba fonódnak ós eredeti jelleméből az egyik és a másik is elhagy valamit.
(Erzsébetváros.) ' Kovács János.
Adalék természetrajzi oktatásunk múltjához.
Az iskolai reformokra vonatkozó tervek kisebb-nagyobb eltéréssel megegyeznek abban, hogy' a jövő iskolájában a természettudomá- nyoknak nagyobb teret kell biztosítani. Midőn a természettudományok részére hódítandó területnek mikénti felhasználásáról folyik most szak- körökben élénk' eszmecsere, nem lesz talán érdektelen megemlékezni egy oly kiváló pedagógusról s különösen annak egy munkájáról, ki már a mult század hatvanas éveiben buzgólkodott hazánkban is a természetrajzi oktatásnak előbbrevitelén oly módon, hogy a gyakor- lati szempontok erős hangoztatásával az oktatásban a módszerre for- dította a főgondot.
Schubert Frigyes Vilmos — szül. 1813 okt. 6. Baumersrodón Eeipzig mellett, megh. 1895 febr. 23. Wiener-Neustadtban — mintegy húsz éven át működött hazánkban előbb a felsőlövői ev. tanítóképző- intézetben, majd 1860—68-ig a lőcsei gimnáziumban s itteni mun- kálkodása alatt írta meg a népiskolai tanítók részére és önművelés céljaira jeles módszertani kézikönyvét: Die Heimat (Pest, 1864, He- ckenast.) Oly tanítási elveket hangoztat e művében már akkor, mikor még főleg csak a rendszertan volt a természetrajzi oktatás gerince, mely elvekre, mint az újabb kor vívmányaira támaszkodik közép- iskoláinkban is a modern biológiai oktatás.
