BUDAPEST
A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA KIADÁSA
1928
ŐSEIM NYOMÁN
KÖLTEMÉNYEK
IRTA "
SZA B O LC SR A M IHÁ LY
o
ŐSEIM N Y O M Á N
KÖLTEMÉNYEK
IRTA
SZABOLCSRA MIHÁLY
BUD\PEST
A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA KIADÁSA
1928
S y lreiter Nyomdai Mflintézet, Tahitótfalu.
ELŐ SZÓ
E verseskönyvem hez kivételesen így kell elmon
danom egyet-mást, ez előszó formájában.
— A könyv címéről mindenekelőtt annyit, hogy ez egy versem címén túl valami mást is akar jelen- leni. Azokat az őseimet t. i., akik Lehel óta a Tinódi Sebestyéneken, a Lantos diákokon, a kisebb-nagyobb /métákon át hozzámig magyarul verseltek, énekeltek és dalolgattak. M agyarul és magyarosan. V agyis magyarok voltak nemcsak nyelvükre, de szívökre., lelkűkre is.
Ezen a megkülönböztetésen pedig ne akadjon senki fent. Mióta, nemzetközi magyarok vannak:
ilyen magyar költők is vannak. Jó k, rosszak egy
aránt. Ám ezekkel én nem tartom az atyafiságot! .. . E zt akarja a könyvem címe előre bejelenteni.
— Maguk a versek természetesen lapokban, fo-
1
lyóiratokban elszórva, egyenként már csaknem mind megjelentek. „Napvilágot láttak:U, — ahogy mondani szokás. Sőt egynéhány versem (az első ciklus darab
jaiból) már könyvben is próbálkozott volna így 'nap
világra, a közönség elé, de mikorra• eme szóban forgó könyvem tulajdonképpen megjelenhetett: akkorára Magyarországon fájdalom, már nem igen volt se napvilág, se olvasóközönség. (T isztes íráshoz való közönség ti. i.) E zért látom indokoltnak és megen
gedhetőnek újra felvenni itt néhány versemet, me
lyek élőbb „a nyilvánosság kizárásával“-formán je
lentek meg.
— Még esa!i az „Idegenben“ alcím alá foglalt versekhez van némi mondanivalóm.
Szándékom volt e szomorú, nehéz időkből egy egész külön kötetre való ú. n. „■irredenta'“ verset fog
lalni össze kiadásra. Ezek közül a legtöbb még lapok
ban sem jelent meg. Régi, rendes kiadóm azonban húzódozott ettől a tervtől. Legalább nem igen kapott rajta! Nem az egyes versek ellen lehetett pedig kifo
gása, mert ezeket nem is olvasta, hanem a m űfaj el
len. E zen még jobban eltűnődtem. É s — nemcsak elejtettem (egyelőre legalább) egy ilyen külön kötet tervét, de nagyon vigyáztam arra is, hogy itt a leg
nemesebb magyar márka alatt, a Tekintetes A ka démia eresze alá húzódva, ebbe a könyvembe ilyen fa jta verseimből csak azokat vegyem föl, amelyeket annak idején a hivatalos román cenzúra is át enge-
4
dett. Már vagy tudatosam, vagy tudatlanul. S leg- föllebb utólag, a. megjelenés után kifogásolt. De ez már igazán nem az én hibám.
K elt Budapesten, 1928. január.
Szabolcsba M ihály.
ALM O K . Ő SZ I H A N G U L A T O K Jelige:
Csalfán az ón világom Álmok világ a volt.
A lelkem : délibábok, Szépségek, színek, álmok Rontó v arázslatáb a vont.
SZÁLL, SZÁLL AZ IDŐ
Száll, száll az idő, ki tu dja, hová száll;
Száll suhanóbban az őszi m ad árn ál, K i a sárguló, bús tarlók o n á t:
K eresi messzi, m ásik, szebb honát!
Szálló időnk is költöző m ad ár tán, S e földi tá ja k h ervad ó ra v áltán : Más, szebb világok felé száll velünk, Hol új mezőkön új tav aszt le lü n k ! ...
— H óreb hegye csak ez a földi élet, Túl ra jta , ott az Ígért szent vidékek . . . Hol soha el nem pazaro lh atu n k :
Szálló időnk, elsuhanó napunk!
AKÁCFA-VIRÁ GZÁ S ID E JÉ N
V alam i kész csoda esett m inálun k : Csupa m erő gondtalanság a házunk, M int valam i szerelmes p ár háztája .
— A blakunkon bebólintgat Az ákácfa virága!
Feleségem felhőtelen vidám ság, Szellőzteti a m enyasszony-ruháját, S rá-rákezd egy régi, meleg nótára ..
— A blakunkon bebólintgat Az akácfa virága!
N agyanyó is, nyolcvan éve súlyával.
Bibelődni elfelejt a halállal.
Em lékezget eladó-lány k orára ..
— A blakunkon bebólintgat Az ák ácfa virága!
11
Bn m agam is — ezer gondom m it bánom!
Minden v irá g nekem n y it a határon.
Bolond aki gondol is a gondjára . . .
— A blakunkon bebólintgat Az ak ácfa virága!
12
D E B R E C E N B E N
U tcáró l-u tcára elm erengve járok, K eresek egy régen rom badőlt világot.
M intha egy-egy nyom még m egvolna belőle:
Keresem , keresem, a K ossnth-uteáról K i a N agyerdőre.
U tcáró l-u tcára m élázva bolyongok . . . In teg etn ek felém az akácfa lombok, A lig ereszt tovább a v irá g alóluk . . . M intha álm aim nak egy fehér darabja Integ etne róluk!
U tcáró l-u tcára szomorúbban járo k . . . K eresek egy régen rom badőlt világot.
Lehet igaz sem volt, — tán csak én álm odtam : V alam ikor ilyen ákácf a virágos,
Tavaszi napokban!
A Z Ö R E G H E G E D Ő S
Az öreg hegedős hajh, belefáradt, Nem igen tan u l m ár új nótákat.
A hegedője, a szíve is ódon.
Muzsikál még, de csak a régi módon.
K i is nevetik nem egyszer érte, M indegy: ő húzza a m aga kedvére.
Bolond világ v a n . . . Ő nem keserűli, De az új n ó tát kevésre becsüli.
A t-átrecseg hozzá a korcsm aházból Egy-egy sor e m ás veretű nótákból.
Ő alig érti, csak h a llg a tja su tán :
„Uncili, sm uncili, d rág a kis k u ty á m !“ . Ö is volt szerelmes, s volt dala róla, De szerelme más volt és m ás a n ó t a . . .
14
Szívón ma is á tsír, édesen, fájón:
„Szeretlek én egyetlenegy virágom “ . . . A kkor a nap is tán m ásképpen lángolt, A nóta: zsoltár, a lány: ideál volt;
És az ifjú n a k „szeme, lelke fénye“, Földön és m ennyben „egyetlen rem énye“.
Ma m ás a világ és m ás a nóta.
Az öreg hegedős nem tehet róla, De ha kinevetik százszor is érte:
Ö húzza a régit, a m aga kedvére!
— És m íg körülte derék m ag y ar ifjak, Szép m ag y ar lányok vígan unciliznak:
Á tcsillan egy-egy könny bús szeme fátylán.
K i tu d ja, m it s i r a t ! . . . Nem is m agát tán!
JÓSLAT
Jönnek m ajd más poéták, M elegszívű legények.
Erősek és mosolygók,
Nem szomorúk, nem koravének . Különbek, m int vagyunk ma, K ülönbül is dalolnak . . . Nem idegen nyavaly g ást, De m ag y aru l a m agyaroknak!
A nemzet meg is érti, Szívébe is fogadja, S nagy újjászületések Rem ényeit rin g a tja r a j t a ! . . .
— Én akkor nem leszek m ár, De szent, nyugalm as béke:
Száll m ajd halóporom ra, E lh ag y o tt sírom fenekére!
16
ŐSEIM NYOMÁN
Az ón apáim a földet m űvelték.
F e n tm a rad t róluk falun k b an az emlék:
H ogy rigm usos, nótás em berek voltak, S v á ltig keveset szomorkodtak!
Szívemmel látom őket, ahogy n y árb an : M adárdalos, vadvirágos határb an ,
Dolog közben is — földszint vagy az égen, — Méláz szemök a messzeségen!
Dallal, v irá g g a l nem tu d n ak betelni.
S hogy őszre kelvén, se virág, se semmi:
Tem plom ba járn a k , éneket vezetnek, Százötven zsoltárt énekelnek!
— U tóduk én, ki el vetődtem távol, V árosra a vad virágos h atárró l,
Míg t a r t a n y á r, m élázva, m unka közbe’
Én is n ó ták a t g y ű jtök össze!
De őszre fordulván, — itt lesz m aholnap, H a vége szakad virágos dalom nak:
H asznát veszem az ősi örökségnek, S én is — a zsoltárokra térek!
Szabóiéiba Mihály : Ö»*ini nyomén.
A M AGYAR NÓTA
Tele van a m ag y ar nóta virággal, Szerelem m el, búgó galam b szavával.
Boldogsága: berag yog ja az eget, B á n a táb a n : m élyebb m in t a tengerek!
Tele van a m ag y ar n ó ta sírással, N égy százados kesergésünk szavával.
A hazáról a m i nótánk p a n a sz o s. . .
— V erd meg Isten, akik m ia tt panaszos!
Tele van a m ag y ar nóta rem énnyel, Jobb jövendők, szebb jövendők fényével.
Nem lehet az, hogy az Isten e lh a g y ja . . . Szüksége lesz neki még a m ag y arra!
A m i nótán k olyan hejh, m int m i vagyunk Jókedvünkben m ikor sírv a fakadunk . . . Rózsaszirom, rózsatövis egy ágon . . .
— N incs m i nálu nk árvább nép a világon!
HA V IS S Z A T E K IN T E K .
H a visszatekintek E lszállt életem re:
Volt részem elégszer Igaz szeretetbe’;
De soha, senki úgy Nem szeretett engem, Ahogy te szerettél, N apsugaras szívvel:
Édesanyám , lelkem!
H a visszatekintek E lszállt életem re:
Ügy születtem én is, V iszont-szeretetre.
H á lá ta la n máshoz Soha nem is lettem , Csak neked m arad tam Örökös adósod:
Édesanyám , lelkem!
VIGYÁZZ A DALRA . . .
V igyázz a dalra, m it szívedbe hordasz, K önnyelm űn el ne pazarold.
Míg m agaszőtte szókba nem sziileinlik Nehogy félkészen elnagyold!
Nem az a költő, aki hebehurgyán Szószátyár rím et ont sokat, S önám ítón: a v ásári tömegtől Vesz érte olcsó ta p s o k a t. . .
A költő: az m agának énekei csak, S perce — az áldott, — bár kevés, — M inden dala az örökkévalóság K ap u ján , egy-egy zörgetés!
21
M Á JU S
K elleti m ag át m ár Id ek in t az erdő, M inden kiesi bokra Lom bokba rügyedző.
F riss koszorúkat fon
— M int lány a fejére, — A fák tetejére!
M osdik a napfényben, Ez a szépítője.
Lengedező szellő:
A törülközője.
Zöld drága selyemből, V irág g al beszórva:
Kész a viganója!
Szőnyeget is szőttet, Selymes tafotából,
22
K ihím ezi azt is,
F ehér g y ö n g y v irá g b ó l. . . Azon já r hozzá m ajd, Szerelmes sóhajjal : A m áju si hajnal!
A m áju si h a jn a l Titkos szeretője . . . De a nap, az a p ja : Tovább űzi tőle.
E zt jelzi az erdőn, Ezt a bús tilalm at:
F riss könnyjük: — a h arm at
H A Z A F E L É L assan m egy a posta, Nem lehet ráb ízn i H ű szerelm em et. . . Csapodár a szellő, A rra sem lehet.
M ad árra ha bíznám : Az erdőkbe vinné, Üj n y á rt k e z d en i. . . V adgalam bok fészkét M e le g íte n i. . .
Felhőre h a bíznám : . . . G yászruhás követ M enjen m ásfeléi K is cselódimet még E lré m íte n é l. . .
— E red j el te, lelkem!
Gondolatod szárnyán R epülj el oda.
Örömestebb úg y sem Szállnál sehova, Szótalan gyönyörrel öleld so rra őket, A hogy én teszem:
M ihelyt m a, m ihelyt ma H azaérkezem !
NÉZEM A N A P L E M E N T É T ..
Nézem a naplem entét:
Hogy lángol, hogy lobog!
S szépségein m erengve, Elszálló életem re
Mélázó kedvvel gondolok.
Csalfán az én világom Álmok világ a volt, A lelkem délibábok, Szépségek, színek, álm ok Rontó varázslatáb a vont.
— Nézem a naplem entét, E rózsa g a rm a d á t. . . S szívem fölött, h ív atlan , A legszebb p illan atb an , —
— M aga a S átán suhan át.
S lenéző szánalom m al Csúfolkodik velem:
„M aradj csak balgatag n ak, H isz’ álló csillag a nap, S nem is m ehet le sohasem !“
27
A TISZA P A R T JÁ N
A Tisza p a rtjá n egy idő óta, M intha fogyóban volna a nóta.
E lü lt a dalos kedv, a dalos bánat, M intha lakói eljózanod n án ak!
A délibáb is itt h ág y m agu n kra, K ócsagtoll se buli m ár a k alap u n k ra.
Nincs kelete a ré ti vad v irág n ak , C sinált v irág o t vesznek bokrétának!
M aga a Tisza i s . . . M ár ő sem az tán, M aholnap füzes sem terem a p a rtjá n , Sem v irá g g y ű jtő lány a füzesben . . .
— Óh hova lett, aki ott ölelt meg engem'?!
H ejh rég i kedvünk virágos fája, M aholnap elvész m inden virága.
M int az á rv a lá n y h a j a T iszahátról, S a nótás legények a N agy-utcákról.
— Légy áldott Istenem , ha m ár így adtad, H ogy nem most te tté l ide fiataln ak , H ogy első szerelm em ideje tá já n : V irág nyílott, dal szólt a Tisza táján !
ARATÁ S ID E JÉ N
Most folyik vidám an a mi kis falu n k b a ’ S száz h a tá ro n szót az a ra tá s i m unka.
Rengő búzakalász-tengerek ledűlnek, K eresztekbe gyűlnek.
Én nem lehetek ott részes-aratónak, Csak a lelkem já r ott, bús sereghajtónak, S nézem a rendekbe dűlő gabonában:
M ennyi v ad v irág van!
S egy-egy m arokverő m ikor m unka közbe’, Kék búzavirágból bo k rétát köt össze:
Közös születésünk, közös álm un k révén,
— Én vagyok az, én é n !
VIRÁGOS A K Á C F Á K ..
V irágos akácfák, Lombos sátorában:
Üldögélek hosszú, M erengő m agányban.
Száz gyönyörűséges Em léken mélázok . . . S nézem, nézem a lehulló A kácfavirágot!
Eszembe ju t m inden Édes boldogságom, Szerelmes tavaszom, Nyíló ifjúságom . É letünk ezernyi Szépségén mélázok . . . S nézem, nézem a lehulló A kácfa virágot!
OKOSKODÓK
A k árm it beszéltek:
— Teljes életem ben A jó Iste n áldott, Gondviselő keze N yugodott felettem ! A k árm it beszéltek, Én ezerszer lá tta m : Fölém h ajo ln i Őt, Életem nek egy-egy N agy p illan atáb an . A k á rm it beszéltek, A kárhogy beszéltek:
Több nekem a szívem, M int a ti kietlen, Bús bölcselkedéstek!
Ti az észben hisztek, Én szívem nek élek . . . Csak okoskodjatok,
— Én hiszek Istenben A k árm it beszéltek!
3 3
PACSIRTASZÓ
Ne féltsétek a K risztu st senkitől, Sok hűhós ellenségitől.
A kárhogy zúg a v ih ar a sötétben:
Fölkel a nap a m aga id e jé b e n . . . Ne féltsétek a K risztu st senkitől!
Örökkévaló itt a szeretet, A kárhogy gyűlölködjetek . . .
— A háborúság, bosszúság elülnek, Csak a szeretet m arad egyedül meg . . . Ne féltsétek a K risz tu st senkitől!
K risztus a m egbocsátás, vigalom, Az örök-evangyéliom.
Ö lesz előbb-utóbb ú r a szívekben, S eggyé tesz édes testvér-szeretetben . . . Ne féltsétek a K risztu st senkitől!
S x a b o l c s k a M i h á l y : ő seim nyom ón. 3
. . . Lehet, hogy ez a nap még messze van, De meg v irra d bizonyosan!
Dalom e h a jn a ln ak pacsirtaszója, Csüggeteg szíveknek v igasztalója . . .
— Ne féltsétek a K risztu st senkitől!
35
ÖNBIZTATÁS
Az elm úlásnak bús gondolatával, Borongó őszi délutánon:
K ibékít egy mosolygós, n y á ja s arcú, Csalfán liitető édes álom.
Hogy itt e földön nem liiában éltein;
M int hegedűm, a h ú r szakadtán —
H angja tovább rezg, a h ú r telkeképpen . . . Em lékem, ennyi, föntm arad tán!
S egy-egy merengő, bús, m agános em ber:
Verses-könyvem m el a kezében, Á lm aim at m ajd tovább szövi-fonja, Félig álm odva, félig ébren.
S egy-két dalom, hű szerelm esek ajkán, Fölcsendül tá n holtom u tá n is . . .
o *
S lesz szív, aki az éli szívemmel érez, A zután is, — ók azután is!
Tudom, hogy én e hű testvér-szívekben F öntm aradok d iad a lo m m a l. . .
Legyőzöm a h a lá lt is, a kevélyet, Egy-egy h alav án y, halk dalom mal!
SZÜLETÉS E M N A P.T ÁN
H ogyha még egyszer Elől kezdhetném, A m ú ltat ú jra V égig élhetném :
Lehet, jav ítn é k Úgy egyben-m ásban:
Életem második K iadásában . . . N ag yjáb an mégis C sakúgy csinálnám . Nem hull a m últból, Semmi n ag y vád rám . A kiket szerettem Ú jra szeretném.
S nem lenne bírám Más a szívemnél!
Lennék csak ú jra, Dalok mondója.
B alg atag , dóré Álmok álmodó ja.
Jám b o r hirdetője, A szeretetnek, E g y eljövendő Szebb kikeletnek! ..
S minél kevesebben H a llg a tn áto k rám : A nnál hívőbben H ird etn é a nótám : H ogy üdvösségünk Egyébben nincsen, Csak a Szeretet Az egy, igaz Isten!
ŐSZI TÁ JO N
Búcsúzni jöttem ki hozzátok:
S árguló fák, hulló virágok,
Én édes, szép, haldokló feleim . . . K észült a lelkem búra. gyászra, Részvétre és v igasztalásra, — S m ást leltem idekinn?
Mást, a derült őszi h a tá rb a : Bölcs belenyugvást a halálba.
S valam it a hulló lombokon át, Mi félig rem ény, félig b á n a t:
A h ittelteli elm úlásnak N yugalm as m osolyát!
S én, aki vigasztaln i jöttem ,
K étség s rem ény közt elgyötörtén:
Én leszek itt k ü n t egyre gyászosabb.
. . . A füvek, fák m égis lehullnak,
M ind az enyészeté m a-holnap,
— Példázván so rso m a t!. . . S ím, a k it vigasztalni jöttem , A n agy term észet körülöttem Édes vigasztalással ölel át:
„T avaszra fű, fa ú jra éled, Nem érted-é az Örökélet H alk, őszi him nu szát!?“
SÁRGA L EV ÉL . . .
Sárga levél reszket a fákon, S végig a haldokló h atáro n H alv án y ködök boronganak.
A nap virrasztó lám pa csak . . . S m erengve én e késő őszi tájon, S árga-piros gyér lombokon:
ö rö k tavaszról álmodom!
V irá g elhull, a lomb lesárgul, Ősz lesz, tudom és tél a nyárb úi.
M úlandó minden, ami van, És m eghalunk m indannyian!
A nap kihűl, a csillagok lehullnak . S tú l ez ezernyi gondokon:
Örök tavaszról álmodom!
— Lelkem az Istenség p arán y a, Nem m úlik el ez elm úlásba,
Eredetéhez visszaszáll, Porrészem é csak a halál.
Lelkem örök-m écsesként fentvilágol, Túl a véges világokon . . .
Örök tavaszról álmodom!
Túl, tú l az Isten közelében:
Ezer világ a m indenségben!
S ha ez az egy itt szétomol, E semmiség, e hangyaboly:
Óh én tudom, kiben h ittem halóiig, S f'ölebb emelvén homlokom:
Örök tavaszról álmodom!
Ü R ES M A D Á R FÉSZEK
Á rva, kopár ágon, Üres m adárfészek.
Mi ü tö tt én hozzám?
Hogy rá oly szomorún, E lborongva nézek!
Üres m adárfészket Kern először látok, Szom orkodni valót, T udja a jó Isten, Ezen m it találok !!
Az se szomorúság, M ire most gondoltam : A mi dalos, meleg, Fiókás fészkünkre, Csendes otthonom ban!
M é g is ... addig addig, Hogy könnyezve nézlek, Őszi sorsom képe:
— Á rva, kopár ágon, Üres m adárfészek!
45
M EGVÁLTÓK A FÖLDÖN
Óh bethlehem i fénylő csillag:
Fénylőbben gyűlj ki az égen . . . F elettünk nag y éj feketéink, Riasztó fényed nem szállt végig M áig se még az ember-szíveken!
Óh bethlehem i angyalok ti:
V ilágosabban szóljatok!
Az em bernek két ezredéve Nem volt elég rá, hogy m egértse:
A szeretetve hívó szózatot!
Óh bethlehem i pásztorok ti:
Örök tan ú i legyetek,
H ogy Isten szállt le a v ilá g ra . . .
—- A körű Iái ló barm ok bárha,
N agy csendesen, tovább kérődztenek!
KARÁCSONYKOR
H iáb a születtél:
V ilág m egváltója, V ilág jóltevője, T estvér-szeretetnek Örök hirdetője!
H iába születtél:
Más, tisztább világok Üzenet je hozzánk . . . Csak beteg a szívünk, Csak könnyes az orcánk Csak: em ber az ember, Földhöz tapadó sár,
Bűnei b ará tja . . . M intha nem is jöttél Volna e világra!
A poroszlók, akik G olgotára vittek, K eresztfára v o n ta k : Ma is csak, m a is csak Azok, akik voltak!
C sakúgy gyűlölködünk, Dacosan, kevélyen . . . De meg nem bocsátunk J a j, m in th a sohasem J á rtá l volna n á lu n k ! ..
— H iába születtél:
V ilág m egváltója, V ilág jóltevője, Testvér-szeretetnek ö rö k hirdetője!
M ÁSVILÁG
Hiszek én a m ásvilágban Az örökkévalóságban,
S nem bánom a h o ln a p o t. . . He boldogság itten élni, . És szeretni és rem élni, S szeretetben végig élni Még sok édes, szép napot!
Nem tudom a lét h atárán , S odaáltal, hogy mi vár rám ?
—Sok pecsétű zár a l a t t . . . J a j, de abban nincs kétségem, Hogy e földi m indenségem : Gyermekeim , feleségem Ölelése — itt m arad!
S nem tudom bár túlv ilág i Boldogságom k ita lá ln i:
Am i v á r ott e n g e m e t. . . De azt tudom , s v á ltig érzem H ogy nekem nem kell az Ég A m ennybeli üdvösség sem, Ha ott nincsen — Szeretet!
S r a b o lc ß k c i M i h á l y : ő s e i m n y o m á n .
II.
HÁBORÚS IDŐNKBŐL
Jelig e:
„Ez em berirtó, szörnyű gyilkolások V értengerében összeborzadok . . . Kétségbeesve felzokog a lelkem,
S szégyen lenem kell, hogy em ber vagyok!"
TŰNŐDÉS
Mi lesz e világból, Istenem mi lesz!
Mit szól ez a vad háború Az em berek sok szomorú Százezreihez?
D urvaságot szól csak?
Ami elvadít?
S visszavetvén a világot, Szíveinkben m inden lángot G yűlöletre szít!
— V agy e vad v ih arn a k S zivárv án ya gyűl?
S vére árán , — a mi tenger, V alam it a földi ember V égre m e g ta n u l? ...
M egtanul szeretni, G yűlölet h e ly e tt. . . M eg tanulja d rág a áron, Hogy nincsen m ás e világon Ö nm agunktól ki m egváltson:
Csak a Szeretet!
A K E R E SZ T
— A háború bírálata — Á ta lú tn á l a csatatéren
M agas keresztfa; — r a jta szépen
— Pléhből-e, vagy fából fara g v a , — A M egváltó szelíd alak ja.
S itt, ahol m ásszor szent zsolozsmák Az á h ita t szárn y án lebegve,
I r t adn ak a fájó sebekre, S a szívet éppé balzsamozzák:
Most e v ih ar előtti csend H a lá lt és pu sztulást jelent.
S a h arcfelek innen és tú ln a t Míg hadi rendbe felvonulnak:
A vén k eresztfa közelében V alam i édes érezés,
Im ádság, vagy emlékezés Mozdul a kato n ák szívében . . . S egy p illan a tra , lá th a ta tla n ,
E gy im ádságos gondolatban E ggyé lesz ellenség és jóbarát.
E m bernek érzi csak m agát, És felsóhajt m ind: „légy velem, ő rizz meg engem, Istenem !“
És K risztu s arca a magasból, Az együgyű ábrázolatról,
Szelíd jósággal, szánón, szomorún T ekint alá a nyüzsgő hadsorokra.
S m in th a nem csak az alkonyfény ragyogna A glórián, a töviskoszorún!
És alk o n yattól h ajn a lig la n A h arcban itt szünet alig van.
Gépek ropognak, puskák feleselnek, Nincs vége-hossza az ágyúdörejnek.
S ádáz roham m al ro n tan ak E g y m ásra az em ber-falak!
Csak m ire a reggel kisüt:
C situl el a h arc m indenütt.
S ám ulva m ind a két felen M eg állap ítják : győzelem!
„Estétől v irra d a tig küzdtünk, S nincs halottunk , se sebesültünk“.
— Je le n tést m ind a két fél így tett, —
„Isten csodásán m egsegített!“
Am ahol az ú t összefoly A szent jel többé nincs sehol!
Innen és tú l kilőtt ú tjá b a : M inden golyó K risz tu st talá lta ! S hét sebe hétszer v é rt ereszt.
És m eggyalázva, összetörve:
— E g y ép szilánk sincs tá n belőle, Oda van végképp a kereszt!
ASSZONY-KÖN Y ÜK
Óh csak asszony-könyűt ne lássak, Nincs szomorúbb látv á n y a a világnak, M int a síró, zokogó asszonyok . . .
M i? ... nem tudom. E m lék tán, ami rákul], De az én lelkem m indig belefájul,
S szívem m indig velük zokog! — Istenem, ha m ár így ak artad,
Hogy rá n k szakadjon tisztító viharnak, H arag od bús ítélete:
Szörnyű terh é t óh bár mi hordanánk csak:
A férfi-szívek és a férfi-vállak,
— Ne hullna asszony-könny bele!
De így m it ér, ha diadalm ak
Nyom án is csak asszony-könyűk fakadnak, S m it a győzelmek száz dala?
H a m inden Tedeumok m ám orán át, Legszebb dalun k nak m egbénítja szárnyát Anyák, nők könnyes sóhaja?!
5 9
VILÁGHÁBORÚ
V irrasztó, lázas, ném a éjszakákon, Ügy tetszik, hallom a csaták z a j á t . . . Lelkem előtt robogó hadsorok, Szuronyroham ok iram lan ak át. —
S hogy büszke, szép fajom ’ ott látom égni, Hol a vész és dicsőség legnagyobb:
— Arcom kigyúl, öröm könny gyűl szemembe, S büszke vagyok rá, hogy m ag y a r vagyok!
De h a jh . . . virrasztó, lázas éjszakákon, Míg hallom zúgni a csaták zaját, S lelkem előtt robogó hadsorok, Szuronyroham ok iram lan ak á t:
Ez em berirtó, szörnyű gyilkolások V értengerében összeborzadok;
Kétségbeesve fölzokog a lelkem,
S szégyenlenem kell, hogy ember vagyok!
HÁBORÚS KARÁCSONY
És szólt az Ür az angyal-seregeknek, K ik örökfényben körülte lebegnek:
„Az idők teljessége ú jra fordul, Elszét az emberekhez szálljatok, S hozzám em elni szívüket a porbul:
Zengjétek a m egváltó szózatot, — A béke és a szeretet d a lá t“.
Az angyalok közt felhő suhan á t . . .
— „Óh ne küldj m inket most oda alá;
D alunkat a föld úgy sem hallaná, Nem értené az angyal-éneket, — E g y m ást ölik ott most az em berek!“
És szól az Ür: „Ami van, általam van.
Én vagyok úr napfényben és viharban, A háború is én szántóekém,
N yom ában áldás kél a földtekén . . .
6 1
Kél Béke, — a könnyelm űn elfecsérlett, És Szeretet, — a soha meg nem értett.
Csak m enjetek a földi emberekhez,
Szívük érzőbb, — m ert szemük könnyesebb A könny m egjobbulások h arm ata. [lesz, M egértenek, jobban, m in t v alah a!“
S az angyalok bízvást ú tra kelének . . . . . . És m in d en ü tt szét e világon Ébredezik m illió szívbe’, szájon, A bethlehem i régi pásztor-álom .
S zeng együgyű, százszorszent angyalének.
Lágy, puha párnául, V igasztalásul
Az agyonhajszolt emberek szívének!
H A JH , BETLEHEM I ANGYALOK T I .
H ajh, bethlehem i angyalok ti, M ihozzánk most ne szálltatok, A harcmezön, az őrhelyeknél Zendüljön meg most ajkatok.
Lelkünk fele, fiunk, testv érü n k Hol fagyban, hóban didereg:
Oda vigyetek minden áldást, Szent, fölemelő álom látást, S a szívbe minden meleget!
S akik a h áb orú t csinálják, Azok házához m enjetek.
G yerm ekkoruk karácsony álm a H add szálljon vissza veletek.
Oda vigyetek ma vezeklő, B úbánatos h an g u lato t:
Ti békés szíveket megáldó, A bűnből szeretetre váltó K a rá csői 1 y é j i an g y a 1 o k !
ELÉG VOLT M Á K . . .
Elég volt m ár a háborúból, P ih en jetek m ár, emberek.
A hosszú em ber-gyilkolásban K ifára d t m ár a kezetek . . .
S orcátokon, — m ely elvadult, — Az Istenkép rég m egfakult!
Elég volt m ár a h á b o rú b ó l. . . Több m ár a béna, m in t az ép, Az özvegyasszony, m in t a férjes, S az á rv á k szám át tu d j’ az ég! . . . K i az, akinek még kevés:
A gyász, a könny, a szenvedés?
Elég volt m ár a háborúból.
K inek van lelke húzni még?
A nnak nevére h o rd ja á tk á t Száz eljövendő nemzedék . . .
N yugtot ne adjon hely neki, M agából ég, föld vesse ki!
Elég volt m ár a h á b o rú b ó l. . .
— K i ellen a n n y it v.étkezénk:
H add szálljon vissza szánalomm al, A szám űzött K risztus közénk . . . S legyen ú r e világ felett:
A m eggyalázott Szeretet!
III.
HÓDOLÁS, EM L É K E Z É S
Jelig e: (A rany szelleméhez.)
„óh légy velünk örökre, d rág a szellem, Távol jövőkbe ú ta t m utató.
Védőpajzs idegen rontások ellen, K incs, soha el nem pazarolható.
T aníts m inket rem élni rendületlen, H a jönne kor, rem ény n élkül v a ló . . . H ogy új század m ú ltáv al, teljesebben:
N agy és boldog m ag y ar nép ü nnepeljen!“
Szabolcsba M i h á l y ; ö l e i m nyom ón. 5
ARANY .JÁNOS
SZÜ LETÉSE SZÁZADOS Ü N N EPÉN
(1817—1917.)
Szalontai szalm ás kis házikótok Rég összeroskadt, áld o tt A ranyunk, Belőle im m ár — ünneplő utódok, F elajzott szívvel m it sem láth atu n k . S hálánkból ott, — ezzel örök adósok, —- E gy hő só h ajnyit le nem róh atun k , És nem tud unk: hű, szent emlékezésbe’
Leom lani m egszentelt küszöbére!
E láld ju k mégis aholott születtél, Szabad Szalontán a puszta helyet;
Hol életedben annyiszor m erengtél, Itt lebegő örök emlékedet.
A csonkatornyot, hol halk éjféleknél Hősmondák látom ása le b e g e tt. . .
— A Gondviselést, hogy nekünk adott, A bölcsőt, mely m ag y arrá rin g ato tt!
Száz év előtt bizony itt más világ volt:
Jo b b ág y i sorban sínylődött a nép, F önt idegen eszmények fénye lángolt, N yelvünk pallérozatlan keverék.
Nemzeti létünk kihunyó parázs volt, L á n g ját alig csak, hogy élesztgeték . . . Szóval „az idők teljessége“ folytán
Születtél Te — száz éve, — N agyszalontán.
Te is először — és ez lön jav u n k ra , — V igasztalann ak látod a jelent,
Szemed önkénytelen fordul a m últba, Mely más, dicsőbb jövendőt érdem elt.
S hogy felpezsdült a szent nem zeti m unka, Melyből új ezredévünk születend:
Te abban érzed fennkölt hivatásod, H a nag y m últunk dalban vissza varázslód.
S „kilene-tíz emberöltő messzeségből“
E lébünk tű n ik N agy Lajos kora, A bájos ének Toldi bús vitézről, M egbabonázva vezetett oda.
U jjongott szívünk a g y ö n y ö rűség tő l. . . Nem írta k így még m ag yaru l soha!
— A népnek így, önnön nyelvén beszélve ..
Petőfi büszkén ekkor von szívére, S rokon lelkén ahogy m agad ra leltél:
N ekünk lön új ígéret, új tavasz.
Néped megérzi, hogy belőle lettél, H ogy ön lelke megzen dőlése az, S am ire ő sejtelm esen ha eszmél:
Övé dalodban öröm és panasz . . . íg y kelnek „égő húroto k “ nyom ába’
„Édes álm ok“ a „kemény nyoszolyákra Petőíi és A rany, — ti m érhetetlen K incs-garm adáink, m agy ar Váteszek!
Lám, a ti nagy, p róféta lelketekben, M ár olyanúl élt ősi népetek,
Am ilyen Ion e világförgetegben.
A m it Ti benne m ár éreztetek:
M ikor m estertek e nép lelke volt csak, S ajk atok az ő szám ára dalolt csak!
Az lön, e népé minden álmodásod, Midőn A ttilát, a v ilágverőt R ágalm ak ős iszapjából kiásod, Hogy e b a rb á rrá to rzíto tt előd Álljon előttünk k irá ly i vonások Fényében, — m int a hun hadak előtt Állt v alaha . . . h atalm as ősapánk, Ki e hazát örökül h a g y ta ránk!
Midőn Csabáról kezdesz éneket, Hadak ú tjá n ki visszajár mihozzánk, H a rán kliatiyatlik ádáz végezet,
S élet-halálharcot vív M a g y a ro rsz á g ...
— Te látta d így m ár egyszer népedet, Midőn csaknem h a lá lra vált az o rc á n k . . . S hogy m egm aradt egy, — a becsületünk:
Tán Csaba népe küzdött itt velünk!
S hogy akkor szernfödőt szőttek szem ünkre, És „sebeinkben tip ra büszke láb “ :
Rávetíted csillag taian egünkre, A „daliás idők“ fény su g arát.
Adod a rem ény lám pását kezünkbe, S költészeted gyógyító b a lz s a m á t. . .
S hogy el ne halnánk nagy bús csüggedésbe:
Torzul dalod sírás helyt nevetésre!
— Dalokban elbeszélt tragéd iáid Idegen m in tán m ag y a rrá teszed.
S mivel nincs ilyen énekünk idáig:
Terem t új m ű fa jt alkotó kezed.
— A tö rténet könyve majd rávilág ít, H a elfeledné az emlékezet:
Hogy mit sira ttu n k mink úgy h ajd anán:
A velszi ötszáz vértan ú k dalán!
— Őrt állsz halálig dalunk tisztaságán, Irtv á n a fel-felburjánzó gyomot.
Mit neked a kozmopolita bálvány?
Csak ami néped lelkén átlobog,
7
Vagy onnét száll fel szűzi, tiszta szárn y án : D alkincsünk csak azzal g a z d ag o d o tt. . . M ert ha néped szívéig nem h at az:
M agyarul szólhat, — nem m ag y ar dal az!
M ag yarnak lenni m indenek felett, Csak e nemzet szám ára énekelni.
M egértőn a világ-költészetet, A nnak m agyarságoddal része lenni.
Ügy állni meg m élységei felett, Hogy belőled ne vesszen bele semmi.
S szolgálni úgy a v ilágirodalm at,
Hogy m egm aradj v áltig büszkén m ag y a rn ak Ebben m aradsz Te örök m intaképünk, Dicsőült lélek, áldo tt A ranyunk.
M agyar költőkül m íg nyom odba lépünk, Míg igaz ösvényidben m aradunk,
Míg egy tu d u n k lenni mi és a népünk:
N evünkre m éltók csak addig vagyunk.
M ert a m űvészet bár h a tá rta la n : A költőnek „csak egy h a z ája van!“ . . .
— Ma százados bölcsőd m ellett m egállva, M agunkba szállni m éltó alkalom :
Népedben hogy a szeretet, a hála, Ne puszta szó legyen az ajkakon, De eskütétel életre-halálra,
Szívünkbe oltott szent fogadalom, H ogy a kétes jövő rá n k b á rm it is hoz:
H ívek m arad u n k Hozzád és m agunkhoz!
. . . S Te légy velünk örökre, drága szellem Távol jövőkbe ú ta t m utató.
Védő pajzs idegen rontások ellen.
K incs, soha el nem pazarolható!
T aníts m inket rem élni rendületlen, H a jönne kor, rem ény nélkül való.
H ogy új század m ú ltáv a l teljesebben:
N agy és boldog m ag y ar nép ünnepeljen!
E M LÉK EZÉS TOMPA M IH ÁLY KA
(1817—1917.)
Száz év előtt Gömörben a virágok, S a Rim a, B odrogm enti őszi rózsák, M intha friss tavasz lehelt volna rajo k És m inth a nem is lenne m úlandóság:
— E gyném ely ősznek szent varázsa van, Ügy n y ito g a tta k , olyan gondtalan!
— Tom pánk, a születésed ősze volt az, Téged éreztek ott meg a v ir á g o k ! ...
A term észet hű dalnokának szólt az, Ki új v iru lá st hozandasz reájok, S dalban örökké ta rtó é le te t. . . M egértőn a titkos term észetet!
. . . Koldus-szegényes volt a születésed, S halálodig borongó, bús m a r a d tá l ...
De ott körül a vadvirágos rétek,
Holott ezer szépséggel gazdag a tá j:
Neked v iru lta k édes vigaszul, S te bennük éltél h a lh a tatlan u l!
Ö volt, a Természet leghűbb barátod, E n y h ét adó a bánatos napokban,
— Ha olykor pályád tüskés ú tja bántott, S a „szép bár nem ragyogó“ földi sorban Nehézzé lön az „isteni“ tereh:
„Örülnöd, sírnod résztvevőn vele“.
A Természet, mely télidő haladtán, Hazug halálból új életre ébred;
Ölelt körül, gyerm ekidet sira tv á n . . . S bár lett a gyászból bő hióbi részed:
Szívedre példálózván, ez adott H itté m agasztosuló balzsamot!
S a n ag y bukáskor, hosszas siratónkban, M ikor azt h ittü k ránkszakadt a m ennybolt Innen h o rd tál rem énységet dalodban
H azádnak, m elynek m ár rem énye sem volt..
Neked lön legtöbb új jövőt-szülő Hited, rem ényed, dallá zendiilő!
Petőfi eltűnt, elszállt a v ih arral M int a v ih arn ak h arsán y ön zenéje.
Te akkor j ö t t é l .. . Óh, szilaj, szabad dal
75
Nein is vH ló halo ttas ház elébe, Éb a m ag y ar h alo tt v o l t . . . Legalább Á csolgatták m ár a ra v a ta lá t.
S hogy a n agy tetszhalálból ú jra éledt.
H ogy nem k e rü lt végképp a ra v a ta lra : Ö rök-nagy ebben, Tom pánk, a te részed.
Szívünk e k o rt a Te korodnak, v allja!
Dalod mesékbe szőtt imádkozás, H ogy csak mi értsük, de ne értse más!
Oh ez elburkolt énekek hazádról,
S nagy, szebb jövőnkről, úgy keltek szívedbe A term észettől, dajkáló anyádtól,
S mi h ittü n k Sim eonnal lelkesedve . . . H itü n k betelt, óh oly nag y m ár hazád:
Hogy alig ér rá — emlékezni rád!
De nem! H aló porod is legyen áldott, Szomorú kornak bús költője, Tompa.
L ágyan sim u ljan ak rád a virágok, Hadd susogjon fölötted a fa lombja.
S m agasztaló, csinált ódák h elyett:
M adárdal szóljon a sírod felett!
P E T Ő F I L E L K E * (1823—1923.)
(A fehér egyházi közös sírnál lefolyt centenáris ünnepélyre.)
Száz éve g yulladt, te szent lobogó láng:
P etőfi lelke, hol vagy"? K eresünk . . . Ha lelkünk él: — lejá rt bár földi óránk, - Te itt vagy, itt élsz m indig művelünk!
„Ha nem születtél volna is m agyarnak:
E néphez állanái, m ert ez, (szegény!) L egelhagyottabb a föld kerekén“.
— M iénk, m iénk vagy! Ott jársz elm erengve, A ranykalászos ró n áin k felett;
Holott a puszták szabad végtelenje Szabadság-him nuszokra ihletett.
A - m ag y ar alföld délibábos arca Költészetedben lett világraszép . . . M int szebb: csodástó tükrében az ég!
*) Petőfiről ezt a verset hadiállapotú országban, (8 esztendeje tart,) a legpogányabb cenzúra mellett kellett síró lélekkel megírnom. Sz. M.
77
. . . S ha valah a lennél még e lh a g y o tta b b : Én á rv a népem, tá rsta la n fajom , — Öt adta Isten égi vigaszodnak, Hogy vele (sorsod b árm ily siralom ), Em elt fővel álljon meg büszkeséged.
M ert a legszebb dal, mely szólt v a la h a : Te nyelveden zeng Petőfi dala!
Óh ez a d a l ! . . . A régi rónaságról, M elynek h a tá ra még ép és szabad . . . K öltészetének édes m ám orától
Olyan jó álm odoznunk a z a l a tt .. .
M inden álm unk, m ely Tőle veszi sz árn y á t:
Szent, ünnepibb, rem ényre ringató n k, Míg d u rv a hétköznap csak a valónk!
— Petőfi le lk e ! ... H ű székelyeid közt, Bem apó földjén, itt is itt lobogsz . . . Míg zendül egy dal hangos bérceik közt:
Leikeik m élyén élsz és élni fogsz!
Haló porod is szent lesz itt örökké, Míg a m űveltség nem hazug mese . . . V ilágszabadság hős d a ln o k a —Te!
Óh m ert P ető fit áldan i lehet csak, Öt csak m agasztaló szó* é r h e t i . . . Felettünk a feledés á rja elcsap, Örök jövendők hódolnak neki!
Országok, népek százszor elenyészne!;, Idő, igaz bíróságod a l a t t . . .
De az Ő dicsősége ép m arad!
K önyve kincses szépségek bibliája, E szm ényei: szabadság, szerelem.
Fejét örök ifjú ság gióriázza . . . Száz esztendős Ő nem lesz sohasem!
A harc mezején, hol elesni vágyott, Közös sírban, hol ősök alszanak:
M egállt fölötte az idő, a n a p ! . . .
. . . Petőfi lelke, te szent lobogó láng, E zord időkben hajh, virrassz velünk!
N apró l-n apra szomorúbb lesz a nótánk, B arnább a m indennapi kenyerünk . . . De n e m ! ... Síró panasszal Öt ne bántsa!
Ne szóljon itt dal férfiatlan u l,
— H aragos lelke villám lásra gyűl!
Sőt, fel a szívvel, á rv a nemzetem Te, Tégy fogadást itt szentet és nagyot:
Hogy csüggedést, bút, p á rto t félrevetve.
Nekifeszíted elméd és karod!
S m agad a régi m ag y arrá becsülvén, M egm utatod ismétlem hogy te vagy, Hogy most is a Petőfi népe vagy!
IV
HAJÓTÖRÉS UTÁN. IDEGEN VILÁGBAN Jelige:
Egy repatriált emlékkönyvébe B izonytalan:
Ki hontalan,
Míg esküszünk e rögre ..
K it a halál R ep atriál :
Csak az megy el örökre!
81
N EH ÉZ IDŐK BEN
De jó is hin n i most az erős Istenben, Szent bizonyossággal, örök rendületlen.
Tudni, hogy m indig az ő szeme vigyáz ránk, H a százszor a h alál ú tain is járn á n k .
S a k a ra tja nélkül, világokon végig, Semmi sem történik.
De jó is tu d ni most bizonyos ig azra:
Hogy igaz ü gyü n ket Isten oltalm azza.
S ha el is taposnák ideig-óráig: - B ukása a gyászból diad allá válik!
Nem á rt neki semmi, napfénye kilángol:
Minden éjtszakából!
De jó is hinni most és bízni m agunkban.
Tudni, hogy lesz jövőnk, m ert h iv atá su n k van Jövendő századok békés versenyében . . .
S hogy szám vagyunk Isten nag y szám vetésében.
S x a b o l c a k a M i h á l y : ő se im nyom án. 6
Szüksége lehet még — próbásabb napokba’, — R ánk, hű m agyarokra.
— Isten, ki g y a k o rta lehajoltál hozzánk, M agyarok Istene, most vigyázz nagyon ránk.
H alálok viharos örvénye kerülget,
S rokonunk, b a rá tu n k senkink T e k ív ü le d !. . . Légy velünk, hogy bízvást nézhessünk előre
Az örök jövőbe!
S3
HAJÓTÖRÖTTEK
A tengeren v ihar já rt, am ilyen még soha.
Labdázva h á n y ta őket a szél idestova.
H ajójuk összetört és — Isten csodája: hogy! — Egy puszta, vad szigetre vetődtek valahogy.
A puszta, vad szigetre nap süt, csak az a nap;
Vándor felhők felette csakúgy szállonganak.
Csakúgy ragyog a csillag, — rózsák úgy nyilának...
Mégis: nem az az ég az, nekik, s nem az a nap!
Az égnek színe sincs ott, a n ap n ak fénye sincs.
A sorsuk siralom ház, am elynek vége nincs.
Ma nincs, — de m ásnap ú jra rem énykedő r a b o k . . . Örök kétség-rem ény közt v árv á n a — holnapot!
Most a távol ködében, v irrasztó esteiig:
Szabadító hajóknak szent képét kém lelik . . .
Majd más csodára lesnek, sehol bár semmi jel, — Öe Isten őket végkép, tán még sem h agy ja el!!
(j*
84
Olykor a csillagok közt jel látszik, — úgy lehet Távol-szeretteiktől felnézett üzenet.
Sóvárgó képzelettel betűzik, m ia la tt:
É pítenek rem ényből fényes lé g v á r a k a t! ...
...S z e g é n y h ajótöröttek, h a lá lra szánt rabok:
Bús, elszoruló szívvel sírok dalt rólatok.
És jajszóval kiáltok, — valaki csak m egért, — Istenhez, emberekhez: szabadulástokért!
JÁ N O S V A LLÁ STÉTE LE JÉ Z U S IR Á N T (Nagypéntek és hasvét között.)
Én Szentem, én áldott Egyetlenem , Neked élned kell, győzedelmesen!
Hiszek jövődben, szent harm adnapodban, Bár sírba tettek: Isten ott is ott v a n . . . S ha m egvert és m egpróbált is kegyetlen:
Tudom, még í'elm agasztal, En hiszek benned rendületlen!
Ott voltam a G etsem ánén Veled.
L áttam halálos gyötrődésedet.
H allo ttam Ju d á s csókja c sattan ását, A vad poroszlók m ély álm élkodását,
Hogy fegyver nélkül is bíztál ügyedben . . . Féltettelek nagyon bár:
De hittem benned rendületlen!
Á lltam a főpap u d v arán Veled, S átéltem m ind a szörnyűségeket:
Sorsod, m ikor Péter is m egtagadhat,
Es Pilátusok mikor cserbe’ hagytak.
A kézmosást a tárg y a ló terem ben, Az ordító z s id ó k a t. . .
— De h ittem benned rendületlen!
M ajd m ikor megcsúí'olt a csőcselék, S nem volt, ki rá ju k szólna, hogy: elég!
M ikor ru h á id ra kockát vetettek, Náddal verését büszke, szent fejednek.
— Az ostor most is itt csattog szívemben, - L á tta la k m eggyalázva,
— De hittem benned rendületlen!
8 jaj, lá tta la k a Golgoták hegyén, P rib ékjeid vértől-vörös kezén.
L atrok között, tövissel koronázva, A rcul pökdösve, poklokig alázva . . . S ira tta la k , de kétségbe nem estem, S szent holnapodra v árv án :
— Én h ittem benned rendületlen!
Én Szentem, én áldott Egyetlenem , Neked élned kell, győzedelmesen.
— Hiszek jövődben, szent harm adnapodba]
B ár sírba te tte k : Isten ott is ott v a n ! S ha m egvert és m egpróbált is k eg y etlen : Tudom, még fölm agasztal . . .
— Én hiszek benned rendületlen!
AZ ÁRVA L E G E N D Á JA
M eghalt az édes an yja, a m ostohája m eg:
G yűlölettel tek in t rá, szavát sem é rti m e g . . . H a elm ereng a m últon könnyfátyolos szeme:
M ár vád a m ostohának, — lázongás ellene!
Az új asszony a h ázat új d allal tö lti be, A zalatt szegény á rv a gondol a régire.
Neki az ősi házban ez új kedv rú t, le d é r . . . Neki itt csak a m últak száz, szent emléke ól!
A m ostohának is van gyerm eke, durva, vad, Ü ti-veri az á rv á t, ennek m inden szabad.
Az á rv á n a k panaszra, sírá sra sincs joga, Ostort emel rá érte a gonosz m o sto h a . . .
— Szegény kis á rv a titkon, ha az alkony leszáll:
B úját, b a já t elsírni a tem etőbe jár.
Ott a n y ja s írjá n Isten csodát teszen vele:
Bűbájos, édes álm ot bocsát szívére le!
Bűbájos, édes álm ot, h ittel-teli csodát,
H ogy tú l tem etőn, síron, — m inden halálon át:
Él, él az édes an y ja, m ajd egyszer fölkel, — és J a j lesz a m ostohára ez a fölébredés!
A LX X1X-1K ZSOLTÁR
Öröködbe U ram pogányok jöttek, M eggyalázták kövét szent küszöbödnek, Kezök a város fa lá ra vetették,
U tcáink sorát siralom m á tették.
Szolgáidnak testek.
A kik m egölettek, — Tem etetlen m ara d ta k . . . V agy ak ik m egölték:
É telül vetették, A mezei vadaknak!
Hogy folyt a vér ottan, a szent, a drága, K övér patakokban, m in t a víz á rja ! Kővé derm edtünk a nagy öldöklésre, S nem m ara d t szívünk méltó tem etésre.
És porig alázva, R észvétet a gyászba, Nem ta lá ltu n k senkinél.
Hőt gúnnyal tetézte, K áröröm m el nézte, V esztünket m ind, aki él!
M eddig haragszol még Uram, hazánkra?
H a fog lelohadni haragod lángja?
Szent gerjedelm ed láttasd meg azokkal, K ik m egtagadtak, ím e pogányokkal!
K ik sohsem ism ernek Isten t, se kegyelm et, V erd meg az ő országuk . . . K ik m egettek m inket:
A mi sebeinket
F ordítsd vissza mind, ráju k!
Ellened já rtu n k bár sok nagy bűnünkkel, Irg a lm a d a t U ram , óh h am ar küldd el.
Több segítségünk te kívüled nincsen, A dj szabadítást, szabadító Isten!
Óh je r örök váltság, Hogy rá n k ne k iáltsák:
Lám , Isten is elhagyta.
Régi dicsőséged:
M utasd meg e népnek, Vedd számon a v ért ra jta !
H alld meg a foglyoknak fohászkodását, Nézd, tőled v á rja m ind s z a b a d u lá s á t!...
9 1
S kik nem á ta lta k gyászu nk ra nevetni:
Fizess meg nékik, ki am in t érdem li.
Hogy m ink, a te nyájad, A szabadulásnak
Énekeit zenghessük . . . S h á lá t hozva Néked:
Neved, dicsőséged M indörökké hirdessük!
9 2
V E SZTESÉG EK
K i m it vesztett a szörnyű háborúban:
Jó lelkek összeírják. Jó l teszik.
H á n y á n m ara d ta k csonkán, nyom orultan, Az özvegyek, az á rv á k ezreit.
S a részvét a n g y alán ak hő szeméből, H ull m inden sebre balzsamos s u g á r . . . Á ldott a szív százszor, h a melegétől E g y szenvedő is vigaszra talál!
Én, én vagyok csak vigasztalan árva, Visszhang csak az én búm ra nem f e le l...
M it nekem részvét, könnyek óceánja?
— Én a hazám at veszítettem el!
P E T Ő F I N E M Z ETE
Petőfi nem zetét ne féltse senki, E név az örök életet jelenti.
R u h á ira kockát hadd vessenek, H add uszítsák rá a pribékeket.
Gazok röhejét hadd szítsa a veszte, H add h u rco lják a poroszlók keresztre, A „h arm ad n ap “ zord ideje lejár, S a síru n k a t fedő kő félre áll.
P etőfi nem zetét ne féltse senki, E név a szent szabadságot jelenti.
A nép, melyből Petőfi született:
Senkinek rabszolgája nem lehet.
Azoknak nem, kivált, kik büszke, régi N agy népeknek csak poroszló-cselédi!
Ne sirassátok, ott v irra sz t vele, Az örök, szent, szabadság Istene!
Petőfi nem zetét ne féltse senki, E név az örök d iadalt jelenti.
D iadalt, m ely beíenyli az eget, D iadalt m inden elbukás felett.
A gyáva k ishitűség férfiatian ,
Én népem, h igyj egy fénylő v irrad atb an E vad zűrben népek veszhetnek el, P ető fi nem zetének élni kell!
AZ ÖREGSÉG ÚTJÁ N (Temesvárt, a repatriálások idején.) Az ismerősök mind m agam ra hagynak.
Hiába, a h álái nagy úr, Csatlósai vígan a ra tn a k K örültem szakadatlanul.
Ma erre törnek, holnap a rra , S egyszer csak azon ébredek:
Hogy elhagy minden jóbarátom , S árv án itt egym agám le,szék!
A régi, m eghitt, ösmerős fasorba
— H a néha a rra tévedek, —-
Mind gyérebben szállnak m osolygva Rám ösmerős tekintetek.
Az utcákon idegen arcok Sötétlenek m ár csak felém . . . Ez a világ itt, ez a város M aholnap ah, nem az enyém.
96
Sokszor van úgy, hogy — félig öntudatlan,
— S ez engem m indig m egvisel, — G yász-névsort olvasok m agam ban:
„M ár ez is elm ent, ez is el!“
K étségbe ejtne árvaságom , H a telkembe nem égne itt:
V alam i szent, legyőzhetetlen, E getverő húsvéti hit!
A hit, hogy a leta rto tt téli tájo n Lesz még tavasz, virágos ág.
H ogy Isten él, s ezer halálon K eresztül is husvétot á d ! . . . Én hiszek a föltám adásban, fíljő — dies irae, — a nap:
Mely nekem annyi jó b aráto t, A ty a fit, te stv é rt visszaad!
9 7
CSAK MEG VIRRAD!
Bűn nekünk g y áv án csüggedeznünk, Véreim , szétszórt m agyarok!
M iránk egy közös ezredévnek Tanulság-özöne ragyog.
Az Isten sokszor m egkísértett, M egpróbált m inket ez a la tt Az ezredév a la tt!
Most vad tatá rc so rd á k nyom ában, F öldünk felett fű sem m a r a d t. . . S h án y h u llt el, hősök nemzedéke, N épirtó, bősz csaták a latt?!
K iham vadón hányszor utolsót L obhant rem énység-csillagunk . . .
— Mégis csak m egvagyunk!
M ajd birkózásunk a törökkel B íztatv a nézte N apn y ug at, S m i m ásfél század rab ság áv al
Szabolcüka Mihály: Őseim nyomén 7
.
g -ja f' ,7 rí ' . • ■
F izettü k bárnész tap su k at!
D icsőségünkben osztakoztak, S a bút, a b a jt h o rd tu k m agunk . . .
— M égis csak m egvagyunk!
Sorsunk kezünkbe hányszor adta Szabadság-harcok zászlaját.
S h u llo tta k m ár á rta tla n u l ránk, C sillagtalan vak éjszakák.
B ujdosóink csüggedt dalában S írt m ár a h a lo tti dalunk . . .
— M égis csak m egvagyunk!
T estvéri-harcok gyász tu sá já n : H ányszor em észtődtünk agyon.
H ányszor lett dús p réd ája, — m ásnak:
A m ag y ar vér, m ag y ar vagyon!
H ányszor tem ettek m ár el azzal, H ogy soha föl nem tám adunk . . .
— M égis csak m egvagyunk!
. . . Bűn nekünk gyáván csüggedeznünk Véreim , szétszórt m agyarok!
Ezer évünk szent tüköréből M iránk m ás tan u lság ragyog.
Bízzál én népem csüggedetlen!
B ár rán k szak ad t m egint az éj:
Csak m egvirrad, ne félj!
KARÁCSONY FELÉ
M ár a m ennyben mozgolódnak M aguk közt az an gyalok:
K észítgetnek sok sugárzó K arácsony-fa csillagot.
S zá rn y a ik at p ró b álg atják , K i hova száll: ta lá lg a tjá k , O dafent az angyalok!
H á t a földön? — h á t m i köztünk?
Bűnös, önző em berek:
E gy kis testvér-szeretethez Készülget-é szívetek?
M egtagadván bűnt, világot, É rte aki földre szállott, S em berré lett értetek!
— Óh! bűbájos, szent karácsony Szebb világok követe:
Á ldásthintő angyalszárn yo n M ihozzánk is gyere be.
G yerm ekeim b á r m egnőttek, Ne felejtsd ki m a se őket, Szebb világok követe!
A dj nekünk e pogány korban:
Erős lelket, ép szívet, É rdem etlen szolga-sorsban:
Bízva-bízó szent hitet,
Jobb jövőnkben, önm agunkban, B etlehem i csillagunkban Bízva-bízó szent h itet!
H ejh! karácsony, szép karácsony Hozz nekem is v alam it:
Földi legszebb álmodásom, H add lássam , hogy k ö z e lít. . . A szeretet szebb világa, E lny om ottak igazsága:
H add lássam , hogy közelít!
RÁKÓCZI
Rákóczi hajh, em lékezünk rád, S nevedre sírv a fakadunk.
O lyan sötétség vesz körül bennünket,
— Mi elhagyott, e lá rv u lt nem zetünket, Hogy rá d tek in tvén, fénylő csillagu n k:
M a sírv a fakadunk!
Rákóczi hajh, em lékezünk rád__
. . . K ö rü ltü n k zászlók lengenek, Toborzók búgnak a tárogatókon . . .
„Haza, Szabadság“ fénylik lobogódon, S „pro lib e rta te “ e g y ü tt ég veled:
Viharzó nemzeted!
Rákóczi hajh, em lékezünk r á d . . . S sebeink úgy nem sajgan ak ,
És elfelejtjü k ezer bús b aju n k at. — Dicsőségtől ragyogó k u ruc m últak
302
Fénye reá n k m a is gyógy ítva hat, S belőle h it fakad!
H it, rendületlen, jobb jövőnkben . . .
— H iáb a bal csillagzatod,
Most vagy m ienk csak Isten-igazában, H őseink közt te legnagyobb hazátlan, Most, hogy te nagy, hontalan bánatod R a jtu n k e lá ra d o tt! . . .
Rákóczi h ajh , em lékezünk r á d ! . . .
— Most é rtü n k meg csak Titeket, Most, hogy Rodostóink m egsokasodtak:
S írunk-helyül, h azátlan m agyaroknak.
S k ö rü ltü n k M árvány-ten g er p a rtja lett Dél, észak és kelet!
S m a hűbben, m int valah a: érted K igyúl ím ‘ büszkén a szívünk . . . Nem lehet az, m íg Isten van az égbe.
Hogy rab m aradjon a Rákóczi népe.
V iharok zú d ulhatn ak ellenünk, Mi el nem veszhetünk!
__ Én nemzetem, föl a szívekkel!
Lesz még új husvét ünnepe,
U jjong még daltól táro g ató n k öble, Nem, nem m aradhatsz te így összetörve.
Oyászod le já r és letelik vele isten ítélete.
Ne félj, lesz még K ákóczi-napja!
Tűz csapkod ki a föld alól,
Vitéz kurucok porladó szív éb ő l. . . S tudom , m egbékélt Istened az égből N agy m ú lta d é rt m ajd m egint rádhajol, S szent szívéhez karol!
104
B Á N Á TI MAGYAROK
Változik a világ képe, M it tagadn ám , h a jd an án : Török törvén y a la tt élt itt V alam elyik ősapám . . .
De nincs m iért pironkodnom m iatta, H itét, fa já t meg nem tagad ta.
Sőt ily form án beszélt a béghez:
„Légy ú r a birtokodba, t a r ! . . .
De nyelvem et, hitem et nem vehedd el, H add éljek itt h alálig hű szívemmel M int k risztu si igaz h itű m ag y a r!“
M ajd fo rd ult a világ egyet, S a szerencse is vele.
Szerb vitézek lettek ú rrá V alam eddig id e le . . .
De csak m ara d t itt akkor is m agyarság, Jó, végeken vitézkedett m agyarság,
K özöttük tá n épen az ősöm . . . S becsülte eg ym ást szerb, m ag yar, E gy m ás fajá v al, h itte l nem törődve:
Ez ősöm is ú g y v á rt i tt jobb időkre, M int zsoltáros h itű , kem ény m agyar!
Égszakadás, földindulás, A világ fo rd u lt m egint.
Ez a föld m a R om ánia, E v ilági sor s z e r in t. . .
S m ost ra jta m a sor, rám k e rü lt a próba, M egállani i tt úgy, fa jtá m ra , szóm ra:
H űnek, m ag y arn ak , m in t az ősök, K iknek itt sorsosuk vagyok . . .
— Testvéreim , ú g y áldjon meg az Isten B ennünket, ahogy élünk-halunk itten : Mi is, m in t h ű és igaz m agyarok!
10 5
AZ ÖRÖKKÉVALÓ DAL
N ótás nemzet volt m indig a m agyar.
A jkán, szívében otthon volt a dal.
T u ru l m ad á rra l, ez szállt vele végig:
U ral síkjától K á rp áto k tövéig.
N épvándorlások véres viharában, Holott m ás népek n a p ja lehajolt:
M egtartó talizm ánja dala volt! — Lehel kürtjéből ez csörgött alá, Á rpád hada szom jún m íg hallgató.
Ez j á r t velők honszerző, hős csatákon.
Ezzel enyhültek m ágnum áldomáson.
V idám kupák felett vitézi ének . . . Sőt ha balul lett is a viadal:
Biiját is dalba sírta a m agyar!
S hadak elültéu, békék évadán:
N ótafa nőtt minden m ag y ar tanyán.
107 Népliuk lelke v iru lt ki a regősben,
Lantos diákban, kobzos hegedősben.
Dalos szerelm ünk virágénekétől B orult v irág b a ezer kikelet, A délibábos rónaság felett!
— K árh o zatu n k lön zord idők a la tt:
M ikor dalolnunk sem volt m ár szabad.
E ltö rté k a k u ru c tá ro g a tó já t De tö rt öblén tovább éltek a nóták.
Örökéletű lelke van a d a ln a k ! ...
Ennek b a b é rja a legszebb babér, Sohsem hal meg, ki a dalában él.
Szabad hazában®) a dal is szabad . . . Bontsd ki h á t tiszta, fénylő szárn y ad at Mi ősi szép dalunk . . . Ne csüggedezzél, Te örök tavaszodra nem jöhet tél!
C sattogj szabadon, büszkén fel az égig, Hirdesd nekünk az ö rö k é le te t. . .
Ha sírv a is: hadd vigadunk veled!
*) Szuggerálni próbáltam legalább, bár az ellenke
zője volt igaz. „De Pucheim k ardja szívemnek szegezve.
Kiéiig se mertem azt kimondani.“ (Arany). Sz. M.
