Szép idő volt, jó idő volt. Kár, hogy elmúlt, jaj de kár

Szép idő volt, jó idő volt .

Kár, hogy elmúlt, jaj de kár

Töredékek

a Bányamérnöki kar 1959-évben történt végleges Miskolcra költözése előtti három évről, egy korabeli hallgató emlékeiből

1954-ben érettségiztem, a soproni Széchenyi gimnáziumban, „kitűnő” minősítéssel. A Rákosi Mátyás országos tanulmányi versenyen matematikából döntőbe jutottam. A korabeli (állítólag hivatalos, de senki nem tartotta be) szabályok értelmében a maximális pontszámot értem el és az egyetemre felvételi vizsga nélkül juthattam volna be. Megszállott rádióamatőr voltam, Budapestre a Műegyetem Villamosmérnöki Karára jelentkeztem, mégis felvételi vizsgát kellett tennem. (Évekkel később megtudtam mind az írásbeli, mind a szóbeli jól sikerült.) Nem vettek fel, néhány nap múlva megkaptam a „Hely hiányában, átirányítva Miskolc gépészkarra” levelet (Nem szószerinti idézet, de ez volt a lényege. A gimi párhuzamos osztályából egy tanulót

„közepes” érettségivel a kedves papa segítségével ugyanide felvettek.)

Elutaztam Miskolcra. A gépész felvételi bizottság előtt bejelentettem, hogy szívesebben mennék a bányász karra. Örömmel átküldtek a szomszédban folyó bányász felvételi bizottságba. A bizottságon kérdésre őszintén megmondtam, azért kérem ide a felvételemet, mert soproni vagyok és a tanulmányaim egy részét így otthon folytathatom. Tudomásul vették, hazautaztam.

Biztos, ami biztos, Sopronban az u.n. Finommechanika vállalatnál helyezkedtem el, húsdaráló késeket köszörültem normában. Miskolcról egy sort sem kaptam augusztus végéig. A vállalat véglegesíteni akart, pár nap fizetés nélküli szabadságot kértem, elutaztam Miskolcra. Reklamáció, hosszas utánjárás stb. után egy végtelenül barátságos dékáni hivatali ügyintéző elmesélte (jobb, ha azt mondom bevallotta) mi történt. A bányász felvételi bizottságban annak idején bent ült egy soproni professzor, bizonyos Falk Richárd, akit meghatott a felvételi elő-történetem és – megkérdezésem, tudtom nélkül - azzal a szándékkal, hogy felvetet a soproni geofizikusokhoz - elvitte a papírjaimat, aztán - a szórakozott professzor stílusában - valahol elvesztette azokat. Az országos felvételi folyamat lezárult, mindenből kimaradtam.

Az említett miskolci jóakaróm a következőket találta ki: „holnap még lesz nálunk egy rendkívüli pótfelvételi, délelőtt is, délután is van egy-egy csoport, ott leszek, üljön be mindkettőre, írja meg az írásbelit, remélem sikerül.”-mondta. A kollégiumok még itt- ott üres ágyain csöveztem még három éjszakát. A felvételi ünnepség a dudujkai salakos focipályán volt. Pattantyús Á. Imre beszéde végén körbe ment és a felsorakozott elsősökkel sorban kezet fogott. „Az egyetem polgárává fogadom”- mondta. Gondolom éppen előttem megunta és velem úgy fogott kezet, hogy „Jó szerencsét” Elfogott a keserűség, „Nem vagyok felvéve. Ezt vajon honnan tudta?” Kiléptem a sorból, talán nem bőgtem, de nem sok hiányzott, sietve a szállók felé indultam. Félúton utolért a jó

akaróm: „maga fel van véve, jöjjön a papírokért” Szabó Miklósnak hívták, a dékáni hivatal vezetője volt!

Így lettem bányász, talán nem bántam meg. Falk Richárd professzor urat nem tudtam megkedvelni.

--- O ---

Az 1956 őszi szemesztert Sopronban kezdtük. Az évfolyam művelő, geológus, olajos szakok hallgatóiból állt, a bányagépészek még egy évre Miskolcon maradtak. Az indexünkbe az előző félév lezárását jelző „Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem Miskolc; Bánya és Kohómérnöki Kar Dékáni Hivatala” feliratú körbélyegző helyett a

„Műszaki Egyetemi Karok; Sopron„került

Harmadévesek voltunk. Soproni születésű, soproni lakosként sem kollégiumi elhelyezésre, sem az ottani szokások szerint valamelyik felsőbb éves már meglévő albérleti lakásába társként, ahogy annak idején Sopronban nevezték „kamarás”-ként beköltözni nem kényszerültem. Szüleim házából, otthonról jártam az egyetemre.

A miskolci utolsó félévünkbe az ottani, alapvetően gépész tárgyakat preferáló tantervnek sikerült annyi tárgyat és ennek következtében annyi vizsgát belegyömöszölniük, hogy, az egyetemi közbeszéd szerint, továbbá az előttünk járók statisztikája alapján is félelmetes vízválasztónak minősülő matematika szigorlat már nem fért bele a naptárba. Így a napfényes és sok minden más szempontból kellemes aranysárga soproni kora őszünkbe jelentős zavaró tényezőként némi szorgos jegyzetlapozgatás, az egykori ZH feladatok újraolvasásának és az elnyűtt „Obádovics Dömötör példatár” ismételt megoldásainak is bele kellett férnie. (Évtizeddel később tudtam csak meg, hogy a „Dömötör” az nem a szerző keresztneve volt). Végül egy hétfői napon Raisz Iván tanár úr is megérkezett, és a hét következő napjain az Erzsébet utcai kollégium egyik erre a célra kiürített, félreeső szobájában hajtotta végre a - keresem a megfelelő kifejezést - a „szelekciót”.

Az egyébként minden bizonnyal korrekt vizsgáztatás előbbi talán kissé otromba megnevezését egyetlen ügy miatt tartom ideillőnek. Ugyanis a néhány héttel később bekövetkező és rohamos gyorsasággal kiteljesedő októberi - novemberi események az esetleges javítás lehetőségét a bizonytalan ködös jövőbe sorolták. Így az indexeinkben büszkén virító igazolás, vagy annak hiánya emlékezetem szerint jelentős szerepet kapott sokunk további sorsát illetően.

A Forradalom és Szabadságharc soproni és egyetemi eseményeit mások mellett néhány szorgos kollegám, több részletes visszaemlékezésben feldolgozta, így ettől eltekintek.

Egyetlen, a jelen visszaemlékezésem címében megjelölt téma szempontjából releváns és egyéb szempontból is jelentős eseményről mégis szót kell ejtenem. A gyűlésekkel, a határmenti sajátos eseményekkel, a „hilfe cuccok” raktározásával, ezek alkalmasint

Bp.-re kisérésével, stb.-vel elfoglalt hallgatóságot közvetlenül ez nem érintette, és legtöbbünk csak utólag szerzett róla tudomást.

Az esemény pedig a következő volt: Az Erdőmérnöki Főiskola továbbá a Bányamérnöki-, valamint a Földmérőmérnöki Kar Tanácsa, a Bányamérnöki Kar épületében 1956. november 3.-án tartott ülésén elhatározta, hogy a három felsőoktatási intézmény „Soproni Műszaki Egyetem”-mé alakul és dr. Tárczy-Hornoch Antal professzor javaslatára az ülés résztvevői „közfelkiáltással” (ismertem a jelen lévő gyors- és gépírónőt) dr. Vendel Miklós professzort rektornak választották. Más forrásból tudom, és a későbbiekben még utalok rá, hogy a professzorok döntésükhöz igyekeztek helyi és különböző országos hatáskörű, vagy annak vélt fórumoknál támogatást szerezni.

Fontos továbbá megemlítenem a közismert tényt, hogy a nov. 4.-i tragikus eseményeket követő napokban és hetekben, a soproni hallgatók jelentős hányada elhagyta az egyetem székhelyét. Az erdészek szervezetten és kétségtelenül a legnagyobb arányban nyugatra távoztak. Ugyanígy a többi karokról is sokan, ha nem is ilyen egységesen, de nagy számban választották az akkori elnevezés szerint a „szabad világot”. Az említett visszaemlékezések szerzői, de néha mások is elég éles vitát folytatnak arról, hogy pl. a bányászok melyik évfolyamáról és hány fővel és az erdészekhez viszonyítva milyen hányadban választották a boldogulásnak ezt az útját, amely vitának nem sok értelmét látom.

Biztos, hogy a nyugatra távozottak jelentős részénél játszott szerepet a következményektől való félelem, vagy a korábban megélt családi-politikai sérelem. A mi évfolyamunk ebben a kérdésben sajátos helyzetben volt. Tudom és meggyőződéssel állítom, hogy sok évfolyamtársam döntésében - a t.i. „maradjak, vagy menjek”

kérdésben – szerepet játszott az említett szigorlat eredménye. Személy szerint konkrétan senkiről sem akarok ilyen időtávból esetleg valótlant mondani, inkább elsősorban a pozitív megnyilatkozásokat említem: Pl. a „nekem már megvan a matek szigorlatom, maradok”. Illetve a kinti menekülttábori első napi töprengésekben a

„letettem a matek szigorlatot, otthon már biztosan mérnök lehetek, hazamegyek” típusú szövegeket idézem. De akárhogy kerülgetem, tudok néhány egyébként kedves, szorgalmas, talán csak vizsgapeches egykori évfolyamtársról, akik a mozgalmas napokban végül is ezért választották az akkor kalandosabbnak tűnő külföldi utat. De olyanok is voltak, akik hazamentek és otthon a válságos bizonytalan időben mérlegre tették a megismételendő szigorlat esélyét, aztán a már meglévő technikusi oklevelükkel, vagy a teljesített négy félévvel középvezetőként, aknászként, beálltak a termelésbe. Egy szó, mint száz, sokunk döntésében - magamat is ide számítom - szerepe volt a szigorlati eredményüknek. Ami engem illet, az esetleges felelősségre vonástól való félelem akkori naiv világszemléletemben fel sem merült. Itthon maradásomat a sikeres szigorlat mellett elsősorban a családi háttér egyértelmű állásfoglalása határozta meg. Ebben egyrészt betegeskedő édesapám állapota, kiskamasz öcsémről való gondoskodás várhatóan hamarosan rám háruló feladata, továbbá a háború utáni soproni tömeges német kitelepítés megrázó élményeinek

emléke játszott közre. Nekünk a Hátulsó utcai poncichter negyed egykori lakóinak egyáltalán nem tűnt vonzónak a nyugati menekült státusz. Ami az esetleges megtorlás figyelmen kívül hagyását illeti, arra ugyan az első figyelmeztetéseket a sors hamarosan megadta. Korai figyelmeztetés volt egy közkedvelt évfolyamtársunk Hun Béla április végi letartóztatása és még néhány csepegtetett hasonló tartalmú szóbeszéd, ill. újsághír.

A legkomolyabbat évekkel később már padragi körletvezetőként, fiatal családapaként az ottani buzgó - engem egyébként sem kedvelő - személyzetistől kaptam. A valahonnan elővarázsolt színes nyugati magazin fotóját az orrom elé dugva kérdezte meg, hogy az ott látható géppisztolyos csoport általa megjelölt tagja vagyok-e, vagy sem. Mit tehettem? Letagadtam, de pár hétig elsősorban nem a Hunyadi akna termelési lemaradása okozta az alvásproblémámat. Rádöbbentem, lehetséges, hogy mégsem a Kanadába távozott erdészek, olajosok választották a kalandosabb utat. Mindezt azért hozom szóba, mert nehéz döntés volt ez akkor

Az 56-os novemberi hetekben, a nyitott határ mellett és az átjáróként üzemelő városban sohasem lehetett tudni, ma éppen ki van még itt, illetve esetleg ki gondolta meg magát és jött vissza, vagy ki az, aki valami kalandos úton csak hazautazott pl. Borsodba, vagy Pécsre. Zambó János professzor ennek ellenére -úgy emlékszem november harmadik hetében, de lehet, hogy már a másodikban - a kollégiumi szobákban lézengő, vagy a campus különböző épületeiben bóklászó bányász hallgatókat hírnök útján ill.

személyesen összeterelte az „új épület” földszinti előadójába. Bejött, fél lábbal felült az első asztalra és azt mondta Bányaműveléstani előadás lesz. Ma is és holnap is - mondják el mindenkinek. Az első napon emlékezetem szerint tízen, tizenöten lehettünk. Mind a három évfolyamról és talán mindegyik szakról akadt a jelen lévők között valaki. Az előadásokat sohasem felejtem el. Ezek megtörtént üzemi események élmények voltak, idézett káromkodásokkal, itt-ott politikai vagy „huncutabb”

poénokkal fűszerezve, de műszaki tartalommal. Napról napra többen lettünk. Egyik napon sem maradt le az előadás végéről az a mondat, hogy „szükség lesz a bányászatnak magukra itthon” illetve az, hogy: „mondják el mindenkinek, nálunk újra folynak az előadások.”. Ez utóbbinak később értettük meg a jelentőségét.

Arra nem emlékszem, hogy meddig voltak ezek a rögtönzött előadások. de lassan mások is, így - Esztó Péter, továbbá egy-két tanársegéd stb.- bekapcsolódott. Eljött a karácsony. Az ünnep másnapján bementem az Erzsébet utcai, szinte üres kollégiumba.

Az ismerős portás útbaigazítása alapján valamelyik szobában mégis felfedeztem két évfolyamtársamat. (Az egyik még ma is él és igen kedves jó barátom, de inkább maradjon névtelen) Ezek ketten annak idején szoros barátságban lévő, közismerten vidám fickók voltak. Nem hazudtolták meg magukat most sem. Amikor a szobába nyitottam aludtak, a két összetolt kollégiumi asztal közé egy felfelé fordított cirokseprű volt beszorítva, rajta két szaloncukor. Felriadtak, nagy örömmel üdvözöltük egymást.

Kiderült, hogy Ausztria elég távoli városából, Salzburgból jöttek vissza. „A hajójegyük még mindig megvan. December 24.-én elmentünk az éjféli misére, kibőgtük magunkat, utána jól berúgtunk és úgy döntöttünk hazajövünk. Reggel óta itt karácsonyozunk”

Nem engedtek az invitálásomnak, hogy jöjjenek el hozzánk, mert estére ígértek nekik a

vasutasok egy Pest felé induló vonatot, azt akarták elérni. Mondtam, hogy folynak az előadások, amint lehet, gyertek vissza, mert januárban vizsgázhatunk is. Hát ilyesmi történetek voltak akkortájt Sopronban.

Se szeri se száma az oda-, visszamenős- jövögetős, egyének, csoportok vidám, keserédes, néha kissé vaskosabb történeteinek. Az akkori hangulatunk érzékeltetésére talán megéri egy kis kitérőt tenni. Akár névvel ellátva is idézhetnék belőlük, de a következő néhány példa maradjon inkább e nélkül:

 Hosszú fárasztó stopposautózás Ausztriában. A meglehetősen szótlan gépkocsivezetővel németül tudó hiányában a 4 fős társaság kézzel-lábbal próbál kommunikálni. Nem megy. Valamelyik megjegyzi, hogy: „Azért szégyellhetjük magunkat, egyikünk sem beszél idegen nyelvet.” Az egyik, egyébként is gyakori balfogásairól ismert évfolyamtársunk segíteni akar a helyzeten, megveregeti a velük egykorúnak tűnő sofőr vállát : „Do you speak english?” kérdezi nagyképűen, mire a sofőr felélénkülve hátrafordul: „Yes,I do! Wery well. I work’d in West-Germany by a US Army camp” mire kollegánk a többiekhez: akkor most szarban vagyok!

 Döcög a vonat hazafelé Ausztriában, már a magyar határ közelében. Sötét van, párásak az ablakok, egy állomáson megáll a vonat. A kupé álmos utasai az ablaknál szunyókáló társukhoz:„nézd, már meg hol vagyunk ?” A kollega kis nyílást törölget az ablakon: „Ausgangban”-mondja.

 Egy ideig a Muck kilátón különböző okokból gyülekezők az érkező rossz hírek hatására végül is többségükben az Ausztriába való menekülést választják. A határ osztrák oldalán a völgyben lévő Deutschkreuz faluban a sok fős vegyes tömeget a csendőrség egyetemistákra és szabadságharcosokra válogatja szét. A tanácstalanságban aki szab-harcosnak vallja magát viszonylag rosszabbul jár.

A semlegességét féltő osztrák államszervek őket ideiglenesen a Salzburg közelében levő Siezenheimbe, egy volt háborús fogolytáborba viszik.

Szögesdrót, barakkok, katonai felügyelet. Mások mellett idősebb kollegánk is idekerül. Mivel magát mindig is büszkén oroszlány környéki nemzetiségi faluból származó svábnak vallja, ő lesz az egyik barakk tolmácsa. A barakk osztrák felügyelője „Zugsführer” azaz szakaszvezető és valószínűsíthetően stájeri, tájszólásban félóránként hangos ordítozással hirdet ki, vagy követel valamit. Az egyik indulatos kitörését említett kollegánk úgy fordítja le, hogy „ szappanosztás lesz, álljatok sorba!” Ez megtörténik, de a tiszthelyettes nem hagyja abba az ordítozást. Valakinek gyanús lesz a valószínű félreértés, áthívja a szomszéd barakk tolmácsát. A megoldás: „Már megmondtam. Ne dobjanak magyar kétforintost a wurlitzerbe, mert eldugul!” Úgy látszik jelentős különbség van a kecskédi meg a trofaiachi nyelvjárás között.

 Blazírtságáról ismert kollegához a szobatársak: örülünk, hogy visszajöttél, de mi történt? Elfogyott a pénzem. Hogy, hogy? 50 schillinget kaptunk segélyként a személyes kiadásokra. No és? A lágerrel szemben volt egy kupi, ott is 50 schilling volt a tarifa.

Megnéztem az indexemet - 1957 tavaszán az 56/57-es tanév első félévére eredetileg beírt 9 tárgyból 7 kollokviumot eredményesen teljesítettem. Kettőre a „Politikai gazdaságtan”-ra és a „Honvédelmi ismeretekre” a dékáni hivatal ügyintézője nagyon szép kézírással bejegyzést tett. Az elsőre az van írva, hogy „15-22-5/1956 sz. O.k.

határozat alapján törölve” illetve a másikra: ”85-12/1957 sz. O.k értesítés alapján megszűnt” Antal Mihályné orosz tanárnő valószínűleg humoránál volt, mert az „Orosz nyelv” vizsgarovatába november 4.-i dátummal írta be a jelest. Ugyanezt Esztó Péter a

„Bányaművelés”-re dátum nélkül tette (pedig a január végi vizsgán a szokásos módon megkaptam tőle a „hülye vagy fiam” megjegyzést). Úgy emlékeztem, hogy az utolsó vizsgám az Elektrotechnika volt, ez jeles lett, de ennél a február 2. szerepel, amelyet dr Pojják tanár úr március 8.-i keltezésű „Ásvány és kőzettan” közepese dátum tekintetében überel. Egészségére! Ez volt a félév utolsó vizsgája. Valószínűleg csak ekkor jöttek már a vonatok Miskolcról

Ekkor már világosan láttuk professzoraink, elsősorban Zambó választott taktikáját.

Ahol lehetett szóvá tették, megjelentették, hirdették, hogy az országban először a soproni egyetemen kezdődött újra a tanítás, itt időveszteség nélkül vizsgázhattak a hallgatók… stb. Arra ment ki a játék, hogy maradhasson meg a forradalom szülte

„Soproni Műszaki Egyetem”. Mindenütt ezt az elnevezést igyekeztek terjeszteni.

Zambó egyebekben is igyekezett az egyetem stabil rendjét is deklarálni. A forradalmi emlékek persze izzottak az ifjúságban. Pl. Az egyik kollégiumi szobában rendezett iszogatás, „Hajmási Péter stb.” nótája „Maléter Péter, Maléter Pál stb. szövegű refrénnel szűrődött ki (…a fenét szűrődött, harsogott ki ) az ablakon és nem nyerte meg a pufajkás járőr tetszését. A dékán azonnal intézkedett! Igaz, hogy a delikvenseket az őrszobáról szinte percek alatt kihozta, de közhírré tette, hogy a meggondolatlan fiatalokat kitiltotta (!) az ország összes – na vajon honnan is – szóval az ország összes kollégiumából. Mindezt valószínűleg a valamikori illegális mozgalmi múltja miatt feddhetetlen és ezért befolyásos, de az egyetemnek mindig segítőkész Bognár Dezső városi tanácselnök segítségével, aki egyben azt a részben elhagyott lővéri villát is megjelölte, ahol a vidám fiúk a továbbiakban „kamarázhattak”.

De az erdész professzorok sem tétlenkedtek. Hiteles élménybeszámolók tanúskodnak arról, hogy az erdészek közül vállalkozó szellemű itthon maradt hallgatók kaptak az itt- ott még nyitott határ lehetőségeit kihasználva újabb nyugati útra megbízást az esetleg még ingadozók visszacsábítására az oktatás mielőbbi indítását elősegítendő.. Egyes, általam nem ellenőrzött forrás szerint Tárczy-Hornoch hasonló módon néhány, a távozók által kivitt, de itthon szükséges és ritka geodéziai műszerek visszaszerzését intézte el ugyanezzel a módszerrel. Egyszóval reménykedtünk.

Nem zavart bennünket, hogy az indexünk első félévi 1957. február 21.-én kelt beiratkozási bejegyzését még a régi „Műszaki Egyetemi Karok; Sopron” bélyegző díszítette. Nem csak rendes cigarettát, de új bélyegzőt sem lehet kapni -gondoltuk.

Tavaszodott. Meg volt közben a MUK, ( az ifjabb olvasók kedvéért: ”Márciusban Újra Kezdjük”) továbbá a munkástanácsok kiiktatásának ügye, ami ürügyet adott a soproni

karhatalmistáknak is egy-két üzemi pofozkodásra. De az egyetemen különösebb bajt egyenlőre a fent említetteken kívül nem észleltünk. Inkább a normalizálódás felé tartott az egyetemi élet.

Esztó Péter professzor bányaműveléstan - ezen belül bányaszellőztetés illetve kutatás és mélyfúrás – előadásai eleinte nehezen kötötték le a figyelmemet. Megkockáztatom, hogy nem voltam ezzel egyedül. Előadásain a professzor úr saját könyvéből, vagy a jegyzeteiből olvasott fel. Járáshibás lévén ezt általában a katedrai asztalnál ülve tette, Louis Armstrong-ot megszégyenítő rekedtségű hangján.

Igen ám, de az „Esztó előadások” általában negyed óráig tartó „tízpercei”- azaz szünetei, mindent felülmúló élményt nyújtottak, gondolom velem együtt sokunknak.

Kijött az előtérbe, vagy a folyosóra közénk ült, aki nem fért mellé, azok körül állták.

Szertartásosan rágyújtott. Amíg a cigaretta tartott, néha a második cigaretta végéig is tartott a szünet is. Kérdezett, válaszolt, szövegelt, ahogy a téma hozta. A beszélgetések mindig az aktuális előadott tanagyagból indultak ki, de aztán - amíg az idő meg a cigaretta engedte - parttalanul bővültek. Nem ismert tabukat és határokat.

Példaként beszélgetés foszlányok az Esztó előadások szüneteiből:

 Szóba kerül a bányászat, majd az ország gazdasági helyzete, valaki a hallgatóságból megjegyzi, hogy nekünk még sohasem volt igazi pénzügyi szakember miniszterelnökünk. Esztó: dehogynem, csak kivégeztük. (Nézünk rá várakozva???) Hát Imrédyt!

 Professzor úr, igaz hogy az ön fiát is letartóztatták? Esztó: igen, nyomós indokkal! Hogy, hogy? Esztó: egy angol újságíró valamit kérdezett tőle angolul és ő angolul válaszolt. Néha veszélyes az idegen nyelvtudás

 Téma: a vízveszélyes bányák és a sztrájkok. Kitárgyaljuk, majd váratlan fordulattal Esztó: fiúk! Jön a május elseje. Ehhez semmi köze a ruszkiknak, se a Münnichnek. Ez a melósok, a banyikok ünnepe, meg a mienk! Eljöttök? Én megyek veletek az első sorban.

Nagyon sokat tudnék ezekből a tízpercbeli szövegekből idézni, talán a szakmánkhoz is közelebb állókat, de szándékosan az ellentmondásokat akartam kiemelni. Nagy tudású tudós volt, hihetetlenül széles spektrumú ismeretekkel. Gondoljuk csak meg szakmánknál maradva, egyrészt a hazai kőzetmechanikai iskola megalapítójaként, a bányaszellőztetés tudoraként emlegetik. Másrészt művei alapján a bányagazdaságtan és a geodéziai területén is maradandót alkotott, Végül, de nem utolsó sorban említem a mélyfúrási szakmai körökben szerzett elismertségét, amelynek igazolására talán elegendő, ha megemlítjük az „esztonit” néven-évtizedeken keresztül alkalmazott és a nemzetközi piacokon forgalmazott fúróiszapot. Amit azért róla nevezett el a szakma, mert a hazai bentonit alkalmassá tételében Esztó Péter professzornak döntő szerepe volt.

A ellentmondásos egyéniségéről pedig annyit, hogy úgy hallottam a Horthy rendszer egyetlen olyan kinevezett egyetemi rendes tanára volt, aki a szociáldemokrata pártnak is tagja volt. Így volt-e, vagy se, nem tudom, megpróbáltam, de nem sikerült ellenőriznem. Amit viszont biztosan tudok, hogy hívő baloldali - bocsánat nem baloldali, mert a jelzőt az évtizedek lassan elkoptatják - igazi „munkásérzelmű”

ember volt. Ezt, a ma már nem használatos régi kifejezést tőle hallottam, hallottuk.

De tanár is volt a javából! Talán ezt az is alátámasztja, amit az előadási szünetekben történtekről írtam. Végtelenül szeretett vizsgáztatni. Néha háborgó, vagy bosszankodó, szinte hihetetlen történetek keringtek a hallgatók között arról, hogyan utasította utóvizsgára a delikvenst. Például állítólag a bányaművelési tételek közé kevert, a hibátlan szilvalekvár főzéséről szóló keresztkérdések okán. Úgy tudom soha nem írta be a sikertelen vizsgát a leckekönyvbe, csak lehülyézte, lemarházta a tagot és azt mondta: gyere újra!. Azt gyanítom, a történeteknek abban lehet valami alapja, hogy Esztó Péter a tanítványai általános műveltségére, vagy elvonatkoztató készségére is kíváncsi volt.

Álljon akkor itt az én személyes élményem erről. Mélyfúrás és kutatásból vizsgáztam, azaz ilyen tételt húztam. Érdekelt is a téma, úgy éreztem talán fel is készültem. Egy darabig egész jól ment. Egy ponton óvatlanul, kérdés nélkül szóba hoztam egy akkor már nem, vagy talán csak ritkán használt berendezést az. u.n. „Fauk.express” fúródarut.

Esztó: na, édes fiam ennek miből van a kötele? Véletlenül tudtam: manillából professzor úr. Esztó: Mi ez a manilla? Ez egy növény professzor úr. Az ebből font kötél ellenáll a nedvességnek. Esztó: jó, jó, de honnan jön ez? Professzor úr, úgy tudom a trópusokról. Esztó: mit jelent még ez a szó, hogy manilla? Professzor úr kérem, ez egy város neve. Esztó: és hol van ez? Professzor úr kérem a-, a-, a, a Csendes Óceánban. Esztó: marha vagy fiam! Az az óceán nagy. Ez a Fülöp szigetek fővárosa és Kínától délkeletre van. Jegyezd meg! Add ide az indexedet. Beírta a jelest, én meg egy életre megjegyeztem.

Csak a teljesség kedvéért: az 1957. május.1-i felvonulásra elmentünk. Esztó Péter bácsi velünk baktatott az első sorban!

Volt egy szűkebb baráti társaságunk az évfolyamon, az „arabus”. Ez még Miskolcon alakult. Nem mi, hanem a Dékáni Hivatal, ha úgy tetszik a sors alakította. Ugyanis nyolcunkat költöztette be az E/1 szálló III. em. 306-os szobájába. Négy, emeletes ágy, két szekrény, egy asztal és a székek (csak kettő, több nem fért be). Az egyik tag veseproblémákkal küszködött, az alsó ágyon alvó reggelenként néha „ebből kifolyólag”

reklamált. Egy másik a frissen vásárolt gitárját szinte szünet nélkül próbálgatta (mondjuk nyávogtatta). Valamelyikük elég pikírten szóvá tette, hogy érdekes, a soproniak a papírt, két p-vel „pappirnak” mondják (a szomszéd szobában is lakott egy soproni és beszélgettünk) Megint másik szinte szünet nélkül dzsesszt énekelt, pontosabban dzsessz zenekart utánozott a zongorafutamokkal együtt. Valószínű a többiekhez is tartozott, és nekem is lehetett valami, a társakat zavaró tulajdonságom Szóval eleinte elég nehéz volt egymást elviselni. De egy hónap és még talán néhány

hét alatt összeszoktunk. És - halljatok csodát! - igaz barátság és egy életre szóló kapcsolat alakult ki közöttünk. Kiderült, hogy egyenlő arányban, azaz négyen-négyen jöttünk a Dunántúlról és az Alföldről. Ebben a felállásban fociztunk, stb. Együtt kirándultunk, barlangászkodtunk a Bükben, kötélen leereszkedtünk a kiskőháti zsombolyba. Megtanultuk kollegánk dzsessz számait énekelni. Közösen vettünk egy néprádiót, szereltünk bele forgókondenzátort, esténként üvöltettük a „Rádió Luxemburg”-ot és a „ muzikjueszé”-t. Sajnos a kondenzátor miatt többé nem fért bele a szerkentyű a fadobozába, igy ferdén beleállítva a meztelen fémes, feszültség alatt lévő sasszé virított az asztalon. A takarítónők féltek tőle (mondjuk jogosan) és vallásosan utálták, időnként feljelentettek bennünket. Valami hivatalos ügyet kellett intéznünk a portán. Örök poéngyáros, favicceiről és aranyköpéseiről ismert társunk diktálta a kissé IQ-hiányos portásnak az adatokat. A nevekig eljutottak, de az emeletszám meg a szobaszán sehogy sem akart összestimmelni. „Na idefigyeljen:

római hármas és arabus háromszázhatos. Érti?” Mire a portás „ne beszéljen itt össze- vissza, maguk nem arabusok!” De bizony! – volt a válasz –Mi vagyunk az „arabus 306”! Hát így lettünk „arabus”, a szobaszám közben lekopott. Sopronban ’56 szeptemberében ugyan még mind a nyolcan beiratkoztunk. Ketten, azonban különböző okokból, de azonos időben, még az októberi események előtt itthagyták az egyetemet.

Négyen élünk még (2020 áprilisában) ebből hárman a múlt évi találkozónkra még összejöttünk, elénekeltük társunk azóta klasszikussá vált, egy praktikus háztartási eszközt reklámozó dzsessz nótáját…

Majd még írok az arabusról, addig is még egy részlet a vázolt szűkös kollégiumi szobában történtekről. Beszélgetés közben egyik, Szeged környékéről származó szobatárs sérelmezte a mezőgazdálkodásból élő, első sorban a kis, egyéni birtokok tulajdonosainak a városi köznyelv által történő „leparasztozását” és helyesebbnek vélte a kisgazda megjelölést, amivel többen nem értettek egyet. Óvatlanul közbeszóltam, hogy Sopronban a szintén gazdálkodásból, szőlőtermelésből élő kisbirtokosokat sohasem parasztoztuk, ők a város megbecsült polgárai a poncihterek voltak.

Hozzátettem , hogy az én apámnak is volt egy kis szőlője. A nagy ördög előbb már említett poén gyárosunk összegezte a vitát: „akkor te nem kisgazda, hanem kisponcihter származású vagy.” Későbbiekben szűkebb baráti körömtől ugyan nem ezt, hanem a „Gyurcsi” becenevet kaptam, de az egykori beszélgetést és annak poénját ismerő, egy évvel felettem járó szintén soproni kollegám, az 1957 augusztus végén egy lővéri „kamarában” mintegy 7-8 fős idősebb erdész-bányász kompánia által rendezett kvázi illegális szakestélyen keresztapaként ezt a vulgót akasztotta rám. Megtartottam.

Sopron 1957 kora tavasz. A vizsgahónap után, a még mindig bizonytalan közlekedés miatt lassan hazulról visszautazó, illetve néhány még mindig a határ túloldaláról, de hazai kerülővel előbukkanó taggal lassan feltelik az évfolyam, Persze így is sokan hiányoznak. Hiányosan és véletlenszerűen, de mégis hírt kapunk a nyugatra távozottakról is. Diákbálok még nincsenek, de azért elsősorban a „kamarák” lakói révén egy-egy „zsúr” meghívás (Sopronban még ez az elnevezés járta), ahol ismerkedni lehet a lányokkal. Helybeli lévén néha tőlem kértek a társaim is, meg a

városbeli ismerős családokból a mamák is ilyenformán oda-vissza információt. Később megtapasztaltam, hogy ez veszélyes szerep. Ezekben a hetekben békésebbnek tűnt a hangulat. Hétvégenként néhányan, az évfolyamról, így az arabus kompánia is, a Sotex kultúrház klubdélutánjaira jártunk. Ez sem táncmulatság, hanem a afféle kulturális vetélkedő volt. A lemezjátszón felhangzó opera, vagy operett részletről, vagy klasszikus zenekari műről ki kellett találni a szerzőt, vagy az előadót esetleg a karmestert. Egy felolvasott regény- vagy versrészlet íróját, költőjét stb. kell megmondani. Helyi előadó művészek is felléptek. A sikeres megfejtésért, a nyertes asztalnak némi ital, vagy cigaretta, édesség stb. járt, amit gondolom a szokottnál kissé borsosabb belépti díjakból fedeztek. Azért hozom szóba, mert ezeken leggyakrabban az említett Hún Béla kollegánkkal, évfolyamtársunkkal vettünk részt. Illetve korrigálok, ha ő ott volt az asztal társaságunkban akkor biztos nyerők voltunk. Nagyon művelt, intelligens jó memóriájú nálunk néhány évvel idősebb fiatalember volt, szinte minden válasza helyesnek bizonyult. Egyébként is nagyon népszerű tagja volt az évfolyamnak.

Mi egymás között „HÁUEN” Bélának hívtuk, amit ő személyesen a nagykőrösi tüzérezred értetlenkedő Patkós nevű őstulok tizedesénél vívott ki magának. A betűzött nevet így írta be a marha a jelentéskönyvbe. Béla egyetlen volt, aki a második évben a táborfalvi nyári katonásdi után szakaszvezető lett, néhánynak a tizedes, az ilyen renitenskedőnek mint csekélységem, csak az őrvezetői rendfokozat járt.

Derült égből villámcsapásként ért bennünket a hír, hogy Bélát letartóztatták. Ez május második hetében történt. Az is belső közkeletű hír volt, hogy a helyi rendőrök, akik tudták, hogy Hún Béla semmi rosszat nem tett, sőt a város egyebek mellett a Sopronkőhidai börtönlázadás okos lecsillapítását mások mellett neki köszönheti, diszkréten előre figyelmeztették. Mondták, hogy Béla tűnj el, mert baj van! Béla azt mondta: „voltam én már menekült nyugaton, nem tetszett akkor se, most sem megyek”

Az egyetlen volt, akit soproni egyetemistaként 1956-os tevékenységéért elitéltek, tönkretettek. Szabadulása után lőmesterként dolgozott Oroszlányban. Még oda is utána nyúlt spiclijével az önkény. Utoljára valamikor a 70-es évek végén a magyar televízió képernyőjén láttam. Megnyert egy kulturális vetélkedőt. A foglalkozását firtató riporternek azt mondta: Oroszlányban vagyok bányász.

Elkezdtünk félni és óvatoskodni, kinek hol és mit mondunk. A városban is történtek olyan esetek, amik korábban nem fordultak elő. A korábbi törzsvendéglőnkben a selmeci nótázásba beleordították az internacionálét. Egyik kolleganőnket a várkerületi zebránál, noha nem ő volt az utolsó átkelő a piros jelzés előtt lefütyülték, szóváltás után bevitték az őrszobára stb. A határt lezárták, a határsávi igazoltatásokat sűrítették. Egyik kollegánkat egymás után többször is leszedték a csornai állomáson a vonatról és bevitték a laktanyába. Igaz ő híres volt arról, hogy a határsáv engedélye sohasem volt, rendben, vagy ha igen, többnyire nem volt nála

Eljött a második félév vége. Levizsgáztunk. Újabb körbélyegző az indexben.

Nehézipari Műszaki Egyetem; Bányamérnöki és Földmérnöki Kar Dékáni Hivatala Sopron. (Csak a Rákosi hiányzik az elejéről, meg a közepén díszeleg újra egy

vöröscsillagos, búzakoszorús, de közepén s Kossuth címerre hajazó alakú valami, az új címerünk.)

A szűkebb baráti körömhöz igazodva Pécsre jelentkeztem praxiba. A pécsi széntröszt István aknára irányított. Ismerős negyedéves kollegával utaztam. A tapasztaltabb tanácsára vittem a demizson soproni vöröset az üzemi kollegák jóindulatának megnyerésére. Az üzemvezető nevére már nem emlékszem. Tőle egy kézfogás nélküli Jó szerencsét-re futotta, aztán felvételi iroda, majd egy mogorva főaknász. Állandó délelőttös lettem. Valószínűleg egy meddős „baraber” csapaton. Mikor kezd? Akkor holnap fél hatkor. Az István aknai legényszállón sajnos nincs, hely. A pécsi nagy munkásszállót majd délután elintézheti. Kérjen heti buszjegyet az irodán, majd a béréből levonják, kedvezményes nem kerül sokba.

Némi utánjárással sikerül a demizson tartalmára kuncsaftokat találni. Számomra kissé szokatlan konspirációval a mentőállomás egyik alagsori helyiségben kerül sor a

„kóstolóra”. Két nagyon barátságos, az én akkori szememben „középkorú”

mérnökkolléga. (Talán nem sértem az emléküket: J. Alfonz és B. Gyurka. Az üdvözlések és az első kortyok utáni, „na, mi újság az egyetemen?” kérdésükre tele pofával kezdjük mesélni az október-novemberi, majd a januári történéseket, vicceket sztorikat. A kollegák tekintete elborul. Alig titkolt rettegés ül ki a tekintetükre. Srácok!

Az isten áldjon meg benneteket. Ezekről a témákról itt egy szót se. Eszetekbe ne jusson. Senki előtt se! Az elakadt társalgás csak nehezen indul újra. Lassan kiderül, mindketten büntetésben vannak, leváltva, parkoló pályán stb. Segíteni nem tudnak, de biztatnak, hogy azért nem lesz rossz. Kérdéseinkre, hogy mi is történt kitérők a válaszok. Még inkább B. Gyurka marad humoránál. Azt mondja ő egy népdal miatt került bajba. Igen? Mit énekeltél ? Hát azt, hogy: „csak tavasz ne lenne soha már…”

halkan énekli. És? - kérdeztük. „ Háát,… az üzemi párttitkárt hívták Tavasz Jenőnek.”

Na, ezen legalább röhögünk. Hamarosan elköszönünk, a demizsonból alig hiányzik valami. „Nem, ne hagyjátok itt!”. (Hát, ez nem jött be!)

A pécsi központi legényszálló az egykori kaszárnya hatalmas termeiben vaságyakkal berendezett tömegszállás. Első éjszaka rendőrségi razzia volt. A pofámba világítottak, és a személyimet kérték. Hajnalban, felráznak: ”maga reggeles ugye? - Siessen, mert a busz nem vár. A kivénhedt Ikarus zsúfolva, nehezen kapaszkodik fel a Meszesi emelkedőn, még egy két kanyar és az István akna. Láncos öltöző, a tegnap bekészített

„sichtest” leeresztem, a kampóra elég gyakorlatlanul aggatom a cuccomat, sikerül az új lakatomat is lezárni. Valaki a nevemet kiabálja, ő a vájár a nagydarab csillésének is bemutat. Lámpakamra, dög nehéz CEAG-lámpa. Biléta felakasztás, kas, jelzés, gyorsan leérünk. Közeli a munkahely, habár egy-két kereszteződésen átmegyünk. Az István II.-höz menő körvágat. Szerencsére „ablézunk” nincs, mondja a vájár. El van robbantva, a tegnapi „fóratot” kell csillébe rakni. Méretes a lapát, a csillés kollega jobb oldalon, nekem a bal jut. A k..va lapát az istennek se akar belemenni a meddős készlet aprójába se. Néhány perc múlva a vájár kiveszi a lapátot a kezemből. „Majd csillézni fog, addig fújjon egyet!” –mondja. Hamar megtelik a csille. Jancsi! Menj ki vele, mutasd meg neki.” Kitoljuk, „a második „platninál” (fordító lemez) tartsd vissza! Lejt a

pálya, könnyen leugrik. Majd vigyázz vele. Itt vannak a „telik”. Innen hozz üreset!

Visszamegyünk. Ketten rakodnak. „ Ami az „ullmában” van nagyobb darab azt maga is bedobhatja!” Megtelik a csille, kitolom. Első platni, nincs baj. Próbálom visszafogni, leugrik. A szencségit, méghozzá négy kerékre! Próbálkozom. Lehetetlen, meg se mozdul. Szégyenszemre visszaballagok az „ortra” (a homlokra), szó nélkül jönnek velem. „ Álljon rá a végire! Na, most.!” „Majd vigyázzon a következőknél.” A második csille ugyanúgy leugrik. Kijönnek velem, feltesszük.. „Maga ekkora balfasz?”

Hallgatok. Az ötödik csille után amikor betolom az ürest, hátrább, a felakasztott kabátoknál ülnek és az újságpapírba csomagolt szendvicsüket bontogatják. „Hozott

„sichtest”? Holnap hozzon!” Még négy csillét raktak meg. Szerencsémre nem esett le egy sem. Kiszállunk. A fürdőben egyik kézzel húzod a zuhanyt a mási kezedben a szappan. Ha a zuhany húzóját elengeded eláll a víz. Nem egyszerű az élet ! Két méter körüli legalább száz kilós meztelen muki a képembe ordít. ”Mosott már hátat? Na, fordulj meg öcsi!” Alaposan megmossa a hátamat, szükség is van rá. Utána én következem. Először szappan, utána dörgölés, majd újra. „Szenes munkahelyen már csak ilyen az ember. Kösz, pajti!” Buszozás, kb. fél óra. Nem is ebédelek, a délutánra tervezett programok lefújva, estig alszom. A csilléskonyhán az éjjelesekkel tudok még enni. Találok egy nyitva lévő boltot a közelben, veszek kenyeret, meg parízert, meg egy újságot. Reggel már én is viszek „ sichtest”. A negyedik napon már én is lapátolok.

Rohadt meleg van, a csuromvizes ingemet felakasztom az egyik lámpa mellé. Tudom, hogy sújtóléges bányában tilos ing nélkül lenni, de a vizes, kőporos ing úgy működik, mint a smirgli. Az aknász az előbb ment el, vágatkanyarban mégis feltűnik egy „fényes lámpa”. Mit akar ez megint ? Odaugrok az inghez, próbálok belebújni. A vájár kiveszi kezemből, visszaadja.. „Csavarja!” .”Ing nélkül dolgozni tilos, de a vizes inget néha ki köll csavarni. Jegyezze meg!” Odaér a felügyelet, meglepetésre a körletvezető főaknász. Jó szerencsét! Mi is mondjuk: Jó szerencsét! A vájárral tegeződnek, valamit az irányról beszélnek meg. Fával, trapéz ácsolattal biztosítunk, hátrább már át van dolgozva TH-ra. Arról van vita közöttük, hogy nem lehetne- e rögtön TH-val hajtani.

„Ba’...meg, így is le vagy maradva„ - mondja a főaknász. „.Az az ukáz, jövő hónapban

”luknak kell ezen lenni”, majd utána bővítünk. Hajcsatok!” Mire a vájár: „de, ablézt se adtál, eeekűdted őket Rückerre” (t.i. Rücker aknára) A vita egy kicsit élesedik, a főaknász lezárja” Erre nekem nincs időm, különben is látom a kobakodon meg a gyerek ingén (ez én vagyok) szárazon fúrtatok. Nem irom be, de ha még egyszer elkaplak, elveszem a tőled ezt a „fasza numerát”. Köszön, elmegy és a vájár egy óra hosszat morog, hogy „ennek mekkora pofája lett, pedig…stb.” Én meg magamban összegezem a tanult szakkifejezéseket A városban a buszon, vagy az utcán civilben is meg lehet ismerni a bányászokat. A szemük alatt fekete sáv, azt nem lehet rendesen kimosni. Az arcokon, a kézfejeken a begyógyult karcolások sötétkékek. A második héten odalent az „orton”, meg kajáláskor már sokat dumálunk. Főként nőkről, futballról, piáról, motorbicikliről, de szóba kerül az egyetem is.”Aztán mit is tanútok tulajdonképpen?” Kérdezi a vájár (néha megmarad a csendőr pertu). Sorolom a példákat, valahogy a benzin biztonsági lámpára kerül a szó. Valószínűleg nagyképűnek tűnhet nekik a megjegyzésem, hogy a mérnöki leleményesség egy példája a lámpa, különösen a ravasz megoldású, a bányában kinyithatatlan, mégis egyszerű rugós-

mágneses zárja. „ Én ki tudom nyitni” mondja. Persze, ha tönkre teszi mondom. De ezért kirúgják, be is zárhatják! „Á, meg se láccik rajta. Nem szoktam – mondja - de ha akarod megmutatom” A derékszíját rátekeri a lámpa alsó benzin tartályára, a derékszíj csatját a markában tartva a lámpát eldobja a „fórat” finomszemcsés részére, közben a csattal a szíjat visszarántja. A lámpa pörögve landol a fóraton. Ötödik, vagy hatodik próbálkozás után a lámpa felső része elfordítható, kinyitható. Kattan, amikor visszazárja. „Na, méééhnök eetárs! Tudja mi a centrifugálás?”- röhögnek barátságosan.

Tudom, meg azt is, hogy mi a centrifugális erő – válaszolom. Az előzetesen elképzelt baráti, városi pécsi programomból nem sok minden teljesült. Egy ballonkabátot vettem a háromheti keresetemből, többre nem futotta.

Vissza az augusztusi Sopronba. A Tómalom strandján már számos évfolyamtárssal találkozom. „Mi van ? UVétok van?” „A fenét, itt vannak a lányok. Kamarát is szereztek nekünk. Itt a Tómalmon 11-kor bekapcsolják az „Autófahrer Unterwegs”-et, marha jó hallgatni. Ez egy délig szóló, a legújabb német és amerikai lemezeket játszó zenés műsor volt a bécsi rádióban. A mobil telefon még nem volt kitalálva az úton lévő autósoknak a rendszám meg az autó típusának, színének bemondásával üzenhettek a betelefonáló hozzátartozók, főnökök. Az üzenetek között szólt a zene. Napfény ,zene, pompás a víz, tényleg sok szép lány van itt. A városban a Várkerületen is összefutok évfolyamtársakkal. Még legalább két és fél, három hét van a tanévkezdésig.

Na, jó. Akkor ejtsünk szót a soproni egyetemista lét előnyeiről, itt-ott az akkori miskolcival összevetve.

Sopronba a Trianon idejében idekerült selmeci főiskola hallgatói, a város hovatartozását eldöntő népszavazás előtt és a népszavazás alatti ténykedésükkel azt hiszem örökre belopták magukat a polgárosias város lakói szívébe.

Nem a helytörténelemmel akarok villogni, hanem először elmondom, amit itt született gyerekként, kis iskolásként tapasztaltam. Kis túlzással összefoglalva azt, hogy a főiskolásoknak, a „fösiknek” itt csaknem mindent szabad volt. A „főiskolás”, vagy a

„fösi” elnevezés akkor is meg maradt, amikor az intézményt egyetemi rangra emelték.

Az évenkénti szalamanderes ballagás, vagy a valétabál 1945 után is a város látványos, illetve rangos eseménye maradt. Rokoni, ismerősi köreimből tapasztaltam, hogy a főiskolás vőlegényjelölt a lányos ház rangját emelte. Felnőttek kihallgatott beszélgetéseiből korán szereztem némi információt a lányos mamák ez irányú vacsora- praktikáiról, persze ritkábban a nagy csalódásokról is. Ugyanígy hallottam, hogy a fősik-nek annak idején a 30-as 40-es években több helyen a poncihterek házi borméréseiben a „Burshenschank”-okban hitelük volt, amely szokást a mi időkre több soproni pincér átörökölte

A soproni egyetemen sohasem volt tömeges létszám. Tanár diák - néha még a professzorokat is ideértem, de tanársegédig, adjunktusig biztosan - személyesen ismerték egymást. A „Jó szerencsét!” köszöntés kinn a városban talán nem, de a Botanikus kert egész területén minden szembejövőnek kijárt. (meg kijár ma is )

Sem a miskolci egyetem mai tanárait, sem az egyetem ellátó, kiszolgáló személyzetét nem akarom megsérteni, tudom, hogy azóta sok minden változott ott is, de egy két különbséget a miskolci és a soproni egyetemista lét között megpróbálok bemutatni.

 Miskolcon a „Kocsedó” goromba (automatikus?) 22 órai központi villanyoltása után a félig kész rajzaival hazakutyagoló kékköpenyes hallgatót az E/1. szálló portása a késésért csak, percekig tartó feljegyzős - ha nem feljelentős - procedúra után engedte be.

 Sopronban a kollégium portása az éjfél körül szemmel látható jó hangulatban érkező hallgatót a kapupénz diszkrét zsebre rakása mellett „Jó szerencsét! Jó éjszakát Mérnök Úr! köszöntéssel üdvözli, ill. engedi be.

 A soproni vendéglőkben, az újságosnál, kisebb boltban vagy a patikában, ha nem is az első alkalommal, és ha nem is mindenhol, de a legtöbb helyen, pláne, ha valami jelvény, vagy a hóna alatti jegyzet elárulta kilétét, a „fösiknek” - kijárt (még a mi időnkben is, talán halkabban) a fenti megszólítás.

 Emlékeztek a miskolci UV dombi jegyzetégetésekre? Az egyikből még szinte tragikus végkifejlettel járó politikai ügyet, kizárásokat is kreált a …. na jó, nem az egyetem, de az ott működő szemellenzős klikk.

 Ellenpéldaként, biztosan hallott mindenki a soproni kőhattyú évenkénti kitollazásáról. A műalkotásnak valószínűleg nem szolgált, nem szolgál a javára ez az aktus, de nem tudok róla, hogy bármely egyetemi, vagy városi hatóságnak, vagy szervnek valaha is eszébe jutott volna az „elkövetőket”

keresnie. De a régebbi évfolyamok továbbadott emlékeiből ismerjük a gyakran lezárt Valder József utcai vasúti sorompó „fösik” általi évenkénti rendkívüli működtetésének és más monstre diák csínyeknek a történetét, amelyeket általában legfeljebb némi fejcsóválás mögé rejtett mosollyal nézett el a város az egyetemistáknak.

 56-ig még a rendőrök előtt is majdnem bocsánatos bűnnek számított Sopronban a „Tóóóbiásozás” Jó, néha volt egy kis futkosás, fogócska, de legtöbbször ez is legfeljebb a biztos urak némi ejnye-ejnyéjével zárult. Mondjuk ez megszűnt a forradalom után és jó néhány gumibotos, rendőrpofonos emléket őriz a mi évfolyamunk emlékezete is.

 Apropó KOCSEDÓ ! Kedves mai hallgatók, tudjátok-e honnan ered az ennek az épületnek a neve.? Ha igen elnézést, de a biztonság kedvéért mégis leírom én hogyan tudom. A koreai-amerikai háborúban 1952. júniusának elején Kocsedó szigetén a koreai hadifoglyok lázadását az amcsik a háborúkban szokásos radikalizmussal számoltak fel. Hetekig zengett az egész szocialista tábor sajtója, rádiója a „kocsedói vérengzés” elleni tiltakozásról. Az ugyanezekben a napokban zajló vizsgahónap egyik epizódjaként valamelyik tanszék „pribékjei”

(bocsánat tanár urak, - ez csak idézet) a félig kész szárnyépületben tartott kollokviumon kiszórták az egyik évfolyam kétharmadát. A hallgatói zsargon ezt nevezte második „kocsedói vérengzésnek” Az épületen meg rajta maradt a név.

(Hab a tortán: nemrég egy építészeti szaklapban egy építményre vonatkozóan a

„szárnyépület” szinonimájaként használt „kocsedó” elnevezéssel találkoztam.

Jót nevettem, hogy születnek a szakkifejezések)

Nem zárom ki, hogy a „ vérengzés” oka abban rejlett, hogy a korabeli rosszul , vagy egyáltalán nem válogatott hallgatói állomány részére, a tudnivalók átadásával, a frissen létesített egyetem oktató gárdájának még nehézségei voltak, és vasszigorral próbálták a bizonyára előírt színvonalat elérni, de gondolom az érintetteket ez nem vigasztalta. Mivel az előbbiek néhány enyhébb jelét még mi is éreztük, nem csoda, ha ezeket összevetettük az Esztó professzor úr vizsgáiról írtakkal

 Még egy (személyes) példa: Miskolcon a mi időnkben a mechanika tanszéken volt egy szabály, félévenként legalább két eredményes zárthelyi volt a vizsgára bocsátás feltétele. Akinek az egyik ZH-ja nem sikerült, vagy valamilyen okból nem volt meg, annak lehetősége volt egy, minden kart és szakot összegyűjtve együtt rendezett és az egész félévi anyagra kiterjedő javító ZH-t irnia. A nagy létszám miatt ezt általában a nagyelőadóban rendezték és a diáknyelv

„Cullmann kongresszus”-nak becézte. A humorizálás ellenére nem volt dicsőség ezen részt venni. 1956 kora tavaszán jeges ár volt a Dunán. A mohács környéki károk felszámolásához valamennyi magyar egyetemről önkénteseket toboroztak Az évfolyamunkról mintegy tucatnyian jelentkeztünk. Budapestről dunai hajó vitt le bennünket Mohácsig. Odalent katona ruhába öltöztünk és egy hétig, tíz napig csákányoztunk, bontottunk, talicskáztunk. A magyar sajtó nem győzött bennünket dicsérni, reklámozni. Hazajöttünk. A vizsgahónap előtti hetekben meglepetve olvastuk a kifüggesztett tanszéki hirdetményen, hogy valamennyien „Cullmann kongresszusi tagok vagyunk” Nem volt apelláta, nem volt kivétel, mert kihagytunk egy zárthelyit. A szóbeli vizsgám végül is közepesre sikerült, szóvá nem tette, de észrevehető volt a vizsgáztató adjunktus hozzáállásán a „kongresszusi tagságom” dehonesztáló ténye. Nem lehetett ugyanis a tanár urak feje káptalan, ki miért kényszerült pót ZH-t írni.

 Volt UV Sopronban is, a jó jegyeket itt sem adták ingyen. De a fentiekre végül soproni ellenpéldaként említem, hogy mind a Rákosi korszak elején az egyetemről való eltávolításra kijelölteknek, mind az 56-os ügyek miatt eltanácsolt hallgatóknak több tanszék és professzor az utolsó napon rendkívüli, akár éjszakába nyúló vizsgalehetőséget biztosított, hogy ne töredék szemeszterrel kényszerüljenek az érintettek az egyetem - a történelem bizonyította - ideiglenes elhagyására. Tudom, hogy itt sokkal komolyabb ügyről volt szó, mint az előbbi pontban ismertetett ”kongresszusi tagság” volt, ezért nyilván sántít a párhuzam, de az úgymond gépies, a normálistól eltérő körülményekre tekintettel nem lévő hozzáállást, mint negatívumot illetve ennek ellenpéldáját akartam érzékeltetni

Ahogy említettem, 1957 nyarán korán, már augusztusban gyülekeztek Sopronba az évfolyamtársaim. Nagyjából ezt láttam a többi évfolyamnál is.. A fiúk (lányok) jól érezték magukat a városban, nem várták meg a hivatalos tanévkezdést, ami végül is szeptember első napjaiban elkezdődött.

Az 1957/58-as tanévre a mi évfolyamunk létszáma jelentősen megnövekedett. Először is megérkeztek Miskolcról a bányagépészek, akik némelyike egyéni bizalmas kérdezősködés után elmondta, hogy ki mekkora pofont kapott a buzgó miskolci karhatalmistáktól. Megérkezett ugyanakkor emlékezetem szerint egy 6-7 fős, egyáltalán nem egységes társság, a „moszkoviták”. A kegyetlen diákhumor ezt a jelzőt akasztotta szegény ártatlan srácokra. Ők voltak azok az egykori szovjet ösztöndíjasok, akiket s magyarországi 56- október-novemberi történések miatt a szovjethatalom nem kívánatosnak minősített és hazazavart. Leningrádtól, kezdve Donyecken át a jó ég tudja a nagy szovjet birodalom melyik szögletében tanultak és egyébként milyen közel voltak a diploma megszerzéséhez. Egységesen a IV. évfolyamra suvasztották be őket.

Volt, aki kínlódott is rendesen a hiányok pótlásával, de kiugróan jó tehetségű és kiváló vizsgaeredményeket produkáló kollega is volt közöttük. A kezdeti idegenkedés után hamar beilleszkedtek, illetve befogadtuk őket. Rajtuk kívül jöttek néhányan az előttünk járó évfolyamról is, akik között nem csak „listázók” voltak, hanem olyanok is akik a zavaros hetekben, hónapokban ezért, vagy azért nem vizsgáztak és évet veszettek. Átjöttek a harmadévesek is Miskolcról

Aztán hiányoztak régiek és jöttek új tanáraink. Itt neveket is említek. Mint kiderült a Bányaművelési Tanszék jó nevű egykori adjunktusa, akivel még szeptemberben, október elején találkoztunk, Salamon Miklós külföldön kezdte meg későbbi nagyívü nemzetközi karrierjét. A helyére került, a Zirc-Dudari üzemvezetéssel, bányamesterséggel felhagyó Faller Gusztáv, aki az első napoktól kezdve belopta a szívét szarkasztikus humorával és közvetlenségével a hallgatók szívébe. Megmaradt és előbbre lépett Patvaros Józsi barátunk és örömmel üdvözöltük a mindig szolid , kedves Németh Lalát. Feltűnt, méghozzá elsősorban az igen sajátos járásával a tanszéki folyosókon Dehény Zoltán (címzetes) adjunktus úr is. A kedves Dehény Zoli - nekünk akkor Zoli bácsi - tanulmányait egy, a 40-es években a kormányzó által elrendelt

„tömeges moszkvai kiküldetés” szakította félbe, amit aztán ennek a szovjet hadsereg által a Don folyónál történt megszakítása tett eredménytelenné és ahonnan Zoli bátyánk 10 db lefagyott és amputált lábúja nélkül tért vissza. A tanszéki személyzethez tartozott Milkovics úr, a gépkocsivezető is, akire inkább a tanszéki altiszt és a mindenes és általános ügyintéző megnevezés illett volna és akit egy hírhedten rosszhírű pesti kocsma neve után Faller Guszti következetesen „Ilkovics”-nak hívott.

A dékáni hivatalban elkezdte regnálását egy hatalmas termetű, mélyhangú, végtelenül jó indulatú, nem csak az adminisztrációhoz értő, de műszaki tudású és szemléletű egykori dolgozó tagozatos mérnök, a Végvári Karcsi. Az új hivatalvezető utóbb említett tulajdonságának előnyeit gyakran tapasztaltuk, lett légyen szó tanulmányi kirándulás vagy, praxi előkészítéséről, vagy az ösztöndíj mértékét eldöntő „rendűség”- ről. Mindig jó szívvel gondolunk rá.

Csak színes emlékként hozom elő, hogy feltehetően a forradalom utáni kínai-magyar politikai jó viszony keretében egy magas jóképű, de kifejezetten ázsiai kinézetű aspiráns is került a Bányaműveléstani Tanszékre: Csej-Mingh-An ha jól írtam le a nevét. Ami miatt nem vagyok egészen biztos ebben, annak külön története van.

Pontosan nem ismertük az új aspiráns feladatát és napi rendjét, de azt érzékeltük, hogy nem csak az európai szokásokat, de a helyi egyetemi íratlan szabályokat is igyekezett

gyorsan átvenni. Hangos, viszonylag érthető kiejtéssel viszonozta a „jó szerencsét”

köszöntést, előre engedte a hölgyeket az ajtónál, stb. Az új épületbeli tanszéki folyosó végén kapott szobát. Tudni kell, hogy - sokat emlegetett jó szemű kollegánk révén - már előző évben észrevettük és megmosolyogtuk, hogy Tárczy-Hornoch professzor úr régi főépületben lévő iroda-ajtaján egy jó fél négyzetméter nagyságú névtábla hirdeti tulajdonosának minden tudományos fokozatát és tiszteleti címét továbbá rangját. A

„dr.”-ek és a „ honoris causá”-k mellet a különböző testületi tagságokból sem volt ezen a táblán hiány. Ugyanakkor az új épületben a bányamérnöki kar dékánjának az ajtaján egy kis fekete tábla hirdette, hogy „ZAMBÓ” . Hamarosan titkos látványosságunk és az általános vidámság témája lett a kínai aspiráns új névtáblája , amelyen ez állt :„CSEJ”

A vázolt felállásban és az ismerettett soproni dédelgető légkörben indult békésnek ígérkező második soproni évünk a IV. évfolyam. Az egyetem esetleges végleges átköltözésről nem esett szó, gondolom a kormányzat el volt foglalva egyéb teendőkkel. A város meg azt hiszem ezt úgy vette, amint a mesében a sokat emlegetett farkast.

 Sébor professzor úrnál új tantárgyként felvettük a geodéziát. Kollegáimnak, persze nekem is, jó alkalmat biztosítottak a Mikovinyi úton, meg a Béke úton tartott - „még egy kicsit balra, most jobbra stb.”- ordítozásokkal kísért teodolitos gyakorlataink a tárgybeli tudásunk gyarapítására, de elsősorban a soproni lányok előtti büszkélkedésre

 A bányaművelési előadásokat átvette Zambó professzor úr.

 Majdnem annyi Boldizsár Tibor-féle géptant kaptunk, mint a gépészeink.

 Elkezdtük a zagyokkal, meg a reagensekkel való pancsolást Tarján professzor úr botanikus kert árnyas fái alatt megbúvó ásvány- és szénelőkésztési birodalmában. A gyakorlataink kétkezi műveleteit a türelem élő szobraként Tompos Endre vezette A választékos modorú Pethő Szilveszter pedig a didaktikai célokra kitenyésztett Tromp görbék praktikus előnyéről próbált minket nagy határozottsággal meggyőzni. És hát, megint volt politikai gazdaságtan is.

A kellemes jó hangulatú egyetemi életünket színesítette, néha egy kicsit a veszély leheletét hozta a szűkebb kompánia az emlegetett arabus poén-gyárosának, megmondó emberének néhány rögtönzése. (Aki ismerte tudja kiről van szó. Korán meghalt, a teljes nevét nem említem, hívjuk Leó-nak, ez volt a második keresztneve).

Tarján professzor úr az előadásain néha akaratlanul utánozta a rosta, meg a légszérben a szén mozgását. Ezt kollegánk utólag be is mutatta. Figyelmünk ebbéli felkeltése legfeljebb a következő előadás hasonló részleténél okozott gondot a pukkadozásunk visszafojtása tekintetében.

Más volt a helyzet a polgazd-nál. Az első órán kollegánk szabályosan jelentkezett és halál komolyan megkérdezte, jól tudja-e, hogy ez egy folyamatosan fejlődésben lévő tudomány? Az óvatlan előadó élénken helyeselt, mire kollegánk második kérdése úgy szólt, hogy esetleg nem halaszthatnánk-e el ennek elsajátítását addig, amíg ez végül is kialakul. Az előadó „Csikós elvtárs”, javára írom, a válasz nélkül hagyott kérdésnek,

sem ott, sem - legalább is tudomásom szerint - később sem lett következménye. Nem mertünk röhögni, kollegánkat meg mindenfélének, csak normálisnak nem neveztük utána és egymás között. A tárgyból végül is nem kellett érdemjeggyel minősített vizsgát tennünk, csak a „beszámolt” szó került az indexeinkbe.

Az olajosokkal már nem volt közös tárgyunk, ami miatt e tekintetben leginkább Szilas A. Pál- korábban mechanika fedőnéven leadott, a folyadékok mechanikája, azaz hidraulika előadásait sajnáltuk. Bevallom elsősorban a tőle időnként hallott, egykori MAORT sztorik hiánya miatt.

Szóba hozok még egy emlékemet. Ezt a többi töredéknél is bizonytalanabbul teszem, kérem az esetleges olvasót, ha tévesen emlékezem, javítson. (A kevés még élő egykori, velem együtt megöregedett társam közül kérdésemre, kettő egyáltalán nem emlékezett erre, egyik félig meddig megerősített.) Richter Richárd akkori docensről (adjunktusról?) van szó. Emlékezetem szerint tőle is hallgattunk kőzetmechanikát.

Erre nem a szokott helyszínek valamelyikén az új épületben, hanem a Botanikus kertben lévő, a mai Ligneum helyén már lebontott épületben került sor és a tanár úr valakit alkalmilag helyettesíthetett. Úgy emlékszem, hogy az egyébként más tanárainkhoz viszonyítva finoman szólva sem lágy modorú (szégyellem leírni, de nekem kissé nagyképűnek tűnő) Richter előadásai érdekesek voltak, elsősorban azért, mert a témát főként táblarajzokkal, kevés képlettel és a korábban hallottaktól eltérő megközelítésben pl. történelmi nagy alagútépítések említésével adta elő. E sorok írása közben meglepetéssel láttam, hogy az indexünkben ennek nincs nyoma. Kollegám úgy emlékszik, hogy ezekből egy vagy kettő volt összesen és ezek fakultatív (!?) előadások voltak. Az viszont tény, hogy a következő évben tartott diploma védéseink során az egyik vizsgabizottságban Richter elnökölt. Sok év távlatából már sajnálom, hogy az általa a bányászat társtudománya a mélyépítés felé mutató irányzat nem kapott studiumunkban nagyobb hangsúlyt, persze ki sejthette akkor, hogy a hazai mélybányászat csillaga még a mi időnkben leáldozik

1957 októberében nyílt a belvárosi egykori Esterházy palotában a Központi Bányászati Múzeum. A múzeumalapító Faller Jenő professzor úr az egyetemi gyűjteményekből szerzett relikviák átszállításába, némi takarítási, bútorcipelési munkába is bevont bennünket. A Czottner miniszter és más notabilitások megjelenése mellet tartott nyitó ünnepségen egy brennbergi bányász mellet történelmi bányász uniformisokba bújtatva három évfolyamtársam állt fokossal, lámpával, egyéb rekvizitummal díszőrséget, én meg a karzatról fényképezetem. A város velünk együtt örült a létesítménynek, erősítette a bányászkar itt maradásában bízók hitét.

A félévről sok minden más nem jut eszembe. Legnagyobb eseményként az ötödévesek ballagását, majd a valétabált említem. Az utóbbi „megrendezése” ugyanis hagyományosan a IV. évesekre hárul, így ebben az évben a mi feladatunk volt.

Borsodi, meg talán dorogi kétkezi bányászmúlttal is rendelkező kollegáim látványos fás-trapéz vágatot rittyentettek a városi művelődési ház, az egykori Kaszinó lépcsőházába. Így a hosszú ruhás bálozó leányok a gardedámok és a régi egyre szűkebbnek bizonyuló öltönyükben megjelenő idősebb férfi családtagok valódi bányabeli hangulatban caplathattak fel az emeleti bálteremig, ami nem lehetett egyszerű mutatvány, de a hangulatot minden bizonnyal növelte. Fővárosi divatos

zenekar, az egyetemi és városi nobilitások és az országos, miniszteriális díszvendégek emelték az est fényét. Igazi „békebeli” soproni polgári légkör bizonyította, milyen gyorsan felejt az ember. Hol volt már az 56 október-november forrongó hangulata Nyugatra távozott társaink nyári mutatós képeslapjai helyett egy két hosszabb levél is érkezett. Ezek általában pozitív, bizakodó, tartalmúak voltak, az esetleges honvágyat általában kerülték a levélírók. Az Európai levelek egy-két részlete - pl a kollégiumi körülményeiket bemutató sorok, még irigykedésünkre is okot adhattak, de azért itt-ott becsúszott egy-egy árulkodó mondat. Szó szerint már nem sokat tudok idézni, kedves egykori soproni gimnáziumi, később egyetemi társam leveléből, de egy mondatot megjegyeztem, így szólt: „itt volt a magyar kosárlabda válogatott. Kimentünk a meccsre, megmutattuk az itteni sajtfejűeknek hogyan kell drukkolni. Nyertek is a fiúk!”. A levél Hollandiából jött 1957.decemberében.

Úgy rémlik, hogy a IV évfolyam. I. félévét lezáró vizsgahónap meglehetősen eseménytelenül, helyesebben rendkívüli esemény nélkül zajlott. Csak apróságok ugranak be megkopott memóriám valamelyik sarkából, mint pl. az, hogy Boldizsár professzor úrnál illett a vizsgázónak belépés előtt nagyon gondosan cipőtalpat törölnie, ellenkező estben jelentősen nőtt az UV-ra utasítás esélye. Úgy emlékszem Zambó a szóbelit is írásbeliként tartotta egy, a ma divatos tesztlapok mintájára összeállított kérdések alapján. Vendel professzor úr mindkét tárgyának, mind a földtannak, mind a teleptannak az elsajátítását dr. Kovács (?) adjunktus (?) kérte rajtunk számon, és mint említettem vizsga nélkül zárhattuk a polgazd tudományban való féléves elmélyülésünket.

Az 1958.II. félév kezdetekor új tárgyként a geodézia mellé megkaptuk a „Bányamérés I.” c tantárgyat. Az első előadásokat a tanszék adjunktusaitól hallottuk. Kicsit bánt, hogy egyiküknek, aki az pl. elsőt tartotta (erősen kopaszodó közepes termetű, talán Farkas Pali ?..) csak bizonytalanul jut eszembe neve, a másik viszont Zólyomi Miklós volt.

Az első két előadás után nagy esemény következett, többszöri előzetes bejelentés után Tárczy-Hornoch Antal professzor úrtól hallgattunk egy előadást.

Az olvasótól előre is elnézést kérek, semmi kétségem Tárczy hatalmas szellemi képessége, ez irányú teljesítménye tekintetében és semmiképpen sem akarom, emberi tulajdonságait negatív színben feltüntetni. Emlékét sokakhoz hasonlóan jó szívvel őrzöm. Le kell azonban írnom, hogy a nagyhírű, nagytekintélyű és zseniális tehetségű emberek megszokottól, a hétköznapitól eltérő tulajdonságaiból sokat mondhatott magáénak. Híre ment, hogy a tanszéken vasfegyelmet és mindenkitől feltétel nélküli tekintély tiszteletet követel.

Az egyetemi főépület magasföldszinti sarkán volt a tanszéki előadóterme, amelynek hosszanti oldalában lévő, a folyosóra nyíló szárnyas ajtaján lehetett be- és kijutni. A rövidebb oldalán, a tábla bal sarka mellett volt egy kisebb egyszárnyú ajtó, ami egy rövid korridorral vezetett a – majdnem azt írtam szentélybe - szóval a professzor úr irodájába, amelyiknek nyilván volt a folyosó felé is ajtaja. Professzor úr előadása előtt, a teljes tanszéki személyzet, a mi időnkben mindkét adjunktus és a három tanársegéd bevonultak és szó nélkül helyet foglaltak az első hallgatói padsorban. Némi várakozás