Urak
Urak
A szkíták hihető története
Ádám László
Ádám, L. (2016): Urak. A szkíták hihető története. Budapest.
E munka – kizárva a haszonszerzés bármilyen fajtáját – változatlan formában szabadon terjeszthető.
Tis work, excluding any use generating proft, may be freely distributed as long as the content remains unchanged.
Ha pedig barátul választotunk már valakit, következik a szövetség s a legnagyobb eskü, hogy bizonyára egymással fogunk élni, s ha kell, egymásért meghalni. És igy teszünk is; mert mihelyt bemetszvén ujjainkat serlegbe csöpögtetjük a vért s kard- jaink hegyét bemártván egyszerre iszunk mindketen belőle; semmi sincs mi ezután minket szétválaszthatna.
Lukianos:::: Toxaris, avagy barátság (Télfy János fordítása)
Tartalom
Urak ... 9
Nevük ... 10
Az írott történelem előtti idők ... 11
Őskőkor ... 11
Középső kőkor ... 12
Újkőkor ... 12
Kő-rézkor ... 13
Bronzkor ... 16
Vaskor ... 17
A szkíták Elő-Ázsiában ... 20
Ishqigulu nép: esküdtek ... 21
Madaiak lázadása ... 22
Kimmerek ... 24
Asszíria végnapjai ... 24
Visszatérés Kelet-Európába ... 25
Az egyiptomi kaland ... 25
A szkíta derékhad hazatérése ... 26
Szkíták az Aras völgyében ... 26
Kelet-Európa pusztáin ... 27
Délkelet-Európa, illetve a Kárpát-medence a szkíták idejében ... 27
Szigony népe ... 28
Forrásaink ... 29
Szigonyosok ... 31
Lakóhelyük ... 31
Eredetük ... 32
Öltözetük ... 33
Nevük ... 33
Eltérő vélemények ... 34
Összegzés ... 35
Kelet-Európa a királyi szkíták idejében ... 36
Az Istros és a Túr közöt ... 37
A Túr és a Boristen közöt ... 38
A Boristen és a Dana közöt ... 40
A Dana és a Lég közöt ... 41
Az Urál hegység vidéke ... 44
Az urak országának északi határa ... 46
A perzsák európai hadjárata ... 46
Szkíta istenségek ... 48
A szkíták eredetmondája ... 49
Avar, az északon túli ... 50
Esküdtek nagyurai ... 50
Urak a trák–szkíták földjén ... 51
Szuromadaiak ... 53
Cirákok ... 54
Zuárdok és mádiak ... 55
Alánok ... 55
Kajla szarvú kolos ... 56
Szkíta nagyurak a Krím-félszigeten ... 57
A krími szkíták városa ... 59
Esküdöttek nyelve ... 60
A kezdetek ... 60
A bizonyítékok ... 61
A szkíta kifejezések tartalma iráni nyelvekből levezethető ... 61
A Tarim-medencében letelepedet szakák iratai ... 63
Az oszét nép nyelve és neve ... 64
A szkíta szószedet ... 66
Szkíta források ... 67
Idegen források ... 70
Hajlítgatás, toldozgatás-foldozgatás ... 70
Kiábrándító kuszaság ... 72
Szkíta szavak visszafejtése görögből ... 75
Esküdt és magyar ... 79
A szkíta szófejtések jegyzéke ... 80
Források ... 95
Urak
Az urak (Iyrkai: Ιυρκαι; Ourgoi: Ουργοι; Urogi:::: Υρογι) névvel illetet nép a szkíták – saját szóhasználatukban esküdtek, esküdötek – szövetségéhez tarto- zot. Kisebb szövetségük megnevezése Esküdtek (Skythoi: Σκυθοι), másképpen Esküdötek (Skolotoi: Σκολοτοι). Az esküdöt népek írot történelme az urakkal kezdődik. Az urartuiak, valamivel később pedig az asszírok jegyezték fel csele- kedeteiket az i. e. 8., illetve a 7. században, amikor betörtek Elő-Ázsiába.
Az urak, pontosabban elődeik, Kelet-Európa keleti felének, a Déli-Urál vidé- kének őstelepesei voltak. Jelek szerint legalább a földtörténeti jelenkor kezdete, a középső kőkor óta helyben laktak. Szálláshelyük a Volga középső szakaszánál, az erdős puszták övében lehetet. Birtokaikat keleten az Urál folyó, nyugaton a Don határolta. Eme kelet-európaiak elődei pedig az eurázsiai puszta mamutva- dászai voltak.
Az urak elődei alighanem valamennyi szkíta nép ősei is. Népességük min- den irányba bocsátot ki rajokat. Nagyobb számban Délkelet- és Közép-Euró- pába, Közép- és Belső-Ázsiába, valamint az Indiai-félszigetre jutotak, s az ot élő népességekkel ötvöződtek, illetve önálló szkíta néppé letek.
Az urak népe – gyakorta királyi szkítáknak is nevezzük majd őket – az i. e.
8. században megoszlot. Egy csapatuk – magukat tősesküdt (thyssagetai) név- vel illeték – visszamaradt az ősi lakóhelyen, az Urál folyó és a Donyec közöt.
Többségük elhagyta szálláshelyét, és a kelet-európai puszta nyugati felében te- lepedet le. Egy csoportjuk pedig hadi vállalkozásba fogot Elő-Ázsiában.
Az i. e. 7. és a 6. század fordulóján a portyázók visszatértek Kelet-Európába, kisebb csoportjaik azonban Urartu, Anatólia stb. területén telepedtek le. A visz- szatérők a Kaukázus északi előterét, a Kubány folyó környékét szállták meg. A magukkal ragadot madaiaknak, szarmatáknak, a Don mellékén, a bal parton je- löltek ki lakóhelyet.
A szkíta derékhad, kik a vállalkozásban nem vetek részt, ekkortájt már el- foglalta szálláshelyeit a kelet-európai puszta nyugati felében. Nagyjából a Do- nyec és a Dnyeper közöt – a füves és az erdős puszták övében – találjuk őket, székhelyüket pedig a Dnyeper középső szakaszánál.
A királyiak költözködése kimozdítota szálláshelyéről – a Kaukázus északi előteréből, a Don és a Dnyeper közéről – a kelet-európai puszta korábbi szkíta lakóinak egy részét. A korai szkítáknak nevezetek az i. e. 8. században nyugat
felé vonultak, elfoglalták a kelet-európai puszta nyugati végeit, az Al-Duna la- pályát, valamint az Erdélyi-medencét, az Alföldet és a Kisalföld északi részét.
Egy csoportjuk megjelent Közép-Európában, a mai Lengyelország területén is.
Az i. e. 4–3. században, alighanem a gazdasági fejlődés és a népesség gyara- podása nyomán, Európában jelentős változások zajlotak. A Duna mentén kel- ták vándoroltak kelet felé. A kelet-európai pusztán nyugat felé törtek a szuro- madaiak. Ennek kapcsán a Kubány völgyéből egy szkíta csoport – valószínűleg a madaiak urainak egy része – a Dnyeper mellékére költözöt. A királyi szkíták is mozgolódtak, a makedónok azonban az i. e. 4. század végén megakasztoták terjeszkedésüket a Keleti-Balkánon. Az i. e. 3. században a szuromadaiak a szkí- ták és a görögök birtokain pusztítotak, és nyugatról a kelták is betörtek a kirá- lyi területekre. Az urak, a meg-megújuló támadások miat, az i. e. 3. században visszavonultak a kelet-európai puszta nyugati sarkába, és székhelyüket a Krím- félszigetre helyezték át.
A királyi szkíták az i. e. 2. században elveszteték vezető szerepüket a kelet- európai pusztán. Helyüket testvérnép – a szarmatáknak nevezet jászik, az alán szövetség részesei – foglalták el. A királyi szkíták vezető törzsének népessége a Krím-félszigetre, illetőleg a Dnyeszter és a Déli-Bug alsó szakaszának környéké- hez tömörült. Kisebb birodalmuk – Mikra Scythia, Kis-Szkítia (i. e. kb. 250–i. sz.
kb. 200.) – neve utóbb a mai Dobrudzsa területére szállot át, ahol az i. e. 2. szá- zadban szintén feltűntek. A nép egy része valószínűleg az alánok közé vegyült, s velük az Alföldre vándorolt.
Nevük
A vezető törzs – következésképpen a nép neve is – urak (urogi), illetve ere- detmondájuk szerint karályok (paralatai). Úgy tűnik, e neveket csak a görögök ismerték, és ők is inkább szövetségük címével illeték őket: Esküdtek (Skythoi), Esküdötek (Skolotoi). Megszólításuk a görög történetírók munkájában nem rit- kán királyi szkíták (basileioi skythai).
Urartu urai Ishqigulu, az asszírok ashguza, ishkuza, a Biblia ashkuz címmel hivatkozik rájuk. Mindezek azonban nem a népet, hanem szövetségüket jelölik.
A kutatók – iráni nyelvekre alapozva – általában a lövő értelmet tulajdonít- ják a szkíta (skythes, skythoi) szónak. Úgy hisszük, a szkíta nyelv alapján leg- alább ilyen jó megoldással szolgálhatunk. Metsszük le a szó végéről a görögös
toldalékot. Az eredmény skyth (kimondva szküth). Helyezzük vissza a jobb gö- rögös hangzás kedvéért elejtet, a görögök számára idegen e hangzót a szó ele- jére, és előáll a megoldás: eskyth.
Az írott történelem előtti idők
A mai kor embere (Homo sapiens), Afrikából Eurázsiába tartó vándorútján, először Nyugat-Ázsia vidékén jelent meg, 1200000–1000000 évvel ezelőt, s az idő előrehaladtával széterjedt az eurázsiai földrészen, felváltva a korábbi em- berelődök népességeit. Ausztráliában nem kevesebb, mint 500000, Európában legalább 400000, Amerikában legkevesebb 150000 éve honos.
Kezdetben Ázsia déli részén telepedet meg, és mindenekelőt a tengerpar- tok, illetve folyók mentén terjeszkedet. Ázsia északi tájait, pontosabban a szá- razföld belsejének pusztáit, legalább 400000 éve vete birtokba. Az első telepe- sek is ekkor költöztek a Közel-Kelet vidékéről Európába. A mai nyugat-szibériai és észak-európai népek (fnnek, lappok, szamojédek) csak az utolsó eljegesedés vége felé bukkantak fel Eurázsia északi tartományaiban. Ők Kelet-Ázsia déli fe- léből rajzotak ki, de Amerikába nem jutotak el. Ekkortájt – a holocén időszak kezdetén, 130000–110000 évvel ezelőt – a mai kor embere még halász, vadász, gyűjtögető életmódot folytatot.
Az őskőkor
Eurázsia pusztáinak ősi lakói, úgy tűnik, Nyugat-Ázsiából, nagyjából a mai Irán, Afganisztán, Pakisztán vidékéről származnak. A szárazföld belsejét e né- pesség – mint említetük – az utolsó eljegesedés idején, a lehűlés mélypontját megelőzően, nagyjából 400000 évvel ezelőt foglalta el. Egyik felekezetük elter- jedésének súlypontja Belső-Ázsia, a másiké Közép-Ázsia és Európa volt. A két csoport határozotabb elkülönülése valószínűleg az északi félteke lehűlésének mélypontján (220000–170000 évvel ezelőt) következet be. Ekkor a Közép- és Belső-Ázsiát elválasztó magashegységek láncolatát is nagyobb részben örök hó fedte, s az eljegesedet területek, illetve a fagyos sivatagok a népesség nagyobb arányú kicserélődésének útjába akadályt állítotak.
Az északi tájak lakói kedvezőbb éghajlatú menedékterületeken – pl. tenger- partok mentén, hegyvidékek védelmében – vészelték át a leghidegebb szakaszt.
A pleisztocén időszak vége felé (170000–130000 évvel ezelőt) az éghajlat valame- lyest javult. Az eurázsiai puszta lakói újra birtokba veték az északi területeket, és egy részük a Bering-földhídon át az amerikai földrészre költözöt. Legfőkép-
pen tőlük származnak – elsősorban a keleti (belső-ázsiai) csoportól – Amerika őslakói, továbbá a mai török népek egy része. Közép- és Dél-Ázsia, valamint Eu- rópa mai népességének kialakulásához viszont a nyugati (közép-ázsiai és euró- pai) csoport járult hozzá leginkább.
A lehűlés mélypontján a közép-ázsiai és európai népesség zöme a kelet-eu- rópai puszta keleti felében (elsősorban a Volga és az Urál folyó vidékén), vala- mint Közép-Ázsia pusztáin (a Kaszpi-tengertől és az Aral-tótól északra) lelt me- nedékre. E népesség azután rajokat bocsátot ki. Egyes csoportok a Pamír vidé- kére, és onnan Mezopotámiába jutotak, mások Afrikába, illetőleg Anatólián, a Balkán-félszigeten keresztül Európa nyugati felébe stb. Legutoljára, valószínű- leg a holocén időszak kezdetén, egy csoport az Indus és a Gangesz völgyét kö- vetve az Indiai-félszigetre vándorolt. A délre költözöt népességek új lakóhelyü- kön vélhetően nyelvet cseréltek.
A középső kőkor
A holocén időszak kezdetén, 130000–110000 éve, Európa földjét az őskőkori telepesek népesíteték be. Nyugat-, Közép- és Kelet-Európában – keleten na- gyobb számban a Dnyeperig, csökkenő számban a Don folyóig – crô-magnoni emberek laktak. A kelet-európaiak fő fészke a Don és az Urál folyó közöt volt, kisebb számban azonban a Dnyeper és a Don közöti pusztaságon is jelen vol- tak. Északkelet-Európában, a tajgaerdők és a tundrák övében, ekkortájt tűntek fel a nyugat-szibériai, avagy uráli népek.
Az újkőkor
Az élelemtermelő gazdálkodás először Elő-Ázsiában alakult ki. A korai gaz- dálkodók kelet, illetőleg nyugat felé terjeszkedtek, a mai Irán és Afganisztán, il- letve Európa irányába. A gazdálkodó életmód hamarosan elterjedt Anatóliában, a Balkán- és az Appennin-félszigeten, valamint Kelet-Európa nyugati felében és Közép-Európában is.
A gazdálkodók első csoportjai vélhetően a Kaukázus vidékéről indultak út- nak, és Anatólián, a Keleti-Balkánon keresztül teték meg az utat Európába. Az Appennin-félsziget, Szardínia, Észak-Afrika, Dél-Franciaország és Pireneusi-fél- sziget tengerpartjai mentén haladtak, a szárazföld belsejébe jobbára folyók, pél- dául a Duna mentén jutotak. Európa délkeleti felében a korai újkőkorban (i. e.
6000–5500.) honosodot meg a gazdálkodó életmód.
A Kárpát-medence korai újkőkori telepesei jellemzően folyók mentén ütöt- tek tanyát. Különböző csoportjaik éltek a Tiszántúlon, nagyjából a Körösök vi- dékén (régészeti jelölésük: Körös műveltség), valamint Erdély, illetve Bácska és a Bánság környékén (Criş, illetőleg Starčevo műveltség). A Starčevo csoport né- pessége nyugaton és északnyugaton a Dráva–Száva vidékéig, illetőleg a Balato- nig terjeszkedet.
A középső újkőkorban (i. e. 5500–5000.) a Kárpát-medence nagyobb részét vonaldíszes cserépárut készítők lakták. Innen terjedtek szét, innen vándoroltak Közép-Európába és Kelet-Európa nyugati felébe. A Marostól délre a Vinča mű- veltség anatóliai, illetve mediterrán hagyományokat ápoló közössége élt.
Az újkőkor végére (i. e. 5000–4500.) a vonaldíszes műveltséget felváltoták utódai. A Kárpát-medence keleti fele ekkor Európa legfejletebb vidéke volt. A Tisza, a Körösök, a Maros és a Temes vidékén élő népesség műveltsége mintegy másfél–kétezer esztendővel megelőzte a Folyamközben és a Nílus völgyében la- kókét.
A Dunántúlon a késői újkőkorszakban leghosszabb ideig a Lengyel művelt- ség virágzot. Része volt azon nagyobb egységnek, amely a Dunántúlon kívül a mai Ausztria jó részét, Morvaország és Lengyelország déli részét, Nyugat-Szlo- vákia területét foglalta magában.
A kő-rézkor
A kelet-európai puszta keleti felének népessége a kő-rézkor kezdetén (i. e.
4500. körül) még különböző közösségekhez tartozot. Egyik felekezetük, késői utódaik vélhetően a királyi szkíták, 7000–6500 esztendővel ezelőt bukkant fel a Volga vidékén. Központjuk a Volga mellet, Szaratov környékén volt. Hason- lóan a többi közösséghez, helyben laktak már a középső-kőkorban is. Jobbára a Seroglazovo csoportal (a Volga és az Urál folyó közöt éltek az i. e. 11–9. évez- redben) kapcsolják össze őket. A kereskedelmi stb. kapcsolatokon kívül az egyes kelet-európai csoportokat, ha nem is mindegyiket, alighanem a közös eredet és a közös nyelv is összefűzte. A kő-rézkor végére (i. e. 3500–2500.) az Urál folyó és a Dnyeper közöt élő közösségek összekovácsolódtak, és megjelent a sírépítő hagyománya szerint gödörsírosnak nevezet nép. Nagyjából ekkor ér véget az őskor, s kezdődik az ókor. Mezopotámiában, Egyiptomban városok épülnek, és megszületik az írás.
A kelet-európaiak első kirajzása (i. e. 4400–4200.) valószínűleg összefügg a ló háziasításával (i. e. 4600. körül). A Volga vidékén élő népesség először meg- szállta a kelet-európai puszta nyugati felét (Donyec, Dnyeper és Déli-Bug vi- déke), majd a Román-alföldet, a Keleti-Balkán lapályait i. e. 4000. körül. A bal- kániak jórészt elhagyták településeiket, maradékaik pedig összevegyültek a jö- vevényekkel. E vegyes népesség később (i. e. 3300–2700.) az Égei-tenger irá- nyába terjeszkedet. Közép-Ázsiában, az Isim folyó mellékén is megjelentek a kelet-európaiak első gyarmatosai, nagyjából az első kirajzással egy időben: i. e.
4300–3100.
A kelet-európaiak a Duna mentén vándoroltak felfelé. A Kárpát-medencé- ben i. e. 4000–3600. közöt (a középső kő-rézkorban) jelentek meg. Az Alföl- dön, folyók mentén, vízjárta területeken foglaltak maguknak szállást. Jellegze- tes telepeket hoztak létre a Tiszántúl vidékén, pl. Kétegyháza határában. Utó- daik Északnyugat-Európába is eljutotak, és a germán népek ősei közé vegyül- tek. A kelet-európaiak, illetve az általuk gerjesztet népmozgások hatással vol- tak a helyi és a szomszédos közösségekre végig a Duna mentén, beleértve az Elba, az Odera és a Visztula felső szakaszát is. A pusztai nép által meghonosítot eszközök, eljárások, eszmék új korszakot teremtetek Délkelet- és Közép-Euró- pában.
A Kárpát-medencében – mindenekelőt az Alföldön, imit-amot az Erdélyi- medencében, főleg a Maros mentén – a helyi újkőkori népességből, valamint a keleti és (kisebb számban) délkeleti jövevényekből jöt létre a Bodrogkeresztúr lelőhelyről elnevezet csoport. Képviselői kisebb településeken éltek. Földjeiket művelték – főleg búzát termesztetek – és sok állatot, elsősorban szarvasmarhát tartotak. A hagyatékukban lelt seregnyi réz- és aranytárgy fejlet fémművessé- gükről tanúskodik.
A késői kő-rézkor elején (i. e. 3600–3400.) az újabb keleti és délkeleti beván- dorlók hozták létre a Hunyadihalom lelőhelyről elnevezet csoportot. Szálláste- rületeik nagyjából ugyanazok, mint bodrogkeresztúri elődeiké, ám településeik kevésbé számosak.
A kelet-európaiak első tömeges kivándorlását hamarosan követe a második i. e. 3500. körül. Hatása lényegesen nagyobb területekre terjedt ki, mint az el- sőé. A kirajzás előzményeként a Kaukázus északi előterében, a Kubány folyó környékén megszületet a bronzművesség: i. e. 3700–2500. Kialakulását általá-
támiai Uruk városából) ide vándorolt népesség honosítota meg a kelet-európai pusztán. Úgy gondolják, a fejlet fémművességhez és a szkítákra jellemző állat- alakos ábrázoláshoz is ők szolgáltatak mintát. Mi több, az indoeurópai nyelve- ket is ők honosítoták meg Európában. Mások szerint a kelet-európai puszta la- kói, mindközönségesen, indoeurópaiak voltak.
A nyugat-ázsiai eredetű csoport – valóban – kovásza lehetet a fejlődésnek.
Kérdés azonban, függetlenségét s eredeti nyelvét kisebbségben megőrizhete-e.
A kelet-európai puszta népessége, vagy legalábbis nagyobb részük, amint erre visszakövetkeztethetünk, hihetőleg a szkíták nyelvével élt.
A sokak által túlértékelt sumer kapcsolatot, úgy tűnik, ez időben és helyen kellene fülön csípnünk. Sumer kifejezések nyilván szóátvétel és -átörökítés ré- vén kerültek a kelet-európaiak, s onnan tovább más népek nyelvébe. Természe- tesen a sumer szavaknak nem csupán a kelet-európaiak nyelve volt kizárólagos terjesztője, közvetítője.
Ha ragaszkodunk a feltevéshez, miszerint Európa nyugati felének első gyar- matosai, nyelvüket illetően, nem lehetek indoeurópaiak, akkor az indoeurópai nyelveket vagy a Kis-Ázsia felől érkező új-kőkori, vagy a kelet-európai kő-réz- kori bevándorlók honosítoták meg Európa nyugati felében. Természetesen el- térő vélemények is akadnak. Többen a Kárpát-medencét vagy a Keleti-Balkánt tekintik az indoeurópai nyelvek európai széterjedési központjának. A kelet- európai pusztán pedig – bizonygatják egyesek – a szkíták megjelenése előt a fnnek stb. elődei laktak.
A Fekete-tenger északi partvidékéről kirajzó népesség megszállta a Podóliai- hátság vidékét (i. e. 3500. körül), az Al-Duna lapályát stb. A kelet-európaiak, il- letve az általuk mozgásba hozot csoportok egy része (utóbbiak, nyelvüket te- kintve, inkább indoeurópaiak) a Duna mentén vándoroltak felfelé, és i. e. 3400–
2800. körül elérték a Kárpát-medencét. Az átelepülés, csakúgy, mint első alka- lommal, elsősorban a Duna-mentén élő csoportokat érintete. Hatása délen az Égei-tenger vidékéig gyűrűzöt, és a mediterrán tengerpart kivételével a Nyu- gati-Balkánon is megmutatkozot. Hullámai a Duna felső szakaszát i. e. 2500.
körül érték el. A vándorlók, illetve az általuk megmozgatot népesség Közép- Európában eléggé nagy területen szóródot szét. Képviselői nem csupán a Duna völgyének tágabb környezetében, hanem a Germán- és a Lengyel-alföldön is megjelentek. Hozzájuk kapcsolható pl. az Únětice településről elnevezet cso-
port (i. e. 2300–1600.) megszületése. Ebből fejlődöt ki utóbb a halomsíros (i. e.
1600–1200.), az urnamezős (i. e. 1300–750.), illetve a hallstati (i. e. 800–501.) csoport.
A kelet-európaiak befolyása kiterjedt a Román-alföldre, a Keleti-Balkán la- pályaira, a Kárpát-medence jó részére. Egykori jelenlétüket tanúsítja az Alföl- dön sorakozó sok száz sírhalom. Az általuk meghonosítot újdonságok (például a kocsi, a szövés-fonás) kivételes gyorsasággal terjedtek. A befolyásuk nyomán létrejöt Pécel műveltség a kő-rézkor végéig (i. e. 3400–2800.) virágzot.
A kelet-európaiak – ez esetben a gödörsírok építésének hagyományához ra- gaszkodó közösség (i. e. 3500–2500.) – legnagyobb mértékű terjeszkedésére i. e.
3200–2800. közöt került sor. Nevezetek meghódítoták a Baltikum területét, a Lengyel- és a Germán-alföld jó részét, valamint a Skandináv-félsziget déli pere- mét. Másként fogalmazva: nagyjából a kelet- és közép-európai fenyőelegyes er- dők területét foglalták el. Kelet- és Közép-Európában befolyásuk nyomán létre- jöt a zsinórdíszes cserépárut készítők, avagy harci baltások, magányos sírhal- mokat építők csoportja: i. e. 2900–2350. Egyes kelet-európai csapatok ugyanek- kor dél felé költöztek, és a Kaukázuson túli területekre, Kis-Ázsiába is eljutot- tak, illetve a Nílus völgyébe: i. e. 2500–2200. Nevezetek a Kárpát-medencében is megjelentek. Szerepük lehetet az alföldi, nyugat-balkáni Zók (Vučedol) cso- port (i. e. 3000–2200.) megszületésében.
Alighanem e korszaktól, nagyjából az i. e. 2. évezredtől, veszi kezdetét több közép- és kelet-európai közösség, példának okáért a germánok, szlávok és urá- liak felekezeteinek szerveződése. A szlávok például jó részben kelet-európaiak leszármazotai, a magyarok hasonlóképpen, és mindkét csoport ősei közöt sze- repelnek a közép-ázsiai szkíták, azaz a szakák is. Az indoeurópai nyelvek közül, szókészletét tekintve, a szlávoké áll legközelebb a magyarhoz, jóllehet a germán népek és a kelták, a fnnek és a permiek stb., mi több, még a görögök nyelvében is többé-kevésbé világosan felismerhetjük seregnyi szavunk lenyomatát.
A bronzkor
Időszámításunk előt 2200–1800. körül a kelet-európai puszta lakói, ponto- sabban egyes csoportjaik, elköltöznek az Urál hegység nyugati oldaláról, illetve a Volga mellékéről, és az Urál, Tobol, valamint az Isim folyó vidékén telepednek le. Általában az árják őseinek tartják eme közösséget, jelek szerint azonban ők a közép-ázsiai szkíták, vagyis a szakák közvetlen elődei. A szóban forgó népesség
az Altaj közöti füves puszták övében, utóbb pedig a Tien-san, a Pamír, a Kopet- dag, valamint az Aral-tó vidékén foglalnak maguknak szállást. Kisebb csapataik, i. e. 1800–1600. közöt, talán az Indiai-félszigetre is eljutotak. Kelet-Európában ez időben (i. e. 1800–1200.) jelenik meg a gerendavázas sírokat építő csoport, s őket – már a vaskorszakban – a királyi szkíták népe követi. Szövetségük és né- hány főemberük nevét az i. e. 7. században jegyzik fel az asszírok, és ugyanek- kor Partukka nevét is említik. Média ezen országrésze talán azonos Parthava tartománnyal, az avarok lakóhelyével. A szaka nevet az i. e. 519. évben rögzítik a perzsák.
A kelet-európaiak i. e. 1500–1000. körül elérték az Altaj, a Szaján, a Bajkál- tó vidékét. Az őslakók közé elegyedtek, kisebbségben eredeti nyelvüket elvesz- teték. Legnagyobb számban a későbbi török – tielö (tereg), avagy kaocsö (ko- csi) – népek közé keveredtek, utódaik azonban eljutotak Belső-Mongóliáig stb.
is. A törökök, illetve a hunok jelek szerint kelet-európai, belső- és kelet-ázsiai, valamint szibériai népességekből ötvöződtek. Nyugaton a kelet-európaiak, kele- ten nyilván a kelet-ázsiaiak szerepe volt nagyobb. A hunok (kínai forrásokban hsziungnu) kezdetben Belső-Ázsia keleti területeit uralták. Az i. e. 3. században birodalmat alapítotak, és a róluk elnevezet szövetség fogta össze Belső-Ázsia pusztai népeinek többségét. Az időszámításunk szerinti 93. évben a birodalom felbomlot, népeinek egy része (köztük az uralkodó csoport, a szűkebb értelem- ben vet hunok) Közép-Ázsiába, illetve Kelet-Európába költözöt. A hun szövet- ség – új keretek közöt, szkíta felekezetekkel megerősítve – jó ideig még fennál- lot, Attila halála (i. sz. 453.) után azonban szervező erő hiányában lehanyat- lot – különböző csoportjai új alakulatokat hoztak létre, illetve egyre-másra ön- állósodtak –, és hamarosan már csak nevében létezet.
A vaskor
Régészeti leletek stb. tanúsága szerint a királyi szkíták ősidők óta a Donyec és az Urál folyó közöt terpeszkedő pusztát uralták. Herodotos (i. e. kb. 484–
425.) kijelentése, miszerint lakóhelyük valaha Ázsia volt, összhangban van az is- mert tényekkel. Az ókorban – gyakorta megfeledkezünk erről – nevezet föld- rész nyugati határát a Don folyó jelölte ki.
A királyi szkíták az i. e. 8. században felkerekedtek, elhagyták ősi szálláste- rületüket, megszállták a Kaukázus északi előterét, és a Dontól nyugatra eső fü- ves pusztákat is. Mi lehetet költözésük oka, Herodotos elmondja.
Egyik története szerint a Más Esküdt (Massagetai) szövetség, vagyis a jászik szorongaták őket, mire elhagyták lakóhelyüket, és az Araxes folyón átkelvén a kimmerek földjére jutotak. A szóban forgó nép ot tanyázot, ahol Herodotos idejében a szkíták, vagyis a Don és a Dnyeszter közöti pusztán. A szkíták érke- zésének híre megosztota a kimmereket. A nép a menekülés mellet döntöt, ki- rályaik azonban ragaszkodtak ősi földjükhöz, és inkább egymás ellen küzdve el- vesztek egy szálig. Sírhalmuk, mondja történetírónk, a Tyres (Dnyeszter) part- ján az ő idejében is látható. A nép elvándorolt, és elhagyot földjüket a szkíták veték birtokba. A kimmerek egykori jelenlétére a szkíta föld bizonyos helyne- vei utalnak: kimmer falak, kimmer rév, Kimmeria nevű terület és a Bosporos Kimmerios. S hozzá még, mondja Herodotos, a kimmerek, menetelésük során, települést is alapítotak, ama félszigeten, ahol az ő idejében a hellének Sinope nevű városa állt. A szkíták üldözték őket, nyomukat veszteték, és megszállták Média földjét. A kimmerek a tengerpart mentén vonultak, a szkíták pedig, őket üldözvén, a tengertől távolabb eső utakon. A Kaukázust jobb kéz felől kerülték meg, míg végül Médiába jutotak.
A tudósítást, némileg kikerekítve, ekként foglalhatjuk keretbe. Szkítáink, a Kaszpi-tengert keletről megkerülve, átkeltek az Araxes folyón, s a kimmerekre törtek. Merrefelé menekültek a kimmerek a fenyegető szkíta vihar elől, csak ta- lálgatni tudjuk. Ha nyugat felé, körül kellet járniuk a Fekete-tengert. Áthajóz- tak Kis-Ázsiába, megpihentek a Sinope-félszigeten. Nem kevésbé küzdelmes és veszedelmes utazásra vállalkoztak, ha kelet felé indultak – legtöbben ezt tartják valószínűnek –, és végig a tengerpart mentén haladtak. A szkíták más utat kö- vetek, a Kaszpi-tenger nyugati partja mentén nyargalva megkerülték a Kauká- zust, átkeltek az Araxes folyón, megszállták Mada földjét.
A kimmerek neve Homeros (i. e. 8. század) Odysseia című költeményében bukkan fel első ízben. A Földet körbeölelő Okeanos folyam partjának, az ismert világ peremének lakói ők; kétségkívül a költői képzelet szülötei. Ókori szerzők – talán mert feltétlenül megbíztak Homeros közlésében, vagy távolról sem, de tekintélyét kívánták megóvni – megpróbálták a kimmerek lakóhelyét a földab- roszon elhelyezni. Például a Földközi-tenger vidékén, az Odysseia színterén. És megkísérelték őket a hasonló nevű, kelta vagy germán cimbri néppel is azonosí- tani. Végül ama felfogás jutot uralomra, miszerint a kimmerek valaha a Fekete- tenger északi partvidékén laktak. Meglehet, a pontosi görögök gombolyítoták
látszó történet befolyása alól kivonni magukat, eme hagyomány szószólója let Aristeas (i. e. 7. vagy 6. század), Herodotos, és nyomdokukon mások is. Törté- netíróink az Elő-Ázsiában felbukkanó hasonló nevű népet a mondabeli kimme- rekkel kapcsolták össze, a történet hézagait pedig képzelet szülte eseményekkel töltöték ki.
A mesebeli kimmerek, a kelet-európai pusztán élő korai szkíták, illetve az Elő-Ázsiában felbukkanó gamir, gimirri stb. nevű nép közöt nincsen kapcsolat.
Pontosabban fogalmazva, az összefüggést a képzelet hívta életre. Gomer fai az i. e. 8–7. században Elő- és Kis-Ázsiában, többek közöt a görögök birtokain is pusztítotak. Hírük és nevük nyilván távolabbi vidékekre, így a Fekete-tenger északi partjára is eljutot. A kutatók egy része, a mondotak ellenére, mégis hi- telesnek tekinti a mesebeli kimmerekről szóló híradásokat. Régészek nekik tu- lajdonítják a kelet-európai puszta, illetve a Kárpát-medence korai szkíta (i. e.
kb. 900–750.) leleteit. Elvétve van azonban ilyeneknek nyoma a Kaukázuson túli területeken, ahol a kimmerekkel azonosítot nép később felbukkant. Ot végeredményben csak királyi szkítákra jellemző régészeti hagyatékot találtak.
A kimmerek (gamir; kimmerioi) egykori jelenléte a kelet-európai pusztán nem bizonyítot. Úgy tűnik, csupán Elő- és Kis-Ázsia történelmében játszotak szerepet. Samaria eleste (i. e. 722.) után a győztes asszírok nagyszámú izraelita foglyot hurcoltak el, és telepítetek le, elsősorban Asszíria és Urartu határvidé- kén, főleg Mannai Királyság területén. E vidékről jelzik elsőként (i. e. 714.) a kimmerek – bibliai gomer – mozgolódását. A szóban forgó környék volt egy- szersmind az Elő-Ázsiában kalandozó szkíták egyik fészke. A róluk szóló első híradások nagyjából egybeesnek a kimmerek fellépésével.
Herodotos második története Aristeas Arimaspea című elbeszélő költemé- nyén alapszik. A költő előadja: Utazása során az issedones nevű nép földjére ju- tot. Túl ezeken egyszemű emberek, az arimaspoi nevű felekezet élt, ezeken túl az aranyat őrző grifek, s még ezeken is túl, egészen a tengerig, a magas észak hyperboreioi nevezetű lakói. Őket kivéve mindezek, kezdve az egyszeműekkel, állandó háborúban álltak szomszédjukkal. Az egyszeműek fokozatosan kiszorí- toták országukból az issedones nevű népet, ezek ősi földjükről a királyi szkítá- kat, ezek pedig a déli tengernél élő kimmereket.
Aristeas elbeszélése alighanem valós alapokra épül. Szabadítsuk meg törté- netét mesés elemeitől, és fejtsük ki mondanivalójának magvát. Az események láncolata alighanem az Altaj vidékén kezdődöt. A szomszédos népek, ahogyan ez időről időre nyilván megeset, harcba keveredtek egymással. Az egyszeműek-
nek is címzet aranyőrzők (arimaspoi) megszállták az izzítók (issedones) földjét.
Amazok jelzője Aiskhylos (i. e. kb. 525–456.) Prometheus Desmotes című művé- ben lovon járó. Az izzítók az Altaj vidékéről az Urál hegység keleti oldalára, az Iszety és az Urál folyó környékére költöztek, s a királyi szkítákat háborgaták.
Ők pedig, feladván ősi földjüket, más lakóhely után néztek.
A királyi szkíták népének egy része valószínűleg helyben maradt. Aligha- nem ők tűntek fel utóbb tősesküdt (thyssagetai) néven. Herodotos leírása sze- rint a Hyrgis vagy Syrgis (Donyec), a Tanais (Don), az Oaros (Volga) és a Lykos (alighanem az Urál) folyó vidékén laktak.
A költözők Volgán túl lakó csapatai talán megkerülték a Kaszpi-tengert, és az Araxes folyón átkelve jutotak a Kaukázus északi előterébe. A szkíta derék- had nyugat felé vonult, és megszállta a kelet-európai puszta nyugati felét is. A korainak nevezet szkíták keleten élő nemzetségei – egyik-másik valószínűleg a királyi szkítákhoz csatlakozot – visszavonultak a kelet-európai puszta nyugati végébe, illetőleg Délkelet-Európába, ahol letelepedtek, és urai letek a helyben lakó trákoknak stb. Őrseik Közép-Európa egyes vidékein (pl. Lengyelország te- rületén) is nyomokat hagytak. Megszólításuk alighanem az esküdtek egyik is- tenségének nevéből – Ragadozó – származik.
A királyi szkíták a Kaukázus és a Dnyeszter közöt nyújtózkodó pusztán te- lepedtek le – birtokaik a tengerpart mellékén az Al-Dunáig terjedtek –, s ilyen- képpen szomszédai letek a ragadozóknak. Az i. e. 7. század elején hadi vállalko- zásba fogtak: betörtek a Kaukázuson túli területekre, eljutotak Médiáig, Anató- liáig stb. Miután visszatértek hadjáratukról, az i. e. 7. és 6. század fordulóján, a Don alsó szakaszánál, a bal parton (valószínűleg határőrzőként, gyepűnépként) Médiából magukkal ragadot, nagyobb részben iráni eredetű népességet telepí- tetek le. A szkíták szuromadai, a kívülállók sarmatai, sauromatai, syrmatai el- nevezéssel illeték őket. Nevük lakóhelyükre is átszállot (Sarmatia), s a később felbukkanó szkíta alánokra is ráragadt. Az alán szövetség különböző nemzetsé- geit, például a rómaiak, makacs következetességgel szarmatáknak címezték.
A szkíták Elő-Ázsiában
Az esküdöt népek írot történelme az i. e. 8. század elején kezdődik. A kirá- lyi szkíták egy csoportja ekkor betört a Kaukázuson túli területekre. Történetük legkorábbi szakaszát, régészeti hagyatékukon kívül, csupán egy-két beszámoló,
nevét elsősorban az asszírok feljegyzései nyomán ismerjük. Szkítáink velük az i. e. 7. század elején kerültek kapcsolatba. Ez időből maradt ránk Partukka tarto- mány elnevezése is. Benne az avarok lakóhelyét, illetve címét sejthetjük.
Szkítáink elő-ázsiai története eléggé hézagos, ennélfogva az ismert esemé- nyek sorának összefűzésében nagy szerepe van a találgatásnak. Végeredmény- ben minden szerző a maga módján értelmezi az adatokat. Ráadásul, és ez a leg- súlyosabb baj, a királyi szkíták szóban forgó csoportját gyakorta egy kalap alá veszik – már az ókorban is megteték – a korainak nevezet szkítákkal, illetve a Samaria városából elhurcolt izraelitákkal. Következésképpen bajos e kérdésben valamennyire is tiszta képet alkotni. A királyiaknak, illetve a koraiaknak neve- zet szkíták azonosságát – különböző nemzetségek csoportosulása, de egyazon szövetség részesei, az esküdteké – fenntartás nélkül elfogadhatjuk.
Ishqigulu nép::: esküdtek
A Kaukázuson túli területekre behatoló szkíta előőrsökről írot források első ízben az i. e. 8. század első felében tudósítanak. Urartui jelentés (i. e. kb. 774.) a Sevan- és a Çıldır-tó közöt velük folytatot harcokról számol be. A behatolókat i. Argishti (i. e. 786–764.), urartui király sziklafelirata Ish-qi-Gu-lu népnek ne- vezi. Említetek le is telepedtek a mai Gyumri város környékén, és gyarmatukat később alighanem újabb szkíta telepesek bővíteték. Szkítáink még az i. e. 5. és 4. század fordulóján is az Aras termékeny síkságát lakták. Jelenlétük a környék földrajzi neveiben is nyomot hagyot.
Diodoros Sikeliotes (i. e. 60–30. közöt alkotot) ekképpen nyilatkozik a kérdésben. „Eleinte az Araxes folyónál laktak, csekély számban, nemtelenségük okán híjával az elismerésnek. Mióta azonban egyike hajdani királyaiknak kitűnt harciassága és rátermetsége által, területet szereztek a hegyekben a Kaukázu- sig, a pusztákon az Óceán és a Maeotis tava mentén, és ugyanazon ország többi részén a Tanais folyójáig.”
A királyi szkíták nagyobb csoportja i. e. 700. körül, vélhetően a Kaszpi-ten- ger nyugati partja mentén hatolt be a Kaukázuson túli területekre. A Kura és az Aras folyó völgyében, valamint az Urmia-tó környékén ütötek tanyát.
Az urartui feljegyzésekben szereplő Ishqigulu, az azerbajdzsáni Sakasene, il- letve Saqqez városa az (Urmia-tótól délkeletre) alighanem a szkítáktól örökölte nevét. Urartu földjén esküdtnek címezték őket. A Kaszpi-tenger körül letelepe- det irániak azonban a közép-ázsiai szkíták megszólítását, a szaka nevet aggat- ták rájuk.
Madaiak lázadása
v. Sulmánu-asarídu (i. e. 726–722.), asszír király uralkodásának első évei- ben megszállta Kánaán földjét, ostrom alá vete Samaria városát, mivel ot ural- kodó hűbérese, Hóseás (i. e. 732–723.), szabadulni akarván az asszírok igájából, Egyiptommal próbált szövetkezni. Két–három évig tartó harcok után a város el- eset, lakóinak többségét elhurcolták. Asszíria északi határvidékén, az Urmia-tó vidékén, Mannai királyságának birtokain telepíteték le őket.
ii. Sarrukín (i. e. 722–705.), asszír királyhoz i. e. 720. és 714. közöt küldöt hírszerző tudósítás szerint Urartu királya, i. Rusa (i. e. 735–713.) csapataival a kimmerek földéjére – Kur Gamir(ra) – menetelt, s ot vereséget szenvedet. A nevezet tartományt ki így, ki úgy azonosítja.
Egy másik asszír hírszerző jelentés szerint a kimmerek megszállták Urartu országát Mannai felől. E dokumentum szintén az i. e. 720–714. közöti időben keletkezet, ám nyilván egy másik eseményről tudósít.
Strabon (i. e. 63–i. sz. 24) híradása szerint Midas, Phrygia királya megölte magát, amikor a kimmerek lerohanták országát. Midas halálának időpontjáról a tudósítások ellentmondásosak, ez okból nem lehet az esemény idejét (i. e. 700–
675.) pontosan megjelölni.
Assur-ah-iddína (i. e. 680–669.), asszír király uralkodásának kezdetén a médek Khsathrita (Kashtariti) irányításával – szövetségben a kimmerekkel és a mannaiakkal – Asszíria ellen szervezkedtek. A kimmerek, Teushpa vezetésé- vel megtámadták Kilikiát (Hillakku) és Tabalt. Az i. e. 679. évben az asszírok le- győzték a kimmereket Kappadókiában, Hubushna város mellet. Ugyanezen év- ben az asszír hadseregben szolgáló kimmer osztagokról, valószínűleg foglyul ej- tet katonákról szólnak tudósítások, és forrásaink később (i. e. 671–670.) is be- számolnak asszír kötelékben harcoló kimmerekről. A vereség ellenére a kimme- rek nem szűntek meg békétlenkedni Asszíria északi és keleti határánál.
A szkíták először az i. e. 676. esztendő táján bukkannak fel a híradásokban.
A jelentések asguza vagy iskuza néven említik őket. Az asszírok a jelzet időben összecsaptak mannaiak és szkíták egyesítet hadaival a Van tótól délre. A szkí- ták fejedelme, Ishpakai (Aspakos) eleset az ütközetben. Bartatua – görögök- nek Protothyes, szkítáknak Pártütő (i. e. kb. 676–645.) – követe a fejedelmek sorában. Ő azonban elpártolt a lázadóktól. Jelek szerint beházasodot Assur-ah- iddína családjába (i. e. kb. 676.), és ekképpen Asszíria hűbéres szövetségese let.
Az asszírok ez időben (i. e. kb. 676.) jegyezték fel Partukka nevét is. Média ezen országrésze feltételezés szerint azonos Parthava tartománnyal, az avarok lakóhelyével.
Az asszír forrásokban Ishpakai (görögösen Aspakos) néven szereplő szkíta főember megszólítását nem ritkán a Herodotos (i. 110.) által közölt méd spaka (szuka) szóval hozzák összefüggésbe. Magunk – az iráni aspa (ló) kifejezés nyo- mán – korábban (Ádám 2015a) lovasra gondoltunk. Ma az Ishpakai betűsorozat- ban inkább az esküdt szó erőteljesen elferdítet változatát véljük felismerni. Más szóval főemberünknek talán nemzetiségét, s nem nevét őrizte meg az emlékezet.
Az i. e. 675. évben a kimmerek Mannai határánál tanyáztak. Az asszírok el- leni méd felkelés idején (i. e. 674–672.) a médekkel tartotak. Nagyjából ugyan- ezen időben (i. e. 672–669. körül) alighanem megszállták Shubria királyságát, a Van tótól nyugatra. Röviddel ezután (i. e. 667. körül) ismét Mannai területéről jelentik őket forrásaink.
Az i. e. 672. esztendő táján a médek, mannaiak és kimmerek szövetsége el- szakítota Mannait és Médiát Asszíriától. Egy évtized múltán Assur-bán-apli (i. e. 668–627.), asszír király megpróbálta Mannai fővárosát bevenni, ám nem járt sikerrel. Később Mannai, félve a médek növekvő befolyásától, Asszíriához pártolt, és bukásáig ki is tartot mellete.
Asszírok és szkíták szövetsége utóbb (i. e. 653–652.) legyőzte a lázadókat, és az asszírok Média és Mannai ellenőrzését szkíta hűbéresükre bízták. A szkíták a médek által lakot területek nagyobb része fölöt uralkodtak: a Zagrosz vidékén, nagyjából a mai Kurdistan és Kermanshah tartományban. E vidék, az asszír bir- tokok (ma kurdok, a médek örökösei által lakot terület) neve volt Syromedia.
Pártütő (Protothyes) halála után fa, Madai (Madyes) (i. e. 645–625.) ural- kodot a médeken. Cselekedeteiről nagyon kevés feljegyzés maradt fenn, s eze- ket többnyire nem lehet pontosan keltezni. Az i. e. 630-as vagy 620-as években legyőzte a treres nevű (bizonytalan, kimmer vagy trák származású) népet, való- színűleg Kelet-Anatóliában. Uralmának Huvakhstra (i. e. 625–585.), méd feje- delem vetet véget. Herodotos tudósítása szerint a médek ekképpen szerezték vissza hatalmukat: Meghívták a szkíták többségét lakomára (vélhetően csupán főembereket), leitaták és megölték őket. Madai nevét utoljára Ninive ostromá- nak idején említik.
Kimmerek
A kimmerek, alighanem a felkelés bukása előt, napnyugat felé veték útju- kat. Assur-bán-apli uralkodásának első éveiben (i. e. 665. körül) megtámadták Lydiát, de legyőzte őket az ország királya, Gyges (i. e. kb. 680–644.), mégpedig az asszírok támogatásával. Az i. e. 657. év tavaszán az asszírok a kimmereket Lydia ellen fordítoták. A kimmerek fő fészke ez időben Kelet-Anatóliában, kö- zelebbről Kappadókiában lehetet. Az i. e. 644. évben legyőzték Lydiát, és elfog- lalták fővárosát, Sardist. Gyges eleset az összecsapásokban.
Az i. e. 640-es években Lygdamis királyuk vezérlete alat – olykor a Kobos vezete treres nevű néppel szövetségben – a kimmerek megtámadták Kis-Ázsia keleti partjainál Aeolis és Ionia görög városait. Paphlagóniát is pusztítoták, fő- leg Sinope vidékét, azonkívül Bithyniát és Troadot. Az i. e. 640. év táján meg- próbáltak szövetségre lépni Tabal állammal, Asszíria hűtlen csatlósával, és két- szer is összecsaptak a birodalmi erőkkel. A második hadjárat idején, az i. e. 640.
évben, Lygdamis súlyosan megbetegedet, és megölte magát. Strabon szerint Kilikiában halt meg. Népét ezek után fa, Sandakkurru kormányozta.
Az i. e. 7. század végén vagy az i. e. 6. század elején ii. Alyattes (i. e. 619–
560.), Lydia királya legyőzte a kimmereket, s ez időtől fogva nincsen többé hír róluk.
Asszíria végnapjai
Assur-bán-apli halála után polgárháború ütöt ki, Asszíria ereje lehanyat- lot, s vele a szkíták hatalma is elenyészet. Babilónia az i. e. 626. évben felkelt az asszír uralom ellen, és tíz év múlva Média is csatlakozot hozzá. Média az i. e.
625. évben szabadult fel a szkíta uralom alól. Az i. e. 615. esztendőben babilónia- iak és médek megtámadták Arappa (Kirkuk) tartományt, és bekebelezték Man- nait is. Az i. e. 614. évben leigázták a Ninive melleti Tarbisut. Szorongaták Ni- nivét is, bevenniük azonban nem sikerült. Ugyanezen évben a médek elfoglalták Assurt. Ezután a két fél szövetséget kötöt, s ezt házassággal is megpecsételték.
Az i. e. 612. évben elfoglalták Ninivét. Herodotos szerint Madai megütközöt Huvakhstra Ninive alat táborozó hadaival, jelentése azonban ellentmondani látszik a keleti forrásoknak. Az asszír sereg maradéka Harran, majd Karkemish városába húzódot vissza. Utóbb asszírok és egyiptomiak szövetkeztek egymás- sal, ám Karkemishnél (i. e. 610.) hadaik vereséget szenvedtek. Karkemisht a ba-
A szkíták, úgy tűnik, idővel elpártoltak az asszíroktól. Az i. e. 615. évtől ba- biloni feljegyzések megemlékeznek róluk mint a médek szövetségeseiről. Való- színűleg a babilóniai seregben is szolgáltak szkíta harcosok.
Visszatérés Kelet-Európába
A szkíták, amikor befolyásukat Média fölöt elveszíteték, az uralmuk alá rendelt népességből sokakat magukkal ragadtak, és ezekkel megerősítve külön- böző vállalkozásokba fogtak. Az események időpontját nem jegyezték fel tudó- sítóink. Az alább tárgyalt egyiptomi kalandra vélhetően i. e. 610. előt, a lydiai eseményre pedig i. e. 619. után került sor.
Herodotos kijelentése – a szkíták megszállták Anatóliát – talán az Asszíria bukása utáni időkre vonatkozik. Diodoros Sikeliotes tudósítása – asszírokat (assyrioi) telepítetek le Paphlagonia és Pontos tartomány közöt, médeket (sau- romatai) a Don mellékén – úgyszintén.
Az egyiptomi kaland
Egy szkíták vezete sereg Egyiptom felé vete útját, a fliszteusok országánál azonban nem jutot tovább. i. Psamtik fáraó (i. e. 664–610.) – latba vetve kincs- tárának javait, valamint rábeszélő képességét – rábírta őket a visszavonulásra.
Egy részük azonban, úgy tűnik, mégiscsak bebocsátást nyert a Nílus országába.
Egyiptomból említ ugyanis egy Sigynnos nevű várost és sigynnoi nevű népet Ktesias (i. e. 5. század), illetőleg reá hivatkozva Stephanos Byzantios (6. szá- zad). A sigynnai név – alighanem méd származású népet jelöl – utóbb feltűnt Délkelet-Európában és a Kaukázus vidékén is.
E hadjárat kapcsán Strabon – Megasthenes (i. e. kb. 350–290.) tudósítá- sára hivatkozva – Idanthyrsos, szkíta király nevét említi. Hasonló nevű ural- kodót (i. e. kb. 515–496.) Kelet-Európából ismerünk. Meglehet, e helyt tévedés okán utalnak rá. Ám az is lehet, másik, rokon nevű személyről van szó.
A hadjáratban részt vevők egy csoportja kirabolta Aphrodite Ourania aska- loni templomát. S mint Herodotostól értesülhetünk, e tetüknek, illetve az is- tennő büntetésének tulajdonítoták utóbb az anyahere névvel illetet férfak ke- serveit.
Innen [Médiából] Egyiptom ellen indultak, és midőn a Palesztinának nevezet Szíriában voltak, Psammetikhos, Egyiptom királya, találkozván velük, ajándékok és könyörgések által eltérítete őket céljuktól, ne menjenek tovább. Midőn visszavo- nultak, Szíriának Askalon városába értek. A szkíták többsége kártétel nélkül elvo-
nult, de kevesen közülük hátramaradva kifosztoták Aphrodite Ourania templo- mát. Ezen templom, mint efelől tudakozódva megállapítom, legrégibb mindazon templomok közül, melyet ezen istennőnek rendeltek. A ciprusi templomot eszerint alapítoták, miként maguk a ciprusiak mondják, és kik Kytherában a templomot építeték, ezen Szíriából való föníciaiak voltak. A szkítákat pedig, kik Askalonban kifosztoták a templomot, és ezeknek minden utódait, betegséggel sújtota az is- tennő, mely férfakból asszonyt csinál. A szkíták mondják, ez volt oka betegségük- nek, s ez okból a most Szkítiába utazók látják közötük azoknak balsorsát, kiket a szkíták enarees névvel illetnek.
Egyesek szerint szkíták alapítoták Hierapolis Bambyke (Mambij) városát Szíriában, valamint Skythopolist (Bét-Seán) a Jordán völgyében. Szkíták bizo- nyára sok helyen jelen voltak, várost azonban aligha alapítotak. Skythopolis pedig Ptolemaios Philadelphos (i. e. 309–246.), egyiptomi uralkodó ot állo- másozó szkíta, közelebbről szaka lovasságáról kapta nevét.
A szkíta derékhad hazatérése
Herodotos értesülése szerint Huvakhstra uralmának idején egy viszályba keveredet szkíta csapat kért bebocsátást a médekhez. A méd uralkodó méltá- nyosan bánt velük, egy alkalommal azonban megsértete őket, és szkítáink erre gonosz csínnyel válaszoltak. Elmenekültek, s Lydia uránál, Alyattes királynál kértek menedéket Sardisban. Mivel Lydia nem adta ki a szökevényeket, Média háborút indítot ellene.
A szkíta derékhad vélhetően e háborúskodás (i. e. 590–585.) előt, már i. e.
625. táján elindult Kelet-Európába. A költözés emberöltőnyi ideig is tarthatot.
Az első csapatok az i. e. 7. és 6. század fordulóján érkeztek a Hókás (Croucasus, Graucasus: Kaukázus) északi előterébe, a Kupány (Hypanys: Kubány) folyó vi- dékére, s ot a helyben lakó népesség urai letek. Temetkezési szokásaikat ide- gen elemek, régészeti hagyatékukat más népek divatja szerint készült tárgyak jellemzik. E csapat urainak egy része az i. e. 4. század elején elszakadt a szuro- madaiak szövetségétől, és a Dnyeper alsó szakaszához költözöt.
Szkíták az Aras völgyében
Amikor a médek elfoglalták Urartut (i. e. 609–585.), az Aras völgyében lakó szkíta népesség valószínűleg fennhatóságuk alá került. A szkíták hosszú ideig kitartotak lakóhelyükön. Az i. e. 400. évben még biztosan a mai Gyumri város
Diodoros Sikeliotes. A Harpasos (Arpa, illetve Arpaçay) folyónak bizonyára a szkíták adtak nevet. Valahol e vidéken tanyázot – pl. Strabon, illetve Pseudo- Orpheus (i. sz. 5–6. század) szerint – a sigynnai nép egy csoportja is.
Strabon a királyi szkítákat is a szakák közé számítja: „A szakák azonban a kimmerioi és a treres néphez hasonlóan rajtaütéseket szerveztek, egyesek saját országukhoz közelebbi vidékekre, mások távolabbi tartományokba. Például Bak- triát is elfoglalták, és Armenia legjobb földjét is birtokba veték, erre saját meg- szólításuk nyomán a Sakasene nevet hagyományozták, és a kappadókiaiak or- szágáig nyomultak előre, főleg az Euxeinos melletiekhez, kiket most pontosiak- nak neveznek. Midőn azonban népünnepélyt tartotak, és örvendeztek zsákmá- nyuknak, éjszaka rájuk törtek azon vidék akkori perzsa vezérei, és teljességgel elpusztítoták őket.” A szóban forgó esemény hihetőleg az. i. e. 6. században Zela (ma Zile) mellet történt, és a „szakákon” aratot győzelem örömére évente megtartandó ünnepet (Sakaia) intézményesítetek.
Bizonyára Médiában stb. is maradtak vissza szkíta csoportok, ám ezek ki- sebbségben, néhány nemzedéknyi idő elmúltán, hasonultak az őket befogadó népekhez.
Kelet-Európa pusztáin
Az Elő-Ázsiában kalandozó szkíták derékhada az i. e. 7. és a 6. század fordu- lóján tért vissza Kelet-Európa pusztáira. A magukkal ragadot madaiaknak (sar- matai, sauromatai, syrmatai) a Don alsó szakaszánál, a bal parton jelöltek ki la- kóhelyet. Valószínűleg a gyepűnép szerepét szánták nekik. Más szóval határaik védelmének feladatát bízták rájuk. A szkíták egy csoportja, bizonyára a vezérlő törzs, a Kubány folyó völgyében telepedet le.
Délkelet-Európa, illetve a Kárpát-medence a szkíták idejében
Az i. e. 8. századtól az i. e. 5. századig a korai szkítáknak is nevezet ragado- zók (agathyrsoi) uralták a kelet- és a délkelet-európai erdős puszták területét.
Birtokaikhoz tartozot a Volhíniai- és a Podóliai-hátság a Dnyesztertől a Keleti- Kárpátokig, s hozzá még a Román-alföld. Ők laktak a Kárpát-medencében, pon- tosabban az Erdélyi-medencében, az Alföld nagyobb részén, továbbá a Kisalföld északi felében is. Gyakorta azonosítják őket a mesebeli kimmerioi néppel.
Ragadozóink a Dnyeszter vidékén, a Román-alföldön, az Erdélyi-medencé- ben és a Tiszántúlon az ot élő trákok urai letek. Az i. e. 5–4. században Közép- és Dél-Európában is nyomokat hagytak. Egy időre valószínűleg befolyásuk alá vonták a Lengyel-alföldön honos lausitzi csoportot. Európa távolabbi vidékein alighanem a kelták stb. oldalán harcoltak.
Ragadozó népe magát, a Dnyeszter szkíta neve után, Túri Esküdt (tyregetai) névvel is illete, és e címet a Dnyeszter vidékén élő trák–szkíta népesség később is megtartota. A Román-alföldön és az Erdélyi-medencében honos trák–szkíták esküdteknek (getai) címezték magukat. Az Erdélyi-medence lakói – úgy véljük, egyik fegyverük neve nyomán – magukat dákosnak (dakai, dakoi, daoi) is szólí- toták. Az Alföldön és a Kisalföldön élő népességről nem szólnak híradások, ne- vüket nem jegyezték fel.
A Dnyeszter vidékén, a Román-alföldön, az Erdélyi-medencében, valamint az Alföldön élő népességek, egymástól félig-meddig elszigetelten, igen hamar önállósodtak. A trákok uraiként, kisebbségben, előbb-utóbb nyelvüket, nemzeti azonosságukat is elveszteték.
Az i. e. 4. században a ragadozók eltűntek a történetírók látóköréből. Sorsu- kat, kisebbségben, nem kerülheték el. Összekovácsolódtak az általuk uralt trák népességgel (keleten), illetve a kelták uralma alá jutotak (nyugaton). Az i. e. 4.
században a kelták egy időre az Erdélyi-medencében élő népeket is uralmuk alá vonták. Ragadozóink a szkíta nyelvet ez időben alkalmasint még beszélték. Na- gyobb tömbben letelepedet népességeik, pl. az Erdélyi-medencében, és különö- sen az Alföldön, nyelvüket hosszabb időn át megőrizheték. Alföldünk gyarma- tosai a jászik érkezéséig, az i. sz első század első évtizedéig megtartoták szoká- saikat és alkalmasint nyelvüket is.
Szigony népe
A sigynnai, sigynoi, siginnoi, sigymnoi (Σίγυνναι, Σίγυνοι, Σίγιννοι, Σίγιμνοι) nevezetű nép ókori forrásokból ismert. Részletesebb adatok hiányában, illetve az egymásnak többé-kevésbé ellentmondó tudósítások miat nehéz őket bizton- sággal azonosítani, illetve lakóhelyüket a térképen pontosan megjelölni. Szár- mazásuk szerint bizonyára madaiak, azaz médek, irániak voltak, nyelvük ellen- ben alighanem szkíta. Nevük jó eséllyel megegyezik szigony szavunkkal.
Az i. e. 5. században a kelet-európai füves pusztát – nagyjából a Donyec és a Dnyeszter közöt – a királyi szkíták uralták. A puszta nyugati végein, valamint Délkelet-Európában – a Román-alföldön, az Erdélyi-medencében és a Tiszántú- lon – szkíták által uralt trák népesség lakot. Alföldünk középső és északi felét, valamint a Kisalföld északi tartományait is szkíták tartoták megszállva. A Du- nántúl vidékét ellenben a hallstataik birtokolták.
Nagyjából ugyanezen időben, Herodotos és Apollonios Rhodios (i. e. 3.
század) jelentése szerint, a Román-alföldön egy sigynnai stb. névvel illetet né- pesség is jelen volt. Herodotos szerint birtokaik nyugati határa az Adria vidé- kéig terjedt. Más szóval nevezetek Alföldünkön, valamint a Dráva–Száva vidé- kén is jelen lehetek. Strabon tudósítása mindezeknek ellentmond. Szerinte az említet nép a Kaukázus környékén lakot. Pseudo-Orpheus is a Kaukázus vidé- kéről említi őket.
Többen vizsgálódtak már a nevezet néppel kapcsolatban, adatok szűkében azonban szakembereink jobbára találgatni kénytelenek. Szóba kerültek e néppel kapcsolatban a szarmaták, a trák maidoi csoport, sőt a hallstatiak is. Egyesek a sigynnai névben szegény szavunkat vélik felismerni. Mások szerint cigányokról van it szó valójában.
Korábban foglalkoztunk e kérdéssel (Ádám 2016), jóllehet csak érintőlege- sen. Úgy véltük, a Don vidékén gyökeret vert szuromadaiak közül jutot el egy- két csoport a Román-alföldre stb., s talán gyepűnépként telepíteték le őket bir- tokaik védelmében a ragadozók (agathyrsoi). E helyen meglehetősen hálátlan feladatra vállalkozunk. Az egymásnak többé-kevésbé ellentmondó, szűkszavú híradásokra támaszkodva megpróbáljuk egy lépéssel tovább vinni az ügyet.
Forrásaink
Herodotos említi elsőként a sigynnai népet. Tudósítása egyszersmind a legrészletesebb, az utána következőkhöz viszonyítva már-már bőbeszédű.
Ezen országtól [Trákiától] északra fekvő tartományt miféle emberek lakják, senki sem tudja pontosan megmondani. A közvetlenül az Istroson [Al-Dunán] túl elterülő részeket lakatlannak és kiterjedtnek ismerjük. Egyetlen Istroson túl honos népességről hallotam csupán. Őket sigynnai névvel illetik, és méd divat szerint öl- tözködnek. Lovaik, mondják, egész testükön öt ujjnyi [kb. 9,5 cm] hosszúságú bo- zontos szőrzetet viselnek, kicsik és lapos orrúak, és túl gyengék, hogysem az embert megbírnák, de amikor szekerek elé fogják őket, nagyon fürgék, ezért az ország la- kói szekereket hajtanak. E nép [birtokainak] határai, mondják, megközelítik az
Adria vidékén élő henetoi [nemzet] földjeit; ők maguk azt mondják, ők méd tele- pesek. Milyen módon jötek ezen gyarmatosok a médektől, ami engem illet, nem tudom elképzelni, ám minden lehetséges hosszú idők folyamán. Bárhogyan legyen is, Liguria lakói, akik a Massalia [Marseille] fölöti térségben laknak, a házalókat illetik sigynnai névvel, és a ciprusi emberek ugyanezen névvel a gerelyeket.
Ezen tudósítás lényegesebb elemei, mondatról mondatra, a következők. A szóban forgó népesség a trákok országától északra (az Al-Duna bal partján, hi- hetőleg a Román-alföldön) lakot. Birtokaik határa nyugaton – sajnos nem tud- juk, milyen mértékben – megközelítete a henetoi nevű nép szálláshelyét: ez nagyjából a mai Veneto tartomány. Eszerint az Alföldön, s talán még a Dráva–
Száva vidékén is jelen voltak. Méd divat szerint öltözködtek, és méd gyarmato- soknak nevezték magukat. Megtudhatjuk továbbá, Liguria népe, alighanem a Rhône völgyének lakosai, a házaló árusokat, a ciprusiak pedig gerelyeiket, ha úgy tetszik szigonyaikat illeték hasonló névvel.
Herodotos idejében a Román-alföld közel sem volt néptelen pusztaság. Ró- náját trákok és trák–szkíták (getai), valamint – tudósítónk szerint – a sigynnai nevűek lakták. Utóbbiakat azonban rajta kívül csupán néhány ókori tudós férfú említi.
Apollonios Rhodios az argonauták útja kapcsán nyilatkozik róluk, más né- pekkel egyetemben. Az Argó behajózot a Duna deltájának egyik ágába, s külö- nös megjelenésével megrémítete a környék pásztorait. „Mert soha még azelőt nem látak tengerjáró hajót, sem a trákokkal egybevegyült szkíták, sem a sigy- noi, sem a graukenioi, sem a sindoi [nép], mely most benépesíti Laurion hatal- mas puszta lapályát.” A sigynoi nevű népesség lakóhelye vélhetően a hőskölte- ményben említet esemény színhelye: a Román-alföld, a Fekete-tenger partvi- déke, közel a Duna torkolatához.
Strabon – ellentétben elődeivel – Kaukázus környékinek mondja, és a Kaszpi-tenger déli partjánál élő népekkel egybefogva sorolja fel a szóban forgó felekezetet. Méd helyet perzsa szokásokról ír, ami természetes: az ő idejében a Méd Birodalom napja rég leáldozot. A lovakat nagyjából akképpen írja le, mint Herodotos, ámde új adatokkal is szolgál. Többek közöt az emberi koponya tu- datos formálására utal. E szokás Perzsiából terjedt el i. e. 500. körül. Európába – úgy tartják – a hunok közvetítésével jutot.
A siginnoi [nép] általában a perzsák szokásait követi. Ám kis lovaik vannak, borzas szőrűek, nem bírnak meg egy lovast. Négyet e lovak közül befognak, és asz- szonyok hajtják őket, kiket e mesterségre nevelnek gyermekkoruktól fogva. A leg- jobb hajtó azzal házasodik, ki neki tetszik. Egyesek, mondják, oly hosszúra nyújt- ják fejüket, amennyire csak lehetséges, homlokuk álluknál jobban kiáll.
Az Orpheos Argonautika, az Argó útjának – valószínűleg Apollonios Rho- dios munkájának – késői (5–6. századi) feldolgozása megemlékezik a sigymnoi népről is. A Fekete-tenger délkeleti partvidékén honos nemzetek közöt sorolja fel őket az ismeretlen szerző. Az említetek rendre (napnyugatról kelet felé ha- ladva): ouroi, khidnaioi, kharandaioi, solymoi, assyrioi, philyrai, sapeiroi, byzerai, sigymnoi. A byzerai nép ókori görög források szerint az Akampsis (Çoruh) folyó környékén, Kolkhistól nyugatra lakot.
Stephanos Byzantios – Ktesias tudósítására hivatkozva – jegyzékébe so- rolt egy Sigynnos nevezetű egyiptomi várost. Lakosai a sigynnoi nevet viselték.
Ezen adatot hozzákapcsolhatjuk a szkíták egyiptomi kalandjához (25. oldal). A továbbiakban azonban érvelésünkben nem tudjuk hasznosítani.
Szigonyosok
Nincsen különösebb okunk kételkedni egyetlen tudósítás hitelében sem, en- nélfogva olyan megoldást kell találnunk, mely magában foglalja, lehetőség sze- rint ellentmondásoktól mentesen, valamennyi állítást, és beilleszthető ismerete- ink rendszerébe is.
Lakóhelyük
Az Al-Duna vidékén tanyázó sigynnai népre két szerző is hivatkozik. Hero- dotos a trákok országától északra, a folyón túl jelöli ki szálláshelyüket. Birto- kaik fekvésére, kiterjedésére leírása alapján csupán következtethetünk. Neve- zetek alighanem a Román-alföldön laktak, és vélhetően Alföldünkön, esetleg még a Dráva–Száva vidékén is jelen voltak. Apollonios Rhodios az Argó útjá- nak egyik eseménye, a Duna deltájánál történtek kapcsán említi őket. Strabon idejében a szóban forgó, alkalmasint kis létszámú népesség már nem lakot Dél- kelet-Európában. Talán szétszóródot, összeötvöződöt más népekkel, esetleg el- vándorolt. Nem jutnánk előbbre azzal sem, ha feltételeznénk, korábbi szállásai- kon tartózkodtak, de elkerülték tudósítóink fgyelmét.
A Kaukázus vidékén feltűnt csoportal kapcsolatban szintén csak találgatni tudunk. Meglehet, a sigynnai népnek csak egy része vándorolt a Don, illetve a Duna vidékére, más része el sem hagyta Ázsiát, ahogyan a Mada országát meg- szálló királyi szkíták egyes csoportjai sem tértek vissza Kelet-Európába, hanem letelepedtek a Kaukázus vidékén, illetve Kis-Ázsia stb. egyes tartományaiban.
Xenophon és Diodoros Sikeliotes például megemlékezik egy skythinoi (sky- thenoi) nevű nemzetségről, kik az Araxes, illetve a Harpasos (Arpa, Arpaçay) folyó vidékén – valószínűleg a mai Gyumri város környékén – éltek.
Eredetük
Ami a sigynnai nevezetű csoport madai származását illeti: nem tudjuk bizo- nyítani, de igen valószínűnek tartjuk. Vélekedésünk szerint nevezetek a királyi szkíták által a Don mellékére letelepítet szuromadai (sarmatai, sauromatai, syr- matai) – nagyobbrészt iráni eredetű – csoportól szakadtak el, s jutotak valami- képpen Délkelet-Európába. A szuromadai hadat – erről korábban már értekez- tünk (Ádám 2015a, 2015b) – alighanem gyepűnépként, vagyis határaik védelmé- ben telepíteték le a királyi szkíták. Talán hasonló szerepet szánhatak a ragado- zók a sigynnai népnek is.
Diodoros Sikeliotes a királyi szkíták viselt dolgairól, többek közöt, ezeket mondja.
… sok leigázot népet más hazába költöztetek, kető közülük nagy csoportá let. Az egyik asszíriaiakból állot, őket Paphlagonia és a Pontos közöti földre köl- tözteték, a másikat Médiából hurcolták el, és a Tanais [Don] mentén telepíteték le, e népre ruházták a sauromatai nevet.
Herodotos nevezetek szálláshelyéről, nyelvéről ekképpen nyilatkozik.
Átkelvén a Tanais [Don] folyón, már nem Szkítiában járunk, hanem az első birtokrész a sauromatai [néphez] tartozik, akik a Maeotis tavának öblétől kezdve az északi szél irányában foglalnak el tizenöt nap járásnyira [kb. négyszáz kilomé- ter] kiterjedő földet, mely teljességgel híjával van mind vadon tenyésző, mind gyü- mölcstermő fáknak.
És a sauromatai [nép] a szkíták nyelvét bírja, kezdetől fogva azonban hibás kiejtéssel [barbár, idegen módjára] beszéli, mivel az amazonok nem tanulták meg tökéletesen.
Öltözetük
Az i. e. 6. és 5. századi méd vagy perzsa divatnak megfelelő öltözetet nagy vonalakban Herodotos is bemutatja (alaposabban Shahbazi 1992): nemezből készült puha fejfedő (tiara), ujjas kabát, köpönyeg (kaunakes) – ezt némelykor pikkelyes, zsindelyes mintázatú ujjas ingruhaként (khiton) említik – és nadrág (anaxyrides).
A gúnya (akkád gaunakka, görög kaunakes) bizonyára mezopotámiai őssel dicsekedhet. Viselete Közép-Ázsiában, Baktria és Margiana vidékén, illetve az esküdötek körében is szokásban volt. Előkelők gúnya helyet fnomabb anyag- ból való ujjast, vagyis köntöst (kandys) öltötek magukra (Yatsenko 1992).
A köntös szó gyökerét Schmitt (1990) iráninak véli. Ellenében hivatkozha- tunk használatból kikopot könt (bugyolál, burkol, csavar, köt, göngyöl, teker) igénkre. Névszókat – az általuk jelölt dolgokkal, fogalmakkal terjednek – nyel- vünk különösebb akadály nélkül átvehet. A magyarba azonban más nyelvekből ige csak akként juthat, ha beillesztő képzőt kap, pl. involvál (involvo). A könt ige, s a belőle képzet köntös főnév, ilyenformán nemigen lehet iráni nyelvek sajátja.
A nadrág viseletét alkalmasint a puszta lakóitól tanulták el az ókori népek.
Neve iráni közvetítéssel jutot a görögökhöz, s ők anaxyrides címen sorolták be szószedetükbe. Magyar anya szülte, ki e szörnyalakban nadrág szavunkat felis- meri! Szkíta nadrág dívot az esküdöt népek és atyafságuk (dákok, geták, hu- nok, törökök) körében. Madaiak, perzsák, armeniaiak, frígek, nem különben te- utonok, frankok, belgák, bretonok, kelták, utóbb a fél világ lakói, szintén szkíta nadrágot viseltek.
Herodotos tanúságtétele, öltözetük részletes leírása híján is, nyomós érv a sigynnai nép keleti származása mellet.
Nevük
Herodotos észrevétele – a sigynnai nemzetség nevéhez hasonló szavak fel- bukkannak más nemzetek nyelvében is – nemigen segít azonosítani nevezete- ket. Liguria népe talán azért illete rokon szóval a vándorkereskedőket, mert ez lehetet nyelvükben a házalót jelentő kifejezés. Árusainkat felruházhaták az ál- taluk képviselt népcsoport nevével is (vö. drótostót). Kézenfekvő ezzel összefüg- gésben az Arar (Saône) völgyében honos sekuanoi (sequani) nevezetű kelta fele- kezetre hivatkozni.
A ciprusi gerely bizonyosan szkíta szigony. Ismerték a makedónok és a trá- kok is. Az eszközzel együt nyilván elnevezése is elterjedt körükben. Ókori for- rásokban eme hajítófegyver (gerely, nyárs) neve sibyne, sibynes, sigymnon, sigy- nes, sigynon alakban fordul elő.
Fischer (1917b) a sigynnai nép nevét szigony szavunkkal rokonítota, és ma- gunk is úgy gondoljuk, a szóban forgó fegyver és nép neve azonos. Mások azon- ban a sigynnai nevet szegény, illetve cigány szavunkkal kapcsolják össze. Előbbi állítással Tóth (2009) művében találkoztunk. Utóbbi tárgyában mindenekelőt Barrett (1979) tanulmánya adhat eligazítást. Mondanivalójának lényege egyet- len mondatban összefoglalható. E kérdésben, meddő találgatásokon kívül, eddig nem sikerült eredményeket felmutatni.
Mármost vegyük sorra valamennyi lehetőséget: cigány, szegény, szigony (ci- gony, szigonya) szavunkat. Görög szerzők az é, i, o, ö, ú, ü magánhangzót szkíta szavakban nem ritkán üpszilonnal helyetesíteték, a vagy á hangzónkat viszont, ismereteink szerint, egy ízben sem. A sigynnai név tartalma ennélfogva lehetne szegény, cigony, szigony, esetleg szigonya, cigány azonban aligha.
Lehetnének e nép gyermekei szűkölködők, esetleg önkéntes katonák – sze- gény szavunknak a régiségben volt ilyen jelentése (lásd Czuczor és Fogarasi 1870) –, ám nem tudjuk példákkal, ésszerű indokokkal alátámasztani, miért ne- vezné magát egy nép szegénynek. Nép és fegyver nevének kapcsolatára ellen- ben akad példa. A jászik (mai szóhasználatal íjászok) és a dákok, helyesebben dákosok címe jellemzőnek tartot fegyverükre utal. Mi több, ismerünk egy jászi- madai (exomatae, iaxamatai stb.) nevű nemzetséget is. Akad példa fegyver képé- ben megjelenítet istenségre is a pusztai népek körében. A kard például a szkíta népeknél Hargita, Harag istenatya jelképe volt. A hun szövetség népeinek köré- ben pedig Kingir hadistenség jelvénye.
Eltérő vélemények
Larcher (1844) kérdésként fogalmazza meg feltevését: Vajon nem a szóban forgó sauromatai népesség egyik ága jutot a Duna vidékére, s származik ezek- től a sigynnai nemzetség ? Nemzeti hovatartozásuk megítélését ellenben kocká- zatosnak tartja. Herodotos – mondja szerzőnk – időben jóval közelebb volt az eseményekhez, mégsem foglalt állást egyértelműen. A liguriaiak, illetve cipru- siak által használt kifejezésről ilyenformán nyilatkozik: Herodotos erre vonat- kozó észrevétele nem tartozik szorosan a tárgyhoz, csupán zavart okoz. Végül
