AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA
A KIRÁLY-TIGRIS
REGÉNY
IRTA
GIOVANNI VERGA
OLASZBÓL FORDITOTTA
VIRÁG GYULA
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM R. TÁRSULAT KIADÁSA 1896.
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2016 Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya ISBN 978-615-5557-16-3 (online)
MEK-16244
I.
Már csaknem elfeledkeztem Giorgio La Ferlitáról, mikor egyszer csak kapom a meghivót az esküvőjére. Mióta a diplomácziai pályára lépett, nagyritkán találkoztam vele, akkor is csak ugy futólag. Mikor utoljára Firenzében láttam, hófehér nyakkendője teljes diszében, éppen Japánból érkezett haza s a »Béke« vendéglő körasztalánál szoritottam kezet vele. Szép fiu volt ez az én barátom, teli tüzzel, néha csipkedő, gúnyos modoru, ellátva a londoni s bécsi előkelő társaságok finom mázával, sokat utazott ember, ki mint követségi titkár, összejárta a világot.
Igen udvarias volt vélem szemben, fölismert rögtön, nem beszélt az utazásairól s én ennek fejében köszönetül szivarral kináltam meg a fekete kávénál, ő viszont az övéiből kinált meg; a társalgás meglehetősen hidegen folyt, aztán abban is maradt; nagyban fogadkoztunk, hogy mennél sürübben meglátogatjuk egymást, s kétszer vagy háromszor találkoztunk is az előcsar- nokban, mikor ő kijött, én meg bementem, vagy megforditva. Egy reggel aztán, akárcsak valami bomba pattant be a szobámba, s tudom is én, micsoda párbajról kezdett nekem beszélni; egyuttal fölkért arra is, hogy legyek a segédje; de oly tüzzel, oly hévvel beszélt, hogy én két nem-et is mondtam egy helyett; magától értetődik, hogy ez a mi barátságunkat nem valami nagyon füzte szorosabbra. Két napra rá hallom, hogy egy kardvágás az ágyhoz szegezte s elmentem, meglátogattam. Láza volt, egy történetet beszélt el, mely maga is lázas félrebeszélésnek tünt fel előttem s melyet majd alább magam is elmondok.
Gyógyulása alatt csaknem minden nap elmentem hozzá; haragudott reám; az igazat meg- vallva, engem is furdalt egy kicsit a lelkiismeret. Egy reggel nagy sietségben találtam; sebbel- lobbal csomagolta a podgyászát; azt sem mondta: hova, miért megy, ideges türelmetlenséggel vetett oda egy-egy szót. Kikisértem a vasuthoz s a tömeg morajától ugy látszott, mintha el- kábulna. Mikor jegyet akart váltani, azt kérdezte, melyik vonat érkezése esik össze a nápoly- konstantinápolyi gőzös indulásával?
- De hát hova mégy? - kérdeztem végül.
- Magam sem tudom; egyelőre Nápolyba. Nézz csak ide.
S hirtelen elhatározással megmutatott egy névjegyet, melyre e szavak voltak irva:
»Szeretlek, elutazom, Isten veled!«
Semmi több; a név ki volt vakarva, s a névjegyen csak egy grófi korona maradt, alatta ez a finom, vékony előkelő betükkel irt sor, melyből mintha ölelő karjait nyujtotta volna felé egy nő, hogy elcsavarja a fejét az én szegény Györgyömnek, ki amugy is, már születésétől fogva sem rendelkezett valami sok higgadtsággal.
Két hónap mulva ujból találkoztam vele. Magasan hordta az orrát, mint akinek jó szél dagasztja a vitorláit, s ki az ifjuság illatában fürdik.
Hosszasan beszélt valami pénzösszegről, melyet régóta hiába vár, s valami Palmiráról, kit a San-Carlo szinházbeli diadalai közül ragadott ki, hogy az unalmat az ő társaságában elüzze.
- Az a névjegyes? - kérdeztem.
- Melyik? - mintha nem emlékeznék már reá. - Ah, nem! egészen más, egészen más!
S belebámult a szivara füstjébe. Aztán vállat vont.
Giorgio mindig azok közé a szerencsés emberek közé tartozott, kik az élet utjait hintón teszik meg, mint ahogy az iskolában is szokott járni, a mikor nagyon meleg, vagy nagyon hideg volt, s ez véle csaknem minden nap megtörtént. Husz éves korában verskötetet adott ki, mely
érdekes dicsfényt kanyaritott szőke fürtjei köré; mire harmincz éves lett, az állam költségén bejárt egy sereg fővárost - az is igaz ugyan, hogy az apja, az öreg La Ferlita, szintén nem egyszer segitette ki a bajból az államot. - Apja, ez a becsületes munkás, erős ember, anyai gyöngédséggel szerette a finom szervezetű gyereket; egészen átadta magát nevelésének, minden tehetségét arra forditotta, hogy fia számára az életnek azt az utját egyengesse ki, mely szemében a legszebbnek látszott, a melyen fiacskája legkellemesebben élje le életét; ipar- kodott vattát rakni lábai alá, hogy ne érezze az élet göröngyeit. A védelem tulhajtott érzetében s abból az odaadó gyámkodásból kifolyólag, mely a nemes és hatalmas jellemeknek sajátsága a gyöngékkel szemben, ha tehette volna, szivesen hordta volna harmincz éves koráig is ölben a fiát. Giorgio elérkezett az ifjukor teljes kifejlődése pontjáig a nélkül, hogy csak egy akadály is utjába állott volna, a nélkül, hogy csak egyszer is lett volna alkalma kimutatni férfias erejét az élet küzdelmeiben. A jó apa csak mosolygott az ő széles mosolyával, amikor az ifjuban látta azt az ideges gyengeséget s asszonyos finomkodást, mely őt boldogult feleségére emlékezteté.
Igy aztán Giorgiónak az év 365 napján jóformán nem is volt egyéb teendője, mint az asszo- nyok mosolyával foglalkozni. Most, hogy megkomolyodott, s némiképen materialistává lett, mint a hogy egy diplomatához illik is, nem irt többé verseket, sőt szégyelte, hogy egyáltalában irt is valaha. Hanem azért most is megtartotta régi szokását, hogy elálmodozva belebámuljon az üres levegőbe s iparkodott kedvezni a poéta-vérében levő kényelemszeretetnek, törekedett minél lágyabbá tenni annak a kocsinak a vánkosait, melyen ő ifjuságát jókedvüen, négy lóval utazta keresztül. Ha valami kődarabban egyet zökkent a kocsi - ha valami bánat, tiz perczig tartó lelkifurdalás vett erőt rajta, valamiképen összeszorult a szive, vagy alkalmatlan pir öntötte el arczát - egyszerüen a másik oldalra vonult, ásitva nyujtózkodott egyet, behunyta a szemeit, hogy ne lásson s igy szólt: - Szenvedély az egész! - s nyugodt kedélylyel álmodozott tovább.
Hát ez a jó fiu egyszer csak kapta magát s a házasságra adta a fejét, mely hatszázezer lirát, s gyönyörű barna kis feleséget szerzett neki, mikor Ruscaglia kisasszonyt elvette. Giorgiónak mindig csak a barnák tetszettek legjobban s ez valóban igazi példányképe volt a barnáknak s becsületére vált azoknak a pompás ruháknak, melyeket a vőlegény, anyósa némi tiltakozása daczára, Firenzében rendelt meg.
Mikor barátunk a tremestieri templomban megjelent, ragyogott a szeme s oly diadalmas mosoly ült az ajkain, hogy az angol követ felesége mérgében eltépte a világ legszebb keztyüjét. Az öreg La Ferlita meghalt, fiára szép nevelést, szép pályát s gyönyörü jövőt hagyva, melyet az öreg kénkereskedő pénze s nagyravágyása ugyancsak gondtalanná tett számára. Giorgio a nélkül, hogy a földre kellene raknia a lábát, egyszerüen csak átült a saját kocsijából a feleségéébe.
A szertartás rövid volt. Az egész világ napfénynyel, virágillattal, a fehér falak vidámságával volt tele; ugy látszott, mintha csak a mi fekete frakkjaink s az örömanya könyázott kendője volnának az egyedüli szomoru dolgok ebben a siralomvölgyében. Az uj pár a kézszoritások s az üdvkivánatok özöne közt távozott karonfogva, még a tömjénfüst csekélyke fátyolával körüllebegve, az ifju feleség kissé bátortalanul, kissé elfogódva szürke selyem ruhájában, kissé megzavarodva férje előkelő magatartásától. A hintó a templom előtti gyepes téren várt rájuk egy sereg bámész paraszt között, a hintó fényes oldalaiban gyerkőczék nézték vissza- tükröződő arczfintorgatásukat s nagyokat kiabáltak, amikor a kocsis közibük csapott az ostorral.
- Szerencsés utat az uj párnak!
Szerencsés utat! ne forduljatok vissza többé e felé, mit az ut porában magatok mögött hagytok; ön, asszonyom, ki itt hagyja regényes leányszobája kék virágos kárpitu falait, husz- szor kikölcsönzött s visszakért kötetét Pratinak, a melyen hiába akarta kisimitani a körömmel
belevésett alig észrevehető jelzéseket; hagyja itt azt a kis órát, a nagymama ajándékát, a melyre annyi futó pillantást vetett, a mama közelében himezve, abban az időtájban, mikor ő jönni szokott - ő, az a másik; hagyja itt azt az utolsó forró kézszoritást, melyet véle váltott, mikor a tengerészeti iskolába ment, s mikor, mint egy sebzett madárka, fájdalmával kék virágos szobácskája rejtekébe vonult; - és te Giorgio hagyd magad mögött mindazt a sok levelkét, melyek illatossá tették iróasztalod fiókját, emlékezel reájuk? S azt az egyetlen másik levelkét is, melyen egyéb nincs, csak egy grófi czimer és semmi más dátum, csak egy lázzal, hévvel teli nap feljegyzése, mely nap elmult, régen, nagyon régen... emlékezel reá?
Én még emlékezem reá, annyi idő mulva, pedig csak egyetlen egyszer láttam őt, s mégis mintha most is szemeim előtt volna a szálloda szomoru, üres nagy szobájában, amint ott állt a tűz mellett, kezei fehérek voltak s fénylettek, mint a gyöngy s lázas szemeit reám meresztette.
II.
Nem tudom, hogy s mi módon találkoztak először, annyi bizonyos, hogy egy idő óta ismerték már egymást, s szemeik kutattak egymás után a Cascine s a Galleria degli Uffizi néptöme- gében.
- Nem tudnám megmondani, hogy szép-e - szólt egy nap hozzám Giorgio - csak annyit tudok, hogy a bolondulásig szerelmes vagyok ebbe az asszonyba, kinek még nevét sem tudom s ki szemeivel értésemre adta, hogy tetszem neki. Hiuság, kiváncsiság, érzéki vonzalom-e ez benne, az Isten tudja.
Első izben Pittiéknél egy bálon tudta meg a nevét és még sok egyebet róla: hogy kaczér és büszke, önző, karrarai márvány kivül is, belül is; olyan, amilyennek látszott, jéghideg mosolyával; azt mondogatták róla, hogy az öngyilkosságba kergette a férfiut, ki az egyetlen volt, kit valaha szeretett, szeretett pedig az őrülésig egy nőoroszlán szerelmével; Nata a neve, oly édes név, mint két jóleső hangjegy.
- Lesz szives bemutatni néki? - kérdé Giorgio, miután figyelmesen meghallgatta Rancy grófnőt.
- Fölösleges! már ismeri önt.
- Ő?
- Igen; éppen tegnapelőtt kérdezősködött önről, mikor lóháton találkoztunk vele.
- No, és?
- No, és nem.
- Miért nem?
- Mert ő nem akarja.
- Ah!
- Szerelmes belé?
- Nem tudom.
- Tetszik önnek?
- Nagyon.
- A miatt, amit mondtam róla?
- Talán.
- Akar egy jó tanácsot hallani, barátom?
- De nem leszek köteles elfogadni?
- Helyes; hisz nem is volna tanács, ha követnie kellene. Amely nap azt érzi, hogy az esze kezdi elhagyni a grófnő miatt, másnap tétesse át magát Washingtonba, vagy Konstanti- nápolyba; Washington jobb lesz: az messzebb van.
- Mért akar oly messze elkergetni, mikor én oly jól érzem magam itt is. A grófnő nem akar megismerni, ön visszautasitja kérésemet, hogy neki bemutasson; de hát mi ennek az oka?
- Hát jól van. Adok önnek egy másik tanácsot; ezt már azért, hogy megfogadja: a férjemnek nem kell azt tudnia, a mit Nata nekem mondott, keresse fel, mutassa be ő magát.
- Köszönöm, felelt La Ferlita, ugyanazon a kötekedő hangon.
Rancy gróf barátja volt Giorgionak; gyakran találkoztak a franczia nagykövetségnél, meg a külügyminiszteriumban.
- Nagyon szivesen, - felelt a kérésére. - De hát aztán lesz foganatja?
- Biztos vagyok benne.
- Biztos-e?... Nem tudja, hogy ő egészségi okokból jön minden télen Olaszországba? Ez beteg asszony, édesem, ha udvarolni akar neki, nincs veszteni való ideje. Nos hát keressük meg.
Végre meglelték egy terem mélyében az orosz miniszter karján. A nagy tömegben e szőke, sápadt asszonyon mi megjegyezni valóm volt, legfölebb megjelenésének kecsessége; de azért férfiak is, nők is utána néztek, amerre csak ment: megigézte őket az a nagy, szürke, csaknem zöldes szempár, melyek ragyogtak, mint diadémja gyémántjai, feltünt nekik szük, czipőin megfeszülő ruhájának izléses szépsége, mely mintegy kigyó-öleléssel fogta át derekát.
Mikor a két barát feléje közeledett, épp a kandalló előtt állott; jönni látva őket, hirtelen mozdulattal összeránczolta a szemöldökét s a tükörben merően nézett Giorgiora fényes jégtekintetével; majd megfordulva, pár pillanatig Giorgio arczába mélyedt a tekintete, ugy, hogy ennek eszébe jutott a Rancyné tanácsa, mely ugy látszik, nem volt üres beszéd.
A grófnő hidegen fogadta a bemutatást, fejét könnyedén meghajtotta, a nélkül, hogy a száját kinyitotta volna, a nélkül, hogy hosszasabban ránézett volna Giorgiora, mintegy nem is törődve véle s aztán tovább ment. Ekkor történt az összeszólalkozás, melyet sem La Ferlita segédei, sem Guidoni őrnagyéi, ki hires párbajozó volt, nem tudtak elsimitani, s melyet egy kardvágás hozott tisztába. Ugy látszik, a grófnőnek az a bizarr gondolata támadt, hogy átadta nevekkel már teljesen betöltött tánczrendjét Giorgionak s ez azt a másik bizarrságot követte el, hogy a maga nevét a Guidonié fölé irta. Ez a maga részéről, mint olyan ember, ki tudja: mi a teendője, mosolyogva, szótlanul hajtotta meg magát a grófnő előtt, ennek a közönyös han- gon elmondott nyilatkozatára, hogy »higyje el, nagyon meg van lepetve s a dolog legkevésbbé sem tetszik neki«; aztán a tömeg közé keveredve, La Ferlitával nehány szót váltott.
A grófnő nem tánczolt többet s mikor Giorgio jött a maga tánczáért, mely neki egy párbajába fog kerülni, látta, hogy távozik a nélkül, hogy szemet vetne rá, mintha nem is emlékeznék felőle.
Aztán kiváncsi volt, hogy római czirkuszba illő szeszélyét a két férfi melyike fizette meg életével. Abban az időben, mikor Giorgio ágyban feküdt, sok ember tudakozódott hogyléte felől, sok névjegyet hagytak hátra, melyek közt az utolsó volt az a névtelen, melyet La Ferlita nékem mutatott.
Tehát végre is találkoztak. Rancy grófnőnek nem hiába sugta valami a jó tanácsokat; ösztön- szerüleg nem bizott abban, hogy ezek megismerjék egymást; a véletlen, az ellentéteknek egymáshoz való vonzódása, a végzetszerűség összehozta őket és ime első találkozásukkor történt már valami, később talán még több lesz belőle.
Ebben az asszonyban a szenvedélyes és müvészileg kaczér teremtés minden mohósága, minden szeszélye, minden ideges türelmetlensége benne volt - bohém, kozák, s párisi nő volt egy személyben - macskaszeméből kimondhatatlan égő vágy sugárzott ki.
Minden férfi tüzet fogott ez előtt a modern asszonyi eszménykép előtt; férje, ki elvette őt s a többi férfiak, kik férjétől akarták elszakitani, a nők meg gyöngyeiért irigyelték s modoráért; az a hatalmas emberi szenvedély, melynek istennője volt, lábainál hevert, s szüntelenül ugyanazt az egy dicséneket zengedezte felé itt is, ott is, bálokon, a szinházban s látogatásai közt hódoló szavakban s érzelgős szempillantásokban kifejezve. Ő, az istennő, a talapzaton állva, unta
magát, s bántotta a sértő kiváncsiság. Egy alkalommal, de csak egyetlen egy alkalommal fogta el őt is tetőtől talpig az őt körülrajongó, előtte ismeretlen hódolat valaki iránt s akkor lázba jött, föltámadt benne a nőoroszlán. Később, mikor megint megjelent az ünnepélyeken márvány homlokával, hideg tekintetü szemeivel, senki sem hitte volna, hogy belsejében a szenvedély vihara dúl, s abból a viharból, mely lelkét tépdeste, annak a pillanatnak a bukásából misem maradt meg, mint kaczérsága, kielégithetetlen mosolya s bizonyos vágyó csillogás szemeiben, mely mintha valamit keresne, valami vigaszt, valami emléket vagy talán egy gátot, melyet maga elé állitson. E mosoly s e tekintet nem volt kétkedő, de közönyös - óvatos magában s kifürkészhetetlenül szeszélyes mások szemében.
E két rendkivüli kedély találkozásából, melyeket a mai kor viszonyai teremtettek, drámának kellett kifejlődnie, drámának, vagy komédiának, mint két elektromos sarok közeledtekor szikra pattan ki belőlük. Giorgio asszonyi kedély modern értelemben véve és előkelő; pompás vivó; s olyan, ki egy szeszélyéért koczkára teszi az életét, ki hozzá van szokva ahoz, hogy szeszélyéből szenvedély váljék s hozzá van szokva, hogy szenvedélyének ne tudjon ellenállni semmi; büszke arra, hogy mindig tisztában van önmagával.
Az a másik telve a beteges szenvedély heves és erős kitöréseivel, kóbor természetü s szórakozni vágyó, mind a mellett erős és határozott, szive jéghideg, képzelődése tüz. A férfi csupa nőies finomság, gyöngeség; a nő csupa férfias hév, erély, zsarnoki önkény.
III.
Eljött a tél, szürkén, szomoruan. Giorgio a Cascinén találkozott a grófnővel. Kocsija sarkába huzódott erősen fázva peluche köpenye s takarója alatt. Novemberi szép nap ragyogott a tiszta, azurkék égen. Sápadt volt, lesoványodott, beesett szemei égtek a láztól s elgondol- kozva, szórakozottan kalandoztak az utolsó levéltől is megkoppasztott fák galyain. Egymásra szembe jöttek; a grófnő egy pillanatra egészen fehér lett. Tudta talán, hogy ő is Firenzében van? hogy találkozni fog vele? vagy akarta is látni megint?
La Ferlita az ő Palmirájával ült egy kocsiban. A Piazzonén hagyva Palmirát a kocsival, ő maga visszatért. Nem találkozott többé a grófnővel, s aztán néhány következő napon sem tudta viszontlátni. Végre elhatározta magát, hogy Rancy grófnénál fog tudakozódni.
- Igen, felelt ez - tudom, hogy visszatért, de nem volt alkalmam látni őt. Beteg nagyon, tudja?
- Tényleg...?
- Visszajött, hogy a telet Firenzében töltse. Az orvosok két évet adnak még neki s Olaszország éghajlata alá küldték.
Giorgio szórakozottnak látszott; közönyös dolgokról kezdtek beszélni; aztán jött még egy-két látogató s a társalgás széles mederben folyt. La Ferlita mikor távozni készült, igy szólt a grófnéhoz:
- Azon töröm a fejemet, mit kelljen tennem, hogy egy asszony szeretője legyek, kinek a napjai meg vannak számlálva.
A grófné csodálkozó tekintetet vetett reá.
- Barátom, a fejét nem ismerem, de a szivét igen. Hagyja őt békén, szegénykét! Mind- kettejüknek jobb lesz az ugy.
Két nappal később La Ferlita Rancynétól névjegyet kapott, melyen lakonikus rövidséggel e szavak állottak:
»Jőjjön el csütörtökön. Ő is itt lesz.«
- Parázson állott ugy-e, mióta a levelem megkapta? kérdezte Rancyné, mikor látta, hogy tiz előtt megjött. S most kiváncsi megtudni a hogyan?-t s a miért?-et. A dolog ugy van, hogy ő maga hivatta meg magát. A miért-et majd ön mondja meg nekem.
- Ha magam is tudni fogom.
- Természetesen, majd ha maga is tudni fogja. Mondja, kivel volt mult szombaton a Cascinén?
- Ő tette föl ezt a kérdést?
- Kiváncsi! Kivel volt?
- Nem emlékszem arra sem, hogy a mult szombaton voltam-e a Cascinén.
- Hát nem találkozott ottan a napokban a grófnővel?
- De igen.
- Egyedül volt?
- Nem.
- Most már tudom a miért-et. Egyébre nincs szükségem.
S a kérdésektől egészen megzavarodott férfit ott hagyva, két ur elébe ment, kik most érkeztek.
De Rancy grófné csütörtöki jourjai mindig nagyon látogatottak voltak. A háziasszony jobban el volt foglalva, semhogy Giorgio legkisebb felvilágositást is kaphatott volna tőle hajnali két óránál előbb.
Tizenegy óra felé belépett Nata, pompás öltözékben, mint mindig, de a szeme alatt pár ráncz volt, s az arcza kicsit ki volt pirositva. Giorgio észrevette a maga helyéről, hogy a grófnő tekintete keres valakit.
A két barátnő udvariasan sietett egymás felé s együtt egy másik szobába mentek. A diploma- tának minden Machiavellihez méltó cselfogása daczára sem sikerült a grófnő figyelmét magára vonni. Csak mikor már menni készült, jutott közelébe a zongora mellett, s felé nyuj- tott kézzel, ajkain mosolylyal, a legkedvesebb természetességgel tett feléje két-három lépést.
- Miért nem látogatott meg vagy egyszer? szólt hozzá olaszul, egy kissé idegen kiejtéssel, de minden zavar nélkül.
Giorgio még mindig meglepetve válaszolt:
- Mert nem kaptam reá engedélyt.
- Ha nem, ugy most kétszeresen adok - s bal kezét is oda nyujtotta. Igy kéz kézben szemébe nézett:
- Mindennap otthon vagyok négytől hatig. Ha otthon akar találni, jőjjön négy után.
Giorgio meghajtotta magát s kikisérve, igy szólt:
- Az egész telet Firenzében fogja tölteni?
- Nem tudom. Az orvosok azt mondják, hogy az észak éghajlata megöl. Az egészségem, mint láthatja is rajtam, nem sokat ér - a keble, melyet gyöngysorok boritottak, hófehér volt. - Talán márcziusig, talán juniusig maradok. Magam sem tudom teljesen. Én is változékony vagyok, akár csak az egészségem. A grófnéval sokat beszélgettünk magáról. Nehány hó mulva el kell utaznia?
- Attól függ, mivel biznak meg!
- Tudja mit, küldesse magát Pétervárba; ott leszek juniusban és juliusban.
Igy szólván, bizalmasan, mintha már régi barátok volnának, nyujtott neki kezet, s a kocsiba ült.
- Mit mondott? - kérdé a grófné, mikor La Ferlita vele ujból találkozott.
- Hogy látogassam meg.
A másik elkezdett nevetni az ő finom, alig észrevehető nevetésével, mely alig láttatott egy keveset fénylő fehér fogsorából.
- Már sokkal jobban van. Nem gondolja?
- Igen.
- Igaz ugyan, hogy egy kis pirositót használt... Szegényke! Szeretném, ha az orvosok csalódtak volna. Tudja, hogy beszéltünk magáról. Megmondta, hogy a férjem mutatta be neki.
- Egyebet semmit?
- Nem. Nevettünk a maga nyakasságán. Én persze jobban, mint ő! Akarja, barátom, hogy komolyan, de egészen komolyan megmondjam, a mit gondolok? Félek tőle, hogy ez a szép kis tréfa komolyan s nagyon rosszul fog végződni, a mi aztán meglehetős nagy szerencsét- lenség volna.
Giorgio vállat vont.
- Tényleg, nagy szerencsétlenség volna! Egyelőre még csak önt féltettem a maga összes tehetségével, nagyvilági modorával s összes diplomataságával egyetemben. Hanem azért eléggé ismerem s tudom, hogy egy utazás, egy érdemjel, egy ballerina, egy nagy veszteség a kártyán meggyógyitaná. Hanem most már Nata beteg, gyenge, ideges, érzékeny, tudom is én, elég az hozzá, hogy veszedelem fenyegeti... mostanában van benne valami szokatlanul beteges.
Giorgio nem mosolygott tovább.
- Hát végre is, milyen asszonynak tartja?
- Könnyelmü szőkének - nem szép, de könnyelmü - nagyon elegáns, a ki jól fest a szalonban, a kinek vannak gyémántjai, van szép neve, előkelő férje, a ki tábornok s a czár személyes barátja és igy tovább.
- És aztán?
- Az aztánt ne kérdezze, édesem. S aztán semmi, vagy minden. Rózsás álmokat álmodik s a selyemről és bársonyról elmélkedik.
- Ugy beszél róla, hogy végre is kénytelen vagyok belé szeretni! kiáltott Giorgio, iparkodván mosolyogni, de a türelmetlenség némi árnyékával.
A grófné hirtelen fölemelkedett:
- Nos, La Ferlita, menjen haza; álmosak vagyunk s összevissza beszélünk mind a ketten.
Holnap vagy holnapután meg fogja látni. Legyen neki barátja, vagy szeretője s legyen ön- gyilkos miatta. Jó éjszakát!
IV.
A grófnő villája a Principe Amadeo utczán volt; ablakai három oldalról kis kertre nyiltak, de a homlokzata a San Miniatóra s a Viale dei Colli kigyózó utjára néztek. A kertecske apró kis pázsit darabkái majdnem akkorák, mint egy biliárd posztója s érdekesek voltak az utak menti törpe fácskák. Ha a nap ráragyogott az ablakokra, tarka függönyök szine verődött vissza róluk. Este, nyolcz órától tizenegyig, mikor a város zaja eloszlott a távolban, ábrándos lámpafény szürődött át az ablakok selyem s damaszk függönyei között s a fény a rácsokon át rávetődött a kihalt, sötét utcza gyalogjárójára és végig futott a hatalmas magniolafák izmos levelein. Az a kevés ember, aki ilyenkor erre ment, megállott egy pillanatra s kiváncsian pillantott be az ablakokon, hogy jól esően legeltesse szemét a barátságos lámpavilág fényében elő-előtünő butorokon, mig a többi a sötétségben merült el s mikor ujra tovább mentek, még akkor is vissza-visszafordultak, hogy felujitsák keblükben azt a kellemes érzést, melyet e barátságos, finom fészek látása ébresztett.
De e boldog fészek belsejében más látvány fogadta az érkezőt. Az utczától legtávolabb levő szobában, a legfélreesőbb sarokban szokott Nata ülni a kandalló mellett. A lángok kékes lobogásától tündéries fény ragyogta be; szemei félig behunyva, mint valami két nagy fekete folt sápadt arczán; lábai a szőnyegen kinyujtva, feje a támlásszék párnájára hajtva s vagy egy könyv lapjait forgatta unottan, vagy gépiesen mozgatta legyezőjét. A többi szoba üres, néma és hideg volt; az inas csendesen járt föl s alá az előszobában s e méla csendben a tűz patto- gása, az óra ketyegése vagy a tovagördülő kocsik robogása oly szomorú, oly mélabús hatást idézett elő.
Mikor Giorgio látogatást tett a grófnénál, délután öt óra felé, a ház összes ablakai úgy ragyog- tak, mint a tükrök; a tető vörös cserepeire s az alacsony, fehér kéményekre pazarúl szórta a nap aranyos sugarait. Nata, annak hallatára, hogy kocsi állott meg a ház előtt, ösztönszerüleg forditotta fejét a szalon ajtaja felé. Giorgio az ablak mellett találta őt kis gömbölyü, aranynyal diszitett asztalka előtt, melyen könyvei s levelei hevertek; és magányosabbnak s elhagya- tottabbnak látszott, mint valaha. A szalon, mely csupa kék selyem butorral volt tele, gyengén volt megvilágitva; a kandallóban nagy tűz égett. A remek téli nap sem egy sugarat, sem egy mosolyt nem küldött e szobába. Az urias, de bús hangulatu kert fái közt a galyakon madarak csiripeltek s az ablakból a függönyök között az esti pirba borult ég egy fényes csikja látszott.
A függöny selymén keresztül gyengén, halványan szürődött át a külső világosság s a kandalló közelében elnyelte azt is a lángok vöröses fénye. Nata, oldalt fordulva az ablak felé, mintha elmerült volna a homályban, szemei még nagyobbaknak, még mélyebbeknek látszottak, sáppadtsága csaknem zöld szinben játszott. Mint egy gyermek tapsolta kezével, majd mind két kezét feléje nyujtva, legszebb mosolyával szólott:
- Pompás! Oh, ha tudná, mennyire jókor jön, mennyire hálás vagyok önnek e látogatásáért!
Látja? Az én egész életem abban telik le, hogy a kert fáit olvasgatom össze. És nézze, itt az én legnagyobb szórakozásom!
Giorgio lehajolt, hogy megnézze, mivel szórakozik a grófnő: japán alakot festett egy legye- zőre. Aztán elkezdtek Japánról beszélgetni, hol nehány évet töltött La Ferlita.
Nata ezer kérdést tett, egyik bizarrabb volt, mint a másik, s időről időre önfeledten mélyesz- tette arczába beható, kémlelő tekintetét. Egyszerre csak, egy zománczozott bronz-tárgy s egy csont diszmü leirása közben, hirtelen igy szólt:
- Ön bizonyára haragszik reám, ugy-e?
A férfi meglepetve kapta föl a fejét; a grófnő nem is nézett reá, a festést nézte a világosság felé forditva, hogy megszáradt-e eléggé. Szemeit kissé összehuzta, kezei fel voltak emelve;
fehérek voltak, mint a viasz s a szélükön, mintha átlátszók volnának. Mintha nem is tette volna fel ezt a kérdést.
- Én? - szólt végre La Ferlita.
- Igen, un peu, beaucoup, passionément! - passionément.
- Mais non! Rien du tout!
Most már feléje fordult, a legyezőt még mindig a levegőben tartva.
- Igazán? Annál jobb! Nem képzeli, mily nagy örömet szerez vele!...
S meghajtva a fejét, szoborkifejezésü arczával, melyről nem lehetett kitalálni: tréfál-e vagy komolyan beszél, halk hangon hozzá tette:
- Merci!
Pillanatnyi csend állott be; ugy látszott, egészen bele merül munkájába; aztán betette a legyezőt egy szekrénykébe s a kandalló mellé állva, lábát a rácsra helyezte, ruháját kissé föl- huzva s könyökével a kandalló párkányára támaszkodott.
- Mindig Firenzében volt, mióta nem láttuk egymást?
- Igen, egy hónapi szabadságomat kivéve, miből aztán nyolcz hét lett.
- Visszajöttöm óta nem láttam s már azt hittem, elutazott.
- De én láttam önt.
- Hol?
- A Cascinén, van már nyolcz, kilencz napja.
- Nem ismertem meg. Akkor kocsiztam ki először, akkor még nagyon gyenge voltam s a nagy néptömeg láttára megfájdult a fejem.
- De most már sokkal jobban van.
- Igen, most már jól vagyok.
La Ferlita, aki maga sem tudta egész alaposan, miről ábrándozott, de a ki, annyi bizonyos, hogy egészen el volt telve ennek az asszonynak a képével, ki ugy elcsavarta a fejét, lassan- lassan kezdett kijózanodni most, hogy közelről s oly nyugodtan, oly egyszerüen, és termé- szetesen beszélgetett vele. Nata ott a kandalló előtt elég csinos volt, de egyéb semmi s csak akkor, mikor ugy a szemeibe mélyen vetette a tekintetét, akkor érezte ugy, mintha egy kicsit megszédülne a feje. Mikor elment, kezet nyujtva néki, igy szólt:
- Olyan korán...
Haza menet La Ferlita igy szólt magában.
- Fiam, Giorgio, félek, nevetséges figurát csináltál magadból. No, no, helyre kell hozni az ügyetlenséget.
*
Hanem azért elég sürün ellátogatott hozzá s az udvarlásnak minden czélzata nélkül. A grófnő igen hálásnak mutatkozott irányában látogatásaiért. Mindig örömkiáltással vagy hálás mosolylyal fogadta, mintegy azt akarván éreztetni vele, hogy valóban szép és jó tett az tőle, hogy oly sürün eljő a fák számlálgatásában néki segiteni.
- Mily kár, hogy előbb nem ismertük mi egymást. Nem igaz?
Giorgio mosolyogva felelte:
- De hiszen mi már meglehetős régen ismerősök vagyunk!
- Ismerősök?... ugyan, ismerősök. Egy bálon való találkozás által az emberek a legkevésbbé sem lesznek még ismerősök. De egyre megy most már; inkább később, mint soha. Ezen a farsangon szeretnék mulatni. Ön szintén a mi társaságunkban lesz; ön, a Rancyné, a férje s még egynehányan. Csinálunk egy pár bolondságot. Ne féljen, nem fogjuk elrontani a becsü- letét a minisztere előtt, legrosszabb esetben önnön maga előtt fogjuk kompromittálni.
Deczember szép napjaiban folyton arról panaszkodott, hogy fázik s azért a tüz mellé ülve szoktak beszélgetni. A lángok érdekesen megvilágitották sovány, mosolygó arczát. Tréfásan megigérte, hogy mihelyt kisétál valamelyik nap, vele együtt megy ki. Egy nap, mikor La Ferlita jött, igy szólt:
- Nagyon hideg van odakinn?
- Egy csöppet sincs. Gyönyörü idő van.
Lassu léptekkel az ablakhoz ment s félrehuzva a függönyöket, kinézett:
- Valóban - szólt vidáman - ez lesz az a nap.
A széles ut, ahogy a napfény végig ömlött rajta, olyan volt, mintha ünnep volna.
Paraszt szekerek döczögtek végig az uton; munkás leányok mentek a falak mellett karon fogva s másik karjukat vagy lógatták, vagy a ruhájukat emelték fel kissé poros czipőik fölött:
egy-egy nyitott kocsi robogott végig az uton, kocsisa vigan csapkodott az ostorával; csipogó fürge verébsereg ugrándozott a gyaloguton. A Dom kupolája, az óratorony, a Palezzo Vecchio tornya, mind oly büszkén, oly öntudatosan emelkedtek ki a háztetők s a tetőkön épült hegyes tornyok tömkelegéből, tovább a Pitti palota barna komoly alakja látszott, ugy, mintha rá- támaszkodnék a Boboli-kert sürü zöld lombjaira. Távolabb a hegyek szelid lejtője huzódott végig, mint valami rengeteg kert, a fehér villák, mint pettyek, pontocskák elszórva a zöld lombok között, melyeket a kigyózó fehér utak is meg-megszaggattak.
- De én oly fáradtnak érzem magam - szólt Nata - mintha egy magam annyit jártam volna, mint ez a sok ember itt együttvéve. Ezek ugyancsak élvezik a szép időt, mintha más dolguk sem volna!...
S hangjában és a homlokára vonuló ránczban kiérezhető volt a boszuság.
A grófnő aztán mindig jobban érezte magát, s csaknem minden este nála volt de Rancyné, Giorgio s még három-négy más barátja, azonban valamennyi közt La Ferlita lett a legbizal- masabb barát, ki sok kedves estét töltött el a Principe Amedeo utczai villában, ott a kandalló mellett, gőzölgő teával az asztalon, és ha eszébe jutott az a vágy, hogy jó volna megcsókolni azt a finom kezet, mely a csészét átnyujtja néki, ezt is ugy tette, mintha csak dilettánskodnék, mintha csak régi szokásból, udvarias kötelességből tenné s nem gondolt többé arra, hogy lehetséges volna ám a józan eszét is elveszteni ezért a szép asszonyért, kivel oly édesen, oly nyugalmas bensőségben szokta eltölteni az estéket. Egy nap nevetve azt kérdezte tőle:
- Miért kérdezte az nap, mikor első izben voltam önt meglátogatni, hogy haragszom-e még önre?... Mondja meg az igazságot... volt ugy-e egy alkalom, a mikor meglehetősen nevetséges szinben tüntem fel ön előtt?
A grófnő összehuzta a szemöldökét, vagy azért, mert a kérdés bántotta, vagy mert föl akart idézni az emlékében valamit.
- Nevetséges?... ugyan miért?
- Hát helyes. Ha már nem tudja, vagy nem akar visszaemlékezni reá, hát akkor annál jobb...
Ne beszéljünk többé róla.
- De igen - most már emlékszem. Az én szememben egyáltalában nevetséges, ha valaki párbajt viv az imádottjáért s akkor egy negyedóráig én voltam az ön imádottja...
A férfi, ki már hajszálnyira volt attól, hogy levesse magáról a bőrt, amelybe bujt s ostromot kezdjen, jobbnak látta, hogy maga is nevessen a dolgon. Igy e mindkettőjüket zavaró multra rátette az asszony a lábát, ő meg lehajolt e lábat megcsókolni s ezzel vége volt az egésznek.
Többet nem beszéltek róla.
V.
La Ferlita ugyancsak bámult volna, ha valaki rábizonyitja, hogy udvarol a grófnőnek. Ha ezt udvarlásnak lehetett nevezni, hát ez bizony ugyancsak sovány udvarlás volt. Az igaz, hogy azon kezdte, hogy belészerelmesedett, akárcsak egy gyerek, egy iskolásfiú, de az első láto- gatása óta jeget rakott ez az asszony a fejére s őszintén nevetett az ő nagy szerelmén - ezen az ostobaságon; tényleg nem volt szerelmes bele, abban bizonyos volt, de jól esett néki közelében lennie. Ez az asszony egész más volt, mint a milyennek képzelte: csélcsap teremtés, csupa idegesség és szeszély, a ki minden pillanatban más mint az előzőben - s ebben a tekintetben mindig ugyanaz - müvészkedés és tettetés nélkül való, kinek talán még lelkiismerete sincs;
olyan asszony, akinek egy perczben föltett kérdésére nem lehet tudni, hogy kell válaszolni a következő perczben. Mint szerető, nem ért volna fel a márkinővel, sem a szőke Targettinéval, sem Palmirával, egyáltalában nem volt valami tulságosan csábitó; de mint barátnő, hasonlitha- tatlan; soha nem unta magát, ha nála volt, még ha egy szót sem szóltak is; kedélye bizarr s változékony.
Natának voltak órái, melyekben vad, eredeti természete vette uralmába egész lényét; ilyenkor órák hosszant hevert pamlagán a tűz mellett s egy pontra szegzett szemekkel, mozdulatlanul, gondolkozás nélkül hallgatta a lángok pattogását.
Nem egyszer hosszu ideig elhallgatta La Ferlitát a nélkül, hogy egy árva szót szólt volna közbe; ajkai könnyedén összecsukva, homloka összeránczolva, gondolatai elkalandoztak;
egy-egy hang volt az összes felelete; feje fáradtan támaszkodott széke támlájára, Giorgio ilyenkor azt gondolta, hogy ideje már távozni, de mikor fölkelt s bucsuzni akart, az asszony neheztelve kérdezte, miért siet olyan nagyon s kérte, maradjon még. Azonban a jelenet nem változott; a beszélgetés vontatott volt, mint ahogy kialvófélben volt a tűz is, mely a kandalló- ban égett s mikor mind a ketten már vagy félóra óta ültek hallgatagon egymás mellett, a nő fölkelt s hidegen jó éjt kivánt neki.
La Ferlita akárhányszor maga is elszomorodott. Az ő jó kedve, bohóskodásai, anekdotái elhaltak ajkain s a borzasztó betegség réme, melyet az asszony nem tudott elűzni magától, rabbá tette az ő lelkét is.
Csak ugy suttyomban, szinte lopva mert reá nézni s a fejét törte mélységes keserűségének titkain: iparkodott követni ennek az asszonynak az eszejárását, ki bizonyára mindenütt a halált érezte, a kandalló vidám tüze mellett, a szoba virágai között, a brokát függönyök árnyában, a szépség s ifjuság mind e pompája közt. S maga előtt látta a mult szép asszonyát, amint ragyogva feltünt lelki szemei előtt, azzal az ingerlő érdekességgel, mely neki sajátsága volt és vonzó eredetiségével. Meghatva, megzavarodva ült ott előtte; hogy nem hallotta gúnyoros hangját: maga sem mert beszélni s gondolatokba merülve nézte dús szőke fürteit, melyek nyakára hulltak, fehér kezeit, melyek térdét átkulcsolák, sápadt arczát, melyre a lángok majd fénylő pirosas szint vetettek, majd fehéres kékes fényt löveltek. Márvány tekintete változatlan maradt, közönye mély és fagyos.
Némelykor, mikor beszélgettek, ha Giorgio szórakozottabb vagy vigabb volt, arczára tapasz- totta szürkés nagy pupilláju, foszforeszkáló szemeit s két-három másodperczig igy nézett reá, mialatt arczának egyetlen vonása sem változott, egy izma sem rándult meg; ezek az élettől ragyogó szemek e márvány arczon valami különös hatást okoztak, s Giorgio nem tudta kibirni e mélyreható éles tekintetet, mely mintha vádolná valamivel, mintha szemére hányna valamit.
Ha félreforditotta tekintetét, az asszony ajkai alig észrevehetően mozogtak, mint hogyha valamit mormogott volna.
- Ugyan min gondolkozik? - kérdezte tőle egy nap.
Meglepetve nézett reá a grófnő, ugy, hogy Giorgio már szinte megbánta a kérdést.
- Semmin... arra gondoltam, hogy tegnap este hogy mulattam a Rancyék bálján és hogy tetszett-e nékem a Don Carlos zenéje.
Mikor ilyen feleleteket adott neki, Giorgionak ugy látszott, mintha ismeretlenségének, mely mintegy édes illattal s kimagyarázhatatlan vonzó erővel bir, egy-egy hulláma csapna arczába s ez gyötörte őt. Ilyenkor elnémult, s bemélyedt e rendkivül érdekes nő multja kutatásába s szivét valami fájdalmas kéj fogta el. Nagy rokonszenvet érzett iránta s heves kiváncsisággal gondolkozott e jellemen, ki oly furcsa volt, oly távol állott tőle e benső barátság keretében s éppen ezek a titkok, melyeket előle rejtegetett, vonzották legnagyobb erővel. Némely pilla- natokban a nélkül, hogy a legkevésbbé kétkednék szerelmében, ugy vágyta, hogy mesélje el néki egész történetét, hogy ne legyenek titkaik egymás előtt...
- Szeretnék a bátyja lenni! - szólt egy nap, mikor a szive megint megtelt.
Nata hirtelen feléje fordult.
- Miért? - kérdezé.
- Hogy mindig mellette legyek, mint most.
- Hát nem vagyok én jó társaságban?
- Bocsásson meg, ha tulmerész voltam! szólt szárazan.
- Ellenkezőleg. Miért ne lenne az én bátyám! Hát nem vagyunk-e már barátok, nem lehetünk-e jó pajtások! s ha már egyebek nem lehetünk, legyünk testvérek.
- Hogy jogomban állana olvasni a gondolatai között. Hogy jogomban állana kezet szoritani némely pillanatban önnel...
- Hogy védjen, őrizzen; megkönnyitse szenvedéseimet, gyámolitson, mint egy jó bátyához illik. Hogy bébének hivjon édes La Ferlita s bonbonokat hozzon nekem ajándékba?
- Nincs igazam, bevallom! - szólt Giorgio visszahuzva a kezét.
- Hát igazán? oly beteg vagyok én? s azt hiszi ön, hogy a halálra gondolok mindig, mint Mária Magdolna? Hisz ha igy volnék, örülnöm kellene az életnek s szeretőket kellene tartanom... Akkor természetesen maga lenne az első...
*
Volt azonban alkalom, hogy zajos, eleven jókedve volt; ilyenkor nem lehetett volna elgon- dolni azt a bolondságot, mit elkövetni képes ne lett volna.
Egy este visszaküldte a kocsiját s fejébe vette, hogy gyalog megy haza. Kutya hideg volt, s egész testében fázott. Giorgio, ki nem volt valami tulságosan jókedvü, minden eszközt föl- használt, hogy lebeszélje; de ő, noha csak ugy vaczogtak a fogai, nevetett rajta s azt mondta, hogy őt ez a dolog nagyszerüen mulattatja. Az éj derült, csillagos volt, s a San Gallo kapun tul nem járkált már egy lélek sem. Nata jó szüken összehuzta magán a ruháját s közelébe huzó- dott. Ez a mély csend, ez a csipős hideg, ez a sötétség, melyet kicsipkézett az a két sor lámpa az elhagyott ut két oldalán, ez a magány, mind szerfölött tetszettek neki, izgatták őt.
- Milyen kár, hogy abban, amit cselekszünk, nincs semmi, de egy morzsányi kivetni való sem!
- szólt rezgő hangon s szemei csillogtak a sötétben és felkaczagott vagy kétszer. Azok, kik vélünk most találkoznának, ugy-e szeretőknek néznének, nemde Giorgio?... Ugyan no, ne haragudjon reám, hadd teljesedjék már az én kivánságom is; maga mondta, hogy ugy sem élek már valami soká.
Még mikor jókedve volt, még akkor is háborgatták ezek a szomoru gondolatok.
* Gyakran meghivta La Ferlitát villás-reggelire.
Egyes egyedül voltak; ő maga szolgált fel az ablak mellé állitott asztalkán, azon iparkodva, hogy kiváló élvezetessé tegye ezt a ragyogó nappali világosságban elköltött reggelit, s közben beszélgettek, tréfálóztak, s ő apró falatai után kis kortyokban itta a pezsgős poharakból a bordói bort. Aztán, a még rendetlen asztalra könyökölve, a teli csemegés tál fölött elkezdtek beszélgetni, meghitten, nyiltszivüen, mint két jó pajtás. Kaczagva mesélték el egymásnak hóditásaikat, kaczérkodásaikat, ifjukori bolondságaikat. Egyszer elmondta Giorgionak, hogy pár évvel ezelőtt egy tanulógyerekbe volt szerelmes, egyszerü kis diákba, ki azonban festeni való szép ficzkó volt, gyönyörü nagy fekete szemei, olyan nyaka, mint Antoniusnak; csak látni kellett azt a nyakat, mikor levetette piros nyakkendőjét s gallérját kinn a San Gallo kapun tul, ahol pajtásaival lapdát játszott; ő minden nap arra lovagolt, hogy láthassa, s hogy őt is megbámulhassa a fiu, hanem ez goromba volt és fennhéjázó, ugy tett, mintha észre se venné, hogy ez a szép uriasszony az ő kedveért jön ide, hogy néki udvaroljon. Hanem az ő büsz- kesége is megtörött végre; és nemcsak hogy szemügyre kezdte venni, hanem többé nem játszott már lapdát s iparkodott szebb ruhában járni; aztán lépten-nyomon elébe került séta közben s a szinházakban. Akkor már nem tetszett neki többé s rá se nézett. Eh, hiszen bársony kabát nélkül, meztelen nyakkal szebb volt!
A grófnő és Giorgio ily pillanatokban ezer mértföldnyire voltak annak még gondolatától is, hogy szerelmesek egymásba, hogy szeretői lehetnek egymásnak. A férfi mind inkább nagyobb zavarban volt vele szemben, s mindig attól félt, hogy nem fog sikerülni végig fönntartani véle az egyetértést, ily alkalmakkor meg ugyancsak nehézzé tette a helyzetét. A nő nem nagyon tartózkodott véle szemben, mindig volt egy-egy odavetett mondása, melylyel sarokba szori- totta, s nem egyszer csipős volt ez a mondás. Mint amikor igy szólt:
- Ah; ha maga férfi volna! Milyen volna maga akkor, mit gondol? Szegény Giorgio, nem olyan, mint amilyen most, higyje el!...
A köhögés sokszor elnyomta a nevetését.
Nem egyszer, rögtön azután, hogy oly kedves, közlékeny volt, gyanakodóvá, nyugtalanná vált, óvatosan, csaknem aggódva nézett reá, s ha összevonta a szemöldökét, csaknem volt valami rosszindulatu a nézésében.
*
Egy tánczestélyen, a cotillon zürzavarában odanyujtotta neki titkon a kezét. Forró volt az és száraz. Az arcza kissé be volt festve, a szemei ragyogtak, s olyan kéjes mámor sugárzott ki az egész asszonyból.
- Nem látta, mennyire udvarol nekem Brenti? - szólt hozzá.
- Szegény Brenti! Nem szeretném, ha ugyanezt rólam ugyanezzel a kis gúnymosolylyal mondaná, mint ahogy most tette.
Az asszony vállat vont. Szép, fehér, finom vállai e mozdulatnál csaknem kiszökkentek a ruha kapcsai közül.
- Látja, az udvarlásnak az a módja tetszik nekem, ahogy ott az a fiu csinálja, aki ott áll az ajtó közelében. Látja azokat a szemeket! S igy megy az egész este. Nem hiszem, hogy tizenöt évesnél idősebb.
- Szép kor! szeretnék a mellében lenni s hallani, hogy dobog a szive, mikor ráforditom a szemeimet. Tényleg tetszik nekem félénk külsejével s tüzes tekintetével.
- Észrevette, hogy róla beszélünk.
- Hogy meg lehet hatva szegény fiucska!... biztosithatom, hogy nem egyszer elfogott a kisértés, hogy most oda megyek hozzá s mindenki szemeláttára megszoritom a kezét.
- Mért nem rabolná is el mindjárt a kocsijában?
- S miért ne? - felelt ideges mosolylyal. Vannak pillanatok, mikor érzem, hogy az ereimben lüktető vér a fejembe tódul.
- Hanem hallja, maga napról napra kurtábban bánik velem!... hát, ha szerelmes volnék magába!
- Ugyan! - felelt elgondolkozva. - Igaza van! De, látja, minthogy nem az, s nem vagyunk azok s nem is leszünk azok, hanem ellenkezőleg, jó barátok vagyunk! hát!... Nézze csak, hátha ezek itt tudnák, hogy mi mennyi sok bolondot csinálunk, ha kettesben vagyunk, maga, aki most oly komoly, oly elegáns!...
De milyen előkelő maga már ma! igazitsa meg a kaméliáját!... Ugy-e, van bennem jó adag csintalanság?
*
Ez időtájt ahoz jött kedve, hogy egy czirkusz társaság előadásait nézze végig s nap nap után el akart menni a Politeamaba. La Ferlita nem egyszer fellátogatott a páholyába, honnan ő fáradhatatlanul nézte messzelátójával a szinpadot; mint jó barátnőjének, nem ritkán csipős észrevételeket mondogatott, ugy, hogy majdnem megharagudott értük. Durczáskodni durczás- kodott is.
- Lássa, milyen igazságtalanok maguk férfiak! Ha maguknak tetszik egy ballerina, ugyancsak megnézik, s majd eltörik a kezüket a nagy tapsolásban. Hát azt hiszi maga, hogy egy szép férfi nem tetszhetik ugy mint egy szép nő? S hogy az akrobaták s a kötéltánczosok is csak a maguk gyönyörködtetésére valók? Hát a muzeumban nem megcsodálják egy Apolló vagy Bacchus szobrát? s nézze: az ott nem szép férfi e vajjon?
La Ferlita láthatólag boszankodott; de Nata ugy tett, mintha észre se venné; ő volt az első, ki a tapsolást megkezdte, ő, aki sohsem szokott tapsolni, s messzelátóját le nem vette erről az Antoniusról. A szegény ördög végre is észrevette, mekkora hatást tett erre az előkelő asszony- ra s elvesztette a fejét, mikor a tapsot megköszönte, már más magaviseletet tanusitott, mint előbb, nem volt arczán az a mindenkinek szóló obligát mosoly s a közönségnek azon része felé hajlongott, a melyben Nata is ült. Nem egyszer össze is zavarodott a mutatványaiban.
Amint nagyban folytatta kecses ugrásait, egyszerre csak elvágódott csufosan, a nézők szánó s jóindulatu mormogása közben. Nata oly hangos nevetésben tört ki, hogy a száját a kendőjével kellett eltakarni. A szegény ember többet nem mert az este a szinpadra lépni.
- Lám, ilyen a dicsőség! - kiáltotta fel jókedvüen, látva, hogy Giorgio is nevet. - Nos, ilyen végük szoktak lenni az én lelkesedéseimnek.
*
Másnap Giorgio egy bálon találkozott vele. A Pergola egyik páholyában ült, gyöngyökkel, gyémántos ékszerekkel boritva, előkelően, hideg büszkeséggel, ajkain gúnyos mosoly, legyezőjét ugy tartotta kezében, mint valami királyi pálczát, fejének egy kis bólintásával felelt a mély meghajlásokra, melyekkel üdvözölték, csak néha-néha nyult messzelátójához, hogy valakit szemügyre vegyen; barátja, mindennapi jó pajtása az előtte nyüzsgő tömeg közé
keveredett, alig egy kis mosolylyal tüntette ki, mintha nem is tartoznék hozzá s ismét be- burkolózott büszkeségébe. Egyszer táncz közben elfogta a köhögés, vissza kellett vonulnia s mikor megint előjött, sáppadt volt, mint a viasz, de ujból tánczolni kezdett. Giorgio kocsijá- hoz kisérte; a mig lementek a lépcsőn, köpenyébe burkolózva, homlokára huzott kámzsájával, felé forditotta az arczát s meghatott hangon, halkan, összevont szemöldökkel szólt hozzá:
- Mért néz igy reám? Mintha félne egy haldoklót kisérni.
Giorgionak egész éjjel ez a mondás s ez a tekintet járt az eszében.
*
Három vagy négy napig volt beteg, nem fogadott senkit, aztán megint megjelent a szinházak közönsége közt s az ünnepélyeken, kissé sáppadtabban, kissé lesoványodva, de még több életkedvvel s élvvágygyal, mint annak előtte. A tavasz közeledtével utazásokról, fürdőkről kezdett beszélni s terveket szőtt barátaival, kikkel Svájcz fürdőiben akart találkozni.
VI.
La Ferlitát márczius vége felé segédtitkárnak nevezték ki, s Lissabonba kellett utaznia. A grófnő ez alkalomból teaestélyt adott, melyre de Rancyékat, Collit, San Damianot, Grandi urnőt s még egynéhány urat hivott meg. Giorgio, legutolsónak távozott.
- Isten önnel - szólt hozzá Nata, utoljára szoritva véle kezet, - vagy inkább viszontlátásra:
találkozunk még, nem?
- Bizonyára.
- De vajjon mikor? - a férfinak ugy tetszett, mintha ez a kérdés más hangon volna föltéve, mint egyébkor; de aztán szokott nyugalmával folytatta: - Mikor megy?
- Három-négy nap mulva.
- Portugallia szép ország s ön boldog lesz ott!
A kertre nyiló üvegajtó mellett állottak; Giorgio az utazás unalmairól beszélt s Nata az üvegtáblához támasztva homlokát, őt hallgatni látszott. A hold beragyogott s a grófnő arczát a szokottnál sáppadtabbá tette. Egyszerre csak két nagy könycsepp gördült le az arczán; e látvány a férfit meglepte; az egész mult, annak összes ellentmondásai, minden érthetetlensége, ez asszony minden ellenkezése egyszerre szemei elé tárultak s mintha valami fénysugár világitotta volna meg ezt a titokzatos asszonyt. Tehát szerette őt, szerette s a hideg, áthatlan külső álarcza alá rejtette érzelmeit. E könyek, melyek szive mélyéből jöttek s melyek mintha márványon gördültek volna végig, sokba kerülhettek ennek a sziklakemény jellemnek.
Giorgio hevesen megragadta a kezét s remegő hangon kérdezte:
- Mondja, mi baja?
Nata, mint valami megsebzett nőtigris, félreforditotta a fejét, egyszer-kétszer megmozditotta az ajkait a nélkül, hogy valamit mondana, aztán indulatosan kitépte a kezét kezéből. Majd ki- taszitva az üvegajtót, kirohant hajadonfőtt a kertbe a hideg holdfényes éjbe, s mikor Giorgio a nélkül, hogy tudná, mit tesz, a nélkül, hogy tudná, mit gondoljon e csodálatos asszonyról, vissza akarta tartani:
- Nem akarja? szólt tovább menve. A hangja rekedtes, a hangsulyozása szarkasztikus, csaknem keserü volt.
- Nem akarom, hogy megölje magát!
Az asszony megállott s ragyogó szemével vad pillantást vetett reá:
- Mit bántja az magát?
- Hát nem hiszi, hogy jó barátja vagyok? - mormogta Giorgio.
- Barát? Igen, barátom. Hiszem, hogy maga barátom. De hisz nekem annyi barátom van! San Damiano, de Rancy, Colli... s nem szeretem, ha nekem ellentmondanak a barátaim.
- Bocsásson meg, először történt és utoljára.
Nem is hederitve e felelet hangjára s hirtelen megváltoztatva a maga beszéde hangját, szólt:
- Utoljára?... Micsoda beszéd ez!... De mégis igaz. Ki tudja, látjuk-e mi még egymást, ki tudja?
A hideg miatt megrázkódott s köhögni kezdett.
- Okosabb lesz, ha elhozza a sálomat, ott fekszik az ablak mellett a pamlagon.
Aztán nyakára s mellére boritva a kendőt, a szemébe nézett s föltétlen komolysággal szólt:
- Látja, hogy mégis lehet velem beszélni s hogy végre mégis csak igazat adok az én barátaim- nak.
Igy szólva, előre ment az uton, kissé összehuzva vállait, fázékonyan és sáppadtan, ajkait összecsukva a csipős hideg előtt; némelykor megakadt a saját ruhájában, melyet a lába köré csavart a szél, mely mint zászlócskával, játszott egy kinyuló selyemszalaggal.
- Isten önnel - ismétlé, mikor a kapuhoz értek. Talán még látjuk egymást utoljára.
Giorgio szótlan maradt, legyőzte őt e jellem energiája. Megfogta a kezét s erősen megszoritotta.
- Mégis... nem jobb-e, hogy utoljára látjuk egymást?
- Miért? - kérdé Nata egészen természetes hangsulyozással.
- Mert elég szerencsétlen vagyok, hogy szeretem önt!
A nő meglepetve nézett reá s egy pillanatig nem szólt:
- Ön! kiáltotta s elkezdett nevetni, azzal a nevetésével, melytől gödröcskék támadtak az arczán: - Ön!... Ah!
Giorgio egy hirtelen mozdulattal eleresztette a kezét; a vér a szivéből a fejébe szökött; de aztán ő is nevetni kezdett, úgy a fogai között.
- Nézze, mily gyönyörü est! Egyedül vagyunk, éjszaka, egymás kezeit fogjuk, a lombsuhogás s a holdfény között. Szerelmeseknek illő helyzet. Hát egy negyedórára csak lehettem a maga komeoja; nem volt az egyéb, csak a helyzetbe illő jelenet. Ha tudná, mily szép, mily elragadó a holdvilágban!...
Nata nem szünt meg apró rohamokban nevetni - valami furcsa nevetés volt ez, mely nem felelt meg szemei égő szenvedélyes tekintetének.
- Igaza van. Mondja csak, vajjon hányan vagyunk mi, ezek a negyedóráig tartó Juliák? Én, az a hölgy, kivel a Cascinén kocsikázott, talán de Rancyné is, hát még kik?
Giorgio vállat vont. Az asszony megfogta megint a kezét s édes hangon igy szólt:
- Szegény Giorgio! Valamikor régen, valamikor régen kaczérkodtam magával! Most kedve- lem magát, tudja, őszintén kedvelem. De szeretni, eltekintve a helyszintől, nem szeretjük mi egymást, sem ön, sem én. - Legalább ugy nem szeret, mint ahogy azt a szép cascinei hölgyet szereti. A mi engem illet...
- Nos, ami önt illeti?...
- Ami engem illet, jobb lesz, ha csak barátok maradunk Romeo, akarja? Jobb magára, jobb reám nézve, jobb az egész világra nézve.
E szavakra megint elkezdett köhögni. La Ferlita szerelmes hévvel fogta meg a karját.
- Nos hát jó, mint barátjának fogadjon szót, menjen be a házba. Hisz még megöli magát!
Nata hagyta, hadd vezesse vissza, engedékenyen mint egy kis leány. Giorgio fölélesztette a tüzet, a kályhához taszította a zsöllyét, hogy fázós lábait melengesse. Nata sáppadt volt s meg- megrázkódott; a nagy tűz jól esett neki, mosolygott. A férfi nem szólt többet s ugy látszott, komolyan iparkodik róla gondoskodni. Mikor fölmelegedett s az arczába visszatért az élet szine, igy szólt hozzá:
- Kérem, irja le nekem ennek az utolsó estének emlékére, melyen együtt játszottuk Romeót és Juliát, irja le nekem e négy szót: »Szeretlek, elutazom, Isten veled.«
Nata habozás nélkül, feléje sem fordulva nyugodtan felelt:
- Fölösleges, mert már egyszer irtam.
- Tehát még is ön volt.
- Ha azért kért föl, hogy összehasonlithassa a két irást, ugy fölösleges a vizsgálódás, ha szemrehányást rejtenek szavai, elfogadom mentegetőzés nélkül.
- Minthogy ugy sem szeret már, nem akarok kikémlelni semmit, nem panaszkodom semmiért, nem vetek szemére semmit.
A grófnő szótlanul nézett a lángok közé.
- Azt hittem, nem fogom többé látni - mondta később hidegen, határozottan.
Giorgio felsohajtott.
- Azt akarja, hogy szeretője legyek? - szólt a nő heves hangon, szemébe mélyesztve tekintetét.
S mikor La Ferlita meglepetve nem talált egyetlen szó feleletet sem.
- Azt akarja, hogy átengedjem magam holnap vagy ma, hidegen, elszántan, a nélkül, hogy a legkevésbbé is szeretném? Akarja?
- De hát miféle asszony maga? - kiáltott La Ferlita pár pillanatnyi kábitó csend után.
Nata éles kaczagásban tört ki, mely utóbb köhögni kényszerité ugy, hogy belepirult az arcza.
- Nagyon sok beteges kiváncsiság született magával, barátom. Látja, én nem törekszem arra, hogy mindent tudjak, talán okosabb is.
- Hát én megmondom, milyen vagyok én. Együgyü bolond, aki mialatt maga a szemembe nevet, őrült érzelemmel imádom. Három hónap óta szeretem, anélkül, hogy tudtam, sejtettem volna; azt hittem, hogy érzelmem első donquijotti korszaka után igaz barátsággá változott. - De egyszerre csak kitört a szivemből s mint valami láz, önkivület fog el. Szavai, mosolya, gúnyos, csipkedő megjegyzései felkorbácsolják véremet s most már tudom, mint lehetséges az, hogy valaki megölje magát azért, hogy letépje magáról a maga gyászos bilincseit.
Ez utolsó szavakra ő, ki idáig mozdulatlanul hallgatta Giorgiót, rá se nézve, megrázkódott s hirtelen feléje fordult, sáppadtabban, mint annakelőtte, mereven függesztve rá szemeit, melyek valami csodálatos, megmagyarázhatatlan fényben ragyogtak.
- És maga... megölné magát?!...
- Ugyan mire volna az jó? Hogy még ezzel is nevetségessé tegyem magam?
- Igaza van. Tudja, mit gondolnék? Hogy hiuságból ölte meg magát, azért, hogy a társaságok, az ujságok mennél többet beszéljenek magáról. De, minthogy a szerelemből kifolyólag váddal illet, hallgasson ide.
A tüz felé fordult; fehér arcza a szobor nyugalmát öltötte magára, de inkább oly hatással volt, mint egy halott arcza, lassan, nyugodt, határozott hangon beszélt; szemeit behunyta, arczának egy izma sem rándult meg.
- Szerettem... egyszer... szerettem azt az embert, kinek a halálát a képembe vágta... szerettem, mint ahogy mások nem tudnak szeretni, én, a szivtelen asszony, és nem haltam meg, mint egy tragikus hősnő, hanem ellenkezőleg!
Számüzetésre itélt forradalmár volt, lengyel s azt hiszem zsidó; nem volt egyebe a vadász puskájánál. Gyülölt engem, mert én is az ő urai közül való voltam, azok közül való, kik őket Szibériába űzték, s a kik megbotozták asszonyaikat... szerettem azért, mert gyülölt, mert került; feneketlen mélység volt közöttünk s engem az örvény az ő karjaiba vetett.
Ránézett La Ferlitára s látta, hogy sáppadt ő is.
- Igazán szeret engem, Giorgio?
A férfi intett a fejével s hallgatott.
- Azt kérdem öntől: meg tudná-e mondani becsületszavára, hogy igy fog-e szeretni mindig, akkor is, ha szeretőm lesz; szeretném tudni, mit tenne, ha egy nálam szebb asszony, vagy egy olyan, ki önnek jobban tetszik, mint én, kinek már az is érdeme, hogy nem én vagyok az, ha teszem egy herczegnő, egy udvarhölgy megszoritaná a bálon a kezét, vagy elmenne önhöz a lakására, mit tenne akkor La Ferlita?
Giorgio, mintegy megsemmisülten hallgatott. Ő folytatta:
- Az is azt mondta nekem, hogy boldoggá tettem, hogy örökké szeretni fog, hogy kész meghalni értem, és minthogy szép volt és költő, olyan mint egy kissé maga, mindezt oly vonzóan, oly igézően mondta: az egész környék a mi hóbortjainkról beszélt. Mit bántam én?
Boldog voltam, hogy lábaihoz vethettem nevemet, becsületemet, mint ahogy elébe raktam büszkeségemet szemérmemet, mindent. Férjem nem szeret, nem féltékeny, ő tökéletes gentleman és tudta volna kötelességét, hogy ha meg nem verekedhetik ellenfelével, agyon kell lőnie engem is, magát is. Akkor a Kaukázusban volt. Hat hónap mulva Pétervárba kellett visszatérnem, hogy ott töltsem a telet. Azt hittem, meghalok, Dolski olyan leveleket irt, hogy lázas, álmatlan éjszakákat kinlódtam át miattuk.
Végre teljesen elvesztettem az eszemet s egy rövid időközben, mialatt a gróf távol volt, utra keltem, hosszu utat tettem tél közepén, lovon, kocsin, szánon, ahogy jött, hogy a szeretőmhöz jussak... ahoz a férfihoz, a kinek a lábai előtt térdre rogytam, én, a kinek fejedelmek térdel- hetnének lábaim előtt... s aztán, mikor megérkeztem váratlanul, akkor tudtam meg, hogy szórakozást talált magának és, hogy egy másik... nem tudom, hogy hivták, bemocskolta az én emlékemet, az én szerelmemet. Visszatértem anélkül, hogy láttam volna, anélkül, hogy szemrehányást tettem volna néki; a hosszu utazásban megbetegedtem s mire Pétervárba megérkeztem, azt mondják, megkaptam a tüdőbajt. Pedig az a férfi szeretett engem, ugy, a maga módja szerint, a maguk, férfiak módja szerint. Életem koczkáztatásával téptem szét e köteléket, s mint egy őrült, futottam előle. Lázas álmaimban, ahogy ott fetrengtem az ágyon, hallottam zokogását, könyörgését. Nem tudtam megbocsátani néki, aki oly szégyenletesen lealacsonyitott. Bukásomnak nem volt már mentsége, szemtelen, aljas dolog volt... Legalább azt az érzést szerettem volna megóvni, mely bukni kényszeritett... S aztán - arczát kezeibe rejtette - nem mondok többet... Megölte magát, mint ahogy maguk szeretik a drámai dolgo- kat... a pisztolydörrenést... Én, lássa, még most is élek.
Arczkifejezése egészen megváltozott, mintha nem is ő volna; Giorgio nem hallotta ily hangon beszélni soha.
- Ime, igy gondolkozom én a szerelemről és ime miért nem kellett volna önt többé látnom az után a névjegy után - szólt utóbb fátyolozott hangon.
- Hát legalább mondja! - kiáltott Giorgio nagy fölindulással. - Azt, a mit irt... ugy gondolkozik még?
- Igen! - felelt sáppadtan, de a szemébe nézve.
A férfi fölugrott.
- Hát akkor miért mondta el nékem ezeket a borzasztó dolgokat! Hát nincs szive! Kegyetlen!
Eh, de mit bánom én, ha szeretem! Ha élne az a férfi, megölném s megölném magát is, mert szeretem!... lássa!
Nata feléje fordult, egészen belésülyedve a zsöllyébe s nem felelt máskép, csak ugy, hogy a karfa fölött felé nyujtotta a kezét; a férfi hévvel ragadta meg, hogy csókokkal boritsa el, mikor ő nyugodtan igy szólt:
- Szerencsés utat La Ferlita!
VII.
A grófnő a holdvilágban tett sétát pár napi lázzal fizette meg. Nem adott életjelt magáról, egy sort sem irt Giorgionak, mint ahogy azelőtt szokta, mikor látni akarta őt, persze azt hihette bátran, hogy betüszerint vette a bucsuzást, mikor szerencsés utat kivánt neki s már el is utazott Lissabonba. Mikor egy este Giorgio a villájába kiment, hogy tudakozódjék hogyléte felől, mig a szolga tudtára adta, hogy urnője sokkal jobban van, megjelent az ajtóban Nata kimenő ruhában, vállán köpenyével. Meglátván La Ferlitát, barátságosan nyujtott neki kezet, mintha misem történt volna köztük s igy szólt:
- Köszönöm, jobban vagyok.
Giorgio zavartan hebegett egy pár szót.
- A Pergolába megyek. Ha nincs más dolga, jőjjön velem.
A San Gallo kaputól a Pergoláig alig váltottak egy pár szót egymással, Giorgio mentegette magát, hogy nem jött meglátogatni, ő pedig azt mondta, hogy nem volt semmi baja, csak szerfölött unta magát. Iparkodtak ugy viselni magokat, mintha a zavarnak még árnyéka sem volna köztük, de azért meg-megakadt s ugyancsak hosszu időre, a társalgásuk s minden fordulónál kinéztek a kocsi ablakán, vajjon megérkeztek-e már? Nata eközben kioldta a fej- kendője csomóját s a selyem suhogása a kocsi homályában rezgésbe hozta szerelmese minden idegét.
A szinház előcsarnokán keresztül haladván, Giorgio kimentette magát, hogy nincs frakkba öltözve s a páholy küszöbén el akart bucsuzni tőle.
- Nem tesz semmit, csak maradjon. Beül egy sarokba, hol senki sem látja s ugy fogunk beszélgetni.
Igy szólván, Giorgio kezébe hullatta köpenykéjét s a páholy előrészébe lépett, mezitelen karokkal s vállaival, melyek kissé soványak voltak s mintha megremegtek volna a levegő első érintésére; feje virágokkal volt ékitve, szemei ragyogtak kifestett arczán, melyen azonban föltünt a sáppadt alapszin; mielőtt leült, megállott a páholy elején, rátámaszkodva a bársonyos párkányra s messzelátóját előkelő mozdulatokkal körülhordozta, könnyed fejbólintással s egy parányi mosolylyal üdvözölvén ismerőseit. Aztán leült, megigazitotta térdén a ruháját s vállai- nak egy pár mozdulatával kényelmesen dőlt hátra székében. La Ferlita tökéletesen elvesztette az eszét. Az első jelenetek alatt a grófnő nem is törődött vele, figyelmét egészen lefoglalta a közönség, vagy önnönmaga, vagy a szindarab. Az első és második felvonás között Giorgio kiment édességeket vásárolni s mikor visszatért, ugy találta, mint ahogy elhagyta, feszülten figyelve az operára. Figyelmét egy fejmozdulattal köszönte meg, de a kis csomagot érintet- lenül hagyta a párkányon heverni.
- Jól tette, hogy nem utazott el bucsuzatlanul - szólt végre, a nélkül azonban, hogy szemét elforditotta volna a szinpadtól, - nagyon rosszul esett volna, ha nem látom viszont.
- Bocsásson meg. Még ma is azt hittem, hogy beteg.
- Igaz, hogy beteg voltam egy kicsit.
Egy kis idő mulva oda nyujtotta néki a kezét.
- Barátok maradunk, ugy-e?
- S remélem, hogy ha viszontlátjuk egymást, még jobb barátok leszünk, mint annakelőtte.
Nata hirtelen, heves kézszoritással felelt; de aztán gyorsan visszahuzta a kezét s a szemközti páholyt vette szemügyre. Aztán a párkányon kinyujtott kezében tartva messzelátóját, hátradőlt székében.
Olyan volt, mintha tökéletesen belemerült volna az előadás nézésébe, egyszer-egyszer mint valami villamfény lövellt egyet a szeme. Majd kitágultak a pupillái, s mozdulatlanul nézett egy helyre, ajkai összeszorultak, s mintha az arcza megnyult volna. Fejét is a páholy falához támasztotta a félhomályban s meg sem moczczant, csak a keblét boritó csipke emelkedett, egyszer lassabban, máskor gyorsabban. Giorgio nem mert egy szót sem szólani, s csak nézett reá. Végre meglepte őt ez a hosszas mozdulatlanság és csend, kissé előbbre hajolt megkér- deni, mi lelte; de látta, hogy szemei be vannak hunyva s ugy tünt föl néki, mintha hosszu szempillái között könyek csillognának a félhomályban.
E látványra keserüség és végtelen szerelem fogta el, mely szivét szinültig megtöltve, torkát fojtogatta; ugyanazok a könyek gyültek szemébe, mint annak az asszonynak; könyek, melyek a sziv mélyéből szivárganak elő, daczos, erőszakos könyek azon a márványhideg arczon, a melyen egyedül ő tudta leolvasni azt a belső küzdelmet, mely lelkében folyik, s csak ő sejtette azt a haragot, mely kitört volna belőle, ha felfedezik, meglepik e pillanatban. A földszinten s a páholyokban viharos taps zudult föl a Ruy-Blas kettőse után. Nata fölrezzent, hirtelen fölkelt, fejét rosszul leplezett megvetéssel vetette hátra s menni készült; hangja kissé fátyolozott volt.
Giorgio a páholy sötétjében segitette föltenni fejére a kendőjét; ő hagyott tenni magával mindent s ott, a félhomályban állva dobogó szivvel, hirtelen megfogta két kezével a fejét és sáppadtan, komolyan, eltökélve, égő szemekkel, a nélkül, hogy egy szót szólna, hosszan, sokáig rátapasztotta forró, nedves ajkait az ajakára.
Giorgio mintegy magánkivül ölelte át; ő mellére tette a kezét s mozdulatlanul, zavart szemek- kel nézett a szemébe, a nélkül, hogy látná; aztán édesen kibontakozott ölelő karjaiból s elhagyta a páholyt. A férfi támolyogva ment utána, elkábulva, csaknem lélekzetét vesztve e szenvedély hevétől, mely mint valami vihar, ugy zugott végig testén-lelkén. Nata gyors léptekkel ment keresztül az előcsarnokon, szorosra vonva keblén köpenyét.
Az egész uton nem nyiltak szóra ajkai; behuzódott a kocsi sarkába, a sötétbe s mikor az utszéli lámpások fénye hirtelen egy-egy sugárcsomót lövelt a kocsi belsejébe, Giorgio csodál- kozva látta, hogy ragyogó szemei reá vannak szögezve oly tekintettel, mely csaknem félelmet okozott lelkében. Végre engedve egy ellenállhatatlan ösztönnek, La Ferlita hévvel ragadta meg a kezét, s ő először ideges szoritással felelt neki, melyben a keztyü alól kiérzett a láz forrósága, aztán csaknem haragosan vetette vissza magát a kocsi sarkába.
- Mi baja? - kérdé tőle La Ferlita.
Tompa hangon felelt:
- Utálom önnön magam!
E pillanatban állt meg a kocsi. Nata leszállott, megszoritotta a kezét a nélkül, hogy reá nézne;
de mikor az ő szoritását érezte kezén, némán, kétségbeesve, könyörögve nézett szemébe, azzal a tekintettel, a mint a páholyban tette, majd hidegen s keményen, mint a tőr, a hogy a kocsiban ragyogott szeme a lámpák fényére s röviden, szárazon szólt:
- Nem szeretem önt - tudja meg - nem!
S azzal a nézéssel, ezekkel a szavakkal ott hagyta a küszöbön a nélkül, hogy még egy szót is szólana.
*
