(312.) Értékekre ügyelő, de a visszahúzó jelenségekkel szemben ingerült igazmondásához is Petőfi az eligazító és bizonyosságot adó példa: „Az igazat, szépet akaró, érte kockázatokat vállaló forradalmár nem mehet ki a divatból

nyok érvényesülnek, akkor ez nem fogja elő­

segíteni a hazaszeretet korszerű fogalmának térhódítását." (312.) Értékekre ügyelő, de a visszahúzó jelenségekkel szemben ingerült igazmondásához is Petőfi az eligazító és bizonyosságot adó példa: „Az igazat, szépet akaró, érte kockázatokat vállaló forradalmár nem mehet ki a divatból... Mert a maga­

tartás lényege nem a mindenároni f orradalom- csinálás, hanem a forradalmi szembeszállás

mindenféle eltespedéssel, kényelmeskedéssel, megalkuvással." (141.) Gyakran használja Fekete Sándor a „kultikus" szót megrovó értelemben. Nos, neki valóban sikerült, s éppen egy kultusz, a Petőfi-évforduló kap­

csán, mindenféle „kultikusság" nélkül véle­

ményt mondani kis és nagy ügyekről egy­

aránt.

Imre László

ADY ÉS BÖLÖNI PÁRIZSÁBAN

Itóka naplójegyzeteiből. Bevezette, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket készítette Illés Ilona.

Bp. 1974. A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Népművelési Propaganda Iroda közös kiadványa.

207 1.

ROBOTOS IMRE: AZ IGAZI CSINSZKA Dokumentumriport. Bp. 1975. Magvető K. 206 1.

Ady Endre és Bölöni György személye fűzi egy véletlen társulásnál szorosabbra e két könyv kapcsolatát. Itóka naplójában többnyire szelíd fényű adomák, diákosan szertelen dévajkodások jókedvű garabon­

ciásaként tűnik elénk a magyar Ugar költője, hogy a későbbiekben barátjának, a „befelé fiú" „György úrnak" jusson főszerep. Robo­

tos Imre „dokumentumriportja" már a címével is Bölöni híres művére alludál, s Az igazi Ady szerzője olykor a vád, de leg­

kivált a védelem tanújaként is előlép a csúcsai házastársak áldatlan s alighanem még további tárgyalásokra váró perében.

A két könyv azonban annyira külön világ, annyira eltér már a műfajában is, hogy az eddigieken túl bajos volna bármi másban rokonítani őket.

Bölöni Györgyné, Itóka élete a század­

forduló idejétől emancipálódást kereső és találó értelmiségi asszony egyik lehetséges útját példázza. Nem olvad föl férje szolgála­

tában, saját sorsot is teremt. S teszi ezt foko­

zatosan radikalizálódó, egyre baloldalibb társadalom- és világszemlélettel. A sokszínű, tanulságos pályaív ugyancsak felajzza az érdeklődést: mivel árnyalja-gazdagítja Itóka portréját a napló, mi csapódik le benne a két világháborúval is szabdalt kor eseményeiből és lényegéből, mi újat és fontosat tud mon­

dani a szerző a magáéval összefonódott em­

beri utakról és sorsokról. Sokat vártunk — csalódnunk kellett.

A kötetben közreadott naplórészletek

— noha a válogatás nyilván az értékeket gereblyézte össze — aligha nevezhetők reve- lációnak. A följegyzések elsöprő többsége megreked a felszín apró konkrétumainak, a mindennapi élettényeknek a regisztrálásánál, hiányzik a tágas perspektíva, az igazi ön­

elemzés, az elvonatkoztatás, az általánosítás készsége és igénye. Ritka kivétellel erősen magánjellegű és magánérdekű dokumentu­

mok sorakoznak egymás mellé. Mily keveset lát meg Itóka — az események, az obligát aggodalmak és nehézségek rögzítésén túl — az I. világháború szomorú lényegéből, s mily beszédesen vallanak ezek az első naplójegy­

zetek a naivitásig jóhiszemű royalizmusáról, ádáz „muszkagyűlöletéről", a vilmosi Német­

ország és a monarchia harctéri sikerein ujjongó óráiról. Mintha őt is elsodorná a tömegpszichózis: kezdeti tartózkodása hábo­

rús lelkesedéssé hevül. Mihez kezdjünk az előszó tendenciózus állításával, amely egy Ady tisztánlátását és radikalizmusát köl­

csönzi Bölöninének? (11.) A következő fejezet

— azon túl, hogy csupán gyengéd elfogult­

sággal minősíthető naplónak (184.) — idillivé stilizált emlékeivel szerez kellemetlen meg­

lepetést, az affektáltan cirádás és szépelgő, bombasztikus bölcselkedésre hajló nyelvezet­

ről nem is beszélve. Ady, Léda, Diósy és mind a többiek egy túlcsorduló szeretetben és foly­

tonos ámulatban tobzódó tavaszünnep át­

szellemült résztvevői, és — a néhány finom és jellegzetesen női megfigyeléstől eltekintve

— mindössze egyvalaki hiányzik a feljegyzé­

sekből: az igazi Ady. A l l . világháború Pári­

zsát és Franciaországát idéző naplók morális tisztaságukkal és eltökélt antifasizmusukkal tiszteletet parancsolnak, noha rájuk telepszik az apró (és gyakorta jelentéktelen) tények kultusza. Két öregedő ember gyengéd idillje, a Kaffkára és Kuncz Aladárra visszarévedő lapok szépsége és melege, néhány barát és harcostárs markáns portréja adja e részletek­

nek a szikár vagy érzelmes konkrétumok fölé emelkedő értékét. (Viszont az 1940-es mene­

külés leírása csak jóindulattal tévedhetett Itóka naplójába. Az itt megörökülő élmények nyilvánvalóan közösek, ám formába öntőjük Bölöni György; a pergőbb, drámaibb stílus, a távlatosabb látás jótékonyan árulkodik.) Az utolsó esztendők krónikája a szerző világá­

nak további beszűkülését tanúsítja. Az újjá-

543

születő Magyarországról, majd a diplomáciai küldetésről nincs érdemleges mondandója Itókának. Felvillan még egy-egy arc és táj, néhány jellegzetes szituáció, olykor egy okos fölismerés (pl. Bölöni mellőztetéséről: 158.), hogy az 1951-es rész már semmitmondássá zsugorodjék.

A kötet gondozóját, Illés Ilonát jószerével csak a közreadás tényéért dicsérhetjük. Mint válogató, sajtó alá rendező bátrabban és többször folyamodhatott volna a kihagyás, a rövidítés módszeréhez. (Kivált az 1939 utáni feljegyzések tűrték volna készséggel ezt a műveletet.) Nemegyszer érezzük, hogy Illés rosszul gazdálkodik az anyaggal. Meg­

tart jelentéktelenségbe fulladó részleteket (pl. 1943. május 2., augusztus 10., 1944.

augusztus 13., 1949. január 22., 26., április 4., 14. stb.), érthetetlenül megcsonkítja ellenben Itóka jogos kifakadását és Károlyi Mihály panaszát (1948. december 21., illetve 1949.

április 9.), holott ez utóbbiakban alighanem fontos tanulságok sűrűsödnek. S a huszonhat esztendőnyi emigráció után csakugyan nincs mondanivalója Bölöninének első hazai élmé­

nyeiről? (Az 1945. november 3-i bejegyzést rögvest a november 19-i követi.) — Az élet­

rajzot summázó bevezetés itt-ott eszményítő sugallatokat hordoz, főleg Itóka világnézeti fejlődését és közéleti szereplését illetően.

Már csak a korkülönbség miatt is nehéz elkép­

zelnünk, hogy a napló szerzője Kaffka Mar­

gittal járjon középiskolába, s hogy együtt üljenek a nagykárolyi líceum padjaiban (4.), rejtély, miként végezhetett a Tanácsköztár­

saság nőmozgalmában „jelentős munkát", ha az utolsó napokban tért vissza Bernből (11.), s ugyanezen ok miatt lehetetlen, hogy bármit is megörökítsen a proletárdiktatúra idejéből (16.). Csökkenti az előszó tudomá­

nyos érvényét, hogy az idézeteknél egyszer a lapszámot, másszor a citált kiadás megjele­

nésének évét keressük hiába (néhol mind a kettő hiányzik), hogy a biográfiában szeszé­

lyesen váltogatja a bőbeszédűséget a túlzott szűkszavúság.

Bajos elismerően nyilatkozni a jegyzet­

apparátusról is. Átfedések, önismétlések ernyesztik a fegyelmet: többször is megtud­

juk, ki volt Itóka fia (178., 181.), miféle helység Riva (előbb dél-tiroli, majd észak­

olaszországi: 179., 181.), miért került Svájcba Bölöni György 1918 novemberében (11., 183., 201.), mit tett ugyanő a Tanácsköztársaság bukása után (11—12., 184., 201.), hol szüle­

tett a napló írója (4., 189.), ki volt Ács Vilma (188., 189., 191.), mikor íródott és hol jelent meg a Hallja, kend Táncsics (14., 191., 196.

— az adatok itt is ellentmondásosak ! . . . ) stb. stb. Minek oly részletesen magyarázni az I. világháború némely vonatkozásait, teljesen fölösleges közhírré tenni, kinek a regénye a Színek és évek (194.), mikor halt

meg Ady (196.), kicsoda Júdás (201.) és Szakasitsné (202.), mit jelent a mikádó és a harakiri kifejezés (194.). Kár a jegyzetben lefordítani, amit a napló maga is megadott (50., 185.), s kiváltképpen kár, ha a francia szó nem is szerepel a szövegben (a „marché- noir" 1944. augusztus 24-én)... Nehéz meg­

érteni, miért vonja össze Illés az 1940. június 10-re és 11-re, illetve az 1944. augusztus 26—27-re vonatkozó magyarázatokat, s miért 14-i dátummal szerepel az, ami 17-ét illeti (198.). S nincs mentség a durva tárgyi téve­

désre: az „Elért az ő s z . . . " kezdetű szakasz nem az utolsó strófája Ady közismert versé­

nek!

Hanem az eddigiek kicsiny mulasztássá törpülnek, mihelyt újabb szempontokkal közelítünk a kötethez. Illés Ilona azt állítja, hogy a „szövegekben a nyilvánvaló elírá­

sokat, grammatikai zökkenőket megigazí­

t o t t u k . . . " (177.) Bizonnyal így történt (semmi nem jelzi a változtatásokat), noha nyelvtani botlás, suta megfogalmazás maradt még elegendő, s nemcsak a naplókban, hanem a bevezetőben és a jegyzetapparátusban i s . . . Ámde törődött valaki a könyv egészének ortográfiájával? — mert annak minősítésére nehéz jelzőket találni. Valószínűtlen, hogy ehhez fogható helyesírási hibagyűjtemény napvilágot látott volna mostanában! Mind­

egy, hogy előszó vagy naplórészlet: vessző- és ékezethibák tucatjai éktelenkednek minden oldalon, semmissé váltak az egybe- és külön- írás szabályai. (Csak „mutatóba" néhányat:

„szuezi csatorna": 4., „Barbus-se": 13.,

„körút-on": 19., „Oroszország": 23., „orcim- pákkal": 43., „öccsről": 44., „vánnyadt":

52., „zsivalyára": 135., „be-be szólt": 153.,

„Kodály-t": 156., „valásszabadság": 161.,

„hollandiai": 165. stb. stb.)

*

Robotos Imre alighanem Az igazi Ady párdarabjának vagy appendixének szánta a maga könyvét. Nem lett azzá, holott a szán­

dék jogos és rokonszenves. Nagy szükség volna az igazi Csinszka arcképére, hiszen Adyval kötött házasságát mindmáig szivár­

ványos legendák övezik, s makacs filiszteri előítéletek parancsolnák Léda elé a csúcsai várkisasszonyt. (NB. Diósyné csak szerető volt, Csinszka azonban feleség...) örülni kell tehát a revízió kísérletének, bár kocká­

zatos a vállalkozás: lélekbúvár és irodalom­

történész legyen a talpán, aki a mostanra már jóformán ellenőrizhetetlen hitelű plety­

kák és híresztelések, tendenciózus beállítások, a pro és kontra kihabzó gyűlöletek és vádas­

kodások gubancából óvatosan, „sine ira et studio" kigöngyölgeti az igazságot. Ne essék félreértés: Csinszka szerintünk sem érdemel túl sok kíméletet, Robotostól azonban semmit

sem kap — ha ugyan nem az ellenkezőjét.

Szerzőnk képtelen megőrizni tárgyilagossá­

gát; az eddigi eszményítő akciók túl indulatos reakcióra ingerlik. Harag, irónia, maró sza­

tíra hullámzik végig könyvén, s ez sajnála­

tosan megzavarja tisztánlátását. Az optika torzít, a „dokumentumriport" elnevezés (14.) műfajtévesztést jelöl. Robotos tollán Csinsz­

ka-ellenes pamflet született. Ellenlegenda lép a legenda helyébe: egy majdnem ördögi

„fabricator doli" váltaná fel az agyonideali­

zált Boncza Bertát. Pedig a premisszák gyakran helyesek, épp csak a logikai művele­

tek és a konklúziók hibádznak többnyire.

Mennyire igaza van Robotosnak abban, hogy a frigy Csinszka részéről aligha volt sorsszerű, sőt tán még jóhiszemű sem. Meny­

nyire igaz, hogy a hozzá írott versek szép és tiszta levegőjű fennsíkját rút patvarkodások és kölcsönös boldogtalanság szakadékai hatá­

rolják, hogy ez a házasság minden volt hét­

köznapjaiban, csupán összebúvó gyöngédség cirógató idillje nem. Mennyire jogos, hogy megtépázza Révész Béla színes-regényes „rá- fogásait" (ugyanezt tette Király István is a saját Ady-könyvében!) — és még folytat­

hatnók ! Azzal a beállítással viszont lehetetlen egyetértenünk, amely önző és kisszerű női fortély, gonoszul ármányos cselszövés esett és szánandó áldozataként mutatja be a költőt.

Robotos interpretációjában Ady egy számító hisztérika foglya, az alantas praktikák gyűrű­

jéből nem szabadulhat, noha — a pamflet nem kevesebbet sugall! — bárki más jobban illett volna hozzá, bárki mással több boldog­

ságot talál. Nem ártott volna alaposabban megszívlelni Bölöninek és Ady Lajosnak

— szerzőnktől is citált — figyelmeztetését (14—15., 147—148. és 152.): a poétától eleve idegen volt a házasság és a férji szerep, illetve egy bizonyos idő elteltével minden szituációt kibírhatatlannak tartott. Nemigen létezett nő, akinek oldalán révbe érkezik!

Robotos gondolatmenete — bárhogy bi­

zonykodjék is az ellenkezőjéről (166—169.) — Csinszka eltökélt fondorkodásának vizsgá­

latára és (a kelleténél bővebb) dokumentálá­

sára összpontosít. Egészen felszínesen és mellékesen érinti csak a házastársak eszmé­

nyeinek, fölfogásának, világnézetének — sze­

rinte diametriális — különbségeit. (128., 169.) Pedig elnagyolás helyett érdemes lett volna ezen a nyomon is továbbhaladnia — mélyebb igazságok reményében.

A hangvétel, az előadásmód, a vonalveze­

tés nem erőssége a könyvnek. Csaknem mindenben az ingerült elfogultság dominál, s ebben a közegben még a nem ritka jó fel­

ismerések is a fonákjukat mutatják. A stílus néhol retorikus, másszor pedánsan tudóskodó, de legtöbbnyire agresszívan tendenciózus és szájbarágó; nyilván ezért is érezzük, hogy a szerző túligazolja, túlkommentálja (a sok-

8 Irodalomtörténeti Közlemények

szoros újraidézéstől sem óvakodva) kétség­

telenül gazdag anyagát, s nem megnyugtató, h°gy gyakorta a jóhiszeműséget nélkülöző feltevések, a „minthák" és a „talánok"

hullámain rugaszkodhat csak előbbre. Itt-ott még azoknak is kijut a metsző gúnyból, akik a vád tanújaként sorakoznak föl mögötte, például Tabéry Gézának (22.), Boncza Berta számára pedig egyszer sincs irgalom, önszán­

tából és galádul bűnbe esett — az epilógusban el is nyeri méltó büntetését. A higgadtság, a józan mérték hiánya megzavarja Robotost a forráskritikában is. Habozás nélkül készpénz­

nek vesz mindent, ami a Csinszka elleni hábo­

rúhoz szolgáltat muníciót. Előbb kijelenti

— igen helyesen! — ,hogy Dénes Zsófia elfogulatlansága legalábbis kétséges (12.), utóbb azonban hosszú passzusokat idéz tőle, a leghalványabb fenntartás nélkül. Jóval nagyobb baj, hogy perdöntő jelentőséggel, mintegy koronatanúként vonultatja fel Lám Béla kései emlékezéseit. A levéldokumentu­

mok hiteléhez nem férhet gyanú, ámde a memoár egyéb részletei kissé kétesnek tetsze­

nek. Főleg, ha olyan kerek és csattanós, szín­

padias beállításoktól sem mentes epizód kerekedik elő, mint a pünkösdi leánykérés históriája. (96—103.) Fél évszázad elteltével az emlékezés mechanizmusa különös produk­

ciókra képes! S Robotos attól sem riad vissza, hogy az iménti történetet még tovább göm­

bölyítse, megtoldja egy kis fantáziával. (150.) Egyébként is tehertétele a könyvnek, hogy szerzője untalan fölcsap pszichológusnak (36., 44., 53., 79., 92., 160. stb.), s legkivált elkedvetlenítő, amikor Ady szerelmi állhatat- lanságát első bordélyházi élményéből eredez­

teti. (56.) — Pártatlanságért, objektivitásért kiált az epilógusnak az a részlete is, amely egyértelműen Csinszka nyakába varrja a hagyaték körüli kínos hercehurcák összes ódiumát. Pedig ezek nemcsak őt illetik, az ügy egésze kusza és átláthatatlan. (Vö.: Fel­

jegyzések és levelek a Nyugatról. Bp. 1975.

475.) Az ilyen pontokon különösen érezzük, hogy Robotos elvétette a revízió hangnemét és arányait.

S még egy-két apróbb megjegyzés: a könyv koncepciójához csak mellékesen tár­

suló Dénes Zsófia-intermezzo fölöslegesen hosszúra nyúlik. (68—78.) Az idézetek pontos lelőhelyét nem mindig találjuk (pl. 8., 37., 45., 93., 180.), néhol meg az okfejtésbe ikta­

tódik az is, ami a jegyzetanyagba kívánkoz­

nék (149—150., 161. stb.). Nem világos a 153. jegyzet utolsó mondata, egy nyilvánvaló elírást pedig korrigálni kellett volna: Bölöni március 26-án láthatta csak a házasságkötésre készülődő Adyt. (130.)

Nem, ez még mindig nem az igazi Csinszka.

De erős impulzust adhat, hogy megkeressük végre az igazit.

Lőrinczy Huba 545