noky Viktor 1868-1912

noky Viktor 1868-1912 (III-V), Cholnoky László Cholnoky Viktor (VI-XIV), Faragó Erzsébet Cholnoky Viktor (XV-XXXI), Lovass Gyula Cholnoky Viktor (XXXII- XXXV), Bori Imre Cholnoky Viktor (XXXVI-XLVI) és Fábri Anna A kísértet­

látó (XLVII-LI) c. írása olvasható itt. Ez a válogatás sem teszi világosabbá, milyen kö­

zönségnek szánták a szerkesztők a kötetet, mely egyébként nem tartalmaz sem név-, sem novella-, sem fogalommutatót.

Összességében a kötet rendkívül tarka képet mutat. A szerkesztők végezhettek vol-

BORI IMRE: SZENTELEKY KORNÉL Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1994, 201 1.

Létezett nem olyan régen egy irodalmi, művészeti, társadalmi és közgazdasági ké­

pes hetilap, amelynek 1942. január 20-án (III. évf. 3. szám) megjelent kiadása egy érdekes interjút, valamint két nem minden­

napi fényképet közölt az újság 18-19. lap­

ján. A Zilahy Lajos szerkesztette, alig né­

hány évfolyamot megélt Hídról van szó, és arról a beszélgetésről, amely Szenteleky Kornél (ekkor már második házasságában élő) német származású özvegyével készült kettejük megismerkedéséről, életéről, a férj utazásairól és súlyos betegségéről. Az egyik fotográfián Szenteleky Kornél halotti maszkját, a másikon a sziváci műkedvelő zenekart látni a nagydobnál ülő, mosolygó íróval. Ekkor még csak kilenc esztendő telt el halála után, de a bácskai írók „szinte teljesen elfeledkeztek vezérükről" - állapít­

ja meg e beszélgetés bevezetőjében Komá­

romi József Sándor, majd a szomorú körül­

ményeketrészletezi: „Halálának tavalyi év­

fordulóján már nem jöttek össze, leróni ke­

gyeletüket. Még a gyász-istentisztelet is el­

maradt. Pedig Szenteleky neve volt nem is

na sokkal jobb munkát is: a rövid tanulmá­

nyokat visszaadhatták volna - legalábbis át­

gondolásra és kibővítésre; kijavíthatták vol­

na a tömérdek sajtóhibát; következeteseb­

ben megválogathatták volna mind Cholnoky műveit, mind a harmadik részbe felvett írá­

sokat. Igaz viszont az is, hogy Cholnoky veszprémi írásai, valamint Vadai István, Thomka Beáta és Dérczy Péter tanulmánya sok mindent feledtetnek a kötet fogyatékos­

ságaiból.

Bezeczky Gábor

olyan régen a zászló, amely alatt a bácskai írók hazát kérhettek. S Szentelekynek kö­

szönheti majd valamennyi, hogy ma írónak ismerik".

1943. március 14-ére gyökeresen meg­

változott a helyzet, hiszen ezen a napon seregszemlére gyűltek össze az írók Zom- borban. Tudták, hogy a némaság nem lehet a délvidéki magyar író egyetlen hivatása, a szervezett irodalmi megnyilatkozások és irodalmi körök hiányában képtelenség a lel­

ki egység megteremtése, így a zombori ün­

nepen örömmel jöttek össze a Szenteleky Kornél Irodalmi Társaságban. Képviseltette magát az egész Bácska, Szabadkától Újvi­

dékig, a vendégek között volt például Kol- tay-Kastner Jenő és Krammer Jenő is, Her- czeg Ferenc üdvözlő szavait pedig felolvas­

ták a hallgatóság előtt. A Délvidéki Szemle 1943 áprilisában (II. évf. 4. szám, 177-179.

lap) szép beszámolóban elevenítette fel az ünnep hangulatát. Megyer József így emlé­

kezik ismertetőjében: „Herczeg Ferenc üd­

vözlő szavait Prokopy Imre olvassa fel.

A magyar írók nesztora kedvesen emlékezik

vissza Bácskára, a magyar Provencera, mely annyi alakot és tárgyat szolgáltatott a kezdő irónak". A szegedi lap munkatársa a cél és remény ígéretének teljesülési lehetőségét látta az ünnepi évfordulóban, amelyhez ,, Szenteleky Kornél az úttörést elvégezte, de még mindig csak a magvetés ideje van".

Majd így folytatja: „Hogy itt változás álljon be elmúlt és elszalasztott évszázadok után, az jórészben az írókon fordul meg. Tudják-e közönségüket kiszolgálni, igényességre ne­

velni, hogy a vegyes lakosságú Bácskában a magyarságnak helyi ereje is legyen, és a magyarság helyi megnyilatkozásai is kívá­

natossá tegyék a nyelvileg tarka területen a magyar szellemi egységbe való beolvadást".

Nem mondhatni, hogy a vajdasági magyar irodalom jelenlegi helyzetében időszerűtle­

nek, netalán érvénytelenek lennének ezek a régi megállapítások, mivel az önerőre utalt­

ság, a lelkek felébresztésének s megnyitásá­

nak, sőt összeköttetéseik megteremtésének igénye minduntalan az irodalom vállaira he­

lyezi a szervezés összes kötelességét. Az iro­

dalmi szervezés ráadásul természeténél fog­

va a legvilágosabban láttatható területe a megmérő ítélkezésnek. Pontosan tudja ezt Bori Imre, akinek jóvoltából (kicsit több mint hatvan évvel Szenteleky Kornél halála után) megszülethetett az a reprezentatív monográ­

fia, amely az író összes müveinek folyamatos kiadásával szinte egyidejűleg próbálja meg bemutatni, végigszemlélni és minősíteni a délvidéki írók mesterének mérvadó munkás­

ságát. Vélhetően ezért lényegi elem Bori Im­

re szempontrendszerében az az értékhangsú­

lyozó törekvés, amellyel Szenteleky „köte­

lességtudatának", „esztéta gyakorlatának",

„irodalmi alapteremtésének", és a„helyi szí­

nek" elméletét megelőző „kisebbségi paci- fizmusának" összefüggéseit oly meggyőző­

en tárja fel. Ahogy az újvidéki irodalomtör­

ténész minden eddigi könyvének, ennek a

monográfiának szintén szembeötlő metodi­

kai/tartalmi sajátossága a minden részletre kiterjedő, aprólékos figyelem, adatgazdag és tény összegző jelleg, amely egyben továb­

bi vizsgálódásokat serkentő szempontkíná­

lata is a Szenteleky-kutatásnak.

Bori Imre igyekszik úgy megrajzolni az író pályaképét, gondolkodásmódjának ala­

kulását, hogy az ezidáig tisztázatlan vagy teljességgel ismeretlen biografikus tények, esemény- és ízléstörténeti adalékok sokasá­

gából valóban kibontakozhassak az életmű teljessége. Ennek megfelelően kap jelentő­

séget határozott értékrendjében Szenteleky Kornél „kulturális érdeklődésének" vala­

mennyi megnyilvánulása, melyek sorában a

„lírai alaphang, krónikás időszerűség, pub- licisztikus könnyedség" (22) kíséretében ott találhatók a „szépírói ambíciók és pikturális tendenciák" (22) is. Sajnos néha mégis hi­

ányérzete támad az olvasónak, amikor az újvidéki kutató könyvében az impozáns elö- sorolások (38, 46^17, 58, 61, 71, 184) után sehol sem találja Szenteleky Kornél képző- és zeneművészeti, irodalmi meg filozófiai tájékozódási irányainak valódi részletezé­

sét, mert Bori Imre számára az író komoly élményköreibe sorozatosan a személyes nyilatkozatokon, esetleg a kortársak emlé­

kezésein át vezet az út, nem pedig a szóban forgó művek, hatások tüzetes, okvetlenül kívánatos értelmezése alapján. A több nyel­

ven kiválóan tudó bácskai européer igazi emberi-szellemi magatartásának megisme­

réséhez azért lenne szükség ilyen módú át­

tekintésre, mert talán sokkal több vonatko­

zásban válhatna érdekessé a „couleur lo­

cale" elmélete. Kár, hogy nem Szenteleky européerségének érzékletes szemléltetése­

kor (65-76) méltatja Bori Imre azt a mérték­

adó írói-lapszerkesztői gesztust, amely az 1933. évi Pen-világkongresszuson egy né­

met, angol, francia, olasz és szerb nyelvű

köszöntőt tartalmazó különszámmal adta bi­

zonyságát Szenteleky hitének és lelkiisme­

retességének, valamint a bácskai magyarság szellemi életigenlésének. Kár továbbá, hogy amikor a „szerb irodalom tolmácsaként"

(85) fellépő Szenteleky müfajválasztásairól, tájékozódási irányairól, stílusvonzalmáról (86) értekezik a monográfus, elkerüli figyel­

mét, hogy olyan szellemi körképét is meg lehetne rajzolni a Szenteleky számára fontos (no meg személyesen ismert!) írók európai műveltségének és kulturális érdeklődésé­

nek, amely a sziváci européer mentalitásá­

val összeegyeztetve nyerhetné el revelatív erejét. Mert bizonyosan nem véletlen, hogy a kiválasztottak között híres nyugat-európai egyetemek egykori hallgatóit, világlátott utazókat, diplomatákat, művészeti csopor­

tok szervezőit, az angol, német, francia, olasz, horvát, szerb, szlovén és magyar iro­

dalmak közötti szorgalmas műfordítói kap­

csolatteremtés és közvetítés megszállottjait találni: Jovan Duőicot, aki Genfben járt fi­

lozófia-szociológia szakra, kiválóan ismerte Párizst, diplomataként dolgozott Isztambul­

ban, Szófiában, Athénban, Kairóban, Rómá­

ban, Bukarestben, Lisszabonban, akinek egész intellektuális tájékozódása annak megértését célozta, hogy honnan ered és miből áll kulturális értelemben az igazi eu­

rópaiság; Veljko Petrovicot, aki Pesten volt jogász, szerkesztett zágrábi és szarajevói fo­

lyóiratokat, Genfben tevékenykedett sajtó­

propagandistaként, írásművészetében pedig kiemelt helye van a zombori atmoszférának, a „ravangrad" szellemiségének és várostör­

ténetének; Svetislav Stefanovicot, aki maga is orvos volt, de irodalmat tanult és az an­

golszász lelkület érdekelte; Oton 2upanci- őot, aki filozófiai, történelmi és földrajzi tanulmányokat folytatott Bécsben, külföl­

dön nevelősködött nemesi családoknál, mi­

közben beutazta Európát; Tódor Manojlovi-

cot, aki Pesten jogot tanul, ott találni a Hol­

nap alkotógárdájában Manojlovics Tódor néven, Firenzéért és más művészeti közpon­

tokért rajong, sőt a baseli egyetem bölcsész­

karán művészettörténetet is hallgat, majd újságot szerkeszt külföldön francia és olasz nyelven, később művészeti csoportot hoz létre a modern irányzatok kedvelőiből, esszéket ír Adyról, Apollinaire-ről, memo­

árjaiban pedig fontos európai művészekkel való találkozásait örökíti meg, elmesélve megismerkedését Ady Endrével is. De jócs­

kán bővíthetnénk a sort a monográfiában ugyancsak szereplő Ivo Andric, Milos Crnjanski, Miroslav Krleza és Mladen Les- kovac ismertebb neveit emlegetve.

Sajnálatos, hogy midőn Bori Imre meg­

győző érveket, ítéleteket sorakoztatva éles szemmel válogat Szenteleky Kornél műfor­

dításai között, csak szilánkokban, apródon­

ként mutatja be az író fordítói elveit és gya­

korlatát. Módszeresen ügyel az átfogó elő­

adásra, de megközelítésének szempontjait nem fűzi teljesen egybe. Pedig a műfordítói meggyőződés alapelveinek ismertetésekor és értelmezésekor jó kiindulópontja lehetett volna a monográfia 94. oldalán olvasható Szenteleky-levélrészlet alábbi szövegegy­

sége: „Nagyon szívesen kezdenék egy szép és reprezentatív novellagyűjtemény fordítá­

sába. Kezdetben ez is volt a tervem, de mikor Ducicot Kairóban felkerestem, ő in­

kább egy lírai antológiára beszélt rá, mert a líra a legerősebb oldala a szerb irodalomnak.

Ez mindenesetre igaz is, de a fordításban sok elvész és átformálódik a kötött formák visszaadásában, míg a prózában való átülte­

tés sokkal hűbb és tökéletesebb lenne"

(1928. május 8.). E mellé felzárkóztatva Szenteleky többi elvét (95) és megérzését (97, 98) sokkal kontrasztosabban mutatnák magukat a kifogástalan (91, 92, 96) és lagy­

matag (87, 90, 91) műfordítások, ezenkívül

a látszólagos szempontnélküliség sejtelmé­

ről sem lenne nehéz megfeledkezni. Arról viszont nem könnyű, hogy miért a szótárhoz kötődik és miért nem a szerb irodalmi nyelv­

hez ragaszkodik Bori Imre, amikor a „cve- tanje", „pirovanje", „blagovati" kifejezé­

sekről mond véleményt.

Szenteleky Kornél első regényéről Bori Imre határozott gondossággal állapítja meg, hogy mennyire nem csak a „hangulatokban"

keresendő a Kesergő szerelem Krúdy-mű- vekkel való rokonsága. Jóval gyökeresebb, teljesebb, közvetlenül a „szándékok és a megvalósítás síkján érzékelhető mozzana­

tok" (13) egybekapcsolásából ered ez a megfelelés. Egyben előidézője annak is, hogy a mű zárványszerűnek tűnhetett,

„már-már anakronizmusként hathatott"

(13) megjelenésekor. Az újvidéki irodalom­

tudós lényeglátóan érzékelteti, milyen irányt jelez a regény írója pályáján, milyen természetes igyekezetet, művészi hozzáál­

lást tanúsít, milyen formakultúrát teremt Szenteleky a jótékony Krúdy-befolyás nyo­

mán. Találóan világítja meg Bori Imre, hogy mindezek együttesen miért nem pusztán az öncélú líraiságban öltenek alakot, sőt igé­

nyes értékelésében a főhősről észrevételezi, hogy „Lengváry nemcsak a Rezeda Kázmé­

rokra emlékeztető regényalak, hanem az Es­

ti Kornélt előlegező gesztusember is" (18).

Kissé hiányoznak a fentebb említett am­

bíciók Szenteleky drámaírói munkásságá­

nak számbavételekor, mert Bori Imre inkább csak mustrálgatja, bizonyos részleteket ki­

emelve jellemzi a színdarabokat. Kóstolót kínál ugyan, ám az „érdeklődés előterébe"

(130) sajnos mégsem állítja a drámaírót.

A legteljesebb, legkidolgozottabb képet a költő Szentelekyről nyújtja a monográfia.

Számos részletében, utalásában, argumentá­

ciójában hiteles ez a rajz, akár a személyes élményekről, ihletésről, különféle hatások­

ról, akár a hagyományokról vagy a metriká­

ról és prozódiáról van szó. Ennek ellenére mégis akad olyan észrevétel, amelynek kia­

lakulásában Bori Imre meggyőződése, ab­

szolutizáló hajlandósága válik kikapcsoló, mellőző ingerenciává. Egy példa: egyáltalán nem biztos, hogy az életvággyal éppen Ka­

iróban és éppen úgy találkozott Szenteleky Kornél, ahogy Bori Imre látja (146), hiszen az özvegy korábban említett nyilatkozatá­

ban a következőket olvashatjuk: „Útjairól nagy lelkesedéssel tért haza, nem győzte elmesélni élményeit. Csak az egyiptomi út után jött vissza kedvetlenül. Egyiptomban egészségére keresett enyhülést. De a rop­

pant út, amely alig tartott hat hétig, jobban megviselte, mint amennyi haszna lehetett belőle". Az utazások emlékeiből és imp­

resszióiból táplálkozó költeményekkel kap­

csolatosan elképzelhető talán az is, hogy a lehetőségekkel való őszinte és öntudatos szembenézés megannyi kifejeződését Szenteleky állandóan latolgatta, mérlegelte költészetében. Művészeti és művelődéstör­

téneti allúzióiról, toposzairól, messzi vidé­

kek, szellemi centrumok iránti lelkesültsé- géröl töprengve Thomka Beáta kitűnően írta meg, hogy Szenteleky verseinek képvilágá­

ban mennyire fontosak az iméntiek, szere­

püket és összetartozásukat tekintve {Próza­

történeti vázlatok, Újvidék, 1992, 89-98).

Tőle olvashatjuk azt is, hogy bizonyos „ver­

sek érzelmi alapanyaga egyértelműen az el­

vágyódás fogalomköréhez tartozik: az em­

lékek, a szerelmi vágyképek, a haláltudat, az Olümposz, Párizs vagy Róma felé vezető szellemi zarándokutak tartalmai és élménye azonban nem tisztul le". Aligha érthető, mi­

ért tartózkodik Bori Imre e fontos szempon­

toknak még a megemlítésétől is.

A magát alapvetően novellistának tartó Szenteleky elbeszéléseiből teljes joggal a

„francia földön játszódó" (156) szövegeket

emeli ki a monográfus. Feltűnő számára az az egység, amely e külföldön játszódó törté­

neteket a más híres városokban megesettek­

kel szövi össze. Itt megint a táj (a közvetle­

nül valóságos élet értelmes lehetőségének a formateremtője) válik lényegessé, akár Pá­

rizsról, Bécsről, Firenzéről, Rómáról, akár a

„sárga Tiszáról" vagy a „bácskai hőségről"

legyen szó. Teljesen nyilvánvaló, hogy Szenteleky Kornél meghatározó jelentőségű lelki tényként, önálló alakzatként, magáért­

valóságként érzi a tájat, s nem véletlen, hogy Isola Bella című második regényében a szi­

getből a mű „főhőse varázsol mitikus szige­

tet, ugyanis a két kiránduló képzeletében transzformálódik bűvös szigetté, holott a va­

lóságban lakatlan szigetecske volt Taormina mellett a Mazzari-öbölben" (167). Talán az sem lehetetlen, hogy Szenteleky elbeszélő­

művészetében az „álom- és vágy föld, az ígéret földje, az írói otthonosság" (157), to­

vábbá a „bácskai nosztalgia, a nemzetiségi lét koordinátái" (160) és a „varázssziget"

(168) mind-mind olyan képződmények, amelyek akkor és attól jönnek létre, ha „a szemléletben és az érzésben lüktető élet az egységes természettől egyáltalában elsza­

kad, s az így keletkezett, egészen új szintre átültetett képződmény úgyszólván csak ön­

magától nyílik meg ismét amaz életfeletti élet előtt". A táj filozófiája című híres Georg Simmel-írás {Velence, Firenze, Róma, Bp., 1990, 99-110) gondolatai ezek, amelyekről feltételezhető, hogy esetleg nem voltak isme­

retlenek Szenteleky Kornél előtt, aki éppen­

séggel Kant és Hegel teóriáinak igazolódását láthatta volna bennük, meg akár magáénak is vallhatta volna őket, iránymutatónak érez­

vén Simmelnek azon elgondolását, mely sze­

rint a „művészben csupán olyan tisztán és erőteljesen játszódik le a szemléletnek és az érzésnek ez a megformáló aktusa, hogy tel­

jesen magába szívja az adott természeti anya­

got, hogy azután önmagából újjáteremtse".

Bori Imre nem említi Georg Simmel nevét, hanem egyfelől a novellákban tetten érhető szerzői gondolkodás „módosulását, majd fordulatát" (160) érzi hangsúlyosnak, más­

felől a turanizmus-nosztalgiát meg a faluhoz és lakóihoz tartozás szükségszerűségét te­

kinti mérvadónak. A regényíróról pedig úgy tartja, hogy „Szenteleky a regény írása köz­

ben nem lépett ki útirajzainak hangulati, pikturális vagy eszmei köréből, amikor megírta egyfajta képes albumát, amelyben az egyes lapokat regényes történet szálára fűzte" (167). Álláspontja teljes mértékben elfogadható persze így is, annyiban azonban újfent adósa olvasójának, hogy a prózaíró Szenteleky novelláinak és második regé­

nyének interpretálását nem kívánja teljes­

séggel nyújtani könyvének idézett részében.

Gondolatmenetének megragadó érvelési szervezettsége és esztétikai egyedisége vi­

szont ugyanolyan példaszerű, mint monog­

ráfiájának bármelyik fejezetében.

Bori Imrének köszönhetően a szerb szár­

mazása és görögkeleti vallása miatt életében annyiszor kikezdett Sztankovits (Szentele­

ky) Kornélról tartalmas monográfia készül­

hetett. Arról a művészről, akinek áldozatvál­

lalása magyar szellemi életet teremtett egy szerb falu közepén, arról, aki a magyarság új sorsát érzékelve a nemzeti érzést minde­

nek fölé helyezte írásaiban, levelezéseiben, és akiről az anyaországban alig néhányan tudtak. Szól Bori Imre kiváló könyve a te- lecskai dombok között annyit karikázó bi­

ciklistáról, a szerbeket, bunyevácokat, né­

meteket, magyarokat gyógyító falusi orvos­

ról, a sziváci műkedvelő zenekar és színész­

társaság lelkéről (talán csak a Híd-beli fotó kedves arcú zenekari dobosáról keveset), a Bácska magyar íróembereit buzdítóról, gyá- molítóról, akinek szép hangzású írói nevével mindössze néhány könyv és gyűjtemény,

valamint különböző lapokban szétszórt írá­

sok élén találkozni. Bori Imre Szenteleky Kornélról született könyvét az újvidéki iro­

dalomtörténész tiszteletet parancsoló mun­

kaprogramjának kitüntetett pontján kell lát­

ni. A vajdasági magyar irodalom mostani és mindenkori elkötelezettje számára jótéko-

A Petőfi Irodalmi Múzeum számos kiad­

ványsorozata (folyóirat-repertóriumok, sze­

mélyi bibliográfiák, fényképkatalógusok stb.) után Láng József szerkesztésében még 1980-ban megindította vállalkozását íróink, költőink kéziratainak számbavételére, elő­

ször József Attila, majd nagy késéssel Ma­

dách Imre (1992) életmüvének áttekintésé­

vel. Legnagyobb vállalkozása a Babits-élet- mü összegyűjtése. A kiadvány az MTA Iro­

dalomtudományi Intézetének, a Babits-ha- gyatékot őrző Országos Széchényi Könyv­

tárnak és a Petőfi Irodalmi Múzeumnak kö­

zös eredménye, és a Kulturális és történelmi emlékeink föltárása, nyilvántartása és ki­

adása kutatási program támogatásával je­

lent meg. A sorozatszerkesztő időközben könyvkiadóvá avanzsált, s a kiadásban e minőségében is főszerepet vállalt.

A Nemeskéri Erikával közösen írt elő­

szavából megismerhető a hagyaték viszon­

tagságos sorsa. A négy kötet jelzi, hogy Mó­

riczé mellett Babitsé a legnagyobb huszadik századi magyar költői hagyaték. Ez elsősor­

ban özvegyének köszönhető. A háború, a bombázások elől menteni akarva a hagyaté­

kot, Babits könyvtárát a Baumgarten alapít­

vány Sas utcai székházába, a kéziratokat tartalmazó ládákat előbb Móriczék leányfa-

nyan felszabadító, iránymutató mű ez a mo­

nográfia, amelynek módszertani alapvetése­

ivel, elavulhatatlan megállapításaival, meg­

fontolt hangvételű életmű- és irodalomvizs­

gálati ösztönzéseivel még biztosan fogunk találkozni a Szenteleky-kutatásban.

Virág Zoltán

lui házába, majd onnan visszahozva, az Aka­

démia kézirattárába vitte. A Sas utcai ház leégett, Babits könyvtára elpusztult. A ládá­

kat a kozák fölszabadítok fejszével verték szét; a megmaradt, szétszórt kéziratok, em­

léktárgyak Keresztury Dezső buzgólkodá- sának eredményeképpen 1952-ben jutottak az Országos Széchényi Könyvtár kézirattá­

rába. Az OSZK gyűjteményén kívül a kata­

lógus több más forrást (PIM, MTA, szek­

szárdi Babits-ház stb.) is kiaknázott. Óriási munkát jelentett az összeállítók számára e közgyűjtemények anyagának földolgozása, s hozzá még a magántulajdonban lévők ki- nyomozása, föltárása. Gondosságuk jele, hogy a munkájuk lezárása után előkerült kéziratokról (főként Einczinger Ferenc ha­

gyatékáról) pótlólag is számot adnak.

Szintén Láng József nyújt, ezúttal Kele­

véz Ágnessel, útmutatást a katalógus hasz­

nálatához. Hírt adnak a Babits-bibliográfia és életrajzi kronológia készüléséről. A kata­

lógus szerkezetét első renden a kéziratok műfaja határozza meg. A műfajon belül - két kategóriát kivéve - a tételek betűrendben követik egymást. A bibliográfia (ennek vál­

faja a katalógus) módszertanának újból és újból fölvetődő kérdése a választás az idő­

rend és a betűrend között. Az életet, a fejlő- BABITS MIHÁLY KÉZIRATAI ÉS LEVELEZÉSE (KATALÓGUS)

Összeállította Cséve Anna, Kelevéz Ágnes, Melczer Tibor, Nemeskéri Erika, Budapest, Argumentum Kiadó-Petőfi Irodalmi Múzeum, 1993,1-IV (Klasszikus magyar írók kéziratainak és levelezésének katalógusai, 3).